Ann Jefferson, David
Robey (szerk.):
Bevezetés a modern
irodalomelméletbe
Összehasonlító
áttekintés
Ford.: Babarczy Eszter,
Beck András
Osiris Kiadó, Budapest,
1995.
289 old., 1180 Ft (Osiris
Tankönyvek)
Vilcsek Béla:
Az irodalomtudomány
"provokációja"
Az irodalmi folyamat
Eötvös Kiadó-Balassi
Kiadó, Budapest, 1995.
318 old., 750 Ft
Az irodalomelméletek XX. századi alakulástörténete lehetővé teszi, hogy e történetet - George Steiner szerint "a forma megtapasztalásának elbeszélését"1 - első látásra homlokegyenest ellenkező axiómákból kiindulva alkossuk meg. Ugyanakkor ez az elmélettörténet, ha önnön legbensőbb logikáját követi, a sokféleség ellentéteként a teoretikus szerkezetek elvi tagadásának radikalizmusát is gerjesztheti. "Az értelmező-kritikai impulzus elveszíti türelmét aziránt, ami a költészetben - és, vonja tágra a kört Steiner, a festészetben, a zenében - mind a formaelemzéshez, mind pedig a rendszerező körülíráshoz képest mindenkor összemérhetetlen és redukálhatatlan. A szellemtudományok teóriaigényét szisztematikus türelmetlenségnek nevezném. [...] Ez a türelmetlenség napjainkban a tolakodóan szélsőséges nihilizmus vonásait öltötte. Még a jelentés és a forma fogalmait is kétségbe vonja. Szó és világ jelentéses viszonyának mindenfajta lehetőségét megkérdőjelezi. Az elmélet mítoszát a teremtés tényei fölé magasztalja. Észre kell vennünk e kihívás történeti és lélektani gyökereit: a végső dolgok itt is teológiai természetűek."2 Noha Steiner szkepszise a műalkotás nyelvéhez képest másodlagosnak ítélt teoretikus beszédformákkal szemben még a szerző sugallta teológiai következményeket illetően sem osztható feltétel nélkül, annyiban mégis megfontolást érdemel, hogy a metanyelvek egymásra rétegződésének kísértő regressus ad infinituma - azaz: ha az elmélet története többféleképpen rendszerezhető, akkor e rendszerezések története is ismét több változatban beszélhető el és így tovább - legegyszerűbben valamely előfeltevésrendszer kizárólagosság-igényének érvényesítésével akadályozható meg. Márpedig mind a túlbeszélés dinamikája, mind pedig egyes szemléletformák ideologikus kimerevítése hatással van az idő és a történet tagolására. Míg a struktúraelvű megközelítések határtértéke az időtlen ősjelenség (volt), s a dekonstrukció végtelenített iróniája, popularizált változataiban, a logosz szigorától eloldódó játékosság nirvánájával kecsegtet, addig az irodalmi hermeneutika fogalmisága, mely az esztétikai tapasztalatot hatástörténeti összefüggésében ragadja meg, s a recepcióban megújuló hagyományviszony jelentőségét hangsúlyozza, mintha nemcsak korszakmeghatározónak, de kizárólagosnak is látná azt a megértésmodellt, amelyben, szerinte, az időbeliség eszkatologikusan megjelölt alakzatait végérvényesen fel kell váltania a kommunikatív szótörténéshez fűzött remény tematikusan meghatározatlan célképzetének. Ám hogy úgy látjuk, a "túlburjánzó" elméleteknek a "szemantikai bizalom"3 hiányát felrovó, műveket védelmező Steiner érvelése mégis kevésbé hívható párbeszédre, mint a jelentésrögzítés műveletét környező teoretikus gyanú, annak oka nyilvánvaló: a modernség kialakulásával kezdődő időszak irodalomtörténetének vizsgálata jószerivel elképzelhetetlen a századunk számottevő irodalomelméle-teinek fejlődésirányát is megszabó nyelvszemléleti paradigmaváltás következményeinek tudomásulvétele nélkül. Továbbá: a kritikai diskurzustól megtisztított műalkotás eszméjét az is cáfolja, hogy a (közeli s távolabbi) múlt szövegeinek befogadására irányuló számos erőfeszítés épp az "értelemegész" megragadhatóságát vitató közelítésmódoknak köszönhetően lehetett eredményes. Szemléletesen példázza ezt egy, az olvasati fundamentalizmusnak jóval kiszolgáltatottabb "irodalmi" ágazat, a bibliai hermeneutika e századi fejlődésútja. Itt egyebek közt épp az üdvtörténeti elbeszélések poétikai szempontú újraolvasása adta azt a lendületet, amely - olyan eltérő kontextusokban, mint például Northrop Frye mítoszkritikai szintézise, Paul Ricoeur metaforaelmélete, Geoffrey Hartman vagy Harold Bloom pszichoanalitikus posztstrukturalizmusa, de mindenekelőtt különböző érdekeltségű egzegéták termékeny dialógusa a tanítás alapszerkezetéről s ezen belül az Isten- és emberkép történeti-narratív meghatározottságáról - a poliszémia "fékezhetetlenségének" belátása nyomán vezetett el a hagyomány számos bennfoglalt (és, mint azt a rabbinikus és a patrisztikus írásmagyarázat újrafelfedezése jelzi, nem belemagyarázott) tartalmi mozzanatának a kiaknázásához.
Ily módon az újraolvasás változatai az elmélet konstitutív többféleségének azt a következményét is láthatóvá tették, hogy a "poétikum" megközelítése az értékelés szempontjaitól függ, s hogy létezésének és körülhatárolhatatlanságának egyidejű feltételezése nem vezethet más irányba, mint "a bevallottan érdekektől függő differenciálás"4 felé. Az irodalmiság általános mibenlétének közös tudását ugyanis eleve szétfeszíti ama kettősség, hogy némelyek szerint "azokkal a szövegekkel érdemes foglalkozni, amelyek elébe mennek a tömegek jól felfogott érdekének", mások szerint "azokkal, melyeket a tömegek tényszerűen olvasmányuknak tekintenek".5 Sőt: az elméleti differenciálás történeti pluralizálására is szükség van, hiszen többféle értékelő rendszerezés is élhet egymás mellett, ama tétel jegyében, miszerint: "a kánonok a jelen metaforái. A jelen kezdeményezéseit visszavetítik a múltba".6 A Szegedy-Maszák Mihály mondatában szereplő többes szám - a különbözőképpen metaforizálható jelenkorra utalva - a történeti konstrukciók egyidejűségének azt a tanulságát is jelzi, hogy az egymás mellett létező "irodalmak" csak tágabb értelmező kontextusokban válnak, R. Barthes szavával, "művek" sorából "szövegekké". A szövegek "írható", azaz továbbmondható nyitottsága kezeskedik azért, hogy az olvasó fogyasztói magatartását a társszerzői tevékenység váltsa fel.7 E tágabb összefüggések persze nemcsak az irodalomról való beszéd és a vele határos társdiszciplínák változatos együttállásait mutatják fel, hanem azt is nyilvánvalóvá teszik, hogy az irodalomelmélet bejárta útszakaszokhoz eltérő értékítéletek is társíthatók. Az természetesen kérdés marad, hogy az elmélet története nem szorul-e szükségképpen egy olyan "metadiskurzus" margójára, amely, mintegy emeletes birtokviszonyt létesítve, "az elmélettörténet elméletét" beszéli el, a tényszerűségek összekapcsolásának valamely kitüntetett módja szerint, s amelyben a töredékesség vállalása nem a feladat mennyiségéből adódó módszertani elhatározás lesz, hanem a megértés minőségi-szerkezeti velejárója.
A közelmúltban Budapesten megjelent két összefoglaló munka - az Ann Jefferson és David Robey szerkesztette Bevezetés a modern irodalomelméletbe című kötet, valamint Vilcsek Béla könyve, Az irodalomtudomány "provokációja" - egyaránt "relativisztikus álláspontot foglal el és a lehetséges alternatívák skáláját hangsúlyozza".8 A Bevezetés bevezetése így pontosítja a szerkesztői pozíció meghatározást: "Álláspontunk relativisztikus, de nem pluralisztikus; azaz nem gondoljuk, hogy a különféle elméletek összeegyeztethetőek egymással, ellentétben azzal az időnként hangoztatott véleménnyel, amely szerint az irodalom különféle megközelítései a tárgy különféle aspektusait világítják meg, s ezért együttvéve egyetlen átfogó képet adnak ki."9 Vilcsek Béla hasonló utat tart követendőnek: "A cél nem lehet más, mint a modern irodalomtudomány azon eredményeinek a minél teljesebb és elfogultságoktól mentes, az értékelő és a kétkedő mozzanatokat egyaránt felmutató összefoglalása, amelyek irodalomról való gondolkodásunkat gazdagíthatják. Ez nem történhet másképpen, mint az elmúlt időszak és korunk legjelesebb alkotói tevékenységének [sic!] és írásainak módszeres áttekintésével."10 A szigetországi szerzők tanulmányait egybegyűjtő Bevezetés mindazonáltal szem előtt tartja azt a kettős kritériumot, amely alapján a vázolt teóriák értékelhetők. A szerkesztő-szerzők szerint az elmélet köztes helyet foglal el a "gyakorlati irodalomkritika" és az irodalomtudomány mint "őt is magába foglaló tudományág" között: "az irodalomelmélet nemcsak a kritikai véleménykülönbségek kezelésének eszköze, de megteremtheti egy racionálisabb, adekvátabb és öntudatosabb irodalomtudomány alapjait is. [...] Az elmélet nemcsak megvilágítja vagy finomítja a gyakorlatot, de erősen támaszkodik is rá; azok a kérdések, amelyeket a kritikusok és a tudósok az egyes szövegekkel kapcsolatban tesznek fel, végső soron ugyanolyan jellegűek, mint azok, amelyeket az irodalomelmélet az irodalom egészét illetően vet fel."11 E közvetítő és egyben korrekciós szerep nem áll távol attól, amit Gadamer a hermeneutika központi problémájaként ismert fel: az alkalmazás feladatától,12 s amit a phronészisz arisztotelészi fogalmát elemezve a puszta technikai tudás fölé is rendelt: "A technikai tudás, ha valahol adva van, bizonyára mindig feleslegessé tenné, hogy még önmagunkkal is tanácskozzunk arról, amire a technikai tudás érvényes."13 Vele szemben "az önmagunkkal való tanácskozás (eubulia) tökéletessége" jellemzi azt az "erkölcsi tudást", amely "elvileg nem rendelkezhet a megtanulható tudás előzetességével": egyszerre irányul az "eszményképekre" s válaszol "a pillanatnyi szituáció követelményeire".14 Az irodalomelmélet kritikai funkciója annyiban rokonítható a phronészisz (technikai) alkalmazásával, továbbá az irodalomelmélet távolsága a szöveg "konkrét teljességét" (F. R. Leavis)15 közvetítő, az elvont fogalmiságot inkább akadályként kezelő kritikától annyiban mutat hasonlóságot a phronészisz egész-vonatkozásával,16 amennyiben az irodalomelmélet sem feltétlenül ragaszkodik rögzített irodalmi kánonok kereteihez, és - noha praktikusan többnyire összefonódik az elemző olvasással - nem is "tartozik" válasszal a pragmatikus szempontú kérdésre: hogy csakugyan "hasznosítható"-e az értelmező gyakorlatban; hiszen minden mást - a didaxist is - megelőzően nyelviség és létezés, beszéd és megértés összefüggésének az irodalommal közös és az irodalom létmódjában megszólaló kérdésére keres választ. Az elmélet ezek szerint olyan tartomány, ahol az irodalmi művek megértésének szándéka túllép önmagán. Viszonya a kritikához nem az összetartozás, nem a párharc és nem az alá- vagy fölérendeltség, hanem a párbeszéd, amelyben tere van mind az együttműködésnek, mind a függetlenségnek.17 A Bevezetés programja nem is zárja ki ezt az eshetőséget, amikor a könyv felépítésében is kirajzolódó határt von a "szigorúan irodalmi elméletek" (az orosz formalizmus, a modern nyelvészet poetológiai vonatkozásai és az angolszász újkritika) és a "lényegesen tágabb megközelítésmódot alkalmazó elméletek" (a párizsi strukturalizmus, a recepcióelméletek, a pszichoanalízis, a marxizmus és a feminista kritika) között. Ezzel együtt a fogalmi építmények értékességéhez rendre odaérti a műértelmezés gyakorlatához való hozzájárulásukat. A praxis elsőbbsége az angolszász empirizmus hagyományából is következik, vagyis abból a kritikai szemléletből, amelynek zárkózottsága a német filozófiai spekulációval szemben csak az utóbbi évtizedekben enyhült. Ám ha ez megmagyarázható is, az már kétséget ébreszthet, ha az esztétikának - mint az irodalmat "a művészet, a szépség és az érték általános fogalmainak szűrőjén át" vizsgáló filozófiai diszciplínának - korlátozott irodalomtudományi jelentőségét hangoztatják18 a modern irodalomelmélethez képest. A nyelvi megalkotottság s a poétikai és retorikai hatásfunkció problémájának előtérbe kerülése ugyanis közelről érinti az irodalmi művek befogadásának elsőrendűen esztétikai tapasztalatát. Természetesen a világos különbségtétel módszertani produktivitása éppoly vitathatatlan, mint a tömör és logikus ismertetések célszerűsége: a kötet ezért, Babarczy Eszter és Beck András szabatos fordításainak és terminológiai megfontoltságának is köszönhetően, s az "importjellege" miatt gyakran (s a bármely tudomány szférájában csak hátráltatásra alkalmas termékvédő regionalizmus szellemében) kárhoztatott szaknyelvi kifejezéskészlet szerencsés adaptációja folytán, tankönyvként is bevezetőül szolgálhat. Nem annyira a vállalkozás szakmai minősége, mint inkább a műfaj ambivalenciája az, ami visszafogja a tájékozódás lendületét. Az ezúttal is kötelezőnek tartott parlamentáris rutin, amely bemutatott szemléletformáknak, a kronológiáról sem megfeledkezve, egyenlő esélyt szeretne biztosítani, "az egymással ellentétben álló elméletek" közti választásnak ugyancsak a politika világából ismerős reduktív értelmét idézi, amennyiben a vázlat nem alapozhat meg tudást, csupán felkeltheti az ismeretszerzés igényét. Ami nem kevés, de nem is helyettesítheti az elméletek igazságigényével való szembesüléshez nélkülözhetetlen reflektáló olvasást, amelynek a mindenkori "alapmű" gondolatmozgásához kellene igazodnia. Az egyes tanulmányírók felkészültségébe vetett bizalom láthatatlanná teszi a tájékoztató eligazításnak azt a jóhiszemű, de hatásaiban kétségesnek is mutatkozó stratégiáját, mely - világok, a nyelvben konstituálódó s a nyelvhasználó létérzékelését döntően befolyásoló univerzumok különbségéről lévén szó - olyannal kecsegtet, amit nem adhat meg. Hiszen minden többszerzős bevezetésnek visszatérő jellegzetessége a kihagyások elsőre alig észlelhető vaktérképe, amelynek bonyolultságáról az olvasó csak a továbbvezető irodalmat tanulmányozva alkothat fogalmat magának. (E szóban forgó kötet kiemelkedően értékes tulajdonsága, hogy valamennyi fejezetét szakirodalmi kitekintés, a könyv egészét pedig a szerkesztők által fontosnak ítélt idegen nyelvű munkák bőséges könyvészete, valamint, a fordítók jóvoltából, a magyarul is hozzáférhető szövegek válogatott bibliográfiája zárja.) Készlet és kínálat összefüggésében ilyenkor azért sem beszélhetünk választásról, mert az elméletek, ha mégoly ellentétes(nek tűnő) premisszákra támaszkodnak is, összefüggő intertextuális mezőt alkotnak, amelynek kölcsönhatásai, az elsajátítás működéstörvénye szerint, a kizárásos döntések helyett az összjáték kiszámíthatatlanságára utalt belátások sorozatát eredményezik, s ezekben a belátásokban együtt jut érvényre az önmagát teremtő nyelvnek az értelmező kívülállását meghiúsító mozgása és az a szabadságmozzanat, amely a nyelv történései közepette az egyediség princípiumát hordozza. Jefferson és Robey előszava céloz is erre, amikor megjegyzi, hogy (az olvasó) a majdani választás "alapját nem szükségképpen az irodalomelmélet keretein belül találja meg".19 Ugyanis az értelem metapoétikai megtapasztalhatóságának a területei oly módon transzcendálják a szorosan vett irodalomkritikai beszédmódokat, hogy közben megőrzik a vele való kölcsönösségüket. E kölcsönösség nem az egyes iskolák meglátásai között késztet döntésre, de természetesen hatással van arra, hogy mely kezdeményezés milyen hangsúllyal jut majd szóhoz az olvasó értékválasztásaiban.
Az egymással vitázó irányzatok mellérendelő-enciklopédikus elősorolása alighanem kevésbé produktív kezdeményezés, mint egy jól körülírt hermeneutikai perspektívába helyezkedő, "részrehajló" történetmondás. Ilyen például Hans Robert Jauss rekonstrukciója, amely az esztétikai tapasztalat történetét mint az idegen általi önmegértés sokáig feledésre ítélt élvezet-princípiumának a platonizmus tekintélyétől való függetlenedését vázolja fel,20 egyként magához vonzza a továbbgondolás és az ellentmondás olvasatformáit; vagy Terry Eagleton marxista irodalomelméleti bevezetője,21 mely látványos, olykor mulattató ideológiai egysíkúságával is hozzájárul, hogy számtalan éles (és szellemes) észrevételének mérlegelő befogadására az ösztönző vita jegyében nyíljék alkalom. Hiszen amióta Gadamer, a teológus R. Bultmann Vorverständnis-fogalmát is hasznosítva, maradandó érvénnyel fejtette ki az előítéletnek a megértésben betöltött pozitív szerepét, nemcsak kívánatosnak, hanem az interpretáció elengedhetetlen mozzanatának mutatkozik az értelmező saját horizontjára adott reflexió. Ám Jefferson és Robey könyvében az a kritikai fölény, amely más, angol nyelvterületen készült munkákban is gyakran segíti elő egy szenvedélymentes olvasói pozíció elfoglalását és (a new criticism alapelveinek folyamatos jelenlétével) az analitikus közelítést az egyediségében szemlélt műstruktúrához (jelen esetben a sorra vett teóriákhoz), némi tanácstalanságot árul el akkor, amikor az irodalomtudomány függelmi viszonyai közül egyeseknek szerfeletti jelentőséget tulajdonít, másoknak minimálisat sem. Egy példa: a marxizmus irodalomfelfogásának - más szociológiai megközelítéseket jószerivel mellőző, s a könyv arányaihoz képest hosszadalmas - részletezése a magyar kiadás olvasójában kényelmetlen reminiszcenciákat kelthet. (Meglehet, még azokban is, akik a tanulmány szerzőjével legalább részben nézetközösséget vállalnak. S különösen akkor, amikor az elkötelezett tanulmányíró elefántot kerget vissza a posztmarxista múltfeldolgozás porcelánboltjába, midőn, ha mégoly árnyaltan is, rehabilitálja Lukács György realizmus-dogmáját.22) Az ilyen eljárást azonban már az eredeti kiadás olvasóinak némelyike is egyoldalúnak találhatta, ha - egy másik példát kiragadva - Paul Ricoeurnek nem csupán az itt érintett, a nyelvészet és a szövegértelmezés szűkebb kérdéskörére vonatkozó írásaival ismerkedett meg, hanem a Bevezetés keletkezése idején már készen álló, s ugyancsak itt rangján alul kezelt Élő metafora23 meglátásaihoz kapcsolódó szintézissel, az Idő és elbeszéléssel is.24 (Kivált pedig, ha kézbe vette a Tenmagadat mint mást25 című tanulmánykötetet, amely egy fenomenológiai etika megalapozó szempontjaival, az "ipse és az idem ontológiai különbségét"26 kimunkálva teremt a marxizmusétól merőben eltérő, ám társadalomelméletileg nem kevésbé releváns kapcsolódási lehetőségeket az önazonosság és az alteritás egymásban-léte, valamint az elbeszélés vizsgálata között.) A csonkító olvasat harmadik mintája lehet Hans Robert Jauss egy irodalmi hermeneutika felépítése érdekében tett kísérletének leírása, melyben azt olvassuk (Ian Maclean megfogalmazásában), hogy "noha Jauss nagy figyelmet fordít az irodalom és a társadalmi valóság kapcsolatának bonyolult problémájára, ennek eredményeit némiképp kétségessé teszi a gyakorlati és költői nyelv - mára megkérdőjelezett - formalista megközelítésének kritikátlan elfogadása, valamint az a tény, hogy a recepcióesztétika a gyakorlatban »zárójelbe teszi« a kritikus saját történeti szituáltságát az általa vizsgált két történeti objektum, (az elváráshorizont és a szöveg) relativista felfogásával".27 Míg a mondat első részével maradéktalanul egyetérthetünk, a második, túl azon, hogy adós marad a "relativista" jelző indoklásával, a Jauss-szal szemben felhozható legitim érveknek sem hagy helyet: hiszen Jauss esztétikumfogalma épp a jelen elváráshorizontjáról alkotott képzet viszonylagosítást nélkülöző leegyszerűsítése, s az esztétikai megismerés történetiségének determinisztikus képlete miatt szorulhat felülvizsgálatra, illetve gondolható tovább egy "élvező megértés" tágasabb koncepcióiban. Ha, a szerző szerint, "annak demonstrálásával [...], hogy az egyik olvasat érvényesebbnek mondható, mint a másik", a "jelentés" és a "jelentőség" fogalmát megkülönböztető E. D. Hirsch Jr. "súlyos csapást mért a kritika szubjektivista iskolájára",28 akkor azt kell mondanunk; e súlyos csapás egy olyan épületet sújtott, amelyből az ellenség jó ideje kivonult, s átköltözött egy másikba. Ám ott a tananyagot már nem a megismerő alany és a megismert tárgy merev szétválasztása képezi. Az Érvényesség az értelmezésben című munka diadalként való ünneplése ezért, minden pátosz ellenére, Hirsch jelentőségét csorbítja - hogy méltán vagy méltánytalanul-e, az az interpretációval foglalkozók nyitott beszédközösségében dőlhet el. És sorolhatnánk tovább is, nem annyira a hiányokat, amelyek talán kevésbé róhatók fel egy, az első lépésekhez fogódzót kínáló (valójában ennél jóval többet teljesítő) könyvnek, hanem az aránytévesztéseket, amelyek alkalmasint az első lépések iránytévesztéseit jelezhetik előre. Ezzel együtt a könyvből nyerhető információk sokasága, mindenekelőtt a "szigorúan irodalmi elméletekkel" foglalkozó 1-3. fejezet tárgyszerűsége és a Modern pszichoanalitikus kritika című, Lacan munkásságát középpontba helyező tanulmány okfejtése a rendszerező együttlátás didaktikailag is fontos állomását jelentheti abban a folyamatban, amelyet a néhány magyarra fordított sztenderdmű, illetve szöveggyűjtemény kiadása mellett folyóirat-publikációk - köztük magyar szerzőktől származó, az európai és amerikai irodalomelméletek távlatteremtő befogadásáról tanúskodó tanulmányok és tanulmánykötetek - sora indított el, s amely eszményi esetben további szemléletmeghatározó irodalomkritikai munkák megjelenésével folytatódhatik.
A XX. századi irodalomelmélet értékelésének Vilcsek Béla könyvében, Az irodalomtudomány "provokációjá"-ban felépülő szerkezete nem csupán abban tér el a Jefferson-Robey-féle Bevezetés koncepciójától, hogy benne, mint arra már a cím és az alcím (Az irodalmi folyamat) is utal, a szöveg uralkodó intenciójaként a hagyománytörténés polemikus folytonosságának hangsúlyozása s az irodalomtörténet-írás megújításának jaussi programjából származó ösztönzés azonosítható, hanem abban is, hogy a könyv az újabb elméleti kezdeményezések magyarországi befogadásának előtörténetét egyfelől az irodalmi szövegalkotás és -értelmezés szerves kölcsönfüggésének, másfelől a nemzetközi és a hazai műhelyek közössé vált eredményeinek áttekintésével kísérli meg. A magyar századelőig visszanyúlva s "pozitivizmus és szellemtörténet - egymást cáfoló és erősítő elemeket egyaránt tartalmazó - kölcsönhatását és így összetartozását", közelebbről Tolnai Vilmos irodalomtudományi módszertanának összetevőit29 szemügyre véve azt erősíti meg, hogy az irodalom spekulatív megközelítése éppúgy nem idegen a magyar értelmezői hagyománytól, ahogyan az alkotói ihlettől sem - noha Vilcsek tényként kénytelen leszögezni (ami az első kitételt illeti, vitatható érvénnyel), hogy "irodalomelméleti szakembereink [...] ritkán mutatják be módszereiket a magyar irodalom történetének példáin, irodalomtörténészeink munkáiban viszont elvétve tűnnek fel a század európai mozgalmainak kérdésfeltevései".30 Vilcsek tehát, ha nyíltan nem mond is ellent Jefferson és Robey észrevételének, amely szerint "hogy az írók mit gondolnak az irodalomról, annak többnyire csekély hatása van arra, ahogyan a kritikusok és a tudósok közelítenek hozzá",31 az elmélet fogalmát a szervesség demonstrálása érdekében a lehető legtágabban kezeli. A vizsgálódási területének ilyetén kiszélesítéséből adódó, jóformán uralhatatlan feladatot azzal a módszerrel véli mégis teljesíthetőnek, amely az alkotói önértelmezésben rejlő elméleti lehetőségekre s a szerzői élményre vonatkozó kérdést "az irodalmi közlés- vagy kommunikációs folyamat" közismert ábrájához igazodva fordítja át a szövegművek hatásvizsgálatának tárgyalásába. E processzualitás kettős tartalmát - egyrészt azt, amely a kommunikáció klasszikus, háromtényezős (alkotó-mű-befogadó) modelljében nyilvánul meg, s másrészt azt, amely az elméletírás időbeliségéhez mint a megértés hatástörténeti folyamatához társul - lenne hivatott szemléltetni a kötetkompozíció, amely az első két fejezetben szinkrón, a többiben pedig diakrón metszetet nyújt az irodalomértelmezés teoretikus képleteiről. Vilcsek, az újraolvasás és a tanúsító újramondás nem titkolt lelkesedésével, s azzal a meggyőződéssel, hogy "ha az áttekintés korrekt és célratörő, műközeli és követhető, hozzájárulhat az irodalomtörténet és irodalomelmélet, tudományosság és műélvezet, elmélet és gyakorlat kettősségének feloldásához is",32 a Magyarországon még mindig kétkedéssel kísért, noha elvitathatatlan eredményeivel intenzíven jelen lévő és saját történettel rendelkező elméleti gondolkodás létjogának megerősítésére és népszerűsítő tolmácsolására vállalkozik.
Összeállítása a voltaképpeni bevezetést megelőző ismertetés státusát tartja fenn magának,33 s ezzel elejét igyekszik venni ama gyanúnak, mely a jelölt és jelöletlen idézetek, illetve kommentárjaik szekvenciájaként megszerkesztett szöveg esetlegességeivel szemben merülhet fel - így azzal az elliptikus eljárással szemben is, amely a kiválogatott részletek egybefűzésének figurális jellemzőit: a szaggatottságot, a mozaikszerűséget, az összevonásokat, a stílus elegyességét hozza létre. Az ennek nyomán képződő jegyzetforma azonban, a benne felismerhető pedagógiai gondnak, a tipográfiailag is elkülönített szemelvények karakterességének és a láthatóan nagy ismeretanyagot nemcsak megmozgató, hanem aprólékosan fel is dolgozó adaptációs munkának dacára az elsietettség jegyeit viseli magán. A kétféle - a kötet írójától származó és a közvetített -, vagy más megközelítésben négyféle - a korábban lefordított textusokból megszólaló, az ad hoc fordításban keletkező, a magyar szerzők tanulmányaiból ismert, valamint a saját - "hang" összevegyítése az olvasót különösen is érzékennyé teszi a sok helyütt eltüntetett szöveghatárok akarva-akaratlanul felbukkanó jeleinek észlelésére, s arra indítja - mivel egy ilyen észlelés megbízhatósága nem lehet maradéktalan -, hogy a grammatikailag hibás vagy stílustalan mondatokat a szerzői figyelem kihagyásaira vezesse vissza. Következésképp az olyasfajta megállapítások, hogy az irodalomtörténet orosz formalista-strukturalista felfogásának "megközelítésében a forma változásával változik az adott valósághoz való hozzáállás is",34 és az olyan inverziós szószerkezetek, mint "a hermeneutikai tudományos gondolkodás"35 az olvasást inkább akadályozzák, mintsem elősegítenék. Máskor a tudományos-értekező nyelv egyenletességét indokolatlanul megbontva, a láttató szándék uralkodik el (például az alábbi, érzelmileg telítettebb mondatpárban: "Az irodalmi műalkotás nincsen készen, amikor elkészül. Amikor szerzője leteszi kezéből a tollat vagy kiemeli gépéből a sűrűn teleírt papírlapot"...) .
A gondolatsorokat torlasztó, egyszersmind fellazító kompiláció zavaró vonása az is, hogy pontatlan szóhasználat esetén nehéz eldönteni, mi kelti a homályt: a jelöletlenül idézett szöveg következetlensége, a kompilátor fogalomtévesztése vagy csupán figyelmének lanyhulása. Például Vilcsek Béla könyve értékes kitérőt tesz, amikor megemlékezik a hermeneutikai hagyomány biblikus gyökereiről s az újraértelmezések eseménytörténetéről,36 amely az irodalomtudomány későbbi formációit is megelőlegezi; ám alighanem Luther Mártonról és követőiről állíthatná több joggal, hogy az eredeti forrásokra visszanyúlva a kanonikus - és nem a "klasszikus" - "szövegekben lévő mértékadó, de időközben eltorzított [? inkább eltorzult], félreértelmezett vagy meghamisított tartalmat kívánják megtalálni és visszanyerni".37
Ilyeneken is múlhat, hogy az irodalomtudományi panoráma mint egyszemélyes teljesítmény mennyiben képes nemcsak felerősíteni azt a dilemmát, amely végigkíséri a válogatást, hanem előmozdítani is e fejlődő tudományterület "nemzeti hagyományával" is számot vető egységesebb kompendium létrejöttét. A dilemma abból fakad, hogy a szerzői befogadástörténet személyes jellegét is reprezentáló, ezért olvasói szemszögből bizonyára eklektikusnak tetsző ismerettár óhatatlanul el is bizonytalanítja, mondjuk, azt az egyetemi vagy főiskolai hallgatót - a hozzáértett olvasók közül ő kerülhet első helyre -, akinek látószögét egy hierarchikusan tagolt választék nemhogy szűkítené, hanem, a művelődés időtényezőjére tekintettel, inkább tágítaná (a londoni Bevezetés lényegre törő, kommentált bibliográfiái ezért pontosabb orientációt ígérnek).
A tárgyilagosság és
az adatsűrűség csábítása Vilcsek
Béla munkájában is a pozitivista irodalomtudomány
"provokációja" ellenében hat. S ha nem feledkezünk
meg arról, hogy az irodalomelméleti irányzatok hátterében
működő vagy előterébe lépő filozófiai
vonatkozások kényszerűen elnagyolt bemutatása
szinte csak az emlékeztetésnek és/vagy a hiányérzet
felkeltésének a feladatát látja el, még
bonyolultabbnak tűnhet fel az összegző áttekintés
és az irányadó elméleti szövegek virtuális
hálózata közt fennálló rész-egész
viszony. Holott ennek kellene az elméleti gondolkodás dinamikus
közegét megalkotnia, mivel az érintett összefüggések
variációs lehetőségei nemcsak hogy kimeríthetetlenek,
hanem egyben a létidő személyes és kollektív
tapasztalata felvetette kérdésekre is tartogatnak újabb
és újabb válaszokat, s így egymás korrekcióiként
is felfoghatók. A kérdések egyenjogúságát
vélelmező igazságosság sem tekinthet el tehát
az "igaz" bennfoglalt kritériumától s annak megfontolásától,
hogy a hermeneutika, az értelmezés elmélete, nem csupán
egyike az irodalomelemzésben felhasználható módszertani
vázlatoknak, hanem az elméletek értelmezésének
legáltalánosabb kerete, amely saját történetét
is megújítja. Az irodalomtudomány "provokációjá"-nak
roppant ismerettárával és vállalt részlegességével
szemközt oktalanság volna a "ki maradt ki?" vagy a "kitől
mi maradt ki?" kérdésének dacos feszegetése
- tanuláskor azért érdemes is együtt használni
Jefferson és Robey Bevezetésével -, azt azonban talán
megkockáztathatjuk, hogy az elmélet fejlődésrajzának
a nyitó fejezetben előrejelzett és nagy vonalakban
felvázolt interpretációja végül a pozitivizmust
a "(de)konstruktív irodalom(tudomány)"-nyal összekötő
lineáris-kronológiai rend gazdagon illusztrált látványában
valósul meg, illetve ezzel cserélődik fel. A történet
átlátható struktúrája, a háromtényezős
közlésfolyamat különbözőképpen
is bővíthető sémája38 azonban így
egyedül nem alkalmas arra, hogy érzékeltesse azt az
éles konfliktust, amely az egymás ellenében megfogalmazódó
és egymásra utalt, s a metafizikai és etikai kérdésirány
időszerűtlenségét megkérdőjelező
igazságintenciók között feszül, (s amely helyenként,
a tárgyalt bevezetésekben egyébként alig említett
Paul de Mannál is szenvedélyes akklamációkkal
szakítja meg az értekezés higgadt beszédét).
Vilcsek Béla kézikönyve, amely ambícióját,
a tájékozódás sokirányúságát
tekintve a magyar szakirodalomban előzmény nélkülinek
mondható, az utóbbi években közzétett
áttekintések és szöveggyűjtemények39
mellett már azzal is elismerést vívhat ki magának,
ha felkelti az igényt e konfliktus koncentráltabb hatástörténeti
megközelítése iránt. Ám egy, a nyelviség
és a megismerés közös történetének
fejlődéslogikájával is számot vető
bevezetésből az is kiderülhetne, hogy a meghatározottság
és szabadság dialektikája a poétikaival érintkező
spekulatív diskurzusformákat nem kényszerítő
erővel, de nem is a tetszőlegesség nevében vonja
be az elméletalkotásba. Az e kettősségben körvonalazódó
arányt - a nyelvi és a nyelven túli tapasztalat ontológiai
társíthatóságát: a beszédben
konstituálódó transzcendenciaigényt és
a "kívüliség" eredendő beszédre utaltságát
- szem előtt tartva az irodalom úgy is szemlélhető
lenne, mint az értelemkereső egzisztencia produktuma, a világ
szóbeliségének és a mindenkor más általi
személyes meg- és kiszólítottságnak
a helyszíne. Ahol az eredettől való elszakítottság
tapasztalata és a várakozás elmozduló horizontja
az emberi szót megelőző és e szót meghaladó
pillanat metaforáiról a szakadatlan keletkezés dinamikájára
terelheti a figyelmet; de ahol épp a létesülő
kezdet ideje ajánlhatja fel azokat az alkalmakat, melyek a szövegek
"plurilógusában" elmúló jelen és megjelenő
múlt együttes jelentőségének a megértését
vetítik előre.
1 George Steiner: Von realer Gegenwart. München-Wien, 1990. 118-119. old.
2 Uo.
3 Vö. Steiner: i. m. 129. kk.
4 Volker Bohn: Der Literaturbegriff in der Diskussion. Zur Abgrenzung des literaturwissenschaftlichen Gegenstandsbereichs. In: Uő. (szerk.): Literaturwissenschaft. Probleme ihrer Grundlegung. Stuttgart-Berlin-Köln-Mainz, 1980. 16. old.
5 Bohn: i. m. 17.
6 Szegedy-Maszák Mihály: Minta a szőnyegen. A műértelmezés esélyei. Bp., 1995. 87. old.
7 Lásd Roland Barthes: S/Z. Paris, 1970. 10. old.
8 Jefferson-Robey: i. m. 21. old.
9 Jefferson-Robey: i. m. 21-22. old.
10 Vilcsek: i. m. 12. old.
11 Jefferson-Robey: i. m. 14. old.
12 Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. Bp., 1984. 223. old.
13 Gadamer: i. m. 227.
14 Uo.
15 Jefferson-Robey: i. m. 13. old.
16 Vö. Gadamer: i. m. 226. old.
17 Vélhetően ennek a lehetőségnek a következetesebb végiggondolása is hozzájárulhatott volna, hogy az 1996. tavaszán a Jelenkor lapjain és az Élet és Irodalom hasábjain lezajlott "kritika-elmélet-vita" egy oppozíció kiélezése helyett a konszenzus és disszenzus egyidejűségét megalapozottan vállaló véleménycsere békésebb retorikai közegét alakítsa.
18 Jefferson-Robey: i. m. 7. old.
19 Jefferson-Robey: i. m. 23. old.
20 H. R. Jauss: Ästhetische Erfahrung und literarische Hermeneutik. Frankfurt am Main. 1991. főként 90-103. old.
21 Terry Eagleton: Literary Theory. An Introduction. London, 1983.
22 Lásd Jefferson-Robey: i. m. 189-232. old.
23 Paul Ricoeur: La métaphore vive. Paris, 1975.
24 Paul Ricoeur: Temps et récit I-III. Paris, 1983-1985.
25 Paul Ricoeur: Soi-même comme un autre. Paris, 1990.
26 n Paul Ricoeur: L'attestation: Entre phénoménologie et
ontologie. In: Jean Greisch, Richard Kearney (szerk.): Paul
Ricoeur. Les métamorphoses de la raison herméneutique. Cerf, Paris. 1991. 397. old.
27 Ian Maclean: Olvasás és értelmezés. In: Jefferson-Robey: i. m. 189. old.
28 Maclean: i. m. 155. old.
29 Részletesebben: lásd: Bogoly József Ágoston: Ars philologiae. Tolnai Vilmos és az irodalomtudományi pozitivizmus öröksége. Pécs, 1994.
30 Vilcsek: i. m. 7. old.
31 Jefferson-Robey: i. m. 8. old.
32 Vilcsek: i. m. 14. old.
33 Uo.
34 Vilcsek: i. m. 148. old.
35 Vilcsek: i. m. 212. old.
36 Vilcsek: i. m. 210-211. old.
37 Vilcsek: i. m. 211. old.
38 Vö. Vilcsek: i. m. 51-59. old.
39 Kanyó Zoltán-Siklaki István (szerk.): Tanulmányok az irodalomtudományok köréből. Bp., 1988; Szili József (szerk.): A strukturalizmus után. Érték, vers, hatás, történet, nyelv az irodalomelméletben. Bp., 1992; Bókay Antal: Az irodalomtudomány alapjai. Szombathely, 1992; Dobos István (szerk.): Bevezetés az irodalomelméletbe. Szöveggyűjtemény. Debrecen 1995; Thomka Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei I-II. Szöveggyűjtemény. Pécs, 1996.
Észrevételeit,
megjegyzéseit kérjük küldje el a következő
címre:
buksz@c3.hu