Carl E. Schorskénak az amerikai és a nemzetközi történész szakma körében igen nagyra tartott könyve a bécsi századfordulóról 1998-ban végre a hazai olvasóközönség számára is elérhetővé vált. Hosszú ideje tartó mulasztást tett ezzel jóvá a Helikon Kiadó. A mű először 1980-ban jelent meg az Egyesült Államokban, azóta már számos nyelven kiadták (németül 1982-ben, franciául 1983-ban, és például románul is 1995-ben). A könyv igencsak késve kerül tehát a magyar olvasók kezébe, bár igaz, hogy szűk szakmai berkekben már jó ideje sokan ismerik, és építenek is eredményeire. Hanák Péter, a magyar századfordulót élénk színekkel megrajzoló, Bécs és Budapest fejlődésének és intellektuális világának a párhuzamait és ellentéteit taglaló tanulmányai révén, ¹ Schorske főbb tételei nem sokkal a könyv megjelenése után ismertté váltak Magyarországon is. Sajnálatos ugyanakkor, hogy az amerikai történész szövege akkor kerül már csak a magyar olvasók kezébe, amikor az 1980-as években éppen a mű által keltett nemzetközi szakmai érdeklődés és vita lezárulni látszik. Szemléltetően bizonyítja ezt már az is, hogy amíg az 1980-as években a bécsi szecessziót ünneplő képzőművészeti megakiállítások Európa-szerte és az Egyesült Államokban évről évre százezreket vonzottak, ² sőt a posztmodern irodalmárok és filozófusok Bécs századfordulón keletkezett irodalmi és tudományos műveiben vélték megtalálni a posztmodern gyökereit, ³ az 1990-es évek végére, részben a téma kommercializálódása (lásd Klimt festményeinek poszterként vagy illatszerdoboz borítójaként való forgalmazását), részben pedig napjaink tömegkultúrájába való beépülése miatt (bár e tömegkultúra folyton tagadja múltbeli forrásait) ez a fajta élénk érdeklődés már a múlté, illetve átalakult formában hat, és nem őrzi többé korábbi jelentését.
Ennek ellenére Schorskét ma is érdemes olvasni, Bécsről írt könyve ma már klasszikus munkának számít, melyért egyébként - nem sokkal megjelenése után - a Pulitzer-díjat is megkapta. A Harvard egyetemen az 1930-as évek végén doktori disszertáció írásába fogó, 1915-ben született fiatal tudós a német szociáldemokrácia első világháború előtti és alatti történetét átfogó munkája révén vált ismertté. Az 1955-ben publikált German Social Democracy, 1905-1917 című munka, melyet Schorske 1950-ben védett meg doktori értekezésként, ⁴ még ma is gyakorta hivatkozott mű a Németország XX. századi történelmével foglalkozó szakmunkákban. Igaz: kevésbé nevezetes történetírói alkotás, mint a Bécsi századvég.
Schorske az 1960-as évek elején kezdett komolyan foglalkozni osztrák témákkal; első hosszabb tanulmánya e tekintetben éppen a Bécsi századvég első fejezetét alkotó A politika és a lélek: Schnitzler és Hofmannsthal volt, amely az American Historical Review 1961-es évfolyamában jelent meg. Schorske e tanulmány megírása után végérvényesen a bécsi századforduló egyéniségeinek a bűvkörébe került. A Bécsi századvég hét fejezetéből négy még 1973 előtt napvilágot látott a legrangosabb amerikai történelmi folyóiratokban. Ez a tény éles fényt vet a szerző munkamódszerére: egy-egy tanulmány elkészítése ugyanis igen sok idejébe került, mivel Schorske éppúgy, mint Flaubert egy századdal korábban irodalmi alkotásai kapcsán, sohasem volt teljesen megelégedve írásai minőségével, ezért folyton újraírta őket, és csak nagy sokára szánta rá magát a publikálásukra. Ezért történhetett meg az a ritka (és az Egyesült Államokban ma az egyetemeken oktató tanárok elé állított publikálási követelmények fényében eleve kudarcra ítélt) tény, hogy a Bécsi századvég elkészülte a szerző életének majdnem két teljes évtizedét felemésztette. ⁵

Kultúra és politika kölcsönhatásának paradigmája

Schorske könyve sok mindenben elüt a Béccsel foglalkozó történeti művektől. A hét tanulmány egy kötetbe szerkesztésének szándéka nyilvánvaló, ám az is kétségtelen, hogy az írások csak meglehetősen lazán kapcsolódnak egymáshoz. Schorske elődeitől eltérően nem törekedett szintézis megalkotására. ⁶ Könyve ennek ellenére is monografikus igénnyel lép fel, sőt akár azt is mondhatnánk: az egyes írások külön-külön kisebb monográfiának felelnek meg. A kötet legfontosabb, jóllehet töredezetten kifejtett gondolata szerint a századvég bécsi eszmei és művészeti felvirágzását kizárólag a politika és a kultúra egymásra hatásának a vizsgálatával érthetjük meg. Történeti narrációjában Schorske éppen ezért törekszik folytonosan az irodalmi és a vizuális szövegek, valamint a történelmi közeg megfeleltetésére. Tézise szerint a bécsi szecesszió művészeinek a lázadása az apák liberális, utilitarista és racionalista világképe ellen úgy érthető meg igazán, ha a jelenséget az osztrák liberalizmus XIX. század végi hanyatlásával kapcsoljuk össze közvetlenül. Tisztes polgár családok sarjaiból kerültek ki azok a szecesszióval rokonszenvező, illetve a még korábbi „Fiatal Bécs” elnevezésű irodalmi mozgalmat megteremtő művészek, akik az esztétikai gyönyörűség puszta élvezetét, a „művészet a művészetért” ideológiát és a szimbolikus édenkertbe való visszavonulást mint alternatívát állították szembe az idősebb (liberális) generáció betokosodott világnézeti felfogásával. Nem csoda tehát, ha az esztétikum úgyszólván világi vallássá lett az olyan szecessziós festők és építészek jóvoltából, mint Gustav Klimt, Otto Wagner és Josef Hoffmann.
Az esztétikum abszolút értékként történő kezelése azonban több volt művészi ideológiánál. A tágabb történeti közegből ítélve ez a törekvés ugyanis a szecessziós nemzedék elidegenedését is kifejezte: egyrészt hangot adott elégedetlenségüknek az apák szerintük ósdi liberális világnézetével szemben; másrészt és ugyanakkor az elidegenedés azon érzésüknek és élményüknek volt a megnyilvánulása, hogy a liberalizmust fenyegető és az 1880-as, 1890-es években a liberalizmussal szemben fellépő tömegpártok hatására a századforduló osztrák politikai életéből a liberálisok egyre inkább kiszorultak. Ebből ered, hogy mint Schorske maga írja: „az osztrák esztéták sem elidegenedve nem voltak annyira társadalmuktól, mint francia lelki rokonaik, sem el nem kötelezték neki magukat annyira, mint az angolok. Éppen úgy hiányzott belőlük az előbbiek elkeseredett, polgárellenes dühe, mint az utóbbiak elszánt jobbító törekvése. Felszabadulás és elkötelezettség híján az osztrák esztéták nem osztályuktól voltak elidegenedve, hanem az osztályukkal együtt attól a társadalomtól, amely tönkretette reményeiket és elutasította értékeiket.” ⁷
Ennélfogva az idősebb, vagyis az apák nemzedékének az értékrendjével szembeni fellépés dacára a szecessziós nemzedék liberalizmusbírálata igen mérsékeltnek mondható. Lázadásuk nyilvánvaló módon elütött attól, amit az őket követő expresszionista nemzedék radikális társadalmi bírálata tartalmazott. Elidegenedésük ellenére a szecessziós írók és művészek, bár marginalitás lett az osztályrészük, mégsem szorultak ki teljes egészében társadalmuk kötelékeiből ahhoz hasonló módon, ahogy később az expresszionista nemzedékkel megesett. ⁸ Az utóbbiak, Kokoschkával és Schönberggel az élen, a társadalomból kirekesztett fenevadaknak érezték (és azzá is képezték ki) magukat; nemzedéki szolidaritásuk pedig eme közös kitaszítottság - kölcsönösen táplált - tudatára épült. Miközben a szecessziós művészek esetében nemzedéki életérzésük és a tágabb társadalmi-politikai közeg között mindegyre mélyült a szakadék, mégsem tűnt végérvényesen áthidalhatatlannak; az expresszionisták ellenben már tudatosan vállalták e szakadék fenntartását, és eleve lemondtak a visszafelé vezető út megtalálásáról.
Ennek a hármas nemzedéki válságnak a taglalása a könyv gondolatmenetének gerince. E vonalvezetést azonban szüntelenül megtöri, hogy Schorske rendre elkalandozik. Ilyennek tekinthetők például a Bécs városfejlődésével kapcsolatos vizsgálódásai. Bécs várfalainak a lebontása és az addig katonai-stratégiai fontosságú glácisz megszüntetése az 1850-es évek végén lehetőséget teremtett egy merőben új városkép kialakítására. A túlnyomó többségében liberálisok alkotta városfejlesztési bizottság élt is a kínálkozó alkalommal. Az 1860-as és 1870-es években kiépülő, a középkori városmagot körülölelő körút, a Ringstraße, az osztrák nagypolgárság városépítészeti műalkotásban kifejezett diadalát volt hivatva jelképezni. A Ringstraßén felsorakozó új középületek (az egyetem, a Városháza, a Parlament, az Udvari Színház és Opera, a Természettudományi, és a Művészettörténeti Múzeum) építészeti historizmusukkal a korabeli nagypolgári ízlést és világszemléletet s a nagypolgári réteg jövőbe vetett feltétlen hitét tükrözték Bécs népe számára. A polgári építészet és urbanizmus eme remekei valóságos gyűrűt vontak a gótikus és barokk városmag köré, ily módon szimbolizálva a felvilágosult bécsi liberalizmus győzelmét a város rendi és arisztokratikus múltja fölött.
A századvég képzőművészeti és építészeti mozgalmai ugyan egyaránt a Ringstraße-stílus kritikájából indultak ki, útjuk azonban bizonyos tekintetben szét is vált. Míg az előbbiek a korszerűség zálogát mindenekelőtt a művészet radikális autonómiájában ismerték fel („Der Zeit ihre Kunst der Kunst ihre Freiheit”), az utóbbiak - legmarkánsabb és a maga korában legpotensebb képviselőik a korabeli városfejlesztési pályázatgyőztes Otto Wagnernek programja szerint - éppen a művészet alárendelését követelték a funkcionális-utilitarista terminusokban értelmezett építészetnek: azt a fordulatot, amellyel az expresszionista festészet, jelesen Kokoschka egyszerre szabadította ki magát a hagyomány, egyszersmind a „dekoráció” közegéből, miközben az építészetben Adolf Loos végrehajtotta a képzőművészettől való radikális szakítást.
Akárcsak az Adolf Loos által kezdeményezett már említett funkcionalista építészeti elgondolások, a pszichoanalízis maga is ezen vagy legalábbis nagyon hasonló úton járt. Mint Schorske felhívja rá a figyelmet, a Freud által kifejlesztett lélekelemzési módszer, amely később pszichoanalízis néven vált széles körben ismertté, éppen a korabeli politikai krízisre igyekezett választ adni akként, hogy rendet teremt abban a világban, ahol - a tömegek és az új politikai fejlemények nyomása alatt - a liberális individuum menthetetlenül elveszettnek érzi magát. A freudi értelmezés e kétségbeejtő helyzet szimptómáinak a puszta elfogadása helyett tudományos alapokra kívánta helyezni az egyén belső lelki világának a tanulmányozását, és ebbéli törekvése során éppen arra a felvilágosult, racionalista-liberális felfogásra hagyatkozott, melyet a szecesszió nagyjai oly vehemensen támadtak.

A pszichoanalízis rejtett politikai dimenziója

A pszichoanalízis egyik kulcsfontosságú szövegében, az Álomfejtésben böngészve, Schorske három elemzési szintet azonosít (a közszereplésben megnyilvánuló politikait, a szaktudós karrierjében megtestesülő egyénit, s a kora gyermekkor homályába visszavezethető öntudatlan életélményekét), melyek egybevetésével számunkra egy politikai ambíciókat tápláló (a szakirodalomban eddig többnyire ismeretlen) Freudot állít elénk. ⁹
Mint megjegyzi, a fiatal Freud olyan időben nőtt fel, amikor - az 1860-ban életbe léptetett egyenjogúsítási törvény folytán - a bécsi zsidók előtt megnyíltak a társadalmi mobilitás kapui, lehetővé téve akár Freud számára, hogy politikai karriert futhasson be. Valóban, „gimnáziumi tanulmányai befejezéséig Freud azt tervezte - kétségkívül apja értékrendjét szem előtt tartva, és apai bátorítással -, hogy jogot fog tanulni, és ily módon a politikai karrier királyi útján indul el.” Sőt „[a] századközép tiszta és ígéretes liber[ális] [...] környezetében Freud olyan politikai értékeket tett magáévá, amelyekhez egész életében hű maradt: kiállás Napóleon mint az elmaradott Európa meghódítója mellett; a királyi uralom és az arisztokrácia megvetése (1873-ban Freud mint végzős gimnazista nem volt hajlandó kalapot emelni a császár előtt); kikezdhetetlen csodálat Anglia és főleg a nagy puritán, Oliver Cromwell iránt, akikről Freud a szexuális felszabadító második fiát elnevezte; és mindenekelőtt szembenállása az egyházzal, különösen Rómával.” (170. old.)
Az 1870-es évek második felében jelentkező és a következő évtizedben egyre szervezettebb osztrák antiszemitizmus azonban meghiúsította ezeket a fiatalkori elképzeléseket, és a politikailag kevésbé exponált - a zsidók számára pedig hagyományosan bevált - orvosi pályára terelte Freudot. Mindazonáltal, a kezdetben sikeres, ám idővel megfeneklő tudományos karrier nem tompíthatta a pszichoanalízis későbbi megalkotójának korai politikai ambícióit, és így az orvosi pálya is csak szublimáció lehetett:
Freud nem válhatott forradalmárrá, s csak a lélektan forradalmasítása kínálkozott számára egyedüli alternatívaként. Ebből a feltevésből kiindulva és mintegy Ariadné fonalaként használva azokat az álomfoszlányokat, melyekre Freud maga utal Álomfejtésében, Schorske eljut mindazon gyermekkori élményekig, amelyek hatással voltak Freud korai politikai vágyainak kialakulására. A könyv e fejezetében Schorske úgyszólván a pszichoanalízis módszerét hasznosítva ragadja meg a mélylélektan történeti meghatározottságát, melyet közvetlenül Jakob Freud, a szigorú apa és a gyermek Freud közt kibontakozó konfliktusban vél felfedezni. Politikai ambícióinak látszólagos megfeneklése során ugyanis a fiatal Freud úgy érezte, hogy apja szertefoszlatta azon reményeit, melyeket a zsidók sorsának jobbításába és a liberalizmus megerősítésébe vetett, így ahelyett, hogy követhette volna politikai példaképei, Adolf Fischof és Viktor Adler útját és példáját (akik ötvözni tudták orvosi pályájukat a politikai hivatással), neki végül meg kellett elégednie az orvosi pályával. Ez késztette arra is, hogy később, a lélektudomány forradalmasítása során, leszámoljon apja (őt folyton képzeletbeli szemrehányásokkal illető) alakjával, ezáltal juttatva kifejezésre azon meggyőződését, „hogy minden politika apja és fia ősi konfliktusára redukálható”. Így Freud számára, Schorske szavaival élve „[a]z apagyilkosság helyettesíti a királygyilkosságot; a pszichoanalízis legyőzi a történelmet. A politikát semlegesíti a politikaellenes pszichológia.” (177. old.)
Freud fő érdeme abban rejlik, hogy politikai tartalommal telítette a pszichológiát, akkor, midőn éppen a pszichologizálás dívott. Jogos tehát - Schorske szerint - feltételeznünk Freudról, hogy „[a]záltal, hogy saját politikai múltját és jelenét az ősi apa-fiú konfliktus kísérőjelenségévé redukálta, liberális kortársainak olyan ahistorikus elméletet nyújtott az emberről és társadalomról, amely elviselhetőbbé tette a [tömegpártok már említett terjedése miatt, a rendes] kerékvágás[á]ból kifordult és fékevesztett politikai világot” (182. old.).

Historizmus és modernizmus

A kortársak számára betöltött fontos politikai funkciója mellett a freudi pszichoanalízis beleillett abba a századfordulón jelentkező tágabb modernista szemléletbe is, amely szembehelyezkedett a történelmi hagyományok kultuszával, radikálisan szakítva a historizáló világképpel. Az az állítólagos rend, melyet racionalista megfontolások nyomán a pszichoanalízis igyekezett megteremteni maga körül, mentes volt a konkrét helyhez vagy történelmi helyzethez kötődő külső referenciáktól, a specifikus helyett tehát az időtálló, az egyetemes vonásokat részesítette előnyben. A pszichoanalízis amellett, hogy akut történelmi szükségletet elégített ki (gyógyírt nyújtva az osztrák liberalizmus politikai téren elszenvedett vereségére), annak a modernista eszmekörnek volt tehát az egyik eleme, amely a történelmi gondolkodás elutasításából keletkezett.
Ez annál is érdekesebb, mivel, Schorske szerint, a többi európai országhoz képest a modernizmus Ausztriában késve jelentkezett, ám ezt mintegy kárpótolva, az osztrák modernizmus a századfordulón mindenhol jellemző intenzitással kezdett hatni. Bécsben a historizmus elutasítása így sokkal elementárisabb volt, mint akár Párizsban. Ott ugyanis a lázadás a régi világkép ellen - Baudelaire-rel és Manet-val az élén, akik a történelmi ruhába öltöztetett klasszicizmussal szemben jelenük modernségére fektették a hangsúlyt - már az 1848-as forradalom után elkezdődött, majd évtizedeken át folyt.
Manapság sokan egyetértenek abban, hogy a modernizmus tipikusan városi eszmeáramlat, a létrejötte pedig közvetlen kapcsolatban áll az európai és amerikai urbanizációs folyamatokkal. A historizmus és a modernizmus ellentétének XIX. század végi kiéleződése mindenütt megfigyelhető, ahol a gyors városi fejlődés eredményeként felgyorsult az egyén atomizálódása és tömegemberré válása, illetve a közösségi hagyományokra alapozott értékek devalválódása. ¹⁰ Ennek értelmében, bár a modernizmus későbbi fejlemény Bécsben, mint sok helyütt másutt, ez önmagában még nem utal semmilyen lényegi különbségre a császárváros és más XIX. századi európai (vagy amerikai) városok között. Ami viszont valóban megkülönböztette Bécs századfordulós kultúráját más nyugat-európai nagyvárosokétól, az intellektuális életének kifejezetten organikus természetéből fakad. Schorske szerint ugyanis Bécsben nem jött létre az a szakági (legyen az irodalom, festészet, műépítészet, filozófia, közgazdaságtan vagy pszichológia) szubkultúrákra történő elkülönülés, ami London, Párizs vagy Berlin értelmiségi miliőit a századfordulón áthatotta. Éppen ellenkezőleg, az írók, a művészek és a szaktudósok itt szoros személyes kapcsolatban álltak egymással, folytonos diskurzust folytatva egymás alkotásairól. Ehhez azonban nagyrészt hozzájárult Bécs kávéházi kultúrája is, amely lehetővé tette számukra, hogy mindennap érintkezhessenek egymással. A bécsi elit irodalmi kávéházakban és szalonokban folytatott poszt-nietzscheiánus vitáin hangot adtak a történelemből kihulló ember életérzésének, annak a hangulatnak tehát, amely hamarosan a bécsi modernizmus egyik jellemzője lett. Azt az élénk történelmi érdeklődést, melyet a századközepi osztrák építészet és festészet a múlt iránt tanúsított, a századfordulóra egy új, alapjában töredezett és hagyománytalan, a jelen gyökértelenségét reflektáló kulturális tudat váltotta fel. Ez az egyre terebélyesedő értékvákuum¹¹ azonban ahelyett, hogy tragikus végkifejletet idézett volna elő a századforduló kultúrájában, Schorske értelmezésében az új világba való belépés lehetőségét teremtette meg.
Ennélfogva, Schorske megállapításával fejezve be könyve ismertetését, Bécs egy olyan egyedülálló kulturális közeggé vált, melyben a modernista eszmevilág és a már említett szerves intellektuális közösségiség termékeként megszülethettek mindazon eszmék, amelyek ugyancsak rányomták a bélyegüket a XX. század szellemi életére.

Schorske tudománytörténeti helye és hatása az amerikai történetírásra

A Bécsi századvég az amerikai eszmetörténet (intellectual history) ¹² egyik legsikeresebb, az utóbbi évtizedek egyik legtöbbet idézett terméke. Akkor íródott, amikor a megújhodott eszmetörténet a társadalomtörténettel együtt azon volt, hogy megtörje a politikatörténet és gazdaságtörténet, illetve a Lovejoy-féle¹³ hagyományos eszmetörténet amerikai történetíráson belül addig élvezett monopóliumát. Az eszmetörténet régebbi művelői, bár kétségkívül továbbra is komoly tiszteletnek örvendtek a szakmán belül, az 1970-es évek végére védekező pozíciókba szorultak vissza. Ennek több oka is volt. Egyrészt az eszmetörténet vált, nem kis részben örökölt interdiszciplináris hajlamai folytán is, azzá a szakterületté, ahol leghamarabb hatni tudott a hagyományos történetírást kikezdő, azt főként pőre empirizmusa s a belőle fakadó elméleti igénytelenség okán bíráló új áramlatok kihívása, melyeket a többnyire külföldről beszivárgó posztstrukturalista irodalmi elméletek inspiráltak. ¹⁴ Másrészt az intellectual history történészei hasznot húztak az empirikus kutatás körén belül bekövetkezett fordulatból is. Az 1950-es és 1960-as években még nagyban dívó szociológiai és kliometrikus módszerekből kiábrándulva, s nem utolsósorban a kulturális antropológia 1970-es években megfigyelhető térhódítása folytán a szakma a mennyiségiről a minőségi szemléletmódra helyezte a hangsúlyt, azt követőn, hogy az évtized végére szembesültek az új társadalomtörténet elméleti kihívásával. Ez a számokban is megmutatkozott. Egy 1970-es évek végén végzett és nagy publicitásnak örvendő felmérés értelmében az amerikai felsőoktatás keretében - a társadalomtörténeti perspektíva terjedésének köszönhetően - egyre kevesebb doktorandusz választott magának eszmetörténeti témát disszertációjához. ¹⁵ Ebben a válságos helyzetben, midőn a hagyományos eszmetörténet az újabb történésznemzedék szemében némileg devalválódott, Schorske volt szinte az egyedüli, aki újítani tudott. Tágabban nézve ez abban állt, hogy az intellectual historyt kontextuálissá tette. Korábban az ennek jegyében dolgozó historikusok főként a magas kultúra történelmi hagyományt képező szövegeinek az egymásra hatását vizsgálták, tehát az egyes eszmék láncszemszerűen egymáshoz kapcsolódó és századokon át önmaguk körén belül fejlődő áramlatainak a különbségeit és hasonlóságait kutatták. Schorske ezzel szemben kiterjesztette az intellectual history érdeklődési körét, miután kutatásaiba a társadalmi és a történelmi közeget is bevonta: szerinte ugyanis egyáltalán nem mindegy, hogy egy bizonyos irodalmi és művészeti irányzat politikailag aktív vagy e téren passzív korban lép-e színre, lévén hogy az eszmék mindig a társadalmi közeg függvényei. Az összefüggés ugyanakkor fordítva is áll: egyetlen történelmi közeg sem létezhet saját specifikus eszméi nélkül. Emellett Schorske hitvallása szerint az eszmék csak nemzedéki konstellációkban mutatják meg magukat számunkra, hiszen az egyén a saját társadalma és nemzedéke által megszabott érdeklődési kör figyelembevételével, azok tudatosításával hozza létre saját identitását. Ez a kizárólagos textuális interpretációt felváltó, és a szövegeket (legyenek azok vizuálisak vagy irodalmiak) a társadalmi közegükre kifejtett hatás függvényében értelmező, s ugyanakkor a történelmi szöveget alakító hatásra is figyelő módszer Schorskét hamarosan a „contextual intellectual history” irányzatának egyik vezéregyéniségévé avatta. ¹⁶

A Bécsi századvég kritikai értelmezése

Schorske kétségkívül iskolát teremtett az amerikai történetírásban, s tanítványainak és követőinek a száma idővel egyre nagyobb lett. ¹⁷ Az 1980-as évek végére könyve szinte elmaradhatatlan kiindulási és hivatkozási ponttá lett a történész berkekben akkortájt kibontakozó heves módszertani viták során.
E viták résztvevői attól függően, hogy védték vagy támadták a hagyományos és jól bevált történetírói megközelítéseket, rendszerint Schorskéra hivatkoztak, akár mint feltétlen autoritásra, afféle úttörőre és követendő példára, vagy éppen ellenkezőleg, mint bírálatuk első számú célpontjára. ¹⁸ Az utóbbiak között főleg Dominick LaCapra, a Cornell egyetem eszmetörténeti professzora jeleskedett. LaCapra szerint Schorske esetében „a szépen megformált kifejezés keresett eleganciája iránti majdnem bécsies érzék és az a lepkeszerű könnyedség, mellyel [a szerző] egyik témáról a másikra szálldogál [...] a szavak olyan elvarázsolt világát hozza létre, amely esetenként legalább annyira csupán e témákat tükrözi vissza, mint amennyire a bécsi »valóságra« utal.” ¹⁹ Schorske túlfinomult esztéticizmusának a bírálata mellett, mely a túl gyakori használat esetén könnyen elhomályosítja a történész tisztánlátását, LaCapra a Bécsi századvég szerzőjének azt a fogalmi rövidlátást is felrója, amely abból fakad, hogy az osztrák liberalizmus XIX. századvégi válságából egy, a századfordulós bécsi társadalom egészét érintő válságra enged következtetni. Sőt LaCapra szerint az az értelmezés is túlontúl leegyszerűsítő, amely Freudot frusztrált liberálisként, vagyis olyasvalakiként állítja be, mint aki a kultúrában póttevékenységet keresett magának politikai ambíciói kielégítetlenségét kompenzálandó. Végezetül LaCapra amiatt is elutasítja Schorskét, mert a politika és az elitkultúra közötti összefüggések elemzésére szorítkozik, és eközben elkerüli a figyelmét a bécsi tömegkultúrának a századfordulón terjedő jelensége.
Az 1980-as évek derekán és az évtized vége felé azonban az amerikai történetírásban zajló nyelvi fordulat (linguistic turn) idején LaCapra érveit már kevés történész osztja. Valójában LaCapra sem pusztán Schorskét támadja, hanem vele együtt Robert Darntont és Carlo Ginzburgot is azért, hogy egyoldalúan a történelmi közeg, a mentalitás és a közgondolkodás vált elemzéseik tárgyává. Ezért, véleménye szerint, az eszmetörténet-írás kezdi elhanyagolni a nyelvi kommunikációs eszközök és a történeti narráció közötti kapcsolat kritikai vizsgálatát. ²⁰
Az ilyen és hasonló viták hevében nem csoda tehát, ha Schorske könyvének konkrét tartalma nem is igazán került szóba, miután szinte egyedül csak az elméleti-módszertani dilemmák keltették fel az érdeklődést; jó néhány évre volt szükség, hogy az empirikus kérdések szintén érdemleges figyelemben részesüljenek.
Az 1990-es évek eleji diskurzus a korábbiaknál kiegyensúlyozottabbnak tűnik, mivel a módszertani felvetések vitatása helyett arra is rávilágított, mi a hibás és mi a valóban időtálló Schorske sokat vitatott művében. Miközben sokan üdvözlik Schorske szelektív eljárását, azt, hogy nem törekedett a történeti totalitás megragadására (ez a történetírói program időközben egyébként is elvesztette hitelét), mások arra hívják fel a figyelmet, hogy a könyv szakmai sikerei ellenére a bécsi századvég kutatása - az osztrák történelem egészéhez kapcsolódó problémafelvetés szempontjából - vajmi kevéssé lépett előre. ²¹
E véleményt képviselve Steinberg kijelenti: ez elsősorban annak tulajdonítható, hogy Schorske folyton különbséget tett modernizmus és modernitás között, ennélfogva - bár tudatában volt a modernitás mint probléma történelmi jelentőségének - a modernizmus esztétikai oldalának az egyoldalú kiemelésével az általa kidolgozott szemlélet végül zsákutcába jutott. A Schorske művében elemzett modernista irányzatok közül egy sem lépte át azt a határt, amely lehetővé tette volna számára, hogy a modernizmustól végül eljusson a modernitáshoz, így a bécsi századvéget reprezentáló alkotók és áramlatok kiválasztása (ha nem is a szerző szelektív módszere) tévedések forrásává lett. Steinberg szerint az, hogy a vizsgálatba bevont művészek és gondolkodók megválasztásakor Schorske figyelmen kívül hagyta Karl Kraust és Rudolf Brentanót, erősen gyengíti a bécsi századvég mint kulturális paradigma érvényességét, egyúttal magyarázat nélkül hagyja a XX. századi modernitással fennálló kapcsolat természetét. Schorske narrációja ahelyett, hogy feltárta volna a XX. századnak a bécsi kulturális televényben rejlő megannyi intellektuális gyökerét, mint tartja róla számos posztmodern méltatója (akik korunk töredezett eszméit vélik felfedezni a századvégi bécsi miliőben), valójában „elérhetetlenné tette ezt a projektet”. ²² Sőt: a műnek a médiában és a tömegkultúrában tapasztalható óriási sikere nyomán valójában obskurussá is lett a fő kérdés, nevezetesen: miként lett a művészi modernizmusból társadalmi modernitás. Schorske tehát rossz irányba terelte a mai nemzedék tagjainak a saját történelmi gyökereik iránt megnyilvánuló érdeklődését.
Bár Steinberg kritikája sem mentes bizonyos torzításoktól (így zavaróan hat a Frankfurti Iskola kultúrkritikai elemzéseit felelevenítő megközelítése, a forma kérdéseiről a társadalmi gyakorlat irányába történő átállás sürgetése), mégis helyesen utal a Bécsi századvégnek az 1980-as években megindult, s azóta is tartó „elárusiasodására”. ²³ Végül rámutat, hogy Schorske eredeti elképzelésével szemben a „bécsi századvég” iránti lázas érdeklődés nyomán a nem történész olvasóközönség olyasmire is ráismer a könyvben, aminek még a szerző sem volt tudatában; hiszen azt a teatralitást fedezi fel a maga számára ebben a múltban, ami a színpadiasságban tetszelgő saját tömegkultúránk úgyszólván kísérteties hasonmása. Erre hivatkozva Steinberg kajánul fűzi hozzá, napjainkban az osztrák történelem az amerikai kulturális közegben olyan „nagy operává alakul át”, melyet százezrek élveznek. ²⁴
Ennél valamivel mérsékeltebb Schorske egy korábbi tanítványának a könyvet illető bírálata, mely szerint éppen a performativitásban - e szóhoz társuló negatív mellékzöngéket elhárítva -, a szerző előadóművészi tehetségében rejlik a mű nagyszerűsége. ²⁵ Mint a saját könyvéhez írott előszóban Schorske maga is nyíltan bevallotta, a Bécsi századvég eszmei kiindulópontja nemzedékének a liberalizmus veresége felett érzett kiábrándultsága volt. Az 1940-es és az 1950-es években, az előrenyomuló totalitarizmusok szorításában az az amerikai liberális nemzedék, melyhez Schorske is tartozott, egyre inkább elveszettnek érezte magát a körülötte zajló történelmi forgatagban. Éppen e megfontolásból állítja Roth, hogy Schorskéból - életélményei hatására - a XX. század „eltörténelmiesedésének lett a történésze”. ²⁶ Schorske századvégről alkotott képe szükségképpen torzít tehát, mégis az egyetlen reális konstrukció. Hiszen egy letűnt kor mindig csupán a jelen szemszögéből idézhető fel, Schorske így a történelmi megismerés egyedül lehetséges útját választotta, midőn jelene bevallott rabjaként a „bécsi századvég” problematikáját éppen ebben a jelentésében ragadta meg.

A mai helyzet

Noha a kritikák szerzői kivétel nélkül mind új szemszögből világították meg Schorske történetírói teljesítményét, egyikőjük sem vállalkozott a bécsi századvég empirikus vizsgálatára. Az elsődleges források felhasználása Schorske Bécs-képének a cáfolatára ugyanis túl nagy feladatot rótt volna rájuk. Ennek ellenére az osztrák történelemmel foglalkozó legfrissebb amerikai történeti irodalom irányát követve néhány olyan kérdés is felvethető, melynek alapján Schorske műve további átértékelésre szorul. Kiragadott példaként említjük, hogy a XIX. századi osztrák liberalizmus alakulását rekonstruáló újabb kutatás tapasztalatai könnyen érvényteleníthetik Schorske felfogását a liberalizmus hanyatlásáról. Pieter Judson a bécsi levéltárakban végzett alapos kutatásai alapján kimutatta: az osztrák liberalizmus igen távol állt attól, hogy megbukjon, és végleg lekerüljön a politika színteréről, mivel sikeresen adaptálódott a századvégi új politikai viszonyokhoz, képviselői pedig nagy erővel láttak hozzá egy nemzeti liberális közösség megszervezéséhez.
Noha a liberalizmus Bécsben a parlamentben valóban vereséget szenvedett (elvesztve korábbi mandátumainak tetemes hányadát), alsóbb közigazgatási szinteken - Bécs kerületeiben vagy a vidéken (főleg Alsó-Ausztriában és Csehországban) - továbbra is virulens maradt, és az 1914-es hadba lépésig végig tevőleges szerepet vitt a helyi politika alakításában. ²⁷
Ebből a szempontból az merül fel kérdés gyanánt, mennyire fogadható el a továbbiakban Schorske liberalizmusolvasata és a belőle folyó kultúrtörténeti magyarázatok egész sora. Továbbá: jogos hermeneutikai célt szolgált-e Bécs kulturális központként való ilyen fokú előtérbe helyezése, vagy ez az eljárás inkább elhomályosítja, mint megvilágosítja a tényleges századvégi állapotokat?
Azt, hogy ez az utóbbi felvetés valóban mennyire égetően fontos, az újabb kutatások is kézzelfoghatóan bizonyítják. Az Austrian History Yearbooknak az 1980-as évek derekán megjelent egyik tematikus száma arra hívta fel a figyelmet, hogy Bécs mellett Budapest, Prága, Krakkó és Zágráb is jelentékeny kulturális szerepet töltött be a közép-európai régióban. ²⁸ Az azóta eltelt időben pedig tanulmányok, sőt olykor monográfiák sora egyengeti a téma térbeli kiterjesztését sürgető törekvések előtt az utat. ²⁹
A téma egyik mai kutatója által használt hasonlattal élve, a bécsi századvég esztétikumkultusza a „hurrikán középpontját képezte” abban a kulturális viharban, amely a szélekről tekintve egészen másként festett. Scott Spector szerint arra lenne tehát szükség, hogy megmászva azt a szimbolikus hegycsúcsot, melyet a bécsi századvég irodalma képez a történeti irodalomban, a kutatók figyelme végre az ebből a magaslati pontból kitáruló távlatok felé irányulhat, hogy szemügyre vehessék az alattuk elterülő „lényegesen más terepet” is. ³⁰ Az effajta újjáértékelések jegyében talán arra is tovább kereshetjük a választ: amennyiben elfogadjuk Schorske tézisét, miszerint Bécs modernsége részben a szerves értelmiségi közegben élő alkotók interakcióján és kávéházi kultúráján alapult, akkor a XX. század kulturális hajnala vajon miért nem Budapesten vagy Prágában (ahol szintén mindenki ismerte egymást, s ahol bőven akadtak kávéházak is) derengett fel?
Ezért is örvendetes látni, hogy az újabban napvilágot látó történeti tanulmányok nemcsak földrajzi, hanem tematikai értelemben is jócskán kiszélesítik a közép-európai régióval kapcsolatos kultúrtörténeti megközelítések spektrumát. Példaként említhető az a tanulmánysorozat, melyet Mary Gluck előszó szerepét betöltő írása indított útjára nemrégiben. ³¹
A férfi és női identitás kijegecesedésének forrásaival és gyakorlatával foglalkozó értelmezések, vagy az ennek a kétfajta identitásnak a tömeges kommercializálódása elleni tiltakozás jegyében megjelenő művészi stratégiák számbavétele és értékelése, valamint az esztétika területén végbemenő nemi differenciálódás folyamatának elemzése - mind-mind olyan törekvésekről ad hírt, amelyek ebbe az irányba mutatnak. ³²
A Schorskét ért folyamatos bírálatoknak mégis volt tehát némi foganatjuk a történetírói programokban és szemléletmódban. A mai fiatal amerikai történészek a bécsi századvég iránti érdeklődésük során a tömegkultúra és a modern identitás egyes kérdéseinek szentelik talán a legtöbb figyelmet, és ezzel remélhetőleg legalább akkora lökést adnak majd az eszmetörténet-írásnak, mint amilyet Carl E. Schorske adott húsz évvel ezelőtt a Bécsi századvég címen közreadott tanulmánykötetével.

Az 1900 körüli Bécs: a modernitás ambivalens színhelye

Az 1900 körüli Bécset az 1980-as évek kezdetétől, általában Schorske könyvének megjelenéséhez (1980., németül 1982) kapcsolt „felfedezése” óta a modernitás új felfogásának programadó színhelyeként tartják számon. A bécsi századvég mint az újkori modernizációs folyamat ellentmondásainak, szaggatottságának és kétértelműségeinek szemléltető helye valósággal megigézte a tudományos kutatást. A kutatás központi kérdése mindmáig így hangzik: miért vált e város, amelyet a haladásba vetett hit hiánya, politikai és gazdasági válságok és a modernizációs lendület fokozatos kifulladása jellemeztek, a modernitás szülőhelyévé, „a művészet és az építészet, a zene és az irodalom, a pszichológia és a filozófia egyik legtermékenyebb, legeredetibb és legalkotóbb korszakának színhelyévé”? (Vö. Allan Janik: Vienna 1900. Reflections on Problems and Methods. In: Emil Brix, Patrick Werkner [hg.]: Die Wiener Moderne. Ergebnisse eines Forschungsgespräches der Arbeitsgemeinschaft Wien um 1900 zum Thema „Aktualität und Moderne”. Wien-München, 1990. 156. old.; Allan Janik, Stephen Toulmin: Wittgensteins Wien. München-Wien, 1984. 9. old.) A századfordulós Bécs iránti tartós érdeklődés tehát azokra a kölcsönhatásokra irányul, (vö. Dagmar Lorenz: Die Wiener Moderne. Stuttgart-Weimar, 1995.; Gotthard Wunberg [hg.]: Die Wiener Moderne. Literatur, Kunst und Musik zwischen 1890 und 1910. Stuttgart, 1981.) amelyek a korszakmegjelölésként szintúgy csak az 1980-as években meggyökerező bécsi modernitás alkotóereje és az „antimodern” társadalmi keretfeltételek - a konzervatív-katolikus jellegű, antiszemita és nacionalista színezetű, a liberálisok bukásával és a Karl Lueger vezette keresztényszocialisták választási győzelmével helyhatósági szinten is uralomra jutó bécsi politikai kultúra - között fennáltak. Miközben manapság nosztalgiával emlékeznek a „fényes múltra”, melyre Ausztria „nem minden büszkeség nélkül” tekinthet vissza (lásd Ernst Topitsch: Wien um 1900 - und heute. In: Peter Berner et al. [hg.]: Wien um 1900. Aufbruch in die Moderne. Wien, 1986. 28. old.), a bécsi modernitás fő képviselői helyzetüket „inkább gátlónak, már-már száműzetésnek” tartották, s Bécset sem a modernitás központjának, hanem „minden archaizmus bástyájának” tekintették. (Jacques Le Rider: Das Ende der Illusion. Die Wiener Moderne und die Krisen der Identität. Wien, 1990. 20. sköv. old.)
Ez a benyomás mindenekelőtt három fejlődési tendencia alapján alakulhatott ki: Bécs fokozatosan lemaradt a metropoliszok közötti versengésben, végül is feloldhatatlannak bizonyultak a soknemzetiségű migrációs társadalom és a nemzeti homogenizációra, a „német Bécs” megteremtésére irányuló politikai elképzelések közötti feszültségek, illetve uralkodó helyzetbe került politikai-kulturális tekintetben az antiszemita, szlávellenes, német-nemzeti - „tipikus bécsi” népjelleggé sitilizált - mentalitás. A nemzetekfölötti, multietnikus nagyvárosról alkotott - a Habsburg-állameszmével összhangban álló - koncepciók viszont jelentéktelenek maradtak vagy elbuktak.
Annak a megállapításnak, hogy Bécs elmaradott és provinciális volt, mintha ellentmondana a város modern nagyvárossá fejlődése a XIX. század második felében. Más európai metropolisokhoz hasonlóan a Gründerzeit Bécsében is robbanásszerűen megnőtt a népesség (Bécs jelenlegi területén 1869 és 1910 között a népesség 900 998 főről 2 083 630-ra gyarapodott, vö. Michael John, Albert Lichtblau: Schmelztiegel Wien-einst und jetzt. Zur Geschichte und Gegenwart von Zuwanderung und Minderheiten. Wien-Köln, 1990. 12. old.) Az iparosodás strukturális modernizációval párosult. Mindenekelőtt a városbővítési munkálatok tükrözték a látványos modernizációt. A középkori városmagot a külvárosoktól elválasztó bástyafalak lebontása, amit Ferenc József 1857-ben a hadsereg aggályai ellenére rendelt el, előfeltétele volt a metropolisszá fejlődésnek. A Ring monumentális épületei szimbolikusan fejezték ki a társadalmi modernizációs folyamatokat. A Ring mint „térbe és kőbe vetített értékegyüttes” és az önkép kulturális megfogalmazásának közege a liberális polgárság politikai emancipálódását és társadalmi felemelkedését jelenítette meg. A Városháza, a Parlament, az egyetem, az Udvari Színház és az Udvari Opera a liberalizmus polgári értékrendszerének politikai érvényesülését jelezte. „Nem paloták, erődítmények vagy templomok uralták a Ringet, hanem az alkotmányos kormányzat és a felvilágosodott kultúra központjai.” (Carl E. Schorske: Wien. Geist und Gesellschaft im Fin de Sičcle. München-Zürich, 1994. 31. old.; l. még: Franz Baltzarek, Alfred Hoffmann, Hannes Stekl: Wirtschaft und Gesellschaft der Wiener Stadterweiterung. Die Wiener Ringstraße. 5. Wiesbaden, 1975)
Hogy Bécsben mégis mindinkább az elmaradottság önképe alakult ki a nagyvárosi modernizáció lendületének tekintetében, az a Párizshoz és Londonhoz viszonyított lemaradással, mindekelőtt pedig avval állt összefüggésben, hogy Berlin, az új német főváros modern nagyvárossá, német nyelvterületen pedig vetélytárs metropolisszá fejlődött. Berlin, a dinamikus „világváros”, a maga hatékony városi közigazgatásával és modern életstílusával a mind provinciálisabbnak érzett „Duna-parti régi császárváros” ellenpontjává vált. (Juliane Mikoletzky: Die Wiener Sicht auf Berlin, 1870-1934. In: Gerhard Brunn, Jürgen Reulecke (hg.): Metropolis Berlin. Berlin als deutsche Hauptstadt im Vergleich europäischer Hauptstädte 1871-1939. Bonn-Berlin, 1992. 471-528. old.) Robert Musil visszaemlékezése a lemaradt „Kákániáról” toposzává lett ennek az önképnek: „Ott, Kákániában is volt lendület, de nem túlságosan nagy lendület [...] Persze hogy jártak az utcán automobilok is, de nem túl sok automobil! [...] De a főváros valamivel kisebb volt a világ legnagyobb városainál, noha csak jóval nagyobb egy egyszerű nagyvárosnál...” Nemcsak a gazdasági növekedési ütem egyenlőtlensége (vö. David F. Good: Ökonomische Ungleichheit im Vielvölkerstaat. Zur Rolle der Metropole Wien. In: Jürgen Nautz, Richard Vahrenkamp [hg.]: Die Wiener Jahrhundertwende. Einflüsse - Umwelt - Wirkungen. Wien- Köln-Graz, 1993. 720-746. old.), hanem elsősorban a megoldatlan nemzeti kérdés nyomán állandósuló politikai válságok miatt tűnt a Habsburg-monarchia az elmaradottság megtestesítőjének, az „európai Kínának”. Annál nagyobb jelentőségre tett szert a kultúra, különösen a színház, s továbbra is erre hivatkozva tartottak igényt a kulturális vezető szerepre a német nyelvterületen. (Mikoletzky: i. m. 517. sköv. old.) A nagyvárosok közötti versengésnek azonban a Habsburg-monarchián belül is volt nemzeti-politikai jelentése. Az 1867-es kiegyezés után a magyar birodalomfél fővárosává kiépített Budapest, illetve Prága nemzeti meghatározottságú metropolisszá fejlődött, mindkettő önfelfogását a Bécstől való kulturális és politikai elhatárolódásra is alapozta. (Zsuzsa L. Nagy: Transformations in the City Politics of Budapest: 1873-1941. In: Thomas Bender, Carl E. Schorske (hg.): Budapest and New York. Studies in Metropolitan Transformation 1870-1930. New York, 1994. 35-54. old.; Gerhard Melinz, Susan Zimmermann [hg.]: Wien-Prag-Budapest. Blütezeit der Habsburgermetropolen. Urbanisierung, Kommunalpolitik, gesellschaftliche Konflikte [1867-1918]. Wien, 1996.) A XIX. század végi Bécs számára azonban a központi problémát a mind etnikai-nemzeti, mind vallási tekintetben heterogén bevándorlók miatt a nemzeti kérdés jelentette. A bevándorlók nagy része a Monarchia nem német területeiről származott. Bécs mindenekelőtt a zsidó népességet vonzotta: 1910-ben 175 318 zsidó élt Bécsben, akik az össznépesség 8,6 százalékát alkották. (Marsha L. Rozenblit: Die Juden Wiens 1867-1914. Assimilation und Identität. Wien-Köln-Graz, 1988. 24. old.) Az urbanizációnak és a demográfiai forradalomnak így az etnikailag, nyelvileg és kulturálisan sokszínű közép-európai régióban nemcsak társadalmilag differenciált, hanem etnikai és kulturális tekintetben is heterogén népesség volt a következménye. (Vö. Moritz Csáky: Die Vielfalt der Habsburgermonarchie und die nationale Frage. In: Urs Altermatt [hg.]: Nation, Ethnizität und Staat in Mitteleuropa. Wien- Köln-Weimar, 1996. 44-64. old.) A nemzeti mozgalmak megerősödésével és vezető rétegeik radikalizálódásával a nemzeti konfliktusok témakörei mindinkább előtérbe kerültek a robbanásveszélyes szociális kérdéssel, a munkásság kritikus lakás- és életviszonyaival szemben (vö. Hubert Ch. Ehalt, Gernot Heiß, Hannes Stekl [hg.]: Glücklich ist, wer vergißt? Das andere Wien um 1900. Wien-Köln-Graz, 1986): Bécs és más közép-európai nagyvárosok a XIX. század második felében nem annyira „olvasztótégellyé” váltak, mint inkább „a nemzeti sovinizmusok, az etnikai és társadalmi ellentétek, végezetül pedig mindenféle rasszizmus és az antiszemitizmus csataterévé”. (Jacques Le Rider: Mitteleuropa. Auf den Spuren eines Begriffes. Wien, 1994. 78. old.)
A nemzeti egyneműsítés politikája Közép-Európa válságövezetében nem kapcsolt be egyre népesebb rétegeket egyetlen elképzelt nemzeti közösségbe, mint Németországban vagy Franciaországban, hanem az egymással versengő nemzeti identitások élesedő versenyét teremtette meg. A nemzeti „tisztaságról” alkotott elképzelések már Karl Lueger antiszemita és szlávellenes keresztényszocialista pártjának választási győzelmét megelőzően is uralták Bécsben a nyilvános beszédet és a politikai kultúrát, és mindenekelőtt a cseh és a zsidó lakosság ellen irányultak. Az „idegen népiségű” csoportok kizárása abból, amit sajátosan „bécsiként” határoztak meg, számos stratégiával élt. A Kronprinzenwerkben a „bécsi népélet” normatív leírása csak „az igazi bécsi embereket”, „az őseredeti fajnak hamisítatlan ivadékait” mutatja be, „s éppen ezért - írja a szerző, Friedrich Schlögl -, daczára más népfajok, törzsek és nemzetiségek ezer fejű beözönlésének, ha egészében véve Bécsről és a bécsiekről szólunk, ez utóbbi megjelölés alatt többnyire az igazi bécsi lesz az, akire gondolunk”. (Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. Bécs és Alsó-Ausztria. Bp., 1888. 96. old.) A kizárási stratégiák a város és népessége normatív önképétől a klerikális és német-nemzeti sajtó nyilvánosságán, a Kikeri és a hozzá hasonló élclapok antiszemita és rasszista karikatúráin át (vö. Brigitte Hamann: Hitlers Wien. Lehrjahre eines Diktators. 2. kiad. München, 1998; magyarul: Bécs és Hitler. Egy diktátor tanulóévei. Bp., 2000) az olyan konkrét politikai intézkedésekig terjedtek, mint a Karl Lueger által bevezetett polgáreskü a város „német jellegének” megőrzésére. (Vö. Johannes Hawlik: Der Bürgerkaiser. Karl Lueger und seine Zeit. Wien-München, 1985. 193. old.;
Lueger kultúrpolitikai nézeteire: Günther Berger: Bürgermeister Dr. Karl Lueger und seine Beziehungen zur Kunst. Frankfurt/Main, 1998) A politikai nyomás és minden „idegen” kirekesztése oda vezetett, hogy a Monarchia nem német nyelvterületeiről származó bécsieknek csak kisebbsége vallotta be anyanyelvét. A bécsi csehek létszáma a népszámlálásoknak a beszélt nyelvre vonatkozó adatai alapján nem is állapítható meg pontosan, a becslések is a mindenkori nemzeti érdekeknek és konfliktusoknak megfelelően változtak. (John, Lichtblau: i. m. 18. old. szerint 250-300 ezer cseh és szlovák élt a századfordulós Bécsben. A bécsi csehekre: Monika Glettler: Die Wiener Tschechen um 1900. Strukturanalyse einer nationalen Minderheit in der Großstadt. Wien 1972; Bécs ambivalens ábrázolására a „másik” szemszögéből: Gertraud Marinelli-König, Nina Pavlova [hg.]: Wien als Magnet? Schriftsteller aus Ost-, Ostmittel- und Südosteuropa über die Stadt. Wien, 1996)
Az „idegenné válás” állandóan propagált rémképe elsősorban a zsidó népességet érintette, amely számára a felvilágosodás és a liberális német kultúra eszményének követése a polgári emancipáció lényeges mozzanatává vált. A bécsi zsidók „második nemzedéke” már az össznépességen belüli számarányánál jóval nagyobb mértékben volt jelen a gimnáziumokban és az egyetemeken, a művelődés iránti rajongásuk is asszimilációs készségüket jelezte, társadalmi integrálásukat azonban az antiszemita beállítottságú környezet megtagadta. A századfordulós Bécset átható antiszemitizmus győzte meg Theodor Herzlt arról, hogy az asszimilációs erőfeszítések hiábavalók, és zsidó nemzeti államot kell alapítani, s ebben a környezetben érték Hitlert is meghatározó tapasztalatai. (Vö. Steven Beller: Die Geschichte zweier Städte. Herzls Wien, Hitlers Wien. Transit. Europäische Revue, 10 [1995] 79-94. old.)
Az 1900 körüli Bécs iránti mai érdeklődés éppen a modernizációs folyamat - a művészeti modernitás és az „antimodern” társadalmi környezet közötti feszültségekben kifejeződő - kisiklásaiban és paradoxonjaiban látja a rokonságot a válságos, ambivalens és töredékes modernizáció mai tapasztalatával. A haladásba vetett hit elhalványulása, a modernitás teleologikus projektuma fölött gyakorolt „posztmodern” kritika a századvégi Bécsben rátalál a kollektív és egyéni válságtudat, illetve a nemi identitások ellentmondásos konstrukciói előképére. (Lisa Fischer, Emil Brix [hg.]: Die Frauen der Wiener Moderne. Wien-München, 1997; Harriet Anderson: Vision und Leidenschaft. Die Frauenbewegung im Fin de Sičcle Wiens. Wien, 1994; David F. Good, Margarete Grandner, Mary J. Maynes [hg.]: Frauen in Österreich. Beiträge zu ihrer Situation im 19. und 20. Jahrhundert. Wien-Köln-Weimar, 1993) A századfordulós Bécs rekonstrukciói, amelyek az 1980-as évek óta meghatározzák a tudományos és kulturális képet a Habsburg-monarchia alkonyának városáról, így mint lieux de mémoire, az emlékezet helyeiként is olvashatók, a sokrétű mai tapasztalatok fényében aktualizálva Bécset a jelenkor kulturális emlékezetében.
A mai társadalompolitikai kérdések és a múlt szemlélete közötti feszültség tükröződik a századfordulós bécsi művészi-intellektuális miliő kreativitásának különböző magyarázataiban is. Schorske szerint a liberalizmus válsága és a polgárságnak a liberális korszakot követő politikai illúzióvesztése ösztönzött arra, hogy a kultúrában keressék a mind fenyegetőbbnek érzett valóságtól való menekvést és a politikai cselekvés pótlékát. (Schorske: Wien... i. m. 8. old.) Le Rider (Das Ende... i. m.) és Steven Beller (Wien und die Juden 1867-1938. Wien- Köln-Weimar, 1993) szerint az 1900 körüli Bécs alkotóereje a zsidó származású, antiszemita környezetben élő intellektuális elit identitáskereséséből eredeztethető (vö. még Robert S. Wistrich: Die Juden Wiens im Zeitalter Kaiser Franz-Josephs. Wien- Köln-Weimar, 1999. 405. sköv. old.); míg Moritz Csáky elsősorban a közép-európai régió kulturális-etnikai sokszínűségének, azaz annak jelentőségére utal, hogy a művészek és értelmiségiek nagy része nem Bécsből, hanem a soknemzetiségű Monarchia egyéb részeiből származott. (Moritz Csáky: Die Wiener Moderne. Ein Beitrag zur Theorie der Moderne in Zentraleuropa. In: Rudolf Haller [hg.]: Nach Kakanien. Annäherung an die Moderne. Wien-Köln-Weimar, 1996. 59-102. old.; Uő.: Ideologie der Operette und Wiener Moderne. Ein kulturhistorischer Essay zur österreichischen Identität. Wien-Köln-Weimar, 1996., magyarul: Az operett ideológiája és a bécsi modernség. Kultúrtörténeti tanulmány az osztrák identitásról. Bp., 1999.) Az ellenmondásos nemzeti és kulturális azonosulások és a német kultúrától különböző osztrák kulturális identitás kialakításának a problémája az elemzés fő szempontjai Michael Pollak munkáiban (Wien 1900. Eine verletzte Identität. Konstanz, 1997), és erre épül Peter Sprengel és Gregor Streim tétele is a bécsi és a berlini modernitást összehasonlító elemzésében, mely szerint Hermann Bahr a sajátosan osztrák modernitás létrehozója. (Berliner und Wiener Moderne. Vermittlungen und Abgrenzungen in Literatur, Theater, Publizistik. Wien-Köln-Weimar, 1998.)
A bécsi modernitás különböző értelmezéseinek, egyéni és kollektív tapasztalati hátterének közös horizontja továbbra is művészet és társadalom negatív viszonya. „A művészi modernitás a modernizáció fonákjára mutatott rá. A modernitás mindent napvilágra hozott, amit a modernizáció előrelendítése érdekében elnyomtak és akadályoztak: a szép, esztétikus élet álmát, az ösztönök feneketlen mélységeit, a szorongást, az erőszak eshetőségét. A bécsi modernitás teljesítménye a modernizáció ambivalenciájának felmutatása volt.” (Ernst Hanisch: Der lange Schatten des Staates. Österreichische Gesellschaftsgeschichte im 20. Jahrhundert. Österreichische Geschichte 1890-1990. Wien, 1994. 261. old.)
Szemben azzal az igyekezettel, hogy az 1900 körüli Bécset a fényes kulturális örökség újabb klasszikus korszakaként népszerűsítsék - hiszen a „Traum und Wirklichkeit. Wien 1870 bis 1930” című kiállítás (1985. március-október) óta a bécsi századvég az osztrákok önképének, illetve a külföld Ausztria-képének meghatározó tényezőjévé vált (lásd a „Fin de sičcle” címszót in: Susanne Breuss, Karin Liebhart, Andreas Pribersky: Inszenierungen. Stichwörter zu Österreich. Mit einem Vorwort von Anton Pelinka. Wien, 1995. 131-134. old.) -, le kell szögezni: Klimt, Schnitzler, Freud és Wittgenstein Bécse - hogy csupán a századforduló egészen a mindennapi áruvilágba is benyomuló legfontosabb ikonjait említsük - elválaszthatatlan a modernitás negatív potenciáljától, Lueger és Hitler Bécsétől.