A Mosonmagyaróvárott élő Böröndi Lajost
már első kötete, az 1989-ben megjelent Emigráns remény közzététele
előtt is, napilapokban, irodalmi folyóiratokban publikált versei ismeretében
tömör szavú, érett költőként tartottam számon, aki tudatosan, fokozódó
elmélyüléssel építi-alakítja költői világát. Erről győzött meg sokoldalúsága
is: az, hogy kortársairól: az előtte járó elődökről s nemzedéktársairól
magvas tanulmányokat, kritikákat ír, s nem restell elmerülni - ahogy a
Kisalföldben sorra megjelenő cikkei tanúsítják - például a csehszlovákiai
magyar irodalom jelenségeit regisztráló napi publicisztikában sem. E témakörben
olyan otthonosan mozog, mint nagyon kevesen, mondhatnám, szakértőjévé képezte
ki magát az ottani irodalmi folyamatoknak. S ez a fajta tudatossággal párosuló
lankadatlan érdeklődés, nyitottság kihat versformálására is, erősíti a
költő önkontrollját, igényességét.
(Összegyűrt idő II.)elföldelik a rózsák a szánkat S ami egyáltalán nem mellékes, s egyik
meghatározó vonása Böröndi verseinek, hogy a ma divatos posztmodern, javarészt
öncélú kisérletezgetéseivel ellentétben ezek a versek nem tűrik az ürességet
leplező kusza homályt, a görcsösen erőltetett szándékoltságot, a nagyképű
blöfföket. Még akkor sem, ha a költő mint élesszemű kritikus nagyon is
tisztában van ezekkel az irányzatokkal. Böröndi nyilván szándékosan törekszik
egyfajta zárt, áttekinthető struktúrájú verstípus megalkotására, művelésére,
a napjainkban annyira lenézett közérthetőségre, noha versei korántsem egyszerűsködők,
nagyon is komplex módon megépítettek. Sokat bíz a szavak helyzeti energiájára,
a távoli elemeket egyberántó metaforák erejére. Még első olvasásra áttetszőnek
tűnő leheletfinoman formált lírai dalai is csak többszöri olvasásra tárják
fel igazán valódi értelmüket, erényük a rendkívüli tömörség, a szöveget
felhigító töltelékszavak lehető teljes kiküszöbölése. Mindez a huszadik
századi poétikai módszerek, modern verstechnikák beható ismeretéről tanúskodik.
(Gondolok az Apollinaire, József Attila, Nagy László, Weöres Sándor a hagyományos
dalformát megújító kezdeményezéseire, melyeknek mai fiatalabb költőinknél
alig látjuk folytatását.)
(Ragyog betlehemi csillag)Menyhárt Gáspár Boldizsár Vagy nézzük egy pársoros darabját, amely
Böröndi lírájának akár jelképi foglalata s egyben az általa megélt kor
hiteles lenyomata is lehetne:
(Csak nézem)csak nézem ezt az ágat A költő második
kötete, az Elszorult lélekkel magvasságában, kiérleltségében méltó
folytatása az elsőnek, ám sok tekintetben meg is haladja azt: művészi eszközeinek
tudatosabb megválogatásában, a kellően megrostált anyag megformálásának
technikájában, a nem csupán külsőségeiben modern vers fő irányainak ismeretében
sokat gazdagodott az első kötettől számított néhány évben a költő. Az ízléses
küllemű kötetet lapozgatva, rögtön az első oldalakon olyan versre bukkan
az olvasó, amely mindennél érzékletesebben tükrözi: Böröndi teljesen birtokában
van költői eszközeinek, s képes arra, hogy a külvilág dolgainak, tárgyainak
objektív tárgyiassága mögül kibontsa csak rá jellemző érzelmeit, gondolatait:
(Vízre írt vers)Egy sóhajtás, egy könnycsepp, A fenti vers jól kivehető bizonyítéka
mintegy annak, hogy Böröndi Lajos csak nagyon ritkán direkt módon, sokkal
gyakrabban tárgyiasítva, a külső világ képeibe öltöztetve közli velünk
érzelmeit. Rejtőzködő, szemérmes alkatú költő ő, emlékeztet e karaktervo-
násában pl. Nemes Nagy Ágnesre többek között. S épp ezáltal mégis csupa
érzékletesség, csupa plaszticitás az ő verse, s Arany epikai hitel-követelménye
helyett Böröndi lírájára a lírai hitel(esség) címszavát alkalmazhatjuk
jellemzésül. Egészében azért is idéztem a verset, mert esetlegesnek érzem
részeket kiszakítani belőle, annyira szorosan összetartoznak képei, annyira
egységes a hangulati holdudvara, hogy csak teljességében érzékeltethető
a vers szerkezeti tömörsége, végiggondoltsága.
Ez a véletlenül fölvett kavics, Régóta vitatott kérdés nagy klasszikus
költőink műveinek elemzése kapcsán (Kölcsey: Vanitatum Vanitas;
Csokonai: Marosvásárhelyi gondolatok; Babits: Hadjárat a semmibe
s más, hasonló jellegü költői alkotásokra gondolok itt elsősorban): lehet-e
s milyen mértékben filozófiai gondolatokkal megterhelni egy lírai költeményt,
illetve hasoníthatja-e szervesen magáévá a költészet a filozófiai gondolkodást
anélkül, hogy ellenállhatna a hasonló gondolatokat közhellyé laposító didaktikum
kísértésének? Némely irodalomtörténészünk véleménye szerint ugyanis efféle
közhelyszerű filozofálás rontja le pl. Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban
vagy József Attila A Dunánál című nagy költeményeinek hatását, ami
véleményem szerint erősen vitatható. Aligha vitatható azonban, hogy pl.
Babitsnak mindez maradéktalanul sikerült az Esti kérdés című költeményében.
(Ld. Nemes Nagy Ágnes elemzését erről A hegyi költő c. könyvében)
Az elvont szépség, a vágy, a filozófia Gondolom, nem kell bizonygatnom, hogy a
fenti versben milyen szuggesztív erővel képes elfogadtatni velünk a költő
a saját "filozófiáját", azzal, hogy az elvont, vértelen s öncélú szépségeszmény,
a meddő filozofálás helyett az érzékeinket betöltő, veszendő emberi élet
egyszeri szépségét mutatja föl, benne a szerelem múlhatatlan gyönyörét,
s korántsem egyszerűen valamiféle epikureizmus ez, amikor a percnyi szerelmi
beteljesülés élményét többre tartja amazoknál (noha elismeri lehetséges
igazságukat), hanem sokkal több annál: a költő embercentrikus, életpárti
szemléletének foglalata. Amellett, hogy ennek a költeménynek bármely szerelmesvers-antológiában
helye lenne, Böröndi eddigi költészetének is egyik legemlékezetesebb darabja.
Méltán ragad meg kivéshetetlenül emlékezetünkben, éppúgy, mint a kötet
előző oldalán olvasható Rajz helyett című költeménye, mely gondolati
rétegzettségében, ökonomikusan tömör kompozíciójában, latinos világosságú
szövegformálásában egy végtelenül gyöngéd vallomás a kedveshez, s a vers
sűrített egyszerűségével, közvetlen hangulatiságával maradéktalanul meggyőz
bennünket a költő képességeiről, pályájának további lehetőségeit is sugallva
egyben:
Lerajzolnálak ebben a versben, S ami nemcsak ennek a legutóbbi kötetének, de az előzőknek is egyik fő jellemzője szerintem: hogy a hagyományos értelemben értett szép vers diszkreditálása, az antilíra divatja idején Böröndi nem hagyja magát sodortatni az árral: versszövegei - ha szabad ezzel a prózai szóval élnem jobb híján - nem csak költői igazságukkal győzik meg olvasóikat, hanem, horribile dictu: a legjobb értelemben szépek is. Mintha Böröndi Lajos is magáénak vallaná az angol Keats klasszikus érvényű s máig sem fakuló esztétikai tételét: "A Szép: igaz, s az Igaz: szép! - s e tétel kötelmeinek versekben megnyilvánuló vállalásával korántsem magányos jelenség mai líránk azon jelesei között, akik a változó költői divatokon túl időtállóbb érvényű művek megalkotására törekszenek, melyek ugyanakkor magukon viselik korunk lenyomatát. |