Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1995. 7.sz.
 Kerék Imre 
Portrévázlat Böröndi Lajosról 
  
  

A Mosonmagyaróvárott élő Böröndi Lajost már első kötete, az 1989-ben megjelent Emigráns remény közzététele előtt is, napilapokban, irodalmi folyóiratokban publikált versei ismeretében tömör szavú, érett költőként tartottam számon, aki tudatosan, fokozódó elmélyüléssel építi-alakítja költői világát. Erről győzött meg sokoldalúsága is: az, hogy kortársairól: az előtte járó elődökről s nemzedéktársairól magvas tanulmányokat, kritikákat ír, s nem restell elmerülni - ahogy a Kisalföldben sorra megjelenő cikkei tanúsítják - például a csehszlovákiai magyar irodalom jelenségeit regisztráló napi publicisztikában sem. E témakörben olyan otthonosan mozog, mint nagyon kevesen, mondhatnám, szakértőjévé képezte ki magát az ottani irodalmi folyamatoknak. S ez a fajta tudatossággal párosuló lankadatlan érdeklődés, nyitottság kihat versformálására is, erősíti a költő önkontrollját, igényességét. 
     Első kötetének fülszövegében megkésett indulásról olvastam. A magam részéről - még ha a könyvkiadás véletlenszerűségei folytán viszonylag későn jut is egy kezdőnek már nem számító költő első kötethez - nem hiszek abban, hogy egy költő megkéshet. Ha tehetsége, mondandója van mások számára, annak előbb-utóbb napfényre kell kerülnie, Pázmány Péter szép szavával: "verőfényre kell hoznia munkáját. S ehhez soha nincs későn. A nagy példák közül itt most csak Babits nevét említem, aki köztudottan az akkori átlagosnál később indultak közé tartozott. Sőt, a hosszú érlelés, rejtőzés még használhat is a mű érettségének, leszűrődöttségének s megkímélheti a költőt attól, hogy esetleges, esendő zsengéivel mutatkozzon be először. 
     Miben állt ennek az első kötetnek az újszerűsége, minek köszönheti ma is meglepő, azóta sem avuló, halványodó frissességét? Részben talán annak, hogy noha nem lehet nem érzékelni kötetében néhány rokoni hangú jelentős kortárs költő rejtett hatását (Kormos, Pilinszky, Hervay Gizella és mások) mégis: a kötet egészét tekintve, e hatásokon túl Böröndi sajátságosan egyéni hangvételt, stílust, verselést alakított ki magának és szerencsésen ötvözte szintézissé a tanultakat. Képalkotó leleményeivel versenként újra meg újra képes meglepni, elgondolkodtatni az olvasót, metaforái, szokatlan szókapcsolásai új értelmet kölcsönöznek a megszokott vagy túlságosan elhasznált szavaknak: 
 

elföldelik a rózsák a szánkat
már szavak nélkül is beszélünk
madarak vérzik be az eget
kislány sétál a sírásban
                                                         (Összegyűrt idő II.) 

S ami egyáltalán nem mellékes, s egyik meghatározó vonása Böröndi verseinek, hogy a ma divatos posztmodern, javarészt öncélú kisérletezgetéseivel ellentétben ezek a versek nem tűrik az ürességet leplező kusza homályt, a görcsösen erőltetett szándékoltságot, a nagyképű blöfföket. Még akkor sem, ha a költő mint élesszemű kritikus nagyon is tisztában van ezekkel az irányzatokkal. Böröndi nyilván szándékosan törekszik egyfajta zárt, áttekinthető struktúrájú verstípus megalkotására, művelésére, a napjainkban annyira lenézett közérthetőségre, noha versei korántsem egyszerűsködők, nagyon is komplex módon megépítettek. Sokat bíz a szavak helyzeti energiájára, a távoli elemeket egyberántó metaforák erejére. Még első olvasásra áttetszőnek tűnő leheletfinoman formált lírai dalai is csak többszöri olvasásra tárják fel igazán valódi értelmüket, erényük a rendkívüli tömörség, a szöveget felhigító töltelékszavak lehető teljes kiküszöbölése. Mindez a huszadik századi poétikai módszerek, modern verstechnikák beható ismeretéről tanúskodik. (Gondolok az Apollinaire, József Attila, Nagy László, Weöres Sándor a hagyományos dalformát megújító kezdeményezéseire, melyeknek mai fiatalabb költőinknél alig látjuk folytatását.) 
     Íme, egy jellegzetesen szép dal két strófája, melyekbe az első két sor páros rímei után következő két sor váratlan rímtelensége visz váratlan hatású, szándékolt disszonanciát: 
 

Menyhárt Gáspár Boldizsár
térdig hóban a király
lelakatolt erdők fáznak
fagyott lepkék a szívek

betlehemi csillag ragyog
hóval sötétség kavarog
föltámadás reménye éltet
ha el is csuklik a szavunk

                                 (Ragyog betlehemi csillag) 

Vagy nézzük egy pársoros darabját, amely Böröndi lírájának akár jelképi foglalata s egyben az általa megélt kor hiteles lenyomata is lehetne: 
 

csak nézem ezt az ágat
a megszégyenítő manduláét
ahogyan gyönge szirmait
kibontja
a janusi időben
                                  (Csak nézem) 

     A költő második kötete, az Elszorult lélekkel magvasságában, kiérleltségében méltó folytatása az elsőnek, ám sok tekintetben meg is haladja azt: művészi eszközeinek tudatosabb megválogatásában, a kellően megrostált anyag megformálásának technikájában, a nem csupán külsőségeiben modern vers fő irányainak ismeretében sokat gazdagodott az első kötettől számított néhány évben a költő. Az ízléses küllemű kötetet lapozgatva, rögtön az első oldalakon olyan versre bukkan az olvasó, amely mindennél érzékletesebben tükrözi: Böröndi teljesen birtokában van költői eszközeinek, s képes arra, hogy a külvilág dolgainak, tárgyainak objektív tárgyiassága mögül kibontsa csak rá jellemző érzelmeit, gondolatait: 
 

Egy sóhajtás, egy könnycsepp,
egy félredobbanó szívdobbanás,
hóba írt vad nyoma szerelmem,
amelyet újraír mindig a tétova láb,
nádat hajlító szél álma, lehulló
kő súlya, virágot szikrázó almaág,
vizesés, pillangó röpte, vízre
hajoló öröm szomjúság.
                                                            (Vízre írt vers) 

A fenti vers jól kivehető bizonyítéka mintegy annak, hogy Böröndi Lajos csak nagyon ritkán direkt módon, sokkal gyakrabban tárgyiasítva, a külső világ képeibe öltöztetve közli velünk érzelmeit. Rejtőzködő, szemérmes alkatú költő ő, emlékeztet e karaktervo- násában pl. Nemes Nagy Ágnesre többek között. S épp ezáltal mégis csupa érzékletesség, csupa plaszticitás az ő verse, s Arany epikai hitel-követelménye helyett Böröndi lírájára a lírai hitel(esség) címszavát alkalmazhatjuk jellemzésül. Egészében azért is idéztem a verset, mert esetlegesnek érzem részeket kiszakítani belőle, annyira szorosan összetartoznak képei, annyira egységes a hangulati holdudvara, hogy csak teljességében érzékeltethető a vers szerkezeti tömörsége, végiggondoltsága. 
     Ugyanez az összefogottság, a mellébeszélés, a terjengősség kísértésének ellenálló fegyelmezettség érvényesül szűkszavú, kitűnő prózaverseiben. Azt a fajta lefaragottságot, pontosságot és súlyt érzem bennük, amelyek kortársi líránkban a nemrég elhunyt Kálnoky László vagy Csoóri Sándor, Szepesi Attila egy tömbből építkező, keményre kalapált prózaverseiben. (Látni az eget, Van-e szebb? Belesápadtam, Lehunyt szemmel, Ne szólj cím verseit említeném szemléltető példákként itt.) 
     Akár az első kötet verseiben, itt is állandó tanúi lehetünk a belső folyamatnak, ahogy a költő remény és kétség között hányódva-vívódva küszködik napjaink emberének nyomasztó közérzetével, megnyugvást áhító szorongásos lelkiállapotával. Kapaszkodót legtöbbször a szerelemben remél, ám az érzésben feloldódva is szorong annak elveszthetőségétől: "félelem hajszol / hogy lesz pillanat és / többé nem szerethetsz (Kérdések verse). A költő gyakori állapota, helyzete a kérdező emberé, mint a remek kérdések című versben, melyben a magyar nyelv aktuális fenyegetettségét is a szorongás hálózza körül: "lehet még magyarul álmodni? / hallgatni milyen nyelven lehet? / ha nem tud elfelejteni mindent / mégsem az emlékezet? A férfikor bölcsességgel elegy elégikus élethangulata kap hangot a kötet talán egyik legszebb, legleszürődöttebb versében: "Szemlélődni és megőrizni mindent. / Nem ítélni holtak s élők fölött./ Ez köthet össze multat és jövőt: / tégedet velem! (Fejet hajtva). A költő kísérletező kedvét s egyúttal a weöresi hagyomány átvállalását, folytathatóságát jelzik tömören szuggesztív egysoros versei. Milyen sokatmondó, sokféle irányban képzeletmozdító például Történelmünk című egysorosa: "összekevert igeidők". 
     S végül e második kötet taglalása kapcsán nem tudok szó nélkül elmenni egy vers mellett, mely a könyvborító hátsó lapján áll, s úgy érzem, érettségben, kavics-kerek lecsiszoltságában mintegy sűrített esszenciája Böröndi Lajos addigi költészetének, emberi magatartásának, költői törekvéseinek. Cseppben a tengert képes érzékeltetni ezzel a végső egyszerűséggel, mely időtlen, mint a századok-alakította-érlelte népdalok. Kitűnően választott vers ez, kedvcsináló és hívogató kalauz e költői világ ízlelgetéséhez, az elmélyült ismerkedéshez, a címe: Érintés. 
 

Ez a véletlenül fölvett kavics,
mintha a tenyerembe született
volna.
Visszasimogat,
s szavak nélkül is átadja
a valahai hullámok üzenetét.
S létével tüntet,
akár egy kibomló cseresznyevirág,
a teljesség mellett.

Régóta vitatott kérdés nagy klasszikus költőink műveinek elemzése kapcsán (Kölcsey: Vanitatum Vanitas; Csokonai: Marosvásárhelyi gondolatok; Babits: Hadjárat a semmibe s más, hasonló jellegü költői alkotásokra gondolok itt elsősorban): lehet-e s milyen mértékben filozófiai gondolatokkal megterhelni egy lírai költeményt, illetve hasoníthatja-e szervesen magáévá a költészet a filozófiai gondolkodást anélkül, hogy ellenállhatna a hasonló gondolatokat közhellyé laposító didaktikum kísértésének? Némely irodalomtörténészünk véleménye szerint ugyanis efféle közhelyszerű filozofálás rontja le pl. Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban vagy József Attila A Dunánál című nagy költeményeinek hatását, ami véleményem szerint erősen vitatható. Aligha vitatható azonban, hogy pl. Babitsnak mindez maradéktalanul sikerült az Esti kérdés című költeményében. (Ld. Nemes Nagy Ágnes elemzését erről A hegyi költő c. könyvében) 
     Ha legszembetűnőbb karaktervonását kellene megfogalmaznom Böröndi Lajos harmadik, a hallgatás színe című verseskötetének, akkor e kötet filozofikus gondolatiságát, intellektuális erejének bővülését, gazdagodását említeném példaként arra, hogy klasszikus hagyományaink ebbéli törekvései ma is folytathatók. Tanúi lehetünk annak, hogy Böröndi verseiben a filozófikus töltés nemhogy súlyos nehezékként földrenyomná a verset, inkább fölrepíti, mint a madarat az ág, a magasba. Minden a költő érzékenységén, szemléletbeli nyitottságán fordul meg, a költőén, aki megőrizte magában a gyermeket, aki úgy látja a dolgokat friss, ámuló tekintettel, mintha először látná, s ezáltal válik képessé arra, hogy velünk is így láttassa, hogy élményének részeseivé lehessünk ezáltal. 
     Ha elolvassuk Attól is című versét, nyomban szemlélhetőbbé válik talán, amire fentebb utaltam: 
 

Az elvont szépség, a vágy, a filozófia
többet ér a perc gyönyörénél. Mert örök.
Ezt hirdetik a bölcsek. S hogy
"az élet célja a küzdés maga".

De hogy megszerettelek, belátom:
mindez lehet igaz. Mégis a pillanatra
voksol öledbe fult szám. A rövid kéjre,
melynek lábához hull minden álom.

Amikor testünk fölgyújtott erdő.
És tudjuk, hogy az a szép, amit szépnek
látunk. S hogy az élet attól is
gyönyörű, hogy veszendő.

Gondolom, nem kell bizonygatnom, hogy a fenti versben milyen szuggesztív erővel képes elfogadtatni velünk a költő a saját "filozófiáját", azzal, hogy az elvont, vértelen s öncélú szépségeszmény, a meddő filozofálás helyett az érzékeinket betöltő, veszendő emberi élet egyszeri szépségét mutatja föl, benne a szerelem múlhatatlan gyönyörét, s korántsem egyszerűen valamiféle epikureizmus ez, amikor a percnyi szerelmi beteljesülés élményét többre tartja amazoknál (noha elismeri lehetséges igazságukat), hanem sokkal több annál: a költő embercentrikus, életpárti szemléletének foglalata. Amellett, hogy ennek a költeménynek bármely szerelmesvers-antológiában helye lenne, Böröndi eddigi költészetének is egyik legemlékezetesebb darabja. Méltán ragad meg kivéshetetlenül emlékezetünkben, éppúgy, mint a kötet előző oldalán olvasható Rajz helyett című költeménye, mely gondolati rétegzettségében, ökonomikusan tömör kompozíciójában, latinos világosságú szövegformálásában egy végtelenül gyöngéd vallomás a kedveshez, s a vers sűrített egyszerűségével, közvetlen hangulatiságával maradéktalanul meggyőz bennünket a költő képességeiről, pályájának további lehetőségeit is sugallva egyben: 
 

Lerajzolnálak ebben a versben,
de láthatóvá tenni az illatot?
A szüntelen lüktető ragyogást,
bőröd érintését? arcodét?
Lerajzolható-e minden láthatatlan
mozdulat, mely összekapcsol minket?
Minden simogatás, mely
az időből kihullva
önálló, új életet él?
S leírható-e mezítelen árvaságod?

S ami nemcsak ennek a legutóbbi kötetének, de az előzőknek is egyik fő jellemzője szerintem: hogy a hagyományos értelemben értett szép vers diszkreditálása, az antilíra divatja idején Böröndi nem hagyja magát sodortatni az árral: versszövegei - ha szabad ezzel a prózai szóval élnem jobb híján - nem csak költői igazságukkal győzik meg olvasóikat, hanem, horribile dictu: a legjobb értelemben szépek is. Mintha Böröndi Lajos is magáénak vallaná az angol Keats klasszikus érvényű s máig sem fakuló esztétikai tételét: "A Szép: igaz, s az Igaz: szép! - s e tétel kötelmeinek versekben megnyilvánuló vállalásával korántsem magányos jelenség mai líránk azon jelesei között, akik a változó költői divatokon túl időtállóbb érvényű művek megalkotására törekszenek, melyek ugyanakkor magukon viselik korunk lenyomatát.