Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1996.3.sz.
 Jász Attila 
A toll alá temetkezve
Az álomkereskedő utazásai avagy Talamon Alfonz látomásos-reflektív belső monológjai

  
1.

A jó prózát onnan ismerni fel legkönnyebben, hogy olvastatja magát, hogy az olvasó izgulni kezd a főhősért vagy a főhőssel, mintha vele történnének meg az elbeszélt dolgok, történetek, mintha összekeverednének a főhős, az elbeszélő és az olvasó énjei. Talamon Alfonz kifejezetten erre törekszik, a valóság és az álom síkjainak összekeverésével, olyan képzelgésekkel, amilyeneket mindenki átélt már, az erotikus vízióktól az olvasmányokból transzformált halálélményekig a képzelet szertartásának segítségével. A jó író ezt a képességet fejleszti magában, megnyitva az érzékelés kapuit, miként William Blake javasolja. A képzelet szertartásai novella- és elsőkötet-cím "felhasználása" után továbbra is érvényes a talamoni prózavilágra. Harmadik kötetének éppúgy lehetne a címe, mint a másodiknak, ez pedig azt jelenti, tudatosan építkezik, jóllehet már első novelláival is feltűnést keltett kitűnő stílusérzéke és nyelvkezelése miatt, ezidáig mégis ez a harmadik kötet a legegységesebb, azaz legérettebb alkotása. Első novelláskötetének legjobb hagyományait viszi tovább, az akkori utolsó négy novella mitikus elbeszélő-technikáját, a bekezdés nélküli látomásos szöveg-építkezést, miközben maga a történet, egyre inkább háttérbe szorul, miközben egyre inkább a mesélés folyamata kap hangsúlyt. Az írás kínja, írnám, ha nem jelentene ez egyben gyönyört is az írónak, ha e két fogalom nem mosódna állandóan össze ezekben az álomszerű történetekben, visszanyúlva ezáltal a platóni tudáshoz, aki szerint e két fogalmat - miközben Szókratész bilincsei helyét dörzsölgeti a méregpohárra várva - csak egy hajszál választja el. A leírásra koncentrál tehát Talamon, a lélek küzdelmeinek rögzítésére, magára az írás aktusára.
 

2.

A formai, egy-lélegzetű szövegszerűségen túl Talamon Alfonz novellái nem tekinthetők különösebben modernnek, mint ahogy regénye sem, a Gályák Imbrium tengerén, ami sokkal inkább tekinthető egy túl hosszúra sikerült novellának, mint regénynek. Ugyanazt a technikát alkalmazza, mint novelláinál, csak a terjedelem miatt többször megdöccen az elbeszélői folyam(at), de az intenzív képi-nyelvi erő nem engedi leülni a történetet. Állandó (kafkai?) motívumaival tartja ébren a figyelmet, például a főhős, B.B. büntetőtáborbeli behívója körül forgó esemény- sorokban (ld. Kafka Perét, vagy a részleteiben biztosan felismerhető hatást, B.B. bolyongásait a városparancsnokság épületében). Talamon prózáit áthatják ezek a kafkai motívumok, de az erős elbeszélői stílus miatt sajátjaivá és alig felismerhetővé válnak. Talán lelkialkatuk rokonsága miatt keresi a hasonló problémákat, az ős-bűnt, az ősök bűnét, ami még rajta is átokként ül, aminek ő csak az örököse, az elszenvedője, aminek eredetét a megszüntetés reményében kétségbeesetten keresi, de megoldást nem talál, egyre jobban belebonyolódik önmaga is, nincs kiút, az álom és valóság végérvényesen összekeveredik. Mindvégig a bűntudat, a tisztulásvágy hajtja tovább a valóság (lehetetlen) megismerése felé, amiből csak látszólagos menekülést nyújt az álmok ösvénye. Legtöbbször visszavezet a valóságba, de nem zárva a kört, hanem spirális mozgást írva le a reménytvesztettség, a káosz felé, ahonnan úgy tűnik, nincs visszaút. Az emberi sors álom és ébrenlét cirkulációja által meghatározott létszemlélet rögzítése ez, hasonlóan Kafkához, de annyira egyénien, hogy más felismerhető mestert nemigen lehetne felsorolni. Még Ottlikot sem, pedig Talamon mindhárom könyvében használja a B.B. monogramot (amire nem derül fény, hogy miért, ezért nem túl szerencsés ezt az asszociatív monogra- mot használni).
 

3.

Talamon prózája nem könnyű olvasmány. Könnyed stílusú, de nem könnyű. E sajátos prózanyelvezet sodró ereje miatt nem az, a beépített tényekre a vonalvezetés, a labirintus közepébe vezető fonál kuszasága miatt nem az, mert az olvasó ráhagyatkozik, de egyszer csak észreveszi, hogy itt már járt egyszer, sőt, nagyon is ismerős minden, tehát nem figyelt eléggé, mégsem követte a megadott fonalat. Ebbe a hibába rendszerint beleesnek Talamon kritikusai is. Schein Gábor például a Gályák...-ról azt írja: LB.B., a regény hőse, egy elhagyott, kis vasútállomás forgalmi irodájában tölti napjait. A regény valóban így kezdődik, de később kiderül, hogy ezt csak álmodta a főhős azon a reggelen, amikor/mielőtt a behívót kézbesítette volna a postás (aki feltűnően hasonlított az álombeli állomásfőnökre). Thomka Beáta pedig egy csehszlovákiai magyar prózaantológiát elemezve emeli ki Talamon pozitívumait, egyetlen következetlenséget róva csak fel neki: "Szokatlanul biztos e hangütés, holott egymást kizáró kijelentések sorjáznak arról, hogy az elbeszélő valójában nem ismerte e titokzatos idegent, másutt pedig személyes élményeként beszél külsejéről, viselkedéséről." A félreértés itt is abból fakad, hogy a sajátos szövegszerkesztés miatt a narráció könnyen összemosódik a történettel, a történet szereplőjével, de ez úgy tűnik tudatos tevékenység Talamonnál. A Thomka Beáta által említett novellában (A nap, amelyen ledőlt az első kiszáradt eperfa című, A képzelet szertartásai kötetben is szerepel) nem értette meg a szerző szándékát, ugyanis a 16. századi legendát az idegenvezető meséli el a túristáknak, akik a történet elején a feszületet vizsgálgatják. Így az elbeszélő, mint idegenvezető meséli el e feszület történetét, valóban mintegy mesévé színezve, amelynek maga is részese volt, ahogy ez már illik (a mesékben - a hitelesség miatt). Ezeket a nehézségeket Talamon is érzi, e váltásoknál korábbi szövegei rendszerint megbicsaklottak, míg újabb elbeszéléskötetében sikerül homogenizálnia szövegeit, egyes szám első személyben szinte lírai, belső monológként írnia meg. (Időnként a monológjelleget erősítve kiszól a szövegből egy bizonyos második személyhez, aki egyaránt lehet önmegszólítás, a kedves vagy az olvasó megszólítása is, tanulva a kevésbé szerencsés, konkrét dialógusokat beépítő novellakísérleteiből.)
 

4.

A madarász halála a hét elbeszélésből az első, egy analógiás, parabolisztikus, nagyon leegyszerűsített történet. Egy férfit elhagy a kedvese, és búcsúzásképpen egy madarat ajándékoz neki. A madár kalitkába zárt törékenysége, éneke az "eltávozott" nőt idézi, de idővel ez már nem elég a "madarász" képzeletének ébrentartására, a feledés megkoptatja az emlékeket, amit a férfi a madár elszíntelenedő tollazataként és hangjának megfakulásaként érzékel. Így gondolja a madarat ismeretlen kór támadta meg, amit még az állatorvos sem ismer fel. Amikor rájön, hogy a madár a szabadság után vágyakozik, kinyitja a kalitka ajtaját, abban bízva, megelégszik a lehetőséggel, és nem megy el mégsem. Miként a szerető elhagyta, a madár is elröppen. Nem marad más, csak a várakozás. A reményvesztett várakozás, hátha visszajönnek. És ebbe a gyötrődésbe bele lehet halni, amint a cím sugallja. De ilyen röviden nem mondható el miről szól a történet, csak, hogy mit lehet belelátni a precízen megmunkált, egyenletes, poétikusan lüktető álom és ébrenlét határán játszódó szövegbe, amit az automatikus írásmódra hasonlító látszólagos ösztönösség működtet.
     Jól megszerkesztett folytatásként ismét egy középkori szerelmi történet következik, de itt a szerető kívülálló pozíciójának bizonytalanságaiba kalauzol el a szerző a főhős lelkében lejátszódó folyamaton keresztül. A várúrnő férje vadászbalesetben meghal, és a szeretőnek jut az a szerep, hogy a hírt megvigye a feleségnek, miközben egyre jobban nyomasztja a féltékenységi kényszerképzet, mi történt volna, ha a baleset vele történik meg.
     A harmadik elbeszélés egy realista rémálom. A főhős képtelen felébredni, kinyitni a szemét, miközben a külvilág zajait pontosan érzékeli. Mindenekelőtt a víz zubogását a fürdőkádból, ahol szerinte egy "szűz" fürdik, rá vár, de ő csukott szemmel képtelen megtalálni. E szenvedéstől űzetve kinyomja saját szemeit, elesik, tör-zúz, a padlón fekszik tehetetlenül. Álmában persze, miként a következő történet főhősét ismét a padlón találjuk - hajnali álmok kegyetlen sodrásában - megszabadulást várva ettől a rémálomtól is. A kitekert-kifordított alaphelyzet: egy fekvő alak szájában kiköpésre szánt, nyállal kevert slejmmel - mindvégig megmarad, akár egy abszurd drámában -; rajta kívül csak egy - a lámpa fényétől arctalannak látszó - szereplője van a történetnek, aki a főhős szerint sakkbantartja őt. Talamon a sarokbaszorított ember kétségeit tárja fel, mint mindig, kizárólag egyetlen szemszögből. Ez teszi hitelessé - az elbeszélés egyes szám első személye.
     Az ötödik elbeszélés Az ősök földje, szintén álomban játszódik, ahol "egy csuhás vénember" kísérti és kíséri az álmodót, az ősök földjét, azaz származását, elődeit kerestetve fel és meg vele szülőföldjének temetőjében, majd egy félelmetes könyvtárszobában a Halottaskönyvet tanulmányoztatva kényszeredetten, ahol megtalálja saját nevét is, miszerint holnap fog meghalni, ami elegendő ok még egy álomban is a teljes kétségbeeséshez.
     A napnyugat égalja szintén a múltba vezet vissza kerülőúton, az éjszakai erdőn keresztül abba a házba, ahonnan elindult, ahol lakik, de addigra már a tatár horda birtokba vette, amin nem nagyon lepődik meg, csupán az "éjszaka titkos gyümölcsét" szorongatja az inge alatt, amit szívesen odaadna a tatár kánnak - miközben hastáncosnőjéről képzeleg -, de az tisztában léve értékével, nem fogadja el. Az elbeszélés, az álom végén kiderül, hogy ez a gyümölcs nem más, mint szeretője "ölének nyáltól csillogó gyöngyházfény ajkai".
     Az utolsó, a kötetcímadó novella Az álomkereskedő utazásai címmel inkább az egész kötetre utal, mintsem az elbeszélés találó címe lenne. Heterogénebb szerkezetű, mint az előző hat, azok lineáris asszociációs láncaihoz képest szaggatottabb, rétegzettebb felépítésű, így nem csak terjedelmi okokból kellett megvágnia, megszakítania a történetmondás menetét. Az igazi, lendületes történet csak ott kezdődik el, ahol az álmokkal kereskedő főhős belenéz a fényképezőgép lencséjébe. A nézés mágiája által szülővárosa vasútállomása idéződik fel benne, s hirtelen ott is találja magát. A vonatról megszégyenülten kell távoznia, mert kiderül, hogy nincs jegye, majd a város (nemlétező) villamosával a második világháborúba kerül, légiriadóba, ahol egy kényszerleszállást elkövető repülőgépből az apja kászálódik elő stb. A történet kerete - az ágy szeretőjével és a főhős féléber játékaival-vívódásaival - ismételten csak álom és valóság határainak elmosása, itt teljesen felesleges. Egyrészt, mert ezt az előzőekben már megtette. Másrészt az elbeszélés végén a visszatérés a szerető ágyához mesterkéltnek tűnik, lerontja a vizionált magánmitologikus történet remek befejezését, mert ahhoz hozzátenni már nem tud...
 

5.

Talamon prózái valóban el-beszélések a történet mellett, mert nem az érdekli, hanem a történet kibontása, a reflexiók és asszociációk láncolata. Egy túlfűtött képzelet valóságként megélt szenvedéstörténetei, alternatívák és lehetőségek valóságossá tételének kísérletei az írott szó ereje által. Talamon Alfonz a szlovákiai magyar írók fiatal (iródiás) nemzedékéhez tartozik. Már nem a kisebbségi lét, hanem a történet elbeszélhetőségének univerzális igénye, az egyén egzisztenciális problémái foglalkoztatják, ezzel mintegy túl is lépve az országhatárok által húzott, de az igazi művészet számára sosem létező kereteken. A jó szépirodalom nem függ a helytől, csak az aki írja. Sorsszerűen - a toll alá temetkezve - a M-nek szentelve életét, amit csak ő és csak ott írhat meg.