Szívem szerint már a rövid könyvészeti leírást is teletûzdelném kérdõjelekkel. Itt van mindjárt a cím: biztos, hogy a kötetben közölt írások mind - vagy legalább többségükben - irodalomelméleti tanulmányok? ¹ Ezután következnek a fordítók: biztos, hogy a nevükkel közreadott szövegek mind fordításnak tekinthetõk? És végül, de nem utolsósorban: egészen biztos, hogy valaki megszerkesztette (vagy legalább egyben elolvasta) a kinyomtatott szöveget?
A következõkben a felsorolt kérdések közül csak azzal foglalkozom érdemben, hogy fordításnak tekinthetõk-e a közreadott szövegek. Elõször röviden válaszolok a kérdésre, utána pedig megpróbálom érvekkel és konkrét példákkal alátámasztani a válaszomat. Nevezetesen azt, hogy a tanulmánykötetben közölt írások többsége fordítás (és van közöttük jó - sõt: nagyon jó - fordítás is), de nem mindegyik szöveg tekinthetõ fordításnak.
Kezdem a legzavaróbbal: a folyamatos magyar szöveget lépten-nyomon megtörõ, zárójelbe tett francia szavakkal. Noha általában nem értek egyet azzal az elterjedt gyakorlattal, hogy a fordító zárójelben megadja egy-egy nehezen fordítható terminus eredetijét - ezzel ugyanis nyíltan bevallja, hogy a problémát nem sikerült megoldania -, de Ricoeur szövegei olyan nehezek, hogy az õ esetében szívesen feladom az elveket. Tökéletesen megérteném - és szóvá se tenném -, ha a nehezen fordítható terminusok elsõ elõfordulásánál (vagy mondjuk minden tanulmányban az elsõ elõfordulásnál), továbbá a már megszokott, bevett fordításoktól eltérõ megoldásoknál ott találnám zárójelben az eredeti szövegben szereplõ kifejezést. Azt azonban egyáltalán nem értem, miért kell minden elõfordulásnál megadni az eredetit. Ez még akkor is fölösleges, ha a fordítás nem nyilvánvaló vagy egyenest meglepõ (mint mondjuk a „megnyilatkozás”-nak fordított „discours”), a triviális esetekben pedig egyszerûen nevetséges. Mit akart a tudomásunkra hozni a fordító, amikor a „beszéd” után zárójelbe mindig odatette, hogy „parole”? Csak a csúcsteljesítményt mondom: tizénkét alkalommal egyetlen lapon (10. old.)! ² Talán a frappáns magyar megoldásra akarta (tizenkétszer) fölhívni a figyelmet? Azt ugyanis nem gondolhatta komolyan, hogy akad olyan magyar (Ricoeur-) olvasó, aki ne tudná behunyt szemmel is azonnal megmondani, mi áll egy francia szövegben azon a helyen, ahol magyarul azt találja, hogy „beszéd”! (A behunyt szemhez muszáj ragaszkodnom: nyitott szemmel túl könnyû lenne a feladat, mivel három sorral az elsõ „beszéd” alatt ott láthatjuk Ferdinand de Saussure nevét.)
Még szerencse, hogy a kötet hat fordítója közül csak egy, Jeney Éva ragaszkodott ilyen megszállottan az eredeti francia terminológia megadásához (az viszont már korántsem szerencse, hogy a tíz tanulmány közül ötöt õ fordított). A többiek (vagy a szerkesztõ?) csak a „discours”-hoz ragaszkodtak következetesen. De ezt tulajdonképpen megértem: hiába szánja el magát az ember, hogy a „discours”-ból mindig - ha törik, ha szakad - „megnyilatkozás” lesz, amikor leírja, mégiscsak elbizonytalanodik, és a maga megnyugtatására, meg a félreértések elkerülése végett gyorsan odaírja zárójelben az eredetit. ³
Lehet persze, hogy nem is bírálnom, hanem dicsérnem kellene Jeney Évát azért, hogy lépten-nyomon francia szavakkal tûzdelte tele a szövegét. Honnan tudnám például, mi a fenét akar Ricoeur a „feltûnõ” jelölõkkel, meg a „feltûnõ” megjelöléssel, ha nem állna ott zárójelben, hogy „ostensifs”, illetve „ostensive”?! A magyar szövegbõl soha nem jönnék rá, az ugyanis - ha kihagyom belõle a zárójeles francia szavakat - vagy teljesen értelmetlen (mint a „mutató” vagy „feltûnõ” jelölõk, melyek arra szolgálnak, hogy a beszédet a valóságba horgonyozzák⁴), vagy egyenest félrevezetõ (mint a „feltünõ megjelölés”, melynek valamiképpen a láttatás gesztusához volna köze⁵). A beiktatott francia szavak azonban tökéletesen eligazítanak (itt nem annyira a zárójelbe tett eredeti terminusok, mint inkább az eléjük írt magyar szavak a zavarók): Ricoeur nem „feltûnõ”, hanem „osztenzív” (amirõl beszélünk, arra rá is mutató) jelölõkrõl, illetve megjelölésekrõl beszél. Így azután minden a helyére kerül: annak már van értelme, hogy az osztenzív jelölõk arra szolgálnak, hogy a beszédet a valóságba horgonyozzák, és abban sincs semmi félrevezetõ, hogy az osztenzív megjelölésben a beszéd a láttatás gesztusával egyesül.
Jeney Éva szövegeit azonban nemcsak a sok zárójel miatt nehéz olvasni, hanem mert nem mindig sikerült megemésztenie és magyarra fordítania az alapul szolgáló Ricoeur-szövegeket. Nem értek egyet Mártonffy Marcell furcsa-felemás dicséretével, mely szerint „Jeney Éva avatott és érzékeny” fordításainak olvasását „nem is a magyar mondatfûzés akadályozza, hanem a terminológiai aggályosság indokolatlan jelzései”. ⁶ Szerintem a magyar mondatfûzés is nehezíti az olvasást. Most nem hibákról beszélek, hanem arról, hogy helyenként kínosan rossz a szöveg. A nyitó tanulmány például - noha az eredeti sem nyelvileg, sem tartalmilag nem túl nehéz - szinte olvashatatlan. És nemcsak „a terminológiai aggályosság indokolatlan jelzései”, hanem a nyakatekert mondatfûzés és a komolytalan - olykor mulatságos - megfogalmazások miatt. Én legalábbis nem tudok komolyan venni egy olyan szöveget, melyben azt olvasom, hogy az egyik felborulás a kulcsa egy másik felborulásnak (a „szöveg és világa közötti kapcsolatnak a felborulása a kulcsa annak a másik felborulásnak”, 14. old.), vagy hogy szembesülni látunk kétféle, kettõs cím alá helyezett magatartást („[t]énylegesen az olvasásban látjuk nemsokára szembesülni a kezdetben a magyarázat és értelmezés kettõs címe alá helyezett két magatartást”, 15. old.). Nem ártalmatlan ilyesmit olvasni: egy idõ után az ember ráhangolódik a szövegre (kezd kialakulni benne egy „sajátos szándék[…] a szöveg tekintetében”, 19. old.), már az sem zavarja, ha azt mondják róla, hogy egy „szándék által” elhatároz valamit („[e] sajátos szándék által az olvasó elhatározza”, uo.), és mivel nem igazán érti, mit is határozott el („az olvasó elhatározza, hogy a »szöveg helyén« s e hely »berekesztésében« [»cloˆture«] tartózkodik”, uo.), mire észbe kap, be van zárva a szövegbe, nincs többé menekülési útvonal (ennek „a választásnak az alapján a szövegnek nincs kintje, csak bentje van”, uo.).
A normális olvasó itt föladja, ⁷ a kritikus azonban nem tekinthetõ normálisnak: õt most kezdi csak igazán érdekelni a folytatás. Vajon milyen lehet a többi fordítás? Hiszen a Mi a szöveg? címû nyitó tanulmány amolyan olvasócsalogató: (franciául) az is megérti, aki egyébként nem tud ricoeurül. De mi lesz a többivel, az igazán nehezekkel? Pédául a Metafora és filozófiai megnyilatkozás címû tanulmánnyal (csak hogy világos legyen: a Métaphore et discours philosophique címûvel), mely tele van vaskos filozófiai nehézségekkel? Nos, a kettõ között valaminek történnie kellett: Jeney Éva fordításában ugyanis a Metafora és filozófiai megnyilatkozás sima, jól olvasható, világos magyar szöveg. Vannak ugyan benne szöveggondozási hibák, de azok is inkább csak mulatságosak, semmint zavarók. ⁸ Hogy mi történt a kettõ között? Csak annyi, hogy ennek a szövegnek egy rövidített változata egyszer már megjelent magyarul. ⁹
A magyarul már megjelent részeket (a teljes szövegnek több mint a felét) Jeney Éva a korábbi fordítás felhasználásával fordította. Hogy egészen pontos legyek: tulajdonképpen nem fordította, hanem a német változat alapján készült korábbi fordítást összevetette a francia eredetivel. Ahol eltérést talált, ott a francia szöveget tekintette mérvadónak, és elvégezte a kontrollszerkesztõi feladatokat: lefordította a kihagyott - tudniillik a német változatban nem szereplõ - kürülbelül másfél oldalnyi szöveget, a teljes francia változatnak megfelelõen javította a számozásokat és a belsõ utalásokat, valamint visszakereste az idõközben magyarul megjelent vagy újrafordított mûvekben az idézeteket, és ezeknek megfelelõen korrigálta a hivatkozásokat. De ott is csiszolta, javította - ha kellett, újrafordította - az elsõ fordító, Gyimesi Tímea szövegét, ahol nem talált eltérést. Erre többnyire szükség is volt, mert Gyimesi Tímeának sikerült ugyan megfejtenie a vaskos filozófiai nehézségeket, de nem mindig sikerült jól olvasható magyar szöveget produkálnia. Jeney Éva azonban ott is „javította” vagy „újrafordította” (értsd: minimálisan megváltoztatta) a korábbi fordítást, ahol a magyar szöveg ezt egyáltalán nem indokolta. A terminológiai következetességet - azt, hogy nála a „diskurzus” „megnyilatkozás”, vagy (hogy még egy példát mondjak) az „interpretáció” „értelmezés” lett - értem, de nem mindig errõl van szó. Néha csak egy-két semleges kifejezést változtatott meg: Gyimesinél például az áll, hogy „[e]lkülönítve vizsgálom meg az elhasznált metafora ki-nem-mondott hatékonyságának tézisét”, ¹⁰ Jeneyében pedig azt találjuk, hogy „[e]lkülönítve elemzem az elhasznált metafora ki nem mondott hatékonyságának tételét” (218. old.). Vagy nem változtatott semmit, csak benyomott még egy szót, vagy más kötõszót használt, mint Gyimesi: „Az elnyíló virág egy napon végül is a növénygyûjteményben végzi, mint ahogy a használat is az elhasználódásban” - olvassuk a korábbi fordításban; ¹¹ ami a Jeney-féle „újrafordításban” így hangzik: „Az elnyíló virág egy napon végül valamikor a növénygyûjteményben végzi, akár a használat is az elhasználódásban.” (211. old.)
Félreértés ne essék: nem az ellen van kifogásom, hogy Jeney - kisebb-nagyobb változtatásokkal - felhasználta Gyimesi Tímea korábbi fordítását. Ez teljesen szokásos eljárás, csakhogy az ilyesmit illik bevallani: a 204. lapon egy fordítói jegyzetben meg kellett volna említeni, hogy a tanulmány további részének fordítása Gyimesi Tímea (itt és itt megjelent) fordítására támaszkodik (vagy annak felhasználásával készült). ¹²
És ha már itt tartok, kicsit általánosabban is megfogalmazom a kifogásomat. Mivel a kötetben megjelent fordítások többsége másodközlés, a kiadónak minden esetben meg kellett volna adnia, hol és mikor jelent meg elsõ ízben a szöveg. Az Osiris Kiadó azonban mostanában mintha titkolózna: újra piacra dob régóta hiányzó alapmûveket, de a kiadványból az olvasó - hacsak nem veszi magának a fáradságot, hogy sorról sorra összevesse a tíz-húsz évvel ezelõtti, ma már nehezen fellelhetõ elsõ kiadással - soha nem tudja meg, mit tart a kezében. Változatlan utánnyomást? Második kiadást? Esetleg: második, átdolgozott kiadást? Bevallom, nem értem a kiadó eljárását. Talán szégyelli, hogy olyan könyveket ad ki, melyek már az átkosban is megjelenhettek? Vagy nem akar olyan kiadók jogutódjaként tündökölni, amelyek egykor nemcsak kiadtak, hanem cenzúráztak is könyveket? Ennyivel fontosabb számára a politikai makulátlanság, mint a (tudtommal folytonos kiadói és szerzõi) jog? Az sem zavarja a kiadót, hogy így - ha sehogyan sem jelzi, hogy övé a jog - könnyen a kalózkiadás gyanújába keveredhet? Veszélyes játék ez (legalábbis, amíg a „polgári” nemcsak politikai, hanem jogi kategóriaként is érvényes.)
Az „újrafordítás” esetében másról van szó: minden újrafordítható, de ha az új fordítás támaszkodik a korábbira, azt illik megemlíteni. Ha egyáltalán nem támaszkodik rá - erre is találunk példát a kötetben -, akkor persze nincs mit mondani. Hacsak azt nem, hogy bár támaszkodott volna… Úgy értem, mindenki jobban járt volna, ha az a - fordításnak semmiképpen nem nevezhetõ - valami, amit Jeney Éva A szöveg és az olvasó világa címmel adott közre, támaszkodhatott volna Martonyi Éva szép, világos és könnyen követhetõ Ricoeur-fordítására, melynek - helyesen - A szöveg világa és az olvasó világa a címe. ¹³ Ízelítõül mindkét fordítótól idézem a tanulmány nyitó mondatát. A Jeney-féle változatban: „Újabb lépést teszünk a fikció és a történelem idejének keresztezõdése felé, miközben arra kérdezünk, hogy mit tarthatunk a fikcióban ellenpontjául annak, ami a történelemben »valóságos« múlt.” (310. old.) A „fikció és a történelem idejének keresztezõdésén” talán még tudnék mulatni, de az már cseppet sem mulatságos, hogy egy magyar nyelvû könyvnek szánt szövegben azt kell olvasnom, hogy valamit valaminek az „ellenpontjául tarthatunk”. Ráadásul a francia szövegben szó sincs „ellenpontról”: Ricoeur azt kérdezi, mi lehet az egyik oldalon (a fikcióban) a „contrepartie”-ja annak, ami a másikon (a történelemben) a valóságos múlt. ¹⁴ Martonyi Éva fordításában: „Most egy újabb lépést teszünk a fikció idejének és a történelem idejének találkozási pontja felé, arra a kérdésre keresve a választ, vajon mi felelhet meg a fikcióban annak, ami a történelemben a »valóságos« múlt.” ¹⁵
A párhuzamos idézetek magukért beszélnek ugyan, de fölöslegesek: mind a Jeney-, mind a Martonyi-féle szöveg megjelent, bárki összevetheti õket. A továbbiakban inkább megpróbálok érveket fölhozni amellett, hogy Jeney Éva szövege nemcsak egy jól sikerült fordítás fényében minõsül gyengének.
1. A szótár szinte mindig több lehetõséget kínál egy-egy szó fordítására, s a kínálatból a fordítónak kell - sok mindent mérlegelve - kiválasztania a legmegfelelõbbet (olyan is van persze, hogy a fordítónak el kell felejtenie, milyen megoldást javasol a szótár, de most nem errõl beszélek). Nos, Jeney Évának többnyire tévedhetetlen biztonsággal sikerül kiválasztania a legkevésbé odaillõ szót. Egy-egy mellélövés nem sok vizet zavarna, hiszen az olvasó akkor is megérti, hogy a történész valami valóságosra utal, ha az áll a szövegben, hogy a történész „vonatkoztat” valami valóságosra; azon sem töri a fejét, mi lehet a „szó abszolút jelentése”, úgyis a bevett fordulatot olvassa helyette (azt, hogy „abszolút értelemben” vagy „abszolút értelemben véve”); és még azt is inkább csak kínosnak találja, hogy ebben a szövegben folyton arról van szó, a múlt „észrevehetõ-e”, mert pontosan tudja: ilyenkor arra a jól ismert problémára kell gondolnia, hogy a történész számára a múlt nem „megfigyelhetõ”. Ám az még a legedzettebb olvasót is megzavarja, ha a fordító háromszor lõ mellé egyetlen mondatban, ¹⁶ és ha valakinek mégis sikerülne mind a hármat megfejtenie, akkor rögtön ott a következõ mondat, amely így indul: „Hasonlatképpen:…” - de nem következik utána hasonlat. Tippelni éppenséggel itt is lehet (például a hangzás alapján arra, hogy „hasonlóképpen”), csak nem jönnek be a tippek: a mondat további része ugyanis inkább szembenállásra vagy ellentétre utal, semmint hasonlóságra. Ez az az eset, amikor az egészséges magyar nyelvérzék többet segíthet, mint a szótár. Bár a francia mondatot indító „par comparaison”-ra a szótár azt javasolja, hogy ”összehasonlítva”, ám ha az összehasonlításnak az az eredménye, hogy az összehasonlított dolgok lényegesen különböznek - esetleg teljesen ellentétesek -, akkor magyarul sokkal szerencsésebb szembeállítani õket (például úgy, hogy „ezzel szemben”, „ellenben” vagy „viszont”).
2. Eddig csak olyan példákat soroltam, ahol a fordító tulajdonképpen szabadon dönt a szóhasználatról (és ezzel kiteszi magát annak, hogy a kritikus utólag megkérdõjelezi a döntését). Vannak azonban esetek, amelyekben a célnyelv bevett fordulatai, állandó szókapcsolatai erõsen korlátozzák a fordító szabadságát: ha megállapodunk abban, hogy a célnyelv a magyar, akkor csak „tárgyi bizonyíték” van, nem lehet olyat mondani, hogy „a regényírónak nincs felmutatható anyagi bizonyítéka” (319. old.), és a felfedezéstõl sem lehet a „kitalálást” megkülönböztetni (vagy éppen a kettõ megkülönböztethetetlenségérõl értekezni, l. 311. old.), hanem csakis „feltalálást” lehet mondani. ¹⁷
3. A terminusértékû kifejezések esetében még jobban kell vigyázni: egy-egy rosszul megválasztott terminus teljesen eltájolhatja az olvasót. Méltányolom ugyan azt az erõfeszítést, hogy Jeney igyekezett megõrizni Ricoeur „représentance-représentation” megkülönböztetését, de a „képviselet” akkor sem jó a „représentance”-ra, ha a „megjelenítés” már le van foglalva a „représentation”-ra. Hogy egészen pontos legyek, nem egyszerûen nem jó, hanem az elképzelhetõ legrosszabb: a magyar „képviselet” szó már önmagában is azt sugallja, hogy személyekrõl van szó, amit csak megerõsít, hogy a szövegkörnyezetében olyan kifejezések fordulnak elõ, mint „helyettesítés” vagy „tartozási viszony” (mely utóbbi ráadásul nem is túl szerencsés, inkább „adósságról” vagy „adósviszonyról” - „une relation de dette”-rõl - van szó). Mivel a magyar szövegben folyton „képviselet vagy helyettesítés” szerepel ott, ahol Ricoeur - válasszuk a legkézenfekvõbb megoldást - „reprezentációról vagy helyettesítésrõl” beszél, még a könnyen belátható állítások is bizarr zagyvaságnak hatnak („a képviselet [représentance] vagy helyettesítés [lieutenance] kategóriája - melyet a tartozás érzése erõsít meg - végül nem vezethetõ vissza a referencia kategóriájára”, 311. old.; „egyedül az olvasás közvetítése által nyeri el teljes jelentõségét [significance] az irodalmi alkotás, az olvasás pedig úgy aránylik a fikcióhoz, mint a képviselet [représentance] a történelemhez”, 312. old.).
4. Értékelem, hogy Jeney Éva - ahol lehet - igyekszik elkerülni az idegen szavakat. A mindenáron való magyarítás azonban nem mindig veszélytelen. Az csak ízlés dolga, ha valaki az - amúgy már mélymagyar szónak számító - „narrátor” helyett folyton „elbeszélõt” mond (legföljebb az a furcsa, hogy minden elõfordulásnál jelzi, mi helyett mondja: odaírja utána zárójelben, hogy „narrateur”). A „szemfényvesztés” viszont - különösen ott, ahol a „simulation”-ra még a „színlelés” sem volna igazán jó - valóságos csapda, és a fordító lépésrõl lépésre szépen belesétál a maga gyártotta csapdába. Mivel a „szemfényvesztésnek” nincs igei alakja, más szóval kell visszaadnia azt a fordulatot, hogy „travail employé à simuler la présence réelle”. Ez persze még nem tragédia: egyszerûen keresni kell egy jó szót arra, hogy „simuler”. Igen ám, de mivel a „szemfényvesztésnek” ellentéte sincs, arra is keresni kell egy jó szót, hogy „dissimuler”. Még innen is volna kiút, ha a fordító vigyázna, hogy a két jó szó jelentése ne legyen hasonló (optimális esetben: a két szó legyen szembeállítható). A fordító azonban nem vigyázott: a „simuler”-bõl „elrejtés” lett - lásd: „a valóságos jelenlét […] elrejtését célzó erõfeszítés” (317. old.) -, a „dissimuler”-bõl pedig „elrejtõzés”. Azaz, sikerült megtalálnia a minden szempontból pesszimális megoldást: olyan szót talált - az „elrejtést” -, mely egyáltalán nem emlékeztet a „szemfényvesztésre” (mellesleg: a „simuler”-re sem nagyon emlékeztet, de ez most mellékes), ám amely ugyanakkor annyira emlékeztet az „elrejtõzésre”, hogy tökéletesen összemossa a „simuler”-„dissimuler” szembeállítást. ¹⁸
5. Végül kommentár nélkül idézek néhány mondatot, hogy érzékeltessem, mennyire rossz minõségû a szöveg (hogy ne nyúljon túl hosszúra az idézet, kihagyom a zárójelbe tett francia szavakat, és kihagyok egy - itt nem lényeges - visszautalást is). „Egyidejûleg azzal, hogy a szerzõ egyik vagy másik szemszöget [...] választja, mindig olyan mesterkedésrõl van szó, amelyet arra a mértéktelen elõjogra kell vonatkoztatnunk, amelyet az olvasó a szerzõnek megenged. Ez sem azért van, mert a regényíró arra kényszerül, hogy inkább »megmutassa az olvasónak«, minthogy »tanítsa és felvilágosítsa« az olvasót arról, hogy õ, a regényíró el fog tûnni. Amint korábban, a valószerûség keresésérõl szólván […] elmondottuk: az elbeszélõ mûveletre […] jellemzõ szemfényvesztést nemhogy megszüntetné, inkább fokozza a valóságos jelenlét elrejtését az íráson keresztül célzó erõfeszítés. Bármennyire ellentétes legyen is az elõbbi elrejtõzés [simulation!] az elbeszélõ […] mindentudásával, mégsem vét a retorikai eljárások valamelyes uralma ellen.” (317. old.) - Aha. ¹⁹
Az eddig említetteken kívül Jeney Éva még két tanulmányt fordított a kötetbe, de ezekre már nem térek ki: sok újat úgysem tudnék mondani.
A rend kedvéért azonban annyit megjegyzek, hogy mind a kettõt elfogadom fordításnak, sõt az egyiket - a kötet utolsó tanulmányát, Az én és az elbeszélt azonosság címût - nem is tartom rossz fordításnak. A másik -
A történelem és a fikció keresztezõdése - kicsit sutára sikerült. Talán érthetõ lesz, mire gondolok, ha idézem belõle a kedvenc mondatomat: „Az egyezésrõl a keresztezõdésre kell megtennünk a lépést.” (354. old.)
A többi fordító munkáját viszont nagyon nehéz bírálni, mivel olyan világos, egyenletes, érthetõ magyar szöveget produkáltak, hogy az embernek eszébe sem jut az eredetit megnézni. Ráadásul az alapos bírálathoz nemcsak az eredetit kellene megnézni, hanem - mivel ezek másodközlések - azt is ellenõrizni kellene, hogy az elsõ megjelenéshez képest változott-e (és ha igen: javult vagy romlott) a szöveg. Annak is utána kellene nézni továbbá, nem írt-e már valaki bírálatot róluk, hiszen az elsõ megjelenések meglehetõsen régiek. ²⁰ Már felsorolni is sok ennyi feladatot. Ezennel abba is hagyom a bírálatot, és mint olvasó mondok köszönetet a fordítóknak - (ábécésorrendben): Angyalosi Gergelynek, Bogárdi Szabó Istvánnak, Lõrinszky Ildikónak, Miss Zoltánnak és (ez, sajnos, már megkésett köszönet) Vajda Andrásnak -, amiért megoldották, amit minden fordítónak meg kellene oldani: olyan szöveget adtak a kezünkbe, melyet az eredeti helyett lehet olvasni.