|
Lábjegyzet
történelmi időnk
értelmezéséhez
Aznap este apám izgatottan válogatta
varázsszemű világvevőnk hullámsávjait, s a keresőgombot forgatva szitkozódott
a vételt zavaró erős hangszennyezés miatt. Mintha közelgő repülőgépek zúgása
tépte volna foszlányokra a messziről sugárzott élőbeszédet.
- Eszter,
Pesten történt valami - mondta a fater foteljében elmélyülten horgoló anyámnak.
- Ugyan Ernő,
mi történt volna? - mondta anyám a horgolást s a horgolótűt szorongató
kezét ölbe ejtve.
- Amennyire
ki tudom venni - bökött hüvelykjével rádiónkra -, tüntetések vannak.
-Tüntetések?
- tűnődtem csöppet el Verne Utazás a Holdba című kötetéből föleszmélve.
Tizenegy évesen halvány fogalmam sem volt, mi is az a tüntetés. Április
negyediki és május elsejei felvonulások mozzanatai villantak emlékezetembe:
piros zászló, nagy Sztálin- illetve Rákosi-képek, nevüket kórusban harsogó
éltetések, dögunalmas s rögtön feledhető ünnepi beszédek. Csupán annyi
derengett, hogy a tüntetés azért másabb lehet, mint a felvonulás. A korszakosnak
aligha minősülő fölismerést követően ismét olvasásba merültem. Éjfél felé
megtörtént a villanyoltás. Vártam, míg szüleim elalszanak, és zseblámpával
olvastam tovább.
Olvastam elemkimerülésig.
Anyámnak köszönhettem (munkába készülve fölhúzta a csörgőórát), hogy szerdán
reggel nem késtem el az iskolából. Éppen befordultam a Fő utcáról a katolikus
Templom utcába, ahol oktatási intézményünk, a negyvennégyes iskola is található,
mikor osztályunk nyitott ablakából meghallottam Rostás Jancsi harsány kiáltozását:
"Gyerekek, kitört a forradalom! SS-katonák menetelnek a pesti utcán! Német
hadsereg segít harcolni a felkelőknek!"
Ez megőrült
- gondoltam -, hogy kerülnének ide németek, hiszen föl vagyunk tőlük szabadítva.
Futni kezdtem az iskola felé, miközben színes filmkockák peregtek lelki
szemem előtt Berlin elestéről, és horogkeresztekkel érdesített germán csizmatalpak
tapostak dübörögve a macskaköveken, egy nemrég látott dokumentumhíradóból.
Iszonyú lárma
és padlóolajbűzzel elegyes oroszlánszag fogadott az osztályteremben. Azt
reméltük, hogy elmaradnak az órák, ha mégsem, akkor pedig nem felelünk.
Ebben valamennyien egyetértettünk. Már negyed kilenc is elmúlt, mikor nyílott
az ajtó, s belépett alacsony termetű orosztanárunk. Gyermekkori betegsége
következményeként csak görnyedten tudott járni. Részvétet éreztünk iránta,
és emberséges magatartásáért kedveltük őt. Nem ő tehetett róla, hogy tantárgyát
viszont, melyet szeretett volna elsajátíttatni velünk, nem kedveltük. Én
ugyan jeles rendűségem megőrzése végett, szorgalmasan bemagoltam a leckéket,
de mit sem értettem az akkor még kötelező idegen nyelv rendszeréből. Talán
a kötelező, a kényszer jelleg lombosította bennem leckéről
leckére az orosz nyelv iránti ellenszenvet. Próbáltam pedig kellemes viszonyt
létesíteni vele, de kísésrleteim kudarccal végződtek. Például az a fondorlatom
is, mikor egyik kedves olvasmányom, a Rózsa Sándor összevonja szemöldökét
című regény legizgalmasabb részleteit gyakorlásként cirill betűkkel másoltam
pepita füze- tembe. Ennek lett egyenes következménye, hogy a majd- nem-betyártörténetet
szintén megutáltam. Ráadásul szégyelltem magam, mint akit önkielégítésen
kaptak, kerülvén azután személyt, tárgyat, mindent ami a bukásra emlékeztet.
Orosztanárunk
katedrára lépett, asztalra helyezte az osztálynaplót, amennyire gerince
engedte kiegyenesedett, s várakozón tekintett reánk. Némi szünet után elcsöndesedtünk,
és a hetes, Csáthy Elek békési tájszólással jelenteni kezdett: "Tavaris
ucsityel, ja dakladivaju vam..."
- Menj a helyedre,
fiam - szólt Eleknek, majd felénk intve hozzátette - üljetek le!
Leültünk,
de izgatott fészkelődésünktől padrecsegéssel telt meg a terem. Recsegés
halkultán ellenállhatatlan vágytól vezérelve fölálltam Rostás mellől a
padból, s az orosz nyelvkönyvvel a kezemben, mintha felelni akarnék, a
katedrához mentem. Társaim együttérző pillantásaitól kísérve megálltam
az asztal előtt, és oktatónk szemébe mondtam: "tanár úr, mától fogva nem
tanulunk oroszt! És hogy szavaimnak nyomatékot adjak, a tankönyvet hirtelen
kettétéptem."
- Most vajon
mi lesz? - tűnődtem, alig palástolt félelmemben. Csorgott rólam a hideg
veríték - akárcsak sápadt tanárunkról -, s gyönge lábakon bár, de a sarokban
izzó, nagy öntöttvas kályhához vánszorogtam. Könyvem holttestét a lenyitott
ajtón keresztül tűzbe dobtam. A meglobbanó tűztől elfordulva szembe találtam
magam zavarodott oktatónkkal, akit lelkiállapota nem gátolt abban, hogy
lekeverjen egy jókora pofont. Fizikai megingásom lehűtötte a példámat követni
szándékozó társak harci kedvét.
- Nem a lázadás
miatt kaptad fiam - mondta kegyes pofonütőm, hogy a többi is értsen belőle
-, hanem, mert kárt okoztál. Gondoltál-e arra, mennyit kellett s kell apádnak
dolgoznia, hogy megvehesd a könyvet?
Érveiben igazság
rejlett, a tankönyv ugyanis az akkori árfolyamon öt forintba került. Faterom
a bucsai termelőszö- vetkezet asztalosműhelyében napi tíz órai munkával
keresett meg egy munkaegységet. Zárszámadáskor öt forintjával számolták
el az év végéig összegyűlt egységeket. Ha tehát tűzbe vetett s a helyetette
pótlólag vásárolt orosz nyelvkönyvre gondolok, rossz a lelkiismeretem,
mert apám életéből két napot hiábavalóságra áldozott.
- Nem a lázadás
miatt kaptad... - visszhangzanak a tanári szavak történelmünk közelmúltjából.
Lázadásom osztálykö- zösség által is támogatott jogosságát oktatónk nem
vitatta, csupán a pofon puszta ténye maradt "kedvező" hivatkozási alap
egy esetleges későbbi "igazoltatáshoz"-hoz. Ez a "később" számára már novemberben
bekövetkezett, törölve minden további esetlegest.
Hatodikban
(bizonyítványom tanúsága szerint) sem félévkor, sem év végén nem kaptunk
oroszból érdemjegyet. "Példás" magatartásom a még megtűrt "jó"-ra,
tanulmányi átlagom pedig teljesítményemmel fordított arányban, nagyságrenddel
zuhant alacsonyabbra.
Lábjegyzet a LÁBJEGYZEThez
Ezerkilencszázötvennyolc nyarán Juci
nagynéném és férje Bucsán tett látogatásuk alkalmával rábeszélték a szüleimet,
hogy engedjenek el néhány hétre "városi levegőt szívni" Budapestre. Újpesten
laktak, az Árpád úttal párhuzamos Munkásotthon utca százegyes szám alatt,
szemben a bútorgyárral. Napközben Sanyi bácsi (fiatal éveiben hazai ranglisták
számontartott, pehelysúlyú öklözője) vitt magával várost nézni vagy ladikból
pecázni a Kis-Dunára. Tőle tanultam meg úszni, horgászni és verekedni.
Nyugdíjas lévén mindig ráért, de estére azért csak kifáradt. Hazaérkezve,
vacsora közben beszámoltunk Juci néninek a nap eseményeiről, majd tévéztünk,
néha moziba mentünk.
Vakációm utolsó
estéjén több felvonásos "drámá"-t láttunk az újpesti Munkásotthon színháztermében.
A darab "hőse" egy a tizennégyes háborút, orosz hadifogságot megjárt, rokkant
katona. Szülei, testvérei elhaltak. Felesége odaveszettnek vélve őt, másodszor
is férjhez ment, gyerekeket szült, felnevelte őket, és ápolta gyermekei
beteg apját. A "hazatért" első férj a közösen szerzett házban nem érezhette
otthon magát. Nem elég, hogy nyomorék, de földönfutó is lett, szegény.
A színjátszók
mindent beleadtak, ahogy mondani szokás: "szem szárazon nem maradt". Álságos,
hatásvadász mutatvány áldozata lettem. Az összezáruló függöny vetett véget
szenve- déseimnek.
"Előadás"
után szörpöt ittunk a színházterem büféjében. Miközben nénikémék az elfuserált
műsorról beszélgettek, megakadt a szemem egy alacsony, hajlott hátú felszolgálón.
Ismerős volt valahonnan, de percekbe telt, míg rájöttem, hogy a pincéregyenruhás,
kicsi ember nem más, mint a falunkból eltűnt orosztanár.
Az asztalokon
maradt üres poharakat hordta a mosogató ablakához.
- Megismer,
tanár úr? - kérdeztem hozzálépve.
- Nem, fiam,
nem ismerlek - meredt rám rémülten, és szinte menekült az ujjai közé csippentett
poharakkal.
(1985)
|
|