A vadludakkal indul a reggel. Ahogy a leengedett tómedret, a csak helyenként megcsillanó tótükörről elhagyva, mint egy rendszeres járat utasai, útnak indulnak a város fölé, az egykori lovarda felől emelkedve, ahol most nyerítés nélkül telnek a napok, nőnek a pókhálók az istálló ablakain, nehézkesen tovább az allée fölé érve, ahonnan még visszanéznek az üres mederre, búcsúzóul, s látják Keresztelő Szent János eredetileg a vízbe épített mesterséges szigeten álló alakját, ahogy felemelt baljával utánuk int, s pontosan tudják, hogy amikor visszajönnek majd a következő télre, ugyanígy, ugyanilyen örömmel fogja üdvözölni őket. Átrepülnek a város felett, átszelik a civilizált-félnomád szállás- és állomáshelyeket, ahol számukra meglepően az emberek egész életeket képesek leélni, anélkül, hogy láttak volna valamit is a világból, érezték volna messzeségek hívószavát. Valahol azonban mégis megértik az itt lakó embereket, hiszen ők is mindig visszatérnek ide, legalább megpihenni, éjszakázni, áttelelni, vagy csak erőt gyűjteni a további, folytonos vonuláshoz. Repülésük geometrikus alakzatának egy-egy szeletével ajándékozzák meg hálából a városlakókat, hogy itt lehetnek, azzal a néhány pillanattal, amelyet az utcáról vagy az erkélyről nyújtanak felpillantva az égre. Persze nemcsak a látvány huszadik századi irrealitása egy város felett, hanem az ismerős-ismeretlen, hozzájuk tartozó hangzás is beköltözik a városlakók szívébe, ahogy az induló reggel, a hentesbolt, a pékség és az utca zaja közé egy másféle hangeffektus szüremlik, megnyugtatóan, amit a lakókat körbezáró falak még jobban felerősítenek. De mire a hangforrást keresve fölnéznek, a korlátok, cserepek, homlokzatok, emeletek fölé, már csak hiányuk lebeg, lengedez a szélben. Felhők úszkálnak lehetetlen kék égen.

(Az ablak mögött, az íróasztal előtt végül úgy határozott egy csomag üres papírt készítve maga elé, megpróbálja mégis megírni a város szubjektív történetét, ahogy ő látja, mindennapjainak azt a szakaszát, ami a város életéhez köti. Nehéznek tűnt, mert még soha nem írt ilyen jellegű szöveget, nem tudta, hogyan kellene hozzáfogni, magabiztossága ezúttal ellene dolgozott, többnyire alapos természete hátránynak bizonyult. Mert más a próza, ami a világról szól, gondolta, és más a költészet, ami a látszat- valóságról. És minden önéletrajzi ihletésű szövegnek lehetne ezt a címet adni: A LEBEGÉS TÖRTÉNETE. Egy ilyen próbálkozás, ezzel a kezdet kezdetén tisztában volt, csak abban válthat ki visszhangokat, aki maga is ismeri ezt az érzést vagy hasonló helyen lakik. Tehát nagyon kevesen, ez volt a benyomása, de mégis úgy döntött, miközben nem nézett fel az ablakra, hogy megpróbálja megírni a lehető legrövidebben, végigcsinálni, mint egy gyakorlatot, végigélni, mintha az élete a városé lenne.)

A kis testű énekesmadarak a vadludak vonulása utáni csendet törik meg énekükkel, műsorrend szerint egymás után kezdve bele a reggel dicséretébe a tóparti sétány valódi tulajdonosainak, a hatalmas és öreg platánok ágain. Vigyázzák énekesmadaraik nyugalmát a reggeli koncert után, és a szünetekben a kis pihegő tollúaknak ők mesélnek a Lebegés Történetéről. Láttak már egyet s mást, ezért nehezen dőlnek be a tó vagy akár a felsőváros felőli fuvalmaknak. Különösen a kastély melletti terebélyes öreg platán (Platanus acerifolia), hiszen ő a legidősebb mindőjük között. Végignézte a vadászatra készülő falkák csaholásait a grófi udvarból indulva, vagy az egykori színház mítoszokkal terhelt darabjait, az arisztokratikus és artisztikus életet a kastély körül, s jól emlékszik, pedig maga a gróf sem ismerne rá ma hajdani lakóhelyére. Kívülről nem változott szinte semmit, csak valami különös aura lengi át, melyet sem a tó, sem a város felőli szelek sem tudnak kifújni a fák emlékezetéből. A kert viszont változatlanul a régi, elvadultan is őrzi egykori gondozói keze nyomát. Az udvart macskák vették birtokba, mint e különös, sokat megélt hely metaforikus lényei, a szabadság fantomjai, az abszolút szabad akarat hívei. A mese ezen részénél azonban még a fenyőrigók csapata is megborzong, nem is beszélve a kis vörösbegyekről, ökörszemekről, a bokrokon ülő cinegékig és verebekig. A kastély egyik tornyából, az egykori jól rendezett könyvtárszoba polcairól már régen eltűntek a régi könyvek. Mélypszichózisban egy-egy néhány éve itt ápolt beteg talán még emlékszik hiányzó helyükre. A fák is emlékeznek a nagy eseményre, amikor I. Ferenc ebben az épületben írta alá a bécsi békét. Emlékének megtartották a pamlagot, melyen ült, egy asztalkát és a tollat, ami a mesét hallgató madaraknak különösen tetszik. A városban - susogja a vén platán bölcsen, mintha csak a szél rázogatná az ágait - sokkal egyértelműbbek a dolgok, még akkor is, ha az elmosódó fekete-fehér színeket időnként szürkének látjátok. Itt a tóparton viszont a fények és árnyékok játéka titokzatosságot sugall, növelve a hely amúgy is jól működő jelképiségét. A fák emlékeznek és mesélnek délelőttönként.

(Hogyan lehet megírni azt a lebegő érzést, ami szerinte a város legjellemzőbb sajátsága, és valóban az-e, vagy csak ő szeretné így látni...

                                                  ... miközben egyedül sétált a hatalmas platánok alatt, s a ködpárától nyálkás járda mintha a megoldást sugallta volna, de ő...)

Varjak keringenek a lakótelep délelőtti csendjében, ami nem hangtalan, ami nem némaság, folyamatosan beszűrődő forgalomzaj az aláfestés, abban keringenek a varjak a házak közötti mesterséges zöldek felett. A civilizáció jellemző emlékjelei, a kukák vonzzák őket, azok fölött keringenek, vagy fák hiányában lámpavasra ütnek. Eső lesz, gondolják a verebek, varjak keringenek, s behúzódnak az ereszek alá vagy a házak közti résekbe, de lehet, hogy csak éhesek, nevet a hímveréb, s párjának értetlen, félrebillentett fejéből látja, magyarázatra szorul megállapítása. Időjósok, mondja, bár nem ezért irigylem őket. Csak egyszer választanak párt maguknak, ha a hím elpusztul, a tojó nem áll össze másik hímmel, és fordítva. Ezért ülnek olykor magányosan.

(Talán antikváriumba indult, végig a tóparton, eső után, így nem kellett sietnie, mint mikor eső előtt rohan az ember, ráért tehát, kerülgette a pocsolyákat. Bele is nézett egy-egy tócsába, mint tükörbe, de nem önmagát, hanem a vonuló felhőket akarta látni, mintha a túloldalon, egy másik világba vezetne útjuk. Megállt az egyik mellett, mert a felhők lassú el és feltűnése közt ismerős arcot pillantott meg. Majd amikor továbbment, arra gondolt, milyen jó, hogy a tükrök nem rögzítik emlékképként az eléjük táruló arcot, mert azt is elképzelte, milyen nyomasztó lenne, ha arca ezentúl minden járókelőnek megjelenne a tócsa tükrében, amíg fel nem szárad, sőt, talán fel se száradna, de ez ebben a pillanatban nagyon kétségbeejtőnek tűnt. Az írás felszáradt tócsa emléke, írta a naplójába, miután hazaért, de nyilván ő maga sem tudta volna megmondani, mit is jelentenek e szavak valójában .)

A délelőtt azonban mindenképpen a sirályoké, még akkor is, ha időnként eltűnnek, átköltöznek a versekbe, költeni, aztán észrevétlenül és hirtelen távoznak onnan is, újra ott köröznek a vizek felett, csak hiányuk lebeg és lengedez a szövegekben ezüstösen. A meder meg-megcsillanó víztükrei fölött csapatba állnak össze a danka-, a vihar- és ezüstsirályok, majd csapatban ringatóznak a vízen, hallgatják a legöregebb, a rózsás színezetű tanításait. A halvadászat után elnehezülve alig-alig értik a családfa levezetését, a lilealakúak rendjét, hogy ősük, a hófehér lile madár ürülékével gyógyították az emberek tompán látó szemeiket. S hogy a beteg emberről is a lile mondta meg, életben marad-e vagy elpusztul. Ha elfordította fejét, a betegség halálos, ha nem, a betegre függesztette tekintetét és átvette tőle a betegséget, elnyelte, majd felszállt vele a nap körüli levegőégbe, ahol elégette és szétszórta. A királyi paloták udvarán tanyázott - mereng a rózsás színezetű -, így maradtunk mi itt, kései utódai, némileg beszennyeződve és e tudást végképp elfelejtve, az udvarból a tómederbe szorulva vissza. Ezért osztoztok szégyenszemre a lakótelepi kukákon a varjakkal, mert tudatlanok vagytok. Apáitok a várárok halakkal teli gyűjtőmedencéiből szereztek maguknak zsákmányt az ínséges időkben, és sosem vetemedtek volna kukákra, bíztak védelmezőjükben, a kanyarban őrködő Nepomuki Szent Jánosban.

(Hirtelen megenyhült az idő, tocsogott a sáros hólé, de mégis kénytelen volt levenni a kesztyűt és lehajolni, hogy beköthesse kibomlott, félfagyott cipőfűzőjét, pengetni húrként, mivel sehogy sem akart engedelmeskedni. Mielőtt azonban felállt volna, felnézett, és ott állt vele szemben a korlát tó felőli oldalán Keresztelő Szent János. Intett felé, kezét áldásra emelve várt, mintha úgy fagyott volna meg. De a megnyugtató gesztus kizárta e lehetőséget, mintha csak rá várt volna, hogy elébe járuljon végre valaki, mert a biblikus idők óta ezt senki sem tette meg. Ment volna tovább, de a nyugtatólag felemelt kéz várakozásra intette. Eljön majd, akinek ő a cipőfűzőjét se lesz méltó bekötni, de ettől a gondolattól csak még magányosabbnak látta, még szorongatóbbnak tűnt az érzés, hogy hiába mossa majd hónapok múlva talpait a víz, szoborként nem tudja betölteni eredeti funkcióját, a keresztelést. Mintha egy víz alatti archaikus világ ittfelejtett hírnöke lenne, aki már nem tudja átadni az üzenetet... De legalább van valaki, aki napról napra türelemre int.)

Nem csak a délelőtt végébe, általában a nappal egészébe is szentségtörően csivitelnek bele a verebek, a madarak legurbani- zálódottabb fajaként, és (Tandori) Szent Dezső védenceiként. Mindenhol ott vannak, a város életének minden évszakában, a parkokban és az autóutak melletti bokrokon, s a várfal borostyán indái között egyaránt. Nem tudni miért, mégis a Harangláb, a nyolcszögletű óratorony és környéke lett leghangosabb gyüleke- zési helyük. Talán, mert közel a kapucinusok temploma, hason- ló, fából épült huszártoronnyal, ahol szintén sok veréb húzódhat meg, mert egyedül ők tudták megszokni a templom fala mellett, a város szívén át pulzáló forgalmat. A nyolcszögletű torony körüli teret pedig nemcsak azért, mert a Vaszary-iskola tanulói gondoskodnak rendszeres élelemről, az otthoni szendvicsek utolsó falatait megosztva velük, hanem mert a verebeket a többi madárral ellentétben abszolút nem zavarja vagy befolyásolja a mérhető idő, sem pedig az időjárási viszontagságok. Csevegnek és csipegetnek, néha felnéznek valamelyik óraszámlapra és vidáman veszik tudomásul, hogy mindegyik más állást mutat. Így mindig van mit komolykodva megtárgyalni, csivitelve megvitatni, esőben, hóban, napsütésben, a város életében legendás - 1510-es - országgyűlés egykori helyén.

(Az eső utáni tó fölött sejtelemes köd ül, mint a nehéz szövegeken szokott, és a folyami sétahajó nyitott fedélzetéről nézve a közeledő vár egyre hatalmasabb falait, mennyivel félelmetesebb és erőt sugárzóbb a vízről, a tó méretei is mintha megváltoznának ilyenkor. Ahogy közeledik a vár melletti kikötőállomás, ahol egy több száz éves platán áll szárazföldi bólyaként, amit talán még a hajdani várvédők ültettek egy ostrom sikeres visszaverése után, a vízről nézve egészen olyan volt, mint maga a város. Hogy miért, azt nem tudta volna megmondani, ez a benyomás is csak emlék volt, télen ez az út csak a leengedett meder jegéről közelíthető meg melankolikus érzésekkel viaskodva, rianásokkal és a jég diszkrét reccsenéseivel kísérve vagy kísértve meg.)

A dél a jégmadaraké, de nincsenek sehol, pedig egy igen megbízható égi összekötő szerint az Által-ér magasában szoktak tanyázni, röptükben is elkápráztatva a megfigyelőt, aki nem mer hinni a szemének egy ilyen jelenésszerű színkavalkád láttán, de most nincsenek sehol. Bizonyára nem akarták, hogy testüket beleerőszakolják egy lényüktől idegen szövegkalitkába, ritkaságukra hivatkozva. Azt viszont nem tudják, hogy árnyuk nem tartozik feltétlenül hozzájuk, azért csapnak oly erősen a víztükörre, aztán a kudarcból erőt merítve röppennek föl, s kezdik újra. Hiányuk által a képzeletnek is megvan a maga feladata. Ott vannak tehát az Által-ér partján, csak éppen nem látni őket. Talán a modern augur tudná, hol kell keresni őket, s hogy valószínűleg a jégmadár is úgy választ magának rejtekhelyet, ahogy Flaubert javasolta Maupassant-nak. Addig figyeljen egy fát, míg az nem kezd különbözni a világ összes fájától. Azon a fán ülhet most délben a jégmadár, mert szépségében ő is így különbözik a többi madártól.

(Ha a déli vonattal érkezik, mintha idegenként lépne a város földjére - a fény szinte megkettőzi a megismerés fázisait. A város ismeretlen oldalának látnivalói tárulnak fel, amelynek felfedezéséhez nincs sok idő, a nap fénye észrevétlenül, de gyengül. Választ szeretne kapni egy kérdésre, hogy miért éppen itt... De a helyijárat beáll, s a buszablakból már ismerősnek tűnik minden - ahelyett, hogy a régi belső és rejtett utcákon gyalog menne és észrevenné a vakolatpergések kérdésére adott kimondatlanul is választ jelentő jelzéseit. Valami ismeretlen erő vonzásában mégis leszáll a tóvárosi kereszteződésnél, s mintha csak térképről olvasná az útvonal helyességét, ellenőrizné a bejelölt objektumokat sorra: Harangláb, volt pártház, SPAR, Kristály szálló, Erzsébet tér, Malom hotel, Kristály strand, Pálma szálló, az Angolpark két bejárata... De most valami ismeretlen és lényegtelen oknál fogva mégis a harmadik kell, a rejtett kapu, melynek átléphetőségét két griff vigyázza. A két griff kell. Amikor meglátja őket, tudja, hogy most kell a legjobban vigyáznia, mert a céltalanság felismerése tudatossá teheti a keresést, konkréttá a sétát. Most már mindegy, gondolja... De hol a legendás varázserő, a kőgriffek szárnya, a csőre vagy a kanna alatt? A kérdés helyessége lehetővé teszi, hogy belépjen az utcafronttal álcázott kapun, így saját útvonalon járja körbe az archaikus Cseke tavat. A parton a nevezetes Kazinczy-padon szfinx-utánzatok, a műromok oszlopfőin pedig a griffek másolatai kísértenek, bár varázserő továbbra sem látható rajtuk, de ismeretlen mítoszokat sugallnak, melyek kitalálásához nincs már ereje. Titokban persze majd megvédik minden bajtól. Hagyja hát, hogy bealkonyodjon és átadja magát az idegenek számára ismerős, a városra annyira jellemző lebegés érzetének. Ez megmarad benne, mintha hanyatt dőlne a fűben nyáron, nézné a felhők vonulását, hallgatná a madarak folytonos párbeszédét, s közben elfelejtkezne a múló időről. Ez az érzés az egyetlen, amit hazavihet e furcsa sétából, amit majd kicsomagolhat otthon magából a fehér papírlap előtt...)

A vár hiányzó tornya fölött a látvány elképzelhetetlensége ellenére négy hattyúból álló alakzat szeli át az eget a pillanat tünékenységének jegyében. Mintha csak álomkép lett volna, a következő, a rácsodálkozást követő pillanatban már eltűnnek a szemhatárról, nincs ott semmi, csak üresség, pedig mintha a szárnyuk suhogását is lehetett volna hallani, s aggódni, meddig bírják e láthatóan nehézkes testek az emelkedést, a kiterjesztett szárnyú repülést, hogyan jutnak át a lakótelepek, a négysávos autóutak, a szántóföldek fölött a Dunáig, nem szállnak-e le már a Fényes-fürdő egyetlen teli téli medencéjének csalogatóan csillogó víztükrére pihenni. A kihaltnak hitt strand csendjét azonban a szaunázók egy-egy csobbanása zavarja meg, ezért a hattyúk hátrébb - emlékezetükben Fényes-források néven ismert területen - szállnak csak le. Egykor itt, a melegvizű források mellett mindig megpihenhettek, mert tudták, sosem fagynak be e medencévé szélesülő tavacskák. De vajon mire emlékezhet egy hattyú? És négy? A szaunázók nem hisznek a szemüknek... Haldokló hattyúk?, szép emlékezet?, kérdezhetnék a Tatát is megjárt nemzeti költő, Petőfi egy kevésbé ismert verssorával.

(Buszhoz sietve mindig a tópart felől közelít a végállomáshoz, a várárok előtt megy el, hogy ismeretei töredezett falai közé zárhassa a felismerés képszerű metszeteit. A részletekből is látja maga előtt és ellenőrizheti, minden megvan, mégis lebegve marad benne egy érzés, ami megszokásból vagy a megfogalmazhatóság nehézsége miatt lebegőnek nevezhető leginkább... Ha mégis, akkor a leeresztett tómeder felett melankolikusan köröző sirályok képe marad meg leginkább a tudatmély óceánjában ringatózva. A várteraszról nézve ez az ezerszer látott őskép a lemenő nap alkonyulatában mindig a kikötő reménye.)

A molnárfecskék egykori és majdani ittlétét a kertváros családi házainak ereszein az üres sárfészkek jelzik, persze, ha a verebek nem költöznek be és nem verik szét az illegálisan elfoglalt építményeket. Vagy a házlakók, akik nyáron örömködve zavarták meg a fecskecsalád kicsinyeinek etetési szertartását, most az üres fészket, esztétikai okokra hivatkozva leverik. Vagy Wilde Oscar boldog hercegének megfagyott fecske-története kísért az üres fészkek látványában majdnem katarzist okozva?

(A szemerkélő esőben a tó kertváros felőli részének parti fenyvesében lépkedett, miközben a sétánnyal párhuzamos autóútról jól megkülönböztethetően hallotta a személygépkocsik, a buszok vagy kamionok suhanását, ami kizárólag az esővel áztatott aszfalt sajátossága. Szerette ezeket a hangokat az esőben, főleg ha az esőfelhőktől elsötétült égbolt miatt a fák törzsei közé időnként beszóródó reflektorok fénydárdái jól láthatóak. Elhomályosuló szemmel azt kívánta, bárcsak szíve közepéig hatolna az egyik, átszúrna rajta, majd folytatná útját a végtelenbe. Valamit elvinne így belőle, talán a vágyat, amin önmaga csodálkozott  legjobban a felismerés pillanatában. Láthatatlan akart lenni, akár a városban lakó angyalok.)

A galambok láthatóan jártasak a művészettörténetben, s azt is remekül megtanulták, hogyan kell az emberrel együtt élni, elfogadni az alamizsnaként leszórt száraz kenyértörmeléket, mégis megtartani önálló véleményüket a köztéri szobrokkal szemben. Büszkén vállalni. A túlzott büszkeség jele, hogy olykor elragadtatott kritikával díjazzák a város esőmosta fém szobrait, azaz galambszarral patinázzák. Éppen ellenkező véleménnyel azonban, mint azt az emberek gondolnák. A leszarás a tetszés jele a galamboknál, a tiszteleté, hogy ott szeretnek lenni, olyannyira, hogy még "azért" sem repülnek el onnan, annyira biztonságosnak érzik a szépséget. A Diana-szobor kezén ülő sólyomról például tudják, hogy nem valóságos, hiába az egyetlen hiteles, jól megmunkált részlete az elhibázott kompozíciónak. Nem is borítja nemes lepedék. Az épületek, a lakóházak párkányai, az egészségház és a művelődési ház teteje szintén büszkélkedhetnek e különleges bevonattal, bár lehet, hogy itt a sirályok némileg összezavarták az esztétikai értékrendet, s belepiszkítottak a galambok dolgába. Az egykori zsinagóga teteje úgyszintén részesült a kegyben, de minden kétséget kizárva, ez a galambok véleménye volt, ugyanis régóta szeretnék kiérdemelni azt a megtiszteltetést, hogy bejuthassanak egyszer az épületbe is, a kölcsönös egymás mellett élést szimbolizálva, hiszen odabent, az antik szobrok másolatain igazán megmutathatnák kicsiszolt ízlésüket. Egyelőre tehát kívül várakoznak, s jobb híján, a figyelem felkeltéseként és reménykedésük jeleként a tetőt foltoz- zák ürülékükkel.

(Látszólag ismerős helyeken, a téli városban bolyong, mintha álomban, labirintusban. Az utcákon senki, önmaga elől menekül tehát, a nagytemplom mellett el, fel a kilátótorony felé, a kőke- resztekhez, a kőtároló fölött megáll, innen átlát a régi zsidó- temető kőfala felett, de innentől csak a képzelet viszi, mire észreveszi magát, mire feleszmél, már otthon van, a papír fölött ül, s olvassa a mondatot immár megnyugodva. Látszólag ismerős helyeken...)

Kutyasétáltatás ideje alatt figyelhető meg legjobban, a késődélutáni hosszúra nyúló időszakban - de időnként kora reggel is -, ahogy a kilátótornyot lakó vörösvércsék portyázásra indulnak, megriogatják a rendkívül taktikusan, csoportban közlekedő vadgalambokat, próbálnak egy-egy áldozatnak valót leszakítani a csapatból, amellyel egyedül könnyen elbánnának. De a vadgalambok rossz híre - miszerint ostobábbak lennének urbanizálódott rokonaiknál - téves, hiszen mint "vadon" élő faj, jobban ismerik a közösség megtartó erejét, s nem dőlnek be a ragadozó páros trükkjeinek. Gyülekezetük törzshelye az állandó vércseveszély ellenére a Kálvária-szoborcsoport, mert úgy tartják, ahol nagy a veszély, közel a megmentő. A gyülekezet vezetőjének hipotézise szerint az ősgalambnak annak idején a középső kőkereszten nyilatkoztatta ki teremtőjük, mennyire fontos számára a galambok nemzetsége, ott mondta neki egy embert küldve el hozzá, hogy a galambok az én gyermekeim, bennük gyönyörködöm. A múló idő és az időjárás által többszörösen is átcsiszolt mítoszt, akár csak e szobortematikát egyre inkább kedvükre valónak érzik, sokkal inkább, mint valaha, mint újonnan, mert a töredéket szebbnek tartják az eredetinél. Szerintük istenük is csak pars pro toto, rész az egész helyett. A vércsét ezért nem tekintik - valójában - ellenségnek, csak az élet szükséges rossz oldalának, amely hozzá tartozik az egész-séghez. Ezért, ha meglátják, hogy fölöttük kering, zuhan vagy szitál a vércse, megcsodálják és dicsérik szárnyművészetét, amivel egyhelyben képes lebegni, repüléstechnikáját, de azért ha le akar csapni, elkiáltják magukat: vigyázz, vigyázz, vigyázz... A vércse meg nem tehet mást, csak szitál, szitál, szitál - fölöslegesen. Miközben lassan és szépen elkezd esni, hullani, szállingózni a szoborcsonkokat fehér gézként befedő hó.

(Munkából hazafelé tartott, nem csak rövidsége miatt választva ezt az útvonalat, végig a tóparton, a várral szemközti oldalon még, és az iszapos, leengedett tómedertől felidéződött benne egy derengő kép. Alkonyodott, a lebukó Nap vörös és sárga sugarainak erőtlen színkompozíciója lebegő árnyakként rajzolta ki a vásznon a kettős templomtorony és az egykori piarista rendház impozáns épületének sziluettjeit. A romantikus német festő képeinek hangulatát most értette meg igazán, ahogy megfestette a várost, ahogy a tájat vagy a tengert szokta, a kép belseje felé forduló alakok szerepét, hogy nem nézhetnek másfelé, a látvány tökéletessége és egyszerisége fogva tartja tekintetüket, újra és újra meg kell festeni. És amikor otthon elővette a festő albumát, nem lepődött meg, hogy a leengedett alkonyi tómedret ábrázoló képen ő maga is rajta van, termé- szetesen háttal a nézőnek, a tó fölött át, s a város felett is el, romantikus messzeségbe, az időtlenségbe bámulva.)

Alkonyatkor a régi városrész háztetői fölött ismét madárárnyak húznak át, láthatatlanul, de hangjukról jól felismerhetően a tóra igyekezve éjszakázni. Eközben a városlakók is hazaérkeznek. A buszról leszállva, a végállomás esőtócsáiban topogva eszükbe se jut, hogy talán éppen ilyennek kellene lennie a megérkezésnek egy másik városba, hogy rá lehessen újra és újra csodálkozni az ismerős részletekre, melyek mindennapos állandóságukban minden nap mást mutatnának, ha ismeretlenként néznének rájuk. A hazaérkezés érzése azonban még mindig nem lepi meg a szív körül áramló vért, valami hiányzik, hallják a belső hangot, mely egyre jobban erősödik, fejük fölé ér, de az esernyők alól senki sem néz fel, pedig hallják. A vadlibák ellenben lenéznek, nem zavarja őket a szitáló eső, sőt, egyenesen jól esik. Ahogy nézik az embereket, megértik, mintha csak egy érzés suhanna át rajtuk v-alakban. De nincs idejük elérzékenyülni, igyekeznek a tóra, mert tudják, hogy szükségük van pihenésre a másnapi induláshoz. Esti mesékre is természetesen, például olyanokra, hogy amikor bölcs rokonaik Szicíliából a tél kegyetlensége elől Egyiptomba költöztek, a taorminai hegy felett, ahol sasok tanyáztak, s úgy jutottak csak át, hogy csőrükbe követ vettek. Így csevegés és gágogás nélkül, csendben és épségben repülhet- tek át e veszélyes terület felett.

(Egy tengeralattjáróról álmodott, periszkópon keresztül, a házak fölött kémlelte az éjszakai várost. Ennek a tócsának a tükre akár a tó ezüstös csillanása is lehetne, fordult az elsőtiszthez. Ahogy felülről pásztázta a fákat, a periszkóp négyszögletű lencséjében, mint egy bekapcsolva felejtett tévéképernyő folytonosan visszatérő képsorát látta, a hatalmas platán széttárt ágainak nyugtató motívumával. Nem is gondolta volna, mondta még, hogy ilyen közel lehet a kikötő.)

Éjszaka a templom tornyában fészkelő gyöngybagoly család keresztbe-kasul szeli át a várost táplálék után kutatva. Csak szárnysuhogásukkal árulnák el jelenlétüket a város éjszakai életében, de az puha, néma és nesztelen. Árnyaik a nedves járdához tapadnak, ami az éjszaka csendjében elválaszthatatlan az aszfalt hidegtől. Valami melegséggel az égi megfigyelő, a modern augur tölti meg őket, miközben egyik oldaláról a másikra fordul, álmában kedvenc baglyai a katolikus Nagytemplom kettős tornyából visszaköltöznek a Kocsi utcai református templom egyetlen tornyába.

(Már világosodott, amikor elgémberedett tagjait megmozgatva próbálta felfrissíteni vérkeringését, és észrevette, hogy a könyv még mindig ott hever előtte kinyitva, félig azon feküdt. A szemeteskocsi fojtott dübörgése ébresztette, s mivel ruhában aludt el, csak kabátot vett és indult is kutyájával a tópart felé, miközben lánya és felesége aludtak még. Ma mindenképpen látni akarta... De ennél a mondatnál valóban kikapcsolta számítógépet, az összegyűrt vázlatokat a papírszemetesbe dobta, becsukta az ajtót, és valóban elment. A tóparton aztán egy használt buszjegyre töltőtollával még néhány sort írt.)

Szétfröcskölődő tuspontok röppennek szét a tejfehér ködben az üres meder, a helyenkénti, megkopott tócsafoltok tükrei fölött, hogy valami ismeretlen erő szorításában - a köd, a város fölé emelkedve - szabályos alakzatba rendeződjenek. Így indul rend- szerint a téli reggel - szabályos alakzatokkal, időrendben - a vá- rosban, ahol a Lebegés Története akaratlanul is íródik tovább...