"és szél, a
tamariszkuszok
vergődnek
három napja már,

párnahalmokkal
nagy nyitott
ágy, és két
félig telt pohár.

                                                Kiss Anna: Felhők

 
A történetet nem volna szabad.
     De ha mégis, mert visszatarthatatlanul nyomul, elsodor, hiába a technológia szerint beszerelt fékek, vádlira drótozott cementeshordók, visz vágtat velem, rángat a történet. Húszcentis árkokat vágok a bitumenbe amerre csak haladok. Ez magyarázat. Önmentő magyarázat, mert a történetet nem volna szabad.
     Így azután, hogy mégis, akaratom ellenére, gondosan kerülöm az iróniát, még tán az önt is, pedig az ember szívesen mulat magán, ha eltűnődik marhaságain. Kerülöm a gonoszságot, nem tekintem kihívásnak, ez maradjon a katonalányoknak, szigorúan kerülöm a vonatkoztatható betéteket, a lehetőség szerint nullára redukálom a felismerhetőség képeit.
     Most, alig egy hónappal a történetek után, öröm is visszanézni, nem is. A nem is azt jelenti: bánat is. Félek, ilyen gyorsan elébe menni az időnek megfoszt minden garanciától, félek, nem leszek eléggé finom, átlós. A vágy szüntelen éber: átlónak lenni két fix pont közt, érintve mindkettőt, de elterülve méltóságosan, hosszan a két pont között, hegygerinceken, hullámos tengereken át, akár kitéve az egerészölyvek támadásainak. (Az egerészölyvekről majd később. Külön speckol tenyészet.)
     A dolog tíz éve kezdődött. A dologban nő van. pontosabb így: asszony. Eleinte. Ma meg a legpontosabb a következő- képpen: elvált asszony.
     Láthatóan elképesztő, de a dolgot, ha nő van benne, illetve eleinte asszony, később elvált asszony, annyira nem zavarja az idő, a telő idő, mint a római hadiutakat. Közelébe nem kerülhetnek olyasféle semmicske bagatellek, minthogy közben hatalomváltás, Turul avatás, új hatalomváltás, a papok szókészletének jelentős megváltozása. Nem. Semmi és sehol. A dolog, ha nő van benne végiggörög az egész szaron, mely civil életünket, megélhetésünket, bezárásunkat avagy rehabilitá- ciónkat, jutalmainkat netán leiratásunkat jelenti. A dologhoz menekülünk, ha nő van benne, hogy alaptermészetünkön ne változtathasson a befolyásunktól független idegen és ismeretlen másik lét. Nevezzük történelemnek.
     Drámai alaphelyzet, mert a dolog, ha nő van benne, százszor kíméletlenebbül tapos bele az édes anyaföldbe, még egy nyamvadt sóhajt se küld utánad, nemhogy egy titkosan elmorzsolt könnycseppel búcsúztasson, így köszönve meg, amit érte tettél. A történelem, ezzel bizonyítja bölcsességét, racionalitását, ha neki úgy tetszik éppen, beletipor az emlegetett édes anyaföldbe a mai verőfényes délutánon, holnapután kiás, lemossa rólad a lemosandókat, kifényesít, hősnek nevez, talpazatra helyez, ahogyan ezt az ő örök ingája megkívánja. (A történelemalakítókról majd később, ők egy külön csapat.)
     Tíz éve: Várszínház.
     Tíz éve még előfordultak velem ilyenek, kitéve magam a veszélynek, hogy reinkarnálódó pillanatokat szülnek a pillanatok. Ez nagyon veszélyes. A legveszélyesebb dolog minden dolgok közül, ha nő van benne, a reinkarnálódó pillanat.
     Ott vagy csak, és azt hiszed nem vagy ott, helyette egy másik helyszínen egy másik pillanatban. Amikor még nem csak a kötelezettségeid voltak ennyire számosak, de közös (páros) statútumok és a belőlük fakadó nemzedéki szolidaritás, annak kötelező vállalása sem tartott vissza attól, hogy a pillanatot akkor és ott maradandóvá tedd.
     Mindezt egyszerűbben: tíz éve, Várszínház. Lépdel fölfelé a fényben egy hosszú hajú barna nő. Farmerban, egyszerű pólóban, valami világos dzseki vállára dobva az esti hűvös ellen. Gyönyörűen, lazán emelgeti combjait, van akin látszik, ez most az első a látványok közül, ez a combpár ebben a farmer- anyagban, senkire, de a világon senkire nem figyel, nem érdekli őt sem a táj látványa, sem az, hogy ő maga látvány, s ha igen, milyen látvány.
     Ez csak egyetlen esetben fordul elő nővel, ha szerelmes, és ha egy hónapon belül vannak. Egy hónapon belül, nincs is annak párja.
     Persze a dolog, ha nő van benne, és a nő szerelmes, ráadásul egy hónapon belüli az ő szerelme, és érzékelhető sőt érezhető rajta a szerelem szaga, az minden eddiginél izgalmasabb. Ennek a helyzetnek már nem csak párja nincs, de ellenfél se mozdulhat a tájban. A nők ezt nyilván pontosan tudják, de vagy nem akarnak tenni ellene, mert a nők szerelme (itt most kurvákról nem beszélünk, akik a szerelmet másképpen értelmezik a testi és pszichés adottságaiknak köszönhetően) maga a természet, különösen az első időben; vagy tehetnek ellene, de hiúságuk most ebben éli ki magát, tudva: látvány, tudva: ritka isteni ajándék az állapot.
     Na hát. Ez volt tíz éve.
     Magát a pillanatot már húsz éve is megéltem, meg is maradt a reinkarnálódó pillanatok valamennyi lélekromboló hatásával, szenvedélyével, tévedéseivel.
     Miért? Mert a hülye ember azt akarja, ha már van neki ilyen pillanata, akkor dolgozzon, legyen már, azt mondja felbőszülten, amikor elérkezettnek érzi az időt, megfelelőnek a helyzetet, azt morogja bele a zubbonyba, mert ott hordja: Az anyád hétszentségit, hát ébredj! Különösen érzékenyen reagál, ha már régen nem bújt elő a pillanat. Ha az előző megkopott, szürke és kedvetlen. Azt nem is teszem hozzá: szomorú és boldogtalan. Merthogy pillanata mindenkinek van, volt vagy lesz. De nem tud róla mindenki, csak a szerencsésebbje. Esetleg szeren- csétlenebbje.
     - 
     Van nekem egy városom. Benne egy gesztenyefás liget. A Liget. Van egy városom, annak egy aprócska vasútállomása.
     A Liget és az alacsonka, büdösecske vasútállomás között félúton a rendőrség szürke épülete. A rendőrség épülete előtt egy trafik. A trafik zöld kerítés mögött. A trafik mögött, továbbhaladva a keskeny járdán egy órás. A zöld kerítés egyik oszlopán kétszeresen fölfogatva a viszonyokhoz képest hatalmas tábla: ÓRÁS.
     A kis koszos vasútállomás és a Liget közt fogékony ifikorom delelőjén hozzávetőleg háromezerszer haladtam el. És a háromezer esetből egyetlen egyszer nem fordult velem elő, hogy ne azt olvastam volna a táblán: ÓRIÁS.
     Egy idő után, néhány év elteltével változtatni szerettem volna a dolgokon, mert abszurdnak találtam, hogy egy hibát háromezerszer elkövessek. Előfordult, már az akácerdőkben kanyargó kis koszos 424-esen zötyögve arra koncentráltam, arra figyeltem minden zsigeremmel, ha leszállok, ha a vasútállomásról befelé vezető járda fölött a szemembe bukik a tábla, az akkor órás és nem óriás. Mégis. Minden esetben. Minden délelőttön, akár hó esett, akár eső, akár lánnyal voltam, akár egyedül sétáltam valahová, akár volt nálam batyu, akár volt bűnöm, akár úntam a koszos kis állomást, a koszos kis Ligetet, a koszos kis ügyeket, a mocskos nagy rendőrséget, az ÓRÁS nem akart ÓRÁS lenni, ha ránéztem és azt gondoltam, na most nem olvasom ÓRIÁSNAK, ránéztem és azt olvastam: ÓRIÁS.
     Az első pillanattól kezdve, Várszínház, hosszú barna hajú nő, combok a farmerban, a különleges fényviszonyok, ráadásul az este, a hegyesre fent emóciós fogékonyság, a könnyed sportos mozgás, a haja ahogyan követte őt a nyárestében, a saru, bőrszíjak a boka körül, a táncos lábujjak, a kéz ahogyan a nagyujj felfekszik a bal mellre, a mutatóujjal összecsippenti a dzseki gallérját, a könyék odasimul a bordákra, tehát az első pillanattól kezdve: óriás.
     Telt az idő.
     Valaki megnyitja a határokat, a fiatalokba motorosrendőrök hajtanak egyik huszonharmadikán, egy év múlva már nem.
     Azután kikiáltás van. A nép lemarad. Köztársaság marad. Azután a kikiáltás marad el, csak hápognak, senki nem érti miről hápognak. Én ugyan a magam idejében azt mondom egyszer, kacsatenyésztő múltamból hozva a tudást és tapasztalatot. De csibéim, a némakacsának csak a némakacsa érti a szavát. Erre sértődés van. Bezárják a szerkesztőséget, ahol ezt a kacsa- tenyésztő szakszöveget leírom, helyet csinálva egy másik szerkesztőségnek.
     Közben persze már tudom a lány nevét, családi állapotát, anyagi helyzetét, személyes mutatóit.
     Marcellának hívják. Kis Kalapács. Gyönyörű. A férje egy dugasz. Amikor együtt látom őket, a dugaszt nem is látom. Egyszer külön meg kellett lesnem a férjet, hogy egyáltalán megfigyelhessem, meg a mozgását, feje tartását, ha szól hogyan teszi, meg ilyenek. Mondhatom, mondhatom dicsekedve, ha direkt meg akarok figyelni valakit, érzéseim remekül működnek, soha meg nem csalnak. Legkedvesebb csapatomban van egy hasonlatos dugasz fazon, aki nem néz egyenesen még véletlenül sem, aki beleizzad a tekintélytiszteletbe, még pislog is a kanyargó nézés mellé, ráadásnak egy méter és hatvanegy, lába görbe, kilencven kila. Mindezen adottságaival egyetemben az első lehetséges pillanatban belecsap a lecsóba, és ha nem cseréli évente újra a Mercedest, székrekedése van. Mindig ilyen szerettem volna lenni, ha mondjuk a karikalábtól el is tekintenék az összhang érdekében. Ez a férj tahát.
     Az idő meg persze, ahogy szokja: dönget. Liheg a hirig, szaggatja az istrángot, a pufajkát, a kócsagtollas süvegeket, a rojtos atillákat, sarkantyús csizmákat.
     A néző örülhetne, ha nem volna érintett.
     A néző örül, mert nem érintett.
     A néző nekitámasztja hátát kerthelyisége műanyagszékének, kikéri a sarokba a kistelevíziót, kikéri a söröket, rövidet nem nyomat közé, most újra egy túlélendő banda, csak nem halok meg, gondolja a néző, amig ezek is el nem lesznek hajtva a nagy magyar búsba, és közben a néző megszereti a Csendest. Már régen nem jutott neki olyan kerthelyiség, amelyiket még szeret is amellett, hogy eltölti benne az időt.
     A néző azt gondolja: ha már nem csaptam a lecsóba - ld. dugasz-bekezdés -, legalább röhögjek nyugodtan.
     A néző, a régi kedves, a Fogaskerék szentjei után megismer- heti a Csendes szentjeit.
     A néző örül, mert sokáig azt hitte, sokáig rettegett a gondolattól, utolsó szentjét is, annak körbejárását is elveszítette. Elmaradt belőle a kiváncsiság, amely mint valami menetrend szerinti járat a szentek közelébe viszi az embert.
     A nézőt mindez boldoggá teszi.
     A néző ritkán látja Marcellát, Kis Kalapácsot, ritkán tiporja meg irtóztató bakancsával a reinkarnálódó pillanat.
     A nézőben, ha van is alkalomadtán - csendes naplemente, gyönyörű hullámokban hömpölygő eső, szép pár a szomszéd asztalnál - láttán hiányérzet, azt biccenti magának, ez a világ rendje.
     A néző megnyugtatja magát Kis Kalapács ügyében.
     A néző, ha röhög is tele szájjal, végigzengetve a déli partot, nem nyugodt.
     A néző aggódik.
     A néző pontosan tudja, amit.
     A néző nem hülye.
     A néző látta már egyszer, milyen gyorsan megtanítható ez a buszokba be és buszokból kiömlő színes tömeg a némakacsa nyelvre. Milyen fogékony, ha közben a fejét rugdossák. A néző tudja, érzi, büszke is rá, milyen tehetséges nép ez. Milyen tanulékony.
     A néző ott ült akkor is - nyitvatartás túllépés -, amikor el lettek küldve. Hátradőlt, bal lábszárát felrakta jobb térdére- combjára és azt mondta: Na, ezt jól megcsináltuk, marhák.
-
Húzom. Húzom, nyúzom a mellébeszélést.
     Valahogyan nem érkezik a kedv, nem akarok megfelelő alapok nélkül felfeszülni a még mindig szép, bár tízzel szintén gyarapodott Kis Kalapács és az elnyújtott reinkarnálódó pillanat keresztjére.
     Van egy régi kis történetem egy szűzről, aki rügyezésig ölelte a kiválasztott keresztet. Ha száraz gerendákból ácsoltatott a kereszt, nem lehetett kis munka. De a kitartásnak, elszántságnak nincs versenytársa. Ha pedig szűz ölel ekkora elszántsággal, még a kő is kivirágzik.
     Van egy másik történetem is egy másik szűzről. Szűzekről mostanában valamiért bővebben, meglehet, benne vagyok a korban. A másik tehát; mielőtt fel a vitorlákat(!), beléjük a szelet, azután: repülj hajóm(!), Genovévát, a második szűzet, édesanyja nem engedi el vasárnap délelőtt a templomba, mondván, porszívózza fel inkább a szobáját, mert két hete kéri. Genovéva, mint egy rendes, anyjától tanuló leány sírógörccsel reagált a tiltásra, erre a jó mama lendületből és visszakézből pofon vágta. Hogy no mos oszt van mér bőgnöd. De mert Isten szeme mindent lát, a pofozás bűnébe eső anya abban a szentséges pillanatban megvakult. És úgy maradt huszonegy hónapig, tizennyolc napig. Genovéva ezalatt az idő alatt a főtér (Lenin tér) közkútjának káváján üldögélt, üldögélve sírdogált, mert az ő szeretett idesanyukája miatta veszítette el a látását. Keserű könnyei a kút vizébe potyogtak. Huszonegy hónap és tizennyolc nap elteltével megmerítette korsaját, hogy hazatérjen a vízzel idesmamához, aki éppen huszonegy hónapja és tizennyolc napja várt rá tikkadtan a szomjúságtól. Megérkezvén a boldogtalan Genovéva arra kérte a vak asszonyt, hogy ne igyon most, mint az oázisba jutott teve, hanem mossa meg szemét, arcát és imádkozzanak. Láss csodát. A fényevesztett szem az első imafüzér végére fényt kapott. Azután ültek ott ketten a korsó körül, mondták mondták az imacsukrocskákat, inni meg nem ittak, és azóta sem isznak, de ha elpárolgott a tűző napon a korsó tartalma, ha akarnának se ihatnának.
     Ez egy kerek, megható történet. Az ember szinte beleképzeli magát valamelyik szereplő helyzetébe. Ám ha lefordítom lábszagú mikrovilágomra: rohamosan romlik a szemem a szar fényviszonyoknak köszönhetően, gondoltam eddig. De lehet, azért romlik, mert pofán vágtam nagylányomat egyik tavalyi vasárnap hajnalon a diszkotékából hazajövet. Egyet se lépett a köszöbön, máris puf. Kérdem én, mikor ül ki (21 hónap, 18 nap) a Kun Béla (azóta Bánom) ltp. közkútjának kávájára bűntudattól potyogó könnyekkel, hogy a folyamatot visszafor- dítsa? Nemigen remélhetem. Azt gondolja romló szemem láttára: Vakulj csak vén marha, legalább nem látod az órát. Ennyit a gyermeki szeretetről, szűzekről, imákról, és most: repülj hajóm!
     Érthetetlen, titokzatos levél vár otthon.
     A fejlécen: Magyar Anyák Esztergom-Komárom megyei Nemzeti Szövetsége.
     A szöveg: Tisztelt Szerzőtárs! Korábbi megbeszélésünkre hivatkozva kérem, szeptember 5-én, 10 órakor látogasson meg bennünket hivatali helyiségünkben. Amennyiben az időpont nem volna megfelelő az ön számára, úgy kérem, jelezze. Aláírás: Horvátné sk.
     No szűzanya, mi a csuda ez? Miféle korábbi megbeszélés? Méghogy szerzőtárs a Magyar Anyák Nemzeti Szövetségében, annak is Eszt.-Kom. megyei részlegében. Keves a képzelőerő. Az még hagyján, hogy egy-két eszt.-kom.megyei anyánál szerzőtárs, de egy egész szövetség az sok.
     A levelet bezavartam a többi olyan közé, amelyekre vagy válaszolok vagy nem.
     Csakhogy a dolgok, ha nő van bennük, a személy akaratától függetlenül tekerik fel magukat a vasalózsinórra. Eltelik egy hét, ülök a Csendes rosszkedvű szentjei között, a Csendes rosszkedvüi éppen jókedvkeresés ürügyén telepszenek le ott délelőttönként. Betipeg egy aranyos anyóka. Olyan ritka látvány, bámuljuk, elhalkulunk. A mogorva utcai szél kicibált néhány rosszul rögzített fehér tincset a kalapocska alól, igazgatja, ettől még anyókásabb, kedvesebb látvány. A pult fölé ágaskodik, kérdez, a lány pedig felém mutat. A nénike leül a sarokba, a lány pedig szól, engem keres. Ez már megint valami önéletrajz lesz, gondolom. Torkig az önéletrajzokkal. Valaki az elmúlt évtizedekben elhíresztelte, mindenki élete kész regény, csak le kell írni. És ezt azok is, akik az elhangzó egyéb állítások egyötödét hiszik csak el, elfogadják. Sőt.
     Illedelmesre veszem. Bokacsatt, kézcsók. Kézcsók a Csendesben, van ebben irracionális vastagon. Szentjeim is ijedten kapják száj elé a kezet.
     A mamóka kimondottan szép. Az öregasszonyok arcában, bármennyire szeretjük is őket, ott az elmúlás, a vég, az önsajnálat lárvahuzata. De itt semmi ezekből. Szélben kipirult szép bőr, szép szemek a szemráncok között, mosolygós, figyelő. Ez, mondom magamban, ez nem emlékirat.
     Ő Horvátné sk. A Magyar Anyák stb. helyi főnökasszonya.
     Mondja: Nem jeleztem vissza.
     Mondom: Nem volt fogalmam az egészről.
     Mondja: Azért talán kiváncsiságból...
     Mondom: Igen, elnézést.
     Mondja: A kommunizmus kísértete újra Ejrópát (így!) járja, a várható szörnyűségek elkerülhetők, de a független emberek vezetésével önszerveződő csoportokat kell alkotnia a jobbat és mindig jobbat akaró magyar szellemi nemességnek (így!).
     Köpni-nyelni nem, nyakat rá.
     Mondom: Jaa? Erre igazán nem számíthattam.
     Mondja: Az ember életének lehetnek olyan szakaszai, amelyben (így) az elzárkózás, a függetlenség emberhez, humánumhoz nem illő érzéketlenséget takar, és mint ilyen, halálos bűn.
     Mondom: Igen.
     Mondja: Azért gondoltunk önre, mert egy segélyakció megszerkesztésén, előfogalmazásán dolgozunk pillanatnyilag. Szívünk őszinte kivánsága szerint a lehető legszélesebb rétegek lelkét (így) kell megérintenie kiáltványunknak, körlevelünknek. De mint bizonyára ön is tisztában van vele, az idős emberek tollát gyakorta érzékenységük és meghatottságuk irányítja, amellyel esetleg elriasztanánk olyan jövőbeni társakat, akik még jelentős szolgálatot tehetnek a szervezetnek. Olyan segítségre van szükségünk tehát, aki tárgyiasítva foglalkozik magával a szóval, és az a dolga, hogy ismerje a kimondott szavak hatásmechanizmusát (így!).
     A mamóka profi. Mellesleg, csak amúgy mellékesen nyúl belém.
     Mondom: Ühüm.
     Mondja: Egyébiránt pedig Marcella javaslatára kerestük meg önt. Marcella a legszínesebb megyei aktivistánk.
     Mondom: Ühüm...
     De a vasalózsinór már tekeredik a nyakra, a valóságot nem fedi le a laza ühüm. Nehezen indul, mint a vonat, de ha meglódul, nehéz megállítani.
     Ez a Marcella az a Marcella. Az én Kis Kalapácsom, futott végig a háton a már ismertetett reinkarnálódó pillanat.
     Rögtön szóltam, mielőtt az éledő, tápászkodó pillanat jel- és gesztusrendszere látható fizikai változásokat okoz rajtam. Egy öregasszony szeme, mint istené, erre a látványra van kiépezve. Nem hozhattam magam mérhető átlóhelyzetbe, csak egyszerűen, kínok nélkül, jelszó, kínok nélkül, addig és annyit, amennyi erőlködés nélkül kihozható az alaphelyzetből. Kínok nélkül, tíz év kínja éppen elég volt, most majd kényeskedő rezignációval, elfogadva mindent, amit hoz, adni érte: annyit, amennyit majd akkor határozok.
     Ma már nem érteni pontosan, akkor értettem, de nem volt fontos, miért gondoltam a név elhangzásakor, a nő az enyém. Így. Kétség semmi. Talán a dallam, az alt rezgés az öregasszony szájából. Ahogyan kiengedte lágyan, hosszan, figyelve a mély hangrendű magánhangzók megfelelő búgására. Akár egy kerítőnő.
     Mondom: Ott leszek hétfőn. Tízre.
     - 
     Már ott is vagyok.
     Horvátné sk fogad. Négy helyiség. Meleg. Asszonykezek, asszonyi türelem. Látható, ezek közé a falak közé részeg esti bak nemigen teszi be a lábát, nemigen ugatja le a ház asszonyát. Itt minden a helyére van téve, itt asszonyosan lóbálja fejét a virág az ablakpárkányon, mert nem mondja senki, hogy a kurva életbe, elfogja az összes fényt, nem látok bele a kávédarálóba, hogy javítsam meg így.
     Ez a hely fogad.
     Ez a hely, ahol úgy el lehet ülni. Keresni a nyomokon, na, ezt vajon melyik asszony keze. Megszólalni nem kell, alakítani, győzedelmeskedni, segget rázni, kukorékolni nem kell. Csak ülni. Ha kérdés jut, megfontolt választ adni. Ha nem jut, nem szólalni meg. Ha jut, már megint jut, mert odacsatolják a szondákat, és nincs rá megfontolt, kerek, választékos, hibátlan és várhatóan elfogadható válasz, azt kell mondani, bizonyos részeredmé- nyeket nem ismersz a tárgyban, s ha egy mód van rá, nem szívesen válaszolnál. Mert ugyan szívesen és örömmel mondasz butaságokat, de a helyzet meglátásod szerint nem megfelelő a butaságok mondására.
     Ez történik. Csodálkozom is magamon, de bornyasztóan csodálkozom.
     Három öregasszony és a lány. Pontosabb így: egy öregasszony, Horvátné sk., meg két nála fiatalabb hölgy, és a lány, illetve elvált asszony. Ő nem szól, nem kérdez, én pedig nem is nézek felé. Így van jól, így van kigondolva. Tudva mire számíthatok, csütörtök óta nem ittam egy korty szeszet, ami öt nap, rajtam pedig kettő is meglátszik. Kéthetes nagy ivászat alatt nem jutott erő és bátorság kilombosodott bajuszom visszavágására, ha maligánok hatása alatt a bajuszvágó ollóra nézek, rögtön eszembe jut bátyám katonatársa, aki kimaradásról megérkezve a kapuügyeletes parancsára megkísérelte a félhomályos fürdő fakó tükreiben levenni orra alól a fölöslegesnek ítélt részt, és siettében, és részegségében jobbal kidöfte a saját bal szemét. Mégcsak nem is átkozhatott senkit. Azóta úgy vagyok a bajusszal, pihenőidőben minden másnap kaszabolok belőle valamennyit, mert ki tudhatja, mikor zuhan bele az ember egy nagy, bolond háromhetesbe, akkor aztán a bajusz csak nő, meg nő, keserű a nikotintól, savanyú a scsitől, fürdőzik a sörben, és keserűvé tesz mindent, végül amikor váratlanul megszaporodnak a mérgek és minden fájni kezd, azt mondja: Te vagy, te disznó, mert rádragadnak a bacilusok!
     Levágja úgy, alig marad magja. És minden kezdődhet az elején.
     De most kifényesítve. Egy lombos bajusz egyébiránt se sok mindenre hasznosítható, ráadásul akad nő akit egyenesen taszít. Igaz, akad nő, akit egyenesen vonz. Milyen kerek ez a szép világ.
     Tizenegyig beszélgetnek velem tíztől. Ellépek, elhajolok, eltáncolok. Aki annyira biztos igazában, hogy majd bele nem szakad, azzal marhaság vitatkozni. Nem is hallja, amit mondanék, ha mondanám. Van ebben gyakorlatom.
     Végül úgy döntenek, elégedettek velem. Egy finom úriember vagyok, aki úgy nagy vonalakban megfelel az elvárásoknak. Ahol hiányosságokat tapasztalnak, ott majd javítanak rajtam. Ülök, hallom miképpen vélekednek rólam, nem mondják ki, nem így, úriasszony nem dicsér szembe megyei párttitkár és megyéspüspök alatt, de mást is hallok, azt, hogy éveim, tapasztalatom, rutinom mit művel mögöttem a faliszőnyegen. Intek nekik tarkóilag, összeröhögünk, és azt mondom, édeseim, ha cél van, lehet az ember időlegesen úriember, akarom mondani viselkedhet úgy, mintha érdekelné, mit gondolnak róla ezek a vén tyúkok, nézhet bele derűsen a jövendőbe, ha cél van, de édeseim, ha meg nincs cél, kötél van. Igazad van bátya, mondják éveim, tapasztalatom, rutinom.
     Egyébiránt is jár nekem tíz év szenvedés után, ami jár.
     Felállnak, elköszönnek, mindenki megy a dolgára, hogy akkor ebben és abban megegyeztünk, a részleteket pedig beszéljem meg Marcellával.
     A kisasztal másik felén, a fehér fényben, hát mit is mondjak. Már nem huszonnégy. Harmincnégy. A tíz év nyomokat hagyott rajta is. Láthatóan a válás is megviselte. Beszélgetünk. Reinkarnációs pillanatom hol kidugja fejét, hol behúzza.
     Amikor összehajolunk a tervezet fölött, olvassa, kit, kiket hogyan kellene megcélozni, amikor beleszippantok a levegőbe, amely őt körülveszi, igaz, van benne mű, meg csali, meg általános, de az összhatásra előzúg a pillanat, bejelenti igényét. Mondjam úgy, eddig türelmes volt, tartóztatta magát, most felhorgad. Az idő hozza ezt is. A távolság igénylését. Ha az ÓRÁS ma is ÓRIÁS volna akaratom ellenére, kikerülném az utcát. Francba a bent eldöntött feliratokkal.
     Mondja: Tegeződhetnénk is, itt így szokás.
     Mondom: Hát?
     Mondja: Tehát akkor úgy gondoltuk, nem elsősorban a vállalkozókat érintjük meg, de persze őket is, de őket egy szigorúbb, elemzőbb levélben. Helyettük inkább azt a bérből és fizetésből élő réteget, akik megélhetése biztos, és akik ha jól szólunk hozzájuk szívesen adják a segélykonyhára havonta azt az egy vagy kétszáz forintot. Ez volna a fő stratégia. Ezen belül a főcsapás iránya a közszolgálat munkatársai, a fegyveres testületek, akik akarva, nem akarva, naponta találkoznak a nyomorral.
     Mondom: Ühüm.
     Talán nem túl nagy disznóság, a főcsapás irányát a kiskosztümben láttam. Meg az alcsapásokét is. Meg a nyelvcsapásokét is. Milyen csapás van még.
     Nem érdekelt ez az egész lökött szöveg. Mifelénk úgy tartották, aki fázik fagyjon meg, aki hülye haljon meg. Ennél bölcsebbre azóta se tanított meg senki. Akadnak közben fázóim, akiken segítek, ha tudok, hogy ne fagyjanak meg még, és vannak hülyéim is, akikre vigyázok, ne haljanak meg, ha rajtam múlik. De ahogyan kétségbeesve a nyomorgók nyomorán rám mosolygott, volt vagy tizenöt centi köztünk, a szemében, szeme barnájában szikrázóan zöld pontok, arra gondoltam, egye fene, megcsinálom olyan jól, hogy lelép a papírról. Miből tart ez nekem.
     Csakhát nem úgy van az. A harcos mielőtt harcba indul kidolgozza a maga stratégiáját. Nem csak a nyomor ellen születik átfogó stratégia. Mondom: Nézd, már most is késésben vagyok, kettőre lent kell lennem a telken, szerelőt várok. Nem tud bejutni, ha nem vagyok ott. A lenti gépen megírom, és ha nagyon sürgős a szöveg, ha holnapra kell, este küldj le érte valakit.
     Mari nem mondott igent, Marit még nem szabad provokálni, zeng mifelénk.
     Mondja: Megoldható. De holnapra is jó volna, ha holnap beadod.
     Mondom: De az se biztos, hogy ma végzünk a szivattyúval. Akkor pedig maradnom kell.
     Mondja: Hol az a telek, kitalálok valamit.
     Lerajzolom, elmagyarázom, mert bonyolult lélek a telkem, oda csak biztos elhatározással, komoly szándékkal lehet eljutni.
     Közben se egy érintés, se váll, se kéz. Legkevesebb az a tíz centiméter. Mégis van ott valami, amelyhez ritkán szükségeltetik külön magyarázat. A közénk ejtett vasgolyóbis megállna a levegőben, a kiegyenlített erőtérben nem tudná merre kanyarodjon.
     Most már csak a drámai végkifejlet van hátra.
     Magáról az aktusról, a dolog egyszerűségéről, a már régen ismert dallamok felénekléséről azonnal két szólamban, ahogyan azt kell, csak annyit, hogy érzékelhetővé tegyem az egész varázslatos voltát: úgy szóltunk, mintha Paul Robson néger spirituálékat énekelt volna Mahalia Jacksonnal. Benne minden az ő tökéletességét, teljességét szolgálja: a pentatónia, a modalitás és az esetenkénti szinkópa-ritmus.
     Ha már lemez, akkor az agyonhasznált lemez recsegése az ágyé, és hogy egy idő után alig kaptam levegőt az elektromos szúnyogirtó bűzétől, az lehet más is, elszívta előlem a levegőt. Vagy. Persze van itt más is. Nem titok.
     Amikor megérkezett a kéziratért, alkalmat találtam rá, hogy elmondjam, mikor láttam először, hogy Kis Kalapácsnak neveztem magamban, hozzátéve, ez mifelénk a szívet jelenti, hazudtam, de jól jött, valami profánnal ki kellett egészítenem a hatás kedvéért. Ezen aztán úgy meghatódott, hogy elmodta, időtlen idők óta ismer engem, de ő úgy nevezett engem magában: ez a hülye.
     Közben pedig a nyomorgók ínségkonyhája, a felhívás.
     Ez következik:
 
     "Segítsetek, hogy segíthessünk!
    A Magyar Anyák Esztergom-Komárom megyei Nemzeti Szövetsége, mint a történelemben oly sokszor, újra magára vállalta a népkonyha vezetését és az ezzel járó fizikai és anyagi áldozatot. Amidőn akciónkat a nyár elején megterveztük, nem gondoltunk arra, hogy városunkban ilyen méretű nélkülözéssel és szegénységgel kell megküzdenünk.
     Alapítványunk a nehéz helyzetbe került embertársaink megsegítésére született, s ahol segítségünket kérték, segítettünk. De anyagi erőink fogytán vannak. Anyagi erőink, amelyekre most, a csikorgó télben lenne a legnagyobb szükség. Aggokban, munkanélküliekben, jobb sorsra érdemes magyar családokban kívánjuk tartani a hitet egy szebb magyar tavaszig.
     Városunk nemeslelkű polgáraihoz szólunk most tiszta lélekkel, hogy önmaguk, családjuk és az egész társadalmi rend védelmében legyenek segítségünkre, mert a felforgatás, rendbontás, bűnözés talaja az elkeseredett, jó szó és támasz nélkül hagyott szegénység. Csak néhány száz forintot kérünk a mellékelt csekken szegényeink nevében és hisszük, hogy kérő szavunk Esztergom nemes polgárai szívében visszhangra talál. Természetbeni ajándékokat is örömmel fogadunk és kérjük, hogy azokat a városi menházba eljuttatni szíveskedjék. Mindenki azt adjon, amije van, amit gond nélkül nélkülözhet.
     Dátum. Aláírások, s.k., mondom, javítok majd még ezen valamennyit. Ha nem is vékony szöveg, de nem szívrezgető. Az, de nem eléggé. Nem becsüli megfelelően az esztergomi nemes polgárt, és nem tartja eléggé, a megítélés mellett párhuzamosan sötétnek, tömedéknek, lelövésre érettnek a rászorultakat. Ezen finomítunk, rendben? - kérdem Kis Kalapácsomat.
     Mondom: Holnap?
     Mondja: Lehet.
     Mondom: Holnapután?
     Mosolyog.