Carl Schorske e kötetben - Thinking with History. Explorations in the Passage to Modernism. Princeton University Press, Princeton, 1998. XIV, 240 old. - 1963 és 1995 között publikált cikkeit és előadásait gyűjtötte össze. ¹ Ezek a tanulmányok erőteljes és kifinomult történelmi intelligenciáról árulkodnak. Schorske a történetírásról való gondolkodással szemben - „ami általában a filozófusokra és a történetelmélettel foglalkozókra jellemző” - bevezeti a történelemmel való gondolkodás fogalmát (3. old.). ² A tanulmányok nagy többsége úgy mutatja be a szerzőt, mint aki szakmáját nagyon magas szinten műveli. A kötetet záró utószó elegáns elméleti fejtegetésében Schorske a történetírás megkülönböztető sajátosságáról mint „megismerési módról” ír (221. old.). Egy önéletrajzi esszé fél évszázad történettudományi és szellemi fejleményeinek az összefüggésében követi nyomon személyes pályafutását. A tanulmányokat a szerző az alcímnek megfelelően csoportosította: Első rész: Klió felemelkedése: Historizáló kultúrák a XIX. századi Európában; Második rész: Klió hanyatlása: A modernizmus előzményei Bécsben. Schorske tág értelemben, a történelmi tudat szinonimájaként használja a „historicizmus” kifejezést. Egyetlen kivételtől eltekintve nem a hivatásos történészekkel, hanem a „művelt osztályokkal” foglalkozik, amelyek számára a történetírás lett „a jelentésalkotás kitüntetett módozata”. Ebben a kontextusban a történelemmel való gondolkodást olyan kulturális gyakorlatként kell felfogni, amely a múltat mint a jelentésalkotás egyik formáját a jelenbeli tájékozódás forrásaként használja. A könyv témája: a századközép „uralkodó historicizmusától” a „századvég ahistorikus modernizmusa felé” mutató elfordulás (3. old.). A könyv témája és tartalma című bevezető pontosan megmondja, miként kívánja minden egyes tanulmány a téma egy-egy aspektusát illusztrálni.
A legtöbb történészhez hasonlóan, Schorske is tartózkodik attól, hogy szakmájáról elméleti fejtegetésekbe bocsátkozzon. (Louis Mink ezt úgy fogalmazta meg egyszer, hogy a történészek nem szívesen prédikálnak arról, amit művelnek.) „Nem vagyok teoretikus, sem metodológus” - írja Schorske (34. old.). De mint a többi történetíró, különösen a mai generáció tagjai, Schorske is különös gondot fordít a kutatás során felmerülő analitikus és fogalmi kérdésekre, ahogy ez egyértelműen kitűnik az itt összegyűjtött esszékből is. Sőt, miután felkérték, hogy tartson előadást egy Scripps College-i konferencián 1988-ban, tanulmányt írt Történelem és a kultúra tanulmányozása címmel, amely e kötet utószava is egyúttal, és az egyetlen olyan írás, melyet szerzője a történelemmel való gondolkodásnak szentelt. Ebben kifejti, mit foglal magába a történelemmel való gondolkodás. E néhány oldalon meglepően sok mindent elmond a történetírás megkülönböztető sajátosságáról mint megismerési módról. Rövidsége ellenére a történész szakmáról szóló beszámolója a mai történelemelméleti viták elevenébe vág, és jól egybecseng azokkal az újabb keletű törekvésekkel, amelyek az elmélet és a gyakorlat közelítésére irányulnak. ³ Schorske tanulmánya, akár a kötetben másutt elszórtan előforduló észrevételei, a saját és más történészek munkáit illető elmélkedések terméke. Azt képviseli, amit Jörn Rüsen - J. G. Droysen nyomán - historikának nevez, melyben a teoretikus magának a történeti tanulmánynak a megkülönböztető sajátosságait vizsgálja. ⁴ Chris Lorenz historiográfiaelméleti tipológiájában ⁵ Schorske történelemfelfogása - ha a tiszta történetfilozófiák képezik a kontinuum absztrakt pólusát - a konkrét pólus irányában helyezkedik el. Gondolkodása azonban nem szigorúan empirikus vagy historiográfiai. Habár nem egyetlen állandó episztemológiai alapállásból közelíti meg a tárgyát, írása korábbi elméleti hagyományokkal mutat rokonságot.
Miközben Schorske gyorsan leszögezi, hogy a történetírás alapvetően megismerési mód, kiindulásul azt a furcsa kijelentést teszi, hogy a történetírásnak nincs egyedüli saját tárgya, sem pedig önálló metodológiai struktúrája. Hangsúlyozza azt a tényt, hogy a történetírás „fogalomfüggő”, olyasmi, ami „csak a többi tudományággal fenntartott szimbiotikus viszonyban” képes létezni (16. old.). Előrelátó módon ezt az antinómiát azzal oldja fel, hogy a történészek múltra vonatkozó sajátos megközelítésének a kulcsát az idő iránt megmutatkozó érdeklődésükkel magyarázza. A történészek „mélyen tisztelik az idő rendjét”. Az időnek ez az előtérbe állítása azonban minden bizonnyal nem számít újdonságnak. Schorske - ennek az álláspontnak a részletesebb tanulmányozásához - az olvasó figyelmébe ajánlja Leonard Krieger 1957-ben írt, A történelem horizontjai című tanulmányát. ⁶ Néhány évvel korábban Marc Bloch úgy definiálta a történetírást, mint „az időben létező ember tudományát”. Újabb keletű kifejezés, amely a tudományuk lényegét velős tömörséggel kifejezni próbáló történészek mantrájává vált (gyakran a posztmodernizmus állításait cáfolandó), az időbeli változás iránti figyelem. A történészek ezen érdeklődése másfelől az emberi élet időbeliségének a tapasztalatából fakad. Ennélfogva a múlt jellegzetesen „történeti” megközelítésének ontológiai alapja a Zeitlichkeitben (Dilthey kifejezése) vagy Geschichtlichkeitben (többek között Rüsené) vagy az emberi világ történetbeliségében van. ⁷ Ez a perspektíva lényeges kiegészítője a történetelmélet ismeretelméleti episztemológiai vagy nyelvi-nyelvészeti megközelítésének.
Schorke szemben találja magát az örök paradoxonnal, mely szerint ahhoz, hogy az időhöz kötött a zeitspezifisch jelenségeket kezelni tudja, a történésznek általános ismereteket és fogalmakat - Max Weber terminológiájával élve: nomológiai tudást és általános fogalmakat - kell hasznosítania. Schorske szerint a történészek a „fogalmaktól függenek”, ezért a más tudományok által kifejlesztett fogalmakat kell kölcsönvenniük. Egyidejűleg azonban meg kell őrizniük az elemzés sajátosan történeti formáinak az integritását is. A kölcsönvett fogalmakat „történeti módon” kell hasznosítaniuk. Schorske ezt az elméleti kérdést, jellemző módon, egy olyan tanulmány elején veti fel, melyben sűrűn használja az ödipuszi feszültség fogalmát a bécsi modernizmus kialakulásával összefüggésben: „A görög mitológiák létrehozói és a modern lélekgyógyászok minden bizonnyal örök igazságra tapintottak rá, amikor azokat a problémákat dokumentálták, melyek az apa-fiú viszonyban zavarokat okoznak. Az örök igazságok azonban nem egyformán jelentkeznek a történelmi életben.” (141. old.) Szophoklész Thébáját, Hamlet Dániáját és Freud Bécsét hozza fel példaként. A történészek kölcsönvett fogalmak segítségével szervezik a múlt anyagát olyan időbeli sémákká, melyek az idő és helyszín történeti egyediségét fejezik ki.
Ezzel párhuzamosan Schorske kiemeli a történetírás fejlődési/diakronikus perspektívája és a társadalomtudományok szinkronikus orientációja közötti komplementáris viszonyt. A történészeknek a szinkronikus és diakronikus módszert egyaránt alkalmazniuk kell, miközben arra is ügyelniük kell, hogy ez ne csökkentse elsődleges érdeklődésüket az időbeli változás iránt. A történetírásnak tehát - miközben szükségszerűen sokat merít az antropológiából, mellyel oly sok ponton érintkezik - el kell kerülnie a kizárólagosan szinkronikus megközelítést. Schorske ezt az elméleti megfontolást konkrét historiográfiai terminusokban fogalmazza meg: „Az antropológia, amely újabban minden más tudományágnál jobban gazdagította a kultúrtörténetet, szinkronikus orientációjú, jóllehet ma már kezd egyre diakronikusabbá válni. Nagy veszteség lenne, ha a múlt kultúrájának a keresztmetszeti rekonstrukcióját azon az áron oldanánk meg, hogy a kultúrát létrehozó változást és küzdelmeket mellőzzük.” (232. old.) Más szóval, a történészek és az antropológusok, miközben „szisztematikusan megpróbálják az adott kultúra jellegét és felépítését rekonstruálni”, ezt különbözőképpen teszik. Schorske szerint az 1970-es évek társadalomtörténészeit „az antropológusokhoz hasonlóan jobban érdekelte a kultúra statikus keresztmetszete, mint folyamatos átalakulásának dinamikája” (33-34. old.). Amikor Jacob Burckhardtról, a XX. század történelmi tudatának egyik jelentékeny formálójáról ír, érezni azt a kreatív feszültséget, ami a diszciplína lényegéből fakad: „a struktúra gazdagon szerteágazó szinkronitása, amely a diakronikus pályaív ismeretében ugyanakkor folyamatszerű és meghatározatlan is egyben.” (8. old.) Saját gyakorlatát illetően éppen ezt a fajta egyensúlyt valósította meg.
Schorske gondosan ügyel arra, hogy ne állítson túl nagy követelményt a szakma elé. Teoretizálásának ezért is mérsékelt a hangneme, megmarad kötetlennek, és nem tör kizárólagosságra. A Scripps-előadását szójátékkal kezdi, absztrakcióval folytatja, majd metaforában összegzi mondandóját: „A történész szőtte falikárpitban a láncfonalak a diakronikus mozgatóerők, és a vetülékek a szinkronikus viszonyok. Klió ül a rokkánál, és részben a kiválasztott anyagokból, részben a kölcsönzött, nem maga készítette koncepciókból szövi a mesefonalat. Különleges ügyessége révén értelmes beszámolóvá szövi össze őket az időnek azon a szövőszékén, amely egyedül az övé.” (221. old.)
Schorske mindössze egyetlen rövid utalást tesz a posztmodernizmusra, de ez jól illeszkedik a könyv tárgyához: „Noha a [a posztmodern] azt állítja, hogy a modernizmus már a múlté, saját modernitása gyanánt újra megerősíti, mint a történelemtől, ettől a kontinuus folyamattól való elszakadást…” (4. old.) Ez a kontinuitás a modern és posztmodern attitűdök között figyelemre méltó, ismerve a történelem diszkontinuitásának posztmodern rögeszméjét. Egybecseng vele David Hollingernek a Fin-de-Sičcle Vienna puha fedelű kiadásának a borítóján szereplő ajánlószövege: „A könyv egyben a történelem tanulmányozásának a védelme is a modernizmus azon kihívó sugalmazásával szemben, mely szerint a történelem avítt dolog.” Schorske békésebb hangot üt meg az ahistorikus modernizmussal szemben, de nem mutat kisebb elkötelezettséget a történeti kutatás értéke iránt. Ami a posztmodernt illeti, amely éppen csak a Scripps College-i előadás körüli időben kezdett megjelenni, Schorske felfogása, mely szerint a történetírás megismerési mód, egyértelműen elutasítja azt a posztmodern állítást, hogy a történészek szerepe a mérvadó a múlt tanulmányozásában. Végül figyelmet érdemel az is, hogy a könyvben a nyomát sem lelni annak a faktualista-objektivista ideológiának, melyet a posztmodern teoretikusok a történészeknek tulajdonítanak. Schorske nem lengeti meg az igazság és az objektivitás zászlaját, ő egyszerűen természetesnek tartja az elkötelezettséget a vonatkozó források gondos vizsgálatán alapuló szigorú és szisztematikus kutatás iránt. Folyton éberen figyel a múltról szóló elbeszélés konstruálásakor felbukkanó bonyolult analitikus problémákra. Önéletrajzi esszéjében bemutatja, miként hatott személyes életútja a munkájára.
Schorske elmélete és gyakorlata jól illeszkedik egymáshoz. A történetírásról mint megismerési formáról kialakított felfogása hűen tükröződik összegyűjtött tanulmányaiban, melyekben a múlt jellegzetesen „történelmi” megközelítése nyilvánul meg. Ugyanakkor, természetesen, elmélete nem fedi le a maga teljességében gyakorlatának komplex szövetét. Ez még a legátfogóbb elmélet számára is rendkívül nehéz feladat.
Az Első és a Második rész tanulmányai a történelemmel gondolkodó Schorsket, az utószóban megfogalmazottak viszont a megismerési módot tárják elénk. De e tanulmányokban vizsgálata tárgyait - irodalmárokat, művészeket, építészeket - úgy ábrázolja, hogy a történelemmel való gondolkodást némileg más értelemben fogja fel: „A történelemmel való gondolkodás a múlt anyagainak felhasználását és azokat a konfigurációkat egyaránt felöleli, melyekben a jelenbeli tájékozódás céljából elrendezzük és értelmezzük őket. Ez a definíció magában foglalja: »a múlt elemeinek felhasználását a jelen és a jövő kulturális konstruálása során«.” (3. old.) Az így értett történelem, vagy a XIX. század művelt osztályainak kulturális gyakorlatában ható történeti tudat erózióját jeleníti meg ezekben a tanulmányokban. Az írások sikeresen töltik be hivatásukat, annak ellenére, hogy a „történelemmel való gondolkodás” kifejezés ritkán fordul elő a könyvben, és megírásukkor ez az alcím még nem is létezett. A következőkben a könyv témáját úgy próbálom meg összefoglalni, hogy közben tekintettel leszek a gyakorlatra is.
A könyv témáját, a mind népszerűbb „historizmusból” az ahistorikus modernizmusba történő átmenetet, jellemző pontosággal így formulázza a szerző: „Ha tekintetünket a XIX. század közepének elit kultúrájáról a XX. század közepére fordítjuk, szembetűnik, milyen drasztikus a szakítás a történeti tudattal.” (4. old.) E szakítás első fázisa a XIX. század utolsó évtizedeire esett. Az első rész tanulmányainak változatos színhelyei - többek között Basel, Bayreuth, London és Párizs - ahhoz szolgálnak háttérül, hogy a szerző mondanivalóját a példák sokaságával illusztrálják. „Az európai kultúra történetében Klió soha nem játszott még olyan kiemelkedő - hogy azt ne mondjam: hegemón - szerepet, mint a XIX. század közepén.” Ugyanakkor ezek a csodálatos tanulmányok - részben azért is, mert hatalmas tématerületet fognak át - kissé szétszórtan vezetik be a rájuk következőket. Csak az Első rész utolsó írásával kezdődő bécsi tanulmányokban tudja Schorske igazán kibontakoztatni elemző képességeit, hogy részleteiben is feltárja az ahistorikus modernizmusba való átmenetet. Akkor érzi igazán elemében magát, amikor az elit kultúra különböző összetevőinek - irodalom, képzőművészet, építészet, zene - a bonyolult egymásba kapcsolódását a megfelelő intézményi, társadalmi és politikai kontextusokban elemzi.
A Generációs feszültség és kulturális változás című, kilencedik tanulmányban Schorske az osztrák modernizmus első jelentős áttörését ecseteli, azt, ami az 1890-es években először az irodalomban, majd a képzőművészetekben következett be. A kulturális változás dinamikájának meghatározó tényezőjét az ödipuszi konfliktus fogalmában látja. Elemzését az 1870-es évek diákmozgalmával kezdi, melynek résztvevői büszkén viselték a Die Jungen nevet. Az apáik liberalizmusa ellen lázadva is végig szorosan a történelemhez kötődtek, „továbbra is a történelemmel gondolkodtak” (145-148. old.). Az 1890-as évek Fiatal Bécs irodalmi mozgalma azonban már nyíltan modernista és történelemellenes volt. „Kiállt a »modern« [...] mint létforma és szenzibilitás mellett, amely minden korábbitól különbözött és ily módon eltávolodott a történelemtől.” (146. old.) A fiatal irodalmárok - köztük Arthur Schnitzler és Hugo von Hofmannsthal - „nem tekintették már a történelmet annak a jelentéssel teli folyamatnak, amiből a jelen a maga célját és helyét a nap alatt eredeztette”. A képzőművészetben, néhány évvel később, ezúttal is a Jung nevet választva, a fiatal lázadók újfent kinyilvánították kulturális elszakadásukat a múlttól. 1897-ben új művészcsoportosulást hoztak létre, és szecesszionistáknak nevezték magukat. Gustav Klimt és mások munkái elvetették „a századközép klasszikus és történelmi realista tradícióját, midőn »keresték a modern ember igazi arcát«” (149. old.). Freud, akit Schorske a tanulmány elején könnyed kézzel vázol fel teoretikusként, a végén már mint fin-de-sičcle modernista jelenik meg, olyasvalakiként, akinek történelmietlen elméletei a bécsi kultúrában gyökereznek (153. old.). Ez a miliő tette lehetővé Freud számára, hogy feltárja „az egyéni psziché univerzális természetét és dinamikáját, bármely kultúrából származzék is” (193. old.). A pszichológiában így ő képviselte a bécsi modernizmust.
Schorske különösen virtuóz módon fejti ki elgondolását az építészet kapcsán, amely már a Bécsi századvégnek is emlékezetes fejezete volt. Ebben az esetben a XIX. század közepi Ringstraße építészetét választja kiindulópontul (kilencedik tanulmány, az utolsó az Első részben), majd az új modernista áramlatok későbbi hullámait tárgyalja (tizedik tanulmány). A főváros szívében lezajló nagy átépítés, a Ringstraße, az uralkodó historizmusnak volt ékes vizuális bizonyítéka. Bécs, Európa többi városához hasonlóan, monumentális középületeit történeti stílusépítészetként képzelte el (9. old.). Bár a különböző építészeti megoldások között dúlt a harc a térért, mindegyikük osztotta a historizmus általánosan elfogadott stílusjegyeit és szimbolikáját (105. old.). A Ringstraße épületei gótikus, reneszánsz és neoklasszikus stílusban épültek (157. old.). A néhány évtizeddel későbbi radikális változásokat Schorske a következő eleven formulával jellemzi a tizedik tanulmány elején: „A XIX. század végén hirtelen és zavarosan felbukkanó modernizmus, ez a történelemtől tudatosan elforduló, tágan vett kulturális mozgalom az építészetet is magával ragadta egész Európában. Hatása azonban Bécsben volt a legerősebb.” A Ringstraße magára vonta a figyelmet, és az 1890-es évek végén támadások kereszttüzébe került a „modernitás képviselői” részéről. A kritikus nézőpontok jelentősen eltértek ugyan egymástól, mindannyian egyetértettek azonban a „történelmi stílusú építészet” legitimitásának elvetésében (158. old.). Adolf Loos Ringstraße Bécsét „Potyemkin-városnak” nevezte. A történelmi stílusokat úgy tekintették, mint annak jelét, hogy „a polgár a múlt álruhájával leplezi identitását” (158. old.). A kritikusok egy csoportja szoros kapcsolatban állt a szecesszió művészeti mozgalmával. A szecesszió építészeinek vélhető megrendelőjétől, „a műveltség (Bildung) új emberétől - elődjétől eltérően, aki a birtokba vett történeti kultúra műveivel tette gazdagabbá életét - azt várták el, hogy belülről határozza meg önmagát, hogy a saját lelkét nemesítse művészetté” (161. old.). Ily módon az 1890-es évek építészeti eszmecseréinek korábban „történeti és társadalmi nyelvezete pszichológiai diskurzussá alakult át” (12. old.).
Schorske a zenében megnyilvánuló ahistorikus modernizmust is bemutatja. Állítása szerint „a zenében sokkal inkább, mint a magas kultúra bármely egyéb területén, Ausztria határozta meg az európai világ modernizálásának tempóját és jellegét” (13. old.). E témakörrel kapcsolatos mondanivalóját Gustav Mahlerről írt tanulmányában fejti ki, amely egy Leo Baeck emlékére tartott előadás alkalmával jelent meg 1991-ben. Mahler zenéje volt az, ami „a nem homogén, ellentmondásokkal teli modern világot kifejezte, melynek megjelenítésére többé nem voltak már alkalmasak a történetileg kialakult formák. Zeneszerzőként Mahler szimfóniáiban sokat hasznosított a Die Jungen mozgalom eszméiből. Összekötő kapocsként láttatja őt Schorske a Haydn, Mozart és Beethoven által képviselt első bécsi iskola és a disszonancia felszabadítója, a Schönberg nevével fémjelezhető második bécsi iskola között. Karmesterként Mahler hű maradt a klasszikus tradícióhoz. Zeneműveivel „egy modern teatrum mundit teremtett, melyet a nem egynemű elemek sokfélesége és a lelkiállapotok gyors, hullámszerű váltakozása jellemez” (13. old.). Schorske - főként a Bevezetőben - szemléletesen írja le, hogyan tartozik Mahler a kialakulóban lévő ahistorikus modernizmushoz. A tizenegyedik tanulmányban részletesebben is elemzi Mahlert belehelyezve őt a komplex társadalmi és kulturális környezetbe.
Összefoglalónk csak felületesen érintheti Schorske bonyolultan felépített elemzését, bár talán érzékeltethetjük, hogy a szerző mi módon szervezi egyetlen központi gondolat köré esszéit, amelyek eredetileg némileg más szempontok szerint íródtak. Paradox módon, ha közelíteni akarunk Schorske nehezen megfogható, komplex és sokarcú „gyakorlatának” jellemző sajátosságaihoz, a tanulmányokat egymástól elválasztva, az alcímben jelzett témától függetlenül kell megvizsgálnunk. Schorske a rövid tanulmányok és esszék műfajának a mestere. Míg a Bécsi századvég tanulmányaiban az elemzések mélyrehatóbbak, ezen rövidebb írásokra inkább a rendkívül kicsiszolt megfogalmazás és az imponáló koherencia a jellemző. Minden „tény” - ha nem tabu többé ez a szó - megtalálja a helyét egy összefüggő egészben, illusztrálva és erősítve az értelmezést, amely eligazít a jelenségek sokféleségében. Mindegyik tanulmány, más és más módon, az Utószóban tárgyalt megismerési módot illusztrálja. Schorske kifinomult érzékkel nyúl a forrásokhoz. Ezek az írások nem egy „metodológia” alkalmazásának a termékei. Bárki, aki kísérletet tesz a Schorske munkájának alapját képező paradigma leírására, szinte reménytelen feladatra vállalkozik. Minden tanulmány önálló egész. Nincsenek olyasfajta, a szövegtől leválasztható konklúziók, mint a természettudományokban. A következő példák, amelyek az Első részből valók, Schorske gyakorlatának sokszínűségét és kiterjedtségét érzékeltetik.
Akármilyen bombasztikusan hangzik is, meg kell állapítanunk, hogy Schorske tanulmányai, mind tartalmukat, mind stílusukat tekintve, káprázatosak. Kivétel nélkül tömör értelmező és ténybeli mondandót tud becsomagolni a számára adott kis helyen. Schorske mestere az összefoglaló mondatoknak, noha a tanulmányok nehezen engednek a rövid összefoglalásnak, erre hozok is néhány példát. Az a tanulmány, amelyik elsőként ötlik fel bennem, A Grál nyomában: Wagner és Morris, szemléletes összehasonlító történeti munka, amely 1967-ben, a Herbert Marcuse-emlékkönyvben jelent meg. Schorske a címben megfogalmazott kérdéssel kezdi: „Milyen alapon hasonlít össze valaki egy zenészt egy tervező-kézművessel, egy német nacionalistát egy angol szocialistával, Metternich korának gyermekét a nálánál huszonegy évvel fiatalabb Viktória-korabelivel?” (90. old.) Válasza arra a közhelyszerű igazságra világít rá, hogy „a történetírás gyakran látszólag összefüggés nélküli jelenségekben is fedezhet fel rendszert”. A középkori megújulás és modern tartalma: Coleridge, Pugin és Disraeli című esszében sikeres kirándulást tesz a csatornán túlra. Témájául a középkori Európát bejáró kísértet szellemét választja. A történetírás mint hivatás Burckhardt Baselében című tanulmányában a tőle megszokott társadalom-, intézmény- és kultúrtörténeti szintézist kapjuk. Az Ausztria két kultúrája és modern sorsuk című írását két sajátosan „történeti” fogalommal vezeti be, a barokkal és a felvilágosodással, majd ezek diakronikus elemzése következik, gazdagon részletezett társadalmi és kulturális kontextusba ágyazva.
Melyek tehát Schorske történetírói gyakorlatának a történelemelmélet számára adódó következményei? A hatásos elméletnek nemcsak azt kell figyelembe vennie, amit a történészek csinálnak, hanem azon jelenségek történetiségére is tekintettel kell lennie, melyekkel a történészek foglalkoznak. Az, ami Schorske esetében először eszünkbe jut, a fogalomalkotás sajátosan történelmi formáinak jellegzetessége, különösen, mivel szereti hangsúlyozni, hogy a történészek mily nagy mértékben függenek más diszciplínáktól. Az olyan fogalmak, mint a modernizmus, a felvilágosodás és a barokk, nyilvánvalóan történelmileg specifikusak, bár nem alkothatók meg más forrásokból származó fogalmak nélkül. A fogalomalkotás kérdése további elméleti vizsgálódást igényel. E téren, de másutt is, Fritz Ringer Max Weberről írott könyve emlékeztet bennünket a régibb keletű elméletek máig érvényes, gazdag anyagára. ⁸ Weber például kimutatja a leírás és a magyarázat közti szoros kapcsolatot. Noha valószínűtlen, hogy a „történeti magyarázat” végleges meghatározása valaha is megszülethet, van bizonyos tere annak, hogy szisztematikusan leírjuk: miként teszik a történészek képessé az olvasót annak megértésére, hogy a dolgok hogyan és miért alakultak ki úgy, ahogy alakultak. Schorske nem szentel túl sok figyelmet magának a „magyarázatnak”. Az olvasó meg lehet elégedve a mesterien rekonstruált jelenségekkel, melyek kialakulását hajlamos adottként elfogadni. És itt érdemes megemlíteni Collingwood mondását - a histoire événementielle közegében -, mely szerint: ha tudod, mi történt, már azt is tudod, miért történt. Egy átfogó elméletnek azonban meg kell mutatnia azt a módot is, ahogyan a történészek az időbeli változás és kontinuitás történetileg specifikus folyamatait rekonstruálják. Mivel bármely szinkronikusan elemzett szituáció elemei maguk is korábbi történeti folyamatok termékei, ebből az következik, hogy az ilyen szempontok szerint előre haladó elméleti vizsgálódásnak a történeti folyamatok természetét érintő kérdésekre is ki kell terjednie.
Az elmélet azonban jó hatással is lehet a gyakorlatra. A modernizmus által felvetett analitikus probléma is ezt példázza. A modernizmus heterogén szellemi és művészeti tevékenységeket fog át különféle nemzeti környezetekben: Kokoschka és Joyce, Picasso és Schönberg, Eliot és Sztravinszkij. Ilyen vagy olyan formában, a modernizmus a XIX. század vége óta a színen van. Amennyire azt a tanulmánygyűjtemény műfajának korlátai megengedték, Schorske hatékonyan és gazdaságosan kezelte a problémát azáltal, hogy a modernizmusnak (kialakulása kritikus időszakában) egy lényegi aspektusára koncentrált, és azt a várost választotta ki magának, amely a mozgalom központja volt. Egy mindent átfogó tanulmányban azonban olyan elméleti forrásokra is támaszkodhatott volna, amelyek lehetővé teszik számára, hogy az ilyen változatos jelenségeket is megragadó fogalmat alakítson ki. Ugyancsak a műfaji megkötöttség az oka, hogy a kötet csupán elszórt módon utal a komparatív megközelítésre. Egy átfogó tanulmányban Schorske szisztematikusabb elemző munkát végezhetett volna, felhasználva azt a fajta komparatív történetírást is, melynek tüzetesebb elméleti vizsgálata csak nemrég kezdődött el. ⁹
Schorske a Köszönetnyilvánítások első mondatában a szakmai fejlődésében meghatározó oktatói tevékenységét hangsúlyozza: „A XIX. századról írt tanulmányok témái és intellektuális anyaga a tanítás során alakult ki.” (XIII. old.) Ez a gondolat A szerző: találkozás a történelemmel című második esszében tér újból vissza. ő maga meglehetősen jó és fiatal tanárkezekbe került, amikor 1932-ben a Columbia College hallgatója lett. A bevezető szemináriumokon Jacques Barzun, Lionel Trilling és Moses Hadas tanítványa volt. Az évtized vége felé a Harvard posztgraduális hallgatójaként a történészklub által szervezett historiográfiai stúdiumra járt, amely a weimári köztársaság és a Harmadik Birodalom német történetíróival foglalkozott. Ennek tanulságai abban a véleményében fejeződnek ki, melyet generációjának más történészei is osztottak: „itt ébredtünk annak tudatára, hogy társadalmi helyzetünk milyen torzításokat idézhet elő, amit az idősebb generáció az objektivitásba vetett pozitivista hite folytán nem akart észrevenni” (24. old.). Nincs itt szó ödipuszi lázadásról. Ez csak egyetlen rá jellemző, visszafogott észrevétel. Pearl Harbor előtt néhány hónappal bevonult katonának, és a hadsereg kutatási és fejlesztési részlegénél teljesített szolgálatot, több más történésszel, többek között Leonard Kriegerrel együtt. 1946-ban oktatói állást kapott a Wesley egyetemen: „Az oktatással kapcsolatos felnőttkori élményeim közül valószínűleg a wesleyi volt legnagyobb hatással szellemi fejlődésemre és arra, hogy történészként határozzam meg magamat.” Felkérték, hogy tartson előadás-sorozatot az elsőéveseknek a nyugati civilizációról, amitől újra gólyának érezte magát. Négy szemeszteren keresztül „elegendő alkalma nyílt az anyag gazdagságának felfedezésére”. (Ez arra emlékeztet, hogy a fiatal Ranke első elméleti munkái egyetemes történelmi előadásaiból nőttek ki. ¹⁰ A Western Civilization című kurzus manapság tapasztalható elsorvadása értékes intellektuális tapasztalatoktól fosztja meg a fiatal történészeket.) A Berkeley egyetemen, a zavaros 1960-as években eltöltött idő Schorske számára a tanítás folytán életét stabilizáló erővé vált: „Hallgatóim, bármilyen forrongóak és elkötelezettek voltak is akkoriban, szintén a stabilitás állandó forrását jelentették számomra.” A Princeton egyetem az 1970-es és 1980-as években nyugodtabb környezetnek bizonyult, ahol figyelmét újra azon elméleti problémák felé fordíthatta, melyek a háború utáni években is foglalkoztatták.
A Wesley egyetemen töltött években Schorske szellemi fejlődésére meghatározó hatással volt az amerikai „egyetemi kultúra dehistorizálódása”, ami az irodalmi új kriticizmus (New Criticism) irányzatban és az ahistorikus társadalomtudományok előtérbe kerülésében nyilvánult meg. Erre a „paradigmaváltásra” Schorske kétféleképpen reagált. Egyrészt eltökélt szándéka volt, hogy megvédi a történeti tudat integritását ezek ellen az ahistorikus támadások ellen, és a történelemmel gondolkodva megkezdte „a történelmet tudatosan elvető modern kulturális tudat történeti genezisének” feltárását. Másrészt, és ez igen jellemző rá, nem elégedett meg a pusztán negatív reakcióval. Kollégái révén megismerkedett a „formális analízis alapelemeivel”, így sajátos technikáik segítségével „nagyobb fogalmi pontossággal végezhette történeti elemzéseit” (28-32. old.). Jó úton haladt afelé, hogy interdiszciplináris eszmetörténésszé váljon. Miután úgy döntött, hogy a modern kulturális tudat történeti genezisének vizsgálatára egy város a legalkalmasabb egység, ki is próbált közülük néhányat a Wesley egyetemen vezetett szemináriumokon. Végül Bécset választotta.
A jelenen és a jövőn idős professzorként tűnődő Schorske pozitívan ítéli meg a historiográfia helyzetét: „Ma a történészhallgatók irodalmi vagy képzőművészeti szemináriumokra, sőt pszichoanalitikai képzésre járnak, hogy elsajátítsák a történeti vizsgálat tárgyának analitikus módszereit. [... ] Egy így kiképzett nemzedék, mint ahogy mindannyian tudjuk, éppen most kezdi megalkotni azokat a műveket, amelyek egyesítik egymással a precíz analízist és a dúsfonatú történelemi textúrát.” (231. old.)