|
Tóth László
A lírai hős visszavonul
Beszélgetés Géczi Jánossal
- Mikor írtad [a vers ablakában]
című versedet? Van-e valamilyen története? Annak idején két kötetedbe
is besoroltad... Bár bizonyos jelek arra utalnak, hogy már meglehetősen
messze vagy ettől a verstől.
- Első verskötetem,
tehát a Léghajó és nehezéke óta elvem, hogy lehetőleg könyvműveket
adjak ki. Zárójelben jegyzem meg, hogy máig "működő" könyvművet eddig az
Elemek, a Magánkönyv és most, a 21 rovinj esetében
sikerült létrehoznom. Megggyőződésem, hogy két érvényes huszadik századi
forma létezik csupán - s én mindkettőt inkább igyekszem művelni -: az egyik
a hosszú-, illetve félhosszúvers, a másik pedig a könyvmű. Az összes többi
a korábbi századok formái. Ilyen könyvműnek, a Gyónásnak az utolsó
darabja [a vers ablakában] is, bár Látkép a valóságról gepárddal
című kötetembe is bekerült egy másik, háromrészes változatában, melynek
második és harmadik része bizonyos szavainak az eltüntetésével variálja
tovább az alapverset.
- A beszélgetésünket
ezzel a változattal szerettem volna indítani, ám a terjedelmi korlátok
miatt be kellett érnem annak csupán az első részével.
- Nem kerülhető
el, hogy e vers kapcsán ne szóljak a Gyónásról. A könyvet 1982 januárjában,
három hét alatt írtam Sopronban, ahová gyomorfekélyemnek köszönhetően kerültem,
szanatóriumba. Ott volt egyfelől ez a betegség, ami egy szomatizálódó neurózis
csúcsát jelentette; másfelől pedig a Csapody család nagyszerű barátságát
hozta ez a néhány hét, egy olyan családét, amely a lehető legnagyobb összhangban
tudott élni a természettel, önmagával és a világgal. Aminek azért volt
jelentősége, mert épp arra az időre esett nagy meghasonlásom a világgal.
Ekkortájt ébredtem rá ugyanis, hogy hiába dolgozom biológusként, eltartva
ezáltal magamat, s hiába dolgozom íróként, mindez kizárólag saját magam
számára hoz - ha hoz - érvényes eredményeket. Vagyis a világ számára sem
a személyem, sem a munkásságom nem fontos. Mindaddig a lehető legteljesebb
mértékben közösségi ember voltam. Ha megnézed az akkori nyilatkozataimat,
írásaimat, láthatod, hogy talán az egyedüli Zalánon kívül én akartam leginkább
közösségnek látni a nemze- dékemet, az ún. arctalanokat. De rá kellett
jönnöm, hogy mennyire egydül vagyok ezzel. Ide tartozik továbbá, hogy akkor
mindössze néhány évvel kerültünk el Szegedről, tanárunk, Ilia Mihály világot
teremtő és elrendező, óvó karja közül. A város nem fogadott be minket,
nem kívánt megtartani bennünket, jóllehet valamennyien nagy Szeged-vallók
voltunk. S onnan vidékre kerültem, egy olyan városba, ahol nem volt ismerősöm,
ahol nem volt gyökerem, múltam...
- Ez volt
Veszprém?
- Igen. Ott
egy olyan vákuum-helyzetbe kerültem, melybe a társtalanság és gyökértelenség,
illetve az iskolának, szellemi műhelynek a hiánya, valamint annak felismerése
is belejátszott, hogy magamra maradtam.
- Eszményi
helyzet, hogy az ember feltegye magának a "ki vagyok én?" kérdését.
- Ebből lett
a Gyónás. S abból a felismerésből, hogy Nagy László utolsó versei
kivételével voltaképpen azoknak az éveknek az egész magyar(országi) költészetéből
hiányzik a gyónás-jellegű líra. Így aztán mindezek egyszerre vannak jelen
a Gyónás önfelmérésében, önkiadásában, önkimondásában. S nyilvánvaló,
ezeket ki lehet szálazni a szóban forgó versből is, amely végeredményben
valamiképpen az említett nemzedékhiányról, szellemi magányról szól.
- Mi a
különbség a között, aki ebben a versben rákérdez önmagára és a között,
aki most visszapillant erre a versre, ebbe a versbe?
- Én a kettőjük
közti hasonlóságot érzem.
- Fontos-e
még a számodra ma is ez a vers?
- Fontos,
persze hogy fontos. Az első dokumentuma annak, amikor a költő kiáll a versből,
és a verset, elemeivel együtt, külvilágnak tekinti. Az ugyanis, aki e [vers
ablakában] áll, már nem az a költő; nem az az ember, aki én voltam
- vagy szerettem volna lenni - akkor. Feltehetően itt hasadt ketté a dolog,
s itt érhető először tetten, hogy a vers főhőse nem azonos többé a vers
írójával. A költői én már nincs benne ebben a versben, visszavonult szemlélődni
és leírni. Ez a dichotómia, azt hiszem, a mai napig meghatározza a verseimet.
- Azért
gondoltam, hogy távol lehetsz ettől a verstől, mert újabb köteteidben már
szinte teljesen kiveszett a költői személyiség, vagy ha nem is veszett
ki...
- Valamilyen
nyelvi formulában jelenik meg. Ugyanekkor azért is érdekes a vers, mert
még annak ellenére, hogy sikerült kivonulnia belőle az akkori énemnek,
mégis élménylírának tűnik. Ezzel szemben mostanában már nagyon szigorúan
irtom a verseimből a közvetlen érzéki élményeimet s inkább a grammatikai
tér veszi át a helyüket. Itt még egyfajta retorika is erősen érvényesül.
De pontosítok. A költői személyiség immár nem hajlandó stilizáltan létezni
- vállalja inkább, hogy kiszorul a versből, amúgy a régi hozzáállásával
együtt. És létrehozott máris valami újat.
- Azt hiszem,
ez a megfogalmazás - út a retorikától a gramma- tika felé - pontosan érzékelteti
költői törekvéseid irányát.
- Irányadásul:
ha egy ábrán szemléltetném a dolgot, akkor az én versköteteim nem lineárisan
következnek egymásból, hanem minden művemnek egyetlen közös origója van,
amelyben ott állok, s ugyanonnan indulok mindig, és máshová jutok mindig.
Miért ezt az átmeneti verset választottad?
- Mert
ebben érvényesül a legközvetlenebbül és a legkiélezet- tebben az a vallomásjelleg,
az a személysesség, amely ettől a versedtől, kötetedtől kezdve fokozatosan
tűnik el, illetve szerveződik át a költészetedben.
- Olvastad
az első kötetemről Bella István írását az Élet és Irodalomban?
- Nem fogod
elhinni, de eltettem annak idején. Ebben mondja Bella, hogy kíváló mestereket
választottál, de "a költészetre nincs garancia, s a mesterlevelet nem a
mesterek tudására, hanem a tanítványok eredetiségére adják". Bizony, ez
így elég durván hangzik...
- Teljesen
lerámolja a könyvet. Legfőképpen azt kifogásolja, hogy az egész költészetem
a saját énem körül forog. Csak azt nem értem, miért baj ez? Ami azt illeti,
a költészetet akkor valóban igyekeztem egyszer a Vadnarancsok szociográfiája,
másszor meg a borgesi látomások irányába tágítani. Azaz: nem a világot
foglalom el, hanem a személyiségembe akarok minél több mindent beleépíteni.
Nyilvánvalóan, mert ez felel meg az alkatomnak. Amit, úgy gondolom, nem
kell megtagadnom, mert igencsak életellenes vagy költészetellenes lenne
ennek az eltitkolása. Ezt észre nem venni természetesen még Bellának is
szabad, de nem biztos, hogy üdvös.
- [a vers ablakában]-nal
kapcsolatban nekem is van egy provokatív kérdésem. Volt róla szó, hogy
a Látkép a valóságról gepárddal című köteted ezt a versed három
változatban is továbbviszi, méghozzá úgy, hogy mindig elvesz belőle valamit.
Helyhiány miatt legalább az első két strófáján hadd érzékeltessem itt ezt
a módszert az 1/b és az 1/c rész idézésével: "ki ez ( ) / aki ott áll /
s ( ) a versből kihajol / csöndet szív az itatósba / és ( ) meghajol //
ki ez // aki ( ) lombot / tép hogy a szájába gyűrje / és tavaszt csinál
( ) kizöldülve...; illetve: "ki ez aki / a versből kihajol / csöndet szív
az itatósba / és meghajol // lombot / tép hogy a szájába gyűrje / és tavaszt
csinál / kizöldülve... De vajon a harmadik változat tükrében az első nincs-e
túlírva? Milyen viszonyban van egymással a szinte vázra csupaszított harmadik
változat és az első részt adó eredeti szöveg, mely tele van díszekkel,
fordulatokkal, retorikával... A lecsupaszítás által három különböző vers
lett-e a szövegedből, vagy pedig ugyanannak a versnek csupán három variánsa?
- Úgy gondolom,
hogy egyugyanazon személyiségnek a három olvasata. Ha tetszik, ezek a versek
nem egymáshoz kapcsolódnak, hanem azt a valakit állják körül, aki az 1982-es
Géczi János-féle én.
- Tehát
ez a puritán, nyelvi vázra lecsupaszított szerkezet és ez a szép, szabályos,
kerek, díszekkel, rímekkel felcifrázott vers is egyként te vagy?
- 1982-ben
mindenképpen én voltam. S még ide tartozik az is, hogy a szakmám miatt
- biológus vagyok - és a tisztelt barátaim miatt igyekeztem a lehető legtökéletesebben
felmutatni az írás mesterségét. Profi akartam lenni, aki tudja, mikor mit
kell csinálni, s emellett mindent meg is tud csinálni a versben. Részben
aztán emiatt volt egy olyan szerepkényszerem, miszerint nekem hagyományos
versformában kell új dolgokat kifejeznem. Ami temészetesen nem úgy sikerült,
mert nem is sikerülhetett úgy. Mindenesetre az, hogy ugyanaz a személyiség
három változatban is megteremtette magát - sőt melléjük még egy lettrista
képverses változatot is odaállított, ami A titkos értelmű rózsa
című ciklusom a Gyónásban -, nagyfokú szintézisre való törekvésre
és árnyalásigényre utal. Minőségileg lehet, hogy ez a kettő ugyanaz, ám
ez az ambivalencia a mai napig megvan bennem. De [a vers ablakában]
ezt a bennem levő, sőt, a létezésünkben szükségképpen benne levő ambivalenciát
még láthatóan nem tudta jól működtetni. Hiszen ebből az ambivalenciából
nem feltétlenül kellett három versnek születnie. Egy tisztességesen felkészült,
a szakmában járatos, tréningben levő, korszerűen gondolkodó költő egyetlen
hosszúversben is megoldhatta volna a feladatot. Nekem ez akkor nem sikerült.
- Eddigi
verseskönyveidet sok mindennel lehetne jellemezni. Ezek közül csak az egyik,
amiről tulajdonképpen már szóltunk, ez pedig a tömbökben való gondolkodás,
a tömbösített gondolkodás. Hiszen a verseskötetek általában úgy születnek,
hogy amikor az embernek összegyűlik egy szakajtónyi, lényegében egymástól
függetlenül íródott verse, megnézi, hogyan is illeszthetné egymáshoz ezeket.
Nálad viszont, úgy tűnik, másként zajlik le ez a folyamat. Vagyis mintha
előbb lenne meg a meder, s ehhez keresnél folyót. Más szóval: a kész medret
"teleírod folyóval".
- Attól, hogy
én ezt másképpen élem meg, még lehet igaz, amit te mondasz. Annyi bizonyos,
egyfelől valóban ott van a műképzésben egyfajta szándék, ami szerintem
ismét nagyon fontos huszadik századi jellegzetesség; tudniillik, nemcsak
az élmény, nemcsak a hangulat, hanem a művek többségét a szándék is előhívhatja.
Ami nálam általában abban nyilatkozik meg, hogy tudatosan keresem azokat
az új élethelyzeteket vagy életkonfliktusokat, amelyek sodrásukkal kimozdíthanak
korábi versekben is fixált helyzetemből. Iyen hatással lehet rám egy mediterrán
városka ugyanúgy, mint egy erdő vagy egy adott politikai helyzet. Ezek
a létrejött vagy megke- resett helyzetek alakítják ki aztán a tudásommal,
tapasztalataimmal, kondíciómmal párosulva egy-egy új versem beszédmódját.
S amikor ez megvan, ez a manír - amit a mű végéig tulajdonképpen le kell
majd ismét bontanom magamról -, a szó szoros értelmében elkezdek benne
mint szituációban "helyzetelni"; válogatom a hátteret, cserélgetem a szereplőket,
áthelyezem a mondatokat, s ha a dolog beindul - általában minden negyedik-ötödik
esetben ez történik -, akkor bizonyos, hogy ciklus vagy könyvmű lesz belőle.
Természe- tesen olyan is van, hogy nem tudok megfelelni a helyzet adta
kihívásoknak - ilyenkor el kell hajítani az egészet.
- Végül
is az alkotás, így a vers is, elsősorban alakítás, nem pedig a világ egyszerű
- sematikus - leképzése.
- Minden azon
múlik, hogy a személyiségi jegyben rejlő szakmai jegyek közül melyiket
hagyod - na persze: és hogyan - érvényesülni. Jómagam egyszerre több jegyet
szeretek működtetni, míg mások csak egyet, s aszerint báboznak a világukkal.
Egyetlen szabály szerint állítják be a helyzetet. Biztos, hogy a siker
ez esetben közelebbi, ám nekem sokszor talminak tűnik az így kapott eredmény.
Nem szere- tem, ha kihúzzuk a tétet a dobozból.
- Egyes
szövegeid, témáid, élethelyzeteid nem ritkán átúsznak az egyik kötetedből
a másikba, egyik műfajodból a másikba, egyik általad művelt művészeti ágból
a másikba. Hogy is van ez? Az adott élmények, élethelyzetek keresik meg
a műveidben a nekik megfelelő kifejeződési formájukat - ami több is lehet
-, vagy a különböző műfajokban, műnemekben és művészeti ágakban rejlő kihívások
izgatnak?
- Erre is
volt már példa, és arra is. Bár maguk a műfajok önmagukban egyáltalán nem
izgatnak. Azért is vagyok ilyen szemtelen műfajváltó. Nem érzem igazán
önmagukban hasznosíthatónak a műfajokban rejlő saját energiát. Sokkal fontosabbnak
tartom - s a 21 rovinjban talán sikerült is ehhez egészen közel
kerülnöm -, hogy a könyvemnek fontos valamennyi műfajt mozgósítani tudjam
egyetlen művön belül. Nem hiszem, hogy ezeknek a műveimnek szövegtani értelemben
homogéneknek kellene lenniük, elég, ha az alkotás szempontjából azok, hiszen
az én személyiségem sem homogén, a látott világban rejtőzködő törvények
sem azok, s maga a kultúra sem. Nem hiszem, hogy ilyen esetben hazudni
kellene ezt a szövegtani vagy bármilyen értelemben vett egységet. Azt gondolom,
hagynom kell, hogy a mű maga hozza létre a megvalósulási formáját. Volt,
amikor fél évig csak képverseket csináltam, mert a világnak az a szerkezete
érdekelt, amelyet csak ezekkel tudtam megragadni. A napokban beszélgettem
egy barátommal, akiben boldogan fedeztem fel, hogy hozzám hasonlóan - és
a korábbi önmagunkkal ellentétben - már ő sem hiszi, hogy a világot kizárólag
egyetlen módszerre vagy izmusra, egyetlen üdvözítő stílusirányra fölesküdve
lehetne kimondani; egyszerre lehet érvényes valami és ugyanannak az ellentéte
is.
- Mivel
magyaráznád, hogy századunk művészet- vagy irodalomfejlődése - különösen
a század második felében - egyre inkább elmosta az egyes műfajok, műnemek,
sőt művészeti ágak közötti határokat, s egyre inkább a nagy, szintetizáló
művek felé mutat?
- Nem tudom
ennek a belső magyarázatát. A külső pedig nagyon is nyilvánvaló. Magam
meghökkentem, amikor jónéhány pályatársam bevallotta, mennyire vonzódik
a vizuális művészethez, sőt volt, aki maga is festőnek indult. Tizenkilenc-húszéves
koromban egyébként én is azt hittem, hogy festő leszek. S a látvány, a
kép a mai napig rendkívüli erővel hat rám. Nyilvánvalóan innen eredeztethető
volt az is, hogy indulásom táján erősen a metafora, a metaforikus gondol-
kodás, látás befolyásolt. Vélem, ez életkori sajátosság. Amikor azonban
rájöttem, hogy a metafora többet hazudik, mint amennyi igazat állít, eszeveszetten
szabadulni igyekeztem tőle. Először az Elemekben sikerült a metaforát
legalábbis kérdésessé tennem a magam számára s ahol lehetett, a metonímiát
léptettem a helyébe.
- Miért
hazudik a metafora?
- Mert erodált
és lötyög a nyelvünk. Mert nem tisztességes a nyelvünk. Azért, mert - megkockáztatva
a képzavart - bármikor beléd akaszthatja a lábát, s akkorát esel, hogy
csak úgy puffansz! S egyáltalán nem te leszel a ludas abban, ha elhasalsz
a versben, hanem a nyelv.
- Másfelől
viszont érzékletessé is teszi a leírást, kifejezést, szöveget, új dimenziókat
ad neki.
- Annyi egyéb
költői eljárás van, annyi trópus létezik, amely úgyszintén érzékletessé
teszik, amelyek új dimenziókkal gazdagítanak. A magyar költészet rémísztően
metaforikus. Ezért is olyan buta, máskor meg infantilis. S ha belegondolsz,
a hatvanas évek verseinek a többségét már nem érted, nem is élvezed, mert
szinte mindegyik metaforája helyhez és korhoz kötött utalásokat, álutalásokat
tartalmaz.
- Az ördög
ügyvédjének szerepében most meg kell kérdeznem: nemcsak a rossz metafora?
Mert mondjuk Radnóti örökérvényű metaforáiról nemigen lehetne ugyanezt
elmondani. Vagyis a jó metafora jellemzője ugyanúgy lehet a hely- és korfüggetlenség
is, mint a rosszé a hely- és korfüggőség.
- Természetesen
erre is van esély, amit mondasz. De nézzed csak meg, Radnóti se a metaforái
miatt olyan jó. Azt állítom, hogy a metafora a nyelvnek, a nyelvalakításnak
a legpuhább része. S ha másért nem, azért is szeretem gyanúval kezelni
a dolgot. Nekem személy szerint ez megy. Egyébként metaforát "gyártani"
rendkívül könnyű. Egyfelől tehát van a rendteremtés kényszerképzete, mégpedig
azon az alapon, hogyha a külső világ egy részében rend van, akkor magunkban
is annak kellene lennie. Amit mi aztán valamiféle túltudással, túlteoretizálással,
túlokoskodással próbálunk megvalósítani, s az egészet nem organikusan önmagát
alakító, tőlünk függetlenül is létező dolognak fogjuk fel. A dél-amerikai
írók válasza ezzel kapcsolatban az volt, hogy visszatolakodtak a mítoszokba,
és ennek köszönhetően bármit bele tudnak emészteni a költészetbe, s a prózába.
Az európai - vagy közép-európai - válasz erre a kérdésre a váteszi magatartás
előtérbe tuszkolása volt (az irodalomra nehezedő társadalmi terhek, s az
írók alulképzettsége miatt). Mifelénk szokás, hogy mindenki több milliárd
ember nevében kíván beszélni, s nem elégszik meg azzal, hogy csupán a maga
nevében szóljon. S ehhez van szüksége a metaforára. A hosszúversnek itt
is fontos szerepe van, hiszen nem tűri a metaforikus beszédmódot. Pontosabban,
ha valaki három-, négy- vagy hatszáz soron keresztül erőlteti a metaforát,
akkor az, ha rossz - és általában az -, nagyon könnyen lelepleződik. A
könyvmű pedig nem pusztán egy gondolatfolyamat, hanem egy teljes gondolatrendszert,
személyiségállapotot, szcénát foglal magába. Ehhez képest teljes mértékben
másodlagos, hogy ez a gondolatrendszer milyen műfajok, műnemek vagy művészetek
segítségével valósíttatja meg önmagát. A mítoszképző elemeknek azonban
itt is nagy szerepük lehet.
- Lehet,
hogy a metafora épp azt a személyességet vagy személyiséget képviseli hivalkodón
a versben, amelytől az ember alkalmasint meg akar szabadulni, amelyet művében
láthatatlanná kíván tenni?
- A metaforát
olyan búvárruhának gondolom, amelyben a mélytengerben is alámerülhetek
meg a légüres térbe is kimehetek, de igazából nem része a személyiségemnek.
Tehát majdnem mindent meg lehet benne csinálni, csakhogy én szeretek végtelenebb
lenni annál, mint hogy egy ilyen szkafanderbe kényszerítsem magam. Nekem
jó a bőröm is.
- Ki az
az első költő, akire emlékszel, az első vers, amely megmaradt benned?
- Költő négy
is van. Tizenöt éves koromban, a gimnáziumban akadt egy nagyszerű irodalomtanárom,
Zsuga Anikó, akinek sikerült hirtelen ráirányítania a figyelmem az irodalomra
és az olvasásra. S négy olyan kötetet is a kezembe adott, amelyek rögtön
a reveláció erejével hatottak rám, s a mai napig is rendkívül fontosak
a számomra ezek a költők. Az első Pilinszky volt, akkoriban jelent meg
összegyűjtött kötete...
- A
Nagyvárosi ikonokra gondolsz?
- Ez a címe.
Bár meg kell jegyznem, még nem értettem Pilinszkyből semmit. Aztán köztük
volt Nagy László Arccal a tengernek című kötete, s természetesen
abba is azonnal belezúgtam, hogy aztán négy-öt év múlva eszeveszetten meneküljek
ettől a költészetmodelltől. A harmadik Bari Károly Holtak arca fölé
című kötete volt, amely a megjelenése utáni nap délelőttjén már Anikó kezében
volt az órán, s a következő napon Bari-verseket olvasott az egész osztály;
a lányok zokogtak, a fiúk is nagyon elérzékenyültek. Félelmetes volt, ahogyan
azonnal rá tudtunk hangolódni ennek a velünk egyidős cigány kamaszfiúnak
a világára. Végül a negyedik könyv, igaz, valamivel, talán egy évvel később,
de talán a legerősebb kamaszkori hatásként, a Vonalak kertje volt:
Keszthelyi Rezső kötete.
- Érdekes,
Keszthelyit magam is jóval fontosabb költőnek tartom, mint ahogyan az ma
az irodalmi köztudatban él róla.
- Azt hiszem,
Deák László mondta Keszthelyiről, hogy nagyjából hasonló alakja ő a mai
magyar irodalomnak, mint a századforduló prózájában a ködlovagok voltak.
Amilyenek a veszprémi Cholno- ky-testvérek. Való igaz, Keszthelyiből nemzedékem
legalább négy költői útja is levezethető: Petőcz Andrásé, Marno Jánosé,
Kukorelly Endréé és az enyém mindenképpen. De visszatérve a négy könyvhöz:
látható, hogy négy, egymástól teljesen különböző világot tártak föl, s
négy, egymástól teljesen különböző személyiséget is fölszabadítottak bennem.
De így állhatott össze Géczinél ama kamaszkor.
- Korábbi
meghatározó olvasmány- vagy versélményed nem volt? Alsós általános iskolás
korodban?
- Nem. Néhány
mondókára emlékszem, afféle nonszensz szövegekre. Gyermekkoromban, hogyha
nagyon sokáig ismételgettem valamelyik szót, a szónak egyszerre csak teste
lett a számomra, fizikailag is kezelhetővé vált, s én elkezdtem alakítani,
formálni, gyúrni, aminek külső értelme nem sok volt, inkább csak mint varázsolásokat
mormoltam ezeket. Petőfi-élményeimnek is lenniük kellett, mert anyámék
szerint nagyon szerettem a helyzetdalokat. Általános iskolás koromból,
emlékszem, Adyt nagyon nem szerettem, végtelenül taszított a gőgje. Mind
a mai napig elviselhetetlen maradt a számomra. Ha versről volt szó, akkor
sokkal inkább József Attila vagy Szabó Lőrinc, mint Ady. Kassák is fontosabb
nála. (Mi több: még az indulásomnál is szerepet játszott, a korai, az eklektikus
Kassák, holott inkább a szecesszióhoz kötődöm. De ez már később volt.)
Prózára viszont korábbról is emlékszem, s rögtön két könyvre. Nagyon fontos
volt a számomra egy Móricz-válogatás, a Mese a zöld füvön, melyet
talán hatéves koromban olvastam, s mintha az első tanítónénimtől kaptam
volna. A másik mai napig is élő olvasmányemlékem Mórától a Csili-Csala-Csalavári-Csalavér,
melynek talán abban is szerepe jutott, hogy érdeklődésem a biológia és
a tudományok felé kanyarodott. Volt egy harmadik nagy prózaélményem is,
valamivel később, de még szintén általános iskolás koromban, s azt hiszem,
valahol ez vezetett el e költészethez: Nemes Nagy Ágnestől Az aranyecset.
Ez a könyv azt mondja, hogy nincs határ a líra és a próza között, s arra
is rádöbbentett, hogy mit bír el a nyelv és hogy mit szabad csinálni a
nyelvvel.
- Mikor
kezdett benned mocorogni a vers?
- Tizenöt
éves koromban.
- Korábban
semmi?
- Semmi. Egészen
addig. Amikor halálosan szerelmes lettem az említett tanárnőmbe. És mindenáron
fel akartam hívni magamra a figyelmét.
- Későbbi
meghatározó versélményeid?
- Nagyon sok
volt. Általában mindegyik életszakaszomban más és más. Volt idő, amikor
az oroszokat szerettem - Baka István hatása Szegedről -, Bloktól kezdve
Cvetajeváig sok mindenkit, aztán Rilkét - ő most is rendkívül fontos nekem
-; de Ezra Pound, Szabó Lőrinc, Szilágyi Domokos is. Látod - visszakanyarodva
előbbi mondatainkhoz -, végső soron Szabó Lőrinc és Szilágyi Domokos is
metaforikus költők. De mindketten egy kicsit felül is emelkedtek rajta,
egyikük világát sem elsődlegesen a metarofa tartja össze, mindketten egy
némileg visszautalt eszközként használják, s nem kötőanyagként. Persze,
ha valaki olyan szépen dolgozik a metarofákkal, mint ők, akkor legyen,
csak attól viszolygok, amikor a mostani másod- meg harmadrangú ilyen-olyan
tanítványok és utánzók verseiben központi szerepre tör. Véleményem szerint
nem rossz, ha a költői eszköztárban ott a metafora a sarokban, legyen kéznél,
ha másképp nem megy, de semmiképpen ne tolakodjon középre.
- Költészeteden
belül nagyon fontos szerepben említetted beszélgetésünk elején az 1993-as
Magánkönyvet. Az ebben olvasható három szöveged egyikének - a [szabad
kis zsandárversek] címet adtak. Beszélj most, kérlek, erről a versről
is!
- A Magánkönyvben
már semmi nem érdekelt, ami korábban az irodalomhoz vagy éppenséggel a
művészethez kötött. Éppen elég volt megmunkálni azt a helyzetet, amelyben
éltem, semmi nem látszott akkor sürgetőbbnek, minthogy irodalommá alakít-
sam Veszprém azon részét, amelyben nyakig benne voltam. Akkor még Veszprém
egy kissé konzervatív, de szeretnivaló, nyitottnak és fejlődőképesnek látszó
városkának ígérte magát, ma már tudható, nem konzervatív volt, hanem műveletlen
és tájékozatlan stb. Igaz, akkor is helyi irodalomtörténészek és városi
hivatalnokok csinálták a rendet, de túl nagy volt a káosz, hogy mindenen
rajta tartsák a kezüket - a kontrollálatlan folyamatokat fejlődésnek is
láthattam. Szóval, kötöttségektől mentesen tobzódtam a költészetben. És
nem naplót vezettem - hanem átváltoztattam költészetté az időt, a teret,
a minennapjaim valóságát, és ha besétált hozzám egy kutya, akkor annak
is találtam egy sor szögletében helyet, ha meg a helyi Naplóban
arról tudósítottak, hogy felrobbant egy tyúkól Pápán, annak is megtaláltatott
a költészettani szerepe.
Ami azonban
ebben a szárnyalásos világban meghökkentő: metafora-gyanús képek jelentek
meg, bár nagyon ritkásan. De itt már ezekkel a metarofákkal ugyanazt tudom
csinálni, mint régtől fogva. például teszem azt, a lírai hőssel - mozgathatóvá,
hirtelen szétszerelhetővé és mássá átalakíthatóvá vált valamennyi, eljátszadozom
velük, és megnyugszom, ha az olvasónak így is megmutatom: azok ugyan nem
álnak a centrumban. Lássák, maga a dolog - ha tetszik, az életem is, és
nem csak a költészetem - a vers teljes szövegtestében valósul meg. Nem
is vállalok annál többet, mint ami abban általam megvalósul, bár kevesebbet
sem. Itt és így a korábban csúfosan leírt metafora ismét megjelenhet, immár
nem több egy utalásnál, jelzés lett, leginkább ironikus vagy romantikás.
A metafora visszaminősült a többi trópusok tömegébe.
- A Magánkönyvben
minden nagyon konkrét - a grammatika ami áttetszővé teszi.
[szabad kis
zsandárversek]
(Részlet)
5
arról ír mondja
míg szemmel követi a szonettekből
kirepülő darazsakat
arról és csakis arról
milyen tehertétel a szakma
a verstudás akkor
ha többé nem tud írni
mégis ki kell mondani
valakinek hogy nem
mondja riadtan
hogy nem a versekbe húzódott be a vers
s az önmegszólítás a szakadék fölött
és a trópusok pokla mit sem ér
ha kipusztult a szavak istenférge
6
szeretem a rossz lapok talapzatát
ha benőtte már a moha
és az aranyzuzmó térképeket vájt rajtuk
érzem ahogy kiosonnak az időből
kireszelik magukat
és elfelejtik mohóságukat
ezekre a talapzatokra
néha visszaszöknek a szövegek
az egyik holdfényben zuhanyozik
a másik napfényt vett magára
de a legtöbbjük csak motyog
tiblábol
és nem akar se bölcs se ütődött lenni
megelékszik a fonnyadt tölcsérgombával
hogy két méterrel tágabb a horizont
aztán elfeledik a lapokat is
a rotációsok festékszagát
a szerkesztő ánizsillatú ceruzáját
mert ilyenek a szövegek
a talapzatokba végül erdő költözik
nagy lombok suhognak és széles árnyak
anyó is kerül áfonyát szed
rőzsét köt
csíkos vadmalacok hátát vakarja
és nem tudja hogy ő egy metafora
|
|