Összedőlt az előszobában lévő könyvespolcom. Minthogy, ideiglenesnek gondolva a helyét, nem rögzítettem a falhoz, az oldalirányú kilengés elnyírta a függőleges - a törekből ítélve: pozdorjából készült - deszkát. Az ilyen kisebbfajta baleset is megrázza a könyves embert. Bár vér nélküli, s a porral együtt csak az időtől megsárgult, bekötetlen régi folyóiratok foszladozó papírdarabkái, a gerincekről letöredező csíkok szállingóznak, már-már megrendítő a csatamező megannyi könyvteteme. Különösen a tízes évek Nyugat-példányai szenvedték meg ezt az orvtámadást.
     Könyvheggyé rakva a nehézségi erőnek könnyen engedelmeskedő sérült és kevésbé szétszakadt köteteket, alig tudom megállni, hogy találomra egybe-egybe bele ne lapozzak. Az 1915. március 1-i (5.) Nyugat-számot például Ignotus, a főszerkesztő írása nyitja. Mivel, csaknem a Zeneakadémia tövében, a tavaszon és nyáron fölöttébb irritáló kutyaszar, hányadék, emberi ürülék stb. illatfelhőjében élek (mindez nem a kapualjakban, hanem az utcán), igencsak szíven ütnek a lírai sorok. Később az is kiderül, hogy a cikknek a szerelmi vallomással egyenértékű fölütése tiltakozás az eljövendő borzalmak (a háború!) ellen.
     "Milyen szép ez a város!
     Budán lakom s ma reggel a Kissvábhegyről mentem le Pestre. Még a köd is friss volt, mint a jéggőz. Kertek közt, házacskák közt, melyeknek ablaka kicsillog a hegyoldalból, mint az egér szeme, mikor kidugja orrocskáját a lyukból. Hűs párában, magasan a város fölött, rugalmasat toppantva a horzsalékos úton: az egész olyan volt, mint mikor egyszer nyári reggel érkeztem Krisztiániába.
     Nem mintha Budapest szebb nem volna, mint Krisztiánia. De úton s idegen szemmel nézve az ember igazabban látja a várost, mint a megszokottat. Én mindennap újra gyönyörködöm a Dunasor szépségében s hivatalomból is minden reggel elkésem, mert a Városháza udvarának Prinz-Eugénes sárgaságát álmélkodva szívom magamba. Ami szép, az napról-napra szebb, s Beethovennek is előre örülök, ha, miután ezeregyszer hallottam, ezerkettedszer készülök meghallgatni. De néha, szerencsés estéken, úgy hallhatom, mintha még sose hallottam volna. Új füllel, hogy felfedezhetem. Ma így láttam Budapestet. Új szemmel. Milyen szép!"
     Másnap a házból kilépve pár lépést sem kell megtennem, s máris fülembe hasít a rendőr- és mentőautó szirénája. A nem királyi Király utcán, ki tudja immár hányadszor, megint robbantottak. Az eszeveszett vijjogás, jóllehet nem háborúban vagyunk, szuronyként hasítja föl a csendet, s vele együtt a város katonaköpenyét, amely mostanra annyira elrongyolódott, hogy többé már alig képes megvédeni az alatta didergőket.

Rákos Sándort, élő klasszikusunkat becsüljük-e eléggé? "Csak" annyira kellene, amennyire a napról napra gyarapodó életmű örök-fiatal tulajdonosa azt megérdemelné. A későn kapott Kossuth-díj, tudom, valamicskét gyógyír lehet a közöny és az elhallgatás okozta sebekre, de nem pótolhatja évtizedek értékzavarát s mulasztásait. (Az meg egyenesen rejtély, hogy a botrányos Hét évszázad magyar költőinek vaksi és hanyag szerkesztői miért fricskázták meg Rákost, hat sort elhagyva Ölelkezők című verséből.)
     A költő nemrég megjelent könyvében (Zsuzsanna és a vének, Littera Nova Kiadó) a jól ismert bibliai példázatból indult ki, s olyan szerelmes - a pajkosságot sem nélkülöző - versfüzért tett a magyar irodalom asztalára, amely a látás érzéki gyönyörét, a sugallatos női testet egyetemes ajándéknak tudja. A tökéletes formától, higgyük, még a holtak is életre kelnek, és az öregség sem lesz "merő nyomorúság", hanem a buja leselkedés által még a vén bakkecskéknek is erőt adó támasz. "Ugyan mit ér a szépség, ha elbújtatjuk kegyetlen kegyelettel, mint tokba múmiát" - töpreng magában a kádból kiemelkedő Zsuzsanna. És Rákos Sándor, az öregség felé beteg-vidáman hajózó fiatal, megszólaltatott vénjeivel tudván tudja, hogy nincs az az erotika, az a rajzos, humorral és szűzi tisztasággal teli - többnyire a látás nyomán beteljesedő - kéjvágy, ami ne gyógyszerként hatna az öregség és a test bajaira. Sokadszor olvasva a Zsuzsanna és a véneket, aligha tetszik bizarr megállapításnak: nincs fiatalabb költőnk, fényre szomjasabb, a fürdőházban szívesen leselkedő Rákos Sándornál.

Benczédi Sándorral, a nyolcvanhatéves kolozsvári szobrászművésszel a múlt év végén épp akkor találkoztam, amikor a szeme hunyorításával is (szeretve!) döfködő mester a Vármegye Galéria-béli kiállítását bontotta. Én hosszasan jegyzeteltem, ő meg minduntalan viccelődött velem. Újabb és újabb dicséretet akart tőlem kicsikarni. Természetesen könnyű dolga volt; még akkor is az, ha a hirtelen - sokszor megpróbált - kedélyváltással (nevetés, komolykodó arc, nevetés) egy kissé próbára akarta tenni ítélkezésemet. Nem sétáltam bele a huncutul állított csapdába. Mindvégig megmaradtam egyhangúan, szürkén kopogó megállapításom mellett: zseniális. "Tényleg annak tartod?" - kérdezte, s én nem tudtam elégszer ismételni: annak.
     Lelkesedésemet az utolsó korszak igencsak táplálta. Pontosabban a váltás: ahogyan a művész a tépett agyag hullámzásával ható plasztikáit - amelyben az anekdotikus humor s karikirozó hajlam jellemtanulmánynak is beillő groteszk látleletet állít ki a székely emberről - már-már Brâncuşira emlékeztető, tömör, minden sallangtól mentes zárt tömbökkel cserélte föl. Ezekben a szobrokban a hallgatás drámája mint plasztikai jel része a természetnek. Vaskos realitásukból ugyan nem hiányozhatik a költőiség - a Paraszttangót (1997), az Ölelkezést (1995), de még inkább a Dombokat (1997) gondolom ilyen makulátlan darabnak -, ám mozdulatlan szikla-létük visszairányítja őket oda, ahonnan vétettek: az anyaföldbe.
     Benczédivel együtt jöttünk el a Vármegye Galériából. A metrón boldogan újságolta, annyi szobrot sikerült eladnia, hogy az értük kapott pénzből nagy elektromos kemencét építhet Kolozsvárott. Nem sokkal későbbi halálhírét - itt tartózkodásakor nyoma sem volt a búcsúzásnak - döbbenettel fogadtam. Talán csak megtréfált, elbújt, bohókás önfejűséggel (miként Önfej című műve - 1990 - mutatja) kiállt őrzőnek valamely sziklaszirtre. Nem utolsósorban azért, hogy huncutkás mosolyával körbekeríthesse és fölülről szemlélve megleckéztethesse a cudar - a Kárpát-medencénél egyidejűleg szűkebb és tágabb - világot.

Cselényi László négy évvel ezelőtti portré-filmjét a Duna Televízió a napokban megismételte. Az Ilyen Benczédi!-t látva, fájdalom, két nagyszerű embertől egyszerre búcsúzhattam. Hiszen a kolozsvári szobrászművész plasztikáit épp az a festő-régész-író, vagyis László Gyula mint szakember és jó barát jellemezte, aki a szülőföldjén vállalt szolgálata közben halt meg Nagyváradon. (Sepsiszentgyörgyön kellett volna pár nap múlva megnyitnia a Barabás Miklós-kiállítást.)
     Hihetetlen, hogy a technika mire képes: a Cselényi forgatta, pontos kérdésekkel is tüzelt időgép nemcsak föltámasztotta Erdély két jellegzetes - a Budapestet nem kedvelő Benczédi és az évtizedek alatti itt lakozás során azt megszerető László Gyula - alakját, hanem bölcs életszeretetük és -kedvük alapján egy kissé mindannyiunkat közelebb vitt a két pátriárka művész-bölcselő titkainak a megfejtéséhez. Vagy talán nincs is titok? Csak hivatástudat, helytállás, akarva-akaratlan is a fölnevelő közösség szolgálata? A nyolcvanon túl is minden reggel hideg vízben megfürdő Benczédi Sándor a munkát nevezte meg életet adó erőnek. A szobrászatról vallva: "olyan játék, amit nem tudok nélkülözni". S ez a játék nála nem csupán az anyaggal való, fizikailag sem könnyű foglalkozást jelentette, hanem az álmodás - micsoda, a Dunán hídként átívelő szállodakolosszust (tetejében az 1956-os emlékmű) képzelt a világ "nyolcadik" csodájaként a budapesti világkiállításra! -, állandóan frissítő elixírjét.

Az énekhang, minden kórus vivő ereje, maga a csoda. Megrendültségünk és áhítatunk csak fokozódik, ha ez a megnevezhetetlen, a Musica Sacra igézetében alakuló szépség magában foglalja - hiszen a Magnificat valójában Gyermekkar -, az elemi öröm, a gyermek makulátlansága és tisztasága folytán amaz égi köröket is, amelyekben az angyali üdvözlet, az Ave Maria épp azáltal lesz fölemelően drámai köszöntő, hogy a bontakozó lélek üde természetességével szól.
     Miről is? A bennünk lakozó Istenről. Arról a lélekállapotról, amely fohász és könyörgés együttesében leli meg a hétköznapok labirintusaiból kivezető utat. Legelsősorban boldogság- élményünkről: a bűnös-bűntelen ember szünetlen megtisztulás- vágyáról. A magunkra találás, az Úr dicsőítésében is porszem voltunk nyugtázásáról, ám az Ember kozmikus öröméről ugyancsak.
     Ebből a szempontból a legegyszerűbb gregorián és a szerkezeti rendjét tekintve legbonyolultabb mise vagy az Isteni Gyermek álmát vigyázó bölcsődal és a Krisztus születésének örvendő alleluja ugyanazt az élményt - a zeneművészet halhatatlanjai és a kortárs alkotók által muzsikával számtalanszor fölékszerezett egyetemes tudást - közvetíti: környezetünkben is, megigazulásunk beteljesítéseképp, megteremthető a mennyi béke.
     A Magnificat Gyermekkar hallatlan érzékenységgel építi maga köré, mindannyiunkat ünnepébe vonva, a varázskört. Tiszta énekhangjukat hallva egyetlen kép van előttem: a havas síkság attól csak még szebb lesz, hogy fehér szárnyával megérinti egy sirály.
    Goethe írta egy helyütt: "Minden művészet legmagasabb feladata, hogy a látszat által megadja egy magasabb valóság káprázatát".
     Az Ave Maria (CD) kórusművein ott érezni a német klasszikus értékkijelölő szellemujját.

Az Új Ember egyik múlt évi száma (aug. 17.) került kezembe pakolás közben. Hogy miért őriztem meg? Valószínűleg Korzenszky Richárd vezércikkéért. "Voltak és vannak szentek, akikre föl kell néznünk. De jó volna, ha meg tudnánk becsülni értékeinket, hőseinket! Ne feledjük: lehetetlen életet alakítani úgy, hogy ne legyenek eszményképeink! Nem lehet sem országot, sem egyéni életet építeni úgy, hogy ne legyen képünk az emberről, akinek élete végtelen érték! Legyünk valóban szabadok és döbbenjünk rá arra, hogy szabadságunk felelősséget jelent. Felelősséget az egyén és felelősséget a közösség élete iránt. Döbbenjünk rá, hogy személyi szabadságunkat mindig közösségben élhetjük meg csupán! S szent a család és szent a haza, amely emberré növeli az embert! Az ünnepek azért vannak, hogy megmossuk bennük a lelkünket. Szent István napja is ilyen lélek-tisztító alkalom lehet minden esztendőben. A felelősség felszításának, jövőnk végiggondolásának napja ez. Az országépítés nem csak a hivatásos politikusok dolga. Lelkiismereti kötelessége ez minden keresztény embernek. S ha valóban több lesz az igazságosság, a béke és az öröm az emberek között, akkor majd erősödik, tisztul ez a szelíd dombokkal és síkságokkal teli ország. Akkor nem hatalmi versengés tölti be majd napjainkat, hanem annak a keresése, hogy miként, milyen eszközökkel tehetnénk emberibbé ezt az életet, amely mindannyiunk számára egyszeri ajándék."

Szatmárhegy, Páskándi Géza Szatmárnémeti melletti szülőfaluja tele izgalommal. Az istentiszteletre, amelyen Kovács Ferenc lelkipásztor és Tőkés László hirdet igét, a falucska apraja-nagyja és az idesereglő sokaság annyira megtöltötte a templomot, hogy majdnem kidőltek a falak. Páskándi, az Úr elbitangoló és meg-megtérő gyermeke sokféleképp idéztetik meg - szavalattal, a szülőföldhöz mindvégig hűséges adakozóként, szellemi bajvívóként szinte mindenik emlékezésben.
     S a környékről és Magyarországról idelátogatóktól duzzadó gyülekezet, az ünnepség-sorozat beteljesítéseképp, lassan elindul libasorban egy utcátlan utca "járdáján"-ösvényén a sárban caplatva - hol süt a nap, hol esik -, hogy eljusson az író egykori szülőháza helyén álló lakhoz, egyúttal megszentelve a mától Páskándi Géza (volt Călăraşi, illetve Hiripi) utca kövezetlen kövét. Van valami szertartásszerű ebben a menetelésben; mintha a talajt bizonytalanul fogó láb valamiféle égi lajtorja fokait keresve botorkálna az ismeretlenbe, de mindvégig föl, föl - a házig!
     Ez a dombocska, ahová megérkezünk, nem igényelné a képzeletnek efféle rugaszkodását, de jólesik barátunkat fönt tudni. Abban a magasságban, amelyet az emléktábla szűkszavú szövege csak jelez, a Fellini kamerája elé illő falusi kórus, az énekhangot érzelmesen elnyújtva és hosszan megrecegtetve, a szülőföld-szeretet okán ajándékoz Szatmárhegy halhatatlan fiának.
     A költő egyik korai verse, a mitikus Színek után - jóllehet profán módon - már kijelölte azt az eszményi helyet, amelyet - paradox - Az eb olykor emeli a lábát című verses dráma színrevitelével a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Kollégium (Páskándi volt iskolájának) diákjai, Nagy Gyula tanár rendezésében, ugyancsak megerősítettek. "Elmennék, elmennék, / Szarvas-űző messze, / Csöngettyű-fehérnek / Varjú-ház ereszre. // Megállnék, megállnék / A Kékségek táján, / S lennék pici rúzsfolt / Szűzmária száján."
     A színeket innen lentről nem látjuk, csak a dörgő, villámló eget. A domb is megfényesül tőle, és csak nyeli a zápor hozta áldást.

Tihany koronája valaminek. A tó, melyet mi csak magyar tengernek hívunk, maga fölé tartotta a félszigeten lévő hegyet, tetejében a Bencés Apátsággal s a kéttornyú templommal, hogy a két hagymasisakos kilátó jelezze: a Balaton királyt választott magának. Királyt, akihez lehet bármivel folyamodni, aki igazságosztó kedvével bőséggel szórja szét aranyát, a csendet.
     Ezért is jöttünk ide, a megnevezhetetlen hangulatért, amely leginkább a bensőségességgel jellemezhető. Hogy Illyés, Borsos Miklós, a sajkodi remete: Németh László lába nyomában járhassunk; hogy kézbe vehessük a helyi szín öntudatosodásának bizonyítékát, a Tihanyi kalendáriumot; hogy belehallgathassunk a program szerinti koncertek orgonamuzsikájába; hogy az altemplom köveiben: századokat tartó oszlopfőiben gyönyörködve is az épp itt kiállító szobrászművész, Szöllőssy Enikő Mennyei Kapuira, Bejáratlan égi tájaira láthassunk, s nemkülönben plasztikailag szellemesen formázott itáliai - ablakon átvillanó - városaira, s a Veszteséget jelző s mindannyiunk megtöretését jelző modern Pietŕ azon drámájára (a szobor az 1956-os emlékmű variációja), mikor is a paláston átvert szögek csak az Anyát érinthetik, hiszen öléből eltűnt a Gyermek.
     És ott van Kondor Béla négy teremben fölvonultatott életművének (festmények, grafikák, modellek, fotók) esszenciája - a Tihanyi Bencés Apátság Galériája ezzel a kiállítással nyílt meg -, ez a modern magyar piktúrában is különleges értéket jelölő Mindenség-leltár. Ha negyedszázaddal ezelőtt az ilyen sugallatú kiállításokért, szinte kultikus zarándoklat gyanánt, ide kellett jönni, még inkább érdemes lesz az ősi monostorát visszakapott bencés rend Tihanyt átmeg áthálózó, az értéket fölöttébb becsülő szellemiségéért. Magunk is megújultunk, amikor a megújulás tanúi lehettünk.

Az Egervári Esték ‘98 keretében Carlo Goldoni kevésbé ismert komédiája, A szerelmesek került színre, Merő Béla rendezésében. A várkastély szabadtéri színpadán zajló fergeteges komédiának gyors iramát, a megkoreografált, ármány és szerelem, e bűvös alagút jegyében alakuló mozgássorok adták. A színészek el merték hinni, hogy a szerelem olyan utazóbőrönd, amely bárhogyan is tele van, mindig hiányzik belőle valami. És ezért a nincstelen semmiért - a szenvedőnek mindent jelentő (érzés)világért - kaptak hajba, tették lóvá egymást a harcosok: az elszegényedő nagybácsi, a kikapós unokahúg, a szerelemre ácsingózó özvegyasszony. Nem véletlen, hogy az őket alakító színészek aratták a legnagyobb sikert: a pénz hatalmától könnyen megrészegülő, balettkönnyedséggel szinte a falakon is áthatoló Zalányi Gyula (Fabrizio), a lepcses száját özvegyasszonyi furfanggal mozgató, s abból hideget és meleget egyként fúvó Czegő Teréz (Flaminia). Mókázásuk, hiszen pályájuk csúcsán vannak, nem volt meglepetés, s amit még Erdélyben kezdtek - a jellemkomikumban megbúvó hősiességnek szinte mikrorealista módon való megmutatása - mára beért. Viszont a fiatal Simon Andrea (Eugenia) mézes-mázos mosolyintása mögött megbúvó hisztérika percenként hulló szerelem-esője nagy reményekre jogosító újdonság. A férfin uralkodni vágyó szív - eme bugyogóban is óraműpontossággal működő szerkezet - hatalmát jeleníti meg az aktor kacagtató derűvel.

Barátaim, igazi, mély élményre áhítozók, akik nem röstellitek nyakatokba venni az utat, ha fületekbe lopja a hír: épp rátok, szépre fölkentekre vár egy nem mindennapi művészkönyv (objekt) kiállítás nyakig feketébe gombolkozott háziasszonya, induljatok Hajdúszoboszlóra, a Szoboszlói Galériába, ahol meglelitek Kiss Ilona képzőművésznek, a papír, a textil, a fa, a fém (a drótháló: Apácahímzések!) szerelmesének tárlatát. Akinek szeme van, az látja, az anyag s nem kevésbé az alakítás nyomán érzett öröm ily mérvű birtoklása már mágia. Régebbi korokban az ehhez hasonló boszorkánykodót máglyán elégették.
     Különben is, ne induljatok Hajdúszoboszlóra, mert mire ez a napló megjelenik, Kiss Ilona már rég hetedhét országon túl, talán épp Párizsban vagy Kölnben, de az is lehet, hogy Budapesten jár.

A török hodzsa tréfáit, a török eredetit összegyűjtve, csaknem háromnegyed századdal ezelőtt Kúnos Ignác magyarította. Íme, egy mesterdarab. "Vizet merít egy nap a hodzsa és amint bepillant a kútba, a holdvilágot látja meg benne. - A kútba esett a hold - kezdi a kiáltozást. Horgot, kötelet keres elő és leengedi a vízbe. Addig erőlködik, addig tesz-vesz, míg beleakad a horog egy nagy kőbe, a kötél kettészakad, ő pedig elvágódik a földön.
     De íme, ahogy az égre esik a pillantása, meglátja a holdat az égen.
     - Áldassék Allah - kiált fel örömében -, sokat erőlködtem, sokat bajlódtam, de helyére is került ám a hold."

Fodor Gézánál aligha van nagyobb megszállottja az operának, így különleges öröm, ha olvasónak szegődhetek hozzá. Most épp friss könyvét, a Zene és színház című tanulmánykötetét (kritika- és esszégyűjteményét) forgatom. Tanúja lehetek, nem kis irigységgel, annak a - saját cikluscímét kölcsönözve - belső színpadnak, pontosabban: a belső színpad megvilágosodásának, amely filozófiai strukturáltsága ellenére csaknem érzéki módon boncolgatja tárgyát.
     Igényessége, sok felé nyújtózó, hajlékony esszényelve lefegyverző. Eszményi bíráló, aki operajátszásunk ellehetetlenülésének (tönkremenetelének) okát a szakma és közönség közös kifáradásában látja, s annak a visszahozhatatlan léleknek (nevezhetjük operakultúrának) idő előtti elsorvadásában, amit jobb kondícióban lévő nemzetek, nem csupán a miénkénél lényegesen szerencsésebb gazdasági körülmények révén, etikai parancsként őriztek meg.
     Jóllehet a fél évtizede készült látlelet alapjaiban még ma is igaz, de tagadhatatlan: a magyar operaszínpad az utóbbi években megbolydult (Galgóczy Judit és Kovalik Balázs rendezéseire gondolok). Egy-egy előadás már nem csupán a hangzó anyag jó-rossz színpadra emelése, hanem a zenei jellemformálást a - némelykor hatásosan agresszív - látványszínház keretein belül megvalósító komplex valóság.

A bécsi "Európa"-Club immár ötödször adta ki évkönyvét, a Múltunk és jövőnk megrablása az 1997-ben elhangzott előadásokat tartalmazza. Szekeres László szabadkai régész tanulmánya (A Délvidék magyar műemlékei és régészeti leletei) különösen nem ad okot örvendezésre. "A magyar művészetnek van egy híres, sokat vitatott műemléke: az »Aracsi kő« - illetve a rajta látható dombormű. Az aracsi apátsági templom romjai jellegzetesen torontáli pusztaság közepén, Törökbecsétől keletre találhatók, egy időközben kiszáradt folyócska, a Galacka partján. Talán a johanniták alapították az apátságot a XIII. században Szt. Mihály tiszteletére. A későbbiek folyamán a bencések, majd a minoriták laktak benne. A hozzá tartozó, téglából épített templom, amelynek az impozáns romjai máig fennmaradtak, háromhajós, apszisokkal záródó, boltozatos bazilika volt. A főbejárat felett nagy ablakrózsa díszelgett, maradványai még láthatók. Nagy kár, hogy az emlékművel senki sem törődik, állaga nagyon gyorsan romlik, ha hamarosan nem tesznek lépéseket megmentése érdekében, két-három évtized múlva egyszerű romhalmazzá válik."

Mit mondana a föntiekre Dali? "Napóleon orra állapotos nővé átalakulva mélabúsan sétáltatja árnyékát az eredeti romok között."
     Nekünk - mást kellene mondanunk.