Gyáni Gábor

Forráskritika és bizonyítás

Karády Viktor láthatóan megneheztelt rám könyvéről szóló bírálatom miatt. Ennek nincs ugyan feltűnő jele Válaszában, ám szövegének 41. jegyzetében végül mégis hangot ad felindultságának: a bizonnyal nem merőben véletlen nyelvbotlás eredményeként itt kiérdemlem a cenzor minősítést. Karádynak, bár ő maga nem a cenzúra árnyékában alkotott az elmúlt évtizedek során, tudnia kell, hogy mi a különbség egy BUKSZ-ban megjelenő könyvbírálat és a rendszerint belső használatra szánt cenzori jelentés között. Cenzorrá történő kinevezésem ellenére vállalkozom reflexióim közreadására, mert el kívánom kerülni még a látszatát is annak, hogy megfutamodom a vita elől.

Viszontválaszomban pontról pontra követem vitapartnerem szövegét és a könnyebb érthetőség kedvéért pontokba szedem mondandómat.

1. Karády úgy találja, "kissé lekicsinylő [az az] értelmezés", miszerint ő a zsidó problematikából is éppen arra kíváncsi, ami közvetlenül vagy kimutathatóan kapcsolódik az ország gazdasági, társadalmi és szellemi modernizációjához". A hibát valójában azzal követtem el, hogy botor módon hittem Karádynak, aki könyvének a Zsidóság, polgárosodás, asszimiláció címet adta, és a mű előszavában így igazította útba az olvasót. Az "eddig szétszórtan nyilvánosságot látott" írásaimhoz "kulcsként" szolgáló kötet "tárgyát a modernizálódó Magyarország történetének alapvető problémái közül a felekezeti csoportok társadalmi mozgásterének változásai s a közöttük levő erőviszonyok alakulása képezi a reformkorban beinduló s a múlt század végén az önálló nemzetállam intézményes kereteiben fellendülő modernizáció által gerjesztett csoportsajátos társadalmi-szakmai átcsoportosulások vagy mobilitási trendek keretében. Az így meghatározott témakör középpontjában természetesen a zsidóság áll." (7. old.)

Mivel bírálatomat a Cserépfalvi kiadó által megjelentetett kötetről készítettem és nem a szerző többi írásáról (tehát a Válasz 3-11. jegyzeteiben felsorolt tanulmányokkal sem foglalkoztam), megítélésem szerint Karádyval egyező módon határoztam meg helyét a zsidó történetíráson belül.

2. Nem feladatom világosságot teremteni a Durkheim-Raymond Aron-Pierre Bourdieu közötti szellemi hatások kérdésében (erre nem is lennék képes). A megvitatandó probléma itt valójában csak az, hogy mi okból korlátozza Karády vizsgálódásai forrásanyagát egyedül a statisztikára. Saját bevallása szerint azért támaszkodik "szinte kizárólag" (én hozzátenném: a szinte itt felesleges) a hivatalos statisztika adataira, "mert ezek elismerten megbízhatók" és egyúttal "lehetővé teszik a helyzet összetevőinek a maguk komplexitásában és ugyanakkor legobjektívabb formájában való megragadását" (275. old.).

Ha Karády a Bourdieu iskola tagjaként olyannyira tudja, hogy "a statisztikai meg egyéb társadalomtudományos tárgykezelés minden esetben konstrukció", és e tudását "húsz és egynéhány éve" még tanítja is az egyetemen, vajon miért feledkezik meg róla azon nyomban, midőn belekezd a következő, immár 69. (Válasz, 2. jegyzet) e témát taglaló tanulmányának a megírásába? No, de térjünk vissza az előttünk, olvasók előtt egyedül ismert módszertani elveihez. Mit jelent az, hogy egy forrás "elismerten megbízható"? Ki, mikor és mire vonatkozóan állapította meg? S ha valaki ezt már egyszer "elismerte", az most már örök időkre és egyetemlegesen érvényes maxima?

Magyarán: ezek szerint nincs többé szükség történeti forráskritikára, hiszen a kérdés a priori eldöntetett, s nekünk csak az a dolgunk, éljünk a lehetőséggel, hogy a mindig és mindenkor "elismerten megbízható" forrás segítségével a "legobjektívabban" ábrázoljuk a valóságot. Karády mondhatni teljes közönye aziránt, hogy mit ér valójában a statisztika mint történeti forrás, hogy nem bíbelődik holmi forráskritikával, nemegyszer igen súlyos következményekkel jár történetírói ítéletalkotása során. Akad, szerencsére, üdítő kivétel is. A nyelvi asszimilációt tárgyalva említi, hogy az anyanyelv definícióját és vele az anyanyelvi statisztikát mennyi bizonytalanság övezi

a századfordulón (159-160. old.). Éledő örömün-ket hamar lelohasztja azonban a szerző, amikor így folytatja: az adatok pontatlansága valójában nem is hiány, hanem "különleges értékű új információ". Miért? Karády szerint azért, mert "körültekintő interpretáció" révén éppen ez a rossz adat lát el bennünket megfelelő ismeretekkel "a nemzeti asszimiláció hatékonyságát és hatáskörét illetőleg" (160. old.). Hiszen, fűzi tovább a gondolatmenetet, amíg a helyes anyanyelvi mutató csak a tényleges nyelvtudást dokumentálja, addig a bevalláson alapuló és gyakorta hamis anyanyelvi adat "az asszimiláns nemzeti lojalitás (vagy konformizmus) mértékére is" következtetni enged.

Ha így áll a helyzet, felvetődik a kérdés: az asszimiláció ezek szerint csak merő intenció kérdése, és bátran sutba vághatjuk immár azt az olykor Karádytól sem idegen asszimilációfogalmat, amely az adaptáció e formáját olyan interakciónak tünteti fel, amely végül is a befogadással ér révbe? A kérdés persze költői, és nem is kell rá külön felelni, arra viszont annál inkább, hogy miért bicsaklik meg egyszer csak a szépen induló forráskritikai argumentáció, hogy teljes ellentétébe fordulva előkészítse a talajt az anyanyelvi statisztika mint asszimilációs index mechanikus felhasználásához. Megítélésem szerint erre azért kerül sor, mert más forrás bekapcsolása nélkül a szerző egyébként nem bizonyíthatná írásában a zsidóság gyors elmagyarosodásáról szóló tézisét. Alkalmassá kellett tennie egyetlen fogyatékos forrását arra, hogy elbírja a rá nehezedő tétel súlyát.

De miért nem felel meg a célnak az anyanyelvi statisztika? Először azért, mert a benne foglalt anyanyelvi adatok (amint azt Karády meg is mondja) nem a valóságos nyelvtudást (asszimilációs teljesítményt) dokumentálják. Másodszor azért nem, mert a szerző feltételezésétől eltérően a hamis bevallásból (tudjuk, hogy ki és miért vallott hamisan?) kiolvasni vélt nemzeti identifikációs szándékok egyáltalán nem merítik ki az asszimiláció fogalomkörét. Harmadszor pedig azért nem, mert jó esetben is az asszimilációnak itt csupán a korai, vagyis az akkulturációs fázisába engednek igencsak tökéletlen bepillantást: az asszimiláció olyan átmeneti fázisáról szólnak tehát az adatok, melyet követhet is, meg nem is a beolvadás-befogadás további lépéseinek a sorozata. Ám minderről az anyanyelvi adat önmagában semmit sem árul el.

4. Karády megalapozatlannak tartja a munkamódszerével szemben emelt kifogásaimat, hogy ti. állításait nemegyszer "puszta feltevésekre alapozza". Mint Válaszában írja, "legtöbbjük tárgya mögött [ott rejlik...] részben magában a Gyáni által bírált könyvben(!), részben az általa idézett(!) egyéb munkáimban, kisrészt másutt s néha a tanulmány írásakor még le nem zárt kutatásokban a perdöntő adatok aranyfedezete". Lássuk tehát ezeket a perdöntő adatokat.

Vajon tényleg elfelejtkeztem a könyvének 165.

oldalán közölt tábláról, amikor magát Karádyt idézve(!) konstatáltam a tényt, miszerint szerzőnk alábecsüli a többi nem magyar etnikum elmagyarosodását?

A Válaszban perdöntő bizonyítékként emlegetett táblának azonban nem az a tárgya, hogy az egyes nemzetiségek hány százaléka váltott át magyar nyelvre, hanem egészen pontosan az, hogy 1880-1910 között miként módosult az egyes felekezetek "számereje" a megfelelő anyanyelvi csoportokban. E mutatóból több minden is kiderül, csak az nem, hogy hány német és szlovák magyarosodott el a múlt század dereka és 1918 között. Ám ami hiányzik a táblából, az napnál világosabban megfogalmazódik a hozzá fűzött kommentárban. S ebben Karády most sem állít mást, mint amit már a bírálatomban is idéztem tőle könyve 261. oldaláról. Nevezetesen: "A zsidóság nyelvi viszonyai hordozzák legtisztábban magukon az igen gyors asszimiláció jegyeit [...] Ilyen arányú asszimilációs mozgással sehol egyebütt nem találkozunk [... Hiszen] a milleniumi évek és a századelő egyre erőszakosabb asszimilációs politikája mellett is a német és szlovák katolikusok és evangélikusok száma nem csökkent, hanem valamelyest emelkedett. Az asszimilációs nyomás ezekben az egyházakban tehát nem szüntette meg a nemzetiségi tömbök számbeli (ha nem is népességi aránybeli) erősödését." (164. old.) E világos beszéd után nem véletlenül jut szerzőnk a konklúzióban végül arra a következtetésre, hogy: "A nyelvi magyarosodás mérlege a nyers népességszámok szempontjából tehát tulajdonképpen kizárólag a zsidóságnál egyértelműen pozitív." (166. old.)

S mindezzel teljesen egybecseng a bírálatomban idézett Karády-féle tézis, mely szerint "a zsidóság elmagyarosítása így rendkivül sikeres, ám meglehetősen egyedülálló eredménynek számít", melyhez csupán "néhány, főleg városi német és szlovák csoport" volt képes felzárkózni [Az én kiemelésem]" (261. old.).

5. A zsidóüldözések idején kivált nagyfokú teherbírásról tanúskodó vegyes házasságok kérdésében Karády nem statisztikai (válási) és narratív források bizonyítékaira utalt, hanem azt írta: "Korabeli dokumentumok [vajon mifélék? - Gy. G.] és a visszaemlékezések szerint ezek a vegyes házasságok jól állták ki az idők próbáját." (287. old.) Nos, sem a könyvben, sem a Válaszban egyetlen visszaemlékezésre nem utal Karády (bírálatomban ezt tettem szóvá). Kérem, nevezzen már meg legalább egy ilyen tézisét igazoló narratív forrást!

6. A vegyes házasságok viszonylagos terméketlenségére vonatkozó tétel bírálatát illetően, mind a mai napig rejtély számomra, hogy mi módon lehet összevetni valamit valami olyasmivel, amiről "egyelőre nincsenek adataink" (239. old.). A Válaszban említett két táblával egyébként komoly gondjaim vannak, mivel a vallási homogén házasságokról bennük közölt adatok csak a század elejét dokumentálják. El kell(ene) tehát hinnünk (de vajon milyen alapon?) a szerzőnek, hogy: "Ezek az adatok [...] érvényesek a két háború közötti időszakban is." (239. old.)

Karády e tanulmányában egymás után két, látszólag áthidalhatatlan problémát old meg egyetlen huszárvágással: először egy adat érvényességét minden különösebb indoklás nélkül meghosszabbítja az időben, másodszor pedig összehasonlít két jelenséget, melyek közül az egyikről nincsenek adatai, pontosabban: "melynek még nem dolgoztam fel a forrásait" (Válasz, 14. jegyzet).

7. A szerző a katolikus iskolai szegregációról szóló kijelentését könyvében nem támasztja alá semmilyen, akár más tanulmányából átemelt adattal sem, nem úgy, ahogy azt Válaszában állítja. Hiszen mivel is indokolta akkor tézisét? "Egy részletesebb tanulmány bizonyíthatná..." (301. old.). Ha viszont egyszer már megelőlegezte a tétel bizonyíthatóságát (1985-ben), utóbb (1994-ben, l. Válasz, 15. jegyzet) el is végezte a (vissza)igazolást. Nem fordítva szokás ezt csinálni? Ugyanez érvényes a vegyes házasságok rétegbázisát illető álláspontjára is, melyről már akkor kategorikus tételt fogalmazott meg (bírálatomban idézem könyve 291. oldaláról), amikor (mint Válaszában olvassuk) "feltevéseim adatbázisát csak részben dolgoztam ki", amikor tehát a szerző jószerivel "még csak szórványadatokra, illetve egyedi beszámolókra (interjúk)" építhetett. No comment.

8. Amit Karádynak a szemére vetek, az természetesen nem az (mint Válaszában állítja), hogy elmulasztotta empirikusan bizonyítani "a többinél erősebb »polgári pályák« felé irányuló mobilitás" tételét. Egészen pontosan azt írtam, hogy eddig soha senki nem bizonyította a "vitathatatlanul csak a zsidó polgárosodás ellenpontozására hivatott iménti [tehát a keresztény - Gy. G.] társadalomkép" tapasztalati érvényességét (l. bírálatom 270. oldalát). Világos beszéd!

De ha már Karády Válaszában szóba hozta a Kemény Istvánnal közösen írt és saját megítélése szerint úttörő jelentőségű tanulmányt (műveink értékelését, szerintem, másokra kellene hagyni), megragadom az alkalmat, hogy röviden kommentáljam szerzőnk jegyzeteit.

A Karády által követett dokumentálási mód lényege: kevés jegyzet és feltűnően gyakori önhivatkozás (az utóbbit a Válasz is jól példázza). Könyvében összesen 106 jegyzet szerepel, ám közülük minden ötödikben Karády önmagát citálja. Nem meglepő tehát, ha az illetőnek előbb-utóbb már nincs is szüksége a magáén kívül más kútfőre. Ez az állapot időközben valóságosan is bekövetkezett Karády életében. 1993-ban közzétett a szerző egy tanulmányt a Múlt és Jövő hasábjain (vö. a Válasz 9. jegyzetével), melynek jegyzeteiben sikerült csak önmagára hivatkozni: nyolc tanulmányára 16 alkalommal! Nem tudom, vajon milyen véletlennek köszönhette Zeke Gyula, hogy egyetlen idegenként észrevétlenül becsúszhatott a jegyzeteknek álcázott Karády-féle publikációs jegyzékre. Ha viszont ilyen fontos szellemi autoritásnak tartja Karády önmagát, akkor gon-dosabban is eljárhatna saját írásai bibliográfiai adatainak a közlésekor, és ezzel elkerülhetné, hogy Városi negyednek titulálja a több írásának is helyet adó Budapesti Negyedet (Válasz, 6. és 7. jegyzet).

9. Nem én tulajdonítom a zsidóság ingatlanbirtoklással szembeni tartózkodásáról szóló tézist Karádynak, mivel az az ő saját szellemi tulajdona. Erről bírálatom 271. oldalán szóltam úgy, hogy őt magát idéztem, majd elfogadhatatlannak találtam mondandóját. Nevezetesen azt, hogy Karády a keresztény-középosztály "gazdasági magatartás-modelljét" (melyet szerinte "dzsentri életformával lehet jellemezni", 284. old.), élesen szembeállítja a csak felhalmozó és piaci racionalitást példázó zsidó polgári habitussal. A példa, melynek segítségével tételét illusztrálja, a budapesti házingatlanpiac, közelebbről az abba történő nagyobb fokú keresztény és mérsékelt zsidó beruházási stratégia a húszas évek során. A példa rossz és ezt bírálatomban meg is indokoltam. A két háború között ugyanis a fővárosi házingatlanpiac nem számított elsőrendű befektetési formának, lévén hogy az időszak nagy részében kötött lakásgazdálkodás volt érvényben. Ezért a szerzőnek a Válaszban előadott argumentációja, mellyel az ingatlanbefektetések viszonylagos gyengeségét igyekszik kimutatni a budapesti zsidóság jövedelmi forrásai között 1937 vonatkozásában (Válasz, 20. jegyzet), korántsem vonatkoztatható az 1870-el induló korszak egészére: 1916, a kötött lakásgazdálkodás bevezetése (és az adókedvezmények megszűnése) után ugyanis alapvető változás következett be a budapesti háztulajdon jövedelmezőségét tekintve.

Ha már itt tartunk, hadd ajánljam a szerző becses figyelmébe az alábbi néhány beszédes adatot. A honi zsidó nagypolgárság öt módfelett reprezentáns személyiségének a vagyonában, amint a haláluk alkalmával felvett hagyatéki leltárak tanúsítják, igencsak számottevő volt az ingatlanok súlya. Az egy Deutsch Bernát (1893) kivételével, nála az aktív hagyaték mindössze 4,1%-a feküdt ingatlanokban, a többi esetben a tiszta hagyaték legalább kétötöde (Deutsch Ignácz, 1873: 41,8%), esetleg közel a fele (Schossberger Henrik, 1899: 47,5%), vagy inkább a kétharmada esett ebbe a kategóriába (Schossberger Simon Vilmos, 1874: 66,4%, valamint Schossberger Simon, 1900: 64,9%).1 Ez a néhány apró adat érzésem szerint sokat elárul a zsidó nagypolgárság és az ingatlanbirtoklás dualizmuskori szoros kapcsolatáról.

10. Nem tudom, mit fűzhetnék hozzá Karádynak ahhoz a Válaszban olvasható megfogalmazásához, miszerint a Mikszáth anekdota (hol is olvashatni azt?) "hordozta »benyomások« [...] talán érnek annyit, mint Gyáni" levéltári adatai, hiszen azok a több tízezer lehetséges otthonból csak 12-őt dokumentálnak. Erre, őszintén szólva, eddig nem gondoltam, de fogadom, hogy a diákjaimnak nem is adom tovább. Karády úgy teszi bírálat tárgyává mások, az enyém mellett például Lengyel György nem reprezentatívnak minősített adatait, hogy saját tézisét ugyanakkor rábízza az anekdota "hordozta benyomások" bizonyító erejére. De mi végre ez a félrevezető hadművelet: nem nekem, és nem is Lengyelnek kell azokat az adatokat előbányászni az archívumok mélyéből, amelyek utólag majd igazolhatják Karády eredetileg pusztán anekdoták "hordozta benyomásokra" alapozott megállapítását. Ez magának a szerzőnek lenne a dolga, hogy a bizonyítás terén túllépjen már végre az anekdoták "hordozta benyomások"-ból szerezhető tudás szintjén.

11. Furcsa, de bírálatom fő iránya, Karády "kettős társadalmi struktúrára" visszavezetett társadalom- és történetszemlélete ezúttal nem gerjeszt köztünk további vitát. Jóllehet Karády Válaszában hosszú teret szentel a kérdésnek, ám gondolatmenete nem tartalmaz új elemeket a korábbi írásaiból már ismert és általam bírált felfogáshoz képest. Ezért most csupán néhány olyan kérdést fogalmaznék meg, melyek megválaszolása nélkül aligha lehet túljutni az Erdei által megszabott szemléleti kereteken.

Ha valóban létrejött valamikor a múlt század második felében a magyarországi társadalom merev duális megosztottsága, akkor ennek fényében van-e egyáltalán bármi jelentősége a magyar-zsidó asszimilációnak? Ha igaz, hogy "a zsidóság szakmai-gazdasági mobilitását egészen más elvek és keretfeltételek szabályozták, mint a nem zsidókét" (az én kiemelésem), van akkor értelme annak az egyébként Karády által is osztott nézetnek, hogy a honi zsidóság "az önálló nemzetállam intézményes kereteiben fellendülő modernizáció"-nak volt fő vagy kizárólagos szereplője? (7. old.)

Mindezt azért is át kellene végre gondolnia Karády Viktornak, hogy elszámoljon önmagának azzal a sok idővel és energiával, melyet a zsidó asszimiláció vizsgálatának szentelt az eltelt évtizedekben. Lehet, hogy a nemzeti társadalmi integrációnak ez a mechanizmusa, vagyis az asszimiláció éppen a merev dualitás folytán nem is annyira fontos kérdés, hogy érdemes legyen sokat kutatni? Van-e továbbá kézzelfogható jelentése ezek után az olyan szerzőnk által roppant komolyan vett fogalmaknak, mint asszimilációs kényszer, asszimilációs készség vagy az asszimilációs norma túlteljesítése?

12. "Gyáni - jegyzi meg Karády - azt is kétségbe vonja, hogy a zsidóság a megfelelő polgári rétegeknek átlagban mindig a legmodernebb beállítottságú részlegeit alkotta." Holott a valóságban én a szerző tézisének a bizonyítékait hiányoltam, vagy találtam elégtelennek. Ilyen bizonyítékok felsorakoztatásával Karády a Válaszában is adósunk marad. Hiszen nézzük csak az ügyvédek kérdését.

Karády azt állította könyvében: "a vállalati és közületi jogtanácsosság meghonosításával a zsidó ügyvédek a századforduló évtizedeiben a nagyobb városokban túlsúlyra jutottak" (83. old.). Bizonyítékul akkor még Kovács M. Mária egy 1987-es könyvére utalt, ám mint bírálatomban kimutattam, a citált szerző nem igazolta a szerző kijelentését. Válaszában Karády eggyel továbblép, és ezúttal ugyanannak a szerzőnek egy, a Karády-féle tanulmány írásakor még meg sem született újabb könyvére hivatkozik (ám annak sem létező angol nyelvű kiadásából, hanem kéziratos magyar nyelvű változatából idéz - Válasz, 35. jegyzet). Végül kiderül, hogy nem is Kovács M. Mária, hanem az általa forrásként használt Szende Pál a tulajdonképpeni autoritás. Vegyük tehát elő az ősforrást.

Az 1910-ben írt és a Huszadik Század 1912-es évfolyamában közzétett esszéjében Szende a kérdésről ennyit és nem többet ad elő: "A merkantil ügyvédek jelentékeny része a zsidósághoz tartozik."2 Hol van itt szó arról, hogy zsidó ügyvédek honosították meg nálunk a vállalati jogtanácsosságot, vagy hogy ilyenformán túlsúlyba kerültek a nagyobb városokban? Szende még addig sem merészkedik, hogy kijelentse, egyedül zsidók alkotják a vállalati jogtanácsosok körét, hiszen csak azt írja: jelentékeny részük zsidó.

Ha ez áll az ősforrásban, amely, gondolom, maga sem az utolsó szó ebben az ügyben, akkor továbbra is rejtély, miként jutott el a szerző az inkriminált megállapításig. Miután Karády maga is érzi, hogy érvelése nem meggyőző, "bátorkodik" saját kutatási eredményeivel is előhozakodni. A probléma csak az, hogy adatai nem a század elejére, hanem 1941-re vonatkoznak, így kifogásolt megállapítását sem igazolni, sem cáfolni nem tudják. Egyébként pedig: már 1989-ben tudta, hogy 1995-ben (ekkor jelent meg ezen újabb tanulmánya) milyen adatokat fog közölni a kérdés valamelyik aspektusáról? Ráadásul az, amit ezekkel az újabb adatokkal sugallni kíván, nem is egészen felel meg annak a történeti képnek, melyet gyakran hivatkozott szerzője már több mint egy évtizede kifejtett.3

13. Nem világos, hogy mi Karády álláspontja "a hagyományos életmóddal induló zsidóság" úgymond "modernizációs mobilitásra való esélyeit illetően". Egyszer az olvasható nála, hogy ezen esélyeket másoktól "megkülönböztetően" növelik a csoportsajátos kollektív tulajdonságok, másszor az, hogy az esélyek érvényesülését "a vallásosság behatárolta". A kérdés ezek után így hangzik: mihez képest növeli "megkülönböztetően", és mihez képest határolja be a vallási kötöttség a szóban forgó mobilitási esélyeket? Válaszában Karády azt írja: az ortodoxia viszonylagos immobilitása "csak a neológiához képest feltűnő", de nem az a környezetét alkotó társadalom viszonylatában. Ha belegondolunk, hogy a magyarországi ortodoxia zömmel az ország legelmaradottabb, legpolgárosulatlanabb vidékeinek falvaiban élt, az ehhez a környezethez képest már nem feltűnő viszonylagos immobilitás egyáltalán nem vet túl jó fényt az ortodoxia polgárosulási perspektíváira. De nézzük tovább.

Ha igaz, hogy "bizonyos mértékű szekularizáció nélkül nincs szakmai-mobilitási trendváltás, különösen (nincs) a zsidóságban", akkor vajon miféle "megkülönböztető" előnyt biztosít az ortodox zsidó lét a környező keresztény közösséghez képest? Netán nagyobb az ortodoxok szekularizációs készsége? Állíthatja ezt bárki teljes komolysággal? Mi végre egyáltalán ez a játék a szavakkal, amikor a szerző könyvében egyszer már expressis verbis megmondta, hogy ezt a fajta zsidóságot társadalmi immobilitás, foglalkozási konzervativizmus és kulturális üvegház jellemezte (256., 260. old.).

Végül: tudjuk-e vajon teljes bizonyossággal, hogy a "legkeletibb és leghagyományosabb ortodox vidékeken" vagyis Északkelet-Magyarországon az értelmiség (az ügyvédek) a helyi ortodox közösségek tagjaiból verbuválódtak vagy éppenséggel máshonnan érkeztek? Válaszában a szerző azt vallja, hogy "jórészt minden bizonnyal a helyi zsidók" adták az ügyvédek felét vagy többségét (az én kiemelésem). Könyvében viszont még úgy vélte, hogy azok "nagy része valószínűleg a fejlettebb vidékekről származott" (257. old.). (Az én kiemelésem.) Nem kellene már végre nyugvópontra jutni ebben a kérdésben úgy, hogy a megállapítást ne csupán a minden bizonnyal és a valószínűleg sugalmazza?

14. Miért léptethető elő Karádyval szembeni érvként, miszerint az emancipáció előtt a honi zsidóság "jobbára feudális vagy kvázi feudális formák" között élt? Nem másért, mint azért, mert a modern piaci tevékenységekben élen járó, roppant modernizációs erőtől duzzadó múlt század közepi és végi magyarországi zsidóság képét Karády visszavetíti az emancipáció előtti korba. Miért éppen ők foglalják el a vállalkozói társadalom kulcspozícióit, amikor mód nyílik rá? Karády válasza, hogy ehhez a múltjuk segíti őket hozzá, mivel "a vállalkozói készségek és erények a magyarországi zsidóság mintegy eredeti kollektív tulajdonságait képezték, amennyiben a csoport a rendi társadalom védett piacaiból [sic!] (nevezetesen a céhrendszerből) mindig is ki volt zárva..." (90. old.).

Ez a tétel éppúgy fikció csupán, mint azon elvi feltételezése, hogy a státusőrzést célzó viselkedés elutasítása "a rendi társadalom viszonyain túl, a modernizáció korszakában is a zsidóság különleges csoportkészségének bizonyult..." (91. old.). Ha ez az utóbbi igaz lenne, vajon miért kénytelen a történetírás oly sokat foglalkozni az ún. feudalizáció-tézissel, amely általában is az egyik előtérben álló vitakérdése a XIX. századi európai (nemcsak zsidó) polgárosodás historiográfiájának?

A szolid történeti kutatások, amint bírálatomban érzékeltettem, nem igazolják Karády hipotézisét az eredeti csoportsajátos kollektív tulajdonságok vitathatatlan érvényesüléséről.

15. Karády szerint "nemigen érthetők Gyáni érvei arról", hogy miben nem volt teljes a zsidóság polgárosultsága, amiről Szekfűtől Weisen át (l. 1930-as könyve 121. oldalát, ahogy bírálatom 5. jegyzetében meg is adom!) többen is szóltak. Röviden itt most egyetlen, de talán a legfontosabb tényre utalok.

Ha az ortodox zsidóság valóban oly mértékben ellenállt a polgárosulás kihívásának, ahogy azt olykor (bár nem mindig) maga Karády is gondolja,4 akkor a zsidó népesség több mint a feléről5 több-kevesebb joggal elmondható, hogy polgárosulása nem volt egészen hiánytalan. Vagy mégsem? Fogadjuk el bizonyítékként inkább azokat a "valószínűsített adalékokat" (sic!), melyeket meg sem nevezett írásaiban a szerző "részben már kidolgozott"? (Válasz, 39. jegyzet).

16. Igaz-e, amit Karády könyve 100. oldalán állít, nevezetesen, hogy "a nemzeti vagy helyi közügyekre áldozó honpolgár mintáját Magyarországon a legújabb korban (az mikor is volt?) elsősorban a zsidó polgárság testesítette meg...". Ilyen erős kijelentést akkor kockáztat meg az ember, ha makroadatokon nyugvó biztos ismeretei vannak a témáról. Ám a mai napig nincs róla tudásunk, hogy a magánfilantrópia és a művészi mecenatúra finanszírozásából milyen arányban vették ki a részüket az egyes elit csoportok. Valóban komolyan gondolja Karády, hogy a többnyire a Hatvany család mecénási tevékenységének a példáira hivatkozva és néhány további közismert eset folytonos felemlegetésével megoldotta a kérdést? Hol marad e ponton az egyébként folyton benne bujkáló bizalmatlanság az egyedi példák magyarázó erejével szemben?

Holott a szegénysegélyezés és a kiterjedt egyesületi karitász többeket foglalkoztató kérdését kutatva újra és újra fény derül az arisztokrácia (és a városok) nagy, egyszersmind folytonos szerepére az adományozásokat tekintve.6 Ami pedig a képzőművészeti mecenatúrát és a műgyűjtést illeti, Karády csak állítja, de nem igazolja, hogy ezen a téren "az arisztokrácia korábbi szerepét a zsidó nagypolgárság vette át" (Válasz, 40. jegyzet). Hivatkozik ugyan (rossz oldalszámok kíséretében!) Sármány Ilona egy angol nyelven publikált írására, ám az korántsem támasztja alá vélekedését. Nem is támaszthatja alá, hiszen Sármány tanulmányában nem tárgyalta az arisztokrata mecenatúra kérdését, így összevetést sem végezhetett a zsidó és az arisztokrata műpártolás alakulása között.

Sármány megállapítja, hogy a századfordulót követően felbukkanó modern kísérletező (helyenként avantgárd) képzőművészetet "egy számban kicsi, de gazdag és műpártoló felső középosztály néhány jómódú értelmiségivel karöltve támogatta anyagilag".7 Majd néhány sorral lejjebb hozzáfűzi: 1908 és 1910 között (!) pedig "a Nyugat irodalmi folyóirat legbőkezűbb anyagi támogatói zsidó származású ipari vállalkozók (Hatvany Lajos, Fenyő Miksa) voltak". (Jelzem: a Nyugat 1941-ig megjelent). Végül Sármány hosszasan ecseteli a századfordulón terjedő magyaros (olykor egyúttal modernista) építészet és a zsidó nagypolgárság szoros - anyagi - kapcsolatát, melyben egyértelmű jelét látja e társadalmi csoport nemzeti asszimilációs buzgalmának.8 Sármány tehát ennyit s nem többet vagy mást állít abban a tanulmányában, melyből Karády messzemenő következtetéseit levonta.

Mit lehet végül kezdeni Galambos könyvének olyan olvasatával, amely "a nevek szerinti (!) hozzávetőleges" kiértékelésen alapul. (Az én kiemelésem.) Természetesen semmit. De még ennek a "hozzávetőleges" elemzésnek az eredménye sem igazolja a tézist, miszerint "a helyi közügyekre áldozó honpolgár mintáját [...] elsősorban a zsidó polgárság testesítette meg" (100. old.). Hiszen ezen újabb olvasat szerint is a zsidó adományozók jószerivel csak felzárkóztak nem zsidó elődeikhez, így nem is "testesíthették meg" a filantróp honpolgár helyi mintáját.

17. Jóllehet Karády előrebocsátja: "Nem is tudnék érdemben hozzászólni" - a tételhez, mely szerint létezett polgárosulás a "viszonylag védett állami pályákon is", miután, fűzi hozzá, a kérdést eddig még nem kutatta. Mindez azonban a legkevésbé sem zavarja abban, hogy utóbb egy teljes oldalon át bizonygassa, miért is nem polgárosulhatott a keresztény tisztviselő társadalom. Az egészből legföljebb csak az érdemel szót, hogy ha szerzőnk elismeri a témában való járatlanságát, miért nem vet számot a későbbiek során azon (a bírálatomban már részben idézett) újabb (rendszerint prosopográfiai mélységben folytatott) kutatások eredményeivel, melyek ellentmondanak itt vázolt elképzeléseinek.

S miért csak egyetlen szakértő szavának hisz, a Magyarországon állítólag "(talán nem véletlenül) majdhogynem ignorált" Andrew C. Jánosénak? Lássuk, mit tudott hasznosítani az amerikai politológus művéből?

Elsőként azt, hogy 1875 és 1918 között négy minisztérium hivatali posztjait háromnegyed részben "az arisztokraták és a dzsentrik [...] tartották kézben". De vajon mennyire megbízhatók az idézett adatok? Szerencsére már János előtt negyven évvel is folyt kutatás a témában. Lakatos Ernő akkor úgy találta, hogy a szóban forgó négy minisztériumban a jelzett időhatárok között 31,1% volt a dzsentri aránya,9 melynek, János szerint, ugyanakkor 48,2% felelt meg.10 (Az arisztokráciáról Lakatos, sajnos, külön nem közölt ilyen adatot). Honnan a feltűnő különbség a két érték között? Ez egyszerűen a szerzők eltérő kategorizálási módszeréből fakad, amely azért vezethet a mutatók ilyen vagy még nagyobb különbségéhez, mert úgyszólván lehetetlen a klasszifikáció egyértelmű megoldása. Lakatos nem is titkolja ebbéli nehézségeit, és könyve végén megosztja az olvasóval súlyos módszertani dilemmáját. "A statisztikai módszernek - írja - nagy hátránya, hogy élesen elhatárolt csoportokkal dolgozik, pedig az életben átmenetek vannak és az emberek nehezen skatulyázhatók. Egyeseket három-négy kategóriába is lehetett volna sorolni; ilyenkor mindig abba az osztályba került az illető képviselő [vagy tisztviselő - Gy. G.], amelyik a legtöbb társadalmi tekintélyt adta neki."11 Ehhez a lényegében szubjektív mérlegeléshez Lakatos kiegészítő forrásokat, például almanachokat is felhasznált. János viszont nem lépett túl a tiszti cím- és névtár biztosította adatok körén, és a már ismert dilemmát viszonylag egyszerűen oldotta meg: a dzsentrihez csapott mindenkit, akit nemesi származásúnak vélt. Így vált János kezében a dzsentri olyan gyűjtőkategóriává, amely magába fogadta az általa "közönséges" (common) nemeseknek nevezetteket is, akikről viszont nem tudjuk, hogy kik is valójában (ő nem árul el róluk semmi továbbit).

Ráadásul, amíg az 1890-ről és 1910-ről közölt táblában még szerepel az Ismeretlen (Don't know) besorolás (közel 10%-os értékkel), addig az áttekintő táblából (1875-1918) az iménti kategória végérvényesen eltűnik, hogy az előző alkalommal oda besoroltak elfoglalják helyüket: vagy a dzsentri, vagy inkább az arisztokrácia rubrikájában. János egész klasszifikációs eljárása, enyhén szólva, nem tűnik nagyon megalapozottnak, mint ahogy a szakasztott hasonló módon szerkesztett 1927-es tábla adatainak sem adható tehát feltétlen hitel. Ennek az utóbbi táblának mégis van egy Karády által mellőzött érdekes adata: véletlen minta szerint kiválasztott 200 állami és önkormányzati tisztviselő között János ekkor mindössze 14,5%-nyi dzsentrit vélt azonosítani.12 Ami nem egészen támasztja alá a dzsentri uralta közhivatalnok Karády által is osztott imázsának az igazát.

Ha már a dualizmuskori adatokkal az volt a bajunk, hogy a hivatalviselők társadalmi definiálása sommás kategorizálásokat szült, a Horthy-korra vonatkozóan ez a gond még fokozottabban jelentkezik. A nemzetgyűlési képviselők összetételét feltüntető Jánostól származó adat oly kevéssé fejezi ki a valóságos állapotokat, hogy akár el is tekinthetünk a használatától. Az újabb kutatások mindenesetre arra vetnek fényt, hogy a bethleni országgyűlés úgyszólván teljesen új emberekből verbuválódott. Továbbá: a húszas években elsősorban a földtulajdonhoz és a helyenként vele együtt járó, ám többnyire attól függetlenül birtokolt tőkés (piaci) üzleti érdekeltséghez, végül a szimbolikus tőke terén megszerzett monopóliumokhoz kötött pozíciók segítették az illetőt a képviselőséghez. Jellemző, hogy 1926/27-ben a képviselők csupán egyharmadának a kezén nem volt föld és/vagy tőkés piaci érdekeltség, viszont minden második képviselő olykor földbirtokosként is beágyazódott az üzleti életbe. S ugyancsak minden második honatya volt diplomás is egyúttal.13

Ez a politikai elit bonyolultabb társadalmi képlet tehát, semmint hogy megfelelően leírhatnánk a dzsentri és a mágnás sommás összevont társadalmi kategóriájára támaszkodva.

S még valami. "Más kérdés, és ezt valóban fontos lenne kutatni, hogy mennyire »polgári« rekrutációjú és életmódbeli gyakorlatú [sic!] volt [...] a modern magyar művészértelmiség, a papság vagy a »kisértelmiség« [?] (tanárok, tanítók, városi és megyei hivatalnokok stb.) [...] és hogy tekinthető-e, mennyiben tekinthető »polgárosodásnak« a kisiparosság modernizációja (ha volt ilyen), mely kategóriákban [sic!] a zsidóság [...] részvétele legtöbbször szerény maradt" - érvel tovább Karády. Ha mindez Karády szerint sincs még kellően kikutatva, akkor a szerző vajon honnan tudta rá előre a kategorikus választ, miszerint: "Ezért is vált a kevés munkával járó és mérsékelt szakértelmet igénylő államhivatal [...] és másodsorban, a védett piacokon befutható tanári, katonatiszti és papi pálya [...] a nemesség és a feltörekvő keresztény rétegek legfőbb mobilitási célpontjává." (92. old.)

S ha a kisiparosság kétkedéssel fogadott modernizációja sem vehető azonosnak a polgárosulással, akkor mit kezdjünk az ebben a szektorban a népességen belüli arányához képest kétszeresen felülreprezentált zsidósággal (mert itteni arányuk egyáltalán nem olyan "szerény", mint szerzőnk állítja)? S mit gondoljunk továbbá arról a roppant népes zsidó kereskedőtársadalomról, melynek nagy hányada, vidéken rendszerint a többsége olyan kisegzisztencia volt (házaló, szatócs), aki sem a jövedelme, sem a fogyasztása, sem pedig a habitusa révén még csak a közelébe sem kerülhetett a vállalkozó polgár modern világának?14

18. Karády nem érti, hogy a magyarországi zsidó asszimiláció miért és hogyan követhette az általános és korabeli európai folyamat logikáját. Kérdésére megtalálja a választ bírálatomban (272. old.), ahol a nyomaték kedvéért még Ernest Gellnert is segítségül hívtam. Karády, úgy tűnik, csak zsidó-keresztény társadalmi integrációt lát maga előtt, és nem vagy igen vonakodva veszi tudomásul, hogy az a nemzeti homogenizáció általános folyamatának volt a része. Ezen a folyamaton viszont Európa országai mind keresztülmentek előbb vagy utóbb, jóllehet közülük csak némelyekben akadt jelentős zsidó népesség és folyt zsidó asszimiláció.

19. Karády érdemi eltérést vél felfedezni Magyarország és egyes nyugat-európai országok között a tekintetben, hogy milyen közel került a zsidóság a politikai elithez. Németországot gyorsan leírja, mert az úgymond "reakciós" és antiszemita ország(!); Angliát pedig azzal intézi el, hogy ott az elit (de vajon melyik a számos közül?) szüntelenül feltöltődött polgárokkal, akiket azután "rendre" nemesítettek(?). Az angol fejlődés mondhatni teljes félreértéséről árulkodik mindaz, amit Karády a témáról Válaszában kifejt. Ez azért is figyelemre méltó körülmény, mert 1981 óta folyik erről a kérdésről az angol tör-ténetírás egyik legjelentősebb vitája, melynek tanulmányozását a szerző szíves figyelmébe ajánlom. Ám éppúgy fontos lehet a mind gazdagabb európai polgárságtörténeti kutatások tanulmányozása azért, hogy lássuk: a polgárság és a hatalom viszonyának kérdése ott korántsem szűkült le a zsidóság és az állam kapcsolatára (Válasz, 49. és 50. jegyzetek).

Ha viszont most kifejezetten a zsidó polgárságra vetjük pillantásunkat, azt tapasztaljuk, hogy a század elejétől hazánkban is kezd megjelenni a legfelső kormányzati elitben elsőként a kikeresztelkedett, később az izraelita felekezetű zsidó származású politikus. Bizonyára nem nagy még a számuk (bár ez Nyugaton is így van), és a jelenség is némileg megkésettnek tűnik, de az effajta fáziskésést sok más tekintetben szintúgy átélte a magyar társadalom.

20. Ha majd csak ezután munkálja ki Karády a szekularizáció mérésének a módszertanát (Válasz, 51. jegyzet), hogyan tudta 1989-ben megállapítani a következőt: "a zsidóság szekularizációs szintje már a század végén az összes vallási felekezet között a legmagasabb volt" (95. old.)? Nem kellene talán előbb kutatni, hogy majd ezt követően átléphessük végre "az oknyomozó társadalomtudományokban [...] a felekezeti viszonyok kommunista tabuját"?

21. Karády könyvében a zsidó túliskolázást hol a mobilitással és asszimilációval, hol inkább csak az asszimilációs törekvésekkel kapcsolja össze. Válaszában hajlik rá, hogy azt egyszerre eredeztesse a nemzeti akkulturálódás erőfeszítéseiből és az általa megkönnyített státusemelkedés vonzerejéből. Hogyan fér ez össze a szerző ama korábbi véleményével, melyet könyve 97. oldaláról idézünk: "Nem részletezhetem itt, hogy ez a viszonylagos túliskolázottság mennyiben kötődött magukhoz az asszimilációs magatartásokhoz [...] és sokkal kevésbé, mint nem zsidó miliőkben [...] a szakmai-gazdasági mobilitás stratégiáihoz." (Az utóbbi az én kiemelésem.)

22. Szerzőnk ama tézisét, miszerint "a zsidóság szerepe Magyarországon egyedülállóan fontos volt a nyugati polgárnő magatartási modelljének helyi legitimálásában", Válaszában a zsidó nők "viszonylagos korai túliskolázására", továbbá maroknyi feminista és három modern művész zsidónő múzsájának a példájára alapozza. Valójában persze az egész tétel azon a hipotézisen nyugszik, hogy a zsidó családokban "a partnercsoportokkal összehasonlítva" korábban és alaposabban végbement a szekularizáció. Anélkül ugyanis, ismeri be, marad a régi képlet, hogy ti. "a nők családi szerepnormáit a zsidóságban talán erősebben megkötötték a vallásgyakorlás hagyományai, mint egyebütt".15

A bökkenő itt pusztán az, hogy amint azt korábbról már tudjuk, a zsidóságnak "a partnercsoportokkal" szembeni állítólagos szekularizációs lépéselőnye mindmáig nem több merő hipotézisnél, melynek igazolását a szerző "egy kidolgozás alatt lévő munkájától" várja (Válasz, 51. jegyzet). Nem túl elsietett jó előre levonni a következtetést a majd csak utóbb bebizonyítandó premisszából?

23. Állítólag "sommás ítélettel" teljesen félremagyarázom "a vallásváltás asszimilációs funkcióit". Az első probléma ez esetben így szól: bekövetkezett-e a kitérések "feltűnő gyakorisága"? Válaszában Karády igennel felel a kérdésre: "sajnos bekövetkezett" - írja. Könyvében viszont egyértelműen azt vallja, amint azt bírálatom 274. oldalán idéztem is a könyv 306. oldaláról, hogy: "a válságos időszakot leszámítva a zsidó vallásúak körében nem volt nagyobb hajlam a felekezetváltoztatásra, mint a többi vallási közösségben." (Az én kiemelésem.) A két álláspont közti ingadozása, legalábbis szembetűnő. De vajon milyen jelentés tulajdonítható az aposztáziának? Ez a második vitakérdés.

24. Az identitásjegyek feladásának a sorrendiségével, természetesen, nem "a különlegesen gyors és általános magyar-zsidó asszimiláció" tételét kívántam megcáfolni. Amint bírálatomban világosan jeleztem, érvelésem itt arra irányult, hogy kételyeket ébresszek Karádynak az asszimilációs norma úgymond zsidók általi túlteljesítéséről szóló tézise iránt. Feltevésem szerint ugyanis a túlteljesítés valami olyan többletáldozat meghozatala, melynek - a zsidóság esetében - a döntő, vagyis a vallási identitás feladása felelhetne meg adekvát módon. Ám a vészhelyzetek kivételével e törekvésnek, láttuk, nincs különösebb nyoma. Az akkori kitéréseket pedig maga Karády sem hozza összefüggésbe a "stratégikus norma-túlteljesítéssel", ahogy Válaszában fogalmaz. Ebben tehát meg is nyugodhatunk.

Ráadásul Karády A partikuláris csoportazonosság fenntartásának hatásmechanizmusai alcímű szövegrészben (102-108. old.) éppen amellett érvel, hogy mennyire felértékelődött a zsidó csoportidentitás, a "kollektív nárcisszizmus gondozása" (103. old.). Akkor vajon a teljes önfeladásba torkolló norma-túlteljesítés vagy ellenkezőleg: a zsidó szolidaritási mechanizmusok növekvő ereje hatott-e inkább a korban? Nem kellene a két megfontolást valamennyire összehangolni végre?
 
 
 
 
 
 

Örülök, ha nagyszámú bíráló észrevételem közül Karády Viktor némi megértéssel fogadta kritikámat, melyben statikus látásmódját kárhoztattam. Őszintén remélem, hogy mostani viszontválaszomban is akad talán néhány megfontolásra méltó érv.
 
 
 

Jegyzetek
 

* Ha az olvasó olykor esetleg úgy találja, hogy írásomban nem pontosan reflektáltam Karády Válaszára, annak az a közelebbi oka, hogy vitapartnerem, miután a három és fél hónapig érlelt Válaszát február derekán benyújtotta a BUKSZ szerkesztőségéhez, amely azt nyomban továbbította hozzám, utólag két-szer is változtatott a szövegén. Én, természetesen, arra válaszoltam, amit megkaptam, s nem arra, amit utólag megismerhettem. Mivel csak néhány nap állt rendelkezésemre a válaszadás céljából, a Válasz újabb, több ponton bővített, helyenként meghúzott verzióját nem tudtam (nem is kívántam) tekintetbe venni.
 
 

1 Kövér György: Nagy vagyonok legendáriuma. Café Bábel, 1997. 1. szám, 29. old.

2 Szende Pál: A magyar ügyvédség válsága. In: Értelmiségszociológiai írások Magyarországon 1900-1945. Vál.: Huszár Tibor. Kossuth, Bp., 1981. 271. old.

3 Kovács M. Mária: Ügyvédek az árral szemben. Medvetánc, 1985. 2-3. szám, 94. old.

4 Vö. "az ortodoxia nagyjából megrekedt a polgárosulás viszonylag alacsony fokán" (83. old.).

5 Mértékadó számítások szerint a századelőn a magyarországi zsidóság legföljebb 43%-a tartozott a neológiához. Zeke Gyula: Szakadás után. In: Hét évtized a hazai zsidóság életében. MTA Filozófiai Intézet, Bp., 1990. I. rész. 152. old.

6 Az újabb irodalomból, Kaszás Marianne: Az egyesületi karitásztól az állami gondoskodásig. Szociológiai Szemle, 1994. 1. szám, 127-147. old.; továbbá Papházi Tibor rövidesen megjelenő könyve a budapesti egészségügyi társadalmi egyesületek történetéről a dualizmusban és a Horthy-korban.

7 Ilona Sármány-Parsons: Jewish art patronage in Budapest at the turn of the century. In: History Department Year-

book, 1994-95. CEU, Bp., 1995. 122. old.

8 Uo. 124-131. old.

9 Lakatos Ernő: A magyar politikai vezetőréteg 1848-1918. Bp., 1942. 62-63. old.

10 Andrew C. János: The Politics of Backwardness in Hungary 1825-1945. Princeton, 1982. 111. old.

11 Lakatos Ernő: i. m. 97-98. old.

12 Andrew C. János: i. m. 251. old.

13 A kérdést bővebben tárgyalom Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban című hamarosan megjelenő könyvemben.

14 Az utóbbiról statisztikailag kimunkált, igen árnyalt képet ad Csíki Tamás: Az északkelet-, kelet-magyarországi városi zsidóság gazdaság- és társadalomtörténete a kapitalizmus korában. KLTE, PhD értekezés, 1997.

15 Karády Viktor: A társadalmi egyenlőtlenségek Magyarországon a nők felsőbb iskoláztatásának korai fázisában. In: Hadas Miklós (szerk.): Férfiuralom. Replika, Bp., 1994. 187. old.