Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1995. 5.sz.
 Nagyházi György
A történet újjáépítése
 
 

Panonnia superior provincia lakosai számára érdektelen hely volt ez a lágy esésű hegyoldalakkal övezett, melegvízű forrásokkal teli medence. A történelem mint megannyi hordalékréteg rakódott itt le, néhol felfeselve, láthatóvá téve itt-ott egy-egy darabkáját az elmúlt időknek. A múltnak a jelenbe szinte észrevétlenül beletartozó részeiként, mint udvaron heverő kődarabok, épületek vannak körülöttünk, tanúhegyek módjára előtüremkedve a jelen múltba ágyazottságát mutatva, vonatkozási pontokként.
     Milyen idő múlik itt és hogyan? Ha a történészek időszaka- szolását vesszük alapul, hosszú és rövid századokat találunk, mint például a hosszú 18. század, ami Magyarországon egészen a 19. század első feléig tartott, vagy a másik hosszú század, a 15. Mindkettő az ország történelmének legmeghatározóbb periódusa. Tatára épp e két évszázad nyomta rá leginkább bélyegét. Ha az ember messziről jön, és először vetődik ide, akkor tájékozódási pontjai a várossal való ismerkedésben e két időszak emlékei lesznek. Ezek teszik a várost jellegzetessé.
     Mennyire tudunk eligazodni a jelenbe e vonatkozási pontok alapján? Ezek nem a városban igazítanak el minket, a város igazodik e pontok köré. Idegenként a várost csak zavaró mellékkörülménynek találjuk, amely sem nem szép, sem nem rendezett jelenlegi állapotában. E kiemelkedő helyek környezetüket elrendezik, és olyan hatással vannak a szemlélőre, hogy önkéntelenül is arra gondol: valami féktelen barbarizmus elmosta azt a világot, amely megalkotta ezeket, amikor barbár törzsek beköltöznek egy római város romjai közé, s jól megszokott életformájukat élik tovább ott is.
     Mit mutatnak és miért maradtak meg? Egy-egy külön világot jelentenek és jelenítenek meg. Értelmét és kifejeződését adták, mint egy-egy templomtorony szolgáltak és szolgálnak most is. Nincs rajtuk kívül tájékozódási pont. Vélhetően ez az, ami miatt megtartották őket. Eredeti teljes jelentésük, a világ, amelyben létesültek, és amelynek rendjét, rendező elvét jelenítették meg, átalakult, s csak azért maradtak meg, mert tisztelték, mint idegen istenek bálványait, amiket azért nem rombolnak le, mert nem tudják, miféle rontást hoznának ezzel magukra.
     Mi az értékük - és vajon ez volt-e -, ami miatt még ma is állnak? Ez ma már kideríthetetlen. Ott állnak, és nem kérdezhetünk. Az azonban látszik, hogy valakinek az akaratából kerültek oda, s nem sok köze volt ehhez a város szellemisé- gének. Az egyéni akarat teremtette meg, vagy alakította át. Egy azonban bizonyos: e város soha nem önértékén vált azzá ami, hanem mindig külső akarat adta értelmét. Önmagában e meghatározó külső akarat nélkül semmi sem volt, nem tudta történelmében kiteljesíteni önmagát. Értelmet és jelentést mindig mások, mindig máshonnan jövők adtak neki, mindig csak másoknak volt víziójuk e helyről, a hely maga nem fejezte ki magát soha, itt mindig csak kifejeződött valami valaki által. Csak mint a fazekasok anyaga: alapvető és nélkülözhetetlen az alkotásban, de az alkotó Géniusznak mindig híján volt. Mindig mások és máshonnét jöttek ide elrendezni a világot a maguk értékei szerint, de e hely soha el nem rendezett semmit és senkit, mindig csak rendeztetett valaki vagy valami által.
     Mi a jelentésük e tájékozódási pontoknak ma, és vajon módosult-e az értelmük? Eredeti jelentésük csak mint az utódok jó-rossz történelmi tudatának elemei élnek tovább. Nem valóságos és főképpen nem élő kapcsolat van múlt és jelen között, hanem a múlt itt a tündérmesékhez hasonlatos. Nincs a múltnak erkölcsi imperatívusza a jelen számára, nincs olyan értelme, amely a jelenben eligazítana bennünket. Van történelmünk, de nincsenek történeteink, a hétköznapok világa nem áll kapcsolatban a nagy történelmi sorskérdésekkel. A város képe sugározza ezt felénk éles distinkciókkal, az épített környezet olyan egymás mellett lévő, össze nem illő elemeivel, amelyek nyers kifejeződései a - múlt és a tér-elrendezettség - helyi előzményeinek az abszolút figyelembe nem vételének.
     A jelentésüket elvesztett helyek elpusztulnak. Ez talán minden eltűnt dolog nem-létének magyarázata. A múlt emlékei csak akkor őrződnek meg, ha van az adott jelen számára értelmük.
     Mit takar ez az "értelmesség"? Spiritualitást (történelmet) és esztétikumot (tetszik, de persze ez csak egyéni vonatkozás esetén, nagy léptékben mindig "valamiért" tetszik, ami nem biztos, hogy csak a szépség, hanem ismét csak valami spiritualitás [jelentése "értelmesség"], történelem, vagy történet - egyszerűbben). Jelenünket történetekkel konstituáljuk. Ez "a" hagyomány, ami élő, vagy hagyományok. Történeteinknek csak utólag van értelme, mindig csak a vége felől lesznek történetté.
     A történelemnek mindig a jövőre kell vonatkoznia. Ez - bár paradox állításnak tűnik -, mégis értelmes. A múlt és ismeretünk a múltról nem más, mint mi magunk. Jelenbeli létünk értelme a múltban teremtődött meg, s jövőnk pedig jelenbeli mivoltunkból következik. Jelenné áll össze az eligazodást adó pontok története.
     Van-e történetünk, vagy a világot korábban elrendező történet, "nagy elbeszélés" kimúlása utáni zavarodottságunk: a kiúttalanság, a végítéletre való várakozás, a káosz és a félelem van már csak bennünk ennek híján?
     Azonban a jelen lehet-e másmilyen, mint kaotikus? Most azon ritka időbeli pillanatok egyikét éljük, amikor megnyílt alattunk az idő, s örvényeiben egyszerre látjuk minden múltbéli úttévesztésünket, tragédiáinkat és jelenbeli tévedéseink minden lehető rettentő következményét. Szabadok vagyunk, s e szabadságunk végtelen félelemmel és bizonytalansággal tölt el bennünket. Felelősségünk és magányunk határtalan, nincs vezérlő elv, bár lázasan keressük, nincs szükségszerűség. Nem szokott hozzá szemünk e látványhoz, amely legsajátabbja ennek az állapotnak. Dönthetünk, és csak magunk vagyunk, nincs senki és semmi, csak mi magunk, teljesen egyedül és magányosan, lelkünkben az iszonyattal és irtózással. Titánok vagyunk, de nem akartunk azzá lenni, döntenünk kell, de nem akartunk dönteni, és amíg nem döntünk, addig maradunk e helyen, múlt és jövő között, az idő köldökén, mindeneknek közepén, világunk híján meztelenül, védtelenül, világunk megteremtésére kárhoztatva, amiről tudjuk, hogy csak arra jó, hogy elleplezze előlünk magunkat, hogy az örvénylő mélységet ne lássuk. Hübrisz, mely emberi mivoltunk lényege, amely minduntalan az isteni tettre kényszerít minket halandó mivoltunkban, a biztosan bekövetkező büntetés tudatával, mely önnön mivoltunk elleni lázadásként, mégis legbenső lényegünk, s csak így vagyunk képesek élni és értelmet adni, teremteni, mely sorsunk és végzetünk egyszerre. Az idő köldökén ülve nem maradhatunk örökké e városban sem.