Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1996. 1.sz.
Onagy Zoltán
A boszorkány regénye hazatért
 

Ülök a Dunánál, Maróton.
Jobbra, a nyárvégi esőktől feltámadt füvön, hazatért, kamaszkorú regény. Lenyomja. Balra víz után igyekvő füzek, egyenes derekú jegenyefák, köztük vadászó, szomjat oltó, fénylő tollú idei verebek, cinegék. Szemben a visszahúzódott Duna kavicsai, az egész nyáron paskolgatott apró sóder, alattam pedig kimosott, falszerű alacsony part.
     Ezen ülök.
     A nap izmosnak tűnik még, de messze már, elfelé.

A háborúnak - ezzel - tulajdonképpen vége.
     Halottak pedig nincsenek, csak egy: Ildikó.
     Halottak nincsenek, mert a többes szám legalább kettőt feltételez, és ahhoz hogy két halott legyen, nekem is halottnak kellene lennem. De élek. Sőt.
     Ha mindketten belepusztulunk a tizennégyéves háborúba, egyetlen túlélője volna: a Didergő király. A regény. Arra viszont semmi garancia, illetve senki nem fogadna rá, hogy egy regény túlélhetne akár egy tüzeibe fáradó, nyögdécselve búcsúzó nyarat is. Így azután gonoszul - azt gondolom, a kisagy zugában neszező, de a sűrűből elő nem bukkanó szavakkal: mégis jobb ez így - talán. Én élek.
     A regény mellettem, hátával a füvön. Lapockája környékén kavics szúrja, mozdul, szúrjon máshol. Mozdul az irattartó, micsoda baromság.
     Napok óta készülök rá, végigolvasom - 377 oldal - és eldönti ő maga, túlélte-e a hosszú háborút, a lezárt szekrényben túszként töltött éveket.
     De nem megy.
     Készülök, bontogatom, visszacsukom.
     Könnyű bogot teszek rá, ha kóbor indulat érkezne, akár egy ujjal is nyithassam. De nem jön kósza indulat. Fekszik mellettem. A kézirat, amelyre annyit vártam.
     Oka van persze, Idegesítően közeli, gyomorba markoló, húsba vágó oka. Jobban esik a korra, az időre, a vérmes és tűzzel teli nőre, a csatákra, a könyörgésre gondolni, mint a hajdani, örömben született produktumra. Bizonytalanná tesz: már vagy hat éve eszembe se jut. S ez, tagadom vagy elismerem, a regény végérvényes kiiktatását is jelentheti. Talán mégsem írtam le véglegesen, de arról lemondtam, hogy találkozunk a földi életben. (Az égben, felhősarkon Didergő királyt olvasni, azért ennek van varázsa.)
     Már nem terveztem azt sem, hogy megcsinálom újra.
     Nem kísérleteztem, nem próbálkoztam a felépítésével hajdani jegyzetekből, vén, rozsdás vasú spirálfüzetek vonatkozó, gondosan megőrzött fejezeteiből. Nem csak nem terveztem, már nem is dédelgetem a masszív, összefoglaló regényt, az egyszer elkészült regényt, a szerelem és a munka, a tavasz és a lehetőségek, a jövőlátás és a jövővárás költői angyalkáját.
     Annyira nem, hogy napok óta nézek rá, és még mindig nem olvastam el. Még ki sem nyitottam.
     Tizennégy év.
     Ennyi idő alatt kétszer cserélődött le teljes sejtkészletem.
     Minden más.
     Akkoriban mindent akartam. Tizennégy éve mindenre rá lehetett szedni, mindent szerettem. Ha a nő csúnyácska is volt, találtam legalább egy nekem szóló kedves gesztust mozdulatai közt, vagy nem találtam, de akartam, hogy hálás legyen, és úgy nézzen utánam az ajtórésből a csúnya lány búcsúzóul, mint egy gazdátlan kiskutya, aki sokáig nem felejti az ajándékot. Ha nehezemre esett, segítettem két konyakkal. Öttel. Miből tart az.
     Ma semmire nem lehet rászedni, ma már kétszer végigmérem a visszautat. Ha megyek: megtervezem. Bizonytalanba nem indulok. Ismeretlenre nem vagyok kíváncsi. Személyre, akcióra, semmire. Arra sem, ő ugyan mennyit változott legutóbbi találkozásunk óta.
     Az ismerősöket elhelyeztem, ülnek a fakkban, ha ne adja Isten, kárára változott, elvitte a hatalomvágy, a haza megmentése, a szabadság, az új kor, anyád, a pénz utáni hajsza, a szemforgatás, a szűzmáriázás, a Párt, bármi, nem tudok róla. Nem érdekel.
     Ha pedig javára változott, az úgyis mindegy. Ő már ül a fakkjában.
     Tartózkodik.
     Ülök tehát Maróton a parton.
     Mellettem a Didergő király szalagos, megfakult irattartóban.
     Hétfőnként megyek haza, fürdés, tiszta ruha, posta, pénz. Pénzt csak egy hétre hozok magammal, a másnapok és a csábítás lehetőségének elkerülése miatt.
     Most csütörtök van. Tehát négy napja készülök a kéziratra.
     Csakhogy itt a Duna. A Duna sok mindenre alkalmas. A Duna mellett nem vadul meg az ember, nem gondolhatja óriásnak magát. Megváltoztatja az évközbeni lét helyiértékét, lenyúlja, visszavesz belőle.
     A halál sem olyan sűrű, fekete árnyék, hiszen egy halál a száz és százmillió halál közben, olyan érdektelen.
     Nem messze mögöttem római őrtorony előkerült szobrai, falai.
     Jobbra tatárok, törökök ellen épült vár. Évente embercsontok nőnek ki a erodálódó hegyoldalból.
     Balra a Garam-torkolat. A Wermacht Feldherrnhalle nevű péncélgrátos hadosztálya birkózott itt heteken át a 2. Ukrán Front Plijev ezredesével, s miután kiderült, ki a jobb, kit támogat eszmei-politikai örök igazság, meglódultak Balassagyarmat és Vác felé. Végigszántották az Ipoly völgyet.
     A Dunát nézve, a méltóságos folyamot, Ildikó halála kisebb.
     A Didergő király is kisebb.
     Egyáltalán: apró minden.

Kérdés marad, mi van, ha én halok meg, és nincs hová, nincs kinek visszaküldeni az elrabolt, fizetség fejében és szerelmes bosszúból visszatartott nagy munkát. Mi van, ha Ildikó él túl engem, s így, ezzel a jogot is megszerzi, hogy eldöntse, használható, kiadható regény-e a Didergő király. Ezt a rémítő lehetőséget sikeresen és szerencsésen megúsztam. Soha ne bízz tegnapi szeretőd értékítéletében. Ha ő hagyott el, akkor is gyűlöl. Ha boldognak látszol elhagyva, azért. Ha boldogtalannak és szerencsétlennek, akkor meg azért. Ha kedvesnek és jókedvűnek látod véletlen találkozásaitok alkalmával, tedd fel a kérdést, véletlenül találkoztatok-e. Ha azt mondja, semmit nem tud rólad, ne légy elégedett, ne beszélj ostobaságot, ne nevettesd ki magad.
     Nem feltétlen gyűlölet ez.
     Szó se róla. Igényt tart rád. A nyomait keresi, ennek érdekében bármikor legyűr, de legalábbis úgy tesz, mintha kedve volna hozzád, nyiss ki, nyílj meg, engedd el magad, mint hajdanában.
     A tegnapi szerető ismeri mocsaras területeidet, név szerint lehívja titkos térképedről a vékony átjárók hálóját, tudja miképpen jusson be védett fészkeidbe, a harcálláspontra, ahonnan az erőt szerzed időről időre. Persze ha rá nem telepedik valaki a múltból gyönyörű, gömbölyű fenekével, el nem zárja, azt nem mondja, az erő, a hiányzó erő ő volt és ma is az. Ne tagadd, szólít fel édesen, máig az ötleteimből élsz.
     Egyszóval: a tegnap ismer téged. Pontosan tudja, mi, hogyan, merre.
     Hogyan alázzon meg.
     Ha én megyek el, nyilván megjelenteti a regényt.

Mindez négy nap után Először padló. Meghalt. Istenem, meghalt. Könny a szem sarkában. Pára a távolban. Búbánatos éjszakai séta, dzsekizsebben vodkásüveg. Nem érdekel a regény, pedig ekkor már újra érdekelhetne.
     Szomorúság. Elköszönni a fél évtől szépen. A fantasztikus első aktustól elköszönni illendő átéléssel. Vigyorogva. A garázs hátánál, a kórók közt, állva, Ildikó a tető homlokomig lógó hullámpalájába kapaszkodik fordított, külső madárfogással, hullik és nyöszörög az építmény, minden illeszték más hangot ad, mi ketten is más hangot adunk, én valószínűleg röfögök, van egy röfögő időszakom, röfögök a móka kedvéért, azután megszokom, vagy talán az eredményesség odaragasztja a hasamra.
     Kétszer. Fantasztikus forró, lucskos punci, el vagyok ájulva. Azután visszamegyünk a társasághoz. Ő az övéhez, én az enyémekhez. Nagyfiam nem veszem az ölembe, amikor felkapaszkodna. Lesöpröm. Büdös a kezem, az orrom, büdös vagyok. Elégedetten bűzlök a családban. Vászoncipőmön, zoknimon kétkampós koldústáskarojtok.
     Az enyémet észre sem veszem. Azt se, mindent lát. Sápad.
     A bál három napja, tányérok, sámli, üvöltözés, fenyegető kések, én meg csak járkálok megbűvölten, lógázom a lábam.
     Már mennék. Mennék, keresném a nyomát, alakítanám a helyzetet, amelyben ismételhetünk.
     Csak később - nálam mindig későn -, tudatosul a tapasztalat: akkor ilyen forró, mohó és lucskos, amikor elege van abból amije van, ami jutott. A hőfokból, a tempóból, s hogy nincsenek ismertetett feltételei, egy nálam okosabb fiú nyomban kikalkulálhatná, bizony tökön van ő kapva. Aminek meglesz a böjtje.

De.
     Nézzünk szembe a dolgokkal.
     Ha rendes időben, megfelelő korban tisztában vagyok a boszorkányok öröklött és szerzett tulajdonságaival, azok felismerésének egynéhány egyszerű módozatával, a kivédés, a közeledés és a bölcs távolodás technológiájával, mi van akkor?
     Néhány kínos óra elmarad.
     És? Mi még?
     Miután megérzem a harcok közeledtét, fogom a félkész regényt, se szó, se beszéd, hazalódulok. Egyébként is hazajárok az ismert utakon, egészségem biztonságához, lelkem megnyugtatásához szükséges, hogy lássam őket.
     Addig a pillanatig ring, lebeg, szikrázik minden percünk, benne vagyok veszedelmesen feloldódva a másikban, vállalva a teljes megsemmisülés kockázatát. Ez is kimarad, ha ismerem, a boszorkányok elleni védelmet. Elveszni benne. Molekulánként szedegetni össze azután finom, félénk, óvatos és jámbor kézzel a testet, az agyat, a múltat. Félkészen is indulni, ha nem halasztható tovább az indulás perce. Ekkor már nem törődni semmivel. Kíméletlenül. Könyörtelenül.
     Az öngyilkosság ígérete, sikolyok, ablakcsapkodás stb., nem érdekel.

Felhívott, mentem.
     Fekete volt, mint az éjszaka. Kékbe játszó hollófekete sörény, fekete szemöldök, méteres fekete pillák, fekete bunda, a bimbó udvarában néhány hosszú fekete szőrszál, nem erdő, pár szál, hogy izgalmasabbá tegye az addigi bimbóknál, és hogy beakadjon a fogrésbe, ketten kotorásszunk utána a szájban.
     A kompnál várt. Fehér farmerban. Feketén, karcsún, nevetősen. Ragyogott tőle az egész part. Ősz vége, olajcipelés ideje, mégis bennem a tavaszi agyarcsattogtatás, szarvasbogarak vak famászása.

Maradjunk a tényeknél. Huszonhét vagyok. Szarul. Nagyon szarul.
     Lyukban.
     Írom a Didergő királyt, de nem látom.
     Visszatart a szemérem, vissza, hogy nem akarom kiírni az enyémet.
     A kihagyások, elhallgatások, rutintalan mellébeszélések fehér foltjai között fogalmam, nincs merre halad, meddig juthat az anyag. Mi lesz a Didergő királlyal, ha megszorul két hamisított fehér folt alatt, ki bontogatja a köteleket, ki szabadítja meg szegényt.
     Ildi pedig, mint aki erre született, hónom alá bújik, megpúpozza a hűtőszekrényt iható italokkal, gondolatomat is kitalálja, bulikat szervez, a fejem legyen mindig tele aktivizálható friss élményekkel.
     Ne jusson rés, ne maradjon tér a bűntudatnak.
     Tudja.
     Ildi mindent tud. Tudja, hajnalban felébredek, arra gondolok, az enyém ötven kilométerrel odébb, a szomszédos történelmi városban, a város egyik ablaka mögött kászálódik a nyöszörgő kiskölyök hangjára.
     Kicsomagolja a pelenkából, előhuzigatja hálóingéből a tejfelfogó öreg pelenkát, magyarul, kipelenkázza magukat, félig behúnyt szemmel leereszkedik a fotelba, odadörgeti a kisfiút, ölébe veszi, és bal mellét, ez éjszakánként a második mell, odakínálja a gyereknek. A gyerek meg cuppog. Az ő szeme is csukva. Ülnek csukott szemmel. A gyerek a tejre gondol. Az anyja rám. Pontosan ismerem a szavakat, amelyekkel rám gondol.
     Ildikó is rám gondol, amikor én arra gondolok, az enyém is rám gondol. Odafordul, odanyomul. Betömi a rést, ahol időről időre szabadulni próbálok.

Közben nyomatom a Didergő királyt, mint az őrültek. Napi tíz, tizenkét flekk. Napi egy liter Sztolicsnaja, sörök, tíz kávé.
     Megölöm a királyt, feltámasztom. Minden fejezetben meghal egyszer.
     Különleges halálnemeket találok számára. Nyilván büntetésül. Magamat büntetem. Élvezem is.
     Farkára akasztatom. Megnyúzatom. Verembe dobatom, kiéheztetett farkasok közé. Karóba húzatom. Kerékbe töretem.
     Beszéltetem a királyt. Elmondatom vele, milyen csoda a hatalom, kár, hogy van egy másik is közben, és az is csoda.
     Nagyon megy a dolog. Találok egy palóc tájszótárt, belőle lopkodom a szavakat. Kiváló szavakra bukkanok. Néhány máig megmarad.
     Szesz-ügyben nem tartok pihenőt.
     Egyáltalán nem tartunk pihenőt. Vendégek, buli, ivás hajnalig, ágy, alvás, hajnalban ébresztő, én fel a csigalépcsőn az emeletre, kotrok valami maradék italt, legyűröm, ülök a géphez, Didergő király, és kezdődik az elején: vendégek, buli, ivás hajnalig, néha úgy gondolom, ez így akár el is tarthatna életem végéig, de az nem lehet nagyon messze.
     Ildikó is ébred, fürdik, bekukkant, kávét hoz, odabújik, tetszik neki a munkaszeretet, a hivatástudat. Pedig csak nincs más dolgom. Nincs mit tennem.
     Egyetlen vállalt teendőm a lépcső. Nincs út a lakáshoz, csak lépcsőn közelíthető meg. Én pedig, mert egyszer végigpörögtem vagy tizenöt fokot, megfogadtam, amíg hó és jég, minden reggel lepucolom, ha jég, leverem róla, ha hó, lesöpröm.

Komoly fejtörést okoz, ha végérvényesen feltámasztom a királyt, vajon milyen szerepet szánjak neki. Miféle funkciót találjak a Didergő királynak, aki - ugye - egy gonosz ember, mert disznó módon magára veszi szűk és tág környezete teljes ruházatát, nercektől a pufajkanadrágig, berliner kendőn át a bundabu- gyogóig, és mégis fázik, majd megfagy. Kivágatja hazája gyönyörű fenyőit, homokfogó akácerdeit, a papírgyárak ellátásához telepített ártéri nyárfásokat, később, amikor még mindig nem elég neki a meleg, kihajtja favágóit a legelők vadrózsabokraiért, a kertek bukszusaiért, szétszedik a százéves fahidakat, a patakok és a kisebb folyók áthidalóit, még mindig kevés.
     Nem elég neki. Nem elég a Didergő királynak.
     Komoly fejtörést okoz végül, mi a francot csináljak az utolsó ötven oldalra, amikor már háborút indít, faszerző harcba küldi az ország deli ifjait, de vereséget szenved, folyik a vér, mert a tábornoki kar egy ökör banda, akik a pálinkázáson túl nem értenek semmihez a világon, talán a hajbókolás az egyetlen, és nagy felajánlásokban sem utolsók, szétlövöm, méltóságos király, a picsába ezt az egész kócerájt, hátha attól felmelegszel, mondja az egyik részeg tábornok a rádió épületére, de a királyt nem melegíti fel, pedig úszhatna a friss gőzölgő vérben akár.
     Komoly fejtörést okoz az anyag vége, türelmetlen is vagyok, ideges is, kiemelem a vesztett háború utáni kölcsönöket, a rádiót ellenséges várra változtatom, nem tehetem meg, hogy nem tudom eladni a könyvet, nem szeretném, ha valaki párhuzamot találna az élő és a teremtett Didergő király között.
     A komolynál komolyabb fejtörések ellenére egyik délutánra készen az utolsó sor. Vége, biggyesztem a 377 oldal utolsó sora alá.
     Nem vagyok boldog, boldogtalan vagyok.
     Buli, ivás, hajnalig. Iszunk, hogy boldognak lásson. Ünneplünk. Tele a lakás, tele csörgő üvegekkel, felborult poharakkal, ismerősökkel, akik velünk ünnepelnek, idegenekkel, akik szintén. Néha megoldás. Bár találhatók olyan jellegű lyukak a szerkezetben, amelyek betöltéséhez nem elegendő néhány korty vodka.
     377 oldal sok. Túl nagy darab belőlem.

Eltelt fél esztendő.
     Őszvégből tavaszba jutunk.
     És csak félnapokat töltök otthon. Azt is félve, ki ne derüljön. 
Telefonálni nem lehet, arra nem alkalmasak a telefonviszonyok.

Mondom Ildikónak, hazaugrom, megnézem, mi a helyzet. Persze, mondja. Pénzt ad, nekem fél éve egy krajcárom sincs. Belém karol, kikísér a komphoz, duruzsol, bújik, ölel.
     Otthon. Az egyém hideg orra, keze. A kisfiú taknyosan a dunna alatt. A nagyfiú kórházban. Jégverem a nagyszoba, az olajkályha alig pislog. A fölső szellőztetőablak nem záródik.
     Két napot töltök el a kályhával, a szűrő, billenőkapcsoló, légelzáró, panellap és egyebek összhangba hozásával. Szenvedek. Hülye vagyok hozzá. Ötször szedem szét naponta, de nem működik. Pihenésül a nyílászáró pántolása, a szétrohadt lemez cseréje. Pihenésül kórházba a gyerekhez. Nem ismer meg. Nem akar.
     Az enyém látja, igyekszem. Nem tudjuk, mire van ez, de igyekszünk mindketten.
     Távirat Ildikónak: Maradok néhány napot. Felgyűlt seregnyi tennivaló.

Egy héttel a 377. oldal befejezte után érkezem.
     Fogalmam nincs, hogyan magyarázom meg. Megyek föl a lépcsőkön, kényelmetlen helyzet, utálom a kényelmetlen helyzeteket, de a regényért csak el kell menjek, s ha már ott vagyok, mondok is valamit. Tán azt, szükség van rám ott, hiába minden, láthatod, Ildi, megpróbáltam leszakadni. De nem úgy van az, mint az Irodalomban.
     Ildikó magyartanár. Benne él az irodalomban. Azt, hogy az irodalomnak alkalmanként lábszaga, ondóíze, fogazata, másnapja is volna, ezt gyakorolta velem, rajtam. Csakhogy az ember nem akar megállás nélkül irodalom lenni, arra éppen elég az az idő, amennyit kénytelen a gép előtt eltölteni. Hétfőtől hétfőig egy ruhában, arra ott vannak a katonák meg a párttitkárok.
     A konyha a tér. A terep. Mindenkori terep. Konyhában a nőneműek, bár ha nem is szeretik kimondottan, saját terepükön mozognak, ismernek minden nyikorgást, minden hajlatot.
     Visít.
     Holnaputánra nagy felolvasást szervezett, mindenkit meghívott, aki számít.
     Felolvasás nem lesz. Velem nemigen, ígérem.
     Ugrik, felrohan a csigalépcsőn, s amikor előbukkan az ajtóban, hóna alatt a Didergő király éjkék dossziéja. Csapkod, kiáltoz, haja lobog, márpedig ezt nem viszem el, az biztos.
     Maradhat, mondom.

Gyönyörű. Harcol.
     Harcban a nő.
     Nem tudja, mi ellen, hiszen én magam se tudom, mi mozgat egy másik úton.
     Tisztességről, becsületről szó nincs.
     Maradhat, mondom, tartsd meg a felolvasást, ha már kérdés nélkül megszervezted, majd eljövök érte a jövő héten.
     Én ezzel nem azt mondtam, nem fogadtam meg; gondolni, bolond lettem volna gondolni, hogy soha többé Ildikó kékfényű, indián bozontját ne lássam. Elvégre a harcoló nő gyönyörű, a harcolő nő soha többé egy pillanatra se feledhető, fegyverzete bámulatos, technikája taníthatatlan. Akár most alávetném magam a kínzásoknak. De később, amikor majd az idő fényesíti őt, és még jobb lesz, mint a valóságban valaha, ahogyan a hullába is képes erőlködés nélkül életet lehelni, s az emelgeti szomorúlila fejét, hát később, ha útba ejtem a történelmi várost, ha van mód, tehetség és szerencse visszatérni egy-egy alkalomra, egy meghatározott idejű bozontlátogatásra, persze, hogyne, természetesen.
     De a végtelennek, a szabatlan időnek - ezennel - vége.

Az enyém nem harcol. Szenved. Egyetlen szó nélkül.

A regény nélkül megyek haza, még a cipőmet se vetettem le, még a kávémat sem volt érkezésem meginni.
     A következő látogatáson már kitöltött kávé sincs.
     Levelek, könyörgés, fenyegetőzés, ahogy illik.
     Közben eladok a Didergő királyból egy emlékezetből írt darabot, a kötetből megfelelő alázattal viszek neki egy példányt. De nem tárgyal, nem válaszol.

Most. A férje. A volt férje. Az özvegy.
     Írja a mellékletben: "...amióta Ildikó megbetegedett, és várta Magát, várta, egyszer talán meglátogatja, de azt megtiltotta, hogy bárki írjon Magának, megírja a betegségét, és biztosan nem is engedte volna be Magát, nem engedte volna, hogy lássa ebben az állapotban, a csomag kikészítve a polcára, mert a polcosszek- rényben még mindig ott fekszenek a Maga itthagyott ruhái, a fogkeféje és a söröspohara is ott van a ezen a polcon, Maga talán haragszik Ildikóra, pedig nagyon szerette Magát, bár soha nem beszélt erről az időről, és kérdezni sem volt szabad, arra kérném búcsúzóul, ha képes megbocsátani, ne gondoljon haraggal szegény néhai feleségemre..."

Ülök a Dunánál Maróton.
     Füzek, verebek, sirályok, mormoló uszály, egy-egy leszakadó nyárfalevél, csillanó üvegcserép a fű, a kavics takarásában. Ezeken, ezek mellett, ezek alatt és között a part.
     A nap izmosnak látszik még, de messze már, elfelé.