BUKSZ - 10. évfolyam, 1. szám (1998. tavasz)   BUKSZ nyitólap   EPA  

Jacques Revel

Idegen tükörben

Eckhardt Sándor ma

Alexandre Eckhardt:
De Sicambria a Sans-Souci
Histoires et légendes franco-hongroises
Les Presses Universitaires de France, Paris, 1943.
292 old.


Jegyzetek


A mikor nemrégiben felvetődött, hogy Budapesten egy Eckhardt Sándorral foglalkozó ülésszakon előadást tartsak,1 bevallom, e nagy tudós csupán egy név volt számomra. H. Balázs Éva már többször említette ugyan időtálló életművét, s azt, hogy a magyar és a francia kultúra közti találkozási pontokra épülő szemlélete mennyire eredeti. Arról is tudtam, milyen fontos szerepet játszott a budapesti egyetem bölcsészkarán mint a Francia Nyelv- és Irodalom Tanszék professzora, nagy becsben tartották őt a francia irodalmárok és történészek is, köztük Victor-Lucien Tapié, egyik mesterem az École Normale Supérieure-ön és a Sorbonne-on töltött egyetemi évek idején. Nem ismertem azonban alaposabban életművét.

Természetesen még most sem állíthatom, hogy e tekintetben sikerült a teljességet elérnem, mindazonáltal azt, amit most, tanulmányait olvasva megismerhettem munkásságából, rendkívül érdekesnek találtam. Fellelhető nála az a kulturális kozmopolitizmus, ami Közép-Európa oly sajátos erőforrása.

A francia-magyar kulturális csere mérlege e téren sajnos fájdalmasan egyenlőtlen. Mi, franciák kevés nyelvet beszélünk. Ritkaságnak számít egy-egy közép-európai nyelv, különösen a magyar ismerete, s ez nagy veszteség számunkra. Ugyanakkor természetesnek találjuk, hogy a magyar tudósok és értelmiségiek a mi nyelvünkben és kultúránkban is otthonosak. Valószínűleg azért van ez így, kényelmes nehézkességünket nem számítva, mert továbbra is kitartóan hisszük, hogy még mindig mi vagyunk a világ közepe és mértéke. A történelem azonban arra késztet - s e ponton üdvös a történelmi kényszer -, hogy felülvizsgáljuk túlzott nyugalomba ringató magabiztosságunkat. Csak nyerhetünk ugyanis azzal, ha a középpontból kilépve szemléletet változtatunk.

Eckhardt Sándor Franciaországot tanította. Tudományos munkái Franciaországról szóltak, noha kulturális látóhatára felölelte egész Európát, különösen az osztrák és a német világot. A két világháború között Párizs még megingathatatlan, ráadásul tekintélyt kölcsönző hivatkozási alapnak számított Európának ezen a felén. Lenyűgözött, hogy egy olyan tudós, mint Eckhardt, mily könnyeden és mily szuverén biztonsággal mozgott a francia nyelvi és kulturális közegben. Sok mai francia egyetemi oktató irigyelhetné ezért.

A következőkben Eckhardt munkásságáról úgy adok összképet, hogy részletesen ismertetem 1943-ban franciául megjelentetett tanulmánykötetét, melynek címe: De Sicambria à Sans-Souci (Sicambriától Sans-Souciig). A könyv alcíme azonban, mint oly sok esetben, most is fontosabbnak tűnik: Histoires et légendes franco-hongroises (Francia-magyar történetek és legendák). Minthogy összegyűjtött tanulmányokról van szó, nem méltányos, ha a kötet szerkezeti felépítésének a szükségesnél komolyabb jelentőséget tulajdonítunk. E tizenhat tanulmány a francia nép, helyesebben a frankok legendás pannóniai eredetétől Csáky gróf és felesége "remetelakáig" vezeti az olvasót, a XVIII. században az otium cum dignitate jegyében oly fényes napokat látott, majd szomorú véget érő idilli, pihenésnek és művelődésnek szentelt Sans-Souciig. Eckhardt Ronsard-tól Voltaire-ig, sőt Michelet-ig is eljut, bemutatva a Rousseau Társadalmi szerződését olvasó, valamint a francia forradalomban született Emberi és polgári jogok nyilatkozatát lelkesen csodáló magyar jakobinusokat is. A kötet szerzője a műfajok elegyítésében is kedvét leli. A filológus és a történész találékonyságát és szigorát felvonultató aprólékos vizsgálódás, a jellegzetes anekdota, a lebilincselően briliáns esszé és a szerény tudományos adalék egyaránt felbukkan a műben. Az egész mintegy zenei fantáziaként olvasható a kifejezés XVIII. és XIX. századi értelmében, vagy mint egy, a francia-magyar dialógus szálait értő ügyességgel összefonó magyar rapszódia. A kötet azonban, s ezt külön is hangsúlyozni kell, két szempontból is egységes. Tematikailag és az elemzések módszerét tekintve. Mi több, a módszer olykor sokkal korszerűbbnek tűnik, mintsem gondolhattuk volna.

A két kultúra szembesítésének mérlege ismét egyenlőtlen, pontosabban: aszimmetrikus. A magyarok gyakrabban fordultak Franciaország felé, többször tették vizsgálatuk tárgyává kultúráját, alkotásait, történetét, mint honfitársaim tették azt Magyarországgal. A kötet legalább két olyan szöveget tartalmaz, amelyek elárulják, hogy még a legnevesebb franciák is csak hozzávetőleges ismeretekkel rendelkeztek Magyarországról, s többnyire másod-, sőt harmadkézből származó értesülésekre támaszkodtak. Fájó példa erre egy kis tanulmány, melyet a mohácsi csatáról író Voltaire-nek és Michelet-nek szentelt Eckhardt, még ha igen tapintatosan igyekszik is mentegetni legalább az elsőt a két nagy név közül. A két jeles szerző nemigen ellenőrizte információit. Előszeretettel visszhangoztak innen-onnan összeszedett közhelyeket, anélkül, hogy különösebb erőfeszítést tettek volna forrásaik hitelességének felülvizsgálatára. Egyetlen mentségük, hogy akkoriban nehezen juthattak hozzá e kútfőkhöz. Ettől azonban még nem kellett volna ilyen féktelen szabadossággal, sőt önkényesen eljárniuk a források értelmezésében. Különösen Michelet enged előszeretettel teret a kelet- és közép-európai diplomáciai és politikai sakktábla francia olvasatát hosszú ideig megterhelő előítéleteknek és sztereotípiáknak.

Hasonló benyomást kelt a XVII. század egyik furcsa figurájáról, Jean Loret-ról, Molière színházi vállalkozásainak értékes, ám, valljuk meg, nem igazán kiemelkedő tehetségű krónikásáról írott élvezetes esszé is. Ez a Théophraste Renaudot "információs irodájába" (Bureau d'Adresse) bejáratos protozsurnalista egy Lettres en vers (Verses levelek) és Muse historique (Történeti múzsa) címmel megjelenő rímes heti krónika szerzője volt az 1650-es évektől. Az akkoriban magyarországi eseményekként emlegetett, különösen a harci cselekményekről szóló hírek jelentős helyet foglaltak el beszámolóiban. Loret szövegei meghatóan ügyetlenek. Egyben hemzsegnek a felületes értesülésektől, legyenek bármily együttérzőek is Magyarország és balszerencsés hősei, így Zrínyi Miklós vagy a drámai események, köztük a párizsi olvasókat olyannyira felkavaró kanizsai ostrom iránt. Megint csak az derül ki, hogy Loret-t kevésbé érdeklik korának valós történései. Inkább egy szépen felépített színpadkép foglalkoztatja, ahol a szerepek és az erények kiosztásán már eleve túl vagyunk.

Eckhardt Sándor esszéiben igyekezett rekonstruálni a franciák Magyarország-képét, s mindazt, amit valójában tudtak erről az országról. Kétségtelen, e tudás igen szerény szintet ért el.

Gyakorta előfordul, hogy a népek egymásról alkotott képe - anélkül, hogy ennek tudatában lennének - sajátos és hosszú kimunkálási folyamat eredménye. Részleteket, közhelyeket, olykor persze találó vonásokat is tömörít, szervez és rendez át, új, gyakran hamis értelmet adva nekik. Az igazat megvallva, nemigen érdemes arra törekedni, hogy az ocsút az utolsó szemig elválasszuk a tiszta búzától, még ha ezt Eckhardt Sándor, kortársainak többségével együtt, fontosnak tartotta is. Az emlékezet vegykonyhájában, a társadalmi reprezentációk keletkezése során minden jó lehet valamire. Minden értelmet nyerhet bizonyos mértékig a tartalmak és formák állandó újrarendezésével. Végtére ez a felfogás érvényesül a Sicambria szerzője által egybegyűjtött tanulmányokban, noha erről ő maga feltehetően épp ellentétesen vélekedett. Az anyaggyűjtésben nem mutatkozik válogatósnak. "Tudós legendák, népi hiedelmek, könyvek és tanulmányok fejezik ki e távoli országnak [értsd Magyarország] a franciák képzeletére gyakorolt vonzerejét, illetve a magyarság ezeréves kötődését a francia kultúrához. Íme ez az, amit a francia olvasók elé tárok..." (9. old.) A kiváló magyar tudós nagy gonddal kezelte változatos forrásait, minden esetben elkülönítve egy-egy szöveg várható és elvárható hozadékát. Hosszú évek munkájával gyűjtött, aprólékosan osztályozott és rangsorolt adatait értelmezte, de nem érte be ennyivel. Legigényesebb esszéiben sikerrel tett kísérletet arra, hogy e "kirakós játék" első látásra össze nem illő darabjait egymás mellé illessze. Rámutatott kapcsolódásuk mikéntjére, arra, hogyan rögzülnek egy új, olykor még az előző alakzategyüttesek emlékét is eltörlő elrendeződésben véletlenszerű formai játékok vagy a körülmények, illetve egy adott kontextus által kikényszerített jelentések ferdüléseinek következtében.

Eckhardt Sándor nagyjából a mentalitástörténet francia megalkotóinak, Marc Blochnak, Lucien Febvre-nek és Georges Lefebvre-nek volt kortársa, de éppúgy nem idézi őket, mint ihletőiket, a szociológus Durkheimet és Lévy-Bruhlt vagy a pszichológus Blondelt és Wallont sem. Nem szerepel hivatkozásai között Maurice Halbwachs sem, akinek Cadres sociaux de la mémoire (Az emlékezet társadalmi keretei) című munkája 1926 egyik nagy könyvszenzációja volt. Tudomásom szerint Ernst Cassirert sem említi, hogy egy teljesen más szemlélet is szóba kerüljön, aki ugyanebben az időszakban, igaz teljesen eltérő módon, szintén egy új, a "szimbolikus formák" történetére alkalmazható fogalmi rendszer kidolgozásán munkálkodott. Persze megtévesztő naivitás lenne részünkről, ha ezen csodálkoznánk. A két világháború között még gyermekcipőben járó társadalomtudományok kultúrája éppoly kevéssé hatott a budapesti professzorra, mint az Európát ez idő tájt uraló, főként német filozófiai kultúra, amelynek különféle újkantiánus változatai képviselték a meghatározó irányzatot majdnem mindenütt, így Budapesten is. Nem. Eckhardt a francia nyelv- és irodalom tanára volt. Szakmai kultúrája a képzett filológus és a műértő irodalmár felkészültségét egyesítette. Abban a korszakban ezek az adottságok még nem voltak összeegyeztethetetlenek. Éppen ellenkezőleg. Eckhardt Párizsban a Történettudományi és Szépirodalmi Akadémián adott elő. Az egyetemi tudós körök, az európai klasszikus kultúrán felnőtt és a francia hagyományt - ahogy Eckhardt egy másik művében fogalmazta, a "francia szellemet"- egyfajta közös nevezőnek tekintő irodalmárok világában élt. Munkássága tehát a tradícióra épült. Kísérlete egy összetettebb, ám szerény hangvétellel, nyelvi könnyedséggel és tapintatosan visszafogott érveléssel, azaz szándékoltan klasszikus formákkal leplezett vállalkozás végrehajtására annál inkább tiszteletet érdemel. Vizsgáljuk meg ezt egy kissé közelebbről is.

Egy két kultúrában is otthonosan mozgó tudós áll előttünk, aki a korai középkorig, sőt az emlékezet képzeletvilágában még annál jóval korábbra visszamenő korszakokon át vizsgálja, miként hatottak egymásra e kultúrák. Nem mindig tud ellenállni a kísértésnek, hogy valóságos gyűjteményt alkosson az olvasmányaiban itt-ott fellelt megjegyzésekből, amelyek például arról tanúskodnak, mit mondhattak, gondolhattak vagy képzelhettek a franciák a számukra sokáig igen távoli, majdhogynem egzotikus országnak számító Magyarországról. Az efféle gyűjtőmunka végterméke általában a fontosat és a másodlagosat, az igazi problémákat és az anekdotákat elegyítő cédulatömeg, amivel nemigen tud mit kezdeni az ember, s ha akarna, sem tudja, hogyan. Igaz, ez a sokszínű anyag azután megjelenik Eckhardt Sándor szövegeiben. Említettem már, hogy az 1943-ban kiadott kötet néha igazi egyveleg benyomását kelti. Csak néhány példát idéznék véleményem illusztrálására. Szerzőnk egy rövid esszében foglalkozott Ronsard Duna-vidéki származásával (Les origines danubiennes de Ronsard). Vizsgálódásának kiindulópontjául a költő önéletrajzi episztolájának néhány sora szolgált. Ronsard itt emlékezik meg őséről, aki az 1340-es években Valois Fülöp oldalán harcolt az angolok ellen (talán éppen Crécynél), és állítólag ekkor telepedett le Franciaországban Vendoˆme vidékén:

Mi ősöm illeti, onnan eredett átal,

hol a jeges Duna szomszédos Trákiával:

egy zord helyen, magyar vidéken messze túl

Ronsart őrgróf neven tiszteltetett egy úr.

Duskált aranyban és földben, szolgaszemélyben;2
 
 

E futólagos említés többé-kevésbé tudományos magyarázatok egész tárházát eredményezte. Ezek az egyszerre kényelmes és bizonytalan szófejtési elméletekre támaszkodó értelmezések minden lehetséges érvet bevetve igyekeztek megtalálni Ronsard őseinek származási helyét Romániában (ami, vélhetően, nemigen nyerte el Eckhardt tetszését), a mai Bulgária területén, Morvaországban és Magyarország határvidékén. Noha az ő kísérletét kevésbé tartom megmosolyogtatónak a hasonló próbálkozásoknál, mégsem látom meggyőzőbbnek a személynévkutatók nagy fáradsággal felépített elméleteinél. Eckhardt szerint Ronsard az eredeti hazájuk feudális mintáit Délkelet-Európában a konstantinápolyi Latin Császárság szolgálatába állva meghonosító francia családok egyikének leszármazottja lenne. Ez az állítás sem több puszta feltételezésnél egy új és perdöntő forrás szerencsés, ám valószínűtlennek tűnő felfedézése híján. Ám tegyük fel, hogy igazolódik (vagy éppen megdől). Végső soron kit érdekelne, természetesen Ronsard életrajzíróit kivéve? A költő saját származásának felidézése talán önmagában is több kérdést vet fel annál, hogy sorait pusztán életrajzi tényekként vizsgáljuk. Mi haszna lehetett a nagy, majdhogynem hivatalos rangra emelt XVI. századi írónak abból, hogy ilyen távoli ősökre tartott igényt? Valamiféle egzotikus hatást remélt ettől az, aki az egyedülállóan édes francia életet a legavatottabban énekelte meg? Hízelgő párhuzamot keresett a Fekete-tenger partjára száműzött nagy lírikussal, Ovidiusszal, aki kiemelt helyet biztosít e távoli vidéknek Európa irodalmi és érzelmi földrajzában? Esetleg más megoldás is elképzelhető? Nem tudom, de nem is az én tisztem e kérdésekre válaszolni. Mindazonáltal úgy érzem, hogy ma inkább ebben az irányban keresendő ennek az irodalmi rejtélynek a megoldása.

Lássunk egy másik példát a kuriózumokra, amelyek Eckhardt figyelmét olykor lekötik, és amelyek inkább századunk első felének tudósát lelkesítették, mint bennünket. Eckhardt, aki többek között a középkori irodalomnak is jeles szakértője volt, tanulmányozta Andreas Capellanus De Amore libri tresének (A szerelemről, három könyvben) egyik, Drouart La Vache által 1290 táján ófrancia nyelvre fordított és versbe szedett szövegét. Ebben szó esik egy magyar király dicsőségéről is, aki azonban az udvari értékrendet tekintve minden kecsességnek híjával volt "otromba, dagadt és görbe lábai" miatt. Úgy tűnik, a századelőn sokat foglalkoztak a természet által így elcsúfított, szerencsétlen uralkodó kilétének megfejtésével. II. András lenne, vagy a XII. század elején élt Könyves Kálmán? Esetleg III. Béla, ahogyan azt szerzőnk igyekszik bizonyítani? Végül is mindegy.

A történetben máshol rejtőzik a manapság minket érdeklő probléma. Milyen hatásra számított a szerző (és milyet ért el) a XII. századi "reneszánsz" feudális Franciaországában egy magyar vonatkozás említésével? Avagy, a test és a gesztusnyelv történetének szemszögéből nézve mit tudunk meg ebből a rövidke utalásból? És mit találunk benne az időről, valamint a lovagi és/vagy udvari ideál szerint elvárt uralkodói tulajdonságokról alkotott felfogás tekintetében? Valljuk be, Eckhardt Sándort feltehetően nem ezek a problémák foglalkoztatták leginkább.

Ennek ellenére nem maradt a kérdésfelvetések pusztán hagyományos szintjén. A tanulmányaiban végig nyomon követhető elemzési eljárások közül három éppen azt bizonyítja számomra, hogy a jelenkori történészt érdeklő, olykor a legmodernebb megközelítésekkel rokonságot mutató módszereket is kidolgozott.

1. Ezek közül az első a nemzeti sztereotípiák keletkezéséhez kapcsolódik, arra keresve választ, hogyan kötődnek ezek egyfajta kikristályosodási folyamat útján szavakhoz, képekhez, valós vagy kitalált emlékezetnyomokhoz. Vegyük példaként az emberevő óriásról szóló esszét. Eckhardt rögtön az írás elején nem mulasztja el emlékeztetni az olvasót, hogy "a rémísztő népmesei szörny (ogre) eredetének visszavezetése a magyar népnévre (Hongre, Hongrois) nem egyéb, mint közhely. Úgymond a magyarok IX. századi kalandozásai által a franciaországi lakosságban keltett rémület emléke élt tovább e szóban. A magyarok akkoriban emberevők hírében állottak, és gyermekkorunk tündérmeséinek emberevő óriásai felmenőink túlságosan is valós félelmeinek utolsó visszhangjait jelentik." (53. old.) Kellemetlen örökség a francia kultúra XX. századi magyar szerelmese számára! Eckhardt, érthetően, nagy súlyt fektetett arra, hogy saját eszközeivel, azaz a filológiai kritika segítségével számoljon le ezzel. Az "emberevő óriás = magyar" képlet csupán a 19. század elejére nyúlik vissza. Egy termékeny tollú műkedvelő, de Walckenaër báró 1828-ban kiadott Lettres sur les contes de

fées (Levelek a tündérmesékről) című munkájában szerepel először. Erről a pontról indul a magyar tudós vizsgálódása a szó eredetéről és jelentésváltozásairól, valamint arról a szöveghagyományról, amely évszázadokon át megőrizte a hódító, ember- és nyershúsevő magyarok emlékét, akik a közhiedelem szerint megették ellenségeik szívét, hogy azok erejét és bátorságát megszerezzék. Az etimológiai kutatás így összefonódik egy olyan emlékkép feltárásával, amely önmaga is jóval a kalandozások előtti idők (emlék)anyagából merítő közhelyeket hasznosított újra meg újra. Az irodalom és az európai folklór dimenzióira kiterjesztett kutatás nyilvánvalóva tette, hogy az emberevő óriás képzete egy Magyarországhoz vajmi kevéssé kapcsolható folklór és irodalmi anyagból ered. Már csak azt kellene megértenünk, miért oly sokára, csak a XIX. század elején kapcsolódhatott össze a kalandozások több ízben átigazított emlékezete az emberevő óriás elnevezésével egy erőltetett szófejtés révén.

A választ ebben az esszében nem találjuk meg, ám kirajzolódik a kötet néhány másik szövegében. Ezek a középkor és az újkor első századai során a határvidékek szélsőséges feszültségeinek kitett vitéz magyarokat állítják elénk, akiket, ambivalens hősökként ugyan, de mindig a szélsőségek regiszterében ábrázolnak. A hunokkal azonosítják őket, majd Flodoard és később Garin Le Loherain költeménye alapján a vandálokkal. De az összes barbár nép gyűjtőnevévé váló szaracén jelzőt is rájuk aggatják. Néhány évszázaddal később viszont, amikor 1457-ben a VII. Károly lánya, Madelaine kezére pályázó V. László követe Franciaországba érkezik, még útközben is aranyforintokat verő, bőkezű vendégekként tűnnek fel. A magyar vőlegény gazdagsága és tivornyái persze nem maradhattak említetlenül, mint ahogy a követséget kísérő baljós előjelek s László hirtelen és titokzatos halála sem még a házasság megkötése előtt. Villon is említi futólag e balszerencsés epizódot.

Ugorjunk még kétszáz évet előre az időben, egészen a XVII. századig. Magyarország ekkor a kereszténységet fenyegető török elleni védőbástyának számít. Szóltam már Jean Loret Verses újságjáról. Telve van az Európa végvidékén magukat kitüntető magyar (és olykor francia) nemesek dicső tetteinek felemlegetésével. Komor drámákkal, vereségekkel, sőt az erdélyi tragédia éveiben árulásokkal is terhes história ez. Zrínyi Miklós sorsa jelképes értékű e tekintetben: falvak százait égeti fel, pogányok ezreit gyilkolja halomra, és elképesztő zsákmányra tesz szert. Úgymond 7000 janicsár vérével festette pirosra a Rába vizét. Mégis, ez a rendkívüli hős (akinek még az is a javára írható, hogy a franciákkal keresett szövetséget) nem szokványos nagyságához illő véget ér. 1664 novemberében egy "fantasztikus" vadkan áldozata lesz.

Így áll össze szövegről szövegre, amelyek számát természetesen még gyarapítani lehetne, a szélsőségek határvidékének képe, ahol minden túlnő a megszokott mértéken: a királyok termete, hőstetteik, étvágyuk, vitézségük és kegyetlenségük. Eckhardt Sándor nem tett kísérletet e történet teljes rekonstruálására. Nem biztos persze, hogy ez egyaltalán lehetséges lenne. Néhány lényeges tájékozódási pontot azonban adott számunkra. E jelzések ahhoz mindenesetre elegendőek, hogy megragadjuk e túlméretezettség ellentmondásos és halmozott jellegét, s hogy megértsük: feltehetően nem egyenes vonalú folyamatról, hanem újrafeldolgozások meg-megszakadó sorozatáról van szó. E sorozat utolsó előtti "kiadásaként" fogható fel az emberevő óriás és a magyarok társítása a XIX. század elejének múlt felé forduló képzeletvilágában.

2. Térjünk most át egy másik, ugyancsak közvetlenül megragadható, az átvitel és átvétel, egyszersmind az egyes befogadó közegeken belüli "átírás" és átformálás jelenségeit kiaknázó megközelítési módra. Két példát idézek ennek érzékeltetésére.

Az első Gosztonyi János győri püspöké, aki 1515 körül látogatott Párizsba. Eckhardt szerint egy humanista és erazmista főpapról van szó, akinek feltehetőleg valamilyen diplomáciai megbízatása is volt, s aki szemmel láthatólag méltó fogadtatásban részesült a párizsi művelt körökben. Clichtove, a Navarrai Kollégiumban tanító nagy flamand humanista, egykori tanára, Jéroˆme de Hangest és Boniface de Ceva, a párizsi ferences rendtartomány főnöke ajánlotta neki műveit, s halmozta el hízelgő dicséretekkel. (Persze nem lehetetlen, hogy a gazdag győri püspök hazatérése után ennél kézzelfoghatóbb jótéteményekkel fejezte ki nekik háláját.) Amikor ugyanis humanizmusról vagy Irodalmi Köztársaságról beszélünk, mindig egyfajta anyagtalan, magától értetődően létező és pusztán az eszmék erejéből táplálkozó szellemi hálózatot képzelünk magunk elé. Ez a hiedelem megtévesztő. Sokkal érdekesebb azoknak az erőfeszítéseknek, eltolódásoknak, engedményeknek az elemzése, amelyek lehetővé tették a szellem emberei számára az érintkezést, ismereteik cseréjét.

E téren Eckhardt jó irányba vezet bennünket. Elénk tárja, hogy az erazmista teológus mennyiben alkalmazkodott a francia előreformáció mintáihoz. Ugyanakkor bemutatja az ő saját hozzájárulását is e modellhez, ami még egy olyan jelentős személyiség, mint Josse Clichtove, műveiben is felismerhető.

A második példára voltaképpen számíthattunk. Mivel ismerős, elég ha röviden foglalkozunk vele, noha a kötetben hosszabb fejtegetésekre adott alkalmat. A felvilágosodás és a francia forradalom eszméinek, műveinek, olykor személyiségeinek magyarországi megjelenéséről, egy immár klasszikussá vált témáról van szó. Eckhardt Sándor, persze a rá jellemző, inkább Daniel Mornet-éval, mint Robert Darntonéval rokon stílusban egy manapság sokunkat foglalkoztató kérdéskör számos aspektusát érinti. A könyvek és eszmék forgalmának történetére gondolok. Mindenkit megillet a neki kijáró tisztelet. Vegyük például Rousseau Társadalmi szerződése befejezetlen fordításainak történetét. Eckhardt először "elhelyezi" a mű fogadtatását egy olyan közegben, mint Magyarország, ahol egy Hobbesból, Grotiusból és Pufendorfból merítő, összetett jogi hagyomány volt a meghatározó. Megmutatja nekünk, hogyan igazították olvasói a Társadalmi szerződést a helyi igényekhez, s főként hogyan értelmezték át a nemesség szabadságainak védelmére II. József "egalitárius" abszolutizmusával szemben.

Azt is megtudjuk tőle, hogy 1792 után a mű egy másik, demokratikus olvasata eredményezett egy újabb, végül félbemaradt fordítási kísérletet, egy időben a Martinovics vezette jakobinus szervezkedés kiterebélyesedésével. Egy szellemi mozgalom ugyanis embereket, társadalmi közegeket, körülményeket is jelez. Olyan harmadlagos közvetítőket, mint a "francia forradalom egyetlen külföldi ügynöke Magyarországon" (241. old.), a termékeny tollú porosz Trenck báró, magyar földön tevékenykedő franciákat, mint Le Roy de Lozembrune házitanító, aki 1780-ban Budán adta ki Essai sur le bien moral (Esszé az erkölcsi jóról) című munkáját, vagy izgága nyelvtanárokat, mint az a bizonyos Le Page, aki 1792-ben hevesen agitált a pesti kávéházakban. Sőt francia hadifoglyokat, akik propagandatevékenységnek minősíthető akciót hajtottak végre két évvel később a monarchia bukásának második évfordulóját ünnepelve! E közvetítőknél azonban fontosabb az, s amiben tudásunk a legtöbbet fejlődött Eckhardt óta a közelmúlt kutatásainak köszönhetően. Azokra a magyarokra gondolok, akik átvették, újjáformálták és általában szükségleteiknek és a sajátos közegnek megfelelően újrafogalmazták a szóban forgó eszméket.

3. Végül a harmadik megközelítési módhoz érkeztem. Ezt érzem a legközelebb állónak egyes mai törekvéseinkhez és módszereinkhez. Mindazonáltal remélem, hogy e véleményem nem az Eckhardt-szövegek túlzottan is erőltetett értelmezésén alapul. Legalább egy esetben, a kötet címadó és bevezető nagy tanulmányában (Sicambria) a legendakutatás átfordul a manapság leginkább emlékezethelynek (lieu de mémoire) nevezett jelenség vizsgálatába. E fogalmon Pierre Nora, a kategória francia kidolgozója felvetését követve, egy olyan anyagtalan vagy anyagi "helyet" (jelképet, művet, értéket stb.) értek, amely körül időbeli képzetek együttese kristályosodik ki, s amely maga is kitermeli önnön, egyedi időbeliségbe ágyazott történetét.

Az óbuda-aquincumi római maradványokra évszázadokon át úgy tekintettek, mint a szétszóródott trójaiak leszármazottainak, valamint a francia nép őseinek tartott frankok legendás fővárosának bizonyítékára. Ebben minden különösebb nehézség nélkül felismerhetjük egy hosszú időn át szívósan fennmaradó hiedelem, a frankok trójai eredetének nyomát. Tudjuk, hogy e legenda igen régi időkre nyúlik vissza. Már a VII. század elején feltűnt az úgynevezett Fredegar-krónikában, majd a VIII. vagy a IX. században Ethicus Cosmographiájában. Egyre újabb változatokban, de az alapjául szolgáló kerettörténetet tekintve mégis szilárdan élt tovább végig a középkoron át. Végül egyfajta hivatalos, a franciák sorsát az elképzelhető leghosszabb időtartamba belefoglaló s ezáltal elidegeníthetetlen örökkévalósággal felruházó eredettörténetté vált. Az is ismert tény, hogy a legendát szintén felelevenítő Ronsard a római nép sorstörténetében meghatározó jelentőséggel bíró

Aeneis francia változatát akarta megalkotni Franciadé-jával. A trójai menekültek, útban egy más végzet és egy biztosabb dicsőség felé, állítólag megálltak a Duna-mentén, és megalapították a XIII. századtól Óbudával azonosított Sicambriát. Maga a Sicambria név a sicambrinak nevezett frank törzsre utal és, úgymond, a frank nép egészének megnevezésére is használták, amint arra a Klodvig megkeresztelése alkalmával (496?) elhangzott és Saint-Réminek tulajdonított kijelentés is emlékeztet: "Hajtsd le fejed büszke sicamber..."

A történészek nem sajnálták a tintát e történet történetének megírására a XIX. századtól kezdve. Eckhardt írása e bőséges kritikai irodalom alapos ismeretéről tanúskodik. Eredetisége azonban inkább abban rejlik, ahogyan nyomon követi az e szavakhoz kötődő szavak és képek, a képzelet és emlékezet nehezékeinek sorsát. Így derül ki, hogy a sicamberek feltételezett szállásterülete, a Meotisz mocsárvilága, amely a középkori szerzők tolla nyomán egy nem közönséges népnek rendelt mágikus, titokzatos hellyé lesz, feltehetően nem más, mint egy "frank szerzetes gazdag képzeletének" még szép jövő előtt álló szüleménye. Sicambria irodalmi és emlékezetbeli sikere hasonló természetű. A törzs neve városért "kiáltott", ahonnan a feltételezések szerint a frankok érkeztek. Ebből kifolyólag helyet kellett kapnia a térképeken is. A köztudatban a frankok története ily módon összefonódott Attila hunjaiéval, s később a törökökével, akiket egyaránt trójai eredetűeknek tartottak, még ha eltérő vallásuk miatt messzire kerültek is egymástól. Aquincum romjai, a frankok és Attila fővárosa, majd az iszlám ellen harcoló kereszténység védővonalának középpontja így új, elfogadott, legalábbis a XVI. század derekáig eleven jelentést kölcsönző múlttal ruházódtak fel.

Persze a mítoszteremtésben a magyarok sem maradtak a franciák mögött. A XII. századtól maguk is hozzájárultak a legenda alakváltozásaihoz. Továbbéltették, amikor francia szerzetesrendek vetették meg lábukat magyar földön, vagy amikor a francia és magyar uralkodóházak szövetségre léptek, még az Anjouk magyarországi uralomra jutását megelőzően. Érthető tehát, hogy hasznos volt Sicambriához kötni a francia nép történetének egy sorsdöntő mozzanatát. Nyilvánvaló, hogy szavak, erőltetett szófejtések, emlékek és szándékok, valamint manipulációk és hiedelmek építményével van dolgunk. Végső soron az a történeti anyag áll előttünk, amelyből az emberek közösségi képzetei teremtődnek a történelem folyamán. Eckhardt Sándor nyugodt, színleg klasszikus módszere e tekintetben is kifejezetten újszerűnek tűnik mai olvasója számára.
 
 

Jegyzetek
 

* Fordította Sahin-Tóth Péter

1 Jacques Revel itt közölt könyvismertetése, mint a szövegből is kitűnik, eredetileg előadásként íródott a Francia Intézet és a Collegium Budapest által közösen szervezett Francia-magyar szellemi találkozások című beszélgetéssorozat első összejövetelére, mely 1997. június 23-án volt a Francia Intézetben.

2 Önéletrajzi versek: a XVI. elégia. Ford. Kárpáty Csilla. Pierre de Ronsard válogatott versei, Európa, Bp., 1959. 17. old.
 
 


Eckhart Sándor könyvei
 
 

Remy Belleau

Németh, Budapest, 1917. 238 old.
 
 

A francia forradalom eszméi Magyarországon

Franklin, Budapest, 1924. 222 old.
 
 

L'histoire du roman d'analyse français

Budapest, 1929. 171 old.
 
 

A francia szellem

Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1938.

299 old.
 
 

Le génie français

Librairie Médicis, Paris, 288 old.
 
 

Ronsard

Budapest, 1939. 128 old.
 
 

Balassi Bálint

Franklin, Budapest, 1941. 224 old.

Az ismeretlen Balassi Bálint

Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1943. 314 old.
 
 

De Sicambria À Sans-Souci

Histoires et légendes franco-hongroises

Presses Universitaires de France, Paris, 1943. 292 old.
 
 

Magyar szónokképzés

a XVI. századi Strassburgban

Akadémiai, Budapest, 1944. 56 old.
 
 

(S.a.r.) Balassi Bálint összes művei I-II.

Akadémiai, Budapest, 1951-55. 427+159 old.
 
 

(S.a.r.) Rimay János összes művei

Akadémiai, Budapest, 1955. 469 old.
 
 

Új fejezetek Balassi Bálint

viharos életéből

Irodalomtörténeti Füzetek 10.

Akadémiai, Budapest, 1957. 104 old.
 
 

Balassi-tanulmányok

Akadémiai, Budapest, 1972. 439 old.
 
 


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu