Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1996. 6.sz.
 Wehner Tibor 
Dobozok, képek; dobozképek
Beszélgetés Szikora Tamás festőművésszel

 
 

- A közelmúltban, az 1995 őszén megrendezett esztergomi pasztell biennálén nagy dobozképpel; a Box II. című, 140x205 centiméteres kompozícióval szerepeltél. Ez a mű a pasztell, a különleges festőtechnika, vagy a kiállításnak helyt adó város, Esztergom miatt szerepelt a kiállításon?
     - A pasztell és Esztergom miatt is. Ez már a második pasztell biennálé volt, de 1993-ban, az elsőn nem vehettem részt, mert külföldön voltam. Ezzel a képpel viszont korábban a Saint- Quentin-i nemzetközi pasztell biennálén mutatkoztam be, és ott ez az alkotás az igen rangos mezőnyben második díjat, tízezer frankos elismerést kapott. Saint-Quentinben két képet állítottam ki, az egyik a paksi modern képtár gyűjteményébe került, a másikat Esztergomba küldtem. Természetesen nem csak a jelenlét kedvéért jelentkeztem. Sok kollektív kiállításra kapok meghívót, de ezeken általában nem veszek részt, mert nem akarok számomra idegennek érzett csapatokban szerepelni. Esztergom más volt: a pasztell műfajom, illetve nagyon szeretett technikám, és ebben a városban dolgoztam korábban, sok szál köt e településhez. A kiállítás kapcsán nem is a díj elmaradását nehezményeztem. Inkább az esett rosszul, hogy agyonhallgatták a képet, minden tudósítás szinte tudatosan kikerülte, meg sem említették. Közben meg a kollégák kissé rosszallón, kétkedve kérdezgették, hogy ebben a képben van-e pasztell egyáltalán, hogy került ez a mű a pasztellbiennáléra? Elhatároztam hát, hogy a jövőben messze ívben elkerülöm az esztergomi biennálét, és az ehhez hasonló megmozdulásokat.
     - A pasztellbiennáléról itt, az Új Forrás oldalain, a februári számban adtam közre egy kritikát, amelyben úgy ítéltem meg, hogy hatalmas tévedéseket tükrözött a díjak odaítélése, s hogy nagyon jelentős munkák nem kaptak elismerést. Idézem: "Jómagam a díjra érdemesek között meggondolásra javasoltam volna Szentgyörgyi József expresszív-drámai Széthulló fészek című munkáját, Szikora Tamás hideg-tárgyilagos Boxát...". Túllépve a jelen e kínos kérdésén inkább tekintsünk a múltba: mikor, milyen körülmények között kerültél Esztergomba?
    - Véletlenek és tudatos mozzanatok is közrejátszottak ebben. A főiskola elvégzése, 1976 után nem akartam részt venni a képcsarnoki festészetben, nem akartam beépülni abba a rendszerbe, ami itt működött, és garantálta a színvonaltalanságot. A saját utamat szerettem volna járni, ezért elhatároztam, hogy függetleníteni próbálom magam, tanítani fogok. Két lehetőség adódott. A műegyetemi építészkarról kaptam az egyik felkérést: akkoriban a XI. kerületben laktam, és az egyik ismerősöm - a műegyetemen tanítván - tolmácsolta a felkérést. Az előzetes beszélgetések során azonban körvonalazódott, hogy a tanítás mellett aktívan részt kellett volna venni mindenféle párt-dolgokban is, és ez a lehetőség ezzel le is zárult. A másik lehetőség egy áttételen keresztül nyílt meg. A nyolcvanas évek elején Tölg-Molnár Zoltán festőművész-barátomat próbálták meggyőzni: jöjjön oktatni az esztergomi Tanítóképző Intézet rajztanszékére. Zoltán nem vállalta. Az egyik megbeszélésen jelen voltam, és Kollár György festőművésszel - aki tragikusan korai haláláig a város művészeti életének egyik fő szervezője volt - jó kapcsolatom alakult ki, és rajta keresztül a tanszékvezető Végvári Jánossal is egyeztettük elképzeléseinket. Így rövidesen tanítani kezdtem Esztergomban.
     - 1982-ben érkeztél a Dunakanyar városába és 1991-ig tartott az esztergomi periódusod. Szerettél tanítani? Szerettél Esztergomban tanítani?
     - Nagyon szerettem, nagyon szeretek tanítani. Csak hát rendkívül fárasztó volt. Jóllehet először úgy indult, hogy hetente két napban leadhatom az óráimat, de aztán a kettőből először három nap lett, később beindultak az értekezletek, s az ember hurcolja magával a gyerekek problémáit is. A pedagógus-élet: sok munka, kevés pénz. Egy idő után abba kellett hagyni, mert nem tudtam dolgozni, festeni. Viszont, ha az esztergomi működésem pozitívumait vizsgálom, akkor azt mondhatom, hogy a grafikai munkásságomat ennek az életmódnak, ezeknek a munkakörülményeknek köszönhetem. A festészethez komoly előkészületek kellenek, a festés időigényes, nagyon elmélyült munkát követelő foglalatoskodás. A rajz, a grafika egyszerűbb: leülök, és máris dolgozhatok. 1983 és 1987 között, a Dorottya utcai Kiállítóteremben rendezett önálló tárlatomig majdhogynem teljesen lemondtam a festésről, csak grafikákat csináltam. Ekkor születtek meg a dobozrajzok. Esztergommal kapcsolatosan még megjegyezném, hogy teljes hittel, nagyon nagy energiával kezdtem dolgozni, és ezt a hivatástudatot, lendületet sokan megirigyelték, nem nézték jó szemmel. Voltak ezért kisebb ütközéseim, amelyek nem éppen hangulatjavító jelleggel épültek működésembe, munkásságomba. Szerencsére a kollégák segítettek átvészelni a nehezebb időszakokat; itt elsősorban a művészek közül Kollár Györgyre - aki haláláig kiváló barátom volt -, és Prunkl Jánosra, Kaposi Endrére, valamint igazgatómra, Nagy Lajosra szeretnék hivatkozni, vagy emlékezni. A hallgatókkal mindig nagyon jó kapcsolatom volt, az egykori tanítványok a mai napig megkeresnek problémáikkal. Az esztergomi évek alatt vendégtanárként dolgoztam az Iparművészeti Főiskolán is, de aztán Budapesten nem véglegesítettek, így abbahagytam. Jöttek aztán a figyelmeztető betegségek, ezért át kellett gondolnom, hogy mit vállalhatok.
     - A nyolcvanas években Esztergomban pergő ritmusú kiállítási, művészeti élet zajlott, fontos művészeti események voltak. Milyen kapcsolatod volt a várossal, a művészeti fórumokkal?
     - A várossal nem volt semmilyen kapcsolatom. Csak jöttem és mentem. Megszavaztatták ugyanis az esztergomi művészek az esztergomi művészekkel, hogy én ne legyek városi alkotó, ne szerepeljek a városi kiállításokon, ne terheljem a szűknek érzett egzisztenciális lehetőségeket, maradjak csak pesti művész. Így nem jelentkeztem egyetlen esztergomi tárlaton sem. Illetve volt olyan fotóbiennálé, amelyen részt vettem, de az országos hatókörű rendezvény volt.
     - Önálló kiállításod sem volt Esztergomban?
     - Nem, bár terveztük, benne volt a levegőben, de aztán valahogy mindig későbbre halasztódott, aztán végül elmaradt. Az intézet néha segített, vett tőlem egy-egy képet. Volt, vagy van az iskolának egy kisebb gyűjteménye, amelyben szerepelek én is. Azt hiszem, ezt a gyűjteményt mostanában a pincébe száműzték.
     - A nyolcvanas-kilencvenes évtizedforduló, mint utólag bebizonyosodott, kritikus időszak volt. Hogy élted meg te ezt az esztergomi környezetben? Voltak a rendszerváltásnak hullámai az iskolán belül is; igazgatóváltás volt, kezdeményezések indultak, hogy a tanítóképző intézetből újra egyházi iskola legyen.
     -  Szerencsés voltam, mert 1990 végén, 1991 elején eljöttem, eljöhettem onnan. Beteg lettem, fizetésnélküli szabadságot vettem ki, és utána már nem mentem vissza: Párizs következett. Néha összetalálkozom egykori kollégáimmal, kérdezem, mit csinálnak, és valami olyan kerekedik ki az elbeszélésekből, hogy tulajdonképpen semmi sem változott. Nos, talán ezért is érzem valahogy sorsszerűnek, hogy Esztergomtól el kelett távolodnom, hogy ebből a városból el kellett jönnöm. Ezáltal egyszersmind arra kényszerültem - talán kicsit a betegségnek is köszönhetően -, hogy visszatérjek a festészethez. Felismertem, hogy a pedagógia, a tanítás is teljes embert kíván, azt is csak hivatásszerűen, szívvel-lélekkel lehet csinálni. 1986-ban látogatást tettem Saint-Tropaiz-ben, Antoni Clavé festőművésznél, aki Picasso, Miró és Tapies mellett a negyedik nagy katalán mester. Nagyon jó kapcsolatom alakult ki vele, néha még ma is levelet váltunk. Azt mondta nekem: fiatalember, maga nagyon tehetséges, ne tanítson. Aki pedagógus, aki tanít, az nem lesz művész. Picasso elve is az volt: éljen az ember abból, amit csinál. Lehet, hogy jobban élnék, ha tájképeket festenék, de eszem ágában sincs eladni magam. Egyfajta belső fejlődés folyamán jutottam el oda, hogy nem a megélhetésért kell festeni, hanem éppen ellenkezőleg, a festészetért, és ebből kell megteremteni az egzisztenciális feltételeket.
     - Pályád rendhagyó módon alakult, viszonylag későn kerültél a budapesti Képzőművészeti Főiskolára. Előtte, 1962 és 1968 között a szentpétervári, illetve akkor még leningrádi Kalinin műszaki főiskola hallgatója voltál. Hogy kerültél oda, hogyan és miért csináltad végig és mikor döbbentél rá, hogy te mégis inkább festőművész leszel?
     - Gyermekkorom óta festő akartam lenni, amióta az eszemet tudom, festek és rajzolok. Nyíregyházán születtem, kiskeresetű emberek voltak a szüleim, s apámnak az volt a vágyálma, hogy a fia minimum mérnök vagy orvos legyen. A középiskolás évek alatt kicsit ráhajtottam a matematikára, a fizikára és a latinra, de azért közben meg-megnyertem a különböző képzőművészeti pályázatokat is. Apám rábeszélt, hogy - mivel a művészpálya teljesen bizonytalan - az építészkarra felvételizzek. Beadtam a felvételi kérelmemet a műszaki egyetemre, de azért a Képzőművészeti Főiskolára is, és ettől teljesen függetlenül a szovjet ösztöndíjat is megpályáztam. A hatvanas években nagyon nagy dolog volt külföldi egyetemen tanulni. Amikor a sikeres vizsga után megkérdezték a minisztériumban, hogy mi akarok lenni, azt válaszoltam, hogy festőművész. Erre azt mondták, hogy ez a felvétel az építőipari gépek szakra, vagy az épületgépészeti szakra szól, ennek semmi köze nincs a művészethez. Kaptam két óra gondolkodási időt, majd elém tettek egy listát, én meg ráböktem az egyik sorra, és ez a "képlékeny alakítás" volt. Akkor még azt sem tudtam, mit jelent ez a fedőnév. Mint később kiderült, ez a hengerlés, csőhúzás, csőgyártás, egyszóval hadiipar volt. Ezt végeztem: színesfém kohászatot tanultam, speciális szakmérnöki kurzuson.
     - Nem döbbentél rá időközben, hogy ez nem a te pályád?
     - Az első évben még nem tűnt fel semmi, nem maradt időnk másra, csak tanultunk, ettünk, és aludtunk, de másodéves koromban már gondoltam arra, hogy ezt abba kéne hagyni. Hazajöttem, bementem a minisztériumba, ott meg azt mondták, nincs semmi probléma: vagy visszafizetem az eddig felvett ösztöndíjat, vagy végigcsinálom. Mivel fizetni nem tudtam, végigcsináltam. Tulajdonképpen - függetlenül a politikai béklyóktól - Leningrádban nagy szabadságban éltünk. Leadtam a vizsgáimat és nem volt más dolgom. Nagyon jó barátokat szereztem, megismertem egy népet, illetve sok népet, rengeteget  utaztam, olyan élettapasztalatra tettem szert, amely azóta is nagy segítségemre van. Leningrádban Matisse, Rouault, Cézanne vásznain nevelkedtem, gyakori vendég voltam az Ermitázsban, és természetesen, vagy a görögöket tanulmányoztam, vagy a franciákat - de semmiképpen sem az orosz realistákat.
     - Leningrád - Szentpétervár - mellett Párizs vált meghatározó jelentőségűvé életpályádon, munkásságodban.
     - Amikor Esztergomban kiléptem a főiskoláról, akkor én már a szentendrei Műhely Galéria tagja voltam. El is adtak havonta egy-egy képemet, és megnéztem a listát, hogy kik a vevőim. Általában franciák, németek, amerikaiak voltak - és csak elvétve magyarok. 1990-ben Szentendrén műtermet is kaptam a régi művésztelepen, azóta is szeretek ott dolgozni. Egyszer aztán elhoztak a műtermembe egy francia fiatalembert, aki galériát készült nyitni Párizsban. Ő vetette fel: nem dolgoznék-e Párizsban. Kitalálta nekem a Cité International des Arts-ot, amely egy nagy művészeti központ, ahol már sok magyar művész dolgozott; Csernus Tibor, Konok Tamás, Konkoly Gyula, Sas Valéria, Kele Judit. Ők még mint disszidensek, emigránsok kaptak ott olcsó szállást. Ma már nagyon komoly szakmai zsűri dönti el, hogy ki kerülhet be oda, rengeteg a jelentkező. Ez egy hatalmas, háromszáz műtermes intézmény, amely a város két pontján, a Szajna-parton és a Montmartre-on működik. Kiküldtem tizenöt reprodukciót, egy életrajzot, ajánlásokat, és a francia barátom kezességet vállalt értem. 1991 decemberében kaptam választ, hogy 1992 márciusától egy évre enyém egy műterem. Ennek bére havi 1100 francia frank, plusz a megélhetés havonta mintegy 500 frank. No, akkor elkezdtem törni a fejem, hogy honnan teremtek elő ennyi pénzt? Szerencsére már korábban megpályáztam az amerikai Pollock-Krasner Alapítvány ösztöndíját, és kaptam tőlük anyagi támogatást. Ezt a pénzt, meg a francia barátom vásárlásaiból, eladásaiból eredő tiszteletdíjat összeadva az anyagi fedezet, legalábbis az első hónapokra biztosítva volt, és így megkaptam az egy éves tartózkodó vízumot. Aztán beindult minden és ment, mint a karikacsapás: bekerültem egy párizsi galériába, jöttek a műtermembe is vevők. Franciaországban felkarolják a tehetségeket. Tizenhat hónapig voltam kint; az év elteltével írtam egy kérvényt, hogy ez még nem volt elég. Újra pályáztam, és tovább maradhattam. Most már minden évben meghívnak két hónapra.
     - Párizsban kizárólag munkával telt az idő, vagy kiállításokat is csináltál?
     - Az első másfél évben csináltam három önálló tárlatot: egy kiváló magángalériában a Beaubourg mellett, és vidéken is bemutatkoztam az egyik művészeti iskolában. Aztán hazajöttem, és a budapesti Francia Intézetben is rendeztem önálló tárlatot. Ez úgy alakult, hogy a párizsi Magyar Intézet akkori igazgatójával, Vigh Árpáddal véletlenül összetalálkoztam. A Saint-Quentin-i pasztell-kiállításra - ahol a díjat kaptam - a magyar nagykövet őt delegálta. Együtt utaztunk vissza Párizsba, elbeszélgettünk az úton, és utána megnézte az anyagomat, s felajánlotta, hogy megrendezi a tárlatot. Felhívta a budapesti Francia Intézetet, megbeszélte, hogy ők is járuljanak hozzá a katalógushoz, és hogy a párizsi kiállítás után mutassák be az anyagot. Budapestet követően még Székesfehérvárott, az István Király Múzeumban, és később még a Dovin Galériában is vendégszerepelt a párizsi kollekció. A fehérvári múzeum nagy segítségemre volt: ők szállították haza a képeket.
     - Ezeken a tárlatokon a "dobozképeknek nevezhető műegyüttes került nyilvánosság elé. Mit festettél korábban, e tárgyias, hűvös atmoszférájú képek előtt?
     - Főiskolás koromban az eszményképem Nagy István, Egry József, Tornyai János, Ferenczy Károly volt, akik hatottak is rám. Ösztönösen figurális képeket festettem e korai periódusban; feleségem portréját, életszerű jeleneteket. A férfi-nő viszony, e viszony boncolgatása izgatott. Ezt expresszív módon próbáltam megjeleníteni, később viszont erőteljes szerepet kaptak a szimbolikus elemek is. Akkor fedeztem fel magamnak Calvét, akinek - 1975-ben - Párizsban láttam egy nagy kiállítását. Úgy tűnt, hogy ugyanazzal a problémával foglalkozott, mint én, csak nagyobb léptékben, nagyobb vásznakon, erőteljesebb festői hangsúlyokkal. Írtam a mesternek egy levelet, elküldtem magamról egy bőségesebb anyagot, fotókat,  reprodukciókat. Azonnal válaszolt, katalógusokkal, könyvekkel viszonozta küldeményemet, meghívott magához. Tőle tanultam azt a feketés, súlyos festői nyelvezetet, amely 1976 és 1982 között munkáimat jellemezte. Ez - ha szabad kategorizálni - az én lírai expresszív periódusom volt, amelyben nagy szerepet kaptak a jelek. Ezek után erős váltásnak minősíthető, hogy elkezdtem dobozokkal foglalkozni. Kezembe kerültek régi tárgyak, és nem tagadom, értek művészeti hatások is; láttam dobozokat ábrázoló grafikákat, és így elkezdtem behatóbban foglalkozni ezekkel a különös tárgyakkal. Öt éven keresztül csak rajzoltam. 1987-ben kaptam egy lehetőséget a Műcsarnok Dorottya utcai Kiállítótermében: ezen a bemutatón a geometrikus rajzot és a festői nyelvezetet szerettem volna ötvözni, szintetizálni; a sötét dobozok súlyos atmoszférát sugároztak, illetve a tiszta felületeken a geometria uralkodott. Ez később kibomlott: a geometria kiterjedt a kép formájára, kiterjedésére is.
     - Ez a tendencia a nagy, tárgyiasult, megépített dobozhoz, dobozokhoz vezetett el.
     - Úgy gondoltam, hogy objekteket készítek. Az első doboz-objektem Óbudán volt kiállítva, a második a Dorottya utcában. Ezzel a nagyméretű dobozépítménnyel szerepeltem az 1985-ös Sao Paolo-i nemzetközi biennálén is. Sajnos, ezek a munkák nem maradandó anyagokból készültek, hanem kartonból, hungarocellből, fából. A Dorottya utcai doboz meg is semmisült, az óbudait szétszedett állapotban még raktározom az egyik szobrászművész barátom pinceműtermében.
     - A dobozok vezettek el a hagyományos képforma felbontásához, illetve a nagyon érdekes módon előadott illuzionizmushoz. Különös képtárgyak születtek így meg.
     - Ha visszagondolok az eddigi működésemre, nagyon érdekes utat regisztrálhatok: a férfi-nő viszony által meghatározott expresszív előadásból alakult ki egy szigorúan tárgyszerű művészet. Megmaradt a motívum, nem léptem át az absztrakcióba, de az irodalmiasság vádja sem érhet: véleményem szerint szikár festői nyelvezetet sikerült kimunkálnom. A téma a tér, és a térillúzió felkeltése a síkon. Ezt akár idézőjelbe is lehetne tenni, annyira jellemző: síkon ábrázolok teret, és térben ábrázolok síkot.
     - Magyarországon az elmúlt időszakban elég komoly változások voltak. Művészeti téren feszültté vált a helyzet: az állam már alig-alig támogat, súlyos egzisztenciális problémák merülnek fel, szorongatnak az adók, stb. Sikerült alkalmazkodnod az új ritmusokhoz?
     - Soha nem voltam komolyabban támogatott művész, nem kaptam nagy megbízásokat, bár volt két nagyobb munkám. Vásárosnaményban főiskolás tervemet valósítottam meg nagyobb léptékben az egyik faipari mérnök-barátom segítségével; stilizált, dekoratív falképet. A második, a budapesti, VI. kerületi pártbizottság tanácstermének dekorációja: falfeliratokból szerkesztett kompozíció. Pályázaton nyertem el a munkát. Több ilyen feladatom nem volt. Napjainkban valóban roppant nehéz a helyzet, de én szerencsésnek ítélhetem magam: van néhány hűséges gyűjtőm. Egyedül élek, viszonylag rendszeres az életritmusom, sokat dolgozom, és zabálom a vitaminokat.
     - Meddig lehet dobozokat festeni?
     - Rengeteg lehetőség van a dobozokban. Most szeretném bekapcsolni festészetembe a falat, mint hátteret. A teret úgy próbálom, úgy fogom megszervezni, hogy a fal is funkcionáljon. Egyébiránt nem az a lényeges, hogy mit fest az ember, hogy mi a tárgya a festészetének, hanem a szelleme. A dobozokat nem én találtam ki, sokan foglalkoztak már ezekkel a tárgyakkal: Kafkára, Mrozekre utalhatok, vagy Donald Judd-ra, Andy Warholra, Titus Carmelre, de említhetném Rauschenberg mosóporosdobozait is. A fontos az, hogy én a saját dobozaimat csináljam meg. Rengeteg vázlatom, tanulmányom van, amelyben gondolataimat rögzítem, amelyben a gondolataimat próbálom vizuális jelekké transzponálni. Szerencsére jó a szellemi közegem: vannak barátaim, kitűnő kollégáim, akikkel meg tudom beszélni az alkotói dilemmákat, akikkel kontrollálni tudom a munkáimat. Nagyon fontos a szellemi közösségek kialakulása, léte, működése.
     - Nem kéne lassan egy Szikora Tamás-tárlatot rendezni Esztergomban?
     - Ez azért nem csak tőlem függ. Örömmel mutatkoznék be Esztergomban.
     - E kiállítás létrejöttének reményében köszönöm meg a beszélgetést.