Huszonkét év siker után jutott el a magyar közönséghez Montaillou, az inkvizíció által tönkretett XIV. század eleji okszitán falu harminc évének története. Ezúttal aligha mondhatjuk, hogy frissen reagált a magyar könyvpiac. A tegnapelőtti történettudományos bestseller friss magyar változata ma kettős feladatot ró a könyv ismertetőjére. Magam is kíváncsian veszem kézbe a könyvet: ismét magával ragad-e huszonkét év múltán a Montaillou harminc évéről kapott színes krónika? Megőrizte-e emberi és módszertani izgalmait e távoli, félreeső falu középkori kisembereinek sorsáról adott soha nem látott részletességű leírás? Másfelől, ami a provokáció és az újdonság erejével hatott 1975-ben - vagyis a "történeti antropológia", a "mikrotörténelem" módszertana -, mindaz időközben elfogadott, új monográfiák sorát inspiráló, Magyarországon is képviselt, tanított irányzat lett. Megvan tehát a lehetőség, hogy a Montaillou-ban testet öltő történetírói törekvések értékéről és problémáiról a nemzetközi történeti kutatás két évtizeden át lefolytatott vitáit is tekintetbe véve mondjunk új ítéletet.
Mielőtt azonban e két gondolatmenetbe belekezdenék, néhány szóval be kell mutatnom magát a szerzőt, akinek ez az első magyarul megjelent műve. Emmanuel Le Roy Ladurie jövőre lesz hetvenéves. Előbb Montpellier egyetemén tanított, majd a párizsi École Pratique des Hautes Études, VIe section (1975-től École des Hautes Études en Sciences Sociales) és 1974 óta a Collège de France professzora. 1987 és 1997 között a legnagyobb francia könyvtár, a Bibliothèque Nationale vezetője (administrateur général) volt. Elmondható róla, hogy a francia "új történetírás", az Annales-kör markáns képviselője. Munkássága önmagában is jól példázza az elmúlt évtizedek történetírói módszereinek, kutatói érdeklődésének és szellemi divatjainak átalakulásait.
A kora újkor szakértőjeként Le Roy Ladurie indulását leginkább Fernand Braudel határozta meg, az École Pratique des Hautes Études VIe section és szélesebb értelemben az egész Annales-kör monarchikus rangú vezető személyisége. Első történetírói munkáiban, a Languedoc parasztjairól (1966), illetve a Éghajlat történetéről (1967) írt monográfiákban, és a hozzájuk kapcsolódó kvantitatív gazdaság-, demográfia- és társadalomtörténeti tanulmányok sorában Le Roy Ladurie is a "hosszú időtartam" struktúráit vizsgálta, mint Braudel a II. Fülöp korabeli mediterrán világról alkotott - ugyancsak "hosszú időtartam" leteltével, csupán a közelmúltban magyarra fordított - szintézisében.1 Dél-Franciaországról, az ott honos francia nyelvváltozat alapján elnevezett Languedoc világáról Le Roy Ladurie színes és ugyanakkor provokatív módon egyértelmű képet festett. A középkorban virágzó régió kora újkori stagnálását, hanyatlását a "mozdulatlan történelem" víziójában foglalta össze.2 Ennek lényege, hogy szembeszegezte a történeti földrajz, a klimatológia, az ökológia, a mezőgazdasági terméshozamok, a demográfiai fejlődés, a piaci árviszonyok konjunktúráinak adatsorait Languedoc hányatott kora újkori politikai és vallási mozgalmainak változatos képével, bemutatta a mozgékony "felszín" alatti, "mélyben rejlő struktúrák" józanságra intő állandóságát.
1968 után azonban e strukturalista ízű, némiképp determinista szemlélet elvesztette népszerűségét. "Struktúrák nem vonulnak ki az utcára" - skandálták a lázadó egyetemisták. Le Roy Ladurie is megérezte az idők szelét, hamarabb talán, mint sok kollégája. Az anyagi, gazdasági és strukturális meghatározottságok feltétlen tiszteletén, monoton számbavételén túllépve - mint sokan mások - ő is rácsodálkozott a mítosz, a képzelet nehezen kvantifikálható gazdagságára, a modernség kultusza által fenyegetett tradicionális kultúra sokszínűségére. Erről tanúskodott 1971-ben Jacques Le Goff-fal közösen írt elemzése a félig ember, félig kígyó asszony, a francia középkorban és kora újkorban sokak által megénekelt Mélusine mítoszának középkori és kora újkori alakulásáról: ez volt a történeti-etnológiai vizsgálódások egyik úttörő kísérlete.3 Ő lett az egyik úttörője a "történeti antropológia" új módszertanának: 1972-ben, a család, az öröklés struktúráiról és a "szokásjog rendszeréről" írt cikkével.4 A hetvenes évek elején, amikor Braudel még a korábbi munkásságát megkoronázó hatalmas szintézist az 1967-ben megkezdett "anyagi kultúra történetéhez" kapcsolódó további két kötetet írta, a "világ-idő" struktúráiról,5 és Georges Duby és Jacques Le Goff is újabb nagyszabású eszmetörténeti szintézis megírására készült (Duby a "három rendre oszló társadalom" középkori ideológiájáról, Le Goff pedig a Purgatórium képzetének megszületéséről6), Le Roy Ladurie meglepő vállalkozásba fogott: egyetlen falu harminc évének mikroszkopikus vizsgálatára. Erről a könyvről és sikerének anatómiájáról szól az alábbi ismertetés. Előbb azonban vessünk még egy pillantást arra, hogyan folytatódott azóta Le Roy Ladurie munkássága.
Ha földrajzi szempontból jól ismert terepen mozgott is, a XIV. századi Montaillou elemzéséhez Le Roy Ladurie egy számára kissé idegen, korábbi korszakba kalandozott (ezt a könyvről írt recenziójában Georges Duby fel is hánytorgatta neki7). Ezután következő sikerkönyveiben azonban visszatért jobban ismert saját "vadászmezőire". Az 1979-ben megjelent Romans-i karnevál. Gyertyaszentelőtől Hamvazószerdáig 1579-1580, egy olyan történetet duzzasztott sok száz oldalas, vérgőzös Erzsébet-kori drámává, amelyről Le Roy Ladurie már néhány oldalon beszámolt a Languedoc parasztjaiban is.8
A délfrancia városka belső feszültségeinek kirobbanására különleges alkalmat adott 1579-ben és 1580-ban a karnevál "feje tetejére állított világa": a hatalmasokat kigúnyoló mókás szertartások Romans környékén a parasztságra is átterjedő valóságos lázongássá fajultak. 1580-ban Jean Serve (dit le Paulmier), a plebejusok által pünkösdi királyságra emelt posztókészítő-mester medvebőrbe öltözve, Spartacusként fellépve elfoglalta a Romans konzuli székét, elkergette onnan a városi vezetőket, és kihirdette, hogy hamarosan "hat dénárért árusítja majd a keresztényhús fontját". Az arisztokraták azonban felvették a kesztyűt, és a karneváli időszak hagyományaira támaszkodva maguk is szervezkedni kezdtek. A társadalmi, valamint térbeli szempontból is két antagonisztikus táborra különváló Romans városában hamarosan három-három ünnepi társaság jött létre: a polgároké bárány, nyúl és kappan emblémákkal, az arisztokratáké pedig a kakas, a sas és a fogoly jegyében. Húshagyókedd közeledtével azután egyre növekedett a feszültség, a két oldal egyre több kihívó, rituálisan sértegető megnyilvánulással provokálta egymást, míg végül elszabadult a pokol. Az arisztokrata párt váratlan merénylettel megölte a polgárság vezetőjét, Jean Serve-et, majd rajtaütésszerű támadással leszámolt a polgári fraternitások többi lázító vezetőjével, helyreállítva saját hatalmát, és elrettentő módon közszemlére téve lemészárolt ellenfeleinek holttestét.
Ezt az önmagában is izgalmas és jól dokumentált történetet, mely bepillantást enged a kora újkor robbanékony világába, Le Roy Ladurie a karnevál terjedelmes kultúrtörténeti és antropológiai szakirodalmára támaszkodva a történeti antropológia iskolapéldái közé emelte. Felhasználta mindazt, amit Georges Duméziltől Edmund Leach-ig Julio Caro-Barojától Mihail Bahtyinig, Arnold Van Genneptől Victor Turnerig a történészek és az antropológusok a karnevál eredetéről, szertartásformáiról, szimbolikus értelmezéséről megállapítottak.9 A karneváli zűrzavar által okozott törést, a Romans-ban lezajlott véres karnevál eseményeit - kissé patetikus lendülettel - a Grand Canyon hatalmas szakadékához hasonlítva Le Roy Ladurie sikerrel illesztette be a kora újkor eszmetörténeti átalakulásaiba. Hozzájárult annak magyarázatához, miért tiltották be az egyházi és a világi hatalmak a XVI. század végétől kezdve a karneváli ünnepségeket: a hagyományos társadalmak e feszültség-levezető rítusai a kora újkor puskaporos hordóhoz hasonlatos, társadalmában már nem tölthették be korábbi szerepüket.10
Dél-Franciaország történeti antropológiájához járultak hozzá Le Roy Ladurie következő mikrovizsgálatai is. A Pénz, szerelem és halál Languedocban (1980) és a Jasmin boszorkánya (1983) azonban már nem ért el hasonló világhírt, mint az előbbi két monográfia. Talán ezért tért vissza Le Roy Ladurie a hetvenes évek végétől kezdve ismét a nagyobb szintézisekhez: összeállította a "falusi" és a "városi" Franciaország kora újkori összefoglaló köteteit (1979, 1981), ő írta egy új ötkötetes Franciaország története két kora újkori kötetét (1987, 1991).
A kilencvenes évek második fele ismét újdonságot hozott az Annales-iskola történetében: diadalmasan újjászületett az épp általuk korábban annyit szidalmazott hagyományos műfaj, a történeti életrajz.
Jacques Le Goff Szent Lajos királyról
írta meg élete legsikeresebb könyvét,11 Emmanuel
Le Roy Ladurie pedig a reformáció korának nagy humanista-orvos-nyomdász
családjáról, a Platterekről kezdett egy több
kötetre tervezett, három generációt bemutató
életrajzsorozat kiadásához. Az 1995-ben megjelent
Platterek évszázada: A koldus és a professzor, ismét
reflektorfénybe állította a francia történetírás
e termékeny és még teljes alkotóereje birtokában
lévő alakját, akinek több évtizede írt
főműve most már végre magyarul is olvasható.
EGY ISTEN HÁTA MÖGÖTTI
FALU
A Pireneusok északi lejtőjén, 1300 méter magasan fekvő 200-250 lakosú Montaillou egyike volt azoknak a hegyi pásztor-településeknek, amelyek az utolsó menedéket adták a XIV. század elején az immár egy évszázada tűzzel-vassal irtott kathar eretnekségnek. Az albigens keresztes háború folyamán, 1229-ben alapított inkvizíció, miután sikerrel felőrölte az eretnekség támogató bázisát Dél-Franciaország nagyobb városaiban és központi területein, a XIV. század elejére már a félreeső hegyi falvakra is kiterjesztette figyelmét. Így került sor arra, hogy a ciszterci rendből kikerülő, 1317-ben kinevezett Jacques Fournier pamiers-i püspök, a majdani XII. Benedek pápa (1334-1342) 1318 és 1325 között soha nem látott módszerességgel látott neki a fennhatósága alá tartozó Montaillou eretnek "fertőzéstől" való "megtisztításának". A falucska nem először találkozott az inkvizíció hatalmával: 1308-ban az akkori carcassone-i inkvizítor parancsára a falu teljes felnőtt lakosságát, rangra, nemre való tekintet nélkül az inkvizíció börtönébe hurcolták. Jacques Fournier felújította és újféle módszerességgel párosította a korábbi üldözést: éveken keresztül faggatta a tömlöcben sínylődő gyanúsítottakat. Etnográfusi gonddal és érdeklődéssel próbált beférkőzni legrejtettebb titkaikba, olyan körültekintően akarta megismerni egész életüket és gondolkodásukat. És mindezt gondosan fel is jegyeztette: a vallomások fennmaradt fele is három vaskos kötetet tesz ki. A Vatikánban őrzött, páratlan részletességű tanúvallomásokat 1965-ben adta ki a délfrancia eretnekmozgalmak egyik neves kutatója, Jean Duvernoy,12 és ez a szinte tálcán felkínált lehetőség talált egy évtized múltán méltó feldolgozóra Emmanuel Le Roy Ladurie személyében.
A könyv két részre oszlik. Hét fejezetből álló első, kisebbik fele a "Montaillou ökológiája" címet viseli (a magyar fordításban "környezettana" - nem elfogadhatatlan változtatás, de nem biztos, hogy tetszene a szerzőnek, aki a klíma történetének metaforikus fontosságot tulajdonított, s aki e kis helyi társadalom természettel, állatokkal való együttlétezését egyféle ökológiai rendszerként kívánta láttatni). Lebilincselő részletességgel bontakozik ki a XIV. századi élet képe, ahogy az Montaillou nézőpontjából megismerhető. Melyek voltak a természeti környezet adottságai, milyen volt a növény- és állatvilág? Hogy nézett ki Felső-Ariège kisrégiójának gazdasága? Melyek voltak a közeli és távolabbi hatalom különböző szintjei és körei: Foix grófja, akit a várnagy és a tiszttartó képviselt, a carcassone-i inkvizíció, a pamiers-i püspök és a francia királyság (egy kathar perfekt ezzel részben összecsengő jellemzése szerint "a világot igazgató négy ördög" - 35. old.). E "ráközelítés" után érkezünk meg az etnográfus "terepére": Montaillou sok kis szigetként egymás mellett élő háztartásainak (domus vagy okszitánul: ostal) furcsa világába, és a pásztorok innen kirajzó és egészen Katalóniáig oda-vissza vándorló, "transzhumáló" nomád férfitársadalmába. Le Roy Ladurie - részben a csodálatosan bőbeszédű dokumentumokra, részben pedig a társadalmi és kulturális antropológia elemző kategóriáira támaszkodva - plasztikus képet rajzol e két sajátos társadalmi formációról, a maga módján mindkettő több évtizedre szóló menedéket tudott nyújtani a végnapjait élő kathar eretnekségnek.
Míg a vidék leírásakor a francia történetírás tradíciói - Georges Duby, Pierre Bonnassie és mások regionális monográfiái13 - adnak mintát és összehasonlító hátteret a szerzőnek, a domus zárt világának, tagolódásának, sajátos belső univerzumának a leírásakor nemcsak történészek és régészek (Aron J. Gurevics, Jean-Marie Pesez, Françoise Piponniner) ötleteit használja fel, hanem az antropológusok, a szociológusok eredményeit is, például Pierre Bourdieu híres elemzését a kabil házról mint kozmikus szimbolikájú modellről.14 Az elkülönült politikai intézményekkel, vallási egyletekkel, konfraternitásokkal nem rendelkező falu a domusok sejtekhez vagy molekulákhoz hasonlatos egalitárius rendszeréből épül fel. Ha azonban közelebbről szemléljük, kiderül, hogy sajátos hierarchiák, feszültségek, konfliktusok tagolják.
A falun belül az általunk megismert időszakban egyetlen klán informális hatalma, befolyása érvényesül, a Clergue családé. E klán két vezető alakja Bernard Clergue, a grófi tiszttartó, és Pierre Clergue, a plébános. Fiatalkorukban mindketten a faluban felbukkanó kathar "jóemberek" (boni homines), Pierre és Guillaume Authié hatása alá kerültek, s ezt a szimpátiát a későbbiekben is megőrizték. Pierre Clergue, e félelmetes falusi Tartuffe azonban mindezt jól össze tudta egyeztetni plébánosi hivatásával (sőt, a kathar hit ideológiát szolgáltatott neki ahhoz, hogy szeretőjévé tegyen tucatnyi különböző rangú és státusú falusi asszonyt). Később, a falubeli ellenségeikkel való leszámolás céljából a Clergue fivérek úgy döntöttek, hogy együttműködnek az inkvizícióval, és így tartják sakkban a falu népét - mindez végül mégsem menti meg őket a börtöntől. A velük kapcsolatban lévők panoptikumában sorra feltűnik Montaillou drámájának többi szereplője, bepillantunk a falu ostaljaiba, a társadalmi és magánélet különböző színtereire. Megismerhetjük a grófi várúr kalandos életű özvegyét, Pierre Clergue egyik szeretőjét, Béatrice de Planissoles-t. "Családi csoportképek" sorát kapjuk a Clergue-klánnal rokon és szövetséges eretnek ostalok, a Belot- és a Benet-ház világáról, és az eretnek többség helyi ellenlábasairól, a Jacques Fournier püspökhöz fűződő unokatestvéri kapcsolatra támaszkodó bigott katolikus Azéma család képviselőiről. Megismerjük az öregeket és a fiatalokat, a "férfijogú", tiszteletet parancsoló - eretnek vagy katolikus - özvegyasszonyokkal, az erőszakoskodó bérlőkkel és a kikapós cselédlányokkal. Valóságos életrajzot kapunk a rokonszenves hegyvidéki "jó pásztor", Pierre Maury hányatott, de mindig derűsen és a "végzetbe" beletörődve bejárt kalandos életpályájáról, valamint kebelbarátjáról, a hegyekben bujkáló Guillaume Bélibaste kathar perfektről (ő a másik Tartuffe a történetben, aki hívőin élősködik, és nemegyszer csúnyán becsapja őket). És miközben sorra bukkan fel előttünk egyik plasztikus falusi portré a másik után, szinte észrevétlenül ismét rendszerré áll össze a kép, a kuriózumokból kirajzolódik a pásztorok gondolkodásmódja (mentalitása, ahogy az eredetiben szerepel - nem értem, miért kellett a fordítóknak vagy a szerkesztőknek a fejezetcímből eltüntetni ezt a terminus technicust, amely magyarul is jól ismert, és amely világszerte az új francia történeti iskola egyik legsikeresebb emblémája?).
Montaillou és a környező
pásztorvilág az első rész végére
megelevenedik. A fejezet végére illesztett térkép
"a transzhumálás és a kathar eretnekség összefüggéseiről"
szinte fölöslegessé teszi a további átfogó
magyarázatot: kevés történésznek sikerült
eddig ilyen gazdag társadalomtörténeti hátteret
festeni egy ezoterikus, üldözött vallási mozgalom
terjedésének megértéséhez, mint a témához
tulajdonképp kívülről, más kutatási
területről érkező Le Roy Ladurie-nek.
MÉLYFÚRÁSOK ÉS
ÖSSZEFÜGGÉSEK
Elég rendhagyó volt már a Montaillou-könyv első fele is, de hatásaiban eltörpült a monográfia kétszer ilyen hosszú, huszonegy fejezetes második részéhez képest, amelyről több neves pályatárs - Georges Duby, Rodney Hilton és Leonard E. Boyle - is leírta, hogy csupán a fölösleges ismétlések nyújtották ilyen hosszúra, és szinte sopánkodtak a témához, egy falu harminc évéhez képest meghökkentő hosszúságú, 625 oldalas terjedelem miatt.15 Erre a konszenzusszerű reakcióra hivatkozva vehette magának a bátorságot az angol fordító (feltehetőleg a kissé megszeppent szerző jóváhagyásával), hogy e második részt egyharmaddal rövidebb terjedelműre zsugorítsa a francia bőbeszédűséggel szemben nemigen türelmes angolszász olvasóközönség számára.16 A magyar fordítás szerencsére nem ezt a gyakorlatot követte, hanem vállalkozott a teljes eredeti átültetésére.
Mi tagadás, valóban akadnak ismétlések, átfedések a Montaillou-könyvben, nemcsak e hosszú második részben, hanem az elsőben is. Le Roy Ladurie figyelmét szemlátomást nagyon megragadta egy-két bombasztikus, metaforikus jelentőségű epizód, s ezért hallunk háromszor-négyszer a Clergue klánt az inkvizíciónál eretnekpártolással vádoló Mengarde Maurs nyelvének kitépéséről (82., 96., 107., 110. old.) vagy Pierre Clergue pragmatikus érvéről, mellyel sajnálkozik, hogy nem lehet vérfertőzéssel, testvérházassággal elkerülni a családi birtokok elaprózódását (83-84., 218., 407. old.), ezért ismétlődik még sok más pikáns részlet. Néhányat ezek közül a gondosabb szerkesztés valóban eltüntethetett volna, ugyanakkor el kell ismerni, hogy e hosszú második részben a falu egyre jobban megismert világát újra és újra körüljáró, más-más aspektusból megvilágító leírásnak sajátos retorikai funkciója van. Épp a nouveau romanhoz hasonlatos monoton ismétlődések segítségével válik annyira megszokottá, annyira otthonossá ez a különös, távoli kis mikrovilág, hogy a legapróbb árnyalatokra, a legtitkosabb rejtett szimbólumokra is jól oda tudjunk figyelni.
A második rész elején egyébként maga Le Roy Ladurie is hangsúlyozta, hogy módszert vált: a falu földjének, háztartásainak, klánjainak, valamint az innen kirajzó, velük változó kapcsolatot fenntartó pásztorvilágnak egyéni portrékra támaszkodó társadalomrajza helyett mélyfúrások sorával, "pointillista módon" kíván képet adni "a kéreg alatti rétegről", a mélyben rejlő struktúrákról (193. old.). Ő e résznek a Montaillou archeológiája címet adta, hivatkozás nélkül is utalva Michel Foucault 1969-es metodológiai pamfletjére, a Tudás archeológiájára, melynek nem egy célkitűzését épp Le Roy Ladurie könyvének sikerült elsőként valóra váltania. Ő tudott először a dokumentum régészeti ásatáshoz hasonlatos feltárásával emlékművet faragni a történeti forrásból (documentmonument, ahogy ezt Foucault javasolta).17 (Ismét egy kis zsörtölődés: a fordítás "Montaillou feltárása" címre magyarítja a második rész eredeti címét - ez a fordítás kétségkívül emlékeztet a régészet módszerére is, talán még jobban is hangzik magyarul, mintha archeológiáról beszélnénk, de elszegényíti az eredeti referenciát. A szövegben egy helyen meghagyják ugyan a fordítók a "tudás archeológiája" terminusát - 407. old. -, tehát szerintük is leírható e szó magyarul. Miért kellett eltüntetni akkor a módszertani jelentőségű főcímből?)
Nézzük tehát, milyen rétegeket tárt fel Le Roy Ladurie archeológiája Montaillou-ban. Némiképp ellentétben a csontokat, sírokat, romokat kiásó valódi archeológusokkal, rögvest azzal kezdi, ami a leginkább életre kelti a már valamennyire megismert, hatszázötven éve élt embereket: a gesztusok és a szexualitás leírásával. Bemutatja, mikor sírtak és mikor nevettek, melyek voltak az érzelemnyilvánítás formái. Norbert Elias18 távoli kérdéseire válaszolva leírja a társas érintkezésben s az asztal körül megfigyelhető udvariassági formák, valamint a testi higiénia milyenségét, a "kitetvezés" napjainkra már eltűnt furcsa intimitását, az obszcén jeleket és a szent gesztusokat (193-201. old.). A kivételes részletességű forrás, a saját és egymás titkairól valló falusiak, az inkvizítor és a történész szenvedélyes kíváncsisága arra is lehetőséget ad, hogy pornográf részletekbe menően megismerhessük Montaillou lakosainak szexuális életét. (Nem hazudik tehát a magyar kiadás szép címlapján látható - sajnos megnevezetlen lelőhelyű - középkori miniatúra, melyen egy ördögöcske egy szeretkező párról libbenti fel a takarót.)
A zaftos történetek nem nélkülözik a könyv fő témájával, az eretnek egyházellenesség motívumaival kapcsolatos pikantériát. Olvashatjuk, hogyan lett egy ferences barát szeretője, majd hogyan tette magáévá iskolatársait a homoszexuális Arnaud de Verniolles, olykor erőszakhoz folyamodva, késsel fenyegetve, s hogyan adta ki magát a későbbiekben alszerpapnak, hogy a gyóntatószéket is csábításra használhassa (204-209. old.). A legszínesebb történetfüzér a falu Don Juanjáról, a szoknyavadász plébánosról, Pierre Clergue-ről szól, akinek tizenkét "hivatalosan elismert" szeretőjét ismerhetjük meg. Béatrice de Planissoles-t - ahogy Le Roy Ladurie jellemzi: a "kékvérű nimfát, a mezők és hegyek Héloïse-át" - e "falusi Abélard" az oltár mögött, gyóntatás közben ostromolja meg, egy másik szeretőjének a szüzességét "a családi pajta szalmáján veszi el", ismét másokat idősebb korában az inkvizíció fenyegetésével vesz rá arra, hogy odaadják neki magukat, s amikor valaki szemére hányja, hogy férjes asszonnyal hál, kétes értelmezésben visszhangozza az eretnek tanítást: "Az egyik asszony épp annyit ér, mint a másik; a bűn ugyanaz, akár van férje, akár nincs. Ez azt jelenti, hogy nincs is bűn." (218-220. old.). Megtudhatjuk azt is, hogy volt olyan felszarvazott férj, aki a pap alkalomszerű csábítótevékenységét még mindig a kisebbik rossznak ítélte, mintha más férfi lett volna a riválisa (222. old.). Béatrice de Planissoles életében egyébként nem Pierre Clergue volt az egyetlen klerikus szerető: a romantikus természetű várúrnő később merészen kikezdett az egyházközségében tanító ifjú vikáriussal (232. old.), aki egyszer Szent Péter pradesi templomának szentélyében tette magáévá ("Ugyan miféle kára származik ebből Szent Péternek?" - 471. old.). Montaillou szexuális életének számos további titkos szegletét megismerhetjük még: a kathar perfekt, Bélibaste teherbe ejtett ágyasát, akit odaadó hívő barátjára, Pierre Mauryra erőszakol feleségként, majd egy hét múlva vissza is vesz tőle (136-140. old.); a Belot család fejével fenntartott szeretői viszonyát büszkén hangoztató s az őt leteperő albérlőt ezzel elriasztó cselédet (75. old.) - valóságos kis dekameron bontakozik ki az inkvizíció jegyzőkönyveiből.
Igaz lenne hát mindaz, amit a középkori fabliau-k csattanós-zaftos történeteiben olvashatunk, s ennek dokumentálása lett volna Le Roy Ladurie egyik célja? Könyve valóban nem mentes a sikamlós történetek iránti feltűnő vonzalomtól (persze: miért is kellett volna ezeket elhallgatnia?), és elő is fordul, hogy a hetvenes évek derekán a történettudományt is elérő "szexuális forradalom"19 szabados lendülete enyhe túlzásokra ragadtatja. A tudós dominikánus levéltáros, Leonard Boyle fel is hánytorgatja neki, hogy valójában nem is létezik, csupán Le Roy Ladurie téves szövegolvasatának, a latin szöveg félreértésének a szüleménye az a bizonyos ibériai "Palhars egyházmegye", mely úgymond megengedte a szerelmespárok házasság nélküli, paradicsomi szabadosságú együttélését, s ahová a leírás szerint Béatrice de Planissoles el akart szökni vikárius szeretőjével (233, 239. old.).20 Igazságtalan lenne azonban csupán "mazsolázásnak", a lektűrigény pikáns kielégítésének tekinteni a könyv ezzel foglalkozó részeit, ahol a szerző számos fontos történeti kérdésre is választ keres. Arra például, hogy megjelennek-e Montaillou parasztjainak körében az udvarlás, a szerelem és a szenvedélyes érzelemnyilvánítás azon civilizált formái, amelyeket a kortárs okszitán trubadúrköltészetből ismerhetünk - bizony megjelennek, nem az arisztokrácia fedezte fel a szerelmet. Le Roy Ladurie érzékletes tanúvallomásokkal szemlélteti, hogy a szeretkezés a "nép körében" és az asszonyok számára is gyönyörforrás volt a középkorban - a nevetséges tévedések körébe utalva némely modern amerikai szexológus feltevését, hogy a XX. századig a nők többsége nem ismerte az orgazmust. Adatokat hoz a középkori fogamzásgátlás és a "szexuális mágia" babonás szokásairól, bemutatja a vérfertőzésről, a házasságról, az exogámiáról és endogámiáról kialakult, etnológiai érdekességű nézeteket, képet ad a nők helyzetéről, az anyaságról, a gyermekkor középkori felfogásának falusi érzelemgazdagságáról (cáfolva Philippe Ariès elhamarkodott általánosításait21) - (295. old.), és részletes adatsorokat kínál a másik, szintén Ariès által középpontba állított antropológiai kérdéskörről, a halálról.
Ami az első pillantásra kuriózumvadász, anekdotikus, túlzottan bőbeszédű, körkörösen ismétlődő tárgyalásmódnak tűnhetett, jól áttekinthető rendszerbe illeszkedik, és egy újféle történetírói praxist képvisel. Mint láttuk, Le Roy Ladurie az egyénhez, a nemi szerepekhez, a testhez kapcsolódó szokások és képzetek tárgyalásával kezdte, majd ezt követően próbált képet adni Montaillou társadalmi és kulturális kapcsolathálójáról, kommunikációs rendszeréről, hogy végül elérkezzen a gondolkodás "eszköztárának", a "természetfeletti" jelenségeknek, a vallásosság egyes alkotóinak az elemzéséhez. A résztémák epizodikus bebarangolásából a kezdeti kaleidoszkópszerű benyomás helyett mindinkább logikus struktúra rajzolódik ki, valóban összeáll a "pointillista" kép, melynek külön érdekessége, hogy nem egyetlen, egyneművé tett világképbe próbálja összefoglalni következtetéseit, hanem bemutatja, hogy még ebben az Isten háta mögötti faluban is milyen éles vita folyt az élet kis és nagy kérdéseiről, milyen szenvedélyes küzdelemben ütköztek meg a szemben álló felek. Ami az újfajta történetírói praxist illeti, az olvasó fokozódó elismeréssel konstatálhatja: Le Roy Ladurie kötelességének érzi, hogy mindazokat a kérdéseket feltegye kivételes gazdagságú dokumentumának, amelyek a "totális", mindenre kiterjedő érdeklődésű és minden részjelenség adekvát társadalomtudományos módszertanát felkutatni próbáló francia nouvelle histoire hetvenes évek eleji új lendületében megfogalmazódtak.22 Érezni Le Roy Ladurie fejtegetésein, hogy miközben lelkesen hasznosítani próbálta Montaillou elemzésében mindezeket az új szempontokat, a történetírást valódi kollektív vállalkozásként űzve igyekszik minden érdeklődő kollégája problémafelvetéséhez is használható információkat előásni a saját kincsesbányájából.
A könyv legélvezetesebb része számomra a 15-17. fejezet volt (331-398. old.), mely a társadalmi kapcsolatháló, a kommunikációs mechanizmusok rekonstrukciójára vállalkozott. A montaillou-i domus/ostal szigetrendszerről és a pásztorvilág "anti-struktúrájáról"23 a könyv első felében olvasható remek leírások nyomán felvetődhet: van-e még erről mit mondani? Le Roy Ladurie bemutatja, hogy nagyon is van. Épp erről, a kapcsolatok és a kommunikáció különböző formáiról árul el a legtöbbet a háromkötetnyi részletes tanúvallomás. A kitartó szorgalommal faggatózó inkvizítor kérdései nyomán a tanúk elmondják, mikor, hol látták először az eretnek térítőket, hogyan kezdődtek a beszélgetések, a viták a tűz körül, a konyhában ülve, a munka közben, kik voltak egy társaságban, és ki kire leselkedett. Akár az eretnekség "fertőzéséről" pontos diagnózist alkotni kívánó inkvizítor számára, a mi szemünk előtt is kibontakoznak a kultúra átadásának, a különfajta vallási meggyőződések átvételének a mechanizmusai: a szülőről gyermekre, a városból falura, a falu belső csoportellentétei és szolidaritásai mentén történő terjedés, a prédikáció, a fülbe súgó propaganda, a "szent könyvek", a távoli földre (pl. az eretnek-paradicsom Lombardiába) tett zarándokutak szerepe. Miután a korábbiakban képet adott a házon belüli és a pásztortüzek melletti kommunikációról s a házastársak, szerelmesek érintkezéséről, e részekben Le Roy Ladurie (ismereteim szerint elsőként) leírja a középkori falusi kommunikáció nemek és korcsoportok szerint tagolt rendszerét. Bemutatásra kerül a nők "csivitelő csapata", mely a vízhordás, a vecsernye, az együtt alvás, a konyha, a gyapjúfonás, a munkaeszközök kölcsönvétele, a holtak mosdatása, a siratás közös alkalmain kerül össze, hallhatunk a házigazdák, szomszédok utáni ajtórésen, kerítésen keresztüli (olykor a trágyadomb tetejéről történő) leselkedés formáiról, a faggatózásról, a pletykáról, a rosszindulatú megjegyzésekről. A férfikommunikáció színterei talán jobban ismertek: az asztali együttlét, a munka, a társasjátékok - érdekes viszont, ahogy láthatjuk, milyen funkciót tölt be a templomtér, ez a "falusi agora" vagy a temető melletti szilfa, az eretnek vitadélutánok színtere, s ahogy Le Roy Ladurie leírja, hogyan néz ki a férfiakat, asszonyokat és gyerekeket együvé gyűjtő két színtér: a kocsma és a mise. Mint Natalie Zemon Davis is kiemeli, azért volna hiba Montaillou házrendszerét a marxi "zsák krumplihoz" hasonlítani (mint azt egyébként maga Le Roy Ladurie is megteszi - 589. old.), mert a kommunikáció hihetetlenül szoros hálózatrendszere sokkal inkább egységbe fogja a falu népét, mint az az első pillantásra látszik.
Az eretnekséggel kapcsolatos vitáktól megosztott és végül az inkvizíció börtönébe kerülő Montaillou tragédiáját azonban a legjobban mégis az egymás ellen feszülő két nagy falusi klánrendszer, a Clergue -Benet-Belot "eretnek háromszög" és a Lizier -Azéma domus-szövetség által képviselt katolikus csoport harcának a leírása szemlélteti. Pierre és Bernard Clergue hosszú ideig ügyesen használja hatalmát ("a montaillou-i férfiakat, hála az Inkvizíciónak, üstöküknél fogva szilárdan tartom", mondja Pierre - 391. old.), és nem riad vissza sem a bérgyilkosságtól, sem az aljas kettős játéktól, sem a zsarolástól. Nem rokonszenvesebb az "új undokok" nyomulása sem: Pierre Azéma sem válogat az eszközökben, ugyanakkor kétségtelenül újítani tud. A tiszttartó és a plébános hagyományos tisztségeivel szemben a távoli inkvizítor püspök rokoni jóindulatára támaszkodva egy új politikai tisztség, a konzuli méltóság megteremtésén és megszerzésén fáradozik. Happy end nincs: vendetták hosszú sora után, mint "két skorpió egy üvegben", mindkét klán vezetője, Bernard Clergue és Pierre Azéma is az inkvizíció börtönében leli nyomorúságos halálát.
Milyen társadalom is volt Montaillou? Tönniesi értelemben vett Gesellschaft vagy Gemeinschaft? Paradicsomi jellegű "domesztikus termelési mód", melyben ugyanakkor a hobbesi "bellum omnium contra omnes" farkastörvényei érvényesülnek, mint azt Marshall Sahlins leírta?24 Egy sor hasonló kategóriát végigszemlélve, és az egymást kizáró alternatívák egyikét sem elfogadva Le Roy Ladurie inkább szemléletes hasonlattal él: "Montaillou csak egy csepp víz egy eléggé bűzös pocsolyában. De hála a dokumentáció nagyításának, ez a vízcsepp a történelem számára egy kis világegyetemmé válik: a mikroszkópon keresztül láthatjuk, hogyan úszkálnak benne az egysejtűek." (398. old.)
A könyv utolsó harmada Montaillou képzeletvilágát mutatja be, egy olyan témát, amelyről talán a leginkább volna kedvem részletes beszámolót adni, ha nem szabnának határt ennek a recenzió terjedelmi korlátai. Az idő és tér fogalmainak leírásakor Le Roy Ladurie Jacques Le Goff tanulmányaira hivatkozik, és csupán azért nem emlegeti Lucien Febvre nevét, mert a francia történetírásban olyannyira közismert, hogy az outillage mental (mentális eszköztár - és nem eszközök, ahogy a fordítók fordították) vizsgálatára ő hívta fel a figyelmet.25 A természet és a végzet, az üdvözülés és a mágia, a Szűz Mária és a szentek kultuszáról, vallásgyakorlat szertartásairól, a túlvilágról alkotott elképzelések mind lehetőséget adnak arra, hogy találó képet fessen a népi vallás sokféleségéről: "ötpatájú birka", mely "egyik lábával a római hitre, másikkal az albigens eretnekségre, míg harmadikkal egyfajta paraszti materializmusra, illetve naturalizmusra támaszkodik, két utolsó lábával pedig szilárdan a folklór talaján áll" (592. old.).
Hadd elégedjem most meg azzal, hogy ezek közül egyetlen "patát" megragadok, azt, amelyik az albigens eretnekségre támaszkodik. Le Roy Ladurie több helyen hangsúlyozta, hogy nem célja az eretnek tanok dogmatikájával foglalkozó terjedelmes szakirodalomhoz hozzászólni, "pusztán" arra törekszik, hogy Montaillou parasztjainak a világképét rekonstruálja a dokumentumban olvasható tanúvallomások alapján. Valamelyest ismerve a délfrancia eretnekség történetével foglalkozó munkákat,26 meggyőződésem, hogy épp Le Roy Ladurie-nek sikerült a legérthetőbben tisztáznia Montaillou-ról szóló könyvében a kathar eretnekség történetének néhány fontos alapkérdését: például a lélekvándorlás tanának szerepét, mely mitológiai osztályozási rendszert adott az állatok és az emberek együttélésének, valamint a túlvilágról alkotott képzeteknek; az endura, vagyis a teljes böjt útján történő rituális halálra éhezés riasztó vallási szokását, a Szentlélek-keresztség, a kathar consolamentum halál előtti üdvözítő szertartása iránti mohó vágyat, vagy például a házas élettel, a szexualitással kapcsolatos kathar morál ellentmondásos üzenetét.
E délfrancia falucska harminc évének néhány szereplőjét megelevenítve, Le Roy Ladurie közelebb vitt bennünket annak megértéséhez, mi tehette vonzóvá e különös, aszkéta, életidegen eretnekséget e vidéken. Legelőször is azt láthatjuk, hogy valamiféle "többpártrendszer" alakult ki falun az eretnek "jóembereknek" (ráadásul többféle eretnekség képviselőinek) megjelenése nyomán. Ennek a felkavarodásnak egy része valóban azokra a vitákra vezethető vissza, amelyek az ő "Suttogó propagandájuk", példaszerű életük és a hatalommal történő zavarba ejtően heroikus szembeszállásuk hatására mindennapossá lettek az élet alapvető kérdéseiről - például az üdvözülésről, a végzetről, a halál utáni sorsról, a házasságról, a szexualitásról, a táplálkozásról. De csak egy része: egy másik felét meg a falusi társadalom bonyolult ellentétei, a férfiak és asszonyok, a családok, az ostal-rendszer, a klánok, a vándorló pásztorok, a távoli és a helyi hatalmak szövevényes viszonyrendszere magyarázza, mely a vallás, a hit terén jelentkező alternatív lehetőségeket a maga nézőpontjából használja. Van, aki csak habozik, kivár: "nem is tudom, melyiknek van igaza a két hit közül" - mondja a legrokonszenvesebb szereplő, a "jó pásztor", Pierre Maury. Van, aki köpönyeget forgat, és cinikus
módon használja az eretnek
érveket saját amorális céljaira, mint Pierre
Clergue, a plébános. Van, akit épp az ilyen kétes
erkölcsű papok elleni indulat sodor az eretnekekkel egy táborba
(bár ott is zavarba eshet, mint az az asszony, aki rányit
a szeretkező kathar perfektre, Bélibaste-ra, aki nem átall
ráförmedni: "Átkozott fattyú nőszemély,
megzavarta a Szent Egyház tevékenységét" -
142. old). Van, akit a dézsma követelése hoz ki a sodrából,
van aki bevádolt rokonaiért akar bosszút állni,
és van, aki egyszerűen csak "meg akarja őrizni apja
hitét" (173. old.). Akár maga a középkori kereszténység
egésze, e hegyekbe visszaszorult katharizmus is hihetetlenül
sokszínű. S ha meg akarjuk érteni, nem önmagukból
a hittételekből kell kiindulni, mint azt a steril vallástörténeti
munkák többsége tette, hanem azoknak az embereknek a
megértéséből, akik hittek benne, vagy éppenséggel
szembefordultak vele. Le Roy Ladurie könyvének ez az egyik
fontos tanulsága.
DÍCSÉRET ÉS KIFOGÁS
Mint az eddig elmondottakból is kitűnhetett: kezdeti aggodalmam nyomán sikerült újra végigolvasnom magyarul Le Roy Ladurie könyvét, és az újra lenyűgözött. Történeti távlatból szemlélve a művet, erejét vesztette sok kifogás, fanyalgás, amelyet a szerző a nagy siker nyomán, a hetvenes évek második felében a némelyest irigykedő kollégáktól kapott. A kritikák egy része továbbra is jogosnak tűnik ugyan (és az alábbiakban röviden össze is foglalom őket), egy másik csokor újabb keletű kifogást pedig épp a kifinomultabbá lett történeti antropológiai módszerek s az azóta lefolytatott tisztázó viták jegyében kell megfogalmazni (ezek közül is megpróbálok bemutatni néhányat).
Egyvalami azonban kétségtelen: a Montaillou megjelenése új korszakot nyitott a történettudományban. Két legyet ütött egy csapásra: megszólaltatta a középkori kisemberek tömegét, és bemutatta az élet teljes gazdagságát (a Marcel Mauss által elképzelt "totális társadalmi tényeket"). Egyfelől hatalmas új közönséget tudott megnyerni az újszerű történeti elbeszélésnek, másrészt szerves új egységbe tudta fogni mindazokat az új feladatokat, új módszereket, amelyek a megelőző évtizedekben a hagyományos történetírás kritikájaként fogalmazódtak meg. A történeti antropológia égisze alatt ismét összeállni látszott az apró részterületekre, korlátozott módszertani kísérletekre szétesni látszó "új történetírás". Befejezésként még erre szeretnék kitérni: mennyire tudott eleget tenni a hetvenes években megfogalmazott új feladatoknak a történeti antropológia az elmúlt két évtizedben.
Mindezt elmondva lássuk mégis a lehetséges kifogásokat. Ezek közül a legkomolyabb, amelyet Natalie Zemon Davis és Leonard E. Boyle vetett fel, a dokumentum - e csodás dokumentum - megfelelő történészi használatára vonatkozik. Ha már az archeológia hasonlata a korábbiakban (és magában a könyvben is) felvetődött, azt lehet mondani, hogy Le Roy Ladurie Schliemann leleményességével és ugyanakkor szakmai felelőtlenségével túrt bele ebbe a kincsesbányába. Hasonlóan óriási jelentőségű, hogy felfedezte számunkra Montaillou-t (és hasonló Montaillou-k rekonstrukciójának a lehetőségét), mint az, hogy Schliemann kiásta Tróját vagy Mükénét. Folytatva a hasonlatot, nekik köszönhető, hogy van mit értelmezni e helyszíneken, de módszereiket már a kortárs szakma is sok esetben helytelennek ítélte. Ma pedig még inkább másként értelmezzük legtöbb felfedezésüket, másként járnánk el a különböző rétegek feltárásban, mint ők maguk.
Legelőször is, mint azt Leonard Boyle felvetette, Le Roy Ladurie nem is foglalkozott azzal az egyébként általa is ismert és megemlített ténnyel, hogy a tanúvallomások két kötetéből mindössze az egyik kötet maradt fenn. Pedig ez nem ártott volna, amikor azt írta, hogy "Pierre Clergue azonban - számunkra ismeretlen okokból - mindvégig hallgatott. Ez az ember, aki oly sokat tudott, sőt, talán túl sokat is, anélkül halt meg, hogy beszélt volna [...] Okkal vagy ok nélkül, szívesebben gondolunk arra, hogy nem sikerült »megoldani« a plébános nyelvét úgy, mint ahogy az az Inkvizíció annyi más szerencsétlen áldozatával történt." (99. old.). Talán az is felvethető lett volna, mondja teljes joggal Boyle, hogy Pierre Clergue vallomása az elveszett másik kötetben volt!27
Egyébként nehéz a könyv olvastán képet alkotni, hogy ki ellen mikor milyen eljárások folytak, és azok hogyan végződtek, s hogy mely tanúvallomások felhasználásán alapult az egyes események rekonstrukciója. A lakonikus utalásokon túl Le Roy Ladurie (közölve sajnálkozását egy tervezett Appendix terjedelmi okokból történt elhagyása miatt) egyszerűen elmulasztott használható listát adni a fennmaradt huszonnyolc montaillou-i tanúvallomásról és az általuk említett személyek összességéről. Annyi figyelmet pedig ezek is megérdemeltek volna, mint a hálószobatitkok.
A forrás bemutatásával, kritikájával és használatával kapcsolatban még számos súlyosabb kifogás is felvethető. Le Roy Ladurie, miközben sűrűn utal könyve lapjain a "máglyaszagra", az üldözés mindenütt jelen lévő megnyilvánulásaira, megfeledkezik erről az alapvető tényről, amikor a tanúvallomások szövegét bőséges szemelvények sorában hasznosítja. Egyetlen alkalommal sem foglalkozik azzal, hogy e tanúvallomások - egy-egy tanúé is! - ellentmondásokat tartalmaznak, magukon viselik az inkvizíciós vallatás - nemcsak metaforikus - harapófogójában vergődők kétségbeesett taktikáinak, a gyakran váltogatott pártállásból következő hamis vádaskodásainak a lenyomatát, és épp ezért nem mindig vehetők át ilyen naiv és közvetlen módon.
Ezzel kapcsolatban Natalie Zemon Davis azt nehezményezte: Le Roy Ladurie arra sem figyel, hogy - sajátos, inkvizíciós körülmények között - itt a hagyományos mesemondás, a népi önéletrajzi emlékezet, a "sztorik" sajátos műfajával van dolgunk.28 A történetekből kibontakozó képek egyes elemeiről tehát még azt is el kell döntenünk, milyen hatással voltak rá a memória és a retorika pszichológiai és narratív sztereotípiái. Sajátos szempontok szerint megformázott, torzító képsorokkal van tehát dolgunk, és nem a társadalmi kapcsolatok, a mentális eszköztár, a viselkedés valós struktúrái bontakoznak ki belőlük, mint azt Le Roy Ladurie sugallni látszik.
Külön figyelmet érdemelt volna az is, hogy a fordítás és a lejegyzés körülményei mit változtattak a szövegen. Le Roy Ladurie utal ugyan erre egy-két helyen, de nem nagyon foglalkozik vele elemzésében. Pedig nem ártott volna: az idézetek nagy száma az olvasónak azt sugallja, hogy maguk a montaillou-i parasztok szólalnak-e meg a forrás lapjain, valójában azonban az okszitán, katalán beszéd latin fordításban lejegyzett szövegének Le Roy Ladurie által készített francia fordításáról (s ez utóbbinak minden más nyelvre történő továbbfordításáról) van szó. Még ha vakon bíznánk is Le Roy Ladurie kínos precizitásában, ez a soklépcsős közvetítés akkor is megkülönböztetett óvatosságra intene.
De sajnos, Le Roy Ladurie-re nem jellemző a kínos precizitás. Nemegyszer idézett kollégái keresztnevét sem írja le pontosan: Pierre Bonnassie például M. Bonnassie, Nathan Wachtel M. Wachtel, Walter Wakefield M. Wakefield néven szerepel az irodalomjegyzékben (és következésképp a magyarban is). Utaltam már a nem létező "Palhars" egyházmegye fordítási hibájára. Leonard Boyle még legalább tucatnyi hasonló félreértést és téves következtetésekre vezető melléfogást dokumentál, valóban kínos precizitással. A legszebb ezek közül: Pierre Clergue plébános Le Roy Ladurie által hangsúlyozott sajátos "népi" Mária-kultusza, amit egész más színben tüntet fel az a tény, hogy anyját nem a falusi Mária-oltár alá temette, mint azt a szerző állítja, hanem csupán melléje (462. old.).29 Fölösleges talán folytatni a kisebb és nagyobb hibák (egyébként szórakoztató és feltehetőleg a BUKSZ olvasóinak érdeklődésével találkozó) felsorolását. Legyen elég mindezzel kapcsolatban annyi, hogy a nyolcvanas években egy fiatal német történész, Matthias Benad oly nagyszámúnak ítélte meg ezeket, hogy ugyanerről a témáról, ugyanennek a dokumentumnak a pontos és figyelmes feldolgozásával önérzetesen vállalkozott egy új - nem is rossz - könyv megírására Domus és vallás Montaillou-ban címmel. A legbővebb listát ő állította össze e hibákról.30
De lássunk még néhány általánosabb problémát. Georges Duby például joggal szögezte le, hogy okszitánnak csak a XV-XVI. századtól kezdve lehetne e vidéket (és nyelvét, szokásait) nevezni, a középkorban azonban még anakronizmus.31 Natalie Zemon Davis fontos kifogása még, hogy Le Roy Ladurie túl könnyedén használja a homoszexualitás, a mazochizmus és a deviancia megjelöléseit. Valójában a kicsapongó, erőszakoskodó alszerpap már ismertetett példája a rásütött szodómia bélyegével együtt is bonyolultabb, nem teljesen egyértelmű képet mutat, amit tévedés lenne a szexualitásról a modern korban kialakult kategóriák szerint értelmezni,32 ahogyan túlzásnak tűnik a "mazochista" megjelölés is (506. old.), és mindez még inkább elmondható a valamiféle központi norma meglétét feltételező deviancia fogalmáról. A Montaillou megjelenése óta eltelt két évtizedben azután természetesen tovább nőtt a kijavítandó, helyettesítendő, elkerülendő elméleti kategóriák száma: hadd említsek ezek közül kettőt.
A hetvenes évek második felének népi vallás-kutatása a Montaillou lapjain sűrűn felbukkanó mágia és babona megjelöléseinek a használatával kapcsolatban írt elő jóval nagyobb elővigyázatosságot, mert e terminusok a "másik" (a "pogányok", a "nép", a "parasztság", a "pápisták") alsóbbrendűnek ítélt vallásgyakorlatáról torzító előítéletek jegyében ad képet, mely ráadásul nehezen használható.33 És ezen túl nem is elégséges valamit "babonaként", egzotikus kuriózumként leírni: a néphitben felvetődő motívumoknak olykor nagyon pontosan rekonstruálni lehet a mitológiai hátterét. Csupán egyetlen példa: az ember testéből álmában gyíkformában távozó, majd visszatérő lélek története, amit Le Roy Ladurie "népszerű exemplumként" aposztrofál, és a "gyík-szellem" furcsa hiedelmeként jellemez, valójában a samanizmusra emlékeztető európai hiedelmek egyik ismert mitológiai témája, melynek legismertebb, Paulus Diaconus krónikájában történő előfordulásáról a Guntram-legenda nevet kapta.34
Nem elfogadható ma már a közösség Le Roy Ladurie által használt megjelölése sem, mely a hetvenes évek elején még vonzóan csengett egybe a kor rusztikum iránti nosztalgiáival és ellenkultúra-törekvéseivel, de a nyolcvanas években megsemmisítő kritikával szedte szét Alan Macfarlane, a történeti antropológia jeles képviselője Az angol individualizmus eredete című, magyarra is lefordított könyvében.35 Le Roy Ladurie-nek azonban az ehhez hasonló problémák kapcsán legfeljebb csak annyi róható fel, hogy elméleti elővigyázatosság terén nem előzte meg a saját korát.
Más téren azonban láthatóan sikerült megelőznie: a történeti mesemondás, a "narratíva" újjáélesztése, az írói véna szabadjára engedése terén, melyben a kedélyesen felszínes címkézésig (Don Juan, kékvérű nimfa, Tartuffe stb.) a poénkodásig (Montaillou - "bűzös pocsolya"), a frivolan modern irodalmi-filozófiai utalásokig (Nietzsche, Anaïs Nin, Céline) is elmegy. Úgy tűnik, szakmai pontatlanságainak hosszú sora is ugyanezt az irodalmi benyomást tudta felerősíteni, szépséghiba helyett éppen hogy fontos alkotóeleme lett a könyv sikerének. A nonchalance lendületével, a "nem teljesen szakszerű" jelleggel a történeti monográfiát közelebb hozta az etnográfia és az antropológia élménybeszámolóinak (a "távolról jöttek" nagyot mondó elbeszéléseinek) laikus ízű tudományához.
Hasonló dicséretek és hasonló apróbb kifogások címezhetők a fordítást készítő s a könyvet szerkesztő csapatnak is. Az évtizedes érlelődés jó szöveget hozott létre: Jászay Gabriella eredeti fordítását Csernus Sándor vezetésével három kontrollszerkesztő átdolgozása finomította, s az eredmény olvasmányos, jó stílusú, szakmailag is jó terminológiájú szöveg. Helyenként kifejezetten leleményesen keresték meg a fordítók-szerkesztők a francia idiómák magyar megfelelőjét, például a vieu chameau-nak (vén teve) nevezett bigott katolikus matrónára, Na Carminaguára jobban illik a vén csataló (385. old.). Az eredményes magyarítás néha túllő ugyan a célon, akadnak szerintem oda nem illő "colloquial" fordulatok a könyvben, mint például: "laposra veri a férje" (80. old.), "keményen gürcöl" (278. old.) stb. És akad olyan idiomatikus fordítás is, amely kissé prűd átfogalmazást ad az eredetiről: ahol Pierre Clergue "nem túl elegánsan" arról beszél, hogy a falu férfiait az üstöküknél fogva tarja (383. old.), helyesebb és stílusosabb lett volna a francia, illetve latin szöveget úgy visszaadni, hogy töküknél fogva ("dixit quod bene tenebat inter pedes homines de Monte Alionis").36 Egyetlen szórakoztató félrefordítást sikerült csupán találnom: "nous autres croyants" (francia: 493. old.), ami egyszerűen azt jelenti, hogy mi, a hívők, nyilván a "másképp gondolkodók" közelmúltbeli emléke hatására vette fel a "másképp-hívők" alakját (466. old.).
Hasonló dicséret mondható el a szakmai terminológiáról: úgyszólván nagyítóval kell keresni a hibát, s ha találtam egyet-egyet, az sem volt túl zavaró: például a "nukleáris" család terminusát kezdetben "atomizált"-ra magyarítják (56. old.), majd később áttérnek a helyes változatra (pl. 77. old.); az eretnekek tiszteletadó szertartása, az adoratio egy helyen a hibás "csodálás" formáját ölti (370. old.). Mindössze három félreírt névvel találkoztam: Joachim de Floris (vagy Gioachino da Fiore) nem írható úgy, hogy Ioachim de Fiora (12. old.); az O. P. elnevezést pontatlanul magyarázzák a szerkesztők "Ordre Prêcheur"-ként (a francia eredetiben frères Prêcheurs szerepel), s a rövidítés feloldása Franciaországban is Ordo Praedicatorum (14. old.); és akit franciául-angolul "Chayanov"-nak írnak, az magyarul (és oroszul) Csajanov és nem Sajanov; a még mindig sztenderd egyháztörténeti munkának számító "Fliche-Martin" egy helyütt (447. old.) a Fliche-Martinez szórakoztatóan spanyolosított formáját veszi fel. Röviden összefoglalva: a fordítás és szerkesztés úgyszólván hibátlan.
Két problémát mégis szóvá kell tenni, bár ez inkább a szerkesztői, mint fordítói kérdés. Az első a címek pontossága. Már több helyütt említettem a fentiekben, hogy a megváltoztatott fejezetcímek nem mindig elfogadható módon magyarítják az eredeti értelmet (ökológia - környezettan; mentalitás - gondolkodásmód; archeológia - feltárás). Ha végignézünk a címeken, még egy sor ilyen változtatást láthatunk: például a Clergue-ek libidója helyett szerelmi élete; a sociabilité terminusát ahelyett, hogy szociabilitásnak vagy társasságnak fordítanák, több (tulajdonképp érdekes mellékzöngéjű) változatra magyarítják: társas érintkezés a nők, társadalmi érintkezés a férfiak esetében. A "délinquance" pedig semmi esetre sem bűn, hanem inkább bűnözés. Mindenesetre e magyarítások az eredeti nem kellő tiszteletét mutatják. Végképp nem értem, miért volt szükség a főcím megváltoztatására, miért kellett hozzátenni az okszitán falu-hoz azt, hogy életrajza. Nemcsak, hogy nem jobb, mint az eredeti cím, de egy olyan terminus technicust is bevezet, amelynek magában a könyvben nincs semmi háttere. Tudom, hogy a filmek magyar címét is megváltoztatják olykor, meg hogy efféle címváltoztatás más kultúrákban is előfordul - akkor is helytelenítem.
Mindenképpen szóvá kell tennem azonban: a kiadó elmulasztja feltüntetni az eredetiben idézett művek magyar fordításait, pedig - micsoda öröm - ezek szép számban léteznek. A fenti ismertetés jegyzeteiben magam is hivatkoztam néhányra: Fernand Braudel, Norbert Elias, Philippe Ariès munkáira, a sort lehetne még folytatni: például Norman Cohn, Georges Duby, Mihail Bahtyin, Marc Bloch, Eric Wolf és mások munkáival. Tudom, hogy fáradságos utánanézni, de ez is a fordító, illetve a kiadó dolgai közé tartozik.
Ennyit sikerült tehát nagy fáradsággal hibaként összegyűjtenem - úgy is fogalmazhatnék, hogy a kiadó is kitűnő munkát végzett.
Most következne egy befejező
gondolatsor, melynek az lenne a dolga, hogy felidézze a történeti
antropológia tudományágának azóta tett
útját, eredményeit, problémáit vagy
a mikrotörténelem metodológiájának erősségét
és buktatóit. Olyan munkákról kellene itt szólnom,
mint Carlo Ginzburg könyve a XVI. századi friuli molnárról,
Menocchióról, Giovanni Levi elemzése a piemonti ördögűző,
Giovan Battista Chiesa XVII. századi tevékenységéről,
Robert Darnton híres tanulmánya a XVIII. századi "Nagy
macskamészárlás"-ról és Roger Chartier
megsemmisítő kritikája e cikkről, Natalie Zemon
Davis csodálatos könyve a XVI. századi imposztorról,
Martin Guerre-ről, vagy David Sabean és Robert Scribner tanulmányai
a reformáció német falvairól. Most mégsem
fognék bele egy hatalmas bibliográfia, egy több évtizeden
átívelő historiográfiai áttekintés
megírásába.37 Legyen annyi elég, hogy Le Roy
Ladurie nyomán egy egész történésznemzedék
azon fáradozott, hogy újabb és újabb Montaillou-kat
fedezzen fel. Bármennyire igyekeztek is azonban, és bármilyen
sok maradandó antropológiai elemzést készítettek
- a Montaillou-hoz fogható hatású és gazdagságú
mű azóta se született. Hibái, tökéletlensége
ellenére mégis ez lett a történeti antropológia
klasszikusa.
1 Fernand Braudel: A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában. Ford. R. Szilágyi Éva. Akadémiai-Osiris, Bp., 1996. 3 köt.; Uő.: A történelem és a társadalomtudományok. A hosszú időtartam. Századok, 106 (1972) 986-1012. old. Le Roy Ladurie említett és említendő könyveinek pontos címleírását lásd külön a "dobozban".
2 Emmanuel Le Roy Ladurie: L'Histoire immobile. Annales, Économies, Sociétés, Civilisations, 29 (1974).
3 Jacques Le Goff-Emmanuel Le Roy Ladurie: Mélusine maternelle et défricheuse. Annales, Économies, Sociétés, Civilisations, 26 (1971) 587-622. old.
4 Emmanuel Le Roy Ladurie: Système de coutume. Structures familiales et coutumes d'héritage en France au XVIe siècle. Annales, Économies, Sociétés, Civilisations, 27 (1972), 825-846. old.; megtalálható a Le territoire de l'historien c. tanulmánygyűjteményében is.
5 Fernand Braudel: Civilisation matérielle, économie et capitalisme, XVe-XVIIIe siècle. I. Les structures du quotidien: le possible et l'impossible. II. Les Jeux de l'échange. III. Le Temps du monde, Armand Colin, Paris, 1979.; az első kötet magyar fordítása: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus XV-XVIII. század. A mindennapi élet struktúrái: a lehetséges és a lehetetlen. Gondolat, Bp., 1985.
6 Georges Duby: Les trois ordres ou l'imaginaire du féodalisme. Gallimard, Paris, 1978.; Jacques Le Goff: La naissance du Purgatoire. Gallimard, Paris, 1981.
7 "Emmanuel Le Roy Ladurie és jómagam két ellentétes oldalról érkezünk a XIV. századhoz. ő a reformáció utáni erős kereszténység világából, én pedig az évezredforduló pogányságától. ő meglepődik, hogy Montaillou lakosai ilyen kevéssé keresztények. Én viszont azon csodálkozom, hogy ezt a világvégi kis falut mennyire áthatotta már a kereszténység ebben a korban..." Georges Duby: Vint-cinq croquants du XIVe siècle. Le Nouvel Observateur, 15 décembre 1975. 60-62. old.
8 Le Roy Ladurie: Les paysans de Languedoc, 2. kiad. 225-230. old.; Le Carnaval de Romans.
9 Georges Dumézil: Le problème des Centaures. Paris, 1929.; Edmund Leach: Rethinking Anthropology. London, 1961.; Julio Caro-Baroja: Le Carnaval. Gallimard, Paris, 1979.; Mihail Bahtyin: François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Európa, Bp., 1981.; Arnold Van Gennep: The Rites of Passage. Routledge, London, 1909.; Victor Turner: The Ritual Process. Structure and Anti-Structure. 2. kiad. The L. H. Morgan Lectures 1966 Cornell University Press, Ithaca/London, 1977.
10 Ugyanerről az összefüggésről részletesen ír Peter Burke: A népi kultúra a kora újkori Európában. Századvég-Hajnal István Kör, Bp., 1991. 237-243. old.
11 Jacques Le Goff: Saint Louis. Gallimard, Paris, 1996.
12 Jean Duvernoy: Le Registre d'Inquisition de Jacques
Fournier, évêque de Pamiers (1318-1325). Privat, Toulouse, 1965. 3 vols.
13 Georges Duby: La société aux XIe et XIIe siècles dans la région mâconnaise. S.E.V.P.E.N., Paris, 1971.; Pierre Bonnassie: La Catalogne du milieu du Xe à la fin du XIe siècle. Privat, Toulouse, 1975.
14 Pierre Bourdieu: Esquisse d'une théorie de la pratique. Droz, Genève, 1972.
15 Duby: Vint-cinq croquants; Rodney Hilton: A pastoral Inquisition. Times Literary Supplement, March 26, 1976. 353. old.; Leonard E. Boyle: Montaillou Revisited: Mentalité and Methodology. In: Pathways to Medieval Peasants. Ed. J. A. Raftis. Pontifical Institute of Medieval Studies, Toronto, 1981. 119-140. old.
16 Le Roy Ladurie: Montaillou. The Promised Land of Error. Trad. by Barbara Bray. George Braziller, New York, 1978.;
2. kiad. Random House, New York, 1979.
17 Michel Foucault: L'archéologie du savoir. Gallimard, Paris, 1969.
18 Norbert Elias: A civilizáció folyamata. Szociogenetikus és pszichogenetikus vizsgálódások. Gondolat, Bp., 1987.
19 Ekkortájt jutott sikerre Franciaországban Bahtyin Rabelais-könyve, ekkortájt fordult Jean-Louis Flandrin a szexualitás története felé: Amours paysannes. Amour et sexualité dans les campagnes de l'ancienne France (XVI-XIXe siècle). Gallimard, Paris, 1975.; ekkortájt kezdett hozzá Michel Foucault sokkötetes Szexualitás története című munkájának megírásához - a téma tehát épp ekkoriban volt Franciaországban napirenden.
20 Boyle: i. m. 126. old.
21 Philippe Ariès: L'Enfant et la vie familiale sous l'Ancien Régime. Plon, Paris, 1960. Uő.: Gyermek, család, halál. Gondolat, Bp., 1987.
22 E módszertani arzenált épp a Montaillou megjelenése előtti évben foglalta össze egy háromkötetes tanulmánygyűjtemény: Jacques Le Goff-Pierre Nora: Faire de l'histoire. Nouveaux problèmes. Nouvelles approches. Nouveaux objets. Gallimard, Paris, 1974.
23 Natalie Zemon Davis hasonlítja szellemesen e két világot a Victor Turner által bevezetett két társadalomszervező elvhez a Montaillou-ról írt ismertetésében: Les conteurs de Montaillou (Note critique). Annales, Économies Sociétés Civilisations, 34 (1979) 61-73. old.
24 Marshall Sahlins: Stone Age Economics. The University of Chicago Press, Chicago-New York, 1972.
25 n Jacques Le Goff: Pour un autre Moyen Age. Temps travail et culture en Occident: 18 essais. Gallimard, Paris, 1977.; Lucien Febvre: Une enquête: la forge du village. In: Uő.: Pour une histoire à part entière. S.E.V.P.E.N., Paris, 1962. 626-642. old.
26 E témából, a toulouse-i kathar eretnekségről készítettem 1974-ben szakdolgozatomat, majd 1983-ban kisdoktori disszertációmat, melynek egyes fejezetei megjelentek A civilizáció peremén c. tanulmánykötetemben (Magvető, Bp., 1990.).
27 Boyle: i. m.
28 Davis: Les conteurs de Montaillou.
29 Boyle: i. m. 140. old.; "matrem suam fecit sepeliri iuxta altare Beate Marie", Duvernoy: Le registre, Vol. III 182. old.
30 Matthias Benad: Domus und Religion in Montaillou.
Katholische Kirche und Katharismus im Überlebenskampf der Familie des Pfarrers Petrus Clerici am Anfang des 14. Jahrhunderts. J. C. B. Mohr, Tübingen, 1990.
31 Duby: Vingt-cinq croquants.
32 Davis: Les conteurs de Montaillou. 68. old. E túl egyszerű besoroláson nem változtat az a tény sem, hogy a hetvenes évek végén a militáns homoszexualitás történész képviselői is elkövették ugyanezt az anakronizmust: John Boswell: Christianity, Social Tolerance and Homosexuality. Gay People in Western
Europe from the Beginning of the Christian Era to the Fourteenth Century. The University of Chicago Press, Chicago, 1980.
33 Keith Thomas: Religion and the Decline of Magic. Studies in popular beliefs in sixteenth and seventeenth century England (Routledge & Kegan Paul, London, 1971) című, Le Roy Ladurie által is idézett (bár egy helyütt tévesen 1957-re datált - 558. old.) könyve jelentős vitát váltott ki e kérdésben: Hildred
Geertz, Keith Thomas: An Anthropology of Religion and Magic. Journal of Interdisciplinary History 6 (1975) 71-109. old.; Dieter Harmening: Superstitio. Überlieferungs- und theoriegeschichtliche Untersuchungen zur kirchlich-theologischen Aberglaubensliteratur des Mittelalters. Schmidt, Berlin, 1979.
34 Hannjost Lixfeld: Die Guntramsage (AT 1645 A). Volkserzählungen und Alter Ego in Tiergestalt und ihre schamanistische Herkunft. Fabula, 13 (1972) 60-107. old.
35 Századvég-Hajnal István Kör, Bp., 1993.
36 Montaillou: francia kiadás, 402. old.; Duvernoy: Le registre, I. köt. 239. old.
37 Ezeknek az adatoknak egy jelentős
része megtalálható Robert Scribner kitűnő
áttekintésében: A kora újkor történeti
antropológiája. BUKSZ 7, 1995. Tél, 468-479. old.
Emmanuel Le Roy Ladurie könyvei:
HISTOIRE DU LANGUEDOC
PUF, Paris, 1962. (Que sais-je?)
LES PAYSANS DE LANGUEDOC
Mouton, 1966. édition complète;
Flammarion, Paris, 1969. édition abrégée
HISTOIRE DU CLIMAT DEPUIS L'AN MIL Flammarion,
Paris, 1967.; 2. kiad., 1983.
LE TERRITOIRE DE L'HISTORIEN
Gallimard, Paris, t. I, 1973.
(Bibliothèque des Histoires=Tel, n° 19);
t. II, 1978. (Bibliothèque des Histoires)
MONTAILLOU, VILLAGE OCCITAN DE
1294 À 1324
Gallimard, Paris, 1976.
(Bibliothèque des Histoires)
HISTOIRE ÉCONOMIQUE ET SOCIALE
DE LA FRANCE
t. I, vol. 2, en collaboration avec Michel
Morineau, PUF, Paris, 1977.
HISTOIRE DE LA FRANCE RURALE direction du vol. 2, Seuil, Paris, 1977.
LE CARNAVAL DE ROMANS
Gallimard, Paris, 1979.
(Bibliothèque des Histoires)
L'ARGENT, L'AMOUR ET LA MORT EN PAYS D'OC
Seuil, Paris, 1980.
HISTOIRE DE LA FRANCE URBAINE direction
du vol, 3. Seuil, Paris, 1981.
PARIS-MONTPELLIER. P.C.-P.S.U. 1945-1963,
Gallimard, Paris, 1982. (Témoins)
LA SORCIÈRE DE JASMIN
Seuil, Paris, 1983.
PARMI LES HISTORIENS
Gallimard, Paris, vol. I. 1983, vol. II.
1994.
HISTOIRE DE LA FRANCE.
Vol. II. L'ÉTAT ROYAL:
DE LOUIS XI À HENRI IV, 1460-1610;
Vol. III. L'ÉTAT ROYAL:
DE LOUIS XIII À LOUIS XVI.
Hachette, Paris, 1987, 1991.
LE SIÈCLE DES PLATTER. 1499-1628.
Vol. I. LE MENDIANT ET LE PROFESSEUR Fayard,
Paris, 1995.
Észrevételeit,
megjegyzéseit kérjük küldje el a következő
címre:
buksz@c3.hu