Az álomkereskedő utazásai avagy Talamon Alfonz látomásos-reflektív belső monológjai A jó prózát onnan ismerni fel legkönnyebben,
hogy olvastatja magát, hogy az olvasó izgulni kezd a főhősért vagy a főhőssel,
mintha vele történnének meg az elbeszélt dolgok, történetek, mintha összekeverednének
a főhős, az elbeszélő és az olvasó énjei. Talamon Alfonz kifejezetten erre
törekszik, a valóság és az álom síkjainak összekeverésével, olyan képzelgésekkel,
amilyeneket mindenki átélt már, az erotikus vízióktól az olvasmányokból
transzformált halálélményekig a képzelet szertartásának segítségével. A
jó író ezt a képességet fejleszti magában, megnyitva az érzékelés kapuit,
miként William Blake javasolja. A képzelet szertartásai novella-
és elsőkötet-cím "felhasználása" után továbbra is érvényes a talamoni prózavilágra.
Harmadik kötetének éppúgy lehetne a címe, mint a másodiknak, ez pedig azt
jelenti, tudatosan építkezik, jóllehet már első novelláival is feltűnést
keltett kitűnő stílusérzéke és nyelvkezelése miatt, ezidáig mégis ez a
harmadik kötet a legegységesebb, azaz legérettebb alkotása. Első novelláskötetének
legjobb hagyományait viszi tovább, az akkori utolsó négy novella mitikus
elbeszélő-technikáját, a bekezdés nélküli látomásos szöveg-építkezést,
miközben maga a történet, egyre inkább háttérbe szorul, miközben egyre
inkább a mesélés folyamata kap hangsúlyt. Az írás kínja, írnám, ha nem
jelentene ez egyben gyönyört is az írónak, ha e két fogalom nem mosódna
állandóan össze ezekben az álomszerű történetekben, visszanyúlva ezáltal
a platóni tudáshoz, aki szerint e két fogalmat - miközben Szókratész bilincsei
helyét dörzsölgeti a méregpohárra várva - csak egy hajszál választja el.
A leírásra koncentrál tehát Talamon, a lélek küzdelmeinek rögzítésére,
magára az írás aktusára.
A formai, egy-lélegzetű szövegszerűségen
túl Talamon Alfonz novellái nem tekinthetők különösebben modernnek, mint
ahogy regénye sem, a Gályák Imbrium tengerén, ami sokkal inkább
tekinthető egy túl hosszúra sikerült novellának, mint regénynek. Ugyanazt
a technikát alkalmazza, mint novelláinál, csak a terjedelem miatt többször
megdöccen az elbeszélői folyam(at), de az intenzív képi-nyelvi erő nem
engedi leülni a történetet. Állandó (kafkai?) motívumaival tartja ébren
a figyelmet, például a főhős, B.B. büntetőtáborbeli behívója körül forgó
esemény- sorokban (ld. Kafka Perét, vagy a részleteiben biztosan felismerhető
hatást, B.B. bolyongásait a városparancsnokság épületében). Talamon prózáit
áthatják ezek a kafkai motívumok, de az erős elbeszélői stílus miatt sajátjaivá
és alig felismerhetővé válnak. Talán lelkialkatuk rokonsága miatt keresi
a hasonló problémákat, az ős-bűnt, az ősök bűnét, ami még rajta is átokként
ül, aminek ő csak az örököse, az elszenvedője, aminek eredetét a megszüntetés
reményében kétségbeesetten keresi, de megoldást nem talál, egyre jobban
belebonyolódik önmaga is, nincs kiút, az álom és valóság végérvényesen
összekeveredik. Mindvégig a bűntudat, a tisztulásvágy hajtja tovább a valóság
(lehetetlen) megismerése felé, amiből csak látszólagos menekülést nyújt
az álmok ösvénye. Legtöbbször visszavezet a valóságba, de nem zárva a kört,
hanem spirális mozgást írva le a reménytvesztettség, a káosz felé, ahonnan
úgy tűnik, nincs visszaút. Az emberi sors álom és ébrenlét cirkulációja
által meghatározott létszemlélet rögzítése ez, hasonlóan Kafkához, de annyira
egyénien, hogy más felismerhető mestert nemigen lehetne felsorolni. Még
Ottlikot sem, pedig Talamon mindhárom könyvében használja a B.B. monogramot
(amire nem derül fény, hogy miért, ezért nem túl szerencsés ezt az asszociatív
monogra- mot használni).
Talamon prózája nem könnyű olvasmány.
Könnyed stílusú, de nem könnyű. E sajátos prózanyelvezet sodró ereje miatt
nem az, a beépített tényekre a vonalvezetés, a labirintus közepébe vezető
fonál kuszasága miatt nem az, mert az olvasó ráhagyatkozik, de egyszer
csak észreveszi, hogy itt már járt egyszer, sőt, nagyon is ismerős minden,
tehát nem figyelt eléggé, mégsem követte a megadott fonalat. Ebbe a hibába
rendszerint beleesnek Talamon kritikusai is. Schein Gábor például a Gályák...-ról
azt írja: LB.B., a regény hőse, egy elhagyott, kis vasútállomás forgalmi
irodájában tölti napjait. A regény valóban így kezdődik, de később kiderül,
hogy ezt csak álmodta a főhős azon a reggelen, amikor/mielőtt a behívót
kézbesítette volna a postás (aki feltűnően hasonlított az álombeli állomásfőnökre).
Thomka Beáta pedig egy csehszlovákiai magyar prózaantológiát elemezve emeli
ki Talamon pozitívumait, egyetlen következetlenséget róva csak fel neki:
"Szokatlanul biztos e hangütés, holott egymást kizáró kijelentések sorjáznak
arról, hogy az elbeszélő valójában nem ismerte e titokzatos idegent, másutt
pedig személyes élményeként beszél külsejéről, viselkedéséről." A félreértés
itt is abból fakad, hogy a sajátos szövegszerkesztés miatt a narráció könnyen
összemosódik a történettel, a történet szereplőjével, de ez úgy tűnik tudatos
tevékenység Talamonnál. A Thomka Beáta által említett novellában (A
nap, amelyen ledőlt az első kiszáradt eperfa című, A képzelet
szertartásai kötetben is szerepel) nem értette meg a szerző szándékát,
ugyanis a 16. századi legendát az idegenvezető meséli el a túristáknak,
akik a történet elején a feszületet vizsgálgatják. Így az elbeszélő, mint
idegenvezető meséli el e feszület történetét, valóban mintegy mesévé színezve,
amelynek maga is részese volt, ahogy ez már illik (a mesékben - a hitelesség
miatt). Ezeket a nehézségeket Talamon is érzi, e váltásoknál korábbi szövegei
rendszerint megbicsaklottak, míg újabb elbeszéléskötetében sikerül homogenizálnia
szövegeit, egyes szám első személyben szinte lírai, belső monológként írnia
meg. (Időnként a monológjelleget erősítve kiszól a szövegből egy bizonyos
második személyhez, aki egyaránt lehet önmegszólítás, a kedves vagy az
olvasó megszólítása is, tanulva a kevésbé szerencsés, konkrét dialógusokat
beépítő novellakísérleteiből.)
A madarász halála a hét elbeszélésből
az első, egy analógiás, parabolisztikus, nagyon leegyszerűsített történet.
Egy férfit elhagy a kedvese, és búcsúzásképpen egy madarat ajándékoz neki.
A madár kalitkába zárt törékenysége, éneke az "eltávozott" nőt idézi, de
idővel ez már nem elég a "madarász" képzeletének ébrentartására, a feledés
megkoptatja az emlékeket, amit a férfi a madár elszíntelenedő tollazataként
és hangjának megfakulásaként érzékel. Így gondolja a madarat ismeretlen
kór támadta meg, amit még az állatorvos sem ismer fel. Amikor rájön, hogy
a madár a szabadság után vágyakozik, kinyitja a kalitka ajtaját, abban
bízva, megelégszik a lehetőséggel, és nem megy el mégsem. Miként a szerető
elhagyta, a madár is elröppen. Nem marad más, csak a várakozás. A reményvesztett
várakozás, hátha visszajönnek. És ebbe a gyötrődésbe bele lehet halni,
amint a cím sugallja. De ilyen röviden nem mondható el miről szól a történet,
csak, hogy mit lehet belelátni a precízen megmunkált, egyenletes, poétikusan
lüktető álom és ébrenlét határán játszódó szövegbe, amit az automatikus
írásmódra hasonlító látszólagos ösztönösség működtet.
Talamon prózái valóban el-beszélések a történet mellett, mert nem az érdekli, hanem a történet kibontása, a reflexiók és asszociációk láncolata. Egy túlfűtött képzelet valóságként megélt szenvedéstörténetei, alternatívák és lehetőségek valóságossá tételének kísérletei az írott szó ereje által. Talamon Alfonz a szlovákiai magyar írók fiatal (iródiás) nemzedékéhez tartozik. Már nem a kisebbségi lét, hanem a történet elbeszélhetőségének univerzális igénye, az egyén egzisztenciális problémái foglalkoztatják, ezzel mintegy túl is lépve az országhatárok által húzott, de az igazi művészet számára sosem létező kereteken. A jó szépirodalom nem függ a helytől, csak az aki írja. Sorsszerűen - a toll alá temetkezve - a M-nek szentelve életét, amit csak ő és csak ott írhat meg. |