Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1996. 4.sz.
 Rozsdás  
 
 
Kinyílik és olyan lassan fordul, mint a barna vér csöpög.
Tűnődöm, mindez megtörténik-e, egy vékony-ráncos szájtól
                                                kérdem,
megtörténik-e?

A seb is patinássá lesz egykoron. Fehéredő, halovány csíkok 
                                                lila égen.

Mint kinek lelkébe vernek szöget.
Ott ülsz a temetői támfalon.
Látod, milyen mohás.
És a magasból borzongás
finom zöldje lep meg.

Az arc elfogyik
mint az olvadó fagyik
és a szem kis küllői
pörögni kezdenek

Ahol a kerítés kegyelettel rozsdásodik
és a fák részvéttel hullajtják lombjukat
A föld a cipőtalp alatt kemény mély hallgatag
Pedig a végtelenben az éggel bujálkodik

A családi sírkert rozsdás rácsai
és a sok rozsdás (r)égi emlék
ott járt hogy fényképbe mártsa
nem lett több köze a halálhoz
se a földhöz se a hallgatáshoz
Csak a sejtés a fárasztó kötelesség
más életeket élni végig
halott arcok romjai alatt
és végül csak egyetlen kép marad
mi eljutott a fényképezőgépig:
a kopasz márciusi fák sárga éggel
vaskeresztek végső jelöletlenséggel