|
Nagyházi György
A történet újjáépítése
Panonnia superior provincia lakosai
számára érdektelen hely volt ez a lágy esésű hegyoldalakkal övezett, melegvízű
forrásokkal teli medence. A történelem mint megannyi hordalékréteg rakódott
itt le, néhol felfeselve, láthatóvá téve itt-ott egy-egy darabkáját az
elmúlt időknek. A múltnak a jelenbe szinte észrevétlenül beletartozó részeiként,
mint udvaron heverő kődarabok, épületek vannak körülöttünk, tanúhegyek
módjára előtüremkedve a jelen múltba ágyazottságát mutatva, vonatkozási
pontokként.
Milyen idő
múlik itt és hogyan? Ha a történészek időszaka- szolását vesszük alapul,
hosszú és rövid századokat találunk, mint például a hosszú 18. század,
ami Magyarországon egészen a 19. század első feléig tartott, vagy a másik
hosszú század, a 15. Mindkettő az ország történelmének legmeghatározóbb
periódusa. Tatára épp e két évszázad nyomta rá leginkább bélyegét. Ha az
ember messziről jön, és először vetődik ide, akkor tájékozódási pontjai
a várossal való ismerkedésben e két időszak emlékei lesznek. Ezek teszik
a várost jellegzetessé.
Mennyire tudunk
eligazodni a jelenbe e vonatkozási pontok alapján? Ezek nem a városban
igazítanak el minket, a város igazodik e pontok köré. Idegenként a várost
csak zavaró mellékkörülménynek találjuk, amely sem nem szép, sem nem rendezett
jelenlegi állapotában. E kiemelkedő helyek környezetüket elrendezik, és
olyan hatással vannak a szemlélőre, hogy önkéntelenül is arra gondol: valami
féktelen barbarizmus elmosta azt a világot, amely megalkotta ezeket, amikor
barbár törzsek beköltöznek egy római város romjai közé, s jól megszokott
életformájukat élik tovább ott is.
Mit mutatnak
és miért maradtak meg? Egy-egy külön világot jelentenek és jelenítenek
meg. Értelmét és kifejeződését adták, mint egy-egy templomtorony szolgáltak
és szolgálnak most is. Nincs rajtuk kívül tájékozódási pont. Vélhetően
ez az, ami miatt megtartották őket. Eredeti teljes jelentésük, a világ,
amelyben létesültek, és amelynek rendjét, rendező elvét jelenítették meg,
átalakult, s csak azért maradtak meg, mert tisztelték, mint idegen istenek
bálványait, amiket azért nem rombolnak le, mert nem tudják, miféle rontást
hoznának ezzel magukra.
Mi az értékük
- és vajon ez volt-e -, ami miatt még ma is állnak? Ez ma már kideríthetetlen.
Ott állnak, és nem kérdezhetünk. Az azonban látszik, hogy valakinek az
akaratából kerültek oda, s nem sok köze volt ehhez a város szellemisé-
gének. Az egyéni akarat teremtette meg, vagy alakította át. Egy azonban
bizonyos: e város soha nem önértékén vált azzá ami, hanem mindig külső
akarat adta értelmét. Önmagában e meghatározó külső akarat nélkül semmi
sem volt, nem tudta történelmében kiteljesíteni önmagát. Értelmet és jelentést
mindig mások, mindig máshonnan jövők adtak neki, mindig csak másoknak volt
víziójuk e helyről, a hely maga nem fejezte ki magát soha, itt mindig csak
kifejeződött valami valaki által. Csak mint a fazekasok anyaga: alapvető
és nélkülözhetetlen az alkotásban, de az alkotó Géniusznak mindig híján
volt. Mindig mások és máshonnét jöttek ide elrendezni a világot a maguk
értékei szerint, de e hely soha el nem rendezett semmit és senkit, mindig
csak rendeztetett valaki vagy valami által.
Mi a jelentésük
e tájékozódási pontoknak ma, és vajon módosult-e az értelmük? Eredeti jelentésük
csak mint az utódok jó-rossz történelmi tudatának elemei élnek tovább.
Nem valóságos és főképpen nem élő kapcsolat van múlt és jelen között, hanem
a múlt itt a tündérmesékhez hasonlatos. Nincs a múltnak erkölcsi imperatívusza
a jelen számára, nincs olyan értelme, amely a jelenben eligazítana bennünket.
Van történelmünk, de nincsenek történeteink, a hétköznapok világa nem áll
kapcsolatban a nagy történelmi sorskérdésekkel. A város képe sugározza
ezt felénk éles distinkciókkal, az épített környezet olyan egymás mellett
lévő, össze nem illő elemeivel, amelyek nyers kifejeződései a - múlt és
a tér-elrendezettség - helyi előzményeinek az abszolút figyelembe nem vételének.
A jelentésüket
elvesztett helyek elpusztulnak. Ez talán minden eltűnt dolog nem-létének
magyarázata. A múlt emlékei csak akkor őrződnek meg, ha van az adott jelen
számára értelmük.
Mit takar
ez az "értelmesség"? Spiritualitást (történelmet) és esztétikumot (tetszik,
de persze ez csak egyéni vonatkozás esetén, nagy léptékben mindig "valamiért"
tetszik, ami nem biztos, hogy csak a szépség, hanem ismét csak valami spiritualitás
[jelentése "értelmesség"], történelem, vagy történet - egyszerűbben). Jelenünket
történetekkel konstituáljuk. Ez "a" hagyomány, ami élő, vagy hagyományok.
Történeteinknek csak utólag van értelme, mindig csak a vége felől lesznek
történetté.
A történelemnek
mindig a jövőre kell vonatkoznia. Ez - bár paradox állításnak tűnik -,
mégis értelmes. A múlt és ismeretünk a múltról nem más, mint mi magunk.
Jelenbeli létünk értelme a múltban teremtődött meg, s jövőnk pedig jelenbeli
mivoltunkból következik. Jelenné áll össze az eligazodást adó pontok története.
Van-e történetünk,
vagy a világot korábban elrendező történet, "nagy elbeszélés" kimúlása
utáni zavarodottságunk: a kiúttalanság, a végítéletre való várakozás, a
káosz és a félelem van már csak bennünk ennek híján?
Azonban a
jelen lehet-e másmilyen, mint kaotikus? Most azon ritka időbeli pillanatok
egyikét éljük, amikor megnyílt alattunk az idő, s örvényeiben egyszerre
látjuk minden múltbéli úttévesztésünket, tragédiáinkat és jelenbeli tévedéseink
minden lehető rettentő következményét. Szabadok vagyunk, s e szabadságunk
végtelen félelemmel és bizonytalansággal tölt el bennünket. Felelősségünk
és magányunk határtalan, nincs vezérlő elv, bár lázasan keressük, nincs
szükségszerűség. Nem szokott hozzá szemünk e látványhoz, amely legsajátabbja
ennek az állapotnak. Dönthetünk, és csak magunk vagyunk, nincs senki és
semmi, csak mi magunk, teljesen egyedül és magányosan, lelkünkben az iszonyattal
és irtózással. Titánok vagyunk, de nem akartunk azzá lenni, döntenünk kell,
de nem akartunk dönteni, és amíg nem döntünk, addig maradunk e helyen,
múlt és jövő között, az idő köldökén, mindeneknek közepén, világunk híján
meztelenül, védtelenül, világunk megteremtésére kárhoztatva, amiről tudjuk,
hogy csak arra jó, hogy elleplezze előlünk magunkat, hogy az örvénylő mélységet
ne lássuk. Hübrisz, mely emberi mivoltunk lényege, amely minduntalan az
isteni tettre kényszerít minket halandó mivoltunkban, a biztosan bekövetkező
büntetés tudatával, mely önnön mivoltunk elleni lázadásként, mégis legbenső
lényegünk, s csak így vagyunk képesek élni és értelmet adni, teremteni,
mely sorsunk és végzetünk egyszerre. Az idő köldökén ülve nem maradhatunk
örökké e városban sem. |
|