A szovjet birodalom országaiban a nagy magánvállalatokat és a nagybirtokokat államosították a kommunista hatalom megszilárdulása után. Hamarosan hasonló sorsra jutottak a magántulajdonban levő közép- és kisvállalatok, parasztgazdaságok is.
A városi és falusi kényszerkollektivizálást csak a lengyel parasztgazdaságok, valamint a magyar, a lengyel és a keletnémet ipari, kereskedelmi és főként szolgáltató kis magánvállalatok egy része kerülte el.
A lengyel és a keletnémet magánkisipar és kiskereskedelem, illetve a lengyel magánparaszti szektor 1945 utáni történetének feldolgozására már akadt vállalkozó (lásd például Anders Aslund: Private Enterprise in Eastern Europe. The Non Agricultural Sector in Poland and the GDR 1945-1983. The Maximillian Press, 1985; Juhász Pál-Magyar Bálint: Néhány megjegyzés a lengyel és a magyar mezőgazdasági kistermelő helyzetéről. Medvetánc, 1984. 3. szám, 181-209. old.). A magyar szocializmusban fennmaradt vagy újraéledt legális magángazdaság számos részterületéről, időszakáról is készültek színvonalas monográfiák és esettanulmányok (például Csillag István: A reprivatizáció. A tulajdon reformja 1988. Szerk., előszó: Lengyel László. Pénzügykutató Részvénytársaság, Bp., 1988; Gábor R. István-Horváth D. Tamás: Bukás és visszavonulás a magánkisiparban. Adalékok a nyolcvanas évek kisipar-politikájának felülvizsgálatához. Közgazdasági Szemle, 1987. 4. szám, 404-419. old.; Gervai Béla: A kisipar fejlődése, helyzete és szerepe népi demokráciánkban. Kisiparosok Országos Szervezete, Bp., 1960; Gervai Béla: A magánkisipar 20 éve. Kisiparosok Országos Szervezete, Bp., 1965; Laky Teréz: Eloszlott mítoszok, tétova szándékok. Valóság, 1987. június, 34-49. old.; Rupp Kálmán: Egy termelőszövetkezet melléküzemeinek gazdálkodása. Esettanulmány. MTA Közgazdaságtudományi Intézete, Bp., 1973. [kézirat]; Anna Seleny: Hidden Enterprise, Property Rights Reform and Political Transformation in Hungary. 1991. [kézirat]; Tellér Gyula: A magyar kisipari szövetkezetek története 1945-1962. Szövetkezeti Kutató Intézet közleményei, 84. sz. 1973). Az illegális vagy fekete gazdaság is számos alapos kutatás tárgya volt a hetvenes-nyolcvanas években (például Gábor R. István-Galasi Péter: A "második gazdaság". Közgazdasági, Bp., 1981; Kemény István: Szociológiai írások. Replika Könyvek 1., Szeged, 1992; Kenedi János: "Tiéd az ország, magadnak építed". Magyar Füzetek Könyvei, Párizs, 1981; Héthy Lajos-Makó Csaba: Munkásmagatartások és gazdasági szervezet. Akadémiai, Bp., 1974).
Róna-Tas Ákos a Kaliforniai Egyetem (San Diego) tanára az első, aki könyvében a szocializmusbeli magyar magángazdaság teljes történetének bemutatására vállalkozik. Nemcsak számos új részletet ír le körültekintő gondossággal, de arra is ügyel, hogy az írás belső arányai lehetőleg kövessék a történetnek általa rekonstruált szerkezetét és fordulatait. Eközben új és fontos elméleti állításokat is tesz a létező szocializmus működéséről és összeomlásáról.
Egy nemzet, egy gyár
Róna-Tas Ákos idézetek, gondolatmenetek alapján arra a következtetésre jut, hogy a marxizmus-leninizmus klasszikusai (a jövő mérnökei) a szocialista gazdaságot hatalmas állami vagy össznépi tulajdonban levő gyárként képzelték el, ahol a központi igazgatóság (a tervezők) részletes utasításai alapján folyik a termékek és szolgáltatások előállítása és elosztása. Mindez nem más, mint a múlt század második felében, illetve a XX. század elején kialakult nagyvállalatok és nagy szolgáltató rendszerek (posta, vasút) modelljének átemelése, a hierachikus törzskari rendszer kiterjesztése a teljes gazdaságra, mi több, az államigazgatásra.
A szerző joggal hangsúlyozza, hogy nemcsak a kommunisták, de a szociáldemokraták is hosszú ideig erős rokonszenvet mutattak az említett vállalatirányítási módszerek és ezzel párhuzamosan az állami szektor kiterjesztése iránt. (A fasiszta diktatúráktól, a latin-amerikai, afrikai és ázsiai konzervatív vagy éppen forradalmi elnöki rendszerektől sem idegen a hagyományos nagyvállalati irányítási rendszer iránti vonzódás.)
A kommunisták számára igen fontosak voltak a gyárként szervezett nemzetgazdaságtól remélt hatékonysági többletek. Úgy tűnhetett, hogy így jóval könnyebben megvalósíthatók társadalomátalakító terveik is (nagyobb hatékonysággal tudják uralmuk alá hajtani az embereket), mint egy többközpontú, sok kis szervezetből álló rendszerben.
Az 1945 utáni magyarországi Nagy Átalakulás talán legfontosabb része ezért Róna-Tas szerint elsősorban a totális állami foglalkoztatás rendszerének tudatos kiépítése. Számos érdekes dokumentum felhasználásával ismerteti a nagybankok, a nagy ipari és kereskedelmi vállalatok államosítását, a kiskereskedések felszámolását, a kisiparosok "beléptetését" a kisipari szövetkezetekbe. Nagy figyelmet fordít a munkakerülőket, csellengőket és a vándormadarakat a szocialista munkaerkölcsre szoktató jogszabályoknak és főként a munkakényszer intézményeinek a bemutatására. Róna-Tas úgy látja, hogy az aktív népesség beterelése a szocialista szektorba kisebb megtorpanásokkal és kitérőkkel ugyan, de megállás nélkül zajlott 1961-1962-ig, amikor erős kényszerek hatására több százezer gazda lépett be a mezőgazdasági termelőszövetkezetekbe.
A gyáron belül
A hatvanas évek elején nemcsak a "szocialista rendszer alapjainak lerakása", értsd a magánszektor majdnem teljes likvidálása fejeződött be. Ekkor ért véget (Glatz Ferenc akadémiai elnök kedvenc fogalmát használva) a konszolidáció, és hirdette meg a kommunista vezetés az új szövetségi politikáját. Emlékszünk a Krisztustól lopott szlogenre: "Aki nincs ellenünk, az velünk van." Róna-Tas Ákos szerint a két esemény között szoros a kapcsolat. A társadalmi-politikai bázisát mindig is szélesíteni próbáló rezsim ekkor kapott igazi esélyt arra, hogy egyfelől a kedvezmények (egészségügyi és nyugdíjjogosultságok) kiterjesztésével, másfelől a "szocialista életforma alapsejtjeinek" (munkásőrség, szocialista brigádok stb.) megteremtésével és feltöltésével növelje elismertségét és befolyását az immár a szocialista szektoron belül tevékenykedő túlnyomó többség körében.
E nem elhanyagolható törekvések mellett a befolyás növelésének talán legfontosabb eszköze az életszínvonal, ezen belül főként a magánfogyasztás rendszeres és érezhető növekedése volt. A fogyasztói szemlélet terjedésének támogatásával nemcsak a javuló életszínvonal keltette elégedettség és jó érzés fokozása a kommunista vezetés célja. A hiánycikkek (tanácsi lakás, telefonvonal, személygépkocsi) soron kívüli megszerzésében, a vállalatok, intézmények kereteinek - értsd elosztható árualapjainak - növelésében és kiutalásában, a kliensek listáinak összeállításban és módosításában a helyi, a területi párt- és szakszervezeti bizottságok és a kommunista párt fő támogatói körét adó kis- és nagyfőnökök döntő szerepet játszottak.
A támogatók és kliensek gyűjtése ellen hatott azonban, hogy a hatvanas évek közepén (itt nem tárgyalt okokból) több szocialista országban visszaesett a gazdaság teljesítménye. A magyar gazdaság sem maradt ki a sorból. Néhány éves lassulás után 1965-ben a GDP továbbra sem nőtt az előző évhez képest. Különösen érzékenyen érintette a politikai vezetést, hogy az újonnan szervezett mezőgazdasági termelőszövetkezetek teljesítménye messze elmaradt a várakozástól, csökkent a kínált élelmiszer (például a hús) mennyisége.
A gazdasági (benne a külgazdasági) egyensúly megteremtését célzó intézkedések hatására a reálbérek növekedése is megállt. Ilyen körülmények között a magánfogyasztás növeléséhez szükséges jövedelemtöbbletet mind kevesebben tudták megszerezni a szocialista szektorban.
Róna-Tas könyvéből is kiderül, hogy a magyar politikai vezetés a kitörés fő eszközének a gazdasági reformot tekintette a hatvanas évek második felében. A szerző számos dokumentumot mutat be, amelyek jelzik, hogy a reformtól elsősorban az állami-szövetkezeti szektor teljesítményének javulását várták. Ám addig is, amíg ez bekövetkezik, a kommunista vezetők nem tiltották, hanem tűrték, sőt támogatták a lakosság jelentős csoportjainak a szocialista szektoron kívüli gazdasági tevékenységét. A legális magánipar és kereskedelem számos korlátozását enyhítették, a kisiparosokra és kiskereskedőkre is kiterjesztették (korlátozással) az általános egészségügyi és nyugdíjbiztosítást. Az állami tulajdont a magánkezdeményezéssel kombináló félmagán tevékenység új és régi formái is terjedtek. A háztáji gazdálkodás ekkor már nem csupán az önellátás, hanem a családi jövedelem növelésének eszköze. Gyorsan nőtt a mezőgazdasági termelőszövetkezetek melléküzemágainak száma is. Itt a vállalkozó, a "melléküzemes" és a nyereség növelésében érdekelt szövetkezeti vezetés megállapodott abban, hogy legalizálják a melléküzemes tevékenységet (lásd Rupp: Egy termelőszövetkezet melléküzemeinek gazdálkodása). A vállalkozó a szövetkezet nevében üzleti szerződéseket kötött más vállalatokkal vagy magánszemélyekkel, és az általa termelt haszon meghatározott hányadát a szövetkezetben hagyta.
A magán és félmagán formák gyors terjedése ellenére a munkavállalók túlnyomó többsége továbbra is az állami szektorban maradt. Az óvatosság nem volt felesleges. A hetvenes évek elején a reform ellenfeleinek sikerült csökkenteni az állami vállalatok önállóságát, a kiemelt nagyvállalatok esetében semlegesíteni a piaci verseny hatásait. A reform ellenzői kampányt indítottak az új magánvállalkozók gerjesztette, szerintük túlzott jövedelemkülönbségek ellen is.
A gyöngék és az erősek
A könyvből megtudjuk, hogy a reform ellenzői nem kockáztattak sokat, hiszen támadásukat ekkor még a gyöngék magángazdasága ellen folytatták. Róna-Tas fontos felismerése, hogy a magántevékenység először a társadalom kisebb alkuerejű csoportjaiban terjedt, olyan rétegekben, akik nem voltak elég erősek ahhoz, hogy a politikai-gazdasági központokkal folytatott alkuban többletjövedelmekhez jussanak. A politikai vezetés rendre kihagyta ugyan őket a többletek újraelosztásából, de ezt azzal próbálta ellensúlyozni, hogy támogatta magántevékenységüket vagy legalábbis szemet hunyt felette. Az erősek, a központ számára fontos szakmákban, területeken dolgozók, a kiemelt nagyvállalatok munkásai és vezetői, a párttagok és a munkásőrök, az államigazgatás és az igazságszolgáltatási apparátus emberei a hetvenes években még elsősorban a hivatalos gazdaságban tevékenykedtek, a központ által újraelosztott javak és szolgáltatások mennyiségének növelésében voltak érdekeltek. A magántevékenység visszaszorítását célzó intézkedések hatására az amúgy is csak fél lábbal a magángazdaságban tevékenykedő gyöngék (például a másod- és mellékállásban iparengedélyt váltók, háztájizók) visszahúzódtak az állami-szövetkezeti szektorba.
A hetvenes évek elejének központosítási hulláma, a nagyvállalatokra, központi fejlesztési programokra épülő, az olajárak robbanásszerű növekedésének hatását lebecsülő és ezért a növekedést gyorsítani szándékozó gazdaságpolitika azonban teljes kudarcot vallott. A nehézségek legfontosabb mutatója, a külföldi adósság a hetvenes évek végén gyors ütemben nőtt.
A kényszerítő körülmények hatására a nyolcvanas évek elején a vezetés újra reformokkal kísérletezett. Feloldották az 1968-as tabut, és ekkor már fontos szerepet szántak a tulajdonviszonyok átalakításának. Róna-Tas bemutatja a magángazdálkodás korábbról ismert formáinak, például a háztáji gazdálkodásnak a fellendülését is, de elemzése középpontjába az iparban és a szolgáltatásokban viharosan terjedő új félmagán gazdálkodási formákat állítja. A vállalati gazdasági munkaközösségek, a vállalatokon kívül szervezett gmk-k, kisszövetkezetek tevékenységének leírását a szabályozási környezet alapos elemzése egészíti ki. Róna-Tas a statisztikai adatok és más források feldolgozása során arra az igen fontos következtetésre jut, hogy a nyolcvanas évekbeli újabb fellendülés során az addig a magántevékenységtől tartózkodó erősek súlya, szerepe ugrásszerűen nőtt a magyarországi magángazdaságban. A párttagok aránya például rendre nagyobb volt az átlagosnál az új gazdálkodási formákban részt vevők között. Róna-Tas szerint az erősek dominálta magángazdaság kialakulása jelentősen befolyásolta a rendszer további sorsát, hiszen azok, akik korábban az államtól és a párttól függtek, most a piaci tranzakcióiktól várták jövedelmük növekedését. Már nem vagy a korábbinál jóval kevésbé voltak érdekeltek a szocialista rendszer fennmaradásában. Ez, mint később kiderült, javította a rendszer (nem várt) összeomlása utáni békés átmenet esélyeit.
A magyar szocializmus magángazdaságának története itt véget is ér, a könyv azonban nem. A legvalószínűbb olvasó, a friss információkat igénylő amerikai publikum (történészek, politológusok, szociológusok, az átmenettel foglalkozó kurzusok hallgatói) itt sem csalódik. Róna-Tas alapos leírást ad a politikai rendszer átalakulásáról, a magántulajdon szabadságát biztosító jogi és intézményi rendszer kiépüléséről. Különös figyelemmel kíséri (1993-1994-ig) az új gazdasági elit kialakulását. A menedzserek és a tulajdonosok között szép számmal szerepelnek a régi nómenklatúra fiatalabb tagjai. De az öregebbeket sem kell félteni, viszonylag magas nyugdíjakat élveznek, családtagjaik igen aktívan vesznek részt a hatalom és a vagyon újraelosztásában.
Egy másik interpretáció
A kommunista rendszerek elemzői gyakran nem választják el kellő gondossággal a rendszer urainak vágyálmait, a rendszerről kialakított, szerintük reális kép alapján kidolgozott terveiket és a hivatalos világon kívül zajló (utólag persze nehezen rekonstruálható) események, tömeges cselekvések által is befolyásolt tényleges folyamatokat. Többek között ez magyarázza, hogy a szocialista rendszer egyes kutatói a közvetlen tervutasításokkal vezérelt klasszikus (sztálini) rendszert bizonyos mutatók szerint (növekedés, külföldi adósság) sikeresebbnek, belső felépítését, döntéshozatali rendszerét tekintve egységesebbnek, áttekinthetőbbnek tartják a reformok és félreformok által megzavart, lassuló növekedést, súlyos eladósodást mutató vegyes (Sztálin utáni) rendszereknél. (Kornai János: A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan című könyvében [1993], is vannak ilyen értelmű utalások.)
A szocializmus klasszikus (tervirányításos) rendszere, a sztálini korszak azonban minden jel szerint nem a forradalmárok és a propagandisták megálmodta módon működött. Egységes logika helyett a gazdasági katasztrófák, esetenként éhínségek és más súlyos rendellenességek (pl. hiányok) jellemezték, széles körben megfigyelhető volt a pazarlás és a káosz. A rettegő alárendeltek permanens hazudozása lehetetlenné tette a hatékony tervezést és elemzést. A valóságtól elrugaszkodott tervek és utasítások nem várt káros hatásait kampányokkal, agresszív propagandával és az állami terror változatos (és igen költséges) módjaival igyekeztek enyhíteni. Mindezek hatására nem csökkent, hanem tovább szaporodott az alaptalan sikerjelentések, majd az újabb tervezési hibák száma. Az önmagukat erősítő jelenségek egységes rendszerré álltak össze. Az adminisztratív és a nyílt erőszakot felhasználó koordináció súlyosbodó zavarai közepette nem volt erő (talán már szándék sem) a sokak számára oly vonzó utópiák megvalósítására.
A vállalati és területi önigazgatás (szovjetek), a kollektív fogyasztás, a hagyományos családot felváltó kommunák megteremtésének kísérleteit hamar felfüggesztették. A hatalmon levők a puszta túlélésre és a közvetlenül fenyegető katasztrófák elhárítására összpontosítottak.
Ilyen feltételek láttán nem ok nélkül kérdezzük: miért ragaszkodtak (valóban ragaszkodtak?) a tradíció másik fontos eleme, az általános állami foglalkoztatás eszméjéhez? És ha igen, vajon képesek voltak-e terveik kivitelezésére?
A puszta túlélésről és a katasztrófák elhárításáról tett állításunkat nem korlátozhatjuk a hatalmon levőkre - ugyancsak erre összpontosítottak a jogaiktól megfosztott, puszta létükben veszélyeztetett alattvalók (a munkások, a parasztok és a haladó értelmiségiek) is. Ők a gyárat, a kolhozt, a nagy jóléti rendszerek intézményeit a háztartás számára életfontosságú javak megszerzése (ellopása vagy illegális előállítása) színterének is tekintették. A munkahelyeken élénk információ-, termék- és tevékenységcsere zajlott, amit jól kiegészített a tranzakciók zavartalan bonyolítását segítő vesztegetés. A kockázatot csökkentette, hogy a tervezés hibái miatt rendszeres leállások és rohammunkák évvégi, hóvégi hajrák amúgy is lehetetlenné tették a ösztönzés és számonkérés máshol hatékony módszereinek alkalmazását 7 (lásd Kemény István: Szociológiai írások, ill. Haraszti Miklós: Darabbér. Egy munkás a munkásállamban. Téka, Bp., 1989). A gyáron, szövetkezeten vagy éppen iskolán belüli magánvilág az állami foglalkoztatás Róna-Tas által gondosan bemutatott szabály- és intézményi rendszerébe települve (mint egércsalád a sajtban) működött. És nemcsak ott, hanem az ugyancsak a totális ellenőrzés tárgyaként megálmodott lakóterületi világban is (az idősebbek még emlékeznek: lakógyűlés, házbizalmi, tömbbizalmi, körzeti megbízott), bár ott inkább a kölcsönös kisegítések, kalákák formájában (Sík Endre-Kelen András: Az "örök kaláka". A társadalmi munka szociológiája. Gondolat, Bp., 1988).
Nemcsak a központi irányítás, de a gyárak, szövetkezetek vezetői, a helyi pártirányítás emberei is keresték a kiutat ebből, a hivatalos gazdaság hatékonyságát mindenképpen csökkentő helyzetből. Az egyik irányzat, az ellenőrzés, a büntetések szigorításától, sőt egy ideig (nálunk Sztálin haláláig biztosan, Észak-Koreában napjainkban is) a börtöngazdaság kiterjesztésétől, a gazdaság militarizálásától várt "eredményeket". A másik társaság - gyakorlatias szövetkezeti vezetők, újító kedvű pártalkalmazottak stb. - megpróbálta integrálni, "becsatornázni" a magántevékenységet a hivatalos világba. Eleinte csak szemet hunytak, ha ilyesmit tapasztaltak - engedékenységükért cserébe lojalitást reméltek és kaptak a nehéz, rohammunkát kívánó időszakokban. A szövetkezetek szervezését csak "megszilárdulásuk" után folytatták. Nem sokkal később, főként Magyarországon, az integráció hívei az állami tulajdon és a magántevékenység különös kombinációit hozták létre nem kis leleménnyel. Ezek jelentős részét Róna-Tas Ákos alapos leírásában is megismerheti az olvasó, bár ő könyvének és kutatásainak rendjét követve elsősorban az általános állami foglalkoztatás kiépülése utáni működésüket vizsgálja.
A történet azonban sokkal előbb kezdődött. Magyarországon először 1953-ban a Nagy Imre miniszterelnök módosította Rákosi Mátyás erőltetett növekedést és kényszerszövetkezést szorgalmazó gazdaságpolitikáját. Sokan kiléptek a szövetkezetekből, iparengedélyt váltottak, ekkortájt kezdődött a vendéglők bérbe adása a gebineseknek. 1955-ben újból a kemény vonal hívei kerekedtek felül, 1957 elején azonban, félve a gazdasági visszaesés okozta munkanélküliség kellemetlen következményeitől, a frissen alakult Kádár-kormány feladta elődei szövetkezetesítési terveit, újból nőtt a kisiparosok és a kiskereskedők száma - különösen a mellék-, vagy másodállásban vállalkozóké.
Az elnyomók és az integrálók befolyásának váltakozása 1968 után is folytatódott. Ez, mint láttuk, Róna-Tas könyvében is olvasható. A hetvenes évek erőltetett központosítása és téves beruházási politikája eladósodáshoz vezetett - ezt követte a nyolcvanas évek elején az újabb reform. Az intézkedési csomag a magángazdaság erőteljes integrálásának terveit is tartalmazta.
Míg a magántevékenységet tűrő, támogató reformerek és a nagyvállalatok munkaerő-ellátását a magántevékenységek visszaszorításától a központi hatalom erősítésétől remélők váltakozva próbálták javítani (nem nagy eredménnyel) a szocialista gazdaság teljesítményét, a magántevékenységet folytató háztartások (családok) igen hatékony túlélési stratégiát dolgoztak ki és alkalmaztak. Rugalmasan váltogatták a vállalkozási formákat. A háztartás eszközállománya, a családtagok szakképzettsége pedig lehetővé tette, hogy a nehéz időkben visszahúzódjanak az állami szektorba, illetve a háztartásba, a fogyasztásba, a reformidőszakokban pedig (többnyire csak fél lábbal) átlépjenek a magánvállalkozás világába.
Eltérő tanulságok
Róna-Tas felfogásában a szocialista gazdasági rendszernek volt egy felfelé ívelő, majd egy hanyatló szakasza. Az előbbiben kiépült, a hanyatlás időszakában pedig szétesett az állami foglalkoztatás univerzális rendszere. Recenzens előadásában a szocializmus az első pillanattól kezdve súlyos működési zavarokkal küzdött. Amikor elfogytak a felélhető tartalékok, a rendszer összeomlott. A zavarok káros hatását csökkentette, gyakran a túlélést segítette a végig jelen levő legális és illegális magángazdaság. Fejlődés helyett csupán a túlélési tudás halmozódásáról, a technikák finomodásáról beszélhetünk. Sokan ezt hívták reformnak.
Az olvasónak azonban nem kell ezekkel az időszerűtlen kérdésekkel foglalkoznia. Ha például összehasonlító elemzésre vagy a magyar közelmúlt történetének alaposabb megismerésére vállalkozik, feltétlenül olvassa el Róna-Tas könyvét. Nemcsak sok új információhoz jut, és átfogó képet kap e furcsa szektor történetéről, de a kitűnően felépített szerkezetű könyvben eredeti és láthatóan vitára serkentő nézetekkel is találkozhat. És a beteges publikációs kényszer meg az álkönyvek világában mi egyebet várhatunk egy igazi könyvtől?
A privatizáció hazai közgazdasági irodalma mindössze három-négy szakmai folyóiratban publikált cikk erejéig foglalkozik a magyarországi munkavállalói tulajdonnal. Ha leszámítjuk a privatizáció egészét vagy a gazdasági átmenetet általánosságban taglaló közleményeket, a Munkavállalói Résztulajdonosi Program (MRP) lehetőségeit ismertető-propagáló műveket a tárgyszókereső könyvtári programok rostáján, a leggondosabb keresés során körülbelül ennyi folyóiratcikk marad fenn. (A menedzseri tulajdonról szóló cikkeket is ide sorolva lásd: Karsai Judit: Management Buy-Out - külföldön és itthon. Külgazdaság, 1993. 2. szám; Karsai Judit: Hiányoznak a kockázatvállalásra kész szereplők. (Vezetői kivásárlások Magyarországon) Közgazdasági Szemle, 1994. 2. szám; Laki Mihály: A dolgozók részvételének lehetőségei a privatizációban Magyarországon (Az Egri Malom esete). Közgazdasági Szemle, 1994. 10. szám; Boda Dorottya-Hovorka János-Neumann László: A munkavállalók mint a privatizált vállalatok új tulajdonosai. Közgazdasági Szemle, 1994. 12. szám; Neumann László: "Kizsákmányolt" tulajdonos-munkavállalók? (Egy bútorgyártó Kft. esete) Társadalomkutatás, 1996. 1-2. szám; Boda Dorottya: Tulajdonnal megerősített munkavállalói pozíciók. Külgazdaság, 1996. 4. szám.) Noha az MRP keretében Magyarországon több mint kétszáz vállalat került 1993-1995-ben a dolgozók tulajdonába, s erről a napilapok rendszeresen tudósítottak, a gazdasági sajtó az aktuális hírekhez kapcsolódóan rengeteg cikket szánt a jelenség bemutatására, mégis, közgazdászaink alig méltatták figyelemre e tulajdonforma tapasztalatait. Még szembetűnőbb a hiány, ha a "munkavállalói tulajdon" nyugati közgazdasági irodalmával is megismerkedünk. Bár köztudomású, hogy a kapitalista gazdaságokban a tulajdonlás ezen formája - a különböző ideológiai beállítottságú propagátorok évszázados buzgalma ellenére - a vállalatok elenyésző részére terjed ki, a hatvanas-hetvenes évek óta a jelenségnek szánt elméleti és empirikus munkák száma igencsak jelentékeny.
A téma avatott nyugati szakértői - a tanácsadó üzletemberek és az elemző akadémiai elmék is - természetesen azonnal mozdultak, amint többek között a munkavállalói tulajdon is a térségünkben meginduló privatizáció napirendjére került. És mostanra sorra jelennek meg azok a cikkek és könyvek, amelyek a nyugati elméleti irodalommal és gyakorlati tapasztalatokkal felvértezve számolnak be az egyes közép-kelet-európai országokról, az ottani munkavállalók és menedzserek tulajdonszerzésének folyamatáról, e tulajdonforma "működéséről". A sort Joseph Blasi publikációi nyitották meg már 1994-ben, aki az oroszországi privatizációt fellelkesülten és meglehetősen leegyszerűsítve az amerikai Employee Stock Ownership Plan (ESOP) elsöprő sikerének könyvelte el, majd ezt követték a mértéktartóbb "mainstream" közgazdászok elemzései: mindenekelőtt az angol John Earle-Saul Estrin szerzőpáros, illetve az egy-egy ország gazdasági átalakulásában elmélyülő nyugati szakértők sokasága. E sorba illeszkednek a jelen könyv szerkesztői és az országtanulmányokat részben elkészítő nyugati szerzők is. A két szerkesztő korábban a "profit-sharing", a tulajdoni opció és más ösztönző bérrendszerek keleti és nyugati tapasztalatairól, illetve a jugoszláv önigazgatásról jelentetett meg cikkeket és könyvet.
Mielőtt a könyv ismertetésére rátérnénk, érdemes azt is fontolgatni, minek köszönhető a hazai publikációk hiánya? Vajon egyszerűen Közép-Kelet-Európa oly sokszor panaszolt "tudományos gyarmatosításának" a következménye? Nyilván annak is újabb jele, de legalább ennyire okolható a hazai reformközgazdasági felfogás vaksága, vagy finomabban szólva e tudomány túlságos elkötelezettsége a "mainstream" felfogás iránt.
S ami ebből a szemszögből marginális jelenségnek ítéltetik, az valószínűleg kutatásra sem érdemes. A magyar MRP-s vállalatokról mindeddig csak néhány esettanulmány készült, a kötetben olvasható lengyel vagy oroszországi tanulmányok alapjául szolgáló, a "belső" tulajdonba került sokaságot reprezentáló vállalati "survey"-re nálunk senki sem szánt kutatási forrásokat. Szinte már történelmi érdekességnek tetszik, hogy a nyolcvanas évek reformközgazdászai nemcsak kutatóként foglalkoztak intenzíven a munkásönigazgatással elsősorban a jugoszláviai tapasztalatok alapján, hanem reformjavaslataikban is a "vállalati kollektíva" autonómiáját erősítő véleményeket adtak. Kétségtelen, hogy az ilyen ötletek - melyek közül, mint ismeretes, a Vállalati Tanács meg is valósult - célja inkább a gazdasági szervezetek pártállami kontrolljának lazítása volt, mintsem a "gazdasági demokrácia" önértékű fejlesztése. Mindenesetre a "demokratikus vállalat" eszményét hirdető reformközgazdászok abban a pillanatban elszakadtak ettől az áramlattól, amint az "igazi" magántulajdonosok megjelenése - akár a "spontán privatizáció" formájában - politikai realitássá vált.
Az 1992-es magyar MRP törvény is sokkal inkább a politikai akarat szülötte volt, mint a privatizációt megálmodó reformközgazdászoké. A gyakorlati privatizációs politika számára pedig, úgy tűnik, egyébként sem igen volt szükség a privatizáció tényeinek szakmai értékelésére. A magyarországi MRP-k további terjedését alapvetően meggátoló 1995-ös privatizációs törvény (mely drasztikusan 50 százalékra emelte a vételár készpénzben fizetendő arányát) megalkotásánál fel sem merült az addig munkavállalói kézbe adott vállalatok működésének elemzése. Hiába, Kelet-Európa élenjáró privatizátorai más útra esküdtek, melyben a kívánt "tiszta magántulajdonosi" struktúrát nemigen hagyták ilyen zavaros, "harmadik utas" kísértéseknek kitenni. A nemkívánatos modell elutasítását jól példázza Jiri Vanek története, aki a hetvenes évek elején cseh emigránsként, amerikai közgazdászprofesszorként publikálta a munkavállalói kontroll elméletét megalapozó könyvét. Hiába töltöttek az új Csehország gazdasági miniszterei korábban éveket Vanek tanszékén, a bársonyos forradalom után hazájába visszatért professzor tanácsaiból nem kértek. A sértett - s egyébként mélyen hívő katolikus - idős professzor végül magához a Pápához fordult, hogy segítené elméletének kelet-európai kibontakozását...
E hosszú bevezető talán érzékelteti is, hogy ennek a "közgazdasági ténynek" az értékelése erősen függ az egyes szerzők értékeitől, ideológiai alapállásától. A munkavállalói tulajdon valószínűleg egyike azon jelenségeknek, melyek az Egyesült Államoktól Magyarországig egyaránt vitára késztetik a közgazdászokat, s a szerzők szinte két pártra szakadnak: a lelkes hívők és megrögzött ellenzők táborára. Bár a jelen kötet szerkesztői ebben a felosztásban - mint a
későbbiekben látni fogjuk - egyértelműen a hívek közé sorolandók, ugyanez már nem állítható a kötet országtanulmányait író színvonalas szerzői gárda minden tagjáról. Talán ennek az ellentétnek tudható be, hogy az elméleti előfeltevések áttekintését olvashatjuk a szerkesztők bevezető tanulmányában és jó néhány országtanulmányban is.
Az ismétlések ellenére el kell ismerni, hogy a kötet nagyon színvonalas, jól szerkesztett, monografikus áttekintést ad (talán Albánia és Fehéroroszország kivételével) az összes kelet-közép-európai ország privatizációs útjairól. Így az irodalomban ritkán tárgyalt Ukrajnáról, Romániáról és a jugoszláv utódállamokról is olvashatunk ismertetéseket. Az egyes országtanulmányok nagyjából azonos szerkezetet követnek: az adott ország gazdasági helyzetéről, a piacgazdaságra való átmenet előrehaladtáról adott beszámolóval indulnak - sőt a balti országok esetében a tájékozódást segítő alapvető történeti, etnikai problémákról sem feledkeznek meg. Ezután a privatizáció adott országban alkalmazott technikáiról, a belső "vásárlóknak" szánt jogi lehetőségekről és e tulajdonformák elterjedtségéről olvashatunk. A tanulmányok nagy figyelmet szánnak annak vizsgálatára, hogy a menedzserek és munkavállalók felelősségteljes, jó gazdái-e a vagyonnak, tudományosabban fogalmazva: a létrejövő vállalatirányítási mechanizmusok (corporate governance) képesek-e a piacgazdaságban megkövetelt tulajdonosi kontrollt gyakorolni. A menedzseri-munkavállalói tulajdonú cégek gazdasági teljesítményének értékelése átfogja a profitabilitás, struktúraváltás, beruházások, bérek, foglalkoztatás, munkaügyi kapcsolatok és a belső "gazdasági demokrácia" kérdéseit.
A szükségképpen divergáló országfejezetek és más irodalmi források tapasztalatait a szerkesztők gondolatgazdag tanulmánya hivatott összegezni. Mindenekelőtt a könyv címében is hangsúlyozott meglepetésre, a menedzseri munkavállalói tulajdon tömeges megjelenésére kívánnak magyarázatot adni. Miért is meglepő ez a fejlemény? Elsősorban azért, mert ez eredetileg nem állt szándékában senkinek, sem az érintett országok kormányainak, sem a nemzetközi pénzügyi szervezeteknek, melyeknek alapvető befolyásuk volt a gazdasági átmenet útjai kialakításában. A könyv szisztematikusan idézi azokat a Világbank- és EBRD-dokumentumokat, melyek szerint kifejezetten "aggasztó", ellenjavallt a dolgozói tulajdon, illetve olyan orosz, cseh, lengyel kormánydokumentumokat, melyek határozottan visszautasítják a nyugati kormányok által küldött szakértők ilyen jellegű tanácsait. Meglepő fejlemény a menedzseri-munkavállalói tulajdon gyakorisága azért is, mert a "mainstream" közgazdaságtan sem tartja hatékony tulajdoni formának, és nem is nagyon terjedt el a nyugati gazdaságokban. Ehhez képest valóban meglepő, hogy a régió több országában a privatizáció fő formája lett.
A privatizáció Közép-Kelet-Európában alkalmazott technikái között viszonylag kevésbé volt használható a tradicionálisnak tekintett nyugati privatizációs módszer, a részvények közvetlen eladása, hiszen sem a lakossági megtakarítások, sem a kifejlett tőkepiaci intézmények nem voltak adottak. Csak Magyarországon és Észtországban volt viszonylag jelentős a részvényeladás. Mint ismeretes, a nagyon várt külföldi tőke is csak néhány országban mutatott számottevő érdeklődést a korábbi állami vállalatok iránt. A tömeges és történelmi léptékkel mérve nagyon gyors privatizációhoz más módszerek után kellett nézni. Így nyertek teret a kuponos privatizáció különböző variációi Magyarország kivételével minden közép-kelet-európai országban. Csakhogy e "gordiuszi csomóként" felmerült csodamódszer számottevő hátrányokkal is járt. Így a politikai ígéret ellenére nehézségbe ütközött, hogy a teljes lakosság számára egyenlő esélyeket biztosítsanak, és számos országban még a módszer gyorsaságába vetett hit is túlzottan optimistának bizonyult. Gazdasági következményeit tekintve pedig az ingyenes osztogatás az államot is megfosztotta a privatizációs bevételektől, amire szinte mindenhol számítottak az államadósság visszafizetése érdekében. Ugyanakkor a vállalatok számára sem biztosított forrásokat a szükséges strukturális átalakuláshoz. Az azonnal eladható kuponok, illetve részvények inflációs veszélyt is jelentettek, mert a csökkenő reálbérek mellett az új tulajdonosok erős késztetést éreztek némi jövedelemkiegészítés megszerzésére. A tömeges privatizációs módszerek legsúlyosabb következménye azonban az így kialakuló diffúz tulajdonosi struktúra volt, mely a vállalat feletti tulajdonoskontroll gyengülését okozta a kritikus átmeneti időszakban. A tömeges privatizáció tehát nem vezetett sem hatékony tulajdonosokhoz, sem a további tőkebevonás lehetőségéhez. (A szerkesztők összegzése és az országfejezet is részletesen tárgyalja a cseh kuponos privatizáció speciális esetét, ahol a vagyon és a döntési jogosultságok szélsőségesen koncentrálódnak néhány befektetési alapban, melyeket ráadásul az állami tulajdonú bankok birtokolnak.)
A szerzők alapvetően a tömeges privatizációból való kiábrándulással magyarázzák a menedzserek és munkavállalók tulajdonának nagymértékű elterjedését Közép-Kelet-Európában. A tömeges privatizációt létrehozó körülmények változatlanul fennálltak, és második legjobb megoldásként a "belsőknek" lehetett eladni a vállalatokat. Tehát a könyv szerkesztőinek fő magyarázó elve szerint más alternatíva híján ("by default"), a gazdasági és politikai környezet kényszerítette a kormányokat a privatizáció ilyen módjának preferálására. Ezért azután a menedzseri-munkavállalói privatizáció potenciális előnyeit is elsősorban a kuponos módszerhez viszonyítva sorolják fel: még nagyon kedvezményes feltételek mellett is hoz némi bevételt az államnak; nem vezet szélsőségesen diszperz tulajdonosi struktúrához; legalább a foglalkoztatottak körében méltányos tulajdoneloszlás érhető el; s végül - a körülményeket figyelembe véve - még ez a módszer képes leginkább viszonylag hatékony tulajdonosi struktúrát létrehozni. (Körülményeken itt - a Világbank "corporate goverance" kötetét szerkesztő Aoki álláspontját osztva - a vállalaton belüli szereplők erős pozícióját értik, melyet az államszocialista rendszer örökségének tekintenek. Ezen érvelés szerint a neoklasszikus modellben feltételezett független tőketulajdonosi érdek amúgy sem tudna hatékonyan működni, miután egyszerűen nem léteznek az ehhez szükséges intézmények: a hatékony tőkepiac, a vállalatértékelés és -ellenőrzés és a menedzsment, illetve az alkalmazottak versenyelvet érvényesítő munkaerőpiaca.)
A munkavállalói tulajdonhoz vezető privatizáció további okaként, magyarázatként a szerzők politikai megfontolásokat említenek. A privatizációhoz így lehetett széles társadalmi bázist teremteni, különösen a munkásosztály körében. Azokban az országokban, ahol a vállalati önkormányzatiság már tradíciónak tekinthető, vagy a szövetkezeti tulajdon nagyon elterjedt volt, ott a privatizáció során felszámolt részvételi formák pótlékaként is értékelhető a munkavállalói tulajdon. Ámde másfajta kompenzációs logika is fellelhető számos országban: a tulajdonból való részesedés az átmenet terheit csökkenő reálbérek és munkanélküliség formájában elviselni kényszerülő munkásosztálynak nyújthatott némi elégtételt.
A "by default" elmélet kétségtelenül meggyőző, s a magyar olvasó is felidézheti az 1992-es MRP-törvény egyik korabeli indoklását: a minden szakértő által kritizált lassú privatizációt, a befektetői kereslet hiányát. A könyv Közép-Kelet-Európát átfogó adataiból arra következtethetünk, hogy minél fejletlenebbek egy országban a piaci intézmények, annál inkább előtérbe került a menedzseri-munkavállalói privatizáció. Sőt az érvelés meg is fordítható: ha másfajta kereslet is mutatkozik, már nem olyan fontos a dolgozói tulajdon. Így ez magyarázat lehet Magyarország 1995-ös privatizációs törvényére és mindazon országok gyakorlatára, ahol a későbbiekben szigorítottak a túlságosan nagyvonalúnak ítélt kezdeti kedvezményeken. Ugyanakkor az alternatív megoldás hiánya is viszonylagos értékű magyarázó elv, hiszen aligha adhat olyan különbségekre kielégítő magyarázatot, hogy a csőd közelében lévő vállalatok esetében Lengyelország miért választotta a menedzseri-munkavállalói tulajdont (az elméletet igazoló módon), míg a nagyjából hasonló helyzetű Magyarországon miért várt tömeges felszámolás az ilyen helyzetű cégekre (ami az elméletnek mégiscsak ellentmondani látszik.) Az 1992-es magyar MRP-törvény példája arra is figyelmeztet, hogy nem kizárólag a gazdasági szükségszerűség és a munkásosztály szavazatainak megnyerését célzó rövid távú politikai racionalitás vezette a döntéshozókat, hanem ideológiai beállítódásuk, társadalompolitikai elképzeléseik miatt is igyekeztek a "hazai kistulajdonos" osztályt megteremteni.
Az 1990-1994 közötti MDF-kormányt és vezetőjét, Antall Józsefet politikai ellenfelei erősen támadták társadalompolitikai víziói miatt. Antall nézetei éppúgy egy korábbi korszak, nevezetesen a bismarki Németország szociálpolitikájának ideáiból építkeztek, (az I. világháború előtti német kormányok középosztályt támogató politikájából ["Mittelstandpolitik"], nevezetesen a független iparosok ["Handwerk"] társadalmát létrehívó gyakorlatából), ahogy az 1970-es évek amerikai ESOP törvényhozását megalkotó politikusok ideológiájában is nyilvánvalóan hatott a jeffersoni jelszó: "Amerika legyen a független termelők országa a városokban és a vidéken egyaránt." A Vaughann-Whitehead és Uvalic szerkesztette kötettől igazságtalan lenne ugyan ideológiatörténeti megközelítést várni, mégis bizonyos hiányérzetet hagy a politikai, társadalomtörténeti és ideológiai környezet meglehetősen sommás értékelése. Az egyébként alapvetően hiteles gazdasági magyarázatok mellett segített volna az egyes országokban alkalmazott privatizációs módszerek megértésében a munkavállalói és menedzseri érdekeket kifejező, illetve azokkal ütköző erők politikai küzdelmének bemutatása is. A privatizációt megélt magyar olvasó (és persze a recenzens) számára valószínűbb, hogy e korszakból olyan emlékképek idéződnek fel, miszerint a potenciális tulajdonosok között mégiscsak folyt némi harc az olcsón megszerezhető állami vagyonért! A gazdasági nyelvezeten folyó viták ellenére, mintha nem pusztán közgazdasági-szakmai kérdés lett volna az, hogy az egyik vagy a másik tulajdonoscsoportnak kedvező privatizációs technikát választja-e a kormány, vagy hogy az egyes technikák (azaz leendő tulajdonoscsoportok) milyen kedvezményeket élvezhetnek majd. S talán a magyar szociológusok és közgazdászok sem véletlenül beszélnek technokrata-menedzser szövetségről, az állami vállalatok vezetőinek érdekérvényesítő képességéről (legyen szó akár állami tulajdonban maradásról, vagyonkezelésről, a menedzsment kivásárlásáról, vagy a menedzsmentnek kedvező diszperz tulajdoni struktúráról). Magyarországon ugyanígy beszélhettünk MRP-lobbystákról és szakszervezeti lobbyról, még ha annak privatizációt befolyásoló ereje időnként meglehetősen kérdéses volt is.
A szerkesztők tanulmányában a privatizációs politikában gyökerező magyarázatok kiegészülnek a menedzseri-munkavállalói tulajdon mellett felhozható érvekkel is. Így egyrészt a munkavállalói tulajdon és a döntésekben való részvétel hagyományos, nyugati tapasztalatokkal igazolt előnyeivel: a dolgozók motívációjának erősödésével és ebből fakadóan a termelékenység növekedésével, a menedzsment és munkavállalók közötti belső konfliktusok esélyének csökkenésével, a munkaszervezeti rugalmassággal és az újításokkal szembeni ellenállás gyengülésével. (Az azonban nem világos, hogy ezek az érvek hol, hogyan és mennyiben hatottak a döntéshozókra.) Másfelől a közép-kelet-európai átmenet során e tulajdonforma más előnyei is érvényesíthetők: hozzájárulhatnak a foglalkoztatás bizonyos fokú stabilizálásához, és a profitábilis vállalatok esetén a tisztességes - az életszínvonal javulását eredményező - munkásbérezéshez, továbbá biztosíthatják a vállalat hazai tulajdonban maradását - amit főleg egyes politikusok tartanak fontosnak.
Az előre "várható kockázatok" elsősorban a munkás-önigazgatás irodalmából ismertek, mely a jugoszláv önigazgatás, illetve a nyugati szövetkezetek tapasztalataira hivatkozik. Mindenekelőtt arra, hogy a munkavállalók hajlamosak magas bérekkel jutalmazni önmagukat, indokolatlanul magasan tartják a foglalkoztatást, miközben nem hajlandók a profitból a szükséges mértékben beruházni a cégbe. Mindez hátráltatja az átmeneti gazdaságokban nyilvánvalóan elkerülhetetlen strukturális vállalati átalakulás lépéseit. Mivel a vállalat tőkeigénye meghaladja a belső tulajdonosok likvid vagyonát, a cég nagy valószínűséggel külső pénzügyi forrásokra utalódik. S végül megemlítik, hogy a belső tulajdonosok meggátolják a külföldi tulajdonosokat abban, hogy részvénytulajdonosokká váljanak. Figyelemre méltó azonban, hogy a szerkesztők a kockázatokkal kapcsolatban inkább fenntartásaikat hangoztatják, mondván, hogy a közép-kelet európai menedzseri-munkavállalói tulajdon sok vonatkozásban más, mint a nyugati irodalom által hivatkozott esetek.
A munkavállalói tulajdon negatív hatásai nem jelentkeznek olyan élesen, ha csak kisebbségi tulajdonról van szó, ha nem minden dolgozó válik részvénytulajdonossá, ha nem szavazó részvényeket bocsátanak ki a munkavállalók számára, vagy ha a belső tulajdonosok között is a menedzsmenté a döntő szó.
Az egyes fejezetek és a szerkesztők összefoglalója is áttekintik a különböző országokban alkalmazott technikákat. A privatizálandó vállalat részvényeinek 10-20 százalékát minden országban (még a menedzseri-munkavállalói privatizációt alapvetően elutasító Csehországban is) ingyen vagy kedvezményesen szerezhetik meg a belső vásárlók. A nagyszámú belső tulajdonost előállító technikák azonban országról országra igencsak különböznek: a tömeges privatizáció kuponjai különböző mértékben érvényesíthetők a saját vállalat részvényeinek megvásárlásakor, egyaránt találhatunk ingyenes részvényjuttatást, kedvezményes vásárlást, hitelkonstrukciókat (mint az amerikai ESOP mintájára készült magyar MRP-törvény, mely adókedvezményekkel a cég jövendő profitjából engedi visszafizetni a vásárláshoz felvett, ugyancsak kedvezményes kamatozású hitelt) és lízingtechnikákat. A megszerzett dolgozói részvény adta osztalék és szavazati jogok is különbözők, eltérő a forgalmazhatóságuk stb. A technikák többsége viszonylag kis tulajdonhányad kedvezményes megszerzését biztosítja, illetve a kis-privatizációnál (magyar terminológia szerint előprivatizációnál) biztosít előnyösebb pozíciókat a belső vásárlóknak, továbbá jellemzően összekapcsolódnak az adott ország kuponos technikájával és kárpótlásával. Kivételnek számít az ESOP adaptálása (Magyarország) és a kis- és középvállalatok felszámolásával-végelszámolásával összekapcsolódó eszközvásárlás vagy lízing lehetősége (Lengyelország tipikus menedzsment-munkavállalói privatizációs technikája, mely az összes privatizált vállalat csaknem 70 százalékát teszi ki).
Ugyancsak átfogó képet adnak a fejezetek, illetve az összefoglaló a menedzseri-munkavállalói tulajdon országonkénti elterjedtségéről, a többségi vagy kisebbségi tulajdonszerzés esetszámairól. Az adatok pontosságáról azonban nemigen lehet képünk, különösen akkor, ha nem kifejezetten menedzsment- vagy munkavállalói tulajdont eredményező technikáról van szó. Magyarország esetében például megtudhatjuk, hogy 1994 szeptemberéig 184 esetben alkalmazták az MRP-törvény adta lehetőséget, továbbá azt, hogy a többségi tulajdon, szavazati jogokkal együtt több mint 2700 vállalatnál a menedzsment, illetve a munkavállalók kezében van. A hatalmas különbség a szerkesztők szerint annak tudható be, hogy egy becslés szerint az önprivatizációs eljárások 43 százalékában a belső vásárlók jutottak tulajdonhoz. A nagyságrend eléggé meglepő, hiszen kb. 2000 állami vállalat volt Magyarországon a privatizáció kezdetén, így meglehet, hogy a becslés tartalmazza a decentralizációval járó előprivatizáció vagy a spontán privatizáció eseteit is. Mindenesetre jellemző, hogy az adat nem a magyar országtanulmányból származik (melyet egyébként Lajtai György jegyez, kiváló esettanulmányokkal gazdagítva a kötetet). Magyarországon ugyanis a privatizációs szervezet hivatalos statisztikái nem tartják számon a többségi, a menedzsment-munkavállalói tulajdont, csakúgy, mint azokat a vállalaton belül született új tulajdonosokat, akik a spontán privatizáció során vagy később, szabályozottabb formában "magyar magánszemélyekből álló Kft-k" anonim tagjaiként szereztek tulajdont. A magyar MRP-törvény munkavállalóként kezeli a menedzsereket is, és a belső tulajdoneloszlás kialakítását az MRP-szervezetekre hagyja. Ennek következtében általában nem lehet tudni, hogy egy-egy cégben milyen részt birtokol a menedzsment. Az ily módon állami segítséggel titokban tartott menedzsertulajdonról ezért azután csak meglehetősen tág határok között lehetnének becsléseink.
Természetesen a tulajdonosok ilyetén rejtőzködése nem ismeretlen a könyv szerkesztői számára sem. Bár maguk is többnyire a belső tulajdoni arányokat elfedő menedzsment-munkavállalói tulajdon (Management Employee Buy-Out, MEBO) fogalmat használják, amennyire lehetséges, elemzéseikben igyekeznek a menedzsment és a munkavállalók szerepét különválasztani, hiszen például Oroszországról közismert, hogy gyakorlatilag a menedzsment kezében vannak az eredetileg munkavállalói részvények is. "Magyarországon a menedzserek voltak az MRP-k fő haszonélvezői" - írják a szerkesztők összefoglalójukban. Nem véletlen, hogy az Earle-Estrin szerzőpáros inkább menedzsment által kontrollált munkavállalói cégről (Managerially Controlled Employee Owned Firm, MCEO) beszél, a nagy nyugati vállalatoknál (mint az angliai John Lewis Partnership) kialakított fogalom nagyszerűen alkalmazhatónak bizonyult térségünkben is. Mégis, kissé zavarba ejtők a könyv azon fejezetei, melyek meg sem kísérlik a menedzseri és munkavállalói tulajdont elkülöníteni, s például a Romániáról szóló fejezet egyszerűen a MEBO hatalmas sikeréről beszél, tökéletesen megfeledkezve a szereplők azonosításáról.
A könyv legígéretesebb részei azonban az empirikus adatok, melyek a menedzsment-munkavállalók tulajdonában lévő vállalatok működéséről szólnak. Az országtanulmányok bőven szolgáltatnak esettanulmányokat és vállalati survey-adatokat is, melyek igyekeznek összehasonlítani a vizsgált vállalatok teljesítményét más tulajdonformában működő cégekével. A privatizáció óta eltelt rövid idő azonban eleve korlátozza ezekben a témákban a megállapítások érvényét, nem csoda, hogy sokszor egy-egy kérdéskörben bőséggel találhatunk a kötetben példákat pozitív és negatív fejleményekre egyaránt.
A térség belső tulajdonban lévő vállalatainál mindenesetre nem igazolódott az az elméleti tézis, mely szerint túl sok munkaerőt foglalkoztatnának, és képtelenek lennének megszabadulni a feleslegtől. Nagy átlagban úgy viselkednek, mint az adott ország más tulajdonformában működő vállalatai, s ez igaz a munkaerőköltségekre és a struktúraváltásra való képességükre is. Így például az oroszországi belső tulajdonú vállalatok kapacitás-kihasználtsága nem rosszabb, mint az ottani "igazi" magánvállalatoké. Bár megjegyzendő, hogy éppen az orosz vállalatok esetében a munkavállalói tulajdonú vállalatoknál csorbítatlanul érvényesül a menedzsment kontrollja, így a pozitív gazdasági eredmények aligha ingatják meg a dolgozói tulajdon megrögzött ellenfeleit.
A menedzsment-munkavállalói tulajdon nem ad okot aggodalomra a bérkiáramlás vonatkozásában sem.
A bérnövekedés és a bérkülönbségek általában hasonlók, mint az ország más vállalatainál, nem állítható, hogy például az orosz menedzserek és munkások magas bérrel megjutalmazták volna saját magukat. A reálbér-növekedés még a nagyon profitábilis vállalatoknál sem haladja meg a termelékenység emelkedését. Ugyanakkor helyenként bérnövelés helyett inkább a természetbeni juttatások emelkedtek, illetve szándékosan visszafogták a bérnövekedést, sőt a tulajdonos-munkavállalók átmeneti bércsökkenésbe is beletörődtek annak érdekében, hogy bizonyos mértékű foglalkoztatási stabilitást érjenek el. A szerkesztők ezt a fajta kiegyensúlyozott, önmérsékletet tanúsító hosszú távú bérpolitikát nagyon pozitív jelként értékelik, bizonyítékaként annak, hogy ezek a tulajdonosok képesek a vállalataik hatékony és felelősségteljes irányítására.
Ugyanakkor nehezen mutatható ki a munkavállalói tulajdon és a termelékenység növekedése közötti pozitív kapcsolat. Részben azért nehéz az összehasonlítás, mert több országban valószínűleg korábban is azok a vállalatok vagy "kimazsolázott" vállalatrészek voltak a legjobb adottságúak, melyek menedzsmenttulajdonba kerültek. Másfelől pedig ebből a szempontból elméletileg sem közömbös, hogyan oszlik meg a tulajdon vezetők és beosztottak között - az erre vonatkozó adat azonban legtöbbször nem ismert. Mindenesetre a könyv esettanulmányai Ukrajnától Bulgáriáig számos látványos példát sorolnak fel a munkavállalók cég iránti elkötelezettségének erősödésére.
A vizsgált cégek beruházási tevékenységét kutatva a szerkesztők nem abból a szakirodalmi feltevésből indulnak ki, mely szerint a belső tulajdonosok hajlamosabbak a profitot jövedelemként kivenni a vállalatból, hiszen a térségben számos más belföldi és külföldi tulajdonosra is jellemző, hogy igyekszik tőkéjét minél hamarabb kivonni a vállalatból. Noha a menedzsment-munkavállaló tulajdonú vállalatok beruházásairól számos esettanulmányos példát és survey jellegű bizonyítékokat is olvashatunk, az olvasó összbenyomása mégis inkább az, hogy e cégeknek komoly nehézségekkel kell szembenézniük, ha hitelhez akarnak jutni. Nehezen állják a versenyt azokkal
a külföldi tulajdonú vállalatokkal, amelyek nemcsak a termelés finanszírozásához rendelkeznek megfelelő mennyiségű saját tőkével, hanem fejlesztési forrásokat is könnyen tudnak bevonni. A magyar tanulmány következtetése egyenesen a dolgozói-vezetői tulajdonú vállalatok növekvő eladósodottságról és a beruházások nagyon alacsony szinten stagnálásáról beszél. A bankok nem szívesen hiteleznek, mert - amint a lengyel tanulmány írója, Mario Domenico Nuti érvel - a hitel kockázatát nagymértékben növelő tényezőnek tekintik a belső tulajdonlást. Azt azonban nem tudhatjuk, milyen tapasztalatokra alapozzák ezen vélekedésüket, hiszen tömegesen csődbe ment menedzseri-munkavállalói cégekről a kötetben sem olvashatunk, s a magyarországi tapasztalatok sem erősítik meg ezt a feltevést. Ugyanakkor mind gyakrabban hallható a magyar MRP-s vállalatok vezetőitől, hogy maguk a bankok könnyen képesek ellehetetleníteni a vállalatokat, amennyiben a működésükhöz szükséges forgótőkét sem szívesen hitelezik. Nagy kérdés, valós kockázati tényező-e a belső tulajdon, avagy a közgazdasági irodalomban közkeletű elítélő vélekedés válik önmagát beteljesítő jóslattá a bankok gyakorlatában? A hitelezői döntésekben a "gazdasági várakozásoknak" ugyanolyan fontos szerepük lehet, mint mondjuk az infláció alakulásában. S bár a jelenség nem korlátozódik az átmenet országaira, a probléma súlyossága ezen országok bankrendszerének működésével kapcsolatos alapvető kérdéseket is felvet.
Ellentmondásosak a munkavállalói tulajdon és a külföldi tőke "házasságára" vonatkozó tapasztalatok: a munkavállalók kisebbségi részesedését szívesen látó multinacionális vállalat példája ellenére gyakoribbnak tűnik az ilyen befektetéstől való idegenkedés, illetve az a "megoldás", hogy a dolgozók, amint lehetséges, inkább eladják részvényeiket a vállalat iránt érdeklődő külföldinek. Az ilyen esetek óhatatlanul felvetik, hogy esetleg a menedzseri-munkavállalói tulajdon csak átmeneti jelenség a posztszocialista társadalmakban, hosszú távon nem bizonyul életképesnek. Vajon szerepe csak annyi volt-e, hogy hatékonyan járult hozzá az állami irányítás leépítéséhez, ami végül is a privatizáció fő célja volt a régióban (amint ezt a szerkesztők is hangsúlyozzák értékelésükben), s e feladat elvégeztével már nincs jövője?
Különösen a lengyel országtanulmány szerzője, Nuti emeli ki a menedzseri-munkavállalói kézbe került vállalatok tulajdonszerkezetében a privatizáció óta bekövetkezett változásokat. Lengyelországban 1991 végétől 1993 közepéig a munkavállalók tulajdonhányada 75,4-ről 66,9 százalékra csökkent, míg nőtt a menedzsmenté 9,8-ról 12 százalékra, a külső tulajdonosoké pedig 14,8-ról 21,1 százalékra. Bár Magyarország MRP-s vállalatainak tulajdonszerkezet-változásáról a kötetben nem olvasatunk adatot, az feltehetően a lengyelországinál kisebb, mert az MRP-törvény korlátozza a részvények forgalmát a hitel visszafizetésének időszakában. A probléma azonban itt is létezik, hiszen közismert néhány menedzseri-munkavállalói tulajdonú cég esete, melyeknél a belső tulajdonosok végül kénytelenek voltak eladni részvényeiket a cég likviditási problémái miatt. Az esetek érdekességét az adja, hogy e cégek korántsem voltak reménytelen helyzetben, de a belső tulajdonosok képtelennek bizonyultak működtetni, a fejlesztéshez szükséges hitelhez hozzájutni. Az így végbemenő "másodlagos privatizáció" során a cégfeljavításra specializálódott vásárló jelentős vagyonhoz juthat az elsődleges privatizációkor szokásosnál kedvezőbb áron, és megkerülheti azokat a kikötéseket is, melyeket az állam esetleg igyekezett érvényesíteni az eredeti privatizáció során. A végeredményben közpénzekből dotált kedvezményes tulajdonszerzés előnyeit így a vállalatokat átvevő külső magántőkések élvezhették.
Látványos változásokról nem számolhatnak be a szerzők a munkaügyi kapcsolatok és a kollektív szerződéskötés területén sem. A szakszervezetek számos vállalatnál aktívan részt vettek a privatizáció folyamatában, mintegy "kijárói" voltak a munkavállalók kedvezményes tulajdonszerzésének. A privatizáció utáni állapotokról csak annyit tudhatunk meg, hogy ezeknél a vállalatoknál nem csökkent a szakszervezeti befolyás és a kollektív szerződéskötés gyakorisága. Ez elsőre nem tűnik hírértékű információnak, talán azért, mert hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy manapság a térség minden országában rohamosan csökken a szakszervezeti jelenlét, különösen a "valódi" magántulajdonú vállalatoknál és a zöld mezős külföldi beruházásoknál. Ráadásul munkavállalói tulajdon esetén várható, hogy a menedzsment - éppen a tulajdonosi érdekközösségre hivatkozva - ítéli feleslegesnek a szakszervezetet. Meglepő ugyanakkor, hogy szinte semmit sem olvashatunk a szerkesztőktől a szakszervezetek lehetséges szerepéről a kifejezetten dolgozói tulajdonú vállalatoknál: sem arról, hogy a munkavállalók mint tulajdonosok érdekképviseletében szerepe lenne (ahogyan az amerikai ESOP-vállalatok egy részénél történik), sem pedig arról, hogy erőfeszítéseket tennének annak érdekében, hogy a felkínált "gazdasági demokrácia" intézményei valóban a dolgozók irányításban való részvételének fórumai legyenek. Ugyanakkor az országtanulmányok több esetben felhívják a figyelmet arra, hogy a részvétel igencsak formális, például Bogdan Lissovik Oroszországról szóló tanulmányában kiemelten foglalkozik ezzel a problémával, sőt a Rock-Klinedinst szerzőpáros a diagnózison túlmenően gyakorlati javaslatokat is tesz Bulgáriával kapcsolatban.
Noha az országtanulmányokból kirajzolódó kép nem bizonyítja a menedzsment-munkavállalói tulajdon fölényét, sőt problémamentesnek sem tekinthető valamennyi ilyen vállalat sorsa, azért arra mégiscsak alkalmas, hogy az egyes nyugati tanácsadók és pénzügyi szervezetek által festett sötét kép hitelességét megkérdőjelezze. Nem véletlenül idézik kutatási eredményeik összegzése után a szerkesztők ismételten a Világbank 1996-os évkönyvének megállapítását, mely szerint Oroszországban a belső szereplők tulajdonszerzése "aggasztó", mert a "munkavállalói tulajdonú cégek gyöngítik a tulajdonosi kontrollt; a belső tulajdonosok általában nem képesek a vállalatot friss tőkéhez és új szaktudáshoz juttatni; elijesztik a szaktudást és tőkét hozó külső befektetőket. A menedzserek és munkavállalók egyszerűen megakadályozzák a külsők részvényvásárlását. Sőt, a belső tulajdonosok magasabb béreket szavazhatnak meg, még akkor is, ha ezáltal csökken a profit." A szerkesztők vélhetően úgy gondolták, a Világbank leegyszerűsítő értékelése nevetséges előítéletnek tűnik a sokrétű elemzést felmutató könyv meglehetősen komplex képe mellett. Csakhogy a kötetben felsorakoztatott, sokszor ellentmondásos tények arra figyelmeztetnek, hogy túl korai lenne még végérvényes értékelést adni a menedzseri-munkavállalói tulajdon teljesítményéről Közép-Kelet-Európában.
A kötet szerkesztői végül politikai jellegű ajánlásokat is tesznek a menedzseri-munkavállalói tulajdon továbbfejlesztése érdekében, melyekben szintén a "mainstream" közgazdasági értékelésből adódó szakértői javaslatokkal vitatkoznak. Az egyik csomóponti kérdés a munkavállalói részvények átruházhatósága. Sok nyugati szakértő és pénzügyi szervezet (például az EBRD) szorgalmazza, hogy a kormányok garantálják a részvények forgalmazhatóságát. Főként arra hivatkoznak, hogy a másodlagos forgalom során kialakulhasson más tulajdoni-szervezeti forma is, ami jobb tulajdonosi kontrollhoz, rugalmasabb döntéshozatalhoz vezetne. Az oroszországi, baltikumi, horvátországi tapasztalatok szerint azonban az ilyen szabályozás a részvények gyors koncentrációját eredményezi a menedzsment vagy külső magánbefektetők kezében. Az ezekben az országokban erősen csökkenő reálbérek mellett nem csoda, hogy a munkavállalók igyekeznek némi gyors jövedelem-kiegészítéshez jutni. A kötet szerkesztői ezért fontosnak tartják, hogy átmeneti forgalmazási korlátozásokat építsenek a szabályokba, abban reménykedve, hogy ezalatt kialakul a "tulajdonosi mentalitás".
A másik kérdéskör a menedzser és munkavállaló-tulajdonos befolyásával kapcsolatos. Egyrészt a szavazati jogot biztosító vagy nem biztosító részvények kérdéséről folyik vita, melyben a szerzők a döntésekben való dolgozói részvétel pozitív tapasztalataira hivatkozva a szavazó részvény megoldás mellett érvelnek. A belső tulajdonlás várható kockázatát csökkentheti, ha a menedzserek és munkavállalók csak kisebbségi részesedéshez jutnak. A gyenge tulajdonosi kontroll erősítésére a Világbank szakértői külső szereplők részvételét, mintegy felügyelő szerepét látnák megoldásnak a cégeket irányító testületekben. Egy másik megoldás lenne, ha nem megfelelő teljesítmény esetén - megfelelő jogi konstrukciók révén - a cég irányítása külső hitelező vagy garanciát vállaló konzorcium kezébe csúszna át automatikusan. Egy harmadik elképzelés szerint a hitelezés visszavonásának veszélye is éppen elegendő fegyelmező erő lehet. E javaslatok kapcsán a szerzők - a hitelezéssel kapcsolatos közép-kelet-európai tapasztalok alapján joggal - figyelmeztetnek, hogy arra is biztosítékokat kellene nyújtani, hogy az ily módon kontrollszerephez jutó bank se élhessen vissza helyzetével.
A harmadik kérdéskör a foglalkoztatással és bérekkel, illetve a kettő közötti átváltás lehetőségével kapcsolatos. A szerkesztők véleménye szerint a térség kormányai - főleg külső szakértők hatására - rossz makroökomómiai prioritásokat választottak, és a vállalatok profitábilitásának fenntartása érdekében túl gyakran éltek a vállalatfelszámolások és a tömeges létszámleépítések eszközével. Az elkerülhetetlen strukturális reformok végrehajtásának alternatív megoldására látnak esélyt a munkások motivációjának erősítésében, a cégek belső racionalizálásában, a munkaerő-felhasználás rugalmassá tételében, a képzés és mobilitás erősítésében. A közép-kelet-európai menedzseri-munkavállalói tulajdonú cégek éppen azáltal értek el kiváló eredményeket, hogy a cég életben maradását tekintették fő prioritásnak, és kiegyenlítettebb bér-, illetve foglalkoztatáspolitikájukkal képesek voltak csökkenteni az átmenet társadalmi költségeit.
Ahhoz azonban, hogy a menedzseri-munkavállalói tulajdonú vállalatok ezt a szerepet betölthessék, azokon a problémákon is túl kellene lépni, melyeket a tanulmányok felfedtek.
A friss tőke hiányára, a hitelhez jutás gondjaira optimális megoldásként a kötet szerkesztői a belső tulajdon és más tulajdonformák kombinációját ajánlják. Mindenekelőtt a bankok segítőkészebb magatartására és a külföldi beruházókra gondolnak, akik az említett problémák megoldásán túl menedzsmenttudást hoznának e cégekbe, és piaci lehetőségeiket is tágítanák. A szerkesztők elképzelése szerint a munkavállalói tulajdon ilyen kombinációk esetén képes azt biztosítani, hogy a gazdasági célok mellett az alapvető szociális célok is megvalósuljanak: a tisztességes munkafeltételek és életszínvonal is elérhető legyen.
Már csak az a kérdés, hogy ehhez a - legalábbis a recenzens számára nagyon rokonszenves - jövőképhez mit szólnak a bankok és a multinacionális vállalatok. A kötet szerkesztői és a munkájukat támogató Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO), úgy tetszik, inkább a kormányok politikájára képes hatni. Nem véletlenül idézi a könyv bevezetője az 1989-es Európai Szociális Chartát követően az Európa Tanácsban 1992-ben elfogadott ajánlást, mely a munkavállalói részvétel-résztulajdon erősítését célozta a tagországokban. Mivel az ILO saját értékei ("tisztességes munka- és életfeltételek") megvalósításának eszközeként kezeli a menedzseri-munkavállalói tulajdont, várható, hogy szakértői ajánlást bocsát ki erről. Azt persze nem tanácsolhatja a kormányoknak, hogy több menedzseri-munkavállalói cég létrejöttét segítsék elő - ez úgymond, politikai kérdés, ami az egyes országok kormányainak felelőssége -, de ha a kormányok mégis így döntenének, az ajánlás azokra a technikai megoldásokra irányíthatja figyelmüket, melyek segítségével nagyobb valószínűséggel beteljesülhetnek a dolgozói tulajdon pozitív hatásaihoz fűződő várakozások. Ehhez a munkához a közép-kelet-európai országok tapasztalatairól szóló alapos tanulmánykötet kétségtelenül nagyon jó kiindulópont.
Kiss Yudit szorgalmas, figyelmes és szelíden rettenthetetlen vizsgálója korunk politikai gazdaságának. Tárgya itt a botrányoktól terhes hadiipar, pontosabban ennek viszontagságai a tervgazdálkodásról a piacgazdaságra való átmenet idején, négy jellemző országban: Csehszlovákiában, illetve Csehországban és Szlovákiában, Magyarországon és Lengyelországban.
Amit talált, az elgondolkoztató és elszomorító: a bársonyos forradalmak illúziói a hadiipar újjáélesztésébe torkolltak. A rendszer gyökeres változása elvileg kedvező körülményeket teremtett volna a demilitarizálás és a civil termelésre való átállás, a konverzió számára. Az ipari termékek nagy része eladhatatlan lett a nyíltabbá váló piacokon. Az ipar és ezen belül a hadiipari termelés is drasztikusan csökkent. De 1994 végére az eredeti célkitűzések és eszmék ködbe vesztek. A nemzetközi kereslet a hadiipar újjáéledéséhez, sőt intenzív újjáélesztéséhez vezetett, bár a kezdetinél lényegesen alacsonyabb, de nyilván nyereségesebb szinten.
A szerző több okát is látja ennek. A recesszió satujában Nyugat-Európa újra a gazdasági és politikai protekcionizmus felé fordult. Az újonnan megnyíló piacokkal való együttműködés helyett Európában az államilag is támogatott elzárkózás erősödött, növekedett a veszélyérzet is a volt Szovjetunió és Jugoszlávia véres belháborúi miatt. A kis régiónak sem pénze, sem segítsége, sem eltökéltsége nem maradt a gyökeres fordulatra. Látva, hogy a kivonulással a fegyverek piacáról nemcsak önmagát fosztja meg a valutától, de mások azonnal át is veszik az elhagyott piacokat, a fennmaradás ösztöne győzött az átalakulás részletesebben ki nem dolgozott eszméje felett. Azok a technikai, gazdasági és társadalmi kapcsok, amelyek régóta összefűzték a kormányzó apparátusokat a hadiiparral és a katonasággal, erősebbnek bizonyultak a jóindulatnál és a józan észnél.
Ezt a tendenciát erősítette a kibontakoztatott nacionalizmus is. Enyhébb formáiban (Lengyel- és Csehországban) a megreformált haderő a politikai függetlenséget látszott szavatolni. Szlovákiában az erős hadsereg és az újjáélesztett fegyvergyártás a nemzeti egység szimbólumává vált. A hadi igyekezetet Magyarországon is a Nyugattal való áhított összefonódás fő eszközének és első kötelező feladatának tüntették fel.
Végül pedig mind a négy országban, ahol a régi politikai nómenklatúra vezetői már letűnőben voltak, szétszóródtak, nyugdíjba mentek vagy munkanélkülivé váltak, éppen a hadseregek káderei vészelték át a legsimábban és legszervezettebben (bár nem engedmény és látszatreform nélkül) a társadalmi megrázkódtatást.
A régió haditermelése és fegyverexportja, nemzetközi összehasonlításban szerénynek vagy akár elhanyagolhatónak is látszik. Mégis, e szektor sorsa és alakulása meghatározónak bizonyult az egyes országokban. Tüske a köröm alatt. A szokásosnál nagyobb profit és az ügyletek titkosításának lehetősége újból és újból visszahúzónak bizonyul, és bő játékteret ad a volt állampártok kádereiből képződő "old boy network" számára.
A hadiipar már a hidegháború korszakában is sikerrel hárította el a reform minden tétova kísérletét. Az átmenet idején pedig, a hangos szabadpiaci retorika ellenére továbbra is közvetlen állami védelemben és speciális kezelésben részesült. Hiszen a nyugati piacgazdaság is általában az állam kebelén megbúvó, az állam vérét szívó, piacinak vagy piackonformnak alig nevezhető, a titkolózást és átlagosnál nagyob profitot nemzetbiztonsági ürügyek mögé rejtő pióca-struktúrákat hozott létre.
A szerző összefoglalásában azt írja: "Eléggé tanulságos, hogy a Cseh Köztársaságban és Lengyelországban - azokban az országokban, amelyek látszólag legkorábban küzdötték le válságaikat - a gazdasági feléledés első jelére az újjászervezett ipari-katonai lobby megkezdte harcát a hadi költségvetés növeléséért és központi állami alapokból finanszírozott új és költséges katonai fejlesztési projektumokért. Az újjáéledő gazdaság által létrehozott zsenge erőforrásokat kívánták a hadiipar rekonstrukciójára fordítani, a konverzió és/vagy a hadi termelés csökkenése miatt keletkezett problémák megoldása helyett. Ez a reflex, ami a szűkös erőforrásokat szűk szektor-érdekek felé tereli, megmutatta, hogy a szektor alapvető természete - amely a katonai célú termelés technológiai sajátságaiból és a katonaság társadalmi pozícióiból fakad - alapvetően nem változott meg." (217. old.)
Az átalakulás éveiben a közfogyasztás és általában a civil életet ellátó békés ágazatokban új vállalatok létesültek, és elég sok "zöldmezős" befektetés történt. Ezek súlya egészében nagyobbnak bizonyult, mint a privatizációé és kivásárlásoké. A harci szektorokban azonban szinte egyetlen új gyár sem épült. Az új vállalatokat a korábbi hadiipari vállalatok túlélő részlegeiből és elemeiből szedték és foldozták össze. Nem a konverzió, hanem a vállalati konglomeráció került napirendre. Ezt világosan mutatja a cseh és magyar hadiipari kapacitások konszolidációja, a szlovák érdekeltségek, ahol az állam és a hadiipar összefogása a kormányzás legfőbb támasza, ma már BAZ megye elkótyavetyélt kapacitásainak beillesztésével foglakoznak.
A hidegháború éveiben az állam biztosította, hogy a hadiipar ráfordításai elégségesek, az átlagosnál jobb minőségűek és olcsók, néha egyenesen ingyenesek legyenek. A kutatás, fejlesztés, termelés költségeit a társadalomra terhelték - és nem a vállalatokra. Ugyanakkor a vállalatok és a katonaság élvezte a fegyverek termeléséből és exportjából származó nyereséget. A hadiipar jótékony hatása a technika, a tudomány és a gazdaság fejlődésére azonban nehezen lett volna kimutatható. A hadiipar szigorúan elzárt, titkos gettóként élt az ágazatok közt. A piaci gazdálkodás körülményei közepette viszont a hivatalos, de titkosságuk miatt nem áttekinthető és korántsem versengő piacokon, valamint a fekete és szürke fegyverek kereskedelmében igen magas profitokat lehet elérni.
A leszerelés kilátásai tehát rosszak. Nagy tanulság, hogy a piaci erők, különösen a rövid távú profitra összpontosító érdekek nem elégségesek a konverzió kierőszakolására. Nem várható, hogy egyes országok egyedül és önmagukban megbirkózzanak a problémákkal. Mint Kiss Yudit írja: "Amíg a fegyvergyártás és a fegyverkereskedelem jövedelmező, az egyéni [azaz országos méretű, B. A.] konverziós próbálkozások idealistának tűnnek, sőt kissé hiábavalónak is." A fegyverkereskedelem nemzetközi ellenőrzése és a nemzetközi konfliktusmegoldó erőfeszítések erősödése nélkül leszerelés nem képzelhető el. De mindez manapság erős politikai és gazdasági érdekeket sértene meg, amelyeket térségünkben is nagy szorgalommal és erőfeszítéssel konzerváltak.
A kutatás Magyarországra vonatkozó részétől antedatált forradalmáraink és váteszeink meg fognak sértődni. Már csak amiatt is, hogy a fordulatban a vezető szerepet - alighanem helyesen - Lengyelországnak tulajdonítja. A lengyel szolidaritási mozgalom, már csak tömegénél és geográfiai kulcshelyzeténél fogva is lehetetlenné tette a keletnémet erjedés szokásos "kezelését". A mi ennél látványosabb "Európa-piknikünk" csak szép átmenet volt a végkifejlet felé - tegyük hozzá: moszkvai engedéllyel piknikeztünk.
A fitogtatottan békés informális magatartás nem terjedt ki a képviselők régimódi esküszövegére: az államtitkok és ezen belül elsősorban a hadititkok megvédésére. A szankcionálható és előírt magatartás, a szemhunyás kötelezettsége jottányit sem változott. Gazdaságilag pedig elsősorban azzal válunk ki, hogy a már eredetileg is centralizáltabb és kevesebb telephelyű hadiipar koncentrációját még tovább fokozzuk. A szektor kisebb méretű, mint azelőtt, de a szükségesnél (mi a szükséges?) mégis nagyobbnak tűnik, és exporthányada igen jelentős. Ebben talán nem csak a "piaci erők" játszottak közre.
A szerző kutatásai azt mutatják, hogy 1968 után, amikor a magyar gazdaság megindult a liberalizáció rögös és ellentmondásos útján: "a hadiipar majdnem érintetlen maradt, mint a klasszikus parancsgazdaság üledéke. Részletes ötéves tervekkel irányították és ezeket kötelező erejű éves tervekre bontották. A védelmi terv teljesítésének prioritása volt más gazdasági célokkal szemben. Még a reform haladó periódusaiban is speciális szabályok és engedmények segítették a tervek teljesítését." "A katonai tevékenységben részt vevő vállalatok rendkívül előnyös speciális beruházási és fejlesztési hitelekhez juthattak, alacsony kamatlábbal, egyes esetekben kamatozás nélkül [...] Még 1990-ben is, amikor a szektor hanyatlása láthatóvá vált és az egész gazdaság komoly hiányt szenvedett kutatási és fejlesztési forrásokban, a Videoton (a legnagyobb haditermelők egyike) preferenciális állami támogatásért folyamodott új hadi beruházásra."
Külön gyöngyszem az MDF zavaros uralmi és privatizálási kapkodásaiból Fűr Lajos enyhén szólva változó nyilatkozatainak gyűjteménye: 1990 májusában azt állítja, nincs szükség független magyar hadiiparra, mert a nemzet szükségletei importból kielégíthetők, augusztusban már megemlíti, hogy a hadiipar újraéleszthető lenne ott, ahol profitábilis az export, például a katonai járművek terén, 1991 áprilisában pedig szükségesnek látja hangsúlyozni egy modernizált magyar hadiipar kívánalmát a seregek ellátására. Hiába, aki civilként katonák közé keveredik, nem tud mindig Veres Péter maradni.
Közben kibontakoznak a hazatérő szovjet sereg eladásai a feketepiacon, a magyar hatóságok és vállalatok igyekezete, a Horvátországnak szállított 10 000 Kalasnyikov ügye, a szovjet adósság ellenében - parlamenti felhatalmazás nélkül - Jelcin által személyesen ránk tukmált és megvásárolt 28 darab MiG-29-es repülőgép, aminek csak vételára is több volt, mint az egész évi hivatalos katonai költségvetés, a fenntartás hasonló nagyságrendű költségeiről aztán már senkit sem tájékoztattak, csak nagyon hangosan panaszkodni kezdtek a repüléssel tölthető idő elégtelenségéről. Mindez csak közvetve befolyásolta ugyan a magyar hadiipar kialakuló új profilját, de világossá teszi, hogy a Varsói Szerződés által létrehozott intézményi és személyi kapcsolatok és az ügyek intézésének módozatai még nem hervadtak el, és továbbra is sikeresen kerülgetik új törvényeinket.
Amit Kiss Yudit előbányászott a korabeli sajtó gyakran zavaros híradásaiból, kormányzati intézkedéseiből és szóvivői magyarázataiból, majd kollázsként összeilleszt a magyar hadiipar hánykolódásáról, a vezető hivatalok tanácstalanságnak álcázott időnyerési taktikájáról, marakodásáról és nyereségvágyáról, az nálam keményebb lelkű embert is pirulásra késztetne. A részletes feldolgozás, úgy látom, csak 1994-ig tart, amikor Széles Gábor menedzseri sikertörténete kezd kibontakozni. (Valamilyen ismeretlen ok miatt e kiváló szervezőt a szerző több ízben is "Gabor" néven aposztrofálja).
A magyar honvédelem további vonaglásairól tehát nincs beszámolónk, bár a hazánkban lassan bíróság elé került és kerülő (tompa hírlapi nyilvánosságot kapó) perek arra engednek következtetni, hogy "a tatarozás alatt az árusítás háborítatlanul folyik".
Vajon megbízhatónak tekintsem-e a szerző kutatásait? Hiszen, mint maga is mondja műve bevezetőjében, adatgyűjtése és beszélgetései nem adtak, mert nem adhattak megbízható és reprezentatív mintát. Ráadásul kénytelen megállapítani, utóbb többször is kiderült, hogy a nyilatkozó hivatalnokok és vezetők egyszerűen és szándékosan félrevezették.
Az a kép, amelyet a szlovák ZTS Martín gyárban tartott 1993. évi konverziókonferenciáról rajzol, sokatmondó. Miközben a gyár képviselője sorolja és bemutatja, a résztvevők pedig áhítattal nézik a gyár "civil" termékeit, a traktorokat és építőipari gépeket, az egyik szemlélő felkiált: "Tank repül felettünk!" No persze, a gyár egy másik, zártabb részének termékét viszi a daru abba a raktárba, ahová a konferencia résztvevőit nem vitték el.
A bizonytalanság nem a szerző hibája, hanem magából a hadiiparból ered. A titkolózás, a homály, a tagadás, a hazugság a hadi biznisz lényegéhez tartozik. Már maga a fogalom "hadiipari üzem" is ködös és szándékosan meghatározatlan. Hogy csak kapásból említsek egy problémát, amiről ma oly sok búcsúztató szó esik: a pécsi uránbánya. Hát kérem, az már igazán nem hadiipar, fogja mondani a minisztérium minden szóvivője. Kérdem én: létrejött volna a hidegháború nélkül? És ha nem volt hadiipari, akkor mi volt, és miért voltak az adatai annyira titkosak, hogy még a magyar fő atomtudós, Jánossy Lajos sem kaphatott információt róluk? És miért nem lehet ezeket még most sem publikálni? És mibe került, nem az üzemelése, csak a bezárása is? Az mind csupa békés és civil kiadás? És soha senki a hadügyből nem járt még a környékén se, még véletlenül se, semmiféle módon?
De hát én már csak ilyen gyanakvó vagyok, farkast kiáltok, ahol pedig csak mosolygós rókák sündörögnek. Nem tehetek róla, a történelmi korszak tett ilyenné.
Az Alföld nehezen adja oda lelkét a fölületes utazónak, de még a "titkát" firtató tanult elméknek is. Ez a táj a közvélekedésben többnyire egyhangú, "lapos", unalmas, poros, "elmaradott" területként jelenik meg; városai meg különösen sok jelzőt kaptak, nemcsak az "utazóktól", hanem a szakirodalomban is: minősíthették őket egyszerűen és nyersen "elmaradottnak", "fejletlennek", nevezték "parasztvárosoknak", "faluvárosoknak" vagy "földszintes városoknak", hasonlították őket Timbuktuhoz is vagy Közép-Ázsia sztyeppe-városaihoz; az agrár- vagy mezőváros minősítés egyszerű típusjelölő megnevezésnek számít az előzőekhez képest.
Mindezen jelzős szerkezetekben ellentét feszül. Ellentét a városok általánosan elfogadott szerepköre s az alföldi városok funkciója között. Az Alföldön, merőben szokatlanul és szabálytalanul a mezőváros (tanyái "segítségével") városi keretekbe szervezte az agrártermelést, s így, kölcsönösségi alapon a mezőgazdasági tevékenység a városodás alapjául szolgálhatott, a mezővárosokat jórészt agrárnépesség lakta (meglehetős zavarba hozva ezzel a statisztikai jellegű településvizsgálatokat). Ezért - is - ebben a települési rendben a "városi" és a "falusi" nem különült el egyértelműen egymástól. A tanyasi nem volt falusi, de vidéki sem, hanem a városi társadalom alkotója. A tanyarendszer, a tanyaelvű településrendszer alapvető mássága a mezőgazdasági szórványokkal szemben (mely településforma meglehetősen elterjedt hazánk határain túl is) ugyanis éppen az, hogy a "valódi tanya" egy osztott települési rendszer egyik, nem önálló egysége, s mint ilyen, az anyatelepüléstől elszakítva meg sem ítélhető.
A tanya a belterületi lakóházzal együtt alkotott egy lakó- és gazdálkodási egységet; a család és gazdasága a belterületi lakás s a tanya között megosztva funkcionált. Ettől az egész mezővárosi társadalom bizonyos térbeli tagolódást kapott.
A falusi és városi elmosódottsága, egymásba csúszása nemcsak a települési rendre, hanem az alföldi társadalomra is jellemző volt. Az "alföldi útról" elmélkedve Márkus István különösen fontosnak tartotta, hogy a "...falu, a kismezőváros, a nagymezőváros ugyanannak az alföldi, állattartó cívis paraszti vagy kisnemesi, szabad paraszti termelőmódszernek és életvitelnek, igényvilágnak, művelődésnek három eltérő nagyságrendű, felfelé haladva mind tágasabb, mind differenciáltabb góca"; ebben a társadalomban "... van átjárás egyik emeletről a másikra". Ezen sajátosság "földrajzi" megnyilvánulása volt az érintetlen alföldi településhálózat korában a városok hinterlandjának majd teljes hiánya; márpedig a vonzásterület - a klasszikus értelmezés szerint - a "városság" nélkülözhetetlen alkotója, mert nélküle nincs központi funkció, központi funkció nélkül pedig város.
Ezt az ellentmondást egyes kutatók - mindenekelőtt a geográfus Mendöl Tibor - azzal vélték feloldani, hogy a mezőváros társadalmi egységén (vagy ha úgy tetszik, a közigazgatási határokon) belül választották szét a várost (a jobbára nem őstermelők által lakott városmag) a vele összeépült falutól (a mezőváros őstermelők által lakott részei), illetve a falusi funkciójú szórványoktól (tanyák). Ezt a szemléletet segítette, hogy a városi funkció és a településkép között is ellentmondások feszültek. Már a középkor nyugatról érkező utazói elcsodálkoztak az egyes, számukra falusias képet mutató településekben zajló városias tevékenységeken (vásárok, kereskedők, kézművesek stb.). Az erős önkormányzatok, a jelentős gazdasági-politikai-igazgatási autonómia, a szoros együttélés a reformált egyház polgárosult irányzataival, a falaik közt működő egyházi iskolákkal, közép- és főiskolákkal, az általános írásbeliség, írni-olvasni tudás olyan tömegeket nevelt a mezővárosokban, melyek az Alföld egészét magasabb társadalmi nívóra emelték, mint amilyenen az ország legtöbb nagytája állt (legalábbis a XVII- XVIII-XIX. században).
Az alföldi "modell", az alföldi mezőváros története során többször került válságba. A XVI. században, a török hódítás nyomán a külső fenyegetéssel, a fizikai pusztulással, a gazdaságuk erőszakos tönkretételével kellett szembenézniük. (Épp azokban az évtizedekben, amikor az agrártermékek európai konjunktúráját kihasználva igen nagy tőkét halmozhattak volna fel, megalapozva egy esetleges későbbi, más irányba forduló fejlődést is.) A XVII. század végén, a XVIII. század elején a török kiűzését követően visszafeudalizálódás fenyegeti a mezővárosokat. A feudális birtok- és jogrend felszámolása után épp az "alföldi út" tápláló forrása apad el, nevezetesen a feudális makrokörnyezet és a re- és posztfeudális viszonyokat ötvöző mikrovilág egymásmellettisége. Ezen utóbbi válságot a XIX. század ötvenes éveiben kibontakozó agrárkonjunktúra évtizedekig elfedi ugyan, de a századfordulón már élesen vetődik fel a kérdés: a mezővárosok helyt tudnak-e állni az új városfejlődési szakaszban, milyen helyet foglalnak el az átformálódó településhálózatban, őrzik-e a sajátosságaikat a megváltozott viszonyok között is? A századforduló táján ugyanis már a magyarországi városfejlődés mozgatórugói közül is a gyáripar került az első helyre, s a nagyvárosok sorában egyre inkább az ún. "tercier szektor" (a kereskedelem, pénzpiac, az oktatási-művelődési-tudományos funkciók, a szolgáltatások és így tovább). Ráadásul az agrárkonjunktúra "alkonya" a mezővárosok gazda(g)ságának alapját, a gabonatermelést hozta nehéz helyzetbe (csökkenő árak, értékesítési gondok). Végül a második világháború utáni társadalmi-politikai berendezkedés a mezővárosok (tanyák) létalapját szüntette meg. Ám míg a mezővárosi fejlődés XVI-XIX. századi szakaszáról meglehetősen kimunkált képpel rendelkezünk, XX. századi történetük szintézise várat magára.
E feladat egy részét végezte el Belényi Gyula, megvizsgálván helyzetük alakulását egy rövid (1945- 1963), ám a mezővárosok számára kritikus időszakban. Bevezetésként a szerző áttekinti a mezővárosok 1945 előtti pályáját. Az első világháború előtti időszak "történéseit" a gazdag szakirodalom alapján összegezte, inkább a jelenségeket mutatván be, mintsem a "másság" okait kutatva. Így a mezővárosi kérdéskörben kevéssé tájékozott olvasóban meglehetősen sok kérdés maradhatott megválaszolatlanul (csak a példa kedvéért: miért nem éledt fel a török kiűzése után az Alföld faluállománya - amint ez a Dunántúlon többé-kevésbé megtörtént -, miért nem költöztek ki a mezővárosi polgárok véglegesen tanyáikra, mikortól s milyen formában alakult ki az Alföld s a többi országrész között a centrum-periféria viszony - kialakult-e -, mennyiben tért el az Alföld társadalma, a mezővárosok társadalma más országrészek helyi társadalmaitól, valóban elmaradottnak minősíthető-e az Alföld gazdasága, s ha igen, mely időszakokban és így tovább). Megválaszolatlan e kérdések közül talán a legfontosabb: e jellegzetességek, "másságok" összeállnak-e sajátos "képletté", "alföldi úttá", s ha igen, mi az alföldi út kialakulásának végső oka és esszenciája? Szakfolyóiratnak készített recenzióban persze még számos kérdés feltehető lenne (miért nem említi akár csak érintőlegesen a szerző bortermelő mezővárosainkat, elsősorban a hegyaljaiakat, melyek sok rokon vonást mutattak az alföldiekkel; a Pest megyei mezővárosok közül miért a nem "alföldi utat" járó Nagykátát vonja vizsgálatai körébe s Kiskunlacházát, Ráckevét, az egykori "tipikus" mezővárosokat nem; szerencsés-e a vizsgálatba vont települések lélekszámküszöbét 10 ezer főben meghatározni? stb.). A két világháború közötti helyzetet elemző alfejezet viszont már részben eredeti források (főleg népszámlálási adatok) alapján készült, s így érdemleges mondanivalói vannak ezen időszak alföldi városairól (városi funkcióik mindmáig erősen vitatott fejlettségéről, társadalmukról, demográfiai folyamataikról stb.).
A könyv azonban nyilván a címben megadott bő másfél évtized (1945-1963) történéseinek elemzése céljából íródott, s témája kettős: a korabeli településpolitika értékelése, illetve az alföldi városok helyzetének ez idő tájt való alakulása, részben (?) éppen a településpolitika hatására.
A szerző a korai "szocialista" településpolitika megrajzolásával számottevő mértékben bővítette ismereteinket e korszakról, az "ötvenes évekről". Munkája a szaktudományok művelői számára hiánypótló, s a szélesebb olvasóközönség körében is érdeklődésre tarthat számot, hiszen olyan kérdéseket tárgyal, mint például a "falurombolás" gondolatának eredete. Magyarországon is készültek ugyanis tervezetek a "szocialista falumodell" kialakítására, a "gazdaságtalan"(?) 1200-1500-3000 lakos alatti kistelepülések megszüntetésére, ezerkétszáz-ezerötszáz település elsorvasztására. Ismerteti a szerző a tanyapolitika alakulását, a tanyavilág gyors likvidálásának, az ún. tanyaközségek kialakításának elképzeléseit, illetve gyakorlatát. Szó esik Erdei Ferenc sajátos - szomorú -, korábbi vélekedéseinek szögesen ellentmondó szerepéről az ötvenes évek agrár- és tanyapolitikájának végrehajtásában. Belényi Gyula bőséges levéltári forrásanyag s a korabeli szakirodalom tanulmányozása után tekinti át a "szocialista" településhálózat-tervezés kialakulását, szervezeteinek-intézményeinek ténykedését, a településpolitika ideológiai-politikai-szakmai forrásait, az első településhálózat-fejlesztési elképzeléseket, koncepciókat, melyek alapelvei azután a későbbi dokumentumokban, javaslatokban, így a sokat vitatott 1971-es OTK-ban (Országos Településhálózatfejlesztési Koncepció) ismét életre keltek, hogy a hetvenes-nyolcvanas években majd ténylegesen formálják az ország térszerkezetét, a településhálózat alakulását. (Feltehetően nem oly mértékben, mint azt akár bírálói, akár védelmezői feltételezték; az OTK ugyanis inkább "legitimálta" a gazdasági kényszereket, az ágazati törekvéseket, egyes lobbik - például a megyeközpontok politikai-gazdasági elitje - céljait. Az OTK "hibái" is elsősorban a politikai-társadalmi berendezkedésünk milyenségére vezethetők vissza, eredményei pedig az "objektív" gazdasági folyamatokra.) A szerző a szűkebb értelemben vett településpolitikai elképzelések és gyakorlat mellett kitér a közigazgatási reformtervezetekben testet öltő településhálózat-fejlesztési javaslatokra, mindenekelőtt a Nemzeti Parasztpárt, pontosabban az Erdei Ferenc, Bibó István, Mattyasovszky Jenő s munkatársaik által kidolgozott "városmegye" javaslatára (mely a megyéket megszüntetve "valós" térszerkezeti egységekre, mintegy 90 városra és vidékükre - vonzáskörzetükre - kívánta a közigazgatás területi beosztását alapozni, "föléjük" pedig régiókat szervezni), melyet mellőztek ugyan a "fordulat éve" utáni közigazgatási reformelképzelések kidolgozása során, ám utóélete mindmáig tart, s a nyolcvanas években, a város környéki igazgatás átmeneti bevezetésével halvány mása néhány évig a gyakorlatban is működött. Kár, hogy a szerző más pártok közigazgatási elképzeléseit nem ismertette, pedig ezek Gyarmati György idevágó kutatásai nyomán ma már szintén hozzáférhetők, s ha kevésbé kidolgozottak is, mint a Parasztpárt javaslata volt, szemrevételük nem lett volna felesleges. Ugyancsak kitér a szerző a ma már kevésbé ismert - s "saját korában" is kevesebb hivatalos elismerést elnyerő - ún. rajoniskola tevékenységére, a gazdasági-társadalmi élet s a közigazgatás keretéül szolgáló rajonok (gazdasági körzetek) kijelölésének-felkutatásának kísérletére. E munkálatok termékei jobbára - geográfiai - szakfolyóiratok hasábjain kallódnak.
Az említett kérdéskörök - településhálózat-tervezés, településpolitika, a közigazgatás területi beosztására vonatkozó reformelképzelések, rajonírozás - eddigi legteljesebb, forrásértékű összegzését adta könyvében Belényi Gyula, mely e témakörben "kikerülhetetlen" munka. Néhány kritikai megjegyzést azonban ehhez a fejezethez is tennék. Néhol meglepő a szerző "irodalomkezelése". A fenti kérdésekkel több mint két évtizede behatóan foglalkozó, folyamatosan publikáló geográfus kutató, Hajdú Zoltán eredményeit Belényi alig használta, tucatnyi folyóiratcikke közül mindössze egyre hivatkozik, nem említi az ötvenes évek "megyereform"-munkálatairól írt tanulmányait, illetve kutatási eredményeit. Nem használta a rajonírozási kísérleteket, javaslatokat értékelő geográfiai irodalmat sem, csakúgy, mint a történész, Timár Lajos vonatkozó történeti-földrajzi munkáit (különösen a két világháború közötti városhálózatról írottakat). Nem sikerült meggyőzően bemutatnia a településpolitika és az alföldi településhálózat, a mezővárosok viszonyát. Ezt nem helyettesíti a településhálózat-fejlesztési, közigazgatási rajonírozási javaslatok Alföldre vonatkozó részeinek tételes felsorolása. S nem igazán kaptunk lényegre törő, lényeglátó elemzést az alföldi városok háború utáni évtizedeiről, még akkor sem, ha elismerjük, hogy a városfejlődés egyes feltételeinek - például az Alföld lakosságszámának alakulása, a kitelepítések és népességcserék, a földosztás, a közigazgatási beosztás változásai, agrárpolitika, a kulákság elleni intézkedések, iparpolitika, lakásépítés stb. - áttekintése sok információt, esetenként eddig ismeretlen információt tartalmaz, s egyes következményeket is elemez (például a népesedési folyamatok, a foglalkozási átrétegződés, iparosítás stb.). A geográfus recenzens számára némiképp érthetetlen az az eltökéltség, amellyel a történész szerző mellőzi a térképeket; a Bibó-Mattyasovszky kötetből átvett, a városmegyéket bemutató térképen kívül egyetlen saját szerkesztésű térképet mellékelt könyvéhez, pedig a tárgyalt témakörök egynémelyike szinte kiált a térképi ábrázolásért.
Ugyancsak fájlalhatjuk, hogy Belényi Gyula csak 1963-ig követi nyomon a településpolitika s az alföldi mezővárosok viszonyát. A könyv épphogy exponálja a drámát; bemutatja a konfliktust, megismerjük a szereplőket, de elmarad a második-harmadik felvonás, a végkifejlet. Mert többé-kevésbé konzisztens településpolitikával, deklarált településfejlesztési célokkal csak a hetvenes évek legelejétől rendelkezett az ország (1971: OTK); addig legfeljebb tervezetek, ideologikus jelszavak, a koncepciók egyes kiragadott elemeinek megvalósítási kísérletei léteztek. S az alföldi mezővárosokban is csak a hatvanas évek derekától kezdtek "történni a dolgok" (persze a tanyavilág "leválasztása", a kollektivizálás, a parasztpolgárosodás eredményeinek szétzúzása stb. is épp eléggé megrázta a mezővárosokat): az alföldi városok "struktúraidegen" iparosítása, a mezővárosi tradícióktól merőben eltérő, sablonos városépítési gyakorlat (lakótelepek, a "mezővárosias" városközpontok uniformizált, erőszakos "modernizációja" stb.), az agrárlakosság arányának drasztikus csökkenése és így tovább. Az aktívvá váló településpolitika s az alföldi városok felgyorsult változásainak összevetése, a kölcsönhatások számbavétele, a "végeredmény" értékelése adhatna igazán képet e sajátos településhálózatú táj s a sablonos (mondhatnánk: internacionalista) településfejlesztési elképzelések konfliktusairól. Csak remélni lehet, hogy a szerző e feladatra is vállalkozik.
Ha a mezővárosi fejlődés - pontosabban a volt mezővárosok helyzetének alakulása - háború utáni évtizedeinek szintézise nem történt is meg, a "szocialista" településpolitika forrásvidékének felderítésével e tárgykörben mellőzhetetlen munkát tett elénk Belényi Gyula.
Ez a könyv fedi az alcímében foglaltakat: úgy magyarázza el, miként kell használni a szövegszerkesztésre, az adatok kezelésére és elemzésére, valamint a szövegelemzésre szolgáló személyi számítógépet, hogy nem veszi adottnak az olvasó előzetes jártasságát a számítógépek és a számítások terén. A könyv egyszerű, de korántsem egyszerűsít: a számítógép minden egyes használati módját azzal vezetik be a szerzők, hogy elmagyarázzák, miként működik a számítógép és a software, s az alkalmazás illusztrálására valóságos történelmi példákat idéznek. Nekem nagyon tetszik ez a fajta megközelítés, mert a szerzők így tudtára adják az olvasónak, hogy a számítógép eszköz, nem pedig olyan mágikus masina vagy varázsszer, melyet közönséges halandó fel sem foghat. Segíti a számítógép első használóit, hogy megszabadulhassanak aggodalmaiktól.
Noha manapság talán már nem is akad történész, akitől teljesen idegen lenne a számítógép, gondolom, nem járok messze az igazságtól, ha feltételezem: többségük csupán szövegszerkesztésre veszi igénybe. Nekik is sokat nyújt a könyv, melyben az adatbázisoknak szentelt fő fejezet (II. rész) azért igen értékes, mert bemutatja, hogyan hasznosíthatók az adatbázisok a számszerű és kvalitatív információk rendszerezésében. A történésznek nem kell a számok megszállottjának lenni ahhoz, hogy a könyvet hasznosnak találja: a szerzők valójában éppen ennek bebizonyításán fáradoznak, azoknak a történészeknek szánják tehát művüket, akik rendes körülmények között egyébként nem sokat foglalkoznak számadatokkal.
A könyv fő erőssége, hogy megfosztja misztikumától a számítógépet, és érzékelteti, miként használhatják fel a "hétköznapi" emberek nem kvantitatív elemzési célokra (szövegelemzésre is). A "mainstream" történészek és a történész egyetemi hallgatók számára ezért eszményi bevezető lehet a számítógép történetírásban való használatát tekintve. A szerzők legfőbb mondandója tehát, hogy a számítógép pusztán eszköz, nem pedig öncél. Gondolkozz, mielőtt a számítógéphez nyúlsz. Mindannyian időről időre megfeledkezünk erről az alapvető tanulságról, aminek azután rendre meg is fizetjük az árát az elvesztegetett idővel és csalódásainkkal. Megéri tehát, ha gondolatainkat már az írás megkezdése előtt rendszerezzük, és éppúgy megéri, ha a kezünkben lévő információt még azelőtt rendbe tesszük, hogy a gépbe táplálnánk. Ez esetben sokkal hasznosabb elmagyarázni az olvasónak, hogyan tárolja az adatokat egy relációs adatbázis, mint részletezni, miként kezeli őket a software. A szerzők megmutatják, hogyan szerkeszthetjük különálló csoportokba a pontosságukat és teljességüket tekintve vegyes információkat, ahhoz hasonló módon, ahogy az ember a cédulákra jegyzett adatokat egyébként rendszerezni szokta. Az olvasó így meggyőződhet arról, hogy az információ előállítása nem pusztán a számítógép vagy a software sajátosságaihoz alkalmazkodva történik, hanem a kutatási cél érdekében. A szerzők tudatosan kerülik az egyes számítógépek és software-ek tárgyalását, inkább a gép és a különféle programcsomagok fő jellemzőire összpontosítanak. Ez szerencsés választás, hiszen a könyvből világosan kiderül, hogy a megírásakor és eredeti, 1993-as angliai megjelenésekor még nem láthatták előre sem a hardware, sem a software hallatlan fejlődését. A processzorok és az operációs rendszerek hatásfoka ma már sokkal nagyobb, következésképpen a könnyűszerrel hozzáférhető software-ek teljesítőképessége is jobb, ráadásul könnyebben is használhatók az 1993 előttiekhez képest. A könyv így talán még időszerűbb, mint korábban, és ezért is különösen örvendetes, hogy megjelent magyarul.
A szöveg három fő részre oszlik, amit glosszárium, válogatott bibliográfia és két függelék egészít ki. Az első függelékben a néhány példában idézett skót népszámlálás adatállományáról ejtenek szót, a második függelék egy ma már némileg túlhaladott könyvészeti összeállítást közöl a CD-ROM és az online történettudományi hasznosításáról. A magyar kiadó is kiegészítette a művet egy felettébb hasznos bibliográfiával, melyet Benda Gyula és Halmos Károly állított össze Számítástechnika, kvantifikáció és történelem címmel. Ennek alapján az olvasó a témáról magyar nyelven, bár olykor külföldi szerző tollából megjelent írásokról kap kellő tájékoztatást.
A könyv első része (Alapismeretek) három fejezetet foglal magában.
A szerzők az első fejezetben bemutatják a számítógép történetírói alkalmazását; a másodikban elmagyarázzák, mit tartalmaz és hogyan működik a gép; a harmadikban pedig a történész által felhasználható szövegszerkesztést tárgyalják. A fejezetek rövidek, lényegre törők, és nem kívánnak előzetes ismeretet a számítógéppel kapcsolatban. A magyarázatok világosak, a szerzők soha nem fölényeskednek az olvasóval.
A második rész úgy vezet be az adatbázisokba, hogy példaként az 1851-es brit népszámlálás Skóciára vonatkozó kéziratos alapadatait használja. Az adatokat a számlálóbiztosok lajstroma alapján összeállított népszámlálási könyvek tartalmazzák. A negyedik fejezet elején a szerzők ismertetik, az adatok miféle rendszerezésére és strukturálására van szükség, mielőtt betáplálnánk őket a gépbe. Az ötödik fejezet témája a rekordok kiválasztása az adatbázisból és elemzése. Nagy hangsúlyt kap annak megvilágítása, miért és hogyan gyűjtötték össze és rögzítették az adatokat. A szerzők kitérnek arra a problémára is, amely abból fakad, hogy az egyes számlálóbiztosok egymástól elütő módon rögzítették az adatokat. Az a törekvésük, hogy megértessék az olvasóval az adatok természetét és korlátaikat is, igencsak dicséretre méltó. Hiszen túl sokan használnak úgy adatokat, hogy soha nem foglalkoznak a minőségükkel vagy a pontosságukkal. Az a történész, aki tudatában van a mainstream történetírásban megkívánt forráskritika kívánalmainak, ebből a fejezetből nyomban megérti, hogy az adatforrások kritikai vizsgálata ugyancsak elengedhetetlen.
A hatodik fejezet azt taglalja, hogyan bővíthető az információ a kódolás és a strukturálás révén, a második rész utolsó, hetedik fejezete pedig az egyszerű statisztika használatát mutatja be. A szerzők oly módon tárgyalják a bemutatott statisztikai eljárásokat, hogy feltételezik az olvasó teljes járatlanságát ezen a téren. Ezért a bevezetések olyan kérdésekre felelnek, amiket a történész valószínűleg feltenne az elemzésre váró információval kapcsolatban.
A harmadik rész (Források, eszközök és megközelítések) a magasabb szintű adatbázis-kezelés bemutatásával indul. Ehhez bizonyító példaként másfajta információt, a francia nemzeti konvent 1792-1795-ös tagjairól készült "kollektív biográfiát" veszi igénybe. Az olvasó itt megtudja, mi a különbség a szekvenciális file és a relációs adatbázisok között, és láthatja, miként használható fel a számítógép nem számszerű adatok elemzéséhez. A kilencedik fejezet bevezet a táblázatok és a táblakezelő programok világába, nem feledkezve meg a gép grafikonszerkesztő képességéről sem. Ezt a munkát az 1917. évi oroszországi választások eredményei alapján végzik el a szerzők. A tizedik fejezet a létező adatbázisok használatát taglalja, melyhez példaként a XVII. és a XVIII. század vége közötti dán tengeri vámszedés, valamint a XIV. Lajos kori francia államháztartás adatsorai szolgálnak. A hangsúlyt a szerzők nemcsak arra helyezik, hogy megértessék az olvasóval, miként lehet az adatokat kezelni, hanem arra is, honnan származnak és mik a korlátaik. A tizenegyedik fejezet a különböző forrásokból származó adatok összekapcsolásának bemutatásához népszámlálási adatokat és a dániai Odense város XVIII. század végi adóösszeírásának az adatait hasznosítja. Az utóbbit tekintve ebben a fejezetben az is kiderül, hogyan építhetők be az adatbázisba a lazán vagy kevésbé strukturált adatok.
Az adatbázisok után címet viselő tizenkettedik fejezet témája a szövegelemzés, a hipertext és a számítógéppel segített tanulás. A szövegelemzésről szóló gondolatmenet jó bevezetés mind a problémába, mind a számítógépek ilyen célú használatába; a másik két témáról viszont ugyancsak szűkszavúan szólnak a szerzők. S ez jól is van így, hiszen éppen ezen a területen történt a könyv első megjelenését követően a robbanásszerű változás a technológiában és a technológia történészek általi hozzáférhetőségében.
Egy rövid összegzésben, melynek nincs külön fejezetszáma, a szerzők sok hasznos tanáccsal szolgálnak.
Először azt a problémát vetik fel, hogy miután a történész a saját előfeltevéseit és mániáit alakítja át számítógép által is használható információvá, ennek szükséges velejárója, hogy a folyamat minden lépését dokumentálnia kell. Ugyanakkor azt is érzékeltetik, mennyiben járul hozzá a számítógép ahhoz, hogy a historikus hatékonyabban művelhesse a mesterségét.
Nemcsak a Befejezésben, de a könyvben végig érvényesül azon döntőnek szánt közlendő, melyet a folytonos hivatkozás a történész szokványos eszközeire és mesterségbeli fogásaira is hangsúlyoz, nevezetesen, hogy nem kell félnie a számítógéptől. Nem kell tőle megrettennie, mivel olyan eszközként veheti birtokba, amivel anélkül is megkönnyítheti munkáját, hogy egyúttal kulivá vagy a számok megszállottjává válna. Turi Lászlót és a kiadót csak dicséret illeti, hogy ezt a kitűnő könyvet a magyar olvasók számára hozzáférhetővé tették.
Fordította: Gyáni Gábor
A pártállami időkben Nyugaton járt magyar turista megdöbbenve tapasztalhatta, hogy az ott mérvadónak és objektívnak tartott értelmiségiek közül a baloldali gondolkodásúak jelentős része (ők alkották a többséget) mennyire másként értékelte a létező államszocialista rendszereket, mint azok, akik bennük éltek. E recenzió szerzője maga is emlékszik, amikor 1984-ben, svájci látogatása alkalmával egy ismerőse - jól kereső pedagógus, aki sohasem járt Kelet-Európában - a "kiváló" magyarországi orvosi és szociális ellátást magasztalta, miközben felháborodottan panaszkodott a súlyos svájci adók miatt. Hollander Pálnak "szerencséje" volt: a történelem forgataga lehetetlenné tette számára, hogy ártatlannak vélje a megvalósult szocializmust. Sem 1945 előtt, sem utána nem fenyegette az a veszély, hogy bedőljön a hatalmon lévőknek: származása miatt a nyilas rezsim vonta kétségbe az élethez való jogát, majd társadalmi helyzetének köszönhetően (egyik nagyapja nagyiparos volt) munkaszolgálatosként építhette a szocializmust.
A Politikai zarándokok mellett a szerző számos más önálló kötetet és esszét publikált a szovjet és az amerikai társadalomról és az antiamerikanizmusról. Bár a szociológusok egy része neokonzervatívnak tekinti, Hollander önmagát inkább "régimódi liberálisnak" nevezné, ami abban is megnyilvánul, hogy elsősorban a liberális sajtóhoz tartozó Partisan Review, Society, Academic Questions, Contemporary Sociology, Modern Age hasábjain publikált.
Talán egyetlen társadalmi csoport sem írt önmagáról annyi bíráló tanulmányt, mint az értelmiség, melynek persze lételeme a kritikai hozzáállás. A társadalmi rendszerek bírálatáról elhíresültek első nemzedékébe tartoznak a Szovjetunióba vagy Spanyolországba zarándokoltak művei, elég ha csak Arthur Koestlerre vagy André Gide-re gondolunk, de a Magyarországon kevéssé ismert Malcolm Muggeridge vagy Eugene Lyons is idetartozik. Ekkoriban azonban elsősorban a forradalmi rendszereket, és nem nyugati apostolaikat kritizálták. Érdekes módon a legmegsemmisítőbb beszámolókat azok írták, akik (mint az előbb felsorolt első három személy is) eleinte lelkes hívei voltak az új rendszernek, mint például később Milovan Gyilasz is, aki sokáig vezető szerepet játszott a jugoszláv pártapparátusban.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése, de különösen a prágai tavasz eltiprása után indult meg az értelmiségi attitűdök behatóbb vizsgálata. Raymond Aron 1957-ben publikált műve, mely a sokatmondó Az értelmiség ópiuma címet viselte, tekinthető az első igazán alapos szintézisnek. A "folyamatok dialektikájának" hatására a zenitjére érkező nyugati Új Baloldal is komoly kritikákban részesült: Hannah Arendt az 1970-ben megjelent Erő és hatalom című esszéjében szedte ízekre talán a legalaposabban a nyugati értelmiség baloldali vonzalmait, kimutatva, hogy az Új Baloldal, ellentétben hivatkozott forrásaival, nyíltan legitim eszköznek tekinti az erőszakot. A baloldali vonzalmairól leginkább közismert francia értelmiségről Tony Judt Past imperfect címmel írt kiváló monográfiát.
Hollander Pál könyve a nyugati értelmiség szocialista zarándokútjait dolgozza fel, és ezzel a XX. század nyugati világának eszme- és politikatörténetéhez szolgáltat magyarázatot. A feldolgozás egyszerre tematikus és kronologikus: egy-egy fejezetet szentel az értelmiség definíciójának, az utópia szerepének, és ezután következnek a Szovjetunióról és Kínáról szóló beszámolók. A vendéglátás technológiájáról, majd az értelmiség természetéről és elidegenedéséről szóló fejezet zárja az olvasmányos a kötetet.
Az úgynevezett humanizmusra hivatkozó baloldali utópiák országhatároktól és nemzetektől függetlenül évtizedekre - ha nem évszázadnyi időre - lázba hozták a társadalmi elit jelentős részét. Az értelmiség egy részének a baloldali gondolat a XX. század afféle új vallásos mozgalma lett köszönhetően az egyre növekvő elidegenedettségnek, és - 1945 után - a radikális jobboldali kísérletek többszörös csődjének: "Ha semmi egyéb nem, az sikerült Joseph McCarthynak, hogy kitörölhetetlenül rossz hírbe hozta az antikommunizmust az értelmiségiek között" (24. old.), írja a szerző. Hozzátehette volna, hogy ehhez a III. Birodalom és a holocaust talán még nagyobb mértékben járult hozzá, különösen az európai értelmiség számára.
1989 után a rendszerváltó értelmiség Magyarországon keservesen tapasztalhatta, hogy az új parlamentáris hatalom sokkal kevésbé tart tőle és figyel rá, mint a pártállam idejében. Érthető, hiszen nem létkérdés az írott szó ellenőrzése. A nyugati értelmiségi is csak a baloldali diktatúrákban érezhette társadalmi státusának fontosságát, hiszen vendéglátói kitüntetett figyelemmel kezelték, és első benyomásra saját értelmiségükkel is sokat törődtek (persze csak akkor, ha az uralkodó ideológia szolgájának szegődtek, de éppen ez maradt homályban a zarándok előtt). Az értelmiség megtévesztéséhez az is hozzájárult, hogy a radikális baloldali utópiákban nem rejlett értelmiségellenesség. A baloldali diktatúrák vezetőinek első generációja, ellentétben a későbbi bürokrata párttitkárokkal, jórészt maga is értelmiségi imázst jelenített meg - ami a jobboldal vezéralakjairól éppen nem volt elmondható. A liberális demokrácia "fullasztónak" vélt toleranciájával szemben a Szovjetunióban paradox módon még az értelmiségiek üldöztetése is az értelmiség fontosságát bizonyította.
Ez a baloldali értelmiség a médián keresztül jórészt "piacosította" saját frusztrációját. Elég, ha csak a vietnami háborúra (illetve a Watergate-botrányra) gondolunk: az általuk okozott közfelháborodás amerikai elnökök sorsát döntötte el, és mind a mai napig szinte liturgikus témája Hollywood filmgyártásának is. A közvéleményformáló értelmiség nyomása még arra is elegendőnek bizonyult, hogy megakadályozza a nicaraguai kommunistaellenes gerillák támogatását. Morális felháborodásuk azonban meglehetősen egyoldalú volt: megbélyegezték ugyan az USA fegyveres beavatkozását és imperialista politikáját, de mélyen hallgattak arról, hogy a nicaraguai vagy észak-
vietnami rendszer az emberi szabadságjogoknak még azt a minimumát sem engedélyezte, amit például a dél-vietnami rezsim biztosított. Tiltakoztak a Kuba ellen alkalmazott USA-szankciók ellen, miközben nem tartották szükségesnek, hogy a Fidel Castro által kivégzett, bebörtönzött vagy munkatáborba zárt emberekkel is szolidárisak legyenek.
A kommunista rendszerek által elkápráztatottak névsora azért olyan félelmetes, mert reprezentatív személyekről van szó: többek között Jean Paul Sartre, Thomas Mann, Egon Erwin Kisch, Gabriel Garcia Márquez, Upton Sinclair, Henry Barbusse, Noam Chomsky, Pablo Neruda, Salman Rushdie, George Bernard Shaw, Simone de Beauvoir, Susan Sontag, Julian Huxley (Hollander ennél természetesen sokkal többet sorol fel). Kiváló gondolkodók, jelentős művészek. De van egy ijesztő, közös vonásuk, hogy (különböző ideig) mindnyájan kritika nélkül olyan rendszereknek tettek propagandisztikus szolgálatot, mint a sztálini Szovjetunió, Mao Kínája, Pol Pot Kambodzsája, Castro Kubája vagy a sandinisták nicaraguai diktatúrája. Valójában, Hollander szerint, a tökéletes világ iránti legbensőbb vágyuk, vagy csak a fennálló világ iránti ellenszenvük áldozatai voltak.
Néhány reprezentatív példa: Noam Chomsky, a híres nyelvész mind a mai napig mesének és kitalációnak tartja, hogy a vörös khmerek uralma alatt népirtás történt. Szerinte csak néhány ezer embert végeztek ki, ezeket is csak ott, ahol a vörös khmer uralom még nem szilárdult meg, és mindezt nagyrészt "bosszúból" tették, ami ugye bocsánatos bűn (a valóságban Pol Pot csekély hároméves uralma alatt több mint egymillió ember - a lakosság kb. 15 százaléka pusztult el). Salman Rushdie Nobel-díjas író a sandinista vezetőket a világ legközvetlenebb politikusaiként jellemezte: "Életemben először találkoztam olyan kormánnyal, melyet támogatni tudnék [...] a nicaraguai alkotmány felér egy Bill of Rigths-szal, amit nem állíthatnék a britanniai törvénykönyvről", elhallgatva azt, hogy ezeknek a "nyílt" és "közvetlen" vezetőknek soha nem állt szándékukban megméretni magukat demokratikus választásokon, és soha nem mondtak volna le hivatalukról. Igazából nem is érthető, hogy Rushdie később miért Angliában, nem pedig Nicaraguában keresett menedéket. Amikor megkérdezték, mi a véleménye arról, hogy Szolzsenyicint üldözik hazájában, Pablo Neruda, aki Nixonölés címmel is írt verset, és mindig kiállt a jobboldali rezsimek üldözöttei mellett, csak ennyit válaszolt: "Nem kívánok részt venni egy ennyire személyes indulatokkal teli vitában. És nem szeretném, ha szavaimat szovjetellenes propagandára használnák fel. Végül is a kapitalista országokban több olyan regényíró van, aki összeütközésbe került a kormányzattal, mint a szocialista rendszerekben. [Sic!] Az ember már nem tudja, ki mit mond [...] kezd a könyökömön kijönni ez az egész." (81. old.) Neruda részrehajlása nem véletlen: haláláig hűséges maradt a Szovjetunióhoz, melyről csak úgy írt, mint ahonnan "az emberi lét minden zuga felé erkölcsi lecke árad [...] az egész emberiség tudja, hogy ott a gigászi igazságot munkálják ki" (123. old.). Ezeket a sorokat ráadásul 1949-ben vetette papírra, akkor, amikor már sokkal kevesebb lehetőség volt félrelátásra, mint a harmincas évek elején.
G. B. Shaw a nagy éhínség idején járt a Szovjetunióban: mielőtt átkelt volna a határon, kihajította a vonat ablakán az összes magával hozott élelmet, mondván: az élelmiszerhiány csak ellenséges propaganda: "Érkezése másnapján a tiszteletére rendezett ebéden a Mertropolban [...] Shaw körülnézett az étteremben és ravaszkásan megkérdezte: »hol lát maga itt élelmiszerhiányt?«" A tudomására jutott halálos ítéletekről pedig csak így nyilatkozott: "nem engedhetjük meg magunknak, hogy megjátsszuk a moralistát, amikor vállalkozó szellemű szomszédaink [...], [az oroszok] hogy biztonságosabbá tegyék a világot a tisztességes emberek számára, bölcsen és humánusan likvidálnak egy maroknyi kizsákmányolót és spekulánst" (137. old.). Egy másik amerikai utazó, Edmund Wilson 1936-ban megjelent könyvében a Szovjetunióról azt tartotta a legszükségesebbnek leírni: ott "úgy érzi az ember, hogy a világ fölé magasodó morális csúcspontra érkezett, ahol sohasem huny ki a fény" (118. old.). Különös szavak ezek, ha meggondoljuk, hogy Wilson utazásai közben e "morális csúcsponton" verték le mustárgáz bevetésével a tambovi parasztfelkelést, és ebben az időben zajlott az ukrajnai és kazahsztáni milliós áldozatokat követelő, mesterségesen létrehozott éhínség is, a kaukázusi törzsek elleni irtóhadjáratról nem beszélve.
Hollander könyve 1995-ben jelent meg ugyan, lényegében az 1981-es kiadás egy fejezettel bővített fordítása. Mivel a hozzátoldott fejezet 1989-ben íródott, sajnos számos azóta már publikált napló, visszaemlékezés, például Romain Rollandé nem szerepel, annak ellenére, hogy feldolgozásuk igencsak szükséges lett volna.
A szerző a szocialista országokkal csak érintőlegesen, az utazók kapcsán foglalkozik - a rendszerek bemutatása nyilván meghaladta volna a kötet kereteit. Annak az olvasónak, aki kellő mélységben nem tájékozott a szocialista országok történetében, sok minden homályos marad, mivel erről a könyvben alig talál információt. Mindenképpen kár, hogy a szerző a zarándoklatok kapcsán keveset foglalkozott az előzményekkel: az 1918 előtti Oroszországba zarándoklók (Rainer Maria Rilke is ide tartozott) tekintélyes csoportjáról például nem ír. Bár a magyar olvasó számára érdekes lenne, érthető módon nem szerepelnek a kötetben a magyar politikai zarándokok: Nagy Lajos és Illyés Gyula is meglehetősen félreinformált a Szovjetunióról megjelent útibeszámolójukban. Az 1945 utáni lelkes hangú tudósításoknak, a kommunista párt burkolt, majd nyílt egyeduralmát kellett legitimálniuk. A magyar lakosságnak, az orosz megszállás miatt, sokkal behatóbb ismeretei és élményei voltak a szovjet rendszerről, mint a nyugat-európainak, és ezért Boldizsár Iván vonalas beszámolója vagy Veres Péter kolhozokat dicsőítő műve korántsem keltett olyan hatást, mint az idézett nyugati értelmiségiek munkái.
Hollander könyvének fordítása egyenetlen, de a magyar kiadás legsúlyosabb hiányossága, hogy nem tartalmaz névmutatót, ami pedig egy ismert közéleti személyiségek megnyilatkozásait feldolgozó műben alapvető lenne. Ennek kapcsán a lektor is gondolhatott volna arra, hogy a magyar olvasónak nem sokat mondanak az USA-ban jegyzett értelmiségiek nevei: nem ártott volna a névmutató mellé rövid életrajzot is csatolni. Ez talán nem drágította volna meg jelentősen a kötetet, viszont lehetővé tette volna az amerikai értelmiségi világban járatlan kelet-európai olvasó számára, hogy megértse annak jelentőségét, mennyire közismert emberek nyilatkozatait tartalmazza az egyébként kiváló könyv.
Tévedés ugyanis azt gondolni, hogy csak néhány valóságtól elrugaszkodott humán értelmiségi gondolkozott ilyen sajátosan. Pszichológusok, jogászok, igazságügyi szakértők, diplomaták, hivatásos társadalomkritikusok is tömegével dőltek be a baloldali rendszerek propagandájának, sőt a helyszínen járva meg is erősödtek előítéleteikben. Pedig aki akarta, a vendéglátók minden igyekezete ellenére is láthatta volna, hogy propaganda és valóság nincs összhangban egymással (nem véletlen, hogy a harmincas években a Szovjetuniónak a saját kommunistáik által immunizált magyar, német, román diplomatákat nem sikerült megtévesztenie, ellentétben például az amerikai nagykövettel).
Scott Nearing amerikai társadalomkritikus például az NDK-beli tapasztalatairól azt írta, hogy ott "az ország irányításában nem alkalmaznak semmiféle kényszert" (47. old.), miközben minden kelet-európainak szemet szúrhatott, hogy az NDK-ban épültek ki a KGST országok közül talán a leginkább a pártállami diktatúra elnyomó szervei, és volt idő, amikor mindenki szeme láttára, kampányszerűen verték le a kelet-berlini háztetőkről a nyugat-berlini adókra beállított televízóantennákat. D. N. Pritt angol ügyvéd és királyi tanácsos szerint a harmincas években a szovjet börtönök "némelyike már nem is nevezhető börtönnek, mint ahogy gyakorlatilag már nem is azok: inkább nyitott vagy félig nyitott táborok, illetve teljesen nyitott kommunák vagy kolóniák ezek. [...] Nincs az a sok fölösleges korlátozás, amelyekkel az angol börtönök túlszabályzott rendje a rabokat körülveszi. [...] Nem csoda, hogy az ilyen »börtönökben« az ott lakók zöme [...] továbbra is ott akar maradni, hogy gyermekeit is abban a környezetben nevelhesse fel, mely visszasegítette őt a normális életbe." (133. old.) Anne-Luise Strong szerint "a szovjet átnevelési módszerek olyan ismertek és hatékonyak, hogy a bűnözők olykor maguk kérik felvételüket a börtönbe" (133. old.).
A baloldali rezsimek iránt érzett rajongás sokaknál vallásos révületbe csapott át: "Vegetáriánusok lelkendeztek elragadtatottan a szovjet vágóhídakon [...] Voltak akik buzgón kiálltak a humánus marhavágás mellett, de szemükben a hála könnye csillogott, amikor feltekintettek a GPU-parancsnokság komor épületére." (109., 104. old.)
"A teoretikus embert csakis a lehulló lepel gyönyörködteti, s legnagyobb kéjének, kielégülésének tárgya, ha a lecsupaszítás sikeres műveletét ő maga végezheti el" (67. o.), idézi Nietzschét a szerző, magyarázatot keresve az értelmiség kritikai magatartásának motivációjára. Arra utal vele, hogy az ember elsősorban saját magának és környezetének kritikusa, és ezzel többnyire meg is elégszik, ha kritikája teljesen lefoglalja gondolkodását. Mindenki, aki kritikájával egyetért, szövetségesnek tűnhet ilyenkor, és elkerülhetetlenül pozitív érzelmeket vált ki.
Ez a kétarcúság érhető tetten a progresszív nyugati értelmiség viselkedésében is. A tőke mohóságát, a túlzott katonai kiadásokat, a fajgyűlöletet, a szegénységet, a munkanélküliséget, melyet a baloldali rendszerek olyannyira kárhoztattak, valóban csak elítélni lehetett.
Az utópia iránti vágyra jó példa, amit Walter Laqueur tapasztalt Stockholmban a hetvenes években: "miután heves vitát folytatott a diákokkal, akik hazájukban és általában a nyugati világban tapasztalható szabadsághiányra panaszkodtak, megkérdezte tőlük, hogy melyik ország a legvonzóbb a számukra. A válasz: Albánia. A diákok közül senki sem járt ott, és eszük ágában sem volt odamenni." (39. old.) George Kennan, a híres történész is ugyanezt tapasztalta: "Albániát egyszerűen úgy kapták fel, mint egy jókora bunkósbotot éles szöggel a végén, amivel jól oda lehet sózni a társadalomnak, a hagyományoknak, a szülőknek [...] Úgy látszik, a rajongásaikat [...] a nyugat, elsősorban pedig a saját társadalmuk iránt érzett gyűlölet határozza meg." (39. old.)
Külön érdekesség, hogy a Szovjetunió és a többi baloldali diktatúra azokban az időkben örvendett a legnagyobb tekintélynek a nyugati értelmiség körében, amikor a legbrutálisabb elnyomás dühöngött bennük, míg a rendszerek lazulása maga után vonta a rajongók csalódását is. A jelenség nem véletlen: az értelmiség par exellence autoritás-, de nem feltétlenül totalitásellenes. Maga az "értelmiségi" fogalom is a Dreyfus-ügy kapcsán terjedt el: azokra alkalmazták, akik az autoritással szemben definiálták magukat, és kritikusan viszonyultak az államhoz. Az autoritással szemben minden racionális lény, leginkább pedig az értelmiség több-kevesebb fenntartással viseltetik. Nem így a totalitarizmussal: ez mint afféle szekularizált vallás, racionális lényeket is tömegesen hatalmába tud keríteni, s vele szemben természeténél fogva automatikusan megszűnik a kritikai attitűd.
A nyugati baloldali értelmiség "vallásosságigényét" bizonyítja az a számtalan, szinte eksztatikus és néha erotikus jegyeket is hordozó megnyilatkozás, mellyel a "zarándokok" a szocialista világ természeti jelenségeit és állampolgárait írják le: "homogén világ, ember és állat és növény, levegő és fa és föld: egyetlen nagy egész darabjai, amelyek lassan keringtek középpontjuk a nap körül. [...] éreztem a [...] föld, az állat és az ember egy ütemre lüktető pulzusát" (123. old.), jegyezte fel egy utazó az orosz faluról a harmincas évek éhínségei idején. "Vajon Oroszországot szemelte volna ki a sors, hogy a görög ideálokhoz közelítő, új viszonyt alakítson ki az emberi testtel, amit a kereszténységtől megfertőzött országok sohasem lennének képesek kialakítani?" (125. old.) - tette fel a kérdést egy másik utazó, aki a kapitalista világ vékonyka asszonyaival állította szembe a Szovjetuniót benépesítő "sűrű, testes, egészséges nőket" (125. old.).
Hollander könyve csak néha utal rá, milyen mértékben tudta befolyásolni a baloldali értelmiség attitűdje a nyugati politikát. A kelet-európai olvasót pedig különösen foglalkoztathatja e kérdés, hiszen a játék valójában az ő bőrére ment. Végső soron a baloldali értelmiség által vehemensen támadott reagani "csillagháborús" tervek adták meg az utolsó lökést a szovjet rendszer összeomlásához. Nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy valami hasonlóra talán korábban is sor kerülhetett volna, ha ezt nem gátolja a Szovjetunió sokáig meglévő morális támogatottsága, ami aztán az afganisztáni háború és egy utasokkal megrakott Boeing repülőgép lelövése után a minimálisra csökkent. Hollander műve nem ítél, az olvasó azonban kénytelen elgondolkozni az írástudók felelősségén, akik a kommunista rendszerek legitimálásában közreműködtek.
A komplex érzelmek kutatása meglehetősen elhanyagolt területe a pszichológiának; az érzelemelméletek is inkább az alapérzelmek, például az öröm vagy félelem eredetével és természetével foglalkoznak. Annak ellenére, hogy a boldogság életünk egyik legfontosabb érzelme, s a boldogságra való törekvés az egyik legfőbb motivációnk és energiaforrásunk, valójában igen kevés kutatás foglalkozott azzal, mit is jelent boldognak lenni. Míg a legtöbb érzelem tudományosan úgy írható le, mint jól körülírt reakció egy meghatározott eseményre, addig a boldogság életünk egyfajta globálisan pozitív értékelése, és rendkívül nehezen körülhatárolható. Csíkszentmihályi "flow" - vagyis "áramlat" - elmélete az egyik erre tett kísérlet. A szerző azért nevezte áramlatnak azt az érzelmi és tudatállapotot, amelynek a kötetet szentelte, mert arra lett figyelmes, hogy a legizgalmasabb, legélvezetesebb eseményeket az emberek gyakran úgy írják le, mint spontán, erőfeszítés nélküli mozgást, lebegést, mintha áramlat sodorná magával őket. A "flow" erős összpontosítás során létrejövő tudatállapot, amely energiát szabadít fel, és olyan élmény, amelyet nevezhetünk boldogságnak vagy a tökéletes élmény állapotának. Ilyenkor a tudatba áramló információ összeegyeztethető a célokkal, és a pszichikus energia szabadon áramlik, vagyis az illető annak szentelheti a figyelmét, hogy elérje célját, mivel nincs zavar, amelyben rendet kellene teremtenie, és nincs olyan fenyegetés, amellyel szemben az énnek meg kellene védenie magát.
A legtöbb kutató hagyományos kérdőíves vizsgálatot alkalmazott a boldogság okainak és összetevőinek feltárására. A vizsgálati alanyoknak a kutatók által felsorolt lehetséges boldogságforrásokból ki kellett választaniuk, melyek vonatkoznak rájuk, vagyis melyek megléte esetén élnek át boldogságot. Az ilyen típusú, leginkább statisztikai eredményekhez vezető vizsgálatokat Michael Argyle angol szociálpszichológus foglalta össze 1987-ben megjelent, A boldogság pszichológiája című könyvében. Csíkszentmihályi Mihály, aki a Chicagói Egyetem pszichológiaprofesszoraként több évtizeden át dolgozott az optimális emberi létezés elméletének kidolgozásán, viszont azt vizsgálta, milyen feltételek kellenek ahhoz, hogy az ember élvezze, amit tesz, s ennek eredményeképp képes legyen elősegíteni mind a saját egyéni, mind pedig a társadalom fejlődését.
A tevékenység nyújtotta öröm nagyon komplex, éppen ezért igen nehezen mérhető jellemzője életünknek. Valójában nincs is jelenleg tudományosabb megközelítése, mint a személyes beszámolók. Csíkszentmihályi és munkatársai több mint nyolcezer interjút készítettek e témával kapcsolatban. Eleinte olyan emberekkel interjúztak, akik sok időt és nagy energiát fektettek bele valamilyen nehéz és bonyolult tevékenységbe, amely ugyanakkor semmilyen kézzelfogható jutalommal nem kecsegtetett. Aztán mindennapi embereket kértek arra, mondják el, mikor érzik kiteljesedettnek az életüket, mikor élvezik a legjobban, amit csinálnak, mikor örülnek. Kidolgoztak egy másik, meglehetősen szokatlan eljárást is. Vizsgálati személyeiket arra kérték, egy héten át viseljenek magukon elektronikus jelzőkészüléket, és ha a készülék megszólal, jegyezzék le, mire gondolnak éppen, és hogy érzik magukat. Összesen 250 ezer ilyen, elektromos személyhívón keresztül küldött választ elemeztek az évek során, és azt az érdekes eredményt nyerték, hogy a vizsgálati személyek az örömteli állapotot kulturális hátterüktől, életkoruktól és iskolai végzettségüktől függetlenül nagyon hasonlóan írták le.
A tökéletes élményhez szükséges feltételeket több pontban lehet összefoglalni. Az első és leglényegesebb a célra irányultság. A világos célok útmutatóul szolgálnak. Ha az életet nem egymástól független vagy inkoherens események sorozataként fogjuk fel, hanem mint valamilyen távolabbi cél felé vezető utat, könnyebben dolgozzuk fel a nehézségeket, mert nem örökre determinálókként fogjuk fel őket, hanem átmeneti akadályokként, amelyeket az úton számos más, remélhetőleg kedvezőbb tapasztalat követhet. A hosszú távú célok mellett biztosítani kell a rövid távú, azonnali visszacsatolást is, vagyis a "flow" egyszerre foglalja magába a hosszú és a rövid távú célokat és a sikeres teljesítésükről kapott visszajelzést. Csíkszentmihályi számos olyan példát említ, amikor egy adott cselekvésrészletről kapott közvetlen visszajelzésnek nagy szerepe van, például a futónál, a táncosnál, a sakkozónál, a sebésznél vagy a sziklamászónál. E tevékenységeknek az a közös jellemzőjük, hogy szakmai jártasságot igénylő szabályaik vannak, és azonnali kiértékelést tesznek lehetővé. Más tevékenységek esetében, például egy pszichoterápiában bonyolultabb megállapítani, hogy a folyamat megfelelően halad-e a cél felé, hiszen egy beteg kezelése akár tíz évig is eltarthat anélkül, hogy a terapeuta biztos lehetne a végeredményben. Ilyenkor a közbülső célok, egy-egy jól sikerült ülés segíthet a motiváció és az áramlatélmény fenntartásában.
A "flow" érzéséhez szükséges az is, hogy képesek legyünk teljes mértékben arra figyelni, amit éppen csinálunk; elmerülni, koncentrálni úgy, hogy tevékenységünk spontánná és automatikussá váljon. Ilyenkor a feladat egymás utáni követelményei rendet parancsolnak, s kiküszöbölik a tudatba betörő rendezetlenség zavaró hatását, vagyis minden olyan tudattartalmat, amely elvonná a figyelmünket (például a kudarctól való félelmet vagy a szorongást). Megszűnik az énérzékelés, az önreflexió is, az áramlatban lévő egyén szinte eggyéolvad tevékenységével. Míg a mindennapi életben mindig figyelünk arra, mit gondolnak rólunk mások, milyen benyomást kelt viselkedésünk, addig az áramlatérzés esetében nem alkalmazunk ilyen énvédő technikákat. Megváltozik az időérzékelés is: az órák úgy telnek, mint a percek, míg a percek óráknak tűnhetnek.
Az áramlatélmény leírásának egyik hibája, hogy a szerző gyakran jól ismert, sok kutatási eredménnyel alátámasztott pszichológiai jelenségeket ír le, de nem nevezi meg vagy átnevezi őket, és nem teszi világossá lehetséges összefüggéseiket a "flow"-val. Ilyen például az, amikor az áramlatélmény egy másik alapvető vonását tárgyalja, nevezetesen azt, hogy csak akkor váltódhat ki, ha a feladat által kínált kihívás összhangban van a feladatot végző személy készségeivel, vagyis ha a feladat ebben az értelemben optimális. Ebből a leírásból világos, hogy az áramlatélményre elsősorban azok az emberek képesek, akik teljesítmény- és sikerorientáltak, hiszen minden pszichológiai vizsgálat szerint ők azok, akik nem választanak se túl könnyű, se túl nehéz feladatokat, hanem az optimális kihívásokat kedvelik.
Ahogy a könyv nem használja a teljesítménymotiváció sokat kutatott fogalmát, ugyanúgy nem szól a belső (intrinsic) és a külső (extrinsic) motivációról sem, helyettük maga alkotta elnevezésekkel autotelikus és exotelikus tevékenységekről beszél. Az exotelikus tevékenységeknél egy képzeletbeli külső jutalom a motiváló erő. Az áramlatélményhez vezető autotelikus tevékenységeket viszont, amelyeket az egyén nem valami jövőbeni haszon vagy külső jutalom nevében, hanem pusztán a tevékenységből származó öröm miatt végzi, a belső motiváció vezérli.
Minden olyan tevékenység, amely önmagában hordozza jutalmát, esélyes arra, hogy ezt az "emelkedett" tudatállapotot előidézze. A szerző leginkább a testtel kapcsolatos tevékenységek és a munka területén dolgozza ki, mit is ért ezen. Kedvenc példái a szikla- és a hegymászás. Bár ezen tevékenységek viszonylag kevés ember mindennapjainak velejárói, a szerző olyan érzékletesen beszél az általuk átélhető tökéletes élményről, a cél tudatáról, a fáradtság legyőzéséről, a test feletti uralom fizikai és pszichikai öröméről, hogy az olvasó szinte kedvet kap hozzájuk. Meghatározott feltételek mellett tökéletes élményt nyújthatnak más, a testtel kapcsolatos tevékenységek is, például a sport, a tánc, a jóga és a keleti harcművészetek.
A munkatevékenységet hangsúlyosan tárgyalja a szerző mint áramlatforrást. Egyrészt a felnőtt emberek életük jelentős részét munkával töltik, tehát nem közömbös, hogy azt mint mindennapi kötelező kényszert vagy az én kiteljesedését szolgáló, örömszerző tevékenységet fogják-e fel. Az, hogy egy ember számára a munka milyen jelentéssel bír, a szerző szerint alapvetően nem a munka természetével, hanem azzal függ össze, hogy képes-e azt intellektuálisan és érzelmileg komplex tevékenységgé alakítani, és feloldódni benne. Ily módon a nehéz, fáradságos és az unalmas munka is a "flow" forrásává válhat.
A munka és az erőfeszítés jelentősége más formában is megjelenik a könyvben. Csíkszentmihályi azzal érvel, hogy a mindennapi felfogással, a "common sense"-szel ellentétben életünk legszebb élményei nem passzív, befogadó, ellazult állapotban érnek bennünket, hanem akkor, ha keményen megdolgozunk értük: nehezen elérhető célokat tűzünk ki, testi vagy szellemi teljesítményünket megfeszített akarattal a végletekig fokozzuk, és meghaladjuk önmagunkat. A boldogság ennek a kemény munkának a szerves következménye. A legtöbbünkben azonban erősebb az entrópia, az értelmetlen hedonizmus és a legkisebb erőfeszítésre való törekvés, mint a felfedezés kínálta kihívás elfogadása.
Ha közelebbről megvizsgáljuk ezt a fogalomrendszert és leírást, azt találjuk, hogy egy célirányos, racionális, puritán emberkép húzódik meg mögötte. Az olyan ember képe, aki az erőfeszítésben, az aktivitásban, a munkában, a teljesítményben és a kihívásban látja és találja meg az örömet, nem pusztán az érzékek hedonista élvezetében vagy a passzív befogadásban, amely nem ad lehetőséget pszichológiai fejlődésre, az én komplexebbé válására. A könyv érvrendszere akár a protestáns munkaerkölcs megerősítése is lehetne.
A szerző azt is leszögezi, hogy az igazán kreatív alkotások szinte soha nem hirtelen belátás, hanem kemény, kitartó munka eredményei. Ez a meggyőződés egyben üzenet is az amerikai olvasóközönségnek. Ugyanis az utóbbi húsz évben, amióta a pszichológiai kutatásokban komoly teret kapott a kreativitás fogalma, kialakult az a felfogás, hogy a komoly és jelentős eredmények eléréséhez nem annyira tudásra, szorgalomra, kitartásra, önfegyelemre, egyfajta aszketizmusra van szükség, hanem egy adottságra, nevezetesen a kreativitásra. A kreatív egyénnek nem kell jól tanulnia, nincs szüksége komoly szakértelemre: egyszer csak minden előzmény nélkül pattannak ki agyából az anyagi sikert és társadalmi elismerést hozó gondolatok. Ebben az értelemben a "flow" állásfoglalás a keményen dolgozó, önmagára támaszkodó, saját erőforrásait maximálisan kihasználó, teljesítménymotivált hagyományos amerikai protestáns ideálkép mellett.
Amíg a szerző megmarad a "flow" élményének általános és elemző leírásánál, állításait az interjúkból hozott példák jól követhetően illusztrálják. Amikor azonban az áramlatérzést a maga meglehetősen vázlatosan és felületesen kidolgozott tudatelméletébe igyekszik ágyazni, nagyon is vitatható és ingoványos területre téved. A tudat e felfogás szerint nem más, mint szándékainknak megfelelően elrendezett információhalmaz, autonóm és tudatosan uralható, és az embernek tudattartalmának megváltoztatásával ki kell fejlesztenie magában az arra való képességet, hogy a külső körülményektől függetlenül élvezetet találjon valamiben.
Nagyon is érthető ősi vágy az emberben, hogy úgy érezze, képes uralkodni a tudata felett, kontrollálni és aktívan befolyásolni a vele történteket, nem csupán passzív elszenvedője sorsának. Amióta azonban Freud közismertté tette a tudattalan fogalmát, végérvényesen megdőlt az addig uralkodó szemlélet, mely szerint ha az ember nem ura a világegyetemnek, legalább maradéktalanul ura a saját tudatának. Bár a pszichoanalízis - mint kellően nem bizonyított tudományos elmélet - a kilencvenes évek amerikai akadémikus közegében lényegében talaját vesztette, Freudnak ezt az állítását a mai kognitív pszichológia vagy viselkedésterápia sem vonja kétségbe, és még a legracionálisabb közgazdasági elméletek is számolnak az emberek nem racionális viselkedésével. Csíkszentmihályi tehát "megfeledkezik" a tudattalan hatalmáról: arról, hogy nem tudunk mindig mindent a tudatunk racionális kontrollja alá vonni; hogy az emberek nemritkán annak ellenére viselkednek irracionálisan, hogy pontosan tudják, mi lenne az adott helyzetben a leginkább célravezető, racionális viselkedés. A neurotikus betegek például elhatározhatják, hogy nem félnek, ha el kell hagyniuk lakásukat, de hiába tudják, hogy nem fenyegeti őket veszély, félelmüktől nem képesek megszabadulni. Bár a célok meghatározóan fontosak, az, hogy elérjük-e őket, nagyon komplex belső feltételrendszer, az egész személyiség munkája, nem pusztán ráció, figyelemkoncentráció vagy kreativitás kérdése.
Ahhoz, hogy a tudat a szándékainknak megfelelően elrendezett legyen, meg kell tanulnunk uralkodni a fiziológiai késztetések, az intellektuális funkciók és az érzelmek felett - állítja a szerző. Az áramlatélmény valójában a tudatban uralkodó harmónia. A negatív érzelmek megzavarják a tudat feletti uralmat, lelki entrópiát idéznek elő, a fájdalom, a félelem, a harag, az aggodalom, a szorongás, a féltékenység esetében a pszichikai energia szétszóródik. Ha valaki harmóniában él magával, nem számít, mit csinál, mi történik vele, nem fogja pszichikai energiáját ezekre a zavaró érzelmekre vesztegetni. Elgondolkodtató azonban, mennyire törekedjünk - ha ez egyáltalában lehetséges - egy olyan emberi ideálra, amely mindig összefogottan harmonikus, és soha nem engedi közel magához a szorongást, a félelmet, a haragot és más, általában nem kellemes, de a személyiségünket esendően emberivé tevő érzelmeket.
A tudat autonómiájának, egyfajta függetlenségének hirdetése az egyén és társadalom közötti viszonyra vonatkozó állásfoglalás is. Mindazok, akik a társadalmi tényezőknek jelentőséget tulajdonítanak, fontosnak tartják, hogy a külső körülmények mennyire szolgálják a társadalom tagjainak jólétét. Mások viszont azt hangsúlyozzák, hogy a külső körülmények belső észlelését, értelmezését, átélését kell módosítani ahhoz, hogy az egyén jobban érezze magát. Csíkszentmihályi amellett érvel, hogy a fájdalom és a gyönyör egyaránt a tudatban keletkezik, és csakis ott létezik. Ily módon a tudat irányítása szabja meg az élet minőségét: az ember boldoggá vagy boldogtalanná teheti magát pusztán tudatának megváltoztatásával, ha kialakít egy belső jutalmazási rendszert, és ezáltal függetlenül a külső történésektől.
A tudat feletti uralom jelentőségét a könyvben többek között "E" példája képviseli, aki először mindent és mindenkit elveszített a háború alatt, majd halálosan megbetegedett, de mindent visszaszerzett, beleértve az egészségét is. Ma árad belőle az energia, és élete minden egyes percét élvezi. Csíkszentmihályi ezt azzal magyarázza, hogy "E" képes volt megfegyelmezni, nem volt hajlandó improduktív és hiábavaló gondolatokra vagy tevékenységekre fecsérelni a figyelmét. Bár senki nem vitatja a belső megküzdési stratégiák fontosságát, e példa mégis sok kérdést vet fel: állítható-e például, hogy "E" azért menekült meg a halálos betegségből, mert megfegyelmezte a figyelmét, és csak produktív dolgokra gondolt, azaz mindazoknak, akik halálos betegségben meghalnak, összevissza csapong a figyelmük, és nem elég produktív a gondolkodásuk?
A hangsúly, úgy tűnik, túlságosan eltolódik a belső feldolgozás felé, és ezáltal túl nagy felelősség helyeződik az egyénre, és kevés a külső dolgokra, például a társadalomra. Ha azt állítjuk, hogy pusztán belső képesség kérdése az, hogy valaki - mint például Viktor Frankl - értelmet találjon a koncentrációs tábor szenvedéseiben, vagy hogy a kétoldali végtagbénulásban szenvedő, a vak, a hajléktalan is tekintheti ezt élete legpozitívabb tényének, akkor egyben azt is mondjuk, hogy mindazok, akik a szerencsétlenségben nem érzik jól magukat, maguk tehetnek erről, nem pedig mindazok a társadalmi vagy más természetű körülmények, amelyek a személyes tragédiák mögött állnak. "Az a képesség, hogy elfogadjuk a szerencsétlenséget és a szükségből is erényt kovácsolunk, nagyon ritka ajándék. Akiknek van belőle, azok az örök túlélők, talpraesettek és bátrak" - írja Csíkszentmihályi, megfeledkezve arról, hogy talán néha nagyobb bátorság nem elfogadni a szükséget, és nem erényt kovácsolni belőle, hanem küzdeni ellene még akkor is, ha az ember nem feltétlenül győzedelmeskedik. A humanisztikus pszichológia egyik fő alakja, Maslow például azt mondta, hogy a normalitás nem az, ha valaki abnormális körülmények között épeszű marad - mert az azt jelenti, hogy az abnormálisat nem abnormálisként fogja fel -, hanem az, ha összeroppan. Bár ez a gondolat vitatható, és természetesen mindenki fontosnak tartja, hogy azok, akiknek igazán komoly nehézségekkel kellett szembenézniük az életük során, e traumák ellenére, ezekkel együtt is örömet tudjanak találni az életükben, valószínűleg furcsállnánk és meglehetősen nárcisztikus kijelentésnek tartanánk, ha valaki azt mondaná: "Megölték az egész családomat, és ebből tanulva most már igazán tudom élvezni az életet." Vajon lehet és kell-e, hogy a sorscsapásokat belső erőink segítségével pusztán örömteliként fogjuk fel? Erény-e, ha mi örömet lelünk olyan helyzetekben, amelyeket mások elviselhetetlennek találnak? Ideális-e, ha a nehéz és méltatlan körülmények személyesen megoldandó egyéni, szubjektív érzelmi problémákká degradálódnak? Meg lehet-e úszni a komoly tragédiákat gyász és kétségbeesés nélkül?
Az amerikai pszichológiai könyvkiadásban gyakoriak a laikus olvasóközönség számára készült, olvasmányos, sok példát bemutató, színvonalas ismeretterjesztő könyvek, amelyek ugyanakkor komoly tudományos munka eredményeire támaszkodnak, jóllehet az alkalmazott tudományos módszerekről, adatokról és statisztikai összefüggésekről legfeljebb a könyv végén, a jegyzetek között számolnak be. Az adatok tudományos feldolgozását a szerzők cikkekben, a szaklapokat olvasó szakmai közönség számára készítik el. Az ismeretterjesztő könyvek nélkülözik a tudományos precizitást, a szerzők megengedik maguknak, hogy általánosan fogalmazzanak, nem kellően végiggondolt kijelentéseket tegyenek, állításaikat ne támasszák alá ellentmondást nem tűrően. A Flow is ezek közé a könyvek közé tartozik. Fontos jelenséget ír le, nagyon élvezetes, színvonalas, de könnyen támadható formában. Erénye, hogy nem olyan "boldogságelixír" típusú, a viselkedésterápia ma már meglehetősen komplex elveit primitíven felhasználó amerikai könyv, amely az utóbbi években dömpingszerűen árasztotta el a hazai könyvpiacot. Szerencsére távol áll a "hogyan legyünk könnyen, gyorsan sikeresek és boldogok" típusú receptkönyvektől, már csak azért is, mert nem tartja a boldogságot se könnyen, se gyorsan, se erőfeszítés nélkül elérhető dolognak. Azt hangsúlyozza, hogy az örömteli élet mindig egyedi alkotás, és nem lehet recept alapján megvalósítani.
Az életet minőségibbé
és gazdagabbá tevő "flow" leírása, amely
Csíkszentmihályi jelentős kortárs pszichológiai
életművének egyik kulcsfogalma, ma helyet kap az egyetemi
tankönyvekben és a legújabb, érzelmeket tárgyaló
szakkönyvekben is, egyben egy egész könyvsorozat egyik
állomása. Az első kötet, amely a szerző
és munkatársai által összegyűjtött
rengeteg anyag alapján született, az áramlatélmény
eredeti modelljét írja le, és Beyond Boredom and Anxiety
(Túl a szorongáson és az uralmon) címmel, 1975-ben
jelent meg. Ebben a szerző azt vizsgálta, miként lehet
az unalom és a kudarctól való szorongás Szküllája
és Karübdisze között megtalálni az örömszerző
tevékenységek optimális sávját. A kutatások
tudományos összefoglalása az Optimal Experience: Psychological
Studies of Flow in Consciousness (A tökéletes élmény:
Pszichológiai vizsgálatok a tudat áramlásáról)
című kötetben látott napvilágot 1988-ban.
Ezt követte a Flow 1990-ben, amely a képzett nagyközönséget
ismerteti meg a "boldogság" pszichológiájával,
és ahogy azt a szerző a bevezetőben megjegyzi, még
Bill Clintonnak is a kedvenc olvasmánya. Csíkszentmihályi
legújabb kötete, az 1996-ban megjelent Creativity szerves folytatása
az előzőeknek, mert az áramlatélmény,
valamint a tudományos felfedezés és alkotás
összefüggéseit tárja fel száz jelentőset
alkotó kreatív emberrel készült interjú
és harmincéves kutatómunka alapján, nagyon
érdekes és olvasmányos formában. Jó
volna, ha ez utóbbi kötet mellett e gazdag és színes
életmű néhány más írása
is megjelenne magyar nyelven. Így a serdülőkutatásokra
nagy befolyást gyakorló két munkája, az 1984-ben
kiadott Being Adolescent: Conflict and Growth in the Teenage Years (Serdülőkor:
Konfliktus és fejlődés a teenager korban), valamint
az 1993-ban megjelent és nagyon nagy sikert aratott Talented Teenagers
(Tehetséges serdülők).
A középkori és kora újkori népi vallásosság témájában folytatott rendszeres és kitartó kutatás eredményeit egyesíti ez a könyv. A két szerző 1984 és 1992 között írt, a vallásos kultúra késő középkori és barokk formáit és funkcióit tárgyaló cikkeinek egyberendezett kivonata. Impozáns, átfogó kézikönyv született egyéni munkájuk összefoglalásából. A gyűjtemény tematikus és metodikai koherenciájából világosan, pontosan megfogalmazott megfigyelések következnek, ezekre alapozódik a szerzők kutatásának és ennek a munkának szerkezete.
Az anyag öt fő témakörre tagolódik: "szentkultusz" (15-110. old.), "zarándoklatok" (11-277. old.), "konfraternitások" (279-353. old.), "a kegyességet közvetítő személyek" (355- 442. old.), "képek mint a kegyességhez elvezető eszközök" (443-574. old.). A függelék (576-611. old.) táblázatos formában nyújt információt a szentek katakombáiban fellelhető ereklyék megszerzéséről és transzlációjáról, valamint a konfraternitások létrehozóiról. Részletes bibliográfia mutatja be a vallásos társaságok német nyelvű publikációit, és a jezsuita Nádasi Jánosnak, a XVII. század egyik igen termékeny írójának első kiadásait, kéziratait, illusztrált munkáit.
Tüskés Gábor és Knapp Éva kutatásai döntően a XVII. és XVIII. századra irányulnak. Célkitűzésük, hogy "a források mélyreható vizsgálata alapján" (11. old.) rávilágítsanak a helyi sajátosságokra, láthatóvá tegyék a kölcsönhatásokat az európai és a magyar helyzet között. Igen értékessé teszi a könyvet a gazdag adatforrás valamennyi témában és területen, amit a szerzők kutattak. Elmélyült kutatómunkával számos ismeretlen, eddig homályban maradt adatot tártak fel, felderítettek sok új, figyelmet érdemlő tényt. Különösen jellemző mindez alapkutatásuknak, a zarándoklatok és konfraternitások kérdéskörének vizsgálatában.
A kegyesség fogalma a két szerző meghatározásában hiedelmek és cselekvési formák kulturális rendszere, szerves része a kultúrának (562., 565. old.) Vallásos hitre épülő, tudatosan megformált társadalmi-kulturális beállítottság és viselkedésmód, amely a különböző társadalmi rendszerek és kulturális folyamatok irányító mechanizmusaként működik (562. old.).
A teoretikus sejtéseket magas fokú empirikus fegyelemmel kezelik. A kegyesség mint a különböző társadalmi szervezetek indikátora, ahogyan a forrásokból feltárul, egyfajta viselkedésmód, amelyre egyformán hatnak az egyes embereknek a mulandót a mulandóságon túlival összekötő üdvözülési szándékai, az egyház oldaláról kiinduló fegyelmező erő, és nem kisebb mértékben a politikai és társadalmi érdekeltségek. A kérdéskör politikai aspektusának bemutatására számos esetet hoznak a szerzők. Nepomuki Szt. Jánost a politikus szent példájaként mutatják be. Kultusza "az állami szimbólumokhoz kapcsolódón jelentős", értelmezhető úgy, mint "az állam és a monarchia austriaca dinasztikus ideájának megtestesítője és megszilárdítója" (94. old.). Rámutatnak a zarándoklatok és a vallásos társulatok törökellenes megnyilvánulásaira. Úgy rekonstruálják ezeket a kegyességi formákat, mint amelyek különféle vallásos gyakorlatok és jótékony szolgálatok gyűjtőhelyei.
A szentkultuszban - ahogy a szerzők látják - visszatükröződik "a társadalom különböző csoportjainak gondolkodás- és viselkedésmódja" (97. old.). A kölcsönhatásokat vizsgálják a társadalmi és vallásos differenciálódási folyamatok között, és azt a kérdést, milyen arányban vettek részt férfiak és nők, nemesek, polgárok és parasztok a zarándoklatokban. A zarándokcsoportok társadalmi rétegződésében kutatják az időbeli változásokat. Valószínűnek tartják, hogy a XVIII. század közepén kezdődő kulturális izoláció eredményeként a nemesség és - alig észrevehetően - a középosztályok aránya visszaesik az alsóbb néprétegek részvételéhez képest (267. old.).
A zarándoklatok és konfraternitások közös sajátságaira vonatkozó irodalomból láthatjuk, a kegyesség milyen módon formálja és tükrözi a kulturális folyamatokat. Egyes fejezetcímek önmagukért beszélnek: Irodalmi és művelődési programok a barokk kori konfraternitások publikációiban (323-353. old.), vagy A mirákulumirodalom mint társadalomtörténeti forrás (251-277. old.). Forrásközpontú kutatással keresni választ kultúr- és társadalomtörténeti kérdésekre, ez a vezéreszméje valamennyi, a könyvben összegyűjtött tanulmánynak.
Magyarország a szerzők véleménye szerint "a közép-európai kegyesség sokszínűségének, határozott különbözőségeinek hű visszatükrözője" (570. old.). Kétségtelenül igaz ez, "mivel Magyarországot centrális helyzetéből, gyűjtőmedence és átjárási útvonal szerepéből adódóan elérte szinte minden irányzat és divatáramlat" (uo.). A hatások befogadása lehetett késedelmes, de az egyidejűség esetei szintén gyakoriak voltak.
Az osztrák-magyar zarándoklatokat etnikumok és kultúrák közötti kölcsönhatások példájaként szokás bemutatni, "a barokk kori népi kultúra kölcsönös kapcsolódásai" példájaként (245. old.). A szerzők többször felteszik a kérdést: a szentkultusz és a zarándoklatok a kulturális csere közvetítő eszközei voltak-e, s ha igen, milyen formában voltak azok? Válaszuk, hogy vallási téren bizonyosan voltak átvételek. Feltételezik, hogy világi kultúrformák közvetítéséhez is hozzájárulhatott a barokk korszak vallásos gyakorlata (275. old.), ezt a tézisüket azonban nem tudják empirikusan alátámasztani.
Ahogyan a szerzők az "úgynevezett népi kegyesség" (569. old.) fogalmát használják, készséggel elfogadhatjuk, s azt is, hogy felhívják figyelmünket, a népi kegyesség koncepciója a "felvilágosodás elit konstrukciója" (563. old.). Hasonlóan hangsúlyos megállapításuk, hogy a magas kultúra és a népi kultúra határai viszonylagosak, könnyen átjárhatók (252. old.). A konfraternitások kiadványai tanúskodnak arról - emelik ki a szerzők -, hogy nem lehet éles határvonalakat húzni annak megállapításában, mi volt a társadalom különböző rétegei számára hozzáférhető irodalom (352. old.).
Számos érv erősíti meg ezt az állítást. Léteztek a társadalom egyes rétegeire jellemző kegyességi formák, volt szerepe a csoportérdeklődésnek, de sui generis népi kegyességről mint képzetek és magatartásmódok zárt rendszeréről (563. old.), amely az átlagember értelméhez és vallásos szükségleteihez szabott, nem beszélhetünk. A társadalomtörténet egyértelműen igazolja: a XVII. és XVIII. századi konfraternitások "átfogják a társadalom valamennyi rétegét" (318. old.). Ami nem zárja ki azt, hogy léteztek a szociális kontextusból eredő sajátságosan elkülönült tagozódási formák (538. old.). "Zarándokok a társadalom valamennyi rétegéből toborzódtak (133. old.). Igaz ez akkor is, ha "Budaszentlőrinc elsősorban a felsőbb osztályok, a nemesség és a királyi udvar kedvelt zarándokhelye" és "Újlak főként a közeli mezővárosi polgárok és parasztok zarándokhelye" (171. old.) volt. A császári család tagjai éppúgy elindultak zarándokútra, mint a kézműves és paraszt származásúak. Esterházy Pál herceg (1653-1713), a katona és államférfi, tagja volt a Rózsafüzér Társaságnak Máriacellben, és szorgalmasan szervezte a nyugat-magyarországi birtokain élő jobbágyok ezreinek búcsújárását oda. Máriacell volt a legfontosabb zarándokhely Közép-Európában, amely összekapcsolta a Habsburg-fennhatóság alatti területek valamennyi népét (210. old.). Vezető szerepet játszott a magyarországi zarándoklatok történetében.
A kiadott mű meggyőző erejét a szerzők munkáját alátámasztó sok szövegrészletnek és illusztrációnak köszönheti. A könyvben tömör leírás és elemzés váltakozik, az elbeszélő megfogalmazási mód ötvöződik a teoretikus reflexióval. A kiadók jóvoltából gazdagon illusztrált munka, így az olvasónak megvan a lehetősége, hogy a képanyagra vonatkozó fejtegetéseket kövesse.
A szerzők összekapcsolják a hagyományos néprajz módszertanát a korszerű kultúr- és társadalomtörténet közelítési módjával. Gondosan megadják a vizsgált jelenségek tér- és időbeli koordinátáit. Kiválóak a térképek, táblázatok és a számadatok. Az egyes tanulmányokat szakmai alaposság jellemzi, szorosan kapcsolódnak egymáshoz a tekintetben, ahogy a narratív kutatások és az ikonográfia legújabb módszereit használják. A kutatás tárgya a kegyesség új formáinak egyházi és társadalmi feltételrendszere. A szerzők meghatározzák a laikusokból, klerikusokból vagy a vallási rendekből kikerülő személyek és csoportok körét, amely kezdeményező, újító módon részes a búcsújárások szervezésében, a szentek ereklyéinek transzlációjában, vallási társaságok alapításában. Kutatják azoknak a laikusoknak a társadalmi hovatartozását, akik átveszik az ilyen vallási kezdeményezéseket, s mintaképként követik saját kegyességi életük kialakításában. A szerzők egyformán figyelnek a vallásos tudat aktív formálóira és a befogadó rétegekre. Bemutatják, milyen közvetítési módok épültek ki az érintkezésekben, miként működtek egymás mellett a közvetítés írott és íratlan formái. A különféle szövegek és szövegfajták állandósult használatának vizsgálatából megállapítják, milyen vallási, társadalmi és politikai funkciójuk volt az egyes szövegeknek. Azzal, hogy szövegek és képek kölcsönhatásaira rámutatnak, jelentősen hozzájárulnak a barokk kori grafika legutóbbi években megkezdődött újrafelfedezéséhez.
A középkori kegyességi formák kutatásának hagyománya van a középkori tanulmányokban. A kora újkor kegyessége még mindig jórészt "terra incognita". A szerzők nagy érdeme, hogy útjelzőket állítottak több ilyen feltáratlan területen.
A világos kérdésfeltevés rávezet a pontos válaszra. A szerzőknek sikerült a magyar tudományos kutatást a nemzetközi kutatás kontextusába helyezni azáltal, hogy központi kérdésnek tekintették, hogyan kapcsolódtak a kora újkorban Magyarországon kialakult kegyességi formák az általános európai vallásgyakorlathoz, és mi volt sajátosan magyarországi jelenség. Igen sokat tanulhatunk a könyvből a tárgyalt témákat és a módszertani sokféleséget illetően.
Egyedül azt hiányoljuk, hogy
nincs az olvasót segítő index, ami a könyv értékes,
gazdag anyagában megkönnyítené a tájékozódást.
Fordította: Nádasi Judit
Kissé szokatlan olyan tanulmánykötetről recenziót írni, amelynek tanulmányai már több mint egy évtizede napvilágot láttak, megállapításaik többnyire bekerültek a szakmai köztudatba, gyakran hivatkoznak rájuk, sőt némelyiküket megtaláljuk az egyetemi magyar szakos kötelező olvasmányok listáján is. Mégis feltétlenül hasznos és örömteli ezt a tizenkét írást így összegyűjtve, a Balassi Kiadó elegáns, szürke sorozatában újra viszontlátni. Teljesen feleslegesnek érzem az utószóban a szerzői mentegetőzést; van "értelme ezen elszórt szövegek összegyűjtésének", még akkor is, ha egy írás eredeti, első megjelenése nem obskúrus helytörténeti kiadványban, hanem mondjuk az Irodalomtörténeti Közlemények vagy a Magyar Könyvszemle hasábjain történt. Manapság, amikor már frissen végzett pályatársaink is kötetbe szerkesztve adatják ki első könyvkritikáikat, Szörényi László tudományos munkássága talán egy bőrkötéses életműsorozatot is bízvást megérdemelne.
A tanulmányok a hetvenes és a nyolcvanas évtizedben készültek; némelyikük érdekes módon öt-hat évet is "pihent" az első megjelenésig. A legkorábbi (Faludi Ferenc a könyvvizsgáló) éppen 1970-ben, a legutolsó (Verseghy Káldi-értekezésének tudomány- és művelődéstörténeti háttere) 1987-ben. A szerző helyenként, ahol időközben a témával kapcsolatban jelentős új publikációk születtek, frissítette, bővítette az eredeti jegyzetanyagot. Egy tanulmány pedig, a Dugonics András életművét bemutató dolgozat, jelentős mértékben bővebb az 1985-ben megjelent első redakció szövegénél.
Az itt közölt tizenkét tanulmányon - ahogyan általában a tipikus Szörényi-tanulmányon - kétségkívül érződik egy bizonyos befejezetlenség, alkalmiság. A legendás időzavarban élő szerző életműve javát a határidők szorításában, kéziratleadások, kon-ferenciaszereplések időpontjainak kényszerében alkotja. Emlékszem olyan nyilvános szereplésére is, ahol a briliáns adatfeltáró tanulmány felolvasását (valójában a vége felé már szabad előadását) a téma közepén e szavakkal szakította meg: "Hölgyeim és Uraim, idáig jutottam". Természetesen a Szörényi-értekezések már mások által is többször fölemlegetett befejezetlensége sokkal összetettebb jelenség. A szerző hihetetlen olvasottsága, felkészültsége, és az ebből következő termékeny asszociációk burjánzása igen szűkösen férhet csak el a konferencia-előadás vagy a folyóirat-tanulmány kínálta szűkös keretek között. Különösen a tanulmányok rendkívül tartalmas jegyzetanyagának olvasgatása közben érezhető, hogy sokszor egyszerűen nincs szíve visszatartani a birtokában lévő információkat. Megtudjuk például Rákóczi Ferenc életének egyik jelentéktelen epizodistájáról, az ifjú fejedelmet 1690-ben Prágába kísérő Adalbert Franz Hossmannról, hogy holmi kocsis félévi bére fejében 25 forintot vételezett a kiváló Scheligowsky Vencel atyától, egy új-prágai rendház rektorától (számla mellékelve: 73. old.). De azt is tudja - Faludi Ferenc könyvvizsgálói tevékenysége kapcsán -, hogy az úgynevezett Jézus-ima fontos szerepet játszik J. D. Salinger egyik regényében (99. old.). Szörényi minden bizonnyal Magyarország egyik legolvasottabb embere (az olvasott szó "literátus" jelentésében). A XVI-XVIII. század magyar vonatkozású szövegei egy jelentős részének ő a legjobb - ha nem egyetlen! - ismerője. Nyelvi kompetenciája szinte utolérhetetlen; az ÚMIL-ban úgy olvasom, latin-görög-perzsa szakon szerezte diplomáját. A szerző anyagismerete, a kiadatlan forrásokra is kiterjedő tájékozottsága a XVII-XVIII. század hazai (és nemcsak magyar nyelvű) irodalmának monografikus összefoglalására predesztinálná. Ha irodalomtörténészi habitusától idegen a korszakmonográfia kissé izzadságszagú műfaja, úgy nagy témájának, a nemzeti epika formálódásának történetét várhatnánk tőle elsősorban. Abban is követhetné tudósi példaképét, Tarnai Andort (aki emlékének a kötetet is ajánlotta), hogy legalább egyetlen nagymonográfiát tető alá hoz.
Visszatérve a kötet írásaihoz, az itt újraközölt tizenkét tanulmányt talán csak az az egy dolog köti össze, hogy mindegyikük a régi magyar irodalom valamely elfeledett, elhanyagolt, mondhatni: feltáratlan jelenségét vizsgálja. A kánon szélárnyékában szomorkodó szerzőknek szentel figyelmet: Dugonics Andrásnak, Verseghy Ferencnek, Ungvárnémeti Tóth Lászlónak. A "nagy nevek" esetében is a ritkábban emlegetett szövegekkel, a kevésbé ismert életszakaszokkal foglalkozik előszeretettel: Szenci Molnár Albert latin költészetét veszi nagyító alá; Balassi török bejtjeinek forrásvidékét feltérképezve a szúfi misztikáról értekezik; Faludit mint a határokon vizsgálatra elkobzott könyvek főellenőrét mutatja be; Rákóczi csehországi tanulóéveinek környezetét próbálja rekonstruálni; alapos tanulmányt szentel a már saját korában sem olvasott XIX. századi hazai neolatin költészetnek. Szörényi nem esik abba a hibába, hogy túlértékelné tárgyát: "Szenci Molnár [latin] versei azonban - s ezzel visszatérünk a színvonalas szerkesztőtől a hét bölcs költőjéhez - a derék középszer unalmas képviselői" (46. old.). Megértő iróniával képes értékelni a maguk jelentőségének megfelelően az elmúlt századok verselgető dilettánsait: "Különleges színfolt Valentini János znióváraljai, szlovák anyanyelvű plébános kötete: Lucubrata opuscula in unum collecta (1808). Legtalálóbban őstörténeti bukolikának nevezhetjük. Pásztori versekben üdvözli főnökét, a besztercebányai püspököt, s megírja plébániája történetét - de a legrégibb ókortól kezdve. Kiderül belőle, hogy a szkíták, a hunok, a filiszteusok, az első krétaiak, az amazonok, a macedónok, Mithridatész, a gall királyok és - eredetileg - a Habsburgok is mind szlávok voltak!"
Örömmel fedez fel elkallódott, lappangó tehetségeket: "Perecsényi Nagy László Nagyváradon, 1804-ben jelentette meg Orodias című kötetét. Ez a furcsa, már életében elfeledett, Arad megye egy falujába húzódott, latinul és magyarul is sokat író nemes megérdemli, hogy művéről lefújjuk a port." (183. old.) Nem mulasztja el felhívni a figyelmet a regisztrálásra, esetleges továbbgondolásra méltó finomabb intertextuális összefüggésekre. Példának íme egy jellegzetes Szörényi-féle felismerés: "Nemcsak az tanulságos, hogy miképpen alakította tizennégy soros és retorikai ornatusszal felékesített disztichonos epigrammává az eredetileg hétsoros és szűkszavú verset, hanem az is, hogy külön jegyzetben hívja fel a figyelmet arra: a II. Frigyes óta eltelt századokban mennyire kevéssé változtak meg az egyes nemzetek jellemvonásai. Így számolhatunk azzal, hogy a magyar romantika hajnalán a nemzetkarakterológiai közhelyek kialakítására a hagyományos retorikán túl hatott a szicíliai költőiskola császári tagjának verse is." (Horváth Mihály exjezsuita fordításáról van szó; 187. old.)
Az irodalomtörténet epizodistái, a minores felé irányuló szeretetteljes figyelem meghatóan rokonszenves. A téma, a tanulmányozott szövegek iránti alázatában szinte az "ideális olvasóvá" változik át. Képes egyesíteni magában több irodalomtörténeti korszak iránti érzékenységet, poétikai-retorikai eljárások, allúziók iránti fogékonyságot, felismerve a szövegekben potenciálisan benne lévő értelmezési dimenziókat és esztétikai értékeket. Egy példa a "finom" olvasatra: "Bravúros az az epigrammája, amelyben az Éjt, ezen antik istennőt szólítja meg: a vers kezdete a hódolaté, a folytatásban azonban felszólítja az istennőt fátyla, a sötétség fellebbentésére; jól tanúsítja, hogyan habozik a költői szándék a felvilágosodott allegória és egy modernebb szimbolikus nyelvhasználat között." (Szerdahelyi György Alajosról van szó, 180. old.) Őszintén képes lelkesedni egy-egy szellemes szójátékért: "A piarista Simonchich Imre szójátékot alkot: részben a Deukalión által a vízözön után hátradobott kőből származtatja Bona Pax=Bonapartét, másrészt Canova nevét elvágja, hogy egy Cano Varadini, vagyis »éneklek Nagyváradon« szerkezetbe illeszthesse. A szegedi minorita Tóth Kamil TERTINA nevéből előbb a TE TRINA anagrammát gyártja, hogy azután a következő verset írhassa: Sol, et honor Vatum, quem Gallia, Roma, Vienna, / Iure colit; nunc Te gloria Trina manet" - 185. old.). Elismeréssel adózik a szakmai hozzáértéssel kivitelezett verstani teljesítményeknek: "[Kézy Mózes] Opuscula poetica (1822) című kötetét olvasgatva inkább csak hagyományos, noha kétségtelenül fölényes biztonsággal megalkotott alkalmi verseket találunk. A leghatásosabb az idősebb Wesselényi Miklósnak, az erdélyi ellenzéki vezérnek halálára írott gyászvers. A költő egyedül tébolyogva sír a mezőn, midőn látomása támad. Szent ligetbe jut, ahol égi fény világítja meg Wesselényi gyászpiramisát. Mellette sírnak a »Prisca Fides« és a »moestae Camonae«. Majd Melpomené és Clio méltatják az elhunyt érdemeit, végül fiát magasztalják."
A szerző különös, szinte szépírói érzékenységre valló tehetsége, hogy képes megszólaltatni a forrásokat. Legszebb példája ennek a múlt századvég nagy irodalomtörténészeit idéző mesélőkedvnek a Heltai Gáspár és az inkvizíció című tanulmány. A vizsgálat középpontjában klasszikus filológiai jellegű probléma áll: Heltai 1670-ben, Kolozsvárott megjelenő Hálójának forrásait kutatja. A példás szakszerűséggel megoldott forrásfeltárás azonban lehetőséget nyújt számára egy kerek és nem tanulságok nélkül való történet elmesélésére. "Az 1550-es évek végén, amikor e rémhistória lejátszódott - kezdi a mesét -, az inkvizíció éppen »szerepválságban« volt. A zsidókat többnyire már kiirtották vagy kiüldözték az országból, a portugáliai úgynevezett »új keresztények« még nem kezdtek el átszivárogni a határon, a valenciai moriszkók ellen egy ideig felfüggesztették az eljárást. A lutheri eszmék behatolása és az ellenük folytatott harc azonban új életre galvanizálta a megrozsdásodott szervezetet. Az állam és az Egyház hálája - mint látni fogjuk - nem is maradt el, ráadásul a főinkvizítor megmentette ingadozó állását." Több lapon keresztül meséli a történetet a maga jellegzetes, vitriolosan ironikus, áthallásos stílusában: "1559. május 21-én Valladolidban nagy néptömeg előtt el is égették az eretnekek első csoportját. Szentháromság vasárnapja volt, és az »előadás« nagy sikert aratott, egy eretnek kivételével mind megbánta bűnét és kegyelmet kért, kínzás közben pedig kölcsönösen feljelentették egymást. Herresuelóról, az egyetlen makacsról meg is jegyezték a nézők, hogy arca olyan ördögi, mintha máris a pokolban volna, együtt mesterével, Lutherrel." (20. old.)
Szörényi értekező prózájának másik jellegzetes fogása a tartalomfelmondás. A Dugonics András életművét bemutató tanulmányához számításaim szerint mintegy húszezer lapnyi szöveget - köztük kéziratos és latin művet is bőven - kellett végigtanulmányoznia. Velünk, akik nem valószínű, hogy egyhamar követni fogjuk felfedezőútján, nagylelkűen megosztja olvasmányélményeit. A Jólánka című terjedelmes regény cselekményének például Karinthyhoz méltó kétlapos zanzáját nyújtja: "Hű társát, Pörnyést útközben elveszíti Gyulafi, mert az túl sokat eszik egy romlott sajtból, pedig egy jóindulatú kísértet előzőleg álomban figyelmeztette is, hogy vigyázzon. Honvár országában a királyban fölismeri nagyapját, anyjának, Dévának nemzőjét. Most megismert nagynénje, Rúsa, bele is szeret a daliás hadnagyba, miután kiszeretett a férfiruhába öltözött Márnából, a honvári királyfi, Lébék által elcsábított és teherbe ejtett leánykából, aki Sepelnek (azaz Csepelnek), Árpád főlovászmesterének lánya. Gyulafi a kétségbeesett Márnát megmenti az öngyilkosságtól, és miután Lébék felakasztotta magát a mestergerendára, balkézről való özvegyét elismerteti apósával, aki a megszületett gyermeket, Tökölit elfogadja utódjának. [...] Gyulafi továbbmegy, de a kijátszott Rúsa megátkozza. Az átok fog is rajta, mert az ifjú - miután tanúja volt Hengeri, az Etelka Karjelben intrikusa kerékbe törésének - megérkezik ugyan Karjelba, de még sokáig nem egyesülhet Jólánkával. Kertészlánynak öltözve lopakodik be Jólánka várába, és több száz oldalon keresztül, folytonos tamburázás közben hitegeti boldogtalan szerelmesét, miközben minden kertészlány beleszeret..." És így tovább. A Dugonics-tanulmány ítéleteiben egyébként nem tudjuk nem felismerni a szellemi rokonnak kijáró elismerést: "Dugonics legerősebb oldala a horror és az erotika. Szépen példázza ezt a második kötet V. szakasza, ahol Hipispilé borzongatóan kegyetlen kivégzéséről értesülünk, s rögtön utána arról, hogyan ébred fel a szerelem Médeában." Témája bemutatása során a szerző sohasem feledkezik meg arról, hogy sorra vegye a korábban megszólaló irodalomtörténész elődjei véleményét. Általában kerüli a leleplező kioktatásokat, a nyílt polémiát. A szövegekre az eltérő történeti korszakok során rárakódó olvasatokat inkább begyűjteni, eredményeiket kumulálni igyekszik. Az eredeti művek és a források beszéltetésével képes meggyőzni minket arról - legerősebben éppen Dugonics esetében -, hogy alapos kiigazításokra érett meg az az irodalmi kánon, amely a XVIII. század második felének értékelésében egyoldalúan a felvilágosodás eszméihez mint középponti értékhez való viszonyt helyezte előtérbe. Felhívja a figyelmet az utólag zsákutcának bizonyuló stíluseszmények, irodalmi programok belső értékeire és a saját korukban kifejtett, mára elfelejtődött pozitív hatásaikra. Dugonics például amellett, hogy sok tekintetben a nagyromantika számára egyengette az utat, olvasni tanított, és egy elképzelt dicsőséges múlt megálmodásával formálta a nemzettudatot. Mosolyogtató délibábos hazafisága népszerűsítette Sajnovitsék nyelvrokonság-elméletét. Vagy ki tudja ma már, hogy a számtani alapműveletek magyar elnevezéseit a piarista polihisztornak köszönhetjük?
Szörényi prókátora, közbenjárója, irodalmi ügynöke is tanulmányai hőseinek. A történetek szimpatikus, emberséges magaviseletű, nemes cselekedetet végrehajtó szereplőit megdicséri, a rosszakat megrója, a pribékektől érezhetően undorodik. Innen, ebből a magatartásból magyarázódhatik a kötet többrétegű, Horányi Elektől kölcsönzött címe is: Memoria Hungarorum, azaz "magyarok, akikre emlékezünk" (genitivus objectivus), illetve "magyarok, akik emlékeznek" (genitivus subjectivus). A kötet borítójára helyezett embléma - avagy helyesebben: symbolum - is Horányi Elek 1775-1777 között Bécsben kiadott háromkötetes latin nyelvű írói lexikona címlapjáról származik. A képen viharos tengeren, dagadó vitorlákkal hajózó háromárbocos látható. Jobbról a felszakadó esőfelhők közül előtörő napfény, szalagon latin felirat: "Provehimur non praemio, sed patriae amore" - ami valami olyasmit jelent, hogy ne a jutalomért, hanem a haza szeretetéből hajózzunk. A maximaszerűen megfogalmazott jelmondatot Szörényi László is büszkén vállalja. Az azonosulás gesztusával idézi az Utószóban az egykori piarista tudósnak az irodalomtörténet feladatáról írott szavait is: "Minden csinosabb nemzet ítélete és közvéleménye szerint dicséretes intézmény volt minden időben, hogy a kiemelkedő szellemek képét az ékesszólás élő színeivel lefessék, és a nemtelen sötétségből előásva őket, a napvilágra állítsák, mintha újra az éltető leget szívnák - céljuk volt ezzel a magasztos gondolkodásra és merész elszánásra való ösztönzés. Ezen okból az ókorban a görögök és a rómaiak, a mi korunkban pedig a franciák, angolok, olaszok és németek azt akarták, hogy polgártársaik cselekedetei [...] fennmaradjanak, hogy az utókor tanulja meg a hitványságot kerülni, a derékséget pedig követni és megvalósítani..." Haszonelvű irodalomszemlélet, a múlt mint az erényes élet példatára - bizony, a jelenleg divatozó nómenklatúra szerint ez a program legfeljebb az előmodernség bélyegét érdemelheti. Kétségtelenül hiába keresünk a szövegekben a hermeneutika vagy a dekonstrukció divatjának tett rituális gesztusokat. Vagy, hogy közelebb menjünk a tanulmányok keletkezésének idejéhez: nem találjuk a strukturalizmus vagy a beszédaktus-elmélet felhasználásának nyomait sem. (Az igazság kedvéért meg kell vallanom, hogy egy helyen, a 15. lapon, Galeotto filozófiai nézeteinek antik forrásaival kapcsolatban hivatkozás történik Jurij Lotman kultúratipológiájára.) A szerző szóhasználatából feltűnően hiányoznak a karakteres szaktudományos terminusok, különösen azok, amelyek erőteljesen kötődnek valamely elméleti iskola nyelvjátékához. Leginkább a klasszikus retorika fogalomtára és szemlélete mutatható ki a szövegekből. Szörényi Lászó irodalomtörténészi módszerének legfontosabb jellemzője a múlt történeteinek újramondása a forrásfeltárás segítségével.
A szerző egy korábbi tanulmánykötetéről írva Dávidházi Péter súlyos fenntartásokkal élt egy August Böckh-i értelemben vett rekonstruktív filológia mai vállalhatóságával kapcsolatban. A magam részéről nagyobb megértésre hajlanék a szerző elkötelezett irodalomtörténészi ethoszát illetően, különösen hangsúlyozva azt a tényt, hogy a szóban forgó szövegek az 1970-es, 80-as évtized kontextusában, az akkori idők nyilvános beszédének intertextuális dimenziójában szólaltak meg először. A szerző éppen Dávidházi említett kritikájára reflektálva maga is fontosnak érzi megvédeni és egyszersmind manifeszt formában, programszerűen hangsúlyozni tanulmányírói intencióinak eme vonulatát: "A 70-es, 80-as években, amikor ezeket a tanulmányokat papírra vetettem, nyilván (újra) működött az a meggondolás, amely a magyar irodalmat a kétféle Minerva vagy Pallasz dicsőségének jegyében akarta magyarázni. Kultúránkat ellensúllyal lehetett felmutatni egy merőben más kiindulású világkép árnyékában."
A középkori hermeneutika közhelye, hogy egy szöveg szó szerinti (tulajdonképpeni jelentésben vett) értelmezésére még legalább két magasabb értelmezési szint építhető. Az allegorikus olvasat átvitel révén rejtett, általánosabb érvényű jelentéshez jut el, míg a morális (tropologikus) értelmezési szint az egyéni üdvösségre vonatkozó erkölcsi tanításokat tár fel. (A Szentírás esetében létezik negyedik szint is: az anagogikus, a végső dolgokra, vagyis az eszkatológiára vonatkozó tanítás.) Bizonyos történeti korszakokban erőteljesen megnövekedhet az uralkodó olvasói kódokban az allegorikus értelmezés iránti fogékonyság. A korlátozott elbeszélhetőség körülményei között kikerülhetetlen az allegorézis szerepének megnövekedése. Az akasztott ember házában minden beszéd a kötélről nem szól. Másként: Móricka szavaiban akkor is meg fogjuk találni a szalonképtelen utalásokat, ha éppen kínosan ügyel az öncenzúrára. Írás közben Szörényi tudatában van e több szinten folyó hermeneutikai folyamatnak. Partnerei voltak ebben a (késő) Kádár-korszak allegorézisre különböző alapállásokból olyannyira fogékony értelmezői közösségei. Az áthallásokra fogékony értelmező a könyvvizsgáló Faludi alakjába szívesen látta bele saját, a hatalommal szembeni megalkuvásokra kényszerülő értelmiségi létének dilemmáit. Le tudja fordítani magának azt a passzust is, ahol Szörényi arról beszél, milyen értelemben válhattak példaképévé az ifjú Rákóczinak későbbi ideológiai és politikai ellenfelei, a jezsuiták. "Megkockáztatom azt a feltevést, hogy a kérlelhetetlen, megalkuvást nem ismerő harci elszántság, a heroizmus olyan megragadó, személyiségformáló tényező, amely adott esetben eredeti tartalmától függetlenedhetik, és új tartalommal feltöltődve szabhatja meg egy életút célját." Lehetetlen figyelmen kívül hagynunk a kínálkozó történelmi allúziókat, amikor az inkvizíció koncepciós pereinek működési mechanizmusáról olvasunk. Módszerét maga Szörényi leplezi le 1989-1990-ben íródott Hosszúlépés című kisprózákat tartalmazó kötetében. Az egyik történetben az írás irodalomtörténész hőse a római magyar zarándokoknak megmutatja a San Stefano Rotondót, a magyarok egykori római nemzeti templomát:
"- Mi ez, fiam? - kérdezi egy bácsi, borzalommal vegyes kíváncsisággal.
Éppen olyan képre bámult, ahol ügyes hóhérok forró ólmos kádban főznek három mártírt, Vitust, Modestust és Crescenciát.
- Tetszik tudni, itt volt hajdan a pretoriánusok laktanyája. Ők kínozták és végezték ki a római mártírokat a tizennégy nagy keresztényüldözésben. Az ő vértanúságukat ábrázolják a freskók.
- Pretoriánusok? Kik voltak azok?
- Hát olyan római ávósok, tetszik tudni.
Egyből mindent megértettek."
A múlt itt nem egyszerűen példatárként jelenik meg, nem a magistra vitae; múlt és jelen kölcsönösen egymást értelmezi, olvassa. Az inkvizíció pribékjei összemosódnak az Andrássy út 60. kékparolis ávósaival, a történetben feloldódik a történelem. Nincs szükség rekonstrukcióra, hisz ahogy egykor volt, úgy van ma is. A történelem uralkodó alakzata (ahogyan Szörényié is): az irónia. Lehetséges, hogy a szerző a modernitást mégiscsak az innenső feléről súrolja?
Ha már a Hosszúlépésre, Szörényi önanekdotákból felépített szórakoztató és megható prózakötetére került a szó, hadd idézzek föl egy másik példázatos történetet is. A kötet egyik kisprózájából, a Cserkészkönyv címűből értesülünk arról, hogy a forradalmat követő zűrzavaros hónapokban a szerző illegális cserkészcsapatot szervezett. "Igazolványokat gyártottam rajzpapírból, cserkészliliommal és Kossuth-címerrel. Megvolt vitéz Temesy Győző Cserkészkönyve: ebből kiindulva ismertettem a cserkészélet alaptörvényeit, és kidolgoztam a próbák rendjét. A zöld nyakkendőket csak akkor vettük fel, mikor egy-egy kiránduláson beértünk az erdőbe." A továbbiakban viszontagságosan alakult a cserkészcsapat sorsa, a szerző cserkésszerűtlen magatartásért kénytelen volt sorra kizárni társait. Hacsak időközben nem kényszerült (káromkodásért) önmaga kizárására is, a szerző jogfolytonossága máig töretlen. Az erdőbe érve nyilván ma is felölti a zöld nyakkendőt. Ha nem, szellemi értelemben akkor is viseli visszavonhatatlanul. Az allegória applikációját (magyar szóval: a rászabást) bárki elvégezheti.
Végül talán én
is megengedhetek magamnak egy, a szerzőről szóló
anekdotát, amely talán illusztrálhatja azt is, amit
a történelem iróniájának szoktunk nevezni.
A reneszánsz-barokk kutatók lelkes és összetartó
társaságának a hetvenes évek elejétől
kezdődően hagyományává vált május
végén tudományos konferenciát tartani valamely
történelmi hagyományokkal rendelkező magyar városban.
A két-három napos tanácskozások rituális
lezárása az utolsó estén rendezett társas
vacsora. Ezeken a vacsorákon, már kellő mennyiségű
bor elfogyasztása után szokásos volt népdalok,
munkásmozgalmi indulók dallamára írott rögtönzött
csasztuskákban feldolgozni az ülésszak eseményeit.
Amikor Szörényi a népi csúfolódások
karneváli szokása felelevenítésekor a munkásmozgalom
rekvizítumaihoz nyúl, egy, a népi-nemzeti hagyományba
erőszakosan beoltott hajtás visszametszését,
rituális "varázstalanítását" végzi
el. Nem nehéz felismernünk ebben a spontán módon
formálódó intézményben a bahtyini karneváli
életérzés megnyilvánulását. Szolgálta
egyrészt a komoly tanácskozás, a viták okozta
feszültségek oldását, a kiengesztelődést,
másrészt lehetőséget nyújtott a megszólalni
még nem merő hallgatóság, a jelen lévő
diákok véleményének, a "nép szavának"
megnyilvánulására, a konferencia tiszteletlen újraértelmezésére,
a megjelent (és sokszor kényszeredetten nevetgélő)
hatalmasságok kötöttségtől mentes demokratikus
kifigurázására. A közismert mozgalmi dalok ad
notam felhasználása hasonlóan a kisajátítás,
a megszelídítés, a domesztikáció gesztusát
jelentette. A csasztuskabrigád középpontja természetesen
mindig Szörényi volt, aki a született forradalmárok
elszánt pátoszával tudta harsogni az obszcenitásokkal
alaposan megtűzdelt indulókat. A csasztuskázás
nemes hagyománya a rendszerváltás utáni években
valahogy elhalt. Amikor hosszabb idő eltelte után Szörényi
(mint exnagykövet) újra megpróbálta feleleveníteni
a régi szokást, már nem volt az igazi. A produkciót
a jelen lévő (egyházi egyetemen tanuló) hallgatók
részéről teljes értetlenség fogadta:
nem értették, milyen kontextusban hangzik most el az Internacionálé.
Vilém Flusser könyve az írás korszakának a végéről szól. A könyv szerint az írás a körkörös, át nem járható mitikus gondolkodás korszakát váltotta volna fel, jellemzője a linearitás, a történeti-politikai tudat: "az írás feltalálása előtt semmi sem történt, minden csak megesett" (11. old.). Ám jött az írás, plusz az ezzel járó történelem, és kiteljesedett az a nyugati kultúra, amelynek ezúttal - Flusser szerint - a végéhez értünk. Ami most jön: a digitalitás, a képek totálisan átjárható kultúrája. Az átmenet korát éljük ugyan, de tulajdonképpen félig-meddig már "történelem utáni helyzet" van (97. old.).
Az írás Flusser szerint nem más, mint "az írásjelek sorokba rendezése". A történelem, amely az írás által jött létre, és az írás gesztusához kötött, szintén ezen a módszeren alapszik, tehát nyugodtan rábízhatjuk a gépekre: "jobban, gyorsabban és variáltabban csinálnak majd történelmet, mint ahogy ezt mi bármikor tettük" (12. old.). A humán kultúra funkciói mind átültethetők az "1-0" alapú, az ember idegrendszerének felépítését szimuláló digitális kódba (121. old.), tehát automatizálhatók, így "az írás programozás általi meghaladásával elértük a történelem célját. Minden magatartás profán, tudományos, funkcionális, politikamentes lesz, s az emberek szabaddá válnak ahhoz, hogy magatartásuknak maguk adjanak értelmet" (53. old.). Ez annál is könnyebben megtehető, mivel a világból kiolvasható jelek önmagukban nem hordoznak értelmet, hanem csupán mi kölcsönözzük nekik; ezáltal a felismerés által "minden kritika elérte célját, a felvilágosítás tökéletes győzelmet aratott, s már nem marad más kritizálható vagy tisztázható dolog. [...] Valamennyi kritérium, érték és mérés »ideológiai«, és [...] a kiolvasható dolgok (a jelentések) mögött semmi sem áll." (72. old.)
Az írás halálával elkövetkező képi kultúra minden tekintetben új korszakot nyit. A jövő az agyfolyamatok képi kivetítése, "hogy ezáltal megszabadítsuk a pszichológiai, filozófiai, teológiai ideológiáktól és teljes mozgásba hozzuk". Az ezzel a koncepcióval szemben kifogást támasztók, "a betűrendes történeti gondolkodáson nevelkedett kritikusok és felvilágosítók a fiziológiai feltételeitől szabadulni kívánó gondolkodás legfőbb akadályává válnak" (122. old.). Flusser, miközben képtelen visszafojtani az írás halála fölötti zokogását, hangsúlyozza, hogy "minden olyan alfabetikus kísérlet, mely a szakadéknak a »digitális« irányába történő áthidalására irányul, kudarcra van ítélve, mind saját lineáris, célratörő struktúráját viszi bele a digitálisba és ezzel elfedi azt" (133. old.).
Az okoskodás körbeforgó szerkezete - a lineáris, kritikai gondolkodás inkompetens a digitális kultúra megítélésében, hiszen az túllépett a lineáris gondolkodás logikáján, amely épp ezt a túllépést kérdőjelezné meg stb. - arra késztet, hogy kicsit hátrább lépve, némi távolságtartással vegyük szemügyre tárgyunkat (és ne engedjünk a "strukturálisan fasiszta" (98. old.) jelző csábításának, mert az nem vezetne sehová).
Hol áll Flusser, amikor nekrológot mond az írás - egyszesmind a történelem, a lineáris gondolkodás, az egész nyugati kultúra - fölött? Aki a nekrológot mondja, rendszerint élő személy, és a síron kívül helyezkedik el. Minden más kombináció meglehetősen bizarr benyomásokat ébresztene: meglehetősen frivol vállalkozás egy kultúraként felfogott hagyomány haláláról beszélni úgy, hogy a beszélő maga is két lábbal benne áll az adott hagyományban. Másfelől nemcsak frivol, hanem problematikus is, hisz ennek a kultúrkritikai halotti beszédnek szintén létezik a maga nem elhanyagolható eszmetörténeti hagyománya.
Flusser beszéde természetesen nem léphet ki az általa elparentálandó hagyományból: érvelése történeti mintákkal és történetileg alakuló toposzokkal bír. Ha a teljesség igénye nélkül fel szeretnénk sorolni néhányat ezek közül, első nekifutásra olyan, távolról sem elhanyagolható példákon akadna meg a szemünk, mint az Übermensch-prófécia, a vicói corsi e ricorsi koncepciója (vö. 130-131. old.), az aranykor-képzet (21. old.) vagy maga az egész világvége-hagyomány. Ennek fényében nyilvánvaló, hogy Flusser ahistoricitása valójában történetileg artikulálható előfeltevésektől terhes, ám azoktól eltekinteni kénytelen álláspont: amennyiben saját koncepciójának történetiségére reflektált volna, úgy megkérdőjeleződne a gondolatmenet és az ahhoz csatolt "mégis írni" autenticitása.
Flusser az írás végnapjairól szólva ugyanis - ír. Ennek igazolásául írása tárgyát hozza fel. Az írás célja, "hogy az ábécét megmagyarázzuk, az írást leírjuk. Más megmagyaráznivaló és leírnivaló egyébként nem létezik." Ezzel mintegy igazolni is véli saját ahistorikusságát: "a jövőt leírni anynyit tesz, mint azt a régi gondolkodásba belegyömöszölni, megmutatni, hogy [...] a régiből ered, tehát a régiből magyarázható. Az újban éppen az az új, hogy leírhatatlan, s ez annyit jelent, hogy értelmetlenség az új megmagyarázására irányuló törekvés." (126. old.)
Az alfabetikus és digitális korszak közti markáns törésvonal nem csupán az utóbbi kritizálhatóságát zárja ki, hanem megalapozza azt a gesztust is, amelyet a mű negatív teleológiájának nevezhetnénk. Valami jönni fog (sőt már itt is van), amiről azonban képtelenek vagyunk világos benyomást nyerni: "el sem tudjuk képzelni, mi mindent fogunk a jövőben érzékelni és átélni" (63. old.). Úgy látszik, a negatív teleológia negativitása a "mégis írni" gesztusának tartóssá válását, pózzá merevedését alapozza meg.
A történelemből kilépni igyekvő flusseri ember egy alapvetőbb szinten is szembesülni kénytelen saját történetiségének csapdájával. A mitikus, a történeti-lineáris és a digitális idő etapjai maguk is történetet alkotnak, egymásra következve, lineárisan. A linearitás ezek szerint nem csupán az alfabetikus, történeti gondolkodás alapstruktúrája volna. Amennyiben a lineáris, történeti emlékezet megmarad - márpedig megmarad, hiszen a bábeli könyvtár vízióját Flusser nem meri megkockáztatni: ez ugyanis minden kulturális kapaszkodó, tehát az emberi létezés elvesztését jelentené (128. old.) -, úgy a gondolkodás nagy korszakainak linearitása rajtunk hagyja kitörölhetetlen bélyegét.
Az automatizáció által kiváltott flusseri szabadságnak azonban van egy, a fenti kifogásoknál súlyosabb problémákat indukáló előfeltétele, nevezetesen az "1-0" kód már említett totális kiterjeszthetősége. Minden mentális és művészi aktus (élménymodell), minden etikai imperatívusz ("kell"-formula) visszavezethető a "ha/akkor" propozícióra, tehát minden magatartás programozható, a méltóságot adó viselkedésmódok is.
Egyfelől természetesen nyilvánvaló, hogy minden "kell"-formula átírható "ha/akkor"-formulákká (Flusser példája: "a »Tiszteld apádat és anyádat« [...] parancsolatba foglalt magatartás ilyen típusú aktómákba szedhető: »Tápláld betegen fekvő édesanyádat rizskásával.«" [52. old.]). Másfelől azonban nehéz volna tagadni, hogy ezek a "ha/akkor"-formulák sosem meríthetik ki a nekik értelmet adó "kell"-formulák tartalmát: a méltóságot adó emberi magatartásformák csak e tartalmak által maradnak azok, amik. A magatartáselemekre bontás és automatizálás nem tünteti el az egész aktusnak értelmet adó, automatizálhatatlan "kell"-formulát.
Már csak azért sem, mert kérdéses, hogy egyáltalán létezik-e egyértelműen visszakereshető, statikus "kell"-mag. Az etikai magatartásformák programozhatósága csak a már bírált ahistorikus alapállásból lenne elképzelhető. A "kell"-ek és a "ha/akkor"-ok ugyanis kulturálisan és történetileg csúszkálnak egymáson, a "Tiszteld apádat és anyádat" például egész más "ha/akkor" formulákká is konvertálható, lásd "Vidd föl betegen fekvő édesanyádat a szent hegyre meghalni", vagy: "Állj bosszút szüleid gyilkosain." Mondhatjuk erre, hogy ezek a "ha/akkor"-formulák épp az emberi gondolkodásból kitörlendő "pszichológiai, teológiai, filozófiai ideológiák" termékei, de hát melyek nem azok? Erről az álláspontról nagyon nehéz lesz megvédeni az emberi méltóságot, hiszen ezen ideológiák termékei tulajdonképpen mi magunk vagyunk (mint ahogy Flusser könyve is az).
A történelem programozhatósága mögött egzisztencialista indíttatású, pesszimista antropológiai-teológiai koncepció húzódik meg. A különféle olvasási stratégiákat elemezve a szerző arra a következtetésre jut, hogy ezek három alaptípusa, a kommentáló, a szófogadó és a kritikai hozzáállás egyaránt kudarchoz vezet: a szöveg banális túlbeszéléséhez, autoritássá emeléséhez vagy kritikai "agyonolvasásához" (76-79. old.). A "mégis írni" gesztusa az olvasás, a kommunikáció lehetetlenségéből táplálkozik.
A reménytelen alaphangot erősíti, hogy a kiűzetés bibliai mítoszát elemezve a bűnbeesés hogyanjáról és - főként - miértjéről semmit sem tudunk meg. A kiűzetés célja, "hogy a világot (és benne magunkat) leírhassuk, magyarázhassuk, felfoghassuk és uralhassuk" (17. old.). A kiűzetés ezek szerint szükséges rossz volna, ami azáltal, hogy bűnbeesés nélkül történik, kifejezetten abszurd jelleget ölt. Figyelemre méltó azonban, hogy az írás korszakának elején rögtön felvetődő árulásprobléma, amely magában hordja minden teodícea alapkonfliktusát, ismét visszatér az írás korszakának végén. Az árulásstruktúra a flusseri világkorszakok elméletének meghatározó jellegzetességévé válik.
Az árulók ezúttal a szkriptírók lesznek: "Aki szkriptet ír, testestül-lelkestül átadta magát a képkultúrának. [...] Ez a történelem szörnyű elárulása, amelyet a szkript-író követ el." (115-116. old.) Miért "szörnyű" ez az árulás, amikor az íráskultúra azért járja a végét, mert meghaladottá vált? Hisz a szkriptíró csak a történelem beteljesedésének folyamatát gyorsítaná fel. Ha a Nagy Történet árulásstruktúrát igényel, minden dolog szörnyűvé, de legalábbis abszurddá válik: az ember a történelem beteljesedésének csupán eszköze, még ha ez számos szempontból üdvtörténeti jellegűnek bizonyulna is.
Elbeszélésének antropológiai, etikai, illetve teológiai vonatkozásaiban egyaránt mélységes pesszimizmusa ellenére Flusser mégis megtalálni véli a képkorszak eljövetelének emberi szemszögből megragadható értelmét: "valójában minden emberi magatartás, legyen az előírott vagy sem, tekintettel a halálra (a halál szükségszerűségére) abszurd, s alapjában véve minden előírásnak mindig is az volt a célja, hogy ennek az abszurditásnak értelmet kölcsönözzön. Ha az előírásokat az emberekről áthárítjuk az apparátusokra [vagyis a "kell"-formulákat "ha/akkor"-formulákká konvertáljuk - K. J.], az emberek szabadon adhatnak értelmet az apparátusok abszurd viselkedésének [...]. [a] programozás mögött rejlő szándék az, hogy az emberek szabaddá váljanak a világ s önnön életük értelmezésére." (52-53. old.)
Mindemellett azért nem mondhatjuk, hogy kérdések nélkül maradnánk. Kérdés, hogy ha minden emberi magatartás abszurd, az előírások áthárítása, a programozás, mi több, az értelmezés miért ne lenne az? Kérdés továbbá, hogy az előírások kényszerével együtt az abszurd magatartást is a gépek nyakába varrhatjuk-e? Kérdés, hogy bármilyen szabadon értelmezzük is a világot, eloldva a lineáris gondolkodás kötöttségeitől, a gépek meg fognak-e halni helyettünk?
Az idézett passzus azonban bennünk hagyja egy másik, az eddigieknél gonoszabb kérdés fullánkját is. Ha a világ alapvetően abszurd, értelemadásra szoruló, és ez az értelemadás tökéletesebben elvégezhető a mesterséges intelligenciák által, miért az írás korszaka iránti nosztalgikus mélabú? Az írás értelmetlenségének tudatában miért az el nem fojtott zokogás, a "mégis írni" póza?
Flusser nemcsak általános, kultúrkritikai nézőpontból katasztrofista, hanem személyes álláspontját tekintve még rá is tesz erre egy lapáttal: noha a lehető legélesebben látja a világméretű változást, mégis ott marad a süllyedő hajón. Ez a kényszer beszédmódjának belső logikájából következik. Kényszerű hagyományba ágyazottságának fentebb már bemutatott csapdáját a prófécia gesztusával próbálja kikerülni: megpróbál terpeszben állni a két világ között, hisz ebből a helyzetből fakadna többlettudása. Eszközei tehát nem az érvek, hanem a kijelentések. Ennek ellenére kénytelen minden eszközzel felvértezni magát a kritikai érvelés ellen: gondolatmenete ugyanis csak gesztusára nézve prófécia, pozíciójánál fogva nem az. Nincs mögötte küldetés, a beszélő senkinek sem a szócsöve, beszéde csupán saját kijelentéseit tartalmazza.
Amíg egy kultúra bukása
mellett úgy érvelek, mint az adott kultúra része,
addig a dolog természeténél fogva életben tartom
azt. A profetikus pozíciót elfoglalni ezzel szemben annyit
tesz, mint részben kívül kerülni a játéktéren.
Ezt a lépést Flusser a "mégis írni" gesztusával
igyekszik megtenni, egyszerre akar kinn és benn is egeret fogni.
A próféta pozíciója azonban nem mindig jár
együtt valódi próféciával, a "mégis
írni" bevallottan értelmetlen gesztus, amely így küldetés
helyett a prófécia egészének ellentmondó
pózzá szelídül (134. old.). A történelem
beteljesedését prófétáló ember
sírhat ugyan a tovatűnő történeti korszak
fölött, ám ennek a sírásnak képtelen
lesz hiteles módon értelmet adni: az abszurdat abszurddal
tetézi.
Az 1997-es év végén a Logos Kiadó kiadásában megjelent a "zsidó Arisztotelész", Maimonidész munkája, A tévelygők útmutatója.
Az arisztoteliánus filozófia és a középkori vallásbölcselet iránt érdeklődők több ízben is találkozhattak a Logos Kiadó könyveivel. Előbb az arisztotelészi Metaphysica új, Ferge-féle fordítása és annak - ha forrásait mindig nem is, de a közös evidenciák és tudás középkori szellemét idéző - kommentárja (1992) keltett vihart a hazai (klasszika-)filológiában. Hasonlóképpen zavarba ejtő kiadvány a középkori zsidó filozófiáról szóló antológia (Guttmann-Husik-Scheiber: Maimonidész. Zsidó filozófia. Bp., 1995), amely meglehetősen jól reprezentálja a századelő és a negyvenes évek tudományosságának Maimonidész-képét.
Móse Maimuni vagy görögösen Maimonidész (1135/38-1204) arabul írta meg az Útmutatót. Ebből két héber fordítás készült: Samuel ibn Tibbon és Jehudah al-Harizi munkái. Mindkettőt lefordítják latinra is: az előbbiből az igényesebb Johannes Buxtorfius-féle fordítás készült (Basel, 1629), az utóbbiból Jacob Monteno készített fordítást - ez utóbbit adja ki 1520-ban Párizsban Augustinus Justinianus (Dux seu Director dubitantium aut perplexorum - reprint: Frankfurt, Minerva, 1964). Ez utóbbit szokták a skolasztika által ismert verzióval azonosítani. Mi a Logos Kiadó jóvoltából az eredeti arab szöveg fordítását tarthatjuk újra kezünkben. Kiemelkedő jelentőségű, hogy ez a magyar fordítás sorrendben a harmadik a modern fordítások közt - csupán a német és a francia előzte meg.
Igen fontos és amúgy fellelhetetlen forrást adott ki tehát a kiadó. Ugyanakkor e fordítás kiadása egyszerre heroikus és rezignált vállalkozás. Egy százéves fordításról van szó ugyanis - és újrafordítására nincs remény, hiszen maga a szerkesztő írja a kötet fülszövegében: "belátható időn belül olyan avatott fordító felbukkanását nem lehet remélni, aki a középkori arab és héber nyelvben éppúgy jártas lenne, mint a korabeli filozófiában, illetve rabbinikus irodalomban."
A továbbiakban nem annyira a kiadás tartalmára reflektálok: részint az arab nyelvtudás hiánya miatt, részint mert ezt megteszi helyettem a lassan bontakozó, magyarul olvasható Maimonidész-irodalom: Leo Strauss tanulmánya (A tévelygők útmutatójának irodalmi karaktere. In: Uő: Az üldöztetés és az írás művészete. Atlantisz, Bp., 1994), Heller Ágnes Utószava, Rugási Gyula cikke (Móse Maimuni és a filozófia vigasztalása. BUKSZ, 1997. Tél). Inkább arra a kérdésre kívánok válaszolni, miért is zavarba ejtő a tekintélyes kötet.
A kötetbe belelapozva úgy tűnik, mintha a kiadás célja az lett volna, hogy hozzáférhetővé és használhatóvá tegye Maimonidész munkáját. De mi újat ad ez a kötet egy régi szöveg reprintjén túl? Maimonidész több mint ezer oldalas szövegét mutatók és két értekezés teszi (könnyebben) kezelhetővé. Ilyen mutató a tartalomjegyzék, amely utal a fejezetek tartalmára (ez nincs meg a reprintben). Kapunk név- és tárgymutatót (külön mutatót kapnak a héber szavak is); megvan a mutatója mind a biblikus, mind a rabbinikus szöveghelyeknek - és ezen túl még egy (meglepően bőséges) errátumot is kapunk e szöveghelyekhez. Ezt a filológiai jellegű apparátust "hozza mozgásba" a két tanulmány. Az első az Útmutatót arabból héberre fordító Samuel ibn Tibbon (al-Harizival is polemizáló) szómagyarázata. "Első kézből", a fordítótól kapjuk meg Maimonidész rendszerének fogalmi hálóját. A második tanulmány (bár több joggal mondhatnánk esszének vagy esszétanulmánynak) egy utószó Heller Ágnes tollából. Heller Ágnes bevallottan nem filozófiatörténeti utószót ír: sokkal inkább azt mutatja be, "miért »aktuális« ma Maimonidész műve".
A kötet egésze készen áll tehát arra, hogy folytasson egy - érdemben talán soha el nem kezdett - dialógust: középkori zsidó vallásfilozófia szólít meg minket magyar nyelven. Mindez több okból is örvendetes: mind középkori szövegekből, mind vallásfilozófiai művekből csak igen kevés olvasható magyarul - a magyarra fordított zsidó vallásfilozófiára idáig jóformán csak Philón, Leo Strauss és Rosenzweig e témájú műveit lehet felhozni.
Ebbe az örömbe azonban jócskán vegyül üröm is. A könyvet felütve a hazai könyvkiadást ismerő vizsgálódó már nem igazán ütődik meg azon, hogy a belső címlappal szemben ezt találja: "felsőoktatási tankönyv, forráskiadvány a középkori bölcselet tanulmányozásához". Sajnálatos, hogy egy ilyen fontos művet ma csak így lehet kiadni. A kötet "érdemi" hibái inkább a filológiai apparátust vizsgálva tűnnek elénk.
A kötet főszövege magyar nyelvű fordítás. Az a tény, hogy száz évvel ezelőtt egy (a korabeli tudományosság által nyilván joggal kiválónak tartott) teljes fordítás készült egy (szintén kiváló) francia fordítás figyelembevételével, azt bizonyítja, hogy a korabeli magyar orientalisztika világszínvonalú volt. De ma nekünk mit bizonyíthat az, hogy a százéves fordításhoz egy errátumon kívül más szövegkritikai apparátus nem járul? Az elmúlt száz év akár hozott újabb fejleményeket a Maimonidész-filológiában, akár nem: a szerkesztők dolga az, hogy "elszámoljanak" ezzel a száz évvel. Jelezni kellene, hogy a Munk által kiadott arab szöveg ma mennyire tekinthető megbízhatónak - és erre egy komolyabb errátum kiválóan alkalmas lehetett volna. A kötet errátuma ugyanis Maimonidész szövegének csak biblikus és rabbinikus idézeteire terjed ki - így zavarba ejtő a nem filológiai igényekkel fellépő Előszóból mellékesen olyanokat megtudni, hogy fordításunk "például az Útmutató ajánlásában Joszéf ben Jehuda ben Simon helyett Joszéf ben Jehuda Ibn Aqnint jelöli meg".
A kötet (inkább csak vágyott) filológiájánál maradva: egy ilyen régi magyar fordítást mindenképpen célszerű lett volna összevetni Munk kritikai kiadásának újabb, Issachar Joel által kiadott redakciójával (Junovitch, Jeruzsálem, 1930/31), vagy (ha arabul tudót nem lehet találni) legalábbis a mai nyugati fordításokkal. A legszembeszökőbb hibákat talán már két másik fordítás (például az angol és a német) segítségével korrigálni lehetne. Lehetne - de a kötet szerkesztői sem itt, sem a Zsidó filozófia-kötetben nem adják meg sem a nyugati fordítások, sem az újabb Maimonidész-szövegkiadás adatait. Így hát kénytelenek vagyunk tekintélyi érvekre hallgatva megbízni a fordításban, mai kontrollfordító és lektor nélkül. Az olvasóban talán jogos bizalmatlanságot ébreszthet, ha figyelembe veszi a Klein-fordításhoz mellékelt biblikus-rabbinikus errátum gazdagságát: lektor hiányában ki tudja, hány (a fenti ben Simon-Ibn Aqnin-féle) korrigálatlan hiba rejtőzhet még a szövegben? És hovatovább az is különös, hogy van a kötetben egy errátumunk, amelyről nem derül ki, a fordítás helyei mihez képest helytelenek: a Munk által annak idején kiadott arab szöveghez, vagy francia fordításához képest, vagy esetleg a Logos Kiadó munkatársai által kikeresett biblikus-rabbinikus helyekhez - netán egy frissebb külföldi kiadás helymutatójához viszonyítva? (Mindenesetre az ilyen hibák kijavításának a helye az errátum, és semmiképp nem az előszó).
Egy ilyen terjedelmű kötet kezelését a név- és tárgymutató nagymértékben megkönnyíti. Ez a hasznos segédlet azonban bővebb is lehetne: kiadásunkban a legnagyobb jóindulattal is csak körülbelül 260 tételt találhatunk. Összehasonlításul: a sokat kárhoztatott 1520-as latin kiadás (reprint: Minerva, Frankfurt, 1964.) mutatója közelítőleg 450 tételt tartalmaz.
A szöveget kísérő két kiváló tanulmány sem pótolhat egy korrekt filozófiatörténeti - és nem filozófiai - bevezetőt, amely megismerkedtethetne a "nyugati" Maimonidész-kutatás jelenlegi állásával. Ezt a szerepet sajnos a Zsidó filozófia-kötet eleve nem tölti be; az ott lefordított szövegek ugyanis (az első kiadás és a copyright évét tekintve) az 1908., az 1914. és az 1940-es év tudományosságát tükrözik. A kötetben közölt magyar Maimonidész-bibliográfia 1945 előtti anyagának java része elérhetelen, az azutáni pedig leginkább a népszerűsítő tudományos irodalom szintjén áll. Ugyanez a kötet közöl ugyan egy tizenkét tételes, frissebb bibliográfiát is - ez a bibliográfia viszont nem Maimonidészről és műveiről, hanem későbbi (és leginkább keresztény) recepciójáról szól.
Az Útmutató-kötetből azonban végül valamelyes képet mégiscsak kaphatunk a mai Maimonidész-szakirodalomról - de sajnos ez sem a szerkesztőt dicséri, hanem a kötet utószavát író Heller Ágnest. És éppen ez az utószó okozza a kötet legnagyobb, groteszk meglepetését. Megdöbbentő, hogy Heller Ágnes, aki egyrészt teljesen inkompetensnek vallja magát mind a középkori, mind a középkori zsidó filozófiában, másrészt akinek a felkérés szerint az lenne a dolga, hogy arról írjon, miért aktuális ma Maimonidész - nos ez az "outsider" Heller Ágnes frissebb és használhatóbb Maimonidész-bibliográfiát ad, mint akár a Maimonidész. A zsidó filozófia-kötet. Az effajta malőrök elkerülésére szolgálhat például egy filozófiatörténeti bevezető.
Ibn Tibbon munkájának fordítói - Schmelowszky Ágoston és Visi Tamás - példaszerűen bánnak a szöveggel: az ő jegyzeteik nyomán járva már valóban meg lehet ismerkedni a középkori arab és zsidó arisztotelianizmussal. Heller Ágnes "tanulmánya" pedig olyan olvasmányos esszé, amely olvasásra érdemessé teszi a szöveget, kérdésként teszi fel Maimonidész kérdéseit, újragondolhatóvá teszi válaszait.
Az Útmutató e kiadása olyan szöveghalmaz, amely mögül hiányzik a következetes szerkesztői koncepció. Sokszor elengedhetetlen információk, alapvető jegyzetek hiányoznak mind a főszöveg értelmezéséhez, mind az érdeklődő olvasó továbbvezetéséhez. Más kiadóknál általános gyakorlat, hogy a könyv élére olyan (nem annyira méltató) bevezetés kerül, amely megad egy értelmezési keretet a kötet írásaihoz. Ez nem mindig hálás munka, de együtt jár a szerkesztés felelősségével, s nem lehet azzal pótolni, hogy kiváló, jelentős és reprezentatív alakok is írnak a kötetekbe. A dolgok mai állása mellett könnyen megeshet, hogy az Útmutatót jó száz-százötven évig sem adják ki (és nem is fordítják le) még egyszer újra - így ez marad a hozzáférhető, bevett magyar fordítás. Ilyen távlatokban gondolkodva például megfontolandó, elégséges-e ekképpen konzerválni egy szöveget. A jelentős és reprezentatív alakok mellé érdemes lett volna felvenni több "jelentéktelen" filológust, akik jegyzeteikkel talán több hasznot hajtanak a Maimonidész iránt valóban érdeklődő olvasóknak.
(Végül egy adalék a Maimonidész. Zsidó filozófia recepciótörténetéhez.
A könyv immár nemcsak tudományos életünknek része, hanem a
szépirodalomnak is. Hazai Attila Budapesti skizójának főhőse, Feri Ibn Khaldún Bevezetés a történelembe című kötetével [Osiris, Bp., 1995] így veti össze a Maimonidészt: "Mondjuk, jó benne, hogy eredeti szövegek vannak benne lefordítva. Egy letűnt kor tudósától még baromságokat is érdekes olvasni, én legalábbis szeretem az ilyet. Ez nem olyan lesz, mint a Maimonidészről szóló könyv, amit itt vettem a múltkor." [Balassi, Bp., 1997. 15. old.])
Észrevételeit,
megjegyzéseit kérjük küldje el a következő
címre:
buksz@c3.hu