A világtörténelemnek van egy olyan vonulata, amelyet sem marxistának, sem pragmatikusnak, sem szellemtörténetinek, sem etatistának nem nevezhetünk. Évezredek óta dúltak fel sírokat, fejeztek le szobrokat, vertek le emléktáblákat. Hogy két-három teljesen különböző példára hivatkozhassam: az angol világbirodalom, az angol polgári társadalom megteremtőjének, Cromwellnek, a lord protectornak a sírját a visszatérő királypártiak kirabolták, a csontokat szétszórták. Nagy-Britannia ettől függetlenül a demokrácia egyik legfontosabb példája lett. 1945-ben Magyarországon a Faludy György költő által szervezett csoport Werbőczi szobrát döntötte le; Faludyt később a kommunista diktatúra bebörtönözte, Recskre innternálta. Ettől függetlenül szeretem Faludy verseit, s a Tripartitumot a magyar középkori jog nagy összefoglalásának - nem törvénykönyvnek - tartja minden jogtörténész. S a klasszikus képsor, amit erede- tiben, dokumentum- és játékfilmben is többször láthattunk: a budapesti Sztálin-szobor ledöntése 1956. október 23-án. A tett a forradalom jelképe volt, és a szobrot soha nem is állították vissza; de 1956. november 4-én hajnalban a T 72-esek végeláthatatlan oszlopai mindent letiporva és szétlőve betörtek Budapestre.
     A fenti - és tetszés szerint sorakoztatható - példákhoz nem mérhető, de elgondolkoztató egy esztergomi emléktábla története. Miért, mikor, hogyan állították fel, minek kellett volna emléket állítani? Hogyan és miért kerültek rá téves adatok? A rendszerváltozással eltávolították, múzeumba került (ez is valami), mit lehetne vagy kellene a helyére tenni? Mit is gondoljunk róla?
     Az emléktábla az egykori esztergomi "19-es h-sök terén" állt, 1959. május 24-én avatták fel, s a párkányi csata résztvevőinek állított emléket. Mint a Komárom Megyei Dolgozók Lapja írta: "A nagygyűlés mintegy 5 ezernyi résztvevője előtt dr. Orbán László, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának tagja, a pártközpont tudományos és kulturális osztályának vezetője méltatta az évfordulót. Első szavaival a csata veteránjait köszöntötte: ...meghajtjuk a nemzet zászlaját előttük - mondotta -, s kívánunk nekik jó egészséget, hosszú boldog életet. Felelevenítette a csata eseményeit is. Elmondotta, hogy az intervenciós támadás hírére néhány óra alatt lelkes, önkéntes, népfelkelő csapatot alakítottak az esztergomi munkások, diákok, polgárok, a dorogi bányászok és a hadifogolytáborból szabadult orosz foglyok. Kiskaliberű fegyverekkel s puszta kézzel indultak a párkányi hídon át támadó intervenciós csapatok ellen. A támadást megállították, sőt előnyomultak Párkánynánáig és ezzel meghiúsították az imperialista vezérkarnak azt a tervét, hogy a legrövidebb úton Budapestig tolja előre csapatait. Az esztergomi önkéntesek harca sok ellenséges erőt lekötött, s ez előnyösen hatott a salgótarjáni szénmedence sorsára is, amelynek megvédése a Magyar Tanácsköztársaság létkérdése volt. Dr. Orbán László beszélt arról, hogy ezek az események is tanúsítják: a magyar dolgozók már 40 évvel ezelőtt a szocializmus útját választották, mert ez adott választ évszázados kérdéseikre. Ezért sereglettek a Tanácsköztársaság zászlaja alá a munkások, parasztok, és 133 napon napon át védték testükkel, vérükkel. A vezércikk még folytatható lenne, de egy megállapítást feltétlenül meg kell fogalmazni: Cui prodest? Kinek használ, s egy lejáratott mondatot is: Historia est magistra vitae.
     Mi is történt 1918-1919-ben Esztergomban?
     Az Osztrák-Magyar Monarchia katonai veresége után 1918 novemberében a 26. gyalogezred lefegyverzett, kifosztott alakulatai érkeztek meg Esztergomba, majd decemberben a 14-es honvédek. Mindkét ezred az utolsó napig kitartott, magyar, német és szlovák katonái csak parancsra vonultak vissza az olasz frontról. A Károlyi-kormánynak, de a megyei katonai parancsnokságnak sem volt fegyveres ereje, hogy megakadályozza a csehszlovák légió az Esztergommal szemben fekvő Párkányba való bevonulását 1919. január 8-9-én. Március 21-ig hivatalosan magyar közigazgatás működött a párkányi járásban, de a csehek a hidat lezárták, a magyar közigazgatás postáját felbontották és ellenőrizték. Március 21-e után megváltozott a helyzet: lezárták a hidat, s a csehszlovák hadsereg 7. hadosztálya nagy figyelemmel szemlélte azt a néhány monitort, amelyet Esztergomhoz küldött fel (?) valamelyik folyamőrtiszt.
     Május 20-án az esztergomi Vörös Őrség parancsnoka, Szabó István megállapodott a cseh tisztekkel, átengedi őket a hídon. Mind a két részről komolytalan volt az akció, hiszen a tucatnyi hídőrség, amelyben valóban voltak volt orosz hadifoglyok, az első puskalövésre visszaverte a csehszlovák légió tagjait. Ez május 20-án történt, s Szabó István, aki szentgyörgymezői lakos volt, s bizonyíthatatlanul valahol orosz fogságban Kun Bélával is megismerkedett, s így lett városparancsnok, nehezen hihette volna, hogy Esztergom, ahol a Vörös Őrségnek és a Vörös Hadseregnek majd 800 fős alakulata volt, tűrni fogja a századnyi cseh légionárius bevonulását.
     A Vörös Hadsereg vezérkarával nem egyeztetve 1919. május 30-án - tudva azt, hogy a Vörös Hadsereg csapatai északkeleten támadást indítanak, máig megállapíthatatlan körülmények között - az esztergomi Vörös Őrség - középiskolás diákok - támadást indítottak a hídon keresztül Párkány felé. Elfoglalták Párkánynánát, de a csehszlovák hadsereg páncélvonatokkal támogatott délutáni ellentámadása a nánai magaslatokról visszaszorította az önkéntes, nem katonai egységeket. Féltucatnyi középiskolás, aki sebesültszállításra kelt át, ott maradt a túlparton, s bestiális kegyetlenséggel végeztek velük. Ágyúlövések érték Esztergomot is. Erről az esztergomiaknak csak sejtésük lehetett, de amikor 1919. június 1-jén az Esztergomnál állomásozó monitorok is tűzparancsot kaptak, akkor a gyér csehszlovák ellenállást elsöpörte az esztergomi Vörös Őrség, a dorogi és annavölgyi felfegyverzett bányász- különítmény és a Brandl-egység támadása. A csehszlovákok páncélvonata nem is vette fel a harcot. Ennél fontosabb hadműveletek zajlottak; az észak-keleti fronton a magyar csapatok áttörték a csehszlovák frontot, s közben az esztergomi magánvállalkozásból is hivatalos hadművelet lett. A hevenyészett csapatok Komáromszentpéterig és Érsekújvár határáig jutottak el, erőket vonva el a Stromfeld Aurél tervei szerint Bártfa irányába előretörő fő ütőerő térségéből. Esztergomi, dorogi, a környékbeli bányászfalvak katonaviselt férfiai két héten keresztül harcoltak a jobban felszerelt cseh "burzsoá" hadsereg alakulataival szemben, ahol olasz és francia tábornokok váltogatták a vezetést.
     Naívnak tűnő kérdés: a proletárdiktatúráért harcoltak, a nemzetközi munkásmozgalomért - talán azért is. De döntően, s az esztergomi kórházba beszállított sebesültek és a kórházban elhaltak statisztikai adatai szerint, jelentős részük felvidéki volt, de csepeli munkások, tokodaltárói bányászok is voltak köztük. Egy általuk elképzelt és "hirdetett" wilsoni elvek szerint alakuló Magyarországért harcoltak. S ott volt a döbbenet is: "Üde rózsákat tépett le az orgyilkos kéz az élet fájáról. Üde virágok hullottak a porba és átgázolt az életért izzó törékeny testükön irgalmatlan taposással a tébolyult harag szöges csizmája. Az életük kioltódott, gyermeknyi kis életek buktak vérlázító kínok között az örök sötétségbe. Szemünkből kibuggyant a tehetetlen könny, szánk megvonaglott a felsíró fájdalomtól, kezünk ökölbe szorult a kínzó haragtól, amikor odasimult tekintetünk a néma arcokra, amik mögött már nem lakik semmi abból a sok rettenetesből és nagyszerűből, amit ezek az elcsendesedett hősök végigéltek és végigszenvedtek. [...] A nyitott koporsókban halálra kínzott arcokat láttunk. Ezt a látványt nem fogjuk és nem akarjuk elfelejteni. Szemtanúk állítása szerint a sebesülthordásra átment fiúkat csak zoknijuk és alsóneműjük alapján lehetett felismerni. Új rend - új barbárság?
     Június 18-án Érsekújvár alatt álltak az esztergomi "vörös katonák". A június 24-én megindult visszavonulás azt is jelentette, hogy a párkányi járásban felállított munkástanácsok megszüntek, a cseh csapatok visszatértek.
     Ennyit a tényekről, lehetne cifrázni a két hadsereg hadi- jelentései, a külföldi katonai megfigyelők észrevételei alapján. Az esztergomi Vaszary Kolos Kórház iratai alapján - más kórházba is kerülhettek sebesültek - annyit lehet megállapítani, hogy 17 és 52 év közti férfiak harcoltak a kezdetben hivatalosnak el nem ismert támadásban. Érdemelnek-e emléktáblát? Naív és rávezető kérdés! Mindenki saját lelkiismerete alapján dönthet, de egyetlen szempontot nem szabad figyelembe venni - a pártérdekeket.
     1959 elején Esztergomban megalakult egy emlékbizottság, amely az 1919-es esztergomi események méltó megünneplését tűzte ki céljául. Martsa Alajost személyes szálak kötötték az 1959. május 24-i emlékülésen, emléktáblaavatáson szereplő dr. Orbán Lászlóhoz. (Orbán a felső pártösszekötője volt 1945 előtt Martsa Alajosnak, és a személyes kapcsolatot később is tartották. Hogy Martsa Alajos a KMP tagja volt-e, vagy a Demény-frakcióhoz tartozott, ezt még ma nem lehet teljes bizonyossággal eldönteni, 1959-ben a kérdés föl sem merülhetett.)
     Az 1919-es Tanácsköztársaság megünneplését előkészítő emlékbizottság programtervezetében az egyik fő pont az 1919-es Tanácsköztársaság helyi dokumentumainak összegyűjtése és megőrzése, múzeumi bemutatása és kiadvány készítése volt. A program második részében az ünnepségek, megemlékezések szerepeltek: "A Tanácsköztársaság kikiáltásának 40 éves évfordulójának megünneplésére a Városi Tanács ünnepi tanácsülést tartson. A tanácsülés az ünnepi megemlékezésen hozzon határozatot utca elnevezésekről a Tanácsköztársaság országos és helyi személyiségeiről és az 1919. május 21-június 3. párkányi harcok hősi halottainak az 1848-as honvédtemetőben elhelyezendő emlékmű létesítéséről. A tanácsülés hozzon határozatot még az MSZMP Városi Bizottságának épületén elhelyezendő emléktábla elkészíttetetéséről is annak emlékére, hogy 1919-ben is ebben az épületben működött a Kommunisták Magyarországi Pártjának Esztergomi Szervezete. Ez a tábla is lekerült a falról, s itt - finoman fogalmazva - 1959-ben történelemhamisítás történt. 1919-ben Esztergomban egyetlen írott dokumentum sem szól arról, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártjának szervezete működött volna a városban. Talán egy-két diák volt, aki az MSZDP-től kissé balra állt.
     Az általunk tárgyalt emléktábla ügye is itt vetődött fel: "Az ünnepi év második, köztéren megrendezendő ünnepsége a május 21-június 3. párkányi csata évfordulójának emlékünnepélye 1959. máj. 24.-én, vasárnap. Az emlékünnepély szónokául Orbán Lászlót, az MSZMP Országos Központja Kulturális Osztályának vezetőjét javasolja felkérni [...] A párkányi csata emlékére rendezendő ünnepségek során lenne felavatva- megkoszorúzva - a párkányi csata elesett hőseinek sírhelye, illetve, temetői emlékműve is. A program-kiadvány megjelentetését, ünnepi postai bélyegzést stb. is tervezett. Számunkra viszont az az igen érdekes, hogy a május 24-i dátumhoz semmi sem volt köthető, május 20-a csak mindkét részről felelőtlen emberek akciója volt, ami mögött Szabó Istvánnak a direktórium nála műveltebb tagjaival való leszámolási kísérlete játszhatott szerepet. A cseh iratanyagok nem tételeztek fel reális lehetőséget Budapest megtámadására, hiszen a Budapest-Esztergom vonalon órák alatt több ezer fős komoly katonai erőt lehetett eljuttatni, s ha profik voltak a cseh hírszerző tisztek, tudniuk kellett, hogy Esztergomban szinte minden házban van elásott puska, s a környék falvaiban a frontról hazamentett lezsírozott gépfegyverek is ott voltak a trágyadombok alatt. (A téma komolysága miatt csak így zárójelben jegyezzük meg, a cseh légió egy vagy két századának az esztergomi hídfőben csak az ima adhatott volna nyugalmat. A Vörös Hadseregnek is voltak tartalékai a fővárosban, de az esztergomi, bajnai, lábatlani, nyergesújfalui, mogyorósi, táti stb. katonaviselt, alkalmilag összeszedett, de a 26. és 114. gyalogezredekben kiszolgált parasztkatonákkal szemben az életük megmentésére sem lett volna esélyük.) A május 30-i sikertelen, a hadseregfőparancsnokság által letiltott, tragédiákkal végződő napban nem lehetett mit ünnepelni; de a baráti Csehszlovákia jól kifundáltan "burzsoá"nak nevezett csapatai feletti győzelmet sem illett ünnepelni. Maradt 1919. május 24. Amikor semmi sem történt!