Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1996. 8.sz.
Prakfalvi Endre  
Színházpolitika 1955-ben, különös
tekintettel a Nemzeti Színház helyzetére
Forrásközlés   
 

A közelmúltban jelent meg Gábor Miklós visszaemlékezése - naplóválogatása az 1954-es évről.1 A kommentárral is ellátott részletek természetszerűleg a színészi mesterség és a Nemzeti Színház kérdéseit érintik elsősorban. Ez az az év, amikor a szerző a már "félbehagyott földalatti vasút" vakondtúrásait kerülgette Budapesten s ez az az év, mely előzménye és része az 1954-55-ös nevezetes nemzeti színházi évadnak.
     Magunk, miközben az említett "vakondtúrások" építészettörténeti adatait nyomoztuk, bukkantunk rá az alább közreadott dokumentumra.
     A "Blaha Lujza tér - Nemzeti Színház" földalatti vasúti állomásának elhelyezése-kialakítása az építészeket nehéz feladat elé állította. Az 1952-56 között készült tervekben nem tudtak érdemleges megoldást találni arra a problémára, hogy a FaV felszíni állomása milyen módon kapcsolódjék a Nemzeti épületéhez. Számos verzió készült. A változatok közötti döntéshozatalba Révai József mellett a színház vezetéséből Major Tamást is bevonták. 1953 folyamán az építési munkálatok leálltak, de az akut helyzet, az ésszerű megoldás hiánya, a döntésképtelenség már előrevetítette és úgy tűnik már ekkor megpecsételte az épület későbbi sorsát.2
     A közrebocsátott irategyüttes3 azonban a színház belső helyzetéről tudósít 1955-ből, mikor már a "helyzet fokozódott". Forrásértékűnek tekinthetjük a korszak színház- és művészetpolitikájának egészéről, a hatalom kulturális (sőt azon túlmutató) irányítási mechanizmusának viszonyaiba enged bepillantást. Túl azon, hogy szigorúan bizalmas, megjegyzendő, hogy mindösszesen 3 ill. 1 példányban készült, ugyanis a PB számára íródott anyagok is általában 2-3 tucatszámban sokszorosítódtak. Az iratanyag két részből áll.
     Az - időben is - első 1955 május 12-ei dátumozású és mellékletként szerepel a főiratban. Kende István, a Népművelési Minisztérium (volt) főosztályvezetője írta: "Feljegyzés Rákosi elvtársnak...". (A kurzivált részeket az eredetiben húzta alá olvasója.) A másikat Andics Erzsébet jegyzi (1902-1986, Moszkvából hazatért történész), melyből szélesebb kitekintést is nyerhetünk a tényleges hatalom oldaláról, a felvetett problémák kezelési technikájára. A dokumentum jelentőségét a kendőzetlen tényszerűség mellett abban látjuk, hogy szemléletessé teszi a korszak és szereplői bonyolult áthatásokban gazdag, méginkább terhelt, viszonyrendszerét s egyben világossá teszi a történész felelősségét is, hogy mily nehéz sine ira et studio a történelem egy adott időszakának rekonstruálása, értelmezése, hogy az ún. "értékelést" már ne is említsük. Hisz maga a kortárs és pályatárs Gábor Miklós akkor és ott s majd utólag sem tudta másként, csak ellentmondásosan megítélni (nyilván mert csak ellentmondásaiban lehet) pl. Major Tamás szerepét. Többek között így fogalmaz: "Majorról szólva - Bűnös hiba volt, hogy hagyta elvenni magától a hatalmat és engedte, hogy üvegesek meg lakatosok intézzék a színház ügyeit... (Id. mű 1954 április 23. 12. l.) Major kétszínű játékáról 1995-ből: "a párttal szemben volt kétszínű, ahogy egy eszes ember kellett, hogy legyen a párttal szemben..." (18. l.) "Majorról mindenki tudja, hogy ravasz cselszövő, de annyira az, ami, hogy néha még az is megfordul a fejemben, hátha éppen ő a legtisztességesebb köztünk." (1954 május 6. 36. l.) Vagy: "Még az is lehet, hogy Major a nagy cselszvő is csak eszköz Gellért kezében". (1954 május 19. 50. l.) "Major és Gellért? Két nagy bitang, de a magyar színház két legnagyobb alakja". (1954 június 17. 81. l.)
     Az 1954-55-ös évad kiemelkedően fontos előadása volt Madách Tragédiájának a bemutatása. A feljegyzések megszületésének egyik döntő oka volt a "leállított" Tragédia és a próbáiban leállított Németh László darab, a Galilei, ill. az e kérdések körül kiélesedő helyzet. A Tragédia (hármas rendezői szignálással: Major Tamás, Gellért Endre, Marton Endre), melynek előadásait Rákosi Mátyás a mű szükségtelen favorizálásának minősítette, színrevitelének körülményeit Koltai Tamás és Székely György már korábban elemezte.4 A hét esztendeig pihentetett darab csökkentett számú előadásának ideológiai igazolását Lukács György prezentálta a Szabad Népben.
     Kárpáti Aurél a Színház és Filmművészet 1955. évi második számában még úgy fogalmaz, hogy a Tragédia "vitathatatlanul haladó szellemű költői alkotás", nincs "kényes", "gyanús" vagy "káros" pontja, elve, tendenciája, ami veszedelmes lehetne népi demokráciánk legszélesebb rétegei számára. Ám a Falanszter nem hiteles képe a jövő szocializmusának.5
     Lukács azonban már keményebben fogalmaz. Túl azon, hogy a Tragédia legnagyobb sikerei a Horthy korszakra esnek (nem véletlenül persze) a Madách ábrázolta "történeti fejlődés perspektívátlanságát [...] művészi történelembölcseletének pesszimista voltát nem lehet eldisputálni - bár Madách még csak az utópikus szocializmust ismerte - de még ha álomról is van szó a drámában, a valóság azonos azzal, amit a színpadi cselekmény mutat! (Kiemelés + P. E.)6
     Tulajdonképpen egy belső ellentmondást véltek felfedezni, érzékeltek, láttak bele a darab és annak a Sztanyiszlavszkij módszerre hivatkozó megjelenítése között feszülni. Ez a K. Sz. Sztanyiszlavszkij (1863-1938) orosz színész, rendező és színészpedagógus nevéhez fűződő "tudományos rendszer vagy módszer" a szocialista-realista színjátszás megteremtését célozta a kortársak számára, mely szerint a színész nem bemutatja, hanem újraalkotja szerepét és ezen az úton jut el az igazi művészi igazsághoz, a belső realizmushoz. Hogy ezt mennyire vették komolyan vagy sem, ez utólag szinte eldönthetetlen, de védőpajzsul is lehetett használni, hisz Gellért Endre a felújítás kapcsán tartott sajtótájékoztatóján7 arra hivatkozott, azzal is próbált operálni, hogy noha a Tragédia nem szocialista realista mű, mégis szocialista realista előadást szeretnének adni.
     Andics Erzsébet május 17-ei feljegyzésének javaslat részében egy megbeszélés összehívását kezdeményezte a Nemzeti helyzetének tisztázására.
     A meghívottak.
     Vezető művészek: Major Tamás (1910-1986, a Nemzeti Színház igazgatója, majd főrendezője 1945-1962, Kossuth-díj a jelzett korszakban; 1948-1955.) Marton Endre (1917-1979, a Nemzeti Színház rendezője 1949-56, első Kossuth-díj: 1957.) Básti (Básthy, sic!) Lajos (1911-1977, a Nemzeti Színház tagja 1945-1968, Kossuth-díj: 1955.) Várkonyi Zoltán (1912-1979, 1949-51 között, majd 1953-tól ismét a Nemzeti tagja, Kossuth-díj: 1953, 1956.) Bessenyei Ferenc (1919, a Nemzeti tagja első ízben 1950-63, Kossuth-díj: 1953, 1955.) Olty (Olthy, sic!) Magda (1912-1983, a Nemzeti tagja 1933-1968, Kossuth-díj: 1955.) Gobbi Hilda (1913-1988, a Nemzeti tagja 1935-1960, Kossuth-díj: 1949.) Mészáros Ági (1918-1989, a Nemzeti tagja 1939-1983, Kossuth-díj: 1950, 1954.) Ungvári László (1911-1982, a Nemzeti tagja 1933-1980, Kossuth-díj: 1953. Gellért Endre pártonkívüli főrendező (1914-1960, 1945-től haláláig a Nemzeti rendezője és főrendezője, Kossuth-díj: 1950, 1953). Pártvezetőség: Pásztor János (1914-1984, a Nemzeti tagja 1937-1984.) Tompa Sándor (1903-1969, a Nemzeti tagja 1945-1969, Kossuth-díj: 1956.) Somogyi Erzsi (1906-1973, 1928 és 1951 között, majd 1954-1973-ig a Nemzeti Színház tagja, Kossuth-díj: 1953.) Márki Géza (1911-1972, színész a Minisztérium színházi osztályának vezetője 1951-1956.) Pongrácz Gabriella függetlenített titkár.
     Fontosnak tartjuk - szögezi le az irat - a fentieken kívül a Népművelési Minisztérium részéről Darvas József miniszter (1912-1973, író, elődje a miniszteri székben Révai József 1949-1953 volt, Darvas a tisztséget 1953 július 4 - 1956 október 14. között töltötte be.) Kállay Gyula miniszterhelyettes és Kende István főosztályvezető elvtársak meghívását.
                                                               Andics Erzsébet s.k.

A megbeszélés kimeneteléről nincsenek adataink.

*

Jegyzetek
1. Gábor Miklós: Egy csinos zseni. Magvető, 1995.
2. Prakfalvi Endre: A budapesti "ős-metró", 1949-1956. In: Budapesti Negyed, 1994/3. 25-47. l. Prakfalvi Endre-Hajdú Virág (eds.): Építészet és tervezés Magyarországon 1945-1959. Kiállítási katalógus. OMvH. Magyar Építészeti Múzeum, 1996.
3. Országos Levéltár 176f. 53/233 öe. 114-127. l. (Bet-hív közlés)
4. Koltai Tamás a felújításról a Színház című folyóirat 1983 áprilisi és májusi számában írt. Székely György: A Nemzeti Színház 150 éve. Gondolat, 1987.
5. Kárpáti Aurél: Jegyzetek a felújításról. Színház és Filmművészet 1955/2.
6. Lukács György: Madách Tragédiája. Szabad Nép, 1955 márc. 27, ápr. 2.
7. Rota az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet dokumentációs gyűjteményében, 1955.  I. 7.

*
Melléklet
Feljegyzés Rákosi elvtársnak színházi életünk, elsősorban a Nemzeti Színház helyzetéről

A színházi terület az utolsó évek során fejlődött. Az előadások színvonala emelkedett, új színészek, rendezők nőttek. Állandóan nő a nézők száma: egyedül 1953-ról 1954-re is közel 170 000-rel (3,5 %) emelkedett. Egyre több a színház is: az elmúlt évben nyílt meg a békésmegyei színház, a múlt hetekben a főváros munkásnegyedeit ellátó József Attila Színház, egyelőre két, rövidesen három társulattal. Több új kamaraszínházat nyitottunk Budapesten is, vidéken is és az év során 3 új vidéki színházunk létesül. Mindezt a fejlesztést az állami színházi költségvetés egyidejű közel 10 milliós csökkentése mellett sikerült biztosítani.
     Mindemellett színházi munkánkban jelentős problémák vannak, mind műsorpolitika és művészi munka, mind a színházi légkör szempontjából.
     Nem kielégítő a magyar darabokkal kapcsolatosan elért eredmény. Bár nem volt kevés az idei magyar darabok száma, s ezen belül nem kevés a mai témájú, főleg a felszabadulással foglalkozó, ezekben színvonal, a mondanivaló tisztasága szempontjából igen jelentős gyengeségek mutatkoztak. Sok a hiányosság a műsorpolitika szempontjából is, - elszaporodott a múlttal foglalkozó művek száma (különösen sok a "békebeli" operett), kevés a szovjet dráma és ezekből sem a legjobbakat tűzzük műsorra. Még nagyobb a hiányosság a népi demokratikus művek műsorpolitikája terén.
     A Nemzeti Színház műsortervének is jelentős hiányosságai vannak. Az utóbbi két évben új magyar darabként az Uborkafát, egy új magyar egyfelvonásos-műsort (tehát mai életünkről csak szatírákat) és az idén Sándor Kálmán Senki városa c. drámáját hozta színre. Két színház két évadjához ez, különösen, ha a Nemzeti Színházról van szó, kevés. Igaz, készültek Németh László darabjára is. De többi tervezett darabjuk, - Karinthyé, Urbáné, Aczélé stb. nem készült el, az eredetileg elhatározott magyar felújításokra, a Tűzkeresztségre és a Tiszazugra pedig, különböző ürügyekkel, nem került sor. Szovjet bemutató tavaly egy sem volt (volt egy orosz klasszikus: a Vihar), idén egyetlen lesz, Gorkij Anya c. regényének magyar dramatizálása. Egyelőre azonban ennek a bemutatása is húzódik, már legjobb esetben is csak júniusban kerülhet színre, ami feltétlen hátrányos a látogatottságára. Viszont "formálisan", bár már csak néhány idei előadás erejéig, lesz a műsorban egy szovjet darab. Bemutatták ezen kívül Az ember tragédiáját, Moliére Képzelt betegjét és a spanyol Garcia Lorca Bernarda háza c. művét. Eredeti, a Népművelési Minisztérium Kollégiuma által jóváhagyott műsortervükben szerepelt Illyés Gyula Dózsája, Nazim Hikmet darabja és a haladó amerikai Miller egy éles, harcos darabja. A megvalósult műsor képe azonban, főleg ha még hozzávesszük a tervezett Galileit, a múltbeli témák és klasszikus drámák vonalán (a vígjátékok kivételével) azt a már sajtóban is megbírált műsorpolitikai vonalat bizonyítja, hogy a Nemzeti Színház műsorterve általában a múlt borongós hangulatú, gyászos, sötétenlátó darabjaihoz nyúl. Az utolsó esztendőkben egyáltalán nem adtak elő pl. romantikus hősi drámát, - valamennyi klasszikus darabjuk a feltétlen bukást hirdeti. Pedig a klasszikus irodalomnak is vannak a hős győzelmét hirdető, optimista kicsengésű drámái, - a Tell-ek, a Hős faluk stb. - de ezek más színházakban kerülnek színre. Az idei "Bernarda háza" bemutató lényegében egyenes folytatása, sőt továbbvitele ennek a pesszimista irányzatnak. Ezt a darabot, amely eredetileg nem szerepelt a műsortervben, a színház hirtelen "ásta elő" majdnem meglepetésszerűen és úgy dobták be a műsorba. Ugyanakkor, amikor ilyen darabot valóságos bravúr árán is jó előadásban műsorra tűznek, esztendők óta folyó harc van a Minisztérium és a színház között pl. olyan művek műsorra tűzéséért, mint akár a cseh klasszikus Tyll egy drámája (A strakonicei dudás), akár Nazim Hikmet egyik darabjáé. Ezeket a darabokat a baráti államok, a Szovjetunió is, régen adják. A Nemzeti Színház pl. a Hikmet-darabot évről évre halogatja, lényegében hamis ürügyekkel, valójában szinte orrunknál fogva vezet minket. A Lorca darabot napok alatt le tudták fordíttatni, Hikmetére esztendeje "nem találnak fordítót". Egyes fontos és haladó darabokkal szemben tanúsított húzódozás a kiválasztott, sokszor igen pesszimista darabok sorozatával szemben: nyilvánvaló irányzatot jelent.
     Nem kevésbé jellegzetes elhajlások tapasztalhatók a színház művészeti munkájában. Bár színvonala már csak az együttes összetétele és összeforrottsága miatt is bármely más színházénál magasabb, elferdülések olyan sorozatával találkozunk, amire nem szabad nem felfigyelni. Az eszmei mondanivalót elhomályosító öncélú "harsányság" kérdését bőven vitatta a sajtó (elsősorban a Csillag). A sorozatos kritikák nyomán ezen a téren jelentős javulás állt is be. De hasonló torzítás csúszott vissza most sokkal kényesebb szerepben és környezetben, a Senki városában. A darab egyetlen munkásfiguráját, a forradalmi proletáriátus képviselőjét az író is, de a rendezői felfogás (Major Tamás) és színészi munka (Juhász József) még fokozottabban eltorzította és öntudatos munkás helyett nevetséges, bohóckodó figurát állított be a proletáriátus képviselőjének. Ez a darab bár nem elég tiszta, de politikailag alapjában helyes mondanivalóját nem kis mértékben torzította el, éppen talán a legfontosabb ponton. Különösen fontossá válik ez a pont azáltal, hogy a szovjet hadsereg szerepe viszont csak szavakban szerepel a műben, miután nem tekinthető színpadi szereplésnek egy szovjet egyenruhás emberke gyors átsántítása a színpadon, a szovjet hadsereg megérkezését demonstrálandó!
     A színház műsorpolitikájának egyik problémája a leállított Ember tragédiája és a Galilei. Az elsőnél, bár hosszas viták és elemző megbeszélések után, a Minisztérium hozzájárult az előadáshoz, legfeljebb a későbbiek során találtuk túlzott arányúnak az előadások számát; az Ember tragédiája szinte kezdte kiszorítani a repertoár többi darabját. Műsorról való levétele a színházban igen rossz visszhangot váltott ki. Hasonló zavart okozott a Galilei próba közbeni leállítása. Ezek az intézkedések (párosulva a Madách Színház Vihar után c. előadásának átmeneti betiltásával, amit feltétlen elkapkodott és helytelen intézkedésnek tartok) alapvetően felkavarták a színházak, elsősorban a Nemzeti légkörét. Tény, hogy intézkedéseink módja nem volt mindig a legszerencsésebb. Politikai előkészítésük, megmagyarázásuk elmaradt, pedig fontos lett volna. Így még a helyes intézkedéseket is bürokratikus kényszerintézkedésnek tudták beállítani, és növelni ezzel a meglévő pártellenes hangulatot. Ehhez hozzájárul, hogy ez intézkedések zavaró hatását a színház vezetői szerintem nem igyekeztek csökkenteni. Tudomásom szerint pl. Major Tamás elvtárs részletesen megismerhette az Ember tragédiája ügyében Rákosi elvtárs álláspontját, de ő maga alig vett részt abban, hogy az intézkedés körüli zavart, értetlenséget csökkentse. Így az intézkedés szinte egyetlen "magyarázata" Lukács elvtárs cikke volt, ami véleményem szerint erre nem volt elég alkalmas, - de még kevésbé az, ahogyan az Irodalmi Újság a Pravda cikkét lehozta. [1955. V. 7. + P. E.]
     A Nemzeti Színházra, - művészi eredményei mellett - legjellemzőbb különleges légköre. Ez a légkör alapjában, véleményem szerint pártellenes, erősen polgári, sok szempontból anarchikus légkör. Legfőbb melegágya a pletykáknak, a színházi területen amúgy sem ritka cinizmusnak. Emellett ezt a színházat olyan különleges belső gőg tölti el, ami minden kívülről jövő véleményt, intézkedést, kritikát durva beavatkozásnak tekint és eleve szembefordul minden bíráló szóval és személlyel. Ha ez a tény nem olyan nyilvánvaló és közismert, mint például az írók egy része közötti problémáink, ez elsősorban abból fakad, hogy a színész sokkal inkább tud nagyot alkotni a színpadon, egy haladó író művében és ugyanakkor politikailag elmaradott lenni, mint az író, aki saját gondolatait veti papírra.
     Az egész színházi területen ma is (ma talán fokozottan) érvényes egy általános jobboldali nyomás. A politikailag rossz elemek hangadók, ők a hangulatirányítók, és emellett igen gyakran sok szempontból előnyös helyzetet élveznek. Az egész területen érvényesül az, hogy mindazokat, akik komolyan exponálják magukat a párt mellett, vagy kezdenek rendessé fejlődni, benyálazzák, megrágalmazzák, összetörik hitüket saját képességeikben, és tehetségtelennek kiáltják ki, amíg vagy kisebb értékűnek kezdik tekinteni őket a szakmában, vagy behódolnak és elhallgatnak, megszűnnek politizálni. Ez a jelenség a területen elég általános, de elsősorban a Nemzeti Színházból indul ki. Például a Nemzeti Színház minden eddigi párttitkára vagy "behódolt, vagy kibukott a színházból és kisebb-nagyobb tehetsége hírét lejáratták; - így járt Ruttkai Ottó, Gyarmati Anikó, Horváth Ferenc, Gábor Miklós, - de lehetetlen helyzetbe hozták az első - legutóbbi - függetlenített párttitkárt is, Vágónét, míg a jelenlegi egyszerűen eleve behódolt. Gábor Miklóst, a legtehetségesebbet mindezek közül, aki egy ideig derék párttag módjára viselkedett, tehetségében, emberi mivoltában lejáratták, megtörték, elszigetelték, míg most végül lényegében likvidálta pártfunkcióit, szembekerült a párttal, - hogy újra "szakmájának élhessen". A Nemzetiből származik az az általános "elv", hogy valaki vagy jó kommunista, vagy jó színész. A Nemzetiben hozták lehetetlen helyzetbe kommunisták egész sorát, - a már említetteken kívül Ladányi Ferencet, Barta Zsuzsát, Dávid Mihályt, Baló Elemért, egy időben Somogyi Erzsit és Pécsi Blankát, Bessenyei Ferencet (aki már kezdett erősen közeledni hozzánk, s ekkor került vele szembe mindenki, míg csak el nem hallgatott a színházban), Keres Emilt, Berek Katalint, - míg egy részük így, vagy úgy elkerült a színháztól, rossz hírrel a háta mögött, amely aztán tovább kísérte, más részük végül is egyszerűen elhallgatott és belekeveredett a többiek közé, mint Bessenyei, Berek, ma már Gábor Miklós. Ez a jelenség nem csak a Nemzeti Színházra jellemző, hanem egész színházi területünkre, - s a fenti listát ki lehetne egészíteni egész sor további névvel más színházakból, - Deák Sándor, Lóránd Hanna, Cigány Judit, Lengyel Erzsi, Sallai Kornélia, Jákó Pál, s bizonyos értelemben idetartozik Horváth Teri, más viszonylatban Horvai István - s ezeket mind többé-kevésbé használhatatlannak kiáltja ki, leértékeli a "szakmai közhangulat", színházaik pedig többnyire mélyen lehetőségeiken alul foglalkoztatják őket. (Ugyanakkor közismerten jobboldali elemek, a cinizmus fő terjesztői, szinte nyíltan terjesztik mérgüket és a legtöbbet kereső, agyonfoglalkoztatott színészek közé tartoznak.)
     Sajnos ezekkel a jelenségekkel soha nem szálltunk kielégítően szembe. A Nemzeti Színház pártellenes hangulatáért komoly kritikát nem kapott, - ugyanakkor özönét kapta a csak részben megérdemelt, részben azonban túlzott kitüntetéseknek, elismeréseknek.
     Mindezek következtében a Nemzeti Színház: állam az államban. Vezetést ma már lényegében nem kap, az állami szerveket egyszerűen semmibe veszi, azok funkcionáriusait rágalmazza és minden eszközzel lejáratja, szigeteli; ugyanakkor a színház magának különleges, kiemelkedő jogokat vindikál. Így pl. jóllehet a színház művészeinek bérátlaga már ma is például 17 %-kal magasabb a Madáchénál, 23 %-kal a Néphadsereg színházénál, állandóan mellőzött, legkisebb béralapú színháznak állítja be önmagát, és követeli nyílt bérdemagógiával, művészei fizetésének szakadatlan emelését. (Pl. egyik legfőbb, leghangoztatottabb sérelme Mészáros Ági fizetése, akié havi 5200 forint, - amihez film, és egyéb különjövedelmek jönnek - míg a nála nem kisebb, de más színházban lévő Tolnai Klárié 4200, Dayka Margité 4300 frt. Emellett Mészáros Ágit számomra nem egészen érthetően mi is elhalmozzuk mindennel [...] stb.) [A színésznőre és férjére vonatkozó további megjegyzéseket töröltük. - P. E.] A Nemzeti esetében tehát oly fokon szaladtunk és szaladunk a színház után, igyekezve kedvében járni, hogy most már csak adományokat hajlandó elfogadni, de vezetést nem.
     A márciusi határozat után a színház lényegében passzivitásba vonult. Olyan hangulat uralkodik, hogy most már nem szabad bírálni, de amúgy is jobb lesz hallgatni, mert ki tudja, mikor jön megint "újabb politikai fordulat".
     Alapvetően felelőse a színház hangulatának, a párt- és államellenes légkörének a színház igazgatója, Major Tamás elvtárs. Kiemelkedő tehetsége mellett egyike a terület méregkeverőinek. Az ismeretes novemberi taggyűlésen (amelyről Darvas elvtárs túllicitálásról szóló cikke is írt), Major például demagóg beszédet tartott arról, hogy nincs művészi szabadság.

(Major hozzászólásából: "Valljuk meg nyíltan, az utóbbi években, hónapokban az embernek fel kellett vetnie magában azt a kérdést, hogy vajon van-e szükség ránk, művészekre, ha helyettünk gondolkodnak, ha helyettünk csinálnak műsort [...] Nagy szükség van ránk, de ezt nem lehet elképzelni művészi szabadság nélkül.)

     Major a fent ismertetett hangulatnak legjobb esetben is passzív szervezője. Tenni semmit nem tesz ellene, képet tőle erről a hangulatról soha nem kaptunk, nem kapunk, ellenkezőleg, eltussolni, bagatellizálni igyekszik azt. A márciusi határozat után ismét "baloldali" húrokat penget, hangoztatja az állami irányítás fontosságát, stb. - a gyakorlatban azonban ugyanúgy igyekszik lehetetlenné tenni azt, mint eddig. Műsorterve, amelyet a következő évadra készített, semmivel sem jobb az eddigieknél.
     Első művészi munkatársa Gellért Endre főrendező, a magyar színművészet egyik legnagyobb tehetsége. Pártonkívüli szimpatizáns. Véleményem szerint jobb környezetben régen párttag, sőt, jó párttag lenne. Majorral való viszonya tele van ellentmondásokkal: fél is tőle, tiszteli is. Nem egyszer kerülnek egymással szembe, de Gellért mindig pillanatokon belül visszavonul. Szerintem nem folytatunk vele szemben jó politikát, mert ahelyett, hogy elszakítani igyekeznénk Major gyakran helytelen irányzatától, sértődötté tesszük, kirekesztjük sok mindenből, - így a Nemzetire most hullott kitüntetés-esőből neki, akinek fő része van a Nemzeti 10 éves sikereiben, érthetetlen módon semmi sem jutott, javaslataink ellenére.
      A színház hangadó elemei közé tartozik Rajczi Lajos, ellenséges beállítottságú színész; - Básthy Lajos Kossuth-díjas, egyike a legnagyobb demagógoknak, az utolsó kb. 2 esztendeje mindenben Major hű szövetségese, azelőtt legélesebb ellenlábasa volt; - Bessenyei Ferenc, aki egy ideig tartó egészséges feltörése után elszigetelődött, s azóta a cinizmus egyik fő terjesztője. Mészáros Ági ugyan csendes, de neki és férjének igen jeletős befolyása van a színház, elsősorban a vezetők légkörére.

*

Színművészeinket erősen foglalkoztató kérdés a magyar színkritika ügye is. Rendkívüli elkeseredés van közöttük, - nagyrészt joggal - a lapok sajtókritikáinak színvonaltalansága miatt. Ebben a Szabad Nép egyáltalán nem jelent kivételt, sőt. Nem egyszer éppen a Szabad Néptől kapnak legkevésbé állásfoglalást. A kritikákra általában jellemző az állásfoglalástól való félelem, a kényes kérdések megkerülése, a nyílt, éles véleménymondástól való húzódozás. Különösen áll ez arra, amihez szakmailag is kevésbé értenek kritikusaink, s amit a színészek viszont fokozottan igényelnek: a kritikáknak magával a színművészettel, rendezéssel, színjátszással foglalkozó részére. Ugyanakkor azonban nem lehet elválasztani ettől azt a kérdést, hogy színészeink, rendezőink, de még legfejlettebb színházi vezetőink is teljesen távol tartják magukat mindenféle komolyabb elvi vitától, és így a színművészet elvi kérdéseiről szinte semmiféle vita nem folyik, az elméleti-szakmai munka lényegében a semmivel egyenlő.
     Véleményem szerint a Nemzeti Színházzal kapcsolatos legfőbb tendőink a következők:
     Komoly pártbeavatkozással, Major elvtárs nyomatékos és részben nyilvános figyelmeztetésével elkezdeni felszámolni a színház jelenlegi tarthatatlan légkörét.
     Ehhez segítségül kell hívni a színház kommunista aktíváját, nyílt vita kell magában a színházban, a különböző "kényes" kérdésekről. (Ember tragédiája stb.), amelyekről mi eddig hallgattunk, és csak az ellenfél beszélt; ezekben Major elvtárs ne háttérbe vonuljon, hanem ő maga foglaljon állást a párt álláspontja mellett, felvetve eddigi magatartása súlyos hibáit is.
      A színház munkáját - jelentős eredményei elismerése mellett - sajtóban bíráljuk meg, ideértve műsorpolitikáját, belső légkörét, stb.
     Kimondani, hogy a színháztól elvárjuk, hogy ne csak előadásai általános színvonalában, hanem mind a magyar dráma létrehozásában, mind általános műsorpolitikájában, mind a pártszerű légkör kialakítása terén is első színházunk legyen, - ne pedig - mint most nem egyszer - utolsó.
     Az új műsorterv elkészítésénél az eddiginél sokkal határozottabban kényszerítsük a színházat pártosabb, helyes és a gyakorlatban is betartandó műsorterv elkészítésére és végrehajtására.
      Felülvizsgálni a színház pártszervezetét és határozottabban megszabni annak feladatait, nem utolsó sorban a művészek kommunista nevelése és általában az ideológiai nevelés terén.
      Rendezni a színház és a Népművelési Minisztérium viszonyát, mivel jelenleg a színház egyszerűen nem fogadja el azt az elvet a gyakorlatban, hogy őt a Minisztérium bármi másban is irányíthatná, mint hogy pénzt ad.
Budapest, 1955. május 12.

Kende István sk.

MDP KÖZPONTI VEZETŐSÉGE      SZIGORÚAN BIZALMAS!
TUDOMÁNYOS ÉS KULTURÁLIS   Készült 3 pld-ban. OSZTÁLY                                         [Horváth Márton + P. E.]

F e l j e g y z é s
a Nemzeti Színház helyzetéről
I.

A Nemzeti Színház az elmúlt 10 évben kiemelkedő eredményt ért el haladó hagyományaink helyes felhasználása és a szocialista realista színjátszás kialakítása terén.
1. Színművészetünk legkiválóbbjait maga köré tudta tömöríteni és az időközben felnőtt színészgárda legjobbjait is. Ezt elsősorban azért tudta elérni, mert a klasszikusok színrevitelében igen magas mércét állított fel a Nemzeti Színház.
     A művészeti hivatást ki tudta fejleszteni a színház együttesében és a más színházaknál elég laza játékfegyelmet ellensúlyozni tudta éppen azzal, hogy a legnagyobb színész is példát mutatott, hogyan kell a reá bízott művészi feladatot végrehajtani. Annak ellenére, hogy a színészek nagy része túlzottan foglalkoztatva volt (film, rádió és más vendégszereplések) a Nemzeti Színházban kapott szerepeiket mindig a legnagyobb lelkiismeretességgel játszották el.
2. A Nemzeti Színház a legnagyobb gonddal készül mind a klasszikusok felújítására, mind az új darabokra. Példamutató az az ügy-szeretet, ahogyan a rendezők (Major, Gellért Endre, Marton stb.) éjt-napot nem kímélve elemzik, részére bontják és tudományosan magyarázzák az elébük kerülő darabot. A színészek nagy fejlődést értek el a jellemek kidolgozásában, a Sztanyiszlavszkij-módszer szerinti játékstílus kialakításában.
3. A Nemzeti Színház a magyar és világirodalmi klasszikusok drámáinak irodalomtörténetileg és politikailag is helyes értékelésével jelentős szolgálatokat tett a magyar irodalomnak is. ("Bánk bán", "Uri muri", "Othello", "Buborékok" stb.) A Nemzeti Színház művészei, rendezői a sajátosan nemzeti színjátszás kialakítása mellett sokat tanulnak a szovjet színházak játék-stílusától is.
     A Nemzeti Színház egész sor rendezését nagy elismeréssel és megbecsüléssel üdvözölték a nálunk járt szovjet, népi demokratikus és más külföldi színházi szakemberek.

II.

A Nemzeti Színháznak a fent említett igen komoly eredményei mellett súlyos fogyatékosságai is vannak.
     1. A színház vezetői szem elől tévesztették azt a fontos feladatukat, hogy mint az ország első színházának kötelességük élenjárni a szocializmust segítő műsorpolitika kialakításában. Ez főleg két kérdésben mutatkozik meg: a) az új magyar dráma kialakításáért nem tett meg mindent a színház vezetősége, b) ugyancsak elhanyagolta az új szovjet színdarabok műsorra tűzését és annak kultúrpolitikai felhasználását.
     Arisztokratikusan kezelte a mai magyar darabokat, a magyar írók drámái közül csak Illyés Gyula, Németh László színdarabajait tekintette a színház magáénak, a többi magyar írót nem segítette eléggé abban, hogy drámájuk az ország első színházában kerüljön bemutatásra. (Sándor Kálmán, Háy Gyula, stb.) Az is jellemző, hogy a mai írók darabjainak elemzésénél sokkal kevesebbet időznek, sokkal kevesebb gonddal kezelik, mint a klasszikus drámákat. Így csak egy-két drámára mondhatjuk azt, hogy kidolgozásában, művészi elemzésben vetekedhetik a Nemzeti Színház klasszikus előadásaival. (Pl. a "Fáklyaláng".)
     Még nagyobb hibákat találunk a szovjet és népi demokratikus darabok műsorra-tűzésében, vagy színrevitelében. A színház a minisztérium minden ösztönzése ellenére sem akar érdeklődést mutatni új szovjet vagy népi demokratikus darabok iránt. Nem segíti elő ezeknek gyors lefordítását és évről-évre halogatja műsorra-tűzésüket. (Ez a helyzet Nazim Hikmet darabjával kapcsolatban is.)
     Megengedhetetlenül rossz és rendezetlen a Nemzeti Színház és a Népművelési Minisztérium viszonya.
     A Népművelési Minisztérium Színházi Főosztálya évek óta birkózik azzal a feladattal, hogy valóban gazdája legyen a színházaknak, elvi, politikai irányítója színházművészeti életünknek. Hogy ez a munkája nem sikerült eléggé, különböző okai vannak.
1. A főosztály hatásköre, intézkedéseinek határa, célja nincs kellőképpen megszabva, ezért alakulhatott ki a területen a színházigazgatók körében az a nézet, hogy a Népművelési Minisztérium csak gazdaságilag vezessen, a művészetbe ne szóljon bele. Különösen az utolsó két évben terjedt el az a vélemény, hogy legyen állami vezetés, de ne szóljon bele a művészetpolitikába.
     A főosztály erre a túlzott és sokszor anarchikus törekvésekre egyidőben azzal válaszolt, hogy centralizálta a feladatköröket és a Színházi Főosztály létszámának földuzzasztásával vélte megoldhatónak a kérdést. (Ez azonban csak rontotta az állami vezetés tekintélyét, mert a színházak minden lépését ellenőrző előadói garnitúra sem politikailag, sem szakmailag nem volt kellőképpen felkészülve az állami irányítás ilyen irányú feladataira.)
     Nem oldotta meg a színház-vezetés problémáját az sem, hogy a miniszterhelyettesek, sőt több esetben a miniszter is a főosztályvezetőtől függetlenül hozott döntést részletkérdésekben is. Ezzel lejáratta a főosztály tekintélyét, elkapatta a színházigazgatókat.
     A Nemzeti Színház és a Minisztérium közti rossz viszonyt még tetézte az a személyi ellentét, amely Kende elvtárs s Major Tamás között kialakult. Major Tamást, (aki a Kende-ellenes hangulat egyik elindítója volt) igyekezett a főosztály elszigetelni és olyan levegőt teremtenei körülötte, hogy Major méltán vetette fel, úgy kezelik őt, mint a párt ellenségét. A Nemzeti Színház vezető színészei, bár Majorral nem voltak mindig a legjobb viszonyban, éppen a Kende által folytatott sérelmi politika miatt, mindinkább Major köré csoportosultak és így egy idő múlva a Színházi Főosztállyal egységesen szembenálltak. Major ebben a harcban sokszor pártellenes eszközökkel operált, és sokszor sikerült is a pártszerűtlen jobboldali befolyás alatt álló vezető színészeink jórészét saját pártjára állítani. Igaz az, hogy Major mellett nem maradtak meg a színház hibáit, Major túlzott bérköveteléseit, és a minisztériumot lejárató, követeléseit bíráló kommunista művészek. Major mellett nem nőttek fel új kommunista rendezők és művészek. (Pl. Gellért Endre, aki egyik legtehetségesebb rendezőnk, jobbnak látta a "pártonkívüli" megtisztelő címet fenntartani, hiszen a párttagokkal Major könnyedén elbánt.) Azok a párttitkárok, vagy más színházak igazgatói, kik Kendével együtt tudtak dolgozni, mindinkább háttérbe szorultak, mert Major mint a Kende embereit le tudta járatni őket.
     Kende elvtárs mellékelt jelentésével alapjában egyetért az Osztály. Azonban hiányoljuk, hogy Kende elvtárs, aki a Színházi Főosztály régi vezetője, a Nemzeti Színház súlyos hibáiról teljesen a kívülálló hangján beszél. Pedig a felelősség a Népművelési Minisztérium Színházi Főosztályát is terheli.
     A Népművelési Minisztérium és a Nemzeti Színház közti rossz viszony felszámolására Kende elvtárs nem pártszerű eszközöket vett igénybe. (Más színházak előtérbe helyezése, más színházigazgatók kitüntetése, vagy a Nemzeti Színház egyes művészeinek kitüntetése sokszor úgy ment végbe, hogy az egésznek Major-ellenes tendenciája volt.)
     A Nemzeti Színház méltán vetette fel, hogy sikeres bemutatóit a kritika vagy elhallgatta, vagy leértékelte.
     Kende, ha rossz módszerekkel is, mégis a párt és állami irányításnak akart érvényt szerezni, felelős azonban azért, hogy saját sérelmére személyes sértegetődzéssel válaszolt, és így lassanként mindenkivel szembenállott. Nem tudta megértetni magát Darvassal, Nonnal, Kállaival, a KV Tudományos és Kulturális Osztályával sem, mert úgy érezte, nem támogatják őt eléggé a Nemzeti Színház elleni harcában. Mivel nem helyes úton keresi a két szerv közti együttműködés lehetőségét és csak egyoldalúan a Nemzeti hibáit, súlyos mulasztásait látja, nem tud megnyugtató módon kiutat sem javasolni.
 

A Színház és Filmművészeti Szövetség és a Nemzeti Színház viszonya.

A színház legnagyobb hibái közé tartozik, hogy a Szövetség munkáját, pártmunkáját nemcsak nem segítette, hanem sok esetben lejáratta. A Nemzeti Színház legjobb művészei a Szövetség vezetésében, a Szövetség elvi, politikai, esztétikai munkájában sokat segíthettek volna, hiszen nagy vonzóer-vel bírnak és mint az ország els- színházának a Szövetség munkájában is élen kellett volna járni a magyar színész-gárda ideológiai és szakmai nevelésében.
     A Szövetség az elaprózott színházakhoz kötött művészek összefogásában, színházpolitikánk helyes kialakításában nem támaszkodhatott eléggé a Nemzeti Színház művészeire. Gábor Miklós, Ladányi Ferenc, Horvai István, sőt egy időben Bessenyei Ferenc is, mint a Szövetség pártvezetőségi, vagy intézőbizottsági tagjai, bírálták a Nemzeti Színház működését, játékstílusát, pártmunkáját, minden esetben a legteljesebb visszautasításban volt részük. Major a Szövetséget is rivális szervnek tekinti és ezért igyekezett annak a vezetőit lejáratni és kikiáltani róluk, hogy "Nemzeti-ellenesek". Így voltaképpen a Szövetség munkája évek óta stagnál, csak a periférikus feladatokat (színháztörténeti, színháztudományi segítség, vagy külföldi kiküldetés, díjkiosztás, esetleg egy-egy vita megrendezése) végzi.
 

A Nemzeti Színház pártszervezetének működése.

A színház pártszervezete gyenge és Major véleménye nélkül egy lépést sem tesz. (A mostani párttitkár, Pongrácz Gabriella teljesen a színház vezetőinek uszályába került. Sőt egyes kérdésekben a legdemagógabb, legelmaradtabb színészek véleményét támogatja. Így "Az ember tragédiája", vagy "Galilei" levételével kapcsolatban is.) Feladatát egész rosszul fogva fel, az a véleménye "meg kell védeni a Nemzeti Színház művészeit a kívülről jövő támadásokkal szemben". Fölöttes pártszerveinek nem ad jelentést és nem beszél a pártélet fogyatékosságairól, ahol csak teheti takargatja és szépítgeti a Nemzeti Színház párttagjainak hibáit. Jellemző, hogy taggyűléseken, pártcsoport-értekezleteken, sőt a Népművelési Minisztérium Kollégiumi ülésén sem áll ki a párt és a kormány kultúrpolitikája mellett, hanem kedvez a művészek felelőtlen, anarchista törekvéseinek.
     Ilyen körülmények között nagyon erősen lecsúszott a Nemzeti a jobboldali elhajlások útjára, az írók közti bizonytalanság, ellenzékiség itt csapódott le legjobban, hiszen az írói jobboldali körök kötöttek szoros szövetséget a Nemzeti vezetőivel. A Filmgyár egyes rendezői és dramaturgiai elemei innen merítik újabb és újabb híreiket a szektáns kultúrpolitikáról és az adminisztratív módszerek "borzalmairól". Így e közhangulatnak lényeges kialakítója a Nemzeti Színház, és ez ellen a rossz közhangulat ellen nem tud megfelelőképpen küzdeni Major Tamás, sőt sokszor hallgatásával, vagy liberális állásfoglalásával annak a tartósságához hozzá is járul. (Példa erre a 16 színész által aláírt pártszerűtlen beadvány, amit kommunista művészek is aláírtak és a Hazafias Népfronthoz nyújtottak be.)
 

A Nemzeti Színház gazdasági problémái

A gazdasági vezetés, tervezés tekintetében a Nemzeti Színház a leggyengébben áll színházaink között. Ennek az az oka, hogy Major elvtárs függetleníti magát a gazdasági előírásoktól és nem hallgatja meg az üzemigazgató és gazdasági vezető észrevételeit. Az üzemigazgató csak utólag értesül olyan intézkedésekről, melyek az elkészült gazdasági terveknek ellentmondanak. Ebből az is következik, hogy a minisztérium gazdasági ellenőrzése, csak a kész tények megállapítására szorítkozhat, bajok megelőzésére ritkán van módja. A színházi évad befejezése előtt ott tart a Nemzeti Színház, hogy a felelőtlen gazdálkodás és tervezés következtében csődbe kerül.
     A bérkérdés tekintetében a Nemzeti Színház régi kérése, hogy kiemelt fizetést kapjanak mind művészeti, mind műszaki téren. A Minisztertanács ezzel nem értett egyet, mert a többi színháznál dolgozó művészeink és a Nemzeti vezető művészei fizetése között így is feszültség van. E helyett ésszerűbb lenne, a kiváló és érdemes művészeink fizetésének megjavítása és így ez rendezné a Nemzeti Színház vezető színészeinek is bérkérdését.
 

Feladataink a Nemzeti Színházzal kapcsolatos színházpolitikánk megjavításában

     1.) A Népművelési Minisztérium Színházi Főosztályának elvi, politikai irányítását elő kell segíteni. Ennek érdekében az eddiginél világosabban meg kell határozni a főosztály hatáskörét, elvi, politikai irányító munkáját.
     Át kell alakítani a főosztályt, meg kell szüntetni a túlzottan nagyra méretezett apparátust és megfelelő kvalifikált színházi előadói gárdát kell kialakítani.
     A Színházi Főosztály élére biztoskezű, jó irodalmi műveltségű kultúrpolitikust kell tenni és minden eszközzel elő kell segíteni a főosztályvezető tekintélyéneek megszilárdulását.
     2.) Pártunk vezetői hívják össze a Nemzeti Színház művészeit, pártvezetőit, beszélgessenek el velük hibáikról, problémáikról és feladataikról. Fel kell hívni figyelmüket, hogy a Nemzeti Színház eddig elért eredménye alapján mennyire számít a Párt színházi életünk helyes kialakításában az ország első színházára.
     3.) A Szabad Népnek tegye kötelességévé a párt, hogy a Nemzeti Színház bemutatott darabjairól időben elemző kritikát írjon és ezzel a Színház művészeti problémáinak megoldásában segítsen.
     4.) A Színház és Filmművészeti Szövetség szervezeti és pártszervezeti átalakítására Titkársági javaslatot készítünk, ennek a határozatnak végrehajtásából a Nemzeti Színház vezetői komolyan vegyék ki részüket.
     5.) A Színház és Filmművészeti Főiskola vezetését és nevelési módszerét rövidesen felül kell vizsgálni és PB elé kell terjeszteni, ez a főiskolánk ugyanis egyik központja a párt és állami vezetés elleni közhangulatnak. (Ezért felelősek a Nemzeti Színház művészei is, akik itt vezető tanárok)
     6.) A Budapesti PVB a színházak pártellenőrzését dolgozza ki és ebben a tervezetben különös figyelmet szenteljen a Nemzeti Színház pártéletének megjavítására és gondoskodjék megfelelő párttitkárról. (A Nemzeti Színház jelenlegi gyenge párttitkárát minél előbb le kell váltani.)
     7.) A színészek ideológiai, politikai nevelésére a KV Tudományos és Kulturális Osztálya az Agit. Prop. Osztállyal együttesen javaslatot készít.
     8.) A Nemzeti Színház gazdasági és bérkérdéseinek rendezésére minisztertanácsi határozatot kell hozni.

Andics Erzsébet sk.