Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1995. 3.sz.
 Lábjegyzet történelmi időnk
értelmezéséhez

 
 

Aznap este apám izgatottan válogatta varázsszemű világvevőnk hullámsávjait, s a keresőgombot forgatva szitkozódott a vételt zavaró erős hangszennyezés miatt. Mintha közelgő repülőgépek zúgása tépte volna foszlányokra a messziről sugárzott élőbeszédet.
     - Eszter, Pesten történt valami - mondta a fater foteljében elmélyülten horgoló anyámnak.
     - Ugyan Ernő, mi történt volna? - mondta anyám a horgolást s a horgolótűt szorongató kezét ölbe ejtve.
     - Amennyire ki tudom venni - bökött hüvelykjével rádiónkra -, tüntetések vannak.
     -Tüntetések? - tűnődtem csöppet el Verne Utazás a Holdba című kötetéből föleszmélve. Tizenegy évesen halvány fogalmam sem volt, mi is az a tüntetés. Április negyediki és május elsejei felvonulások mozzanatai villantak emlékezetembe: piros zászló, nagy Sztálin- illetve Rákosi-képek, nevüket kórusban harsogó éltetések, dögunalmas s rögtön feledhető ünnepi beszédek. Csupán annyi derengett, hogy a tüntetés azért másabb lehet, mint a felvonulás. A korszakosnak aligha minősülő fölismerést követően ismét olvasásba merültem. Éjfél felé megtörtént a villanyoltás. Vártam, míg szüleim elalszanak, és zseblámpával olvastam tovább.
     Olvastam elemkimerülésig. Anyámnak köszönhettem (munkába készülve fölhúzta a csörgőórát), hogy szerdán reggel nem késtem el az iskolából. Éppen befordultam a Fő utcáról a katolikus Templom utcába, ahol oktatási intézményünk, a negyvennégyes iskola is található, mikor osztályunk nyitott ablakából meghallottam Rostás Jancsi harsány kiáltozását: "Gyerekek, kitört a forradalom! SS-katonák menetelnek a pesti utcán! Német hadsereg segít harcolni a felkelőknek!"
     Ez megőrült - gondoltam -, hogy kerülnének ide németek, hiszen föl vagyunk tőlük szabadítva. Futni kezdtem az iskola felé, miközben színes filmkockák peregtek lelki szemem előtt Berlin elestéről, és horogkeresztekkel érdesített germán csizmatalpak tapostak dübörögve a macskaköveken, egy nemrég látott dokumentumhíradóból.
     Iszonyú lárma és padlóolajbűzzel elegyes oroszlánszag fogadott az osztályteremben. Azt reméltük, hogy elmaradnak az órák, ha mégsem, akkor pedig nem felelünk. Ebben valamennyien egyetértettünk. Már negyed kilenc is elmúlt, mikor nyílott az ajtó, s belépett alacsony termetű orosztanárunk. Gyermekkori betegsége következményeként csak görnyedten tudott járni. Részvétet éreztünk iránta, és emberséges magatartásáért kedveltük őt. Nem ő tehetett róla, hogy tantárgyát viszont, melyet szeretett volna elsajátíttatni velünk, nem kedveltük. Én ugyan jeles rendűségem megőrzése végett, szorgalmasan bemagoltam a leckéket, de mit sem értettem az akkor még kötelező idegen nyelv rendszeréből. Talán a kötelező, a kényszer jelleg lombosította bennem leckéről leckére az orosz nyelv iránti ellenszenvet. Próbáltam pedig kellemes viszonyt létesíteni vele, de kísésrleteim kudarccal végződtek. Például az a fondorlatom is, mikor egyik kedves olvasmányom, a Rózsa Sándor összevonja szemöldökét című regény legizgalmasabb részleteit gyakorlásként cirill betűkkel másoltam pepita füze- tembe. Ennek lett egyenes következménye, hogy a majd- nem-betyártörténetet szintén megutáltam. Ráadásul szégyelltem magam, mint akit önkielégítésen kaptak, kerülvén azután személyt, tárgyat, mindent ami a bukásra emlékeztet.
     Orosztanárunk katedrára lépett, asztalra helyezte az osztálynaplót, amennyire gerince engedte kiegyenesedett, s várakozón tekintett reánk. Némi szünet után elcsöndesedtünk, és a hetes, Csáthy Elek békési tájszólással jelenteni kezdett: "Tavaris ucsityel, ja dakladivaju vam..."
     - Menj a helyedre, fiam - szólt Eleknek, majd felénk intve hozzátette - üljetek le!
     Leültünk, de izgatott fészkelődésünktől padrecsegéssel telt meg a terem. Recsegés halkultán ellenállhatatlan vágytól vezérelve fölálltam Rostás mellől a padból, s az orosz nyelvkönyvvel a kezemben, mintha felelni akarnék, a katedrához mentem. Társaim együttérző pillantásaitól kísérve megálltam az asztal előtt, és oktatónk szemébe mondtam: "tanár úr, mától fogva nem tanulunk oroszt! És hogy szavaimnak nyomatékot adjak, a tankönyvet hirtelen kettétéptem."
     - Most vajon mi lesz? - tűnődtem, alig palástolt félelmemben. Csorgott rólam a hideg veríték - akárcsak sápadt tanárunkról -, s gyönge lábakon bár, de a sarokban izzó, nagy öntöttvas kályhához vánszorogtam. Könyvem holttestét a lenyitott ajtón keresztül tűzbe dobtam. A meglobbanó tűztől elfordulva szembe találtam magam zavarodott oktatónkkal, akit lelkiállapota nem gátolt abban, hogy lekeverjen egy jókora pofont. Fizikai megingásom lehűtötte a példámat követni szándékozó társak harci kedvét.
     - Nem a lázadás miatt kaptad fiam - mondta kegyes pofonütőm, hogy a többi is értsen belőle -, hanem, mert kárt okoztál. Gondoltál-e arra, mennyit kellett s kell apádnak dolgoznia, hogy megvehesd a könyvet?
     Érveiben igazság rejlett, a tankönyv ugyanis az akkori árfolyamon öt forintba került. Faterom a bucsai termelőszö- vetkezet asztalosműhelyében napi tíz órai munkával keresett meg egy munkaegységet. Zárszámadáskor öt forintjával számolták el az év végéig összegyűlt egységeket. Ha tehát tűzbe vetett s a helyetette pótlólag vásárolt orosz nyelvkönyvre gondolok, rossz a lelkiismeretem, mert apám életéből két napot hiábavalóságra áldozott.
     - Nem a lázadás miatt kaptad... - visszhangzanak a tanári szavak történelmünk közelmúltjából. Lázadásom osztálykö- zösség által is támogatott jogosságát oktatónk nem vitatta, csupán a pofon puszta ténye maradt "kedvező" hivatkozási alap egy esetleges későbbi "igazoltatáshoz"-hoz. Ez a "később" számára már novemberben bekövetkezett, törölve minden további esetlegest.

     Hatodikban (bizonyítványom tanúsága szerint) sem félévkor, sem év végén nem kaptunk oroszból érdemjegyet. "Példás" magatartásom a még megtűrt "jó"-ra, tanulmányi átlagom pedig teljesítményemmel fordított arányban, nagyságrenddel zuhant alacsonyabbra.
 

Lábjegyzet a LÁBJEGYZEThez

Ezerkilencszázötvennyolc nyarán Juci nagynéném és férje Bucsán tett látogatásuk alkalmával rábeszélték a szüleimet, hogy engedjenek el néhány hétre "városi levegőt szívni" Budapestre. Újpesten laktak, az Árpád úttal párhuzamos Munkásotthon utca százegyes szám alatt, szemben a bútorgyárral. Napközben Sanyi bácsi (fiatal éveiben hazai ranglisták számontartott, pehelysúlyú öklözője) vitt magával várost nézni vagy ladikból pecázni a Kis-Dunára. Tőle tanultam meg úszni, horgászni és verekedni. Nyugdíjas lévén mindig ráért, de estére azért csak kifáradt. Hazaérkezve, vacsora közben beszámoltunk Juci néninek a nap eseményeiről, majd tévéztünk, néha moziba mentünk.
     Vakációm utolsó estéjén több felvonásos "drámá"-t láttunk az újpesti Munkásotthon színháztermében. A darab "hőse" egy a tizennégyes háborút, orosz hadifogságot megjárt, rokkant katona. Szülei, testvérei elhaltak. Felesége odaveszettnek vélve őt, másodszor is férjhez ment, gyerekeket szült, felnevelte őket, és ápolta gyermekei beteg apját. A "hazatért" első férj a közösen szerzett házban nem érezhette otthon magát. Nem elég, hogy nyomorék, de földönfutó is lett, szegény.
     A színjátszók mindent beleadtak, ahogy mondani szokás: "szem szárazon nem maradt". Álságos, hatásvadász mutatvány áldozata lettem. Az összezáruló függöny vetett véget szenve- déseimnek.
     "Előadás" után szörpöt ittunk a színházterem büféjében. Miközben nénikémék az elfuserált műsorról beszélgettek, megakadt a szemem egy alacsony, hajlott hátú felszolgálón. Ismerős volt valahonnan, de percekbe telt, míg rájöttem, hogy a pincéregyenruhás, kicsi ember nem más, mint a falunkból eltűnt orosztanár.
     Az asztalokon maradt üres poharakat hordta a mosogató ablakához.
     - Megismer, tanár úr? - kérdeztem hozzálépve.
     - Nem, fiam, nem ismerlek - meredt rám rémülten, és szinte menekült az ujjai közé csippentett poharakkal.

(1985)