A BUKSZ 1997. őszi számában Gyáni Gábor kollégám igencsak részletes kritikát gyakorol Zsidóság, modernizáció, polgárosodás cimű könyvem felett (Cserépfalvi, 1997).1 Egy nem mindig könnyű tanulmánygyűjtemény elmélyült - bár oly elmarasztaló - olvasatáért a szerzőnek, s a nem rövid írás közléséért a BUKSZ-nak kijáró méltánylásom minősített kifejezését két okból szeretném nyomtatásban viszontlátni. Egyrészt Gyáni cikke egy sor, a feudalizmus utáni magyarországi társadalomfejlődést értelmezve lényeges koncepcionális kérdést tárgyal, melyekre nézve a BUKSZ olvasóit is érdekelhetik Magyarországon jórészt továbbra is nehezen hozzáférhető vagy egyenesen kiadatlan munkáimra alapozott észrevételeim. Másrészt Gyáni legtöbb kritikai megjegyzése célt téveszt, részben - mint ezt megkísérlem itt tisztázni - mivel az általa is idézett kutatások némely eredményét félreértette, részben azért, mert nem ismeri a munkásságom zömét kitevő s leginkább franciául megjelent dolgozataimat.2
Az áttekinthetőség végett
nem teljesen követem Gyáni Gábor szerteágazó
gondolatmenetét, s mondandómat inkább tematikus egységekre
bontva tárgyalom.
Tudományos helymeghatározás, vitatott módszerek
Elöljáróban ("Szakítás a tabuval", 266-267. old.) Gyáni pozitívan értékeli ugyan szerepemet a zsidóság problémakörének be- (vagy vissza-)vezetésében a helyi társadalomtörténetbe, de úgy látja, hogy én ebből "éppen csak arra [vagyok] kíváncsi, ami közvetlenül vagy kimutathatólag kapcsolódik az ország gazdasági, társadalmi és szellemi modernizációjához" (267/A. old.). Ez az értelmezés részben értelmetlen - hiszen egy, a modernizáció korában a többinél nagyobb modernizácios szerepet betöltő aggregátum semmilyen szempontból nem vizsgálható anélkül, hogy ezek a szempontok a modernizációs szereppel valamiképp ne függjenek össze -, másrészt nem igazolható. A könyvben is szereplő munkák között például a zsidótörvények közvetlen hatására vagy a vegyes házasságokra vonatkozó vizsgálat (tehát a könyv mintegy negyede) bajosan sorolható a "magyar tőkés átalakulás" (267/A. old.) problémakörébe, amely állítólag engem kizárólag érdekel. Ugyanez eléggé nyivánvaló egy sor egyéb munkámra vonatkozólag, melyeknek legalább magyarul terjesztett vagy Magyarországon publikált részét a kritikus is ismeri. Ebben az összefüggésben említhetők a zsidóságnak a Rákosi-rendszerbeli szerepével,3 a jelenkori kollektív zsidó önértelmezéssel4 és kitérési mozgalommal,5 a világháborúk közötti budapesti ortodoxiával,6 a századfordulóbeli prostitúcióval és a cselédséggel,7 a futball és az antiszemitizmus összefüggéseivel,8 esetleg maguknak a vegyes házasságoknak sokfajta demográfiai, szociológiai és regionális sajátosságaival9 foglalkozó munkáim, nem beszélve magának az iskolarendszer szerkezete (mint részben független változó) és a felekezetek, a nők, a nemzetiségi és regionális csoportok iskolázási esélyeinek kapcsolatára vonatkozó számos tanulmányról (melyek közül Gyáni is idéz),10 vagy azokról, amelyek ugyanannyira szólnak a zsidókról, mint (összehasonlítólag) más felekezetekről, nevezetesen az evangélikusokról.11 Mindezekre azért is érdemes emlékeztetni, mert Gyáni számos részletkifogására nézve, mint a későbbiekből kiderül, más idegen nyelvű közleményeim mellett bennük található a válasz.
Módszertani opcióimat Gyáni - részben ugyan pozitív előjellel - durkheimi hatásnak tulajdonítja (275/A. old.). Szívesen vállalnám ezt a megtisztelő kapcsolatot, ha a tények nem sorolnák egyértelműen a látszatösszefüggések kategóriájába. Köztudomású (s a könyv elején erről be is számolok), hogy tudományos indulásomat a francia szociológia két akkori vezéregyéniségének köszönhetem. Az első Raymond Aron (aki mereven elhatárolta magát Durkheimtől, tényleges felmenő rokonától), a másik Pierre Bourdieu (aki, kezdetben talán épp Aronnal szembeni különbségét is kiemelendő, mindig hivatkozott a durkheimi "objektivizmus" tudományos termékenységére). Továbbra is a Bourdieu-iskola tagjaként tartanak számon, hiszen francia publikációim az utolsó húsz évben majdnem kizárólag e mester folyóiratában láttak nyomdafestéket. Ez a kapcsolat, melyet Gyáni ignorál, annyira erős, hogy az Actes de la Recherche-ben magán Bourdieu-n kívül eleddig senkinek nem jutott az a szerencse, hogy annyi (és összesítve olyan nagy terjedelmű) közleményt jelentessen meg, mint jómagam.
Ezek után valamelyest elrévedtem Gyáni kifogásain, melyekben a statisztikai adatok kritikátlan, naiv kezelését veti szememre (274/A. old.). Ez egyébként már Durkheimnél sem volt így, de a Bourdieu-iskolában bizony annyira nem, hogy - a szociológusok által közismerten - itt dolgozódott ki először módszeresen az a tétel, hogy a statisztikai meg egyéb társadalomtudományos tárgykezelés minden esetben konstrukció. Így minden használt adat csak a valóság minősítendő megközelítésére szolgál, és ismeretelméleti státusát, jelzésértékét magát is a kutatásnak kell tisztáznia avval, hogy a konstrukció elveit elemzi. Mindezt húsz s egynéhány éve magam is tanítom diákjaimnak. Evvel együtt Gyáninak igaza van, hogy a statisztikai objektivációt, amennyiben lehetséges, mindig előnyben részesítem az egyéb megközelítésekkel szemben. Azt is vallom, hogy bizony jó lenne, ha ezt más társadalomtörténészek is megtennék. Így például nem maradna továbbra is messzemenően kiaknázatlanul a jelenkori európai történelmi adatforrások között egyedülállóan gazdag magyarországi történelmi statisztikai szakirodalom, amely különösen a társadalomfejlődés felekezeti vetületeinek szempontjábol párját ritkítja.
Módszeremmel kapcsolatban Gyáni
többfajta általános kifogást is emel. Egyrészt
"puszta feltevésekre alapoz[nám]" állításaimat
(275/A. old.), vagy beérném a pusztán logikai érvvel
" (276/B. old.), másrészt hipotéziseket valóságosnak
állítanék be (például a zsidó
túliskolázással kapcsolatban 273/B. vagy 272/B. -
23. jegyzet, más összefüggésben 276/B. old.) vagy
először óvatosan előadott becsléseket később
bizonyítottként kezelnék (a nyelvi asszimilációs
különbségekre nézve 273/A. old., a vegyes házasságok
osztálysajátosságaira nézve 275/B. old.). A
kifogások elvileg jogosak lennének, ha legtöbbjük
tárgya mögött nem lett volna vagy nem lenne ott - részben
magában a Gyáni által bírált könyvben
(!), részben az általa idézett (!) egyéb munkáimban,
kisrészt másutt s néha a tanulmány írásakor
még le nem zárt kutatásokban - a perdöntő
adatok aranyfedezete. Megemlítem még, hogy a külföldön
élő kutató gyakran rákényszerül
arra, hogy felmérései végrehajtását
munkatársaknak delegálja, s egyben egyszerre több témában
kutasson, s így eredményei kiadásával gyakran
elmaradjon az időben.12 Mindenesetre elég könnyű
a dolgom, mivel majdnem minden felemlített esetre nézve a
kifogásolt passzusokat tisztázó számos s legtöbbször
publikált eredményeimre hivatkozhatom.
Néhány konkrét helyreigazítás
Gyáni egyes ilyen természetű tárgyi kritikáira tehát a választ maguk az általa is tárgyalt tanulmányok szolgáltatják. Ezek egyes elemei bizonyíthatóan elkerülték figyelmét. Így, amikor szememre veti, hogy a szlovákok és a németek számarányát alábecsülöm a nyelvi asszimilánsok között, anélkül, hogy ezt adatokkal igazoltam volna (273/A. old.), egyszerűen elfelejtkezik a könyv 165. oldalán lévő táblázatról, ahol pontosan ezt teszem. Az iskolázásbeli felekezeti egyenlőtlenségek társadalmi réteghátterét szintén az általa idézett cikkeim (illetve a bennük található s nyilván Gyáni előtt is ismeretes más munkáimra való utalások) engedik értelmezni (272/B. old. - 22., 23. és 24. jegyzet, valamint 274/B.old. - 28. jegyzet).13 Ugyanez vonatkozik a vegyes házasságoknak a zsidóságra nézve legrosszabb években megfigyelhető s általam kiemelt viszonylagos szilárdságára, melyre adatszerűen - Gyáni szerint - "nem szól[ok] a jegyzetben" (275/B. old.). Nyilván azért nem, mert az idézett cikkben az egész kérdés részletes elemzés alá kerül (a könyv 292-294. oldalain), és ezt két táblázat is (a 4. és az 5.) illusztrálja. A vegyes házasságok viszonylagos terméketlenségének bizonyítását szintén a Gyáni által kifogásolt passzus előtti oldalon lévő két táblázat (a könyv 238. oldalán) egyértelműen tartalmazza.14 A katolikus iskolai szegregáció általános felerősödésére a 276/B. oldalon hiányolt bizonyító adatokat többek között egy Gyáni által is idézett munkában dolgoztam ki.15 Mindezekkel kapcsolatban tehát kollégámnak a megfelelő szövegrészek gondosabb újraolvasását ajánlom.
Más kifogásolt helyekre nézve helyzetem kényesebb, mivel feltevéseim adatbázisát csak részben dolgoztam ki ezeknek az időben korai (először 1985 és 1993 között megjelenő, de legtöbbször sokkal korábban megfogalmazott) tanulmányoknak a megírása óta. Engedtessék meg, hogy ezekre itt utaljak.
A vegyes házasságok rétegbázisára a 275/B. oldalon kifogásolt passzus írásakor még csak szórvány- adatokra, illetve egyedi beszámolókra (interjúk) épített utalásaimat azóta egy sor munkámban sikerült tételesen bizonyítanom.16
Gyáni azt is szememre veti, hogy a különleges zsidó polgárosulás, pontosabban a többinél erősebb "polgári pályák" felé irányuló mobilitás tétele nincs "empirikusan [...] alátámasztva" (270/B. old.). Nyilván elkerülte figyelmét Kemény Istvánnal írt (s magyar kéziratos fordításban rögtön terjesztett) immár régi (1978-as) tanulmányom, mely legjobb tudásom szerint történelmileg először állította egymással szembe a fellelhető legrészletesebb publikus statisztikai adatbázis mozgósításával a dualizmuskori zsidók és nem zsidók foglalkozási szerkezetét.17
Az "ingatlanbirtoklás zsidóktól idegen voltáról" nem írtam ugyan úgy, ahogyan kritikusom (271/A. old.) állítja, de hosszabb tanulmányban már 1990-ben kiértékeltem az európai városstatisztikákban kivételesen ritka és minden ellenkező híresztelés ellenére18 rendkívüli társadalomtörténeti horderejű, sokszor egyszerre vallás- és rétegsajátos budapesti lakás- és háztulajdon-statisztikák egy idevágó töredékét.19 Konklúziómat a következőkben lehet összefoglalni. Egyrészt a zsidók minden rétegben lényegesen jobb lakáskörülmények között éltek, mint a nem zsidók. Ennek záloga a többiekénél nagyobbrészt bérelt és belterületi lakás volt. Az ingatlantulajdont elsősorban befektetésre, és nem lakásra használták, de a zsidóság több szakmai-gazdasági rétegében sokkal ritkább volt a lakástulajdonos, mint a nem zsidóknál. Az összességében valóban (ahogy kritikusom is írja) nem csekély (a fővárosi ingatlanpiac mintegy kétötödére kiterjedő) zsidó ingatlantulajdon azonban arányait illetőleg elmaradt az egyéb zsidó ipari, kereskedelmi és pénzügyi befektetések mögött, melyek a megfelelő fővárosi piaci szektoroknak gyakran nagyobbik részét foglalták magukban.20 Munkámban tucatnyi komplex táblázatos anyagra támaszkodom. Érvelésemet persze érheti kritika, de nem olyan leegyszerűsítő, mint amilyen az itt szóban lévő.
Hasonló vonatkozik a zsidóság iskolán kívüli művelődési tőkéjét érintő megjegyzéseim érvényé-nek megkérdőjelezésére (270/B. és 271/A. old.). Igaza van Gyáninak, hogy Mikszáth anekdotájára hivatkozni nem elégséges annak a bizonyítására, hogy a zsidó polgárság könyvhasználata a nem zsidókét meghaladta volna. Az idézett passzus hordozta "benyomások" azonban talán érnek annyit, mint Gyáni ezt meg nem erősítő (de nem is gyengítő) "saját kutatói tapasztalatai", amelyek mindössze 12 esetlegesen (tehát még csak nem is a statisztikai értemben vett véletlen elve szerint) kiválasztott polgári otthonra vonatkoznak - több tízezerből. Ehhez képest tételem alátámasztására jobb (igaz, csak közvetett) adalékot nyújthat a zsidók feltűnően nagy részvétele mindenfajta könyves szakmában (például 1927 körül a budapesti könyvkereskedők között 62%-nyi,21 vagy a sokszorosító iparosok között 79%-nyi,22 az 1937-ben jövedelemadóval megrótt könyvkereskedők között nem kisebb, mint 73%-os, míg a hasonló helyzetű könyvnyomdászok között 76%-os arányában23 stb.), vagy az a (már közvetlenül idevágó) felvételi eredmény, amely az üldöztetés nyomorúságát átélő zsidó ügyvédek háztartásában is (az összes budapesti ügyvédre vonatkozó 1/3-os reprezentatív minta tanúsága szerint) 1945 végén sokkal gyakrabban azonosított könyvtárat (pontosan a zsidó vallásúak 41%-ánál és a zsidó származásúak 49%-ánál), mint nem zsidó kollégáiknál (így a katolikusok 30%-ánál és a többi keresztény 31%-ánál). Az előbbiek szintén mintegy dupla olyan gyakran fizettek elő újságra (42%), mint keresztény társaik (22%).24 Ezek a jelzések persze, belátom, nem általánosíthatók minden további nélkül. Azonban szolgáltathatnak éppen kritikusom által hiányolt, "komolyan számba vehető bizonyítékokat" tételem valószínűsítéséhez.
Mindenesetre Gyáni egyetlen ellenpéldája a zsidóság különleges művelődési tőkéjével kapcsolatos megállapításaim cáfolására (273/B. old.), Lengyel György kitűnő gazdasági elitfelvételére25 támaszkodva, igencsak ellenproduktív. Egyrészt a zsidók és a nem zsidók közötti iskolázottsági különbségek Lengyel mintájában nem túl nagyok, és nem is teljesen egyértelműek (például a keresztények között gyakoribb a csak elemi vagy gimnáziumi képzettséggel rendelkező). Másrészt, ha kritikusom közelebbről szemügyre vette volna Lengyel "multipozicionális elitjének" adatbázisát, talán számára is nyilvánvalóvá vált volna, hogy a mintában szereplő 44 zsidó vállalkozó iskolázottságát lehetetlen (legalábbis tudományosan nem méltányos) a 154 keresztényéhez hasonlítani, akiknek mintegy felét (48%-át) előnévvel bíró nemesek vagy mágnások szolgáltatták. A valódi kreatív vállalkozók iskolázottsági tőkéje (akiknek jó része fiatalkorában éppen az iparalapítással volt elfoglalva az egyetemek padjainak koptatása helyett) nem vethető össze a miniszteriális vagy/és arisztokrata "diszgójokéval", akiket éppen címük, nevük és részben műveltségi attribútumaikkal szerzett állami funkcióik miatt emeltek be a nagyobbrészt mégiscsak zsidó tőkével működő vállalatok igazgató tanácsaiba...26 Gyáni Gáborral viszont teljesen egyetértek abban, hogy a kérdést további elemzések (legyenek ezek mikro- vagy makroelemzések, bár én az utóbbiakban mégis jobban bízom, merthogy ezek általánosítható eredményt hoznak) képesek csak végleges nyugvópontra juttatni (271/A. old.).
Végül két olyan ad hominem
kritikus utalást találtam - a zsidóság időben
csökkenő lakásbefektetéseire (275/B. old.) és
az evvel (is) összefüggő, biztonságot szolgáló
tezaurált tartalékképzésre való beállítottságára
(276/B. old.) vonatkozó s interjúanyagokból nyert
feltevéseimmel kapcsolatban, melyeket még utólagosan
sem tudok kemény adatokkal valószínűsíteni.
Szívesen elismerem ezek kapcsán kritikusom igazát.
A "kettős struktúra" kérdése
Gyáni kritikájának érdemi része a zsidó polgárosodás általam sajátosan erős szerepét kérdőjelezi meg a feudalizmus utáni magyar társadalomfejlődésben (267/A-271/B. old.). Gazdag és árnyalt érvelésének több mozzanatát lehet megkülönböztetni.
Az első a legmerevebb, amennyiben az általam utalásszerűen használt Erdei-féle kettős struktúra meglétét utasítja el mint "axiomatikusan kezelt" tételt, amely "bizonytalan alapra épül", s melyet kritikátlanul átvettem. A "kettős struktúra" koncepció, mint ismeretes, a feudalizmus után kialakuló elitcsoportok kettős szerkezetét posztulálja, tehát azt, hogy kialakult egy, a zsidók és más asszimiláns allogének (főképp németek) által dominált polgári pólus, mely a városi, vállalkozói, szabadpiacon működő rétegből és egy, a régi nemességből kinőtt vagy ezekhez kötődő, rendi hagyományokat őrző és keresztény pólus (amelyekben szintén szerepelhetnek asszimilált keresztény allogének), az "úri" középosztály. Ez a duális társadalomkép, ahogy Gyáni helyesen kifejti, nem nélkülözi az Erdeit megelőző előzményeket (nevezetesen Szekfűnél és Weis Istvánnál), amin nemigen lehet csodálkozni, hiszen egyes elemeiről - Gyánival ellentétben - valóban nem gondolom, hogy bizonyítást igényelnének. Más elemeivel kapcsolatban viszont Gyáninak igaza van, amikor tisztázásukat további kutatástól várja.
A vita fővonala a körül húzódik, hogy a magyar "polgárosodás" főképp vagy kizárólag a szabadpályákon folyt-e le, míg a közhivatalban megmaradt a rendies rétegek s ezek viselkedési és eljárási szokásrendjének dominanciája (mint ezt a "kettős struktúra"-koncepció implikálja), vagy pedig a rendiességgel ellentétes "polgárosodás" tendenciái más téren is (így tehát a közületi szektorban is) érvényesültek. Ha az utóbbi igaz, akkor viszont fontosságot nyer az a kérdés, vajon a zsidó típusú polgárosodás nem különbözött-e, és ha igen, mennyiben a polgárosodás egyéb mintáitól Magyarországon. A magam részéről, bár munkahipotézisként az első tételből indultam ki, egyáltalán nem zárom ki a második jogosságát, hiszen legtöbb kutatásom éppen a zsidó és a nem zsidó (főképp elit-) csoportokat a modernizációs folyamatokban való részvétel szempontjából elválasztó különbségek rendszerére irányul.
Ami nem tűnik vitásnak (bár Gyáni beállításában mintha ez is kérdéses volna), az a magyar zsidóság különösen nagy, számos területen többségi (azaz uralkodó) szerepvállalása a legtöbb modern és szabadversenyes érvényesülési piacon. Ez az adatok szerint nemcsak a többi magyarországi középosztálybeli vagy a középosztály felé induló nem zsidó aggregátum viszonylatában volt így, hanem (főképp az asszimilációs szintkülönbség miatt) a közép-kelet-európai, sőt (egészen más, főképp demográfiai okokból) a nyugat-európai zsidósághoz hasonlítva is. Amikor egy, az össznépesség 4-6%-át kitevő aggregátum már az iparosodás első fél évszázadában a vállalkozó réteg és a szabadértelmiség legtöbb szakmai csoportjának vagy egyenesen abszolút többségét, vagy legalább az összes harmada és fele közötti arányban minősítetten legnagyobb elkülöníthető (s a korabeli társadalmi térben így megkülönböztetett) részét alkotja, nem férhet kétség ahhoz, hogy a zsidóság szakmai-gazdasági mobilitását egészen más elvek és keretfeltételek szabályozták, mint a nem zsidókét. Ezek az elemi, részben ugyan közismert,27 részben még kevéssé feldolgozott (de érintőlegesen Gyáni által is használt28) adatok önmagukban is demonstrálják ugyan egyfajta duális elitszerkezet meglétét, mégis mindig legalább háromféle (részben pusztán technikai) minősítést érdemelnek. Egyfelől a társadalmilag zsidóknak tekintettek statisztikailag mért arányai mindig (történelmileg általában növekvő mértékben) elmaradnak a valóságostól, mert a kitérteket, "félzsidókat" stb. nem veszik számba. Másrészt kis, de nem elenyésző (és 1918-ig lassan emelkedő) arányban a kettős szerkezet másik oldalán is voltak zsidók, illetve annak kvalifikáltak. Harmadrészt fontos tisztázni - s ez az ilyenfajta számításokból majdnem mindig kimarad -, hogy a duális szerkezet zsidók által dominált pólusának milyen részét foglalták el egyéb nem magyarok vagy allogén eredetű asszimiláltak (németek, szerbek, szlovákok, örmények stb.). A duális szerkezet tulajdonképpeni etnikai személyzetét ritkán nevén nevező Erdei maga is explicit módon szól a zsidók mellett a többi allogén csoport súlyáról.29
Gyáni ez utóbbi témával kapcsolatban veti szememre (269/B. old.), hogy "a polgári középosztály formálódásainak egyéb [nem zsidó] forrásai" közül hajlom arra, hogy "kizárja[m] a magyar elemet". Itt valóban vitatható, mert a társadalomtörténet által éppúgy tabu alatt tartott témáról van szó, mint a zsidóság kérdése, tudniillik arról, hogy a nemzetiségeknek a modernizációs folyamatban részt vevő részlegei milyen indíttatással és körülmények között, milyen irányú és mértékű mobilitási utat jártak be.
A téma fontos és könyvemben
is, más munkáimban is csak érinteni tudtam. Az erre
vonatkozó jelzések azonban Gyáni kétkedésével
ellentétben rendre azt engedik vélelmezni, hogy a magyarok
a polgári póluson a többinél gyengébben,
s az egész modernizációs folyamatban főképp
nem szabadpályákon, hanem igenis a (nem kitért zsidóktól)
"védett" állami piacokon vettek részt. Saját
felmérésemben az 1900-as évben Budapesten egyetemre
járó diákságból (a magyarosított
nevűek bizonytalan száma miatt nem teljesen pontosíthatóan)
20-30%-ra lehetett a magyarokat becsülni.30 Ez bizony igen alacsony
arány az etnikailag többségükben magyar nemesi
és honorácior rétegek arányához, vagy
akár az 1880-as népszámlálás által
az össznépességben talált 46%-nyi magyar ajkúhoz
képest.31 Azonban az egyetemisták egy (valószínűleg
nagyobbik) hányada, tudjuk, közhivatalnoknak ment, nem szabadpiaci
pályára. Így a Gyáni által felvetett
kérdésre sokkal közvetlenebb jelzést nyújt
Vörös Károlynak a fővárosi virilistákról
írt úttörő könyvének névanyaga.32
Minden finomabb elemzés helyett (s remélhetőleg ezt
megelőlegezve), puszta gyorskódolással nyert összesítés
szerint a századforduló fővárosi gazdasági
elitjének a könyv legalább két helyén
említett állományából (feltételezhetően
ezek lehettek e népesség kiválasztási kritériumai
szerint a legvagyonosabbak vagy másképp legtekintélyesebbek)
a magyar nevűek mindössze 15,3%-ot tettek ki (ebből 7,9%
mágnás), s az összes említettből is csak
16,4%-ot (köztük 4,7% mágnás), szemben a 79,6%,
illetve 74,4% német nevűvel (ezek között többségükben
- a könyvben nem részletezetten33 - zsidókkal), illetve
5,1% és 9,2%-nyi más (főképp szláv) nevűvel.
Tekintve, hogy a magyar nevűek között itt is meghúzódhattak
magyarosított nevű allogén eredetűek, nem beszélve
arról, hogy a bene possessionati nemesség jó része
nem viselt mágnási címet, s ilyenek is jócskán
szerepelhettek a magyar nevűek között, a főváros
vagyonos rétegében a nem nemes (tehát valamiképp
"polgárinak" tekinthető) magyar hátterűek aránya
elenyészőre (talán csak 5% körülire) tehető.
Ezek után hármat lehet találgatni, hogy akkor "hol
is voltak a magyarok"? A főváros vagyonos vállalkozó
polgárságában és szabadértelmiségi
elitjében bizonyíthatóan alig, szemben a zsidókkal,
németekkel stb. Gondolom, nem kell hosszasabban bizonygatni, milyen
döntően támasztja ez alá a "kettős struktúra"
koncepcióját.
A zsidó polgárosodás
sajátosságai
Gyáni azt is kétségbe vonja, hogy a zsidóság a megfelelő polgári rétegeknek átlagban mindig a legmodernebb beállítottságú részlegeit alkotta. Itt én valóban általános tendenciáról beszéltem, s elképzelhető, hogy egyes történelmi helyzetekben és bizonyos szakmákban a kutatás pontosítja, esetleg meg is hazudtolja a tétel érvényességét. Várom ezeket az eredményeket. Az általam használt utalások - például a budapesti zsidóság rétegsajátosan is mindig jobb lakásviszonyaira nézve,34 vagy (amit Gyáni külön inkriminál) az ügyvédek között a vállalati jogtanácsosság meghonosításában vitt szerepükre nézve (269/B. old.) - mindenesetre tételemet igazolják. Igaz, a könyvben szereplő munka megfogalmazása idején - ami az ügyvédeket illeti - csak Kovács M. Mária kitűnő kutatásaira hivatkozhattam volna. Ő pedig Gyáni vélelmezésével szemben a kortárs Szende Pált követi, "aki a századelőn a gazdasági életben aktív ügyvédeket két csoportba sorolta: a »feudális típusba« azokat, akik elsősorban nagyobb uradalmak, hitbizományok ügyeit gondozták, a »merkantil típusba« pedig inkább a polgári - főként zsidó eredetű - ügyvédeket, akik az ipar és a kereskedelem körében tettek szert nagyobb szerepre."35 Ha Gyánit ez sem győzné meg, akkor bátorkodnék saját idevágó vizsgálatomra utalni. Az 1941-ben aktív ügyvédek 1933-as (tehát még egy "békésebb", a zsidótörvények előtti egyik évére vonatkozó) adójegyzékének tanúsága szerint a zsidó ügyvédek között több mint kétszer annyi (a zsidó vallásúak 17%-a, a zsidó eredetűek18%-a) űzött kizárólag vállalati jogtanácsosi praxist, szemben keresztény kollégáik 8,5%-ával.36 Íme tehát néhány hiányolt "forrásszerű adat" (269/B. old.).
Gyáni, igen helyesen, több egyéb fontos problémát is felvet azonban a magyarországi polgárosodás természetével kapcsolatban, melyekkel lehet, sőt kell is vitatkozni - persze lehetőleg újabb kutatási eredmények tükrében. Például olyanokéban, mint a zsidóság belső megosztottságára vonatkozó adataim, melyeket Gyáni érvként hoz fel az egész zsidóság különös polgárosodási potenciáljának cáfolására (269/A. old.). Ezt a komplex kérdéskört sem tanulmányomban nem próbáltam kimeríteni, sem itt nem tárgyalhatom érdemben. Válaszom a további kutatások reményében egyelőre három pontban foglalható össze.
Egyrészt az ortodoxia viszonylagos "immobilitása" csak a zsidó neológiához képest feltűnő (s én idézett munkámban kizárólag evvel foglalkoztam), a környezetét alkotó társadalomhoz képest már egyáltalán nem. Így, hogy csak az ügyvédek által fémjelzett modernizált osztályszerkezet példájánál maradjunk, a legkeletibb és leghagyományosabb ortodox vidékeken is a zsidók (s jórészt minden bizonnyal a helyi zsidók) adták már a század elején az ügyvédség felét vagy többségét: a városokban (Máramarossziget, Ungvár, Munkács) 53%-ot, egyebütt összesen 47%-ot.37 A vagyon- (pl. földbirtok)struktúra, az iskolázottság, a "polgári" önálló rétegek súlya stb. kritériumai szerint (itt nem részletezhetően) hasonló különbségeket találunk az ortodox zsidóság előnyére közvetlen környezetének átlagnépességével szemben. Például ha az összes szabadfoglalkozású értelmiséget (orvos, ügyvéd, gyógyszerész, állatorvos, újságíró, színész, mérnök) egybevesszük, közöttük 1910-ben Máramarosban 32% zsidót találunk (míg az összlakosságban csak 18,1%-ot), Beregben azonban 58%-ot (míg az összlakosságban mindössze 10%-ot), Ungban már 60%-ot (míg az összlakosságban alig 10,8%-ot).38
Másrészt a hagyományos életmóddal induló zsidóságnak a modernizációs mobilitásra való esélyeit megkülönböztetően növelő kollektív tulajdonságait (írásbeliség, felekezeti intellektualizmus, gazdasági racionalitás stb.) akkor is bizonyítani lehet, ha ezek modernizációs hatásainak kibontakozását - az ortodoxia esetében éppúgy, mint a legtöbb más hagyományos vallásos kötelékben maradó csoportnál - a vallásosság behatárolta. Bizonyos mértékű szekularizáció nélkül nem képzelhető el nagyméretű szakmai-gazdasági mobilitási trendváltás, különösen a zsidóságban nem, ahol a vallásosság az életmódot, az időbeosztást és az általános életvitelt messzemenően megszabja.
Harmadrészt természetesen mindenfajta modernizációhoz idő kell. Így nem érdemes az emancipáció előtti "jobbára feudális vagy kvázi feudális formák között" élő zsidósággal példálózni (270/A. old.) s avval sem, hogy a gazdasági "polgárosodás" a zsidóságnak ekkoriban csak kis részét érintette. Még Gyáni Bácskai Vera ilyen irányú kutatásait idéző passzusából is egyértelműen kiderül, hogy miután (a zsidókról szólva) "szerepük a század első felében korántsem volt olyan domináns, mint a későbbi évtizedekben", ebből egyenesen következik, hogy később - amikor ugyanis kialakult a feudális kötöttségektől nem terhelt nagykereskedelem - bizony dominánssá vált.
Nemigen érthetők Gyáni
érvei arról, hogy a zsidó polgárosodás
- mint ezt állítólag a kortárs megfigyelő,
Weis István is megkérdőjelezte (sajnos nem tudtam azonosítani
a hivatkozott helyet) - vajon "hiánytalan" volt-e? (267/B. old.)
Fogalmam sincs, miben állhat a "hiánytalan" polgárosulás.
Mert ha az általános vállalkozói habitus, az
intenzívebb és a "polgári" szabadpályák
felé irányuló mobilitás, a szabadpiaci versenyben
a konkurenseknél sikeresebb tőkegyűjtés, a jobb
lakáskörülményekkel jelzett életminőség,
a leszármazottaknak a többi rétegnél mindig jelentősen
gyakoribb és magasabb szintű iskoláztatása,
ezeknek az összes többi diákcsoportot felülmúló
iskolai kitűnősége, a jelentősebb kultúrnyelv-ismereti
tőkeszerzés, a nagyobb műveltségi befektetések
- hogy csak a könyvemben is, jelen jegyzetemben is bizonyított
vagy valószínűsített adalékokra hivatkozzam39
- nem az erőteljesebb s talán a többiekénél
"hiánytalanabb
1 BUKSZ, 1997. Ősz, 266-276 old. Hivatkozásaimban a könnyebb azonosítás végett az oldalszám mellett az oldaloszlopot (A vagy B) is jelölöm.
2 Ezúttal kérem az olvasók elnézését a lentebbi s nem önmutogatásnak szánt hivatkozások nagy számáért. A BUKSZ könyveimet felsorolja ugyan, de - közismerten - munkásságom túlnyomó része nincs meg könyvalakban (s ez pillanatnyilag még a magyar nyelvűekre is vonatkozik). 1990 óta 68, a zsidóság problémakörét érintő tudományos jellegű publikációról van szó, s ebből mindössze kettő az önálló könyv. Itt mindenesetre magyar munkáim nyernek elsődlegesen említést, az idegen nyelvűek csak akkor, ha a kérdéses témát az előbbiek még megközelítőlegesen sem tárgyalják.
3 Szociológiai kísérlet a magyar zsidóság 1945 és 1956 közötti helyzetének elemzésére. In: Kende Péter (szerk.): Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon. Magyar füzetek kiadása, Párizs, 1984. 37-180. old.
4 A Shoah, a rendszerváltás és a zsidó azonosságtudat válsága Magyarországon. In: Kovács M. Mária, Yitzhak M. Kashti és Erős Ferenc (szerk.): Zsidóság, identitás, történelem. T-Twins, Bp., 1992. 23-45. old. A zsidó-magyar önazonosítás történelmi stratégiáira vonatkozó munkáim könyvformában megjelenés alatt vannak az Új Mandátum kiadónál.
5 A zsidó vallásváltás szociológiai problémái. In: Évkönyv, Országos Rabbiképző Intézet, Bp., 1995. 93-98. old.; Traumahatás és menekülés. A zsidó vallásváltók szociológiája 1945 előtt és után. Múlt és Jövő, 1994. 2. szám, 84-104. old.
6 Palásti Mónikával, Ecsetvonások a budapesti ortodoxiáról. Városi negyed, 1995. 1. 57-72. old.
7 Bonnes á tout faire et prostituées dans la Hongrie d'ancien régime. Actes de la Recherche en Sciences Sociales, 1994. 104. szám, 3-17. old. A cikk magyar verzióját lásd a Városi negyed készülő különszámában a prostitúcióról (1998).
8 Hadas Miklóssal, Football és társadalmi identitás. Replika, 1995. június, 17-18. old.
9 A vegyes házasságok Budapesten 1950 előtt, néhány kutatási eredményről. Múlt és Jövö, 1993. 3. szám, 81-88. old. ; Csoportközi távolság, réteghelyzet és a zsidó-keresztény házasságok dinamikája Erdélyben a világháborúk között. Korunk, 1991. augusztus, 941-954. old.
10 Gyáni kritikájának közlése óta megjelent erre vonatkozó könyvem: Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenségek Magyarországon (1867-1945), Replika kör, Bp., 1997. 272. old.
11 Az előző jegyzetben idézett könyv több tanulmányában vagy a recenzált könyvnek A felekezetek közötti házasságok általános szociológiai elmélete a régi rendszer idején című fejezetében.
12 Ez továbbra is így van. Pillanatnyilag is tucatnyi kisebb-nagyobb társadalomtörténeti felmérés részben feldolgozott, részben feldolgozás előtti nyersanyaga áll kiadatlanul kartonjaimban a szegedi, a kiskunhalasi, a jászberényi, a balassagyarmati és a jászapátibeli gimnáziumok diákságáról, változó korszakhatárral (legtöbbjükre nézve 1900 és 1945 között), a névmagyarosításokról 1894 és 1960 között (Kozma Istvánnal közösen), a teljes budapesti "középiskolai piacról" (beleértve a gimnáziumok, reáliskolák, polgárik és felső kereskedelmik hallgatóságát 1870 és 1930 között), a budapesti, szegedi, temesvári, aradi, brassói, kassai és nagyváradi zsidó áttérésekről (1900 és 1960 között), a "demográfiai modernizációról" a házas piacon és a születések területén Budapesten, Újpesten, Szegeden és Kiskunhalason (1900-1950 időhatárral, választott mintaévekre nézve), a budapesti ortodoxia házas szokásairól és az anyakönyveiben regisztrált születésekről. Megvallom, továbbra is előfordul, hogy "kiadatlan kutatási eredményekre" hivatkozom vagy pusztán feltevések hivatkozás nélküli megerősitése végett ezekből az anyagaimból is merítek.
13 A felekezetek közötti mennyiségi beiskolázási valószínűségekre nézve - az osztálystrukturális különbségek semlegesítése után - lásd magyarra csak most fordított tanulmányomat, A zsidó túliskolázás társadalmi körülményei az 1945 előtti középiskolákban, Iskolarendszer..., i. m. 145-165. old., különösen 157-160. old. A minőségi egyenlőtlenségekre nézve (melyeket itt a különböző tantárgyakban elért átlagjegyek kombinált felekezet- és rétegsajátos eltéréseivel mértem) lásd az egész budapesti középiskolás népesség teljesítményét reprezentatív felvétel keretében tárgyaló Társadalmi mobilitás, reprodukció... című munkát (uo. 111-130. old.). Kevésbé részletes a jászberényi gimnáziumra vonatkozó Beiskolázás és tanulmányi kitűnőség... című (uo. 131-143. old.). A három szegedi gimnázium érettségizőire vonatkozó felmérés még kiadatlan anyaga minden tekintetben megerősíti a zsidó diákság rétegek szerint külön-külön kimutatható "túlteljesítési" hajlamát.
14 Igaz, hogy szöveges fogalmazásom egy olyan összehasonlításra is utal, melynek még nem dolgoztam fel forrásait.
15 Felekezeti státus és iskolai egyenlőtlenségek, idézett cikk a könyv 40. oldalán. Így míg 1909-1915-ben a katolikus gimnáziumok diákjainak több mint harmada (35,6%-a) nem volt katolikus, ez az arány 1938-42 között 13,3%-ra zsugorodott.
16 Lásd többek között: Csoportközi távolság, réteghelyzet..., i. cikk 943. old.; Rétegmobilitás, státusmobilitás és felekezeti vegyesházasságok Budapesten a két világháború között. Szociológiai Szemle, 1993. 2. szám, 3-45. old., passim. Emellett, mint fentebb említettem, e témában immár valóban nagyméretű, állami anyakönyvi forrásokbol gyűjtött reprezentatív felvételi anyag felett rendelkezem Budapestre, Szegedre és Kiskunhalasra nézve.
17 Les Juifs dans la structure des classes en Hongrie: essai sur les antécédents historiques des crises d'antisémitisme du Xxe siècle. Actes de la Recherche en Sciences Sociales, 1978. 22. szám, 25-59. old.
18 Ezekben sajnos kritikusom is ludas. Budapest statisztikai forrásai a két világháború között című beszámolójában (Rendi társadalom, polgári társadalom, 2, Gyula, Békés Megyei Levéltár kiadványa, 1989. 101-106. old.) például a lakásstatisztikákról csak futólag emlékezik meg, mivel - állítása szerint - "a szakszóval relatív lakásmutatóknak nevezett vonatkozások kidolgozatlanok maradtak e statisztikákban, a lakások műszaki állapotát, felszereltségét, komfortosságát leíró táblák nincsenek összefüggésbe állítva a lakók (bérlők, tulajdonosok) társadalmi jellemzőivel (családnagysággal és összetétellel, társadalmi státussal, jövedelemmel stb.)". Ennek a vélekedésnek sok szempontból (bár persze nem mindegyikből) pont az ellenkezője igaz. A főbb rétegváltozok szerinti budapesti lakás- és ingatlanadatoknak - melyek a szocializmus előtti rendszer nagyszerű társadalomstatisztikusain s rajtam kívül sajnos senkit sem igen érdekeltek eddig - például valoságos tárházát szolgáltatják sokféle bontásban az Illyefalvi Lajos szervezte nagy összeállítások (lásd a "polgári népesség lakásviszonyait" bemutató 140 oldalnyi táblát A főváros polgári népességének szociális és gazdasági viszonyai című közismert kiadványban, Bp., 1935. 185-325. old., vagy ennek a Munkásokra vonatkozó testvérkötetében, Bp., 1930. 137-145. old.) a sok egyéb adatforrás mellett. Így pl. csak a kombinált réteg- és vallássajátos lakásmutatókra lásd - egyebek között - a Budapest Székesfőváros Statisztikai Közleményei sorozat 54/1 kötetét (115. old.), ugyanannak 68/1. kötetét (170. old.), vagy a Statisztikai Értesitő 1942. júliusi számát (149. old.).
19 Les Juifs et le ‘placement pierre' en Hongrie autour de 1930. Actes de la Recherche en Sciences Sociales, 1990. 85. szám, 81-93. old.
20 Az ingatlanbefektetéseknek ezt a viszonylagos gyengeségét a budapesti zsidóság jövedelemforrásainak szerkezetében szépen illusztrálják például az 1937-es adókimutatások. Míg a zsidók az általános kereseti adók 51,6%-át és a jövedelmi adók 44,2%-át fizették, addig a házbirtokra kivetett vagyonadónak csak 40,9%-át. (Adatforrások: Statisztikai Értesítő, 1939. feb-ruár, 17. old., uo. március, 42. old. és uo. április, 65. old.).
21 Illyefalvi Lajos: A polgári népesség..., i. m. 777. old.
22 Uo. 735. old.
23 Budapest Székesfőváros Statisztikai Közleményei 90. 3. szám, 1937. 2-3. old.
24 Professional Status, Social Background and the Differential Impact of Right Radicalism among Budapest Lawyers in the 1940s. In: Ch. McClelland, S. Merl, H. Siegrist (szerk.): Professionen im modernen Osteuropa. Duncker & Humblot, Berlin, 1995. 60-89. old., különösen 84. old.
25 Annak idején nekem jutott az a szerencse, hogy Lengyel munkájának egy 1985-ben, Párizsban általam rendezett konferencián először biztosíthattam nemzetközi nyilvánosságot. Lásd cikkét: The Ethnic Composition of the Economic Elite in Hungary in the Inter-War Period. In.: Social and Economic History of Central European Jewry. In.: Y. Don és V. Karady (szerk.): Transaction Publishers, New Brunswick, London, 1989. 229-247. old.
26 Lengyel György: A multipozicionális gazdasági elit a két világháború között. ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet, Bp., 1993. különösen 41-46. old.
27 A zsidóság osztályszerkezetének újabb bemutatására (Kovács Alajos, Szekfű és más korábbi szerzők munkái után) lásd, többek között, Zeke Gyula összeállítását: Statisztikai melléklet. In: Hét évtized a magyar zsidóság életében. MTA Filozófiai Intézete, Bp., 1990. I. kötet, 192-193. old. Kemény Istvánnal közös cikkünkben ennél is részletesebb összeállítást találni. Ezekből vett át Kende Péter az idézett Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon c. kötet 33-35. oldalán.
28 Főképp Illyefalvi Lajos (már idézett) összeállításaira gondolok és a Budapest Székesfőváros Statisztikai Közleményei sorozat kimeríthetetlenül gazdag anyagaira. Szabadna hozzátennem, hogy a honi kutatásban ezeknek a sokrétű anyagoknak rendre csak egy töredékét hasznosítják, s a legritkábban a vallássajátos mutatókat. Az a bizonyos tabu még éreztetné hatását?
29 "Így történt, hogy a kapitalizmus maga építette ki a modern polgári társadalmat a történelmi társadalomszerkezet mellett. Részben idegenekből, részben pedig a magyar társadalom kötetlenebb elemeiből. Tehát elsősorban a zsidóságból, másodsorban a németségből." Erdei Ferenc: A magyar társadalom a két háború között. Valóság, 1976. 3. szám, 28. old.
30 Nemzeti és felekezeti kisebbségek a budapesti egyetemeken a századfordulon. Iskolarendszer..., i. m. 195-215. old., különösen 208-212. old.
31 Népszámlálási eredmény. Magyar Statisztikai Közlemények, 27. szám, 132-133. old.
32 Budapest legnagyobb adófizetői, 1873-1917, Akadémiai, Bp., 1979 (lásd a Személy és családnevek mutatóját a 175-186. oldalon).
33 Sajnos Vörös tanár úr többszöri unszolásom ellenére is elhárította volt virilistái felekezeti megoszlásának publikálását, melyre nézve céduláin megvolt az információ, s mely tulajdonképp könyve egyik kulcstáblázata lehetett volna.
34 A felekezetsajátos lakásminőség kérdéséről már többször referáltam, legelőször Kemény Istvánnal írt tanulmányomban: Antisémitisme universitaire et concurrence de classe, la loi de numerus clausus en Hongrie entre les deux guerres. Actes de la Recherche en Sciences Sociales. 1980. 34. szám, 67-97. old., különösen 79-80. old. Az erre vonatkozó adatforrások lelőhelyeire nézve lásd fentebb a 18. jegyzet utalásait.
35 Kovács M. Mária angol nyelvű könyve magyar fordításának sajtó alatt lévő kéziratából (42. old.) idézem a szerző szíves engedélyével. Lásd Liberal Professions, Illiberal Politics, Hungary from the Habsburgs to the Holocaust, Oxford University Press, New York, 1994.
36 Professional Status, Social Background... , i. cikk és oldal.
37 Doma István, Zubánics László: "Mindigre egy bánat marad". Karcolatok a kárpátaljai zsidóság történetéből, In:
P. Punyko Mária (szerk.): Hét kereszt alatt felkelek, Kárpátaljai néprajzi és honismereti dolgozatok. Hatodik Síp-Man-
dátum Kiadó, Bp.-Beregszász,1997. 6-15. old., különösen 8-9. old.
38 Népszámlálási eredmények alapján. Lásd Magyar Statisztikai Közlemények, 61. szám, 432-447. old. passim és uo. 56, 736-781. old. passim.
39 Hivatkozhatnék másra is, amit helyhiány miatt itt nem idézett munkáimban részben már kidolgoztam: pl. a jövővel való pozitív viszony (mely a racionális gazdasági tervezés és élet-
stratégia záloga), a fizikai erőszak elkerülése (még a bűnözésben kifejezett deviancia állapotaiban is), jobb szokásrendi higiénia (melynek többek között az alacsonyabb általános halálozásban, különösen a fertőzö betegségek lényegesen kisebb kockázatában mérhető le hatása), konfliktushelyzetek szerződéses vagy tárgyalásos feloldása, demográfiai racionalitás és bizonyos általános életfegyelem (mely többek között az alkoholizmus radikális elutasításában is megnyilvánul) stb.
40 Ami a dualizmuskorabeli képzőművészeti mecenatúrát és műgyűjtést illeti, a legújabb kutatások arra mutatnak, hogy az arisztokrácia korábbi szerepét 1900 után a zsidó nagypolgárság vette át. Ilona Sármány-Parsons: Notes on Patronage of Modernism in the Fine Arts in Vienna and Budapest at the Turn of the Century. In: History Department Yearbook, 1993. Central European University, Bp., 1994. 145-154. old.
41 Alapítványozás Nyíregyházán a dualizmus korában. Nyíregyháza, 1996. A munkát nem ismertem, itt köszönöm meg tehát cenzoromnak, hogy felhívta rá figyelmemet.
42 Magyar Statisztikai Közlemények, 76. szám, 37. old.
43 A gimnáziumi értesítőből
nyert adat.
44 Andrew C. János kiváló és Magyarországon (talán nem véletlenül) majd' hogy nem ignorált kutatásai szerint: The Politics of Backwardness in Hungary, 1825-1945. Princeton University Press, Princeton, 1982. 110-111. old.
45 Uo. 251. old.
46 Uo. 281. old.
47 Erről szólnak Kovács M. Mária részben Gyáni által is idézett kutatásai. A 35. jegyzetben idézett könyv mellett lásd The Politics of the Legal Profession in Interwar Hungary, Institute of East Central Europe, Columbia University, 1987.
48 A kifejezést újabban Rolf Fischer használta kitűnő könyvében: Entwicklungsstufen des Antisemitismus in Ungarn, 1867-1939. Die Zerstörung der magyarisch-jüdischen Symbiose. München, Oldenburg, 1988.
49 Felhozott példáimat ellenőrizni lehet az Encyclopaedia Judaica (Jerusalem, 1971) megfelelő cikkeiben, mint "France" , "England", "Italy" stb.
50 Az egész kérdéskörre nézve lásd Pierre Birnbaum: Les fous de la République. Histoire politique des Juifs d'Etat de Gambetta á Vichy. Fayard, Paris, 1992.
51 Kovács Alajos: Polgári házasság - egyházi esküvő. Magyar Statisztikai Szemle,1935. 2. szám, 87-99. old.; A házassági megegyezések tulajdonképeni hatása. Budapesti Szemle, 1938. május, 185-219. old. A fontosabb s kartonjaimban található szekularizációs jelzések között - melyekre könyvemben elmulasztottam hivatkozni - említhetem a következőket: az egyházi anyakönyvi aktusok nemek szerinti deficitje az állami anyakönyvekben bejegyzettekkel szemben, a vegyes házasságok aránya, nevezetesen a reverzális nélkül s ezeken belül a nem saját felekezet javára kötötteké (s ez is különösen a katolikusoknál), a felekezetből való kilépés (felekezeten kívüli státus választása), a gyerekeknek más felekezeti vagy állami iskolába járatása (ott, ahol a saját felekezetnek is volt elérhető iskolája, mint Budapest belső kerületeiben), az opportunus vagy stratégikus vallásváltás (nyomásmentes időszakban), a válások gyakorisága (különösen a katolikusoknál), a más vallású templomban való esküvő (ez ritkán ugyan, de egyes protestáns templomokban előfordult, különösen a budapesti unitáriusoknál). Mind-ezeket a jelzéseket természetesen sajátos, néha regionálisan is változó jelentéstartományaik szerint igyekszem minősíteni egy kidolgozás alatt lévő munkámban.
52 Lásd erre nézve fentebb említett s Gyáni által is idézett cikkemet, Társadalmi mobilitás, reprodukció..., Iskolarendszer..., i. m., 115. és 118-119. old.
53 Nők a modern felsőbb iskolázás korai fázisában. Iskolarendszer..., i. m., 57-74. old.; A zsidó túliskolázás társadalmi körülményei..., uo., 154. old.
54 Lásd a 7. jegyzetben idézett tanulmányt.
55 Lásd a 6. jegyzetben idézett tanulmányt.
56 Lásd a Rétegmobilitás, státusmobilitás... című fentebb idézett cikkemet, különösen 36-41. old. (A nemi egyenlőtlenségek logikája a vegyes házas mobilitás erőterében).
57 Mária M. Kovács: Hungarian Women Entering the Professions: Feminist Pressures from Left to Right. In: V. Karady, W. Mitter (szerk.): Bildungswesen und Sozialstruktur in Mittel-
europa im 19. und 20. Jahrhundert. Böhlau Verlag, Köln-Wien, 1990. 247-25. old., különösen 250. old.
58 Lásd többek között a 4. és az 5. jegyzetben fentebb idézett munkáimat.
59 Az adatokat lásd a 134. oldalon.
60 A számítás forrását lásd a tárgyalt könyv 134. oldalán. Mivel Budapestre nézve a háborús évekre és 1928-30-ra nincs adat, a becsléshez az adatokkal illusztrált években a budapesti kitéréseknek az országos számhoz viszonyított arányát (70,6%) alkalmaztam az 1915 és 1934 közötti országos számokra. Az 1918-ra hiányzó országos adatot az 1917-es alapján becsültem meg.
61 Az adatot Paula Hyman után Esther Benbassa idézi Histoire des Juifs de France című könyvében. Seuil, Paris, 1997. 238. old.
62 A nyers adatokat lásd tárgyalt könyvem 130-131. oldalán.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu