Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1995. 4.sz.
 Tóth László
A lírai hős visszavonul
Beszélgetés Géczi Jánossal

 

- Mikor írtad [a vers ablakában] című versedet? Van-e valamilyen története? Annak idején két kötetedbe is besoroltad... Bár bizonyos jelek arra utalnak, hogy már meglehetősen messze vagy ettől a verstől.
     - Első verskötetem, tehát a Léghajó és nehezéke óta elvem, hogy lehetőleg könyvműveket adjak ki. Zárójelben jegyzem meg, hogy máig "működő" könyvművet eddig az Elemek, a Magánkönyv és most, a 21 rovinj esetében sikerült létrehoznom. Megggyőződésem, hogy két érvényes huszadik századi forma létezik csupán - s én mindkettőt inkább igyekszem művelni -: az egyik a hosszú-, illetve félhosszúvers, a másik pedig a könyvmű. Az összes többi a korábbi századok formái. Ilyen könyvműnek, a Gyónásnak az utolsó darabja [a vers ablakában] is, bár Látkép a valóságról gepárddal című kötetembe is bekerült egy másik, háromrészes változatában, melynek második és harmadik része bizonyos szavainak az eltüntetésével variálja tovább az alapverset.
     - A beszélgetésünket ezzel a változattal szerettem volna indítani, ám a terjedelmi korlátok miatt be kellett érnem annak csupán az első részével.
     - Nem kerülhető el, hogy e vers kapcsán ne szóljak a Gyónásról. A könyvet 1982 januárjában, három hét alatt írtam Sopronban, ahová gyomorfekélyemnek köszönhetően kerültem, szanatóriumba. Ott volt egyfelől ez a betegség, ami egy szomatizálódó neurózis csúcsát jelentette; másfelől pedig a Csapody család nagyszerű barátságát hozta ez a néhány hét, egy olyan családét, amely a lehető legnagyobb összhangban tudott élni a természettel, önmagával és a világgal. Aminek azért volt jelentősége, mert épp arra az időre esett nagy meghasonlásom a világgal. Ekkortájt ébredtem rá ugyanis, hogy hiába dolgozom biológusként, eltartva ezáltal magamat, s hiába dolgozom íróként, mindez kizárólag saját magam számára hoz - ha hoz - érvényes eredményeket. Vagyis a világ számára sem a személyem, sem a munkásságom nem fontos. Mindaddig a lehető legteljesebb mértékben közösségi ember voltam. Ha megnézed az akkori nyilatkozataimat, írásaimat, láthatod, hogy talán az egyedüli Zalánon kívül én akartam leginkább közösségnek látni a nemze- dékemet, az ún. arctalanokat. De rá kellett jönnöm, hogy mennyire egydül vagyok ezzel. Ide tartozik továbbá, hogy akkor mindössze néhány évvel kerültünk el Szegedről, tanárunk, Ilia Mihály világot teremtő és elrendező, óvó karja közül. A város nem fogadott be minket, nem kívánt megtartani bennünket, jóllehet valamennyien nagy Szeged-vallók voltunk. S onnan vidékre kerültem, egy olyan városba, ahol nem volt ismerősöm, ahol nem volt gyökerem, múltam...
     - Ez volt Veszprém?
     - Igen. Ott egy olyan vákuum-helyzetbe kerültem, melybe a társtalanság és gyökértelenség, illetve az iskolának, szellemi műhelynek a hiánya, valamint annak felismerése is belejátszott, hogy magamra maradtam.
     - Eszményi helyzet, hogy az ember feltegye magának a "ki vagyok én?" kérdését.
     - Ebből lett a Gyónás. S abból a felismerésből, hogy Nagy László utolsó versei kivételével voltaképpen azoknak az éveknek az egész magyar(országi) költészetéből hiányzik a gyónás-jellegű líra. Így aztán mindezek egyszerre vannak jelen a Gyónás önfelmérésében, önkiadásában, önkimondásában. S nyilvánvaló, ezeket ki lehet szálazni a szóban forgó versből is, amely végeredményben valamiképpen az említett nemzedékhiányról, szellemi magányról szól.
     - Mi a különbség a között, aki ebben a versben rákérdez önmagára és a között, aki most visszapillant erre a versre, ebbe a versbe?
     - Én a kettőjük közti hasonlóságot érzem.
     - Fontos-e még a számodra ma is ez a vers?
     - Fontos, persze hogy fontos. Az első dokumentuma annak, amikor a költő kiáll a versből, és a verset, elemeivel együtt, külvilágnak tekinti. Az ugyanis, aki e [vers ablakában] áll, már nem az a költő; nem az az ember, aki én voltam - vagy szerettem volna lenni - akkor. Feltehetően itt hasadt ketté a dolog, s itt érhető először tetten, hogy a vers főhőse nem azonos többé a vers írójával. A költői én már nincs benne ebben a versben, visszavonult szemlélődni és leírni. Ez a dichotómia, azt hiszem, a mai napig meghatározza a verseimet.
     - Azért gondoltam, hogy távol lehetsz ettől a verstől, mert újabb köteteidben már szinte teljesen kiveszett a költői személyiség, vagy ha nem is veszett ki...
     - Valamilyen nyelvi formulában jelenik meg. Ugyanekkor azért is érdekes a vers, mert még annak ellenére, hogy sikerült kivonulnia belőle az akkori énemnek, mégis élménylírának tűnik. Ezzel szemben mostanában már nagyon szigorúan irtom a verseimből a közvetlen érzéki élményeimet s inkább a grammatikai tér veszi át a helyüket. Itt még egyfajta retorika is erősen érvényesül. De pontosítok. A költői személyiség immár nem hajlandó stilizáltan létezni - vállalja inkább, hogy kiszorul a versből, amúgy a régi hozzáállásával együtt. És létrehozott máris valami újat.
     - Azt hiszem, ez a megfogalmazás - út a retorikától a gramma- tika felé - pontosan érzékelteti költői törekvéseid irányát.
     - Irányadásul: ha egy ábrán szemléltetném a dolgot, akkor az én versköteteim nem lineárisan következnek egymásból, hanem minden művemnek egyetlen közös origója van, amelyben ott állok, s ugyanonnan indulok mindig, és máshová jutok mindig. Miért ezt az átmeneti verset választottad?
     - Mert ebben érvényesül a legközvetlenebbül és a legkiélezet- tebben az a vallomásjelleg, az a személysesség, amely ettől a versedtől, kötetedtől kezdve fokozatosan tűnik el, illetve szerveződik át a költészetedben.
     - Olvastad az első kötetemről Bella István írását az Élet és Irodalomban?
     - Nem fogod elhinni, de eltettem annak idején. Ebben mondja Bella, hogy kíváló mestereket választottál, de "a költészetre nincs garancia, s a mesterlevelet nem a mesterek tudására, hanem a tanítványok eredetiségére adják". Bizony, ez így elég durván hangzik...
     - Teljesen lerámolja a könyvet. Legfőképpen azt kifogásolja, hogy az egész költészetem a saját énem körül forog. Csak azt nem értem, miért baj ez? Ami azt illeti, a költészetet akkor valóban igyekeztem egyszer a Vadnarancsok szociográfiája, másszor meg a borgesi látomások irányába tágítani. Azaz: nem a világot foglalom el, hanem a személyiségembe akarok minél több mindent beleépíteni. Nyilvánvalóan, mert ez felel meg az alkatomnak. Amit, úgy gondolom, nem kell megtagadnom, mert igencsak életellenes vagy költészetellenes lenne ennek az eltitkolása. Ezt észre nem venni természetesen még Bellának is szabad, de nem biztos, hogy üdvös.
    - [a vers ablakában]-nal kapcsolatban nekem is van egy provokatív kérdésem. Volt róla szó, hogy a Látkép a valóságról gepárddal című köteted ezt a versed három változatban is továbbviszi, méghozzá úgy, hogy mindig elvesz belőle valamit. Helyhiány miatt legalább az első két strófáján hadd érzékeltessem itt ezt a módszert az 1/b és az 1/c rész idézésével: "ki ez ( ) / aki ott áll / s ( ) a versből kihajol / csöndet szív az itatósba / és ( ) meghajol // ki ez // aki ( ) lombot / tép hogy a szájába gyűrje / és tavaszt csinál ( ) kizöldülve...; illetve: "ki ez aki / a versből kihajol / csöndet szív az itatósba / és meghajol // lombot / tép hogy a szájába gyűrje / és tavaszt csinál / kizöldülve... De vajon a harmadik változat tükrében az első nincs-e túlírva? Milyen viszonyban van egymással a szinte vázra csupaszított harmadik változat és az első részt adó eredeti szöveg, mely tele van díszekkel, fordulatokkal, retorikával... A lecsupaszítás által három különböző vers lett-e a szövegedből, vagy pedig ugyanannak a versnek csupán három variánsa?
     - Úgy gondolom, hogy egyugyanazon személyiségnek a három olvasata. Ha tetszik, ezek a versek nem egymáshoz kapcsolódnak, hanem azt a valakit állják körül, aki az 1982-es Géczi János-féle én.
     - Tehát ez a puritán, nyelvi vázra lecsupaszított szerkezet és ez a szép, szabályos, kerek, díszekkel, rímekkel felcifrázott vers is egyként te vagy?
     - 1982-ben mindenképpen én voltam. S még ide tartozik az is, hogy a szakmám miatt - biológus vagyok - és a tisztelt barátaim miatt igyekeztem a lehető legtökéletesebben felmutatni az írás mesterségét. Profi akartam lenni, aki tudja, mikor mit kell csinálni, s emellett mindent meg is tud csinálni a versben. Részben aztán emiatt volt egy olyan szerepkényszerem, miszerint nekem hagyományos versformában kell új dolgokat kifejeznem. Ami temészetesen nem úgy sikerült, mert nem is sikerülhetett úgy. Mindenesetre az, hogy ugyanaz a személyiség három változatban is megteremtette magát - sőt melléjük még egy lettrista képverses változatot is odaállított, ami A titkos értelmű rózsa című ciklusom a Gyónásban -, nagyfokú szintézisre való törekvésre és árnyalásigényre utal. Minőségileg lehet, hogy ez a kettő ugyanaz, ám ez az ambivalencia a mai napig megvan bennem. De [a vers ablakában] ezt a bennem levő, sőt, a létezésünkben szükségképpen benne levő ambivalenciát még láthatóan nem tudta jól működtetni. Hiszen ebből az ambivalenciából nem feltétlenül kellett három versnek születnie. Egy tisztességesen felkészült, a szakmában járatos, tréningben levő, korszerűen gondolkodó költő egyetlen hosszúversben is megoldhatta volna a feladatot. Nekem ez akkor nem sikerült.
     - Eddigi verseskönyveidet sok mindennel lehetne jellemezni. Ezek közül csak az egyik, amiről tulajdonképpen már szóltunk, ez pedig a tömbökben való gondolkodás, a tömbösített gondolkodás. Hiszen a verseskötetek általában úgy születnek, hogy amikor az embernek összegyűlik egy szakajtónyi, lényegében egymástól függetlenül íródott verse, megnézi, hogyan is illeszthetné egymáshoz ezeket. Nálad viszont, úgy tűnik, másként zajlik le ez a folyamat. Vagyis mintha előbb lenne meg a meder, s ehhez keresnél folyót. Más szóval: a kész medret "teleírod folyóval".
     - Attól, hogy én ezt másképpen élem meg, még lehet igaz, amit te mondasz. Annyi bizonyos, egyfelől valóban ott van a műképzésben egyfajta szándék, ami szerintem ismét nagyon fontos huszadik századi jellegzetesség; tudniillik, nemcsak az élmény, nemcsak a hangulat, hanem a művek többségét a szándék is előhívhatja. Ami nálam általában abban nyilatkozik meg, hogy tudatosan keresem azokat az új élethelyzeteket vagy életkonfliktusokat, amelyek sodrásukkal kimozdíthanak korábi versekben is fixált helyzetemből. Iyen hatással lehet rám egy mediterrán városka ugyanúgy, mint egy erdő vagy egy adott politikai helyzet. Ezek a létrejött vagy megke- resett helyzetek alakítják ki aztán a tudásommal, tapasztalataimmal, kondíciómmal párosulva egy-egy új versem beszédmódját. S amikor ez megvan, ez a manír - amit a mű végéig tulajdonképpen le kell majd ismét bontanom magamról -, a szó szoros értelmében elkezdek benne mint szituációban "helyzetelni"; válogatom a hátteret, cserélgetem a szereplőket, áthelyezem a mondatokat, s ha a dolog beindul - általában minden negyedik-ötödik esetben ez történik -, akkor bizonyos, hogy ciklus vagy könyvmű lesz belőle. Természe- tesen olyan is van, hogy nem tudok megfelelni a helyzet adta kihívásoknak - ilyenkor el kell hajítani az egészet.
     - Végül is az alkotás, így a vers is, elsősorban alakítás, nem pedig a világ egyszerű - sematikus - leképzése.
     - Minden azon múlik, hogy a személyiségi jegyben rejlő szakmai jegyek közül melyiket hagyod - na persze: és hogyan - érvényesülni. Jómagam egyszerre több jegyet szeretek működtetni, míg mások csak egyet, s aszerint báboznak a világukkal. Egyetlen szabály szerint állítják be a helyzetet. Biztos, hogy a siker ez esetben közelebbi, ám nekem sokszor talminak tűnik az így kapott eredmény. Nem szere- tem, ha kihúzzuk a tétet a dobozból.
     - Egyes szövegeid, témáid, élethelyzeteid nem ritkán átúsznak az egyik kötetedből a másikba, egyik műfajodból a másikba, egyik általad művelt művészeti ágból a másikba. Hogy is van ez? Az adott élmények, élethelyzetek keresik meg a műveidben a nekik megfelelő kifejeződési formájukat - ami több is lehet -, vagy a különböző műfajokban, műnemekben és művészeti ágakban rejlő kihívások izgatnak?
     - Erre is volt már példa, és arra is. Bár maguk a műfajok önmagukban egyáltalán nem izgatnak. Azért is vagyok ilyen szemtelen műfajváltó. Nem érzem igazán önmagukban hasznosíthatónak a műfajokban rejlő saját energiát. Sokkal fontosabbnak tartom - s a 21 rovinjban talán sikerült is ehhez egészen közel kerülnöm -, hogy a könyvemnek fontos valamennyi műfajt mozgósítani tudjam egyetlen művön belül. Nem hiszem, hogy ezeknek a műveimnek szövegtani értelemben homogéneknek kellene lenniük, elég, ha az alkotás szempontjából azok, hiszen az én személyiségem sem homogén, a látott világban rejtőzködő törvények sem azok, s maga a kultúra sem. Nem hiszem, hogy ilyen esetben hazudni kellene ezt a szövegtani vagy bármilyen értelemben vett egységet. Azt gondolom, hagynom kell, hogy a mű maga hozza létre a megvalósulási formáját. Volt, amikor fél évig csak képverseket csináltam, mert a világnak az a szerkezete érdekelt, amelyet csak ezekkel tudtam megragadni. A napokban beszélgettem egy barátommal, akiben boldogan fedeztem fel, hogy hozzám hasonlóan - és a korábbi önmagunkkal ellentétben - már ő sem hiszi, hogy a világot kizárólag egyetlen módszerre vagy izmusra, egyetlen üdvözítő stílusirányra fölesküdve lehetne kimondani; egyszerre lehet érvényes valami és ugyanannak az ellentéte is.
     - Mivel magyaráznád, hogy századunk művészet- vagy irodalomfejlődése - különösen a század második felében - egyre inkább elmosta az egyes műfajok, műnemek, sőt művészeti ágak közötti határokat, s egyre inkább a nagy, szintetizáló művek felé mutat?
     - Nem tudom ennek a belső magyarázatát. A külső pedig nagyon is nyilvánvaló. Magam meghökkentem, amikor jónéhány pályatársam bevallotta, mennyire vonzódik a vizuális művészethez, sőt volt, aki maga is festőnek indult. Tizenkilenc-húszéves koromban egyébként én is azt hittem, hogy festő leszek. S a látvány, a kép a mai napig rendkívüli erővel hat rám. Nyilvánvalóan innen eredeztethető volt az is, hogy indulásom táján erősen a metafora, a metaforikus gondol- kodás, látás befolyásolt. Vélem, ez életkori sajátosság. Amikor azonban rájöttem, hogy a metafora többet hazudik, mint amennyi igazat állít, eszeveszetten szabadulni igyekeztem tőle. Először az Elemekben sikerült a metaforát legalábbis kérdésessé tennem a magam számára s ahol lehetett, a metonímiát léptettem a helyébe.
     - Miért hazudik a metafora?
     - Mert erodált és lötyög a nyelvünk. Mert nem tisztességes a nyelvünk. Azért, mert - megkockáztatva a képzavart - bármikor beléd akaszthatja a lábát, s akkorát esel, hogy csak úgy puffansz! S egyáltalán nem te leszel a ludas abban, ha elhasalsz a versben, hanem a nyelv.
     - Másfelől viszont érzékletessé is teszi a leírást, kifejezést, szöveget, új dimenziókat ad neki.
     - Annyi egyéb költői eljárás van, annyi trópus létezik, amely úgyszintén érzékletessé teszik, amelyek új dimenziókkal gazdagítanak. A magyar költészet rémísztően metaforikus. Ezért is olyan buta, máskor meg infantilis. S ha belegondolsz, a hatvanas évek verseinek a többségét már nem érted, nem is élvezed, mert szinte mindegyik metaforája helyhez és korhoz kötött utalásokat, álutalásokat tartalmaz.
     - Az ördög ügyvédjének szerepében most meg kell kérdeznem: nemcsak a rossz metafora? Mert mondjuk Radnóti örökérvényű metaforáiról nemigen lehetne ugyanezt elmondani. Vagyis a jó metafora jellemzője ugyanúgy lehet a hely- és korfüggetlenség is, mint a rosszé a hely- és korfüggőség.
     - Természetesen erre is van esély, amit mondasz. De nézzed csak meg, Radnóti se a metaforái miatt olyan jó. Azt állítom, hogy a metafora a nyelvnek, a nyelvalakításnak a legpuhább része. S ha másért nem, azért is szeretem gyanúval kezelni a dolgot. Nekem személy szerint ez megy. Egyébként metaforát "gyártani" rendkívül könnyű. Egyfelől tehát van a rendteremtés kényszerképzete, mégpedig azon az alapon, hogyha a külső világ egy részében rend van, akkor magunkban is annak kellene lennie. Amit mi aztán valamiféle túltudással, túlteoretizálással, túlokoskodással próbálunk megvalósítani, s az egészet nem organikusan önmagát alakító, tőlünk függetlenül is létező dolognak fogjuk fel. A dél-amerikai írók válasza ezzel kapcsolatban az volt, hogy visszatolakodtak a mítoszokba, és ennek köszönhetően bármit bele tudnak emészteni a költészetbe, s a prózába. Az európai - vagy közép-európai - válasz erre a kérdésre a váteszi magatartás előtérbe tuszkolása volt (az irodalomra nehezedő társadalmi terhek, s az írók alulképzettsége miatt). Mifelénk szokás, hogy mindenki több milliárd ember nevében kíván beszélni, s nem elégszik meg azzal, hogy csupán a maga nevében szóljon. S ehhez van szüksége a metaforára. A hosszúversnek itt is fontos szerepe van, hiszen nem tűri a metaforikus beszédmódot. Pontosabban, ha valaki három-, négy- vagy hatszáz soron keresztül erőlteti a metaforát, akkor az, ha rossz - és általában az -, nagyon könnyen lelepleződik. A könyvmű pedig nem pusztán egy gondolatfolyamat, hanem egy teljes gondolatrendszert, személyiségállapotot, szcénát foglal magába. Ehhez képest teljes mértékben másodlagos, hogy ez a gondolatrendszer milyen műfajok, műnemek vagy művészetek segítségével valósíttatja meg önmagát. A mítoszképző elemeknek azonban itt is nagy szerepük lehet.
     - Lehet, hogy a metafora épp azt a személyességet vagy személyiséget képviseli hivalkodón a versben, amelytől az ember alkalmasint meg akar szabadulni, amelyet művében láthatatlanná kíván tenni?
     - A metaforát olyan búvárruhának gondolom, amelyben a mélytengerben is alámerülhetek meg a légüres térbe is kimehetek, de igazából nem része a személyiségemnek. Tehát majdnem mindent meg lehet benne csinálni, csakhogy én szeretek végtelenebb lenni annál, mint hogy egy ilyen szkafanderbe kényszerítsem magam. Nekem jó a bőröm is.
     - Ki az az első költő, akire emlékszel, az első vers, amely megmaradt benned?
     - Költő négy is van. Tizenöt éves koromban, a gimnáziumban akadt egy nagyszerű irodalomtanárom, Zsuga Anikó, akinek sikerült hirtelen ráirányítania a figyelmem az irodalomra és az olvasásra. S négy olyan kötetet is a kezembe adott, amelyek rögtön a reveláció erejével hatottak rám, s a mai napig is rendkívül fontosak a számomra ezek a költők. Az első Pilinszky volt, akkoriban jelent meg összegyűjtött kötete...
     - A Nagyvárosi ikonokra gondolsz?
     - Ez a címe. Bár meg kell jegyznem, még nem értettem Pilinszkyből semmit. Aztán köztük volt Nagy László Arccal a tengernek című kötete, s természetesen abba is azonnal belezúgtam, hogy aztán négy-öt év múlva eszeveszetten meneküljek ettől a költészetmodelltől. A harmadik Bari Károly Holtak arca fölé című kötete volt, amely a megjelenése utáni nap délelőttjén már Anikó kezében volt az órán, s a következő napon Bari-verseket olvasott az egész osztály; a lányok zokogtak, a fiúk is nagyon elérzékenyültek. Félelmetes volt, ahogyan azonnal rá tudtunk hangolódni ennek a velünk egyidős cigány kamaszfiúnak a világára. Végül a negyedik könyv, igaz, valamivel, talán egy évvel később, de talán a legerősebb kamaszkori hatásként, a Vonalak kertje volt: Keszthelyi Rezső kötete.
     - Érdekes, Keszthelyit magam is jóval fontosabb költőnek tartom, mint ahogyan az ma az irodalmi köztudatban él róla.
     - Azt hiszem, Deák László mondta Keszthelyiről, hogy nagyjából hasonló alakja ő a mai magyar irodalomnak, mint a századforduló prózájában a ködlovagok voltak. Amilyenek a veszprémi Cholno- ky-testvérek. Való igaz, Keszthelyiből nemzedékem legalább négy költői útja is levezethető: Petőcz Andrásé, Marno Jánosé, Kukorelly Endréé és az enyém mindenképpen. De visszatérve a négy könyvhöz: látható, hogy négy, egymástól teljesen különböző világot tártak föl, s négy, egymástól teljesen különböző személyiséget is fölszabadítottak bennem. De így állhatott össze Géczinél ama kamaszkor.
     - Korábbi meghatározó olvasmány- vagy versélményed nem volt? Alsós általános iskolás korodban?
     - Nem. Néhány mondókára emlékszem, afféle nonszensz szövegekre. Gyermekkoromban, hogyha nagyon sokáig ismételgettem valamelyik szót, a szónak egyszerre csak teste lett a számomra, fizikailag is kezelhetővé vált, s én elkezdtem alakítani, formálni, gyúrni, aminek külső értelme nem sok volt, inkább csak mint varázsolásokat mormoltam ezeket. Petőfi-élményeimnek is lenniük kellett, mert anyámék szerint nagyon szerettem a helyzetdalokat. Általános iskolás koromból, emlékszem, Adyt nagyon nem szerettem, végtelenül taszított a gőgje. Mind a mai napig elviselhetetlen maradt a számomra. Ha versről volt szó, akkor sokkal inkább József Attila vagy Szabó Lőrinc, mint Ady. Kassák is fontosabb nála. (Mi több: még az indulásomnál is szerepet játszott, a korai, az eklektikus Kassák, holott inkább a szecesszióhoz kötődöm. De ez már később volt.) Prózára viszont korábbról is emlékszem, s rögtön két könyvre. Nagyon fontos volt a számomra egy Móricz-válogatás, a Mese a zöld füvön, melyet talán hatéves koromban olvastam, s mintha az első tanítónénimtől kaptam volna. A másik mai napig is élő olvasmányemlékem Mórától a Csili-Csala-Csalavári-Csalavér, melynek talán abban is szerepe jutott, hogy érdeklődésem a biológia és a tudományok felé kanyarodott. Volt egy harmadik nagy prózaélményem is, valamivel később, de még szintén általános iskolás koromban, s azt hiszem, valahol ez vezetett el e költészethez: Nemes Nagy Ágnestől Az aranyecset. Ez a könyv azt mondja, hogy nincs határ a líra és a próza között, s arra is rádöbbentett, hogy mit bír el a nyelv és hogy mit szabad csinálni a nyelvvel.
     - Mikor kezdett benned mocorogni a vers?
     - Tizenöt éves koromban.
     - Korábban semmi?
     - Semmi. Egészen addig. Amikor halálosan szerelmes lettem az említett tanárnőmbe. És mindenáron fel akartam hívni magamra a figyelmét.
     - Későbbi meghatározó versélményeid?
     - Nagyon sok volt. Általában mindegyik életszakaszomban más és más. Volt idő, amikor az oroszokat szerettem - Baka István hatása Szegedről -, Bloktól kezdve Cvetajeváig sok mindenkit, aztán Rilkét - ő most is rendkívül fontos nekem -; de Ezra Pound, Szabó Lőrinc, Szilágyi Domokos is. Látod - visszakanyarodva előbbi mondatainkhoz -, végső soron Szabó Lőrinc és Szilágyi Domokos is metaforikus költők. De mindketten egy kicsit felül is emelkedtek rajta, egyikük világát sem elsődlegesen a metarofa tartja össze, mindketten egy némileg visszautalt eszközként használják, s nem kötőanyagként. Persze, ha valaki olyan szépen dolgozik a metarofákkal, mint ők, akkor legyen, csak attól viszolygok, amikor a mostani másod- meg harmadrangú ilyen-olyan tanítványok és utánzók verseiben központi szerepre tör. Véleményem szerint nem rossz, ha a költői eszköztárban ott a metafora a sarokban, legyen kéznél, ha másképp nem megy, de semmiképpen ne tolakodjon középre.
     - Költészeteden belül nagyon fontos szerepben említetted beszélgetésünk elején az 1993-as Magánkönyvet. Az ebben olvasható három szöveged egyikének - a [szabad kis zsandárversek] címet adtak. Beszélj most, kérlek, erről a versről is!
     - A Magánkönyvben már semmi nem érdekelt, ami korábban az irodalomhoz vagy éppenséggel a művészethez kötött. Éppen elég volt megmunkálni azt a helyzetet, amelyben éltem, semmi nem látszott akkor sürgetőbbnek, minthogy irodalommá alakít- sam Veszprém azon részét, amelyben nyakig benne voltam. Akkor még Veszprém egy kissé konzervatív, de szeretnivaló, nyitottnak és fejlődőképesnek látszó városkának ígérte magát, ma már tudható, nem konzervatív volt, hanem műveletlen és tájékozatlan stb. Igaz, akkor is helyi irodalomtörténészek és városi hivatalnokok csinálták a rendet, de túl nagy volt a káosz, hogy mindenen rajta tartsák a kezüket - a kontrollálatlan folyamatokat fejlődésnek is láthattam. Szóval, kötöttségektől mentesen tobzódtam a költészetben. És nem naplót vezettem - hanem átváltoztattam költészetté az időt, a teret, a minennapjaim valóságát, és ha besétált hozzám egy kutya, akkor annak is találtam egy sor szögletében helyet, ha meg a helyi Naplóban arról tudósítottak, hogy felrobbant egy tyúkól Pápán, annak is megtaláltatott a költészettani szerepe.
     Ami azonban ebben a szárnyalásos világban meghökkentő: metafora-gyanús képek jelentek meg, bár nagyon ritkásan. De itt már ezekkel a metarofákkal ugyanazt tudom csinálni, mint régtől fogva. például teszem azt, a lírai hőssel - mozgathatóvá, hirtelen szétszerelhetővé és mássá átalakíthatóvá vált valamennyi, eljátszadozom velük, és megnyugszom, ha az olvasónak így is megmutatom: azok ugyan nem álnak a centrumban. Lássák, maga a dolog - ha tetszik, az életem is, és nem csak a költészetem - a vers teljes szövegtestében valósul meg. Nem is vállalok annál többet, mint ami abban általam megvalósul, bár kevesebbet sem. Itt és így a korábban csúfosan leírt metafora ismét megjelenhet, immár nem több egy utalásnál, jelzés lett, leginkább ironikus vagy romantikás. A metafora visszaminősült a többi trópusok tömegébe.
     - A Magánkönyvben minden nagyon konkrét - a grammatika ami áttetszővé teszi.

[szabad kis zsandárversek]
(Részlet)

5
arról ír mondja
míg szemmel követi a szonettekből
kirepülő darazsakat
arról és csakis arról
milyen tehertétel a szakma
a verstudás akkor
ha többé nem tud írni
mégis ki kell mondani
valakinek hogy nem
mondja riadtan
hogy nem a versekbe húzódott be a vers
s az önmegszólítás a szakadék fölött
és a trópusok pokla mit sem ér
ha kipusztult a szavak istenférge

6
szeretem a rossz lapok talapzatát
ha benőtte már a moha
és az aranyzuzmó térképeket vájt rajtuk
érzem ahogy kiosonnak az időből
kireszelik magukat
és elfelejtik mohóságukat
ezekre a talapzatokra
néha visszaszöknek a szövegek
az egyik holdfényben zuhanyozik
a másik napfényt vett magára
de a legtöbbjük csak motyog
tiblábol
és nem akar se bölcs se ütődött lenni
megelékszik a fonnyadt tölcsérgombával
hogy két méterrel tágabb a horizont
aztán elfeledik a lapokat is
a rotációsok festékszagát
a szerkesztő ánizsillatú ceruzáját
mert ilyenek a szövegek
a talapzatokba végül erdő költözik
nagy lombok suhognak és széles árnyak
anyó is kerül áfonyát szed
rőzsét köt
csíkos vadmalacok hátát vakarja
és nem tudja hogy ő egy metafora