Karády Viktor:
Zsidóság, modernizáció,
asszimiláció
Tanulmányok
Cserépfalvi Kiadó, Budapest,
1997
324 old., 920 Ft
(Kontextus könyvek)
Az utóbbi években feltűnően
megnőtt a zsidósággal kapcsolatos történeti
könyvek száma. A Cserépfalvi Kiadó egyik fő
feladatának a zsidótéma tudományos irodalmának
a megjelentetését tekinti. Ebbe a sorba illik az a tanulmánykötet
is, amely a XIX-XX. századi magyarországi zsidóság
legjobb társadalomtörténész-kutatójának
biztosít a korábbiaknál nagyobb nyilvánosságot.
Sajnálatos azonban, hogy a kiadó a könyvnek egyszerre
két címet adott, fejtörést okozva ezzel bibliográfusnak
és recenzensnek egyaránt. Eldönthetetlen, hogy melyik
cím érvényes: az, amelyik a fenti címleírásban,
vagy ami a kötet címoldalán, a borítón
olvasható (Zsidóság, modernizáció, polgárosodás.
Tanulmányok)?
Ettől eltekintve a kiadót
dicséret illeti a kevéssé olvasmányos, ám
tudományos értéke szerint fontos mű megjelentetéséért,
valamint a szöveggondozás alapossága miatt is. Régóta
esedékes, hogy Karády Viktor elmúlt évtizedben
írt és kis példányszámú folyóiratokban
megjelent dolgozatai végre együvé kerüljenek. Közülük
persze csak azok, melyek Karády szemléletmódját
leghívebben reprezentálhatják. Ezért is tekinti
a szerző művét ">>bevezető<< szándékú"
könyvnek, melyet - mint reméli - "nemsokára tematikusan
koncentráltabb" tanulmánykötetek követnek (9. old.).
Alkalom nyílik tehát rá, hogy a bíráló
akár egyetlen mű kapcsán is kifejthesse a véleményét
Karády társadalomtörténeti munkásságáról,
amely érezhető hatással van a hazai társadalomtörténészek
fiatalabb nemzedékének sok tagjára.
Tagadhatatlan, hogy Karády
Viktor már azzal újat hozott a hazai zsidóság
újkori történetének feltárásában,
ahogyan a tárgyát definiálta. Pedig egyszerűen
csak magukról a zsidókról kezdett beszélni
minden különösebb fogalmi áttétel nélkül.
Ennek a tabukat sértő tudományos diskurzusnak szerinte
az a jelentősége, hogy szakít a zsidó múltat
illető elhallgatással, valamint ama eufemisztikus átkategorizálási
gyakorlattal, amely a probléma megközelítésének
általános kánonja lett
Európa keleti felén. Az utóbbin
azt érti a szerző, hogy "a hivatalos marxizmus álszociológiai
kliséinek Prokrusztész-ágyába gyömöszölték
a zsidóságra történő minden utalást.
Így [...] magukról a zsidókról is legtöbbször
csak képletesen lehetett hírt kapni, mint a >>plutokrácia<<,
a >>kispolgárság<< képviselőiről,
vagy egyszerűen [...] mint >>polgári elemekről<<..."
1
A zsidóság történetének
kérdése 1950 után megszokottá váló
"hivatalos" és "tudományos" szemléletétől
persze csak a többrendbéli kívülálló
függetleníthette magát úgy, mint Karády.
E téren különös jelentősége van a ténynek,
melyről a kötet első írása, a szerzővel
Marjanucz László által még 1988-ban készített
szakmai interjú tájékoztat (Zsidó identitás
és asszimiláció Magyarországon), hogy Karády
1956 óta él külföldön (és a francia
tudományos élet részese), valamint, hogy képzettségét,
tudományos előéletét tekintve szociológus,
nem pedig historikus. Kívülállóként több
lehetősége nyílt a tabu áthágására,
ami azonban semmit sem von le Karády intellektuális bátorságának
és tudományos teljesítményének az értékéből.
A csend megtörése, valamint
a képes beszéd felváltása a téma közvetlen
megnevezésének tudományos diskurzusával egyaránt
döntő szempont Karády zsidó társadalomtörténeti
kutatásainak a megítélésében. Ám
félrevezető lenne a korábban Durkheim, Halbwachs és
Mauss hátrahagyott írásainak a sajtó alá
rendezésével megbízott, majd a francia egyetemek múltját
kutató Karádyt pusztán mint zsidó specialistát
beállítani. Mint arról maga is szól, de tanulmányai
szintén tanúsítják, a hazai témára
szakosodó társadalomtörténészt valójában
a XIX. század végi, XX. század eleji magyar tőkés
átalakulás foglalkoztatja. Következésképpen
a zsidóság is azért érdekes a számára,
mert a nagy átalakulás folyamatában erre a népcsoportra
történetesen nagy szerep hárult. Magyarán: Karády
a zsidó problematikából is éppen csak arra
kíváncsi, ami közvetlenül vagy kimutathatóan
kapcsolódik az ország gazdasági, társadalmi
és szellemi modernizációjához.
Ez a kutatói kíváncsiság
egyúttal határozott szemléleti előfeltevések
kiindulópontja is. Karády felfogása a magyarországi
polgári átalakulásról (a modernizációról)
röviden így summázható: jóllehet a "nemzeti
modernizációt" a hagyományos (nemesi) társadalom,
pontosabban annak "erős liberális elitje" kezdeményezte
és tette politikai programmá, ám tényleges
megvalósítása az emancipált és gyorsan
aszszimilálódó zsidó felekezeti kisebbség
feladatává lett, melynek gazdasági szerepvállalása,
polgárosodása és szellemi újítókészsége
a modernizáció sikerének fő vagy szinte egyedüli
garanciája. Ezért a nagy átalakulásról
sok minden elmondható, ha beható vizsgálatnak vetjük
alá a zsidó népességet a maga társadalmi
valójában.
Korántsem előzmény
nélküli a koncepcióba foglalt társadalomkép,
jóllehet Karády ismételten csak Erdei Ferenc kettős
társadalmi struktúra elméletére utal igazolásul.
Ám az eszmetörténeti szálak legalább a
századforduló idejébe vezetnek bennünket vissza.
Ennek fényében az, amit Erdei a második világháború
éveiben papírra vetett, majd kéziratban hagyott,
2
kevésbé eredetiségével, mint inkább
a szemléleti kánon fogalmi kidolgozottságával
emelkedik ki a sorból. A vélekedés tudományos
tézissé szilárdítását Szekfű
Gyula végezte el a Három nemzedék című
művében (1920). Szekfű itt többek között
azt állítja, hogy: "A kapitalizmus hirtelen fellendüléséhez,
az indusztrializmus és pénzüzlet szédületes
kifejlődéséhez a zsidóság szolgáltatta
az agyvelőt és embert"; valamint, hogy az ország kulturális
haladása "alapjában véve nem volt egyéb, mint
az értelmiségi pályáknak a zsidósággal
való átitatása".
3
A kapitalizmus és
a zsidóság "szövetségének" Szekfű
szerint az a "legújabb történetünkre fontos tény"
képezi az alapját, hogy "az új kapitalizmusban a
magyarság nemcsak tőkével nem, de vezető szellemmel,
ipari és kereskedelmi üzembeli munkával sem vett részt".
4
Természetesen Weis István,
a Horthy-kor éles szemű konzervatív szociológusa
sem idegenkedett a zsidóság e fogalmától, jóllehet
ő már a kétségeit sem hallgatja el azt illetően,
hogy hiánytalan-e a honi zsidóság polgárosodása
(a polgárosultsága, ahogy nevezi).
5
Nincs tehát abban semmi meglepő,
hogy Erdei véleménye szerint "a vállalkozás
zsidó pálya is egyúttal [...] Ugyanilyen értelemben
polgári pálya az az értelmiségi foglalkozás
is, amely a vállalkozás keretei között képződött
ki".
6
A magyar társadalom kettős
struktúrájának röviden vázolt fogalmát
rendszerint statisztikai adatokkal szokás alátámasztani.
Szekfű először vonakodik ugyan tézisét ezúton
bizonyítani, néhány sorral lejjebb mégis utal
rá, hogy az orvosok 48%-a 1900-ban a zsidókból került
ki; ami, szerinte, jelzi a zsidó térfoglalást a "jobb
keresettel kecsegtető pályákon".
7
Ám
később is mindig ez szolgáltatta a koncepció
döntő bizonyítékait (Glatz, Hanák).
8
Karádynak a magyar társadalomfejlődésről
vallott felfogása ezen az axiomatikusan kezelt fogalmi alapon nyugszik.
Amint A zsidóság polgárosodásának és
modernizációjának főbb tényezői
a magyar társadalomtörténetben című 1989-es
tanulmányában kijelenti: nem kísérli meg részletes
statisztikai elemzéssel bizonyítani, hogy "a modern kori
magyar társadalomfejlődés az uralkodó rétegekben
kettős szerkezetű elrendezést hozott létre",
mivel "az erre vonatkozó adatok közismertek".
9
Majd így folytatja: "Így utalhatunk az Erdei Ferenc-féle
kettős struktúra koncepcióra, mely az egyenlőtlen
polgári fejlődés problémakörének
talán legismertebb, ha nem is legpontosabb kidolgozását
nyújtja." (81. old.) Karády adottnak veszi tehát,
hogy a zsidóság "egyedülálló szerepvállalása"
a kapitalizmus gazdasági, társadalmi és szellemi megteremtésében
rejlik. Tanulmányában számba veszi azokat a feltételeket,
külső-belső adottságokat, amelyek a zsidóságot
Magyarországon kivált alkalmassá tették e szerep
minél teljesebb betöltésére. Ennek során
arra következtet, hogy a honi zsidóság összes társadalmi
attribútuma hozzájárult a rá háruló
szerep kellő betöltéséhez. A szerző valójában
fordított logikát követ az érvelés során,
mivel a modernizáló szerep megszabta feltételekhez
méri szereplőit. A minden tekintetben feltűnő
mozgékonyság, a racionális gazdasági viselkedés
iránti hajlam, az újítókészség,
a teljesítményelvűség, a munkaközpontú
életvitel és végül a tudás, a szakmai
hozzáértés kivételesen nagy becsülete
- szerinte ezek a modernizáció fő kívánalmai,
melyeknek nálunk a zsidóság helyzeti és belső
adottságai feleltek meg, lévén, hogy e társadalmi
képességek "a magyarországi zsidóság
mintegy eredeti kollektív tulajdonságait képezték".
(90. old.)
Paradox módon még
azok a körülmények is ebbe az irányba hatottak,
melyek látszólag a zsidóság hagyományos
páriasorsának voltak kései következményei:
az asszimilációs kényszer, a státuskompenzáció
igénye vagy a zsidóságon belüli csoportszolidaritás
fenntartása. Egy szó, mint száz: a zsidók "csoportsajátos"
kollektív jegyei egybeestek a modernizáció követelményeivel,
pontosabban, de kimondatlanul: a modernizáció éppen
azokra a kollektív tulajdonságokra tartott igényt,
melyek a zsidóságon kívül "sokkal ritkábban
érvényesültek".
Karády éppúgy
szükségtelennek tartja a kettőzött struktúra
fogalmának empirikus igazolását, mint az általa
kedvvel hivatkozott Erdei vagy a koncepció megannyi híve.
Az írásaiban gyakran alkalmazott gondos és aprólékos
statisztikai bizonyítások rendre elkerülik az alapvető
tények elemzését, mert a szerző csak azt a szerepet
szánja nekik, hogy az axiómaként tételezett
fogalmi alapon álló felépítményt szilárdítsák.
De vajon szükség van-e az alap empirikus igazolására,
illetőleg milyen eszközök állnak egy ilyen művelet
rendelkezésére?
Korábban szóltunk
már róla, mikor és hogyan született e nézet
a századelő olykor antiszemita célzatú diskurzusaiban.
Tudományos pályafutását végigkísérte
a magától értetődőségből
eredő "védettség" bármilyen alapos empirikus
igazolással szemben. Erdeinél kivált hiába
keresnénk a bizonyítást. A szöveg kétségtelen
szuggesztivitásának mélyén, mint Erdei számos
egyéb nézete esetében szintúgy,
10
többnyire
nem a szigorúan vett tudományos argumentáció,
hanem a szerzői látásmód "eredetisége",
a konstrukció racionális felépítése
és a kifejtés megejtő zártsága rejlik.
Ami pedig a gondolatmenetet tapasztalati érvénnyel ruházza
fel, az gyakorta nem több annál, hogy a szerző "élményszerűen
ismeri" (mint ahogy Erdei maga írja) az ábrázolt tárgyat.
Ennél azonban talán biztosabb alapozásra lenne szükség
ama kulcsfogalom esetében, mellyel a XIX-XX. századi magyar
társadalomfejlődés természetét szokás
megragadni.
Az efféle bizonyítás
szerkezeti elemzést, a struktúra többszempontú
és történeti (a dinamikát sem mellőző)
rekonstrukcióját kívánná meg. Olyanfajta
analízis lenne ez, amely a statisztikai és a másfajta
(a kvalitatív) bizonyítás eszközeivel egyaránt
él, amely tehát nem veszi adottnak a korábbi diskurzusokat,
hanem lépten-nyomon szembesíti velük az analízisből
nyert eredményeket. Lehet, hogy közülük számosat
igazol, és hogy a végül kikerekedő kép
sokban emlékeztet majd a diskurzusban foglaltra, ám nem kizárt,
hogy gyökereiben kérdőjelezi meg annak tantételeit.
Ami most számunkra egyedül lényeges: bizonytalan alapra
épül az a társadalomtörténeti elemzés,
amely kritikátlanul teszi magáévá szemléleti
előfeltevés gyanánt a kettős struktúra
fogalmát.
Nem véletlen, hogy a társadalomképének
fogalmi kiindulópontjait a priori módon kezelő Karádytól
annyira idegen az efféle megközelítés, hogy még
a zsidóság társadalomszerkezeti rekonstrukciójának
sem szentel különösebb figyelmet. S ha egyszeri alkalommal
sort kerít is rá, akkor sem vonja le a belőle adódó
következtetéseket. A magyar zsidóság regionális
és társadalmi rétegződéséről
(1910) című tanulmány tudomásom szerint az egyedüli,
melyben Karády valamilyen formában, bár nem túl
bőven, a zsidóság gazdasági (foglalkozási)
rétegződését a belső felekezeti megosztottsággal
(neológok-ortodoxok) összefüggésben felvázolja.
Ám már ez a néhány oldal is (252-260. old.)
meglepő fejleményekre világít rá, melyek
kifejezetten ellentmondanak annak, amit Karády e könyvében
vagy a többi tanulmányában állít, és
fáradságos statisztikai elemzéssel bizonyít.
1. Amint az korábban is kiderült, Karády szerint a zsidóság mint kollektívum a maga "eredeti csoportsajátos" vonásaival vált arra alkalmassá, hogy betöltse a gazdasági és kulturális modernizáló szerepét. A zsidóság ebben adott egysége, minden ezzel ellentétes időnkénti deklaráció ellenére, kulcsfontosságú a szerző számára. Midőn például kifejti, hogy az asszimiláció nem lehetett teljes, akár nagypolgári szinten sem, mert az asszimilánsok társadalmilag progresszívabbak a befogadóknál, állítását azzal támasztja alá, miszerint: "a teljes polgári-demokratikus kibontakozás elvének, melyhez a zsidóságot egyértelműen kötötték gazdasági és szimbolikus-politikai érdekei", nem felelt meg a nemesi eredetű elit "igencsak korlátolt konzervatív-modernizációs programja" (40. old.). Vagy a zsidóság mintegy "eredeti kollektív tulajdonságaként" definiált vállalkozói készségről azt jegyzi meg, hogy: "Ez a gazdasági-vállalkozói racionalitás [...] a modernizáció korszakában is a zsidóság különleges csoportkészségének bizonyult, amennyiben kizárta a státusőrzést célzó, gazdasági célszerűséggel nem vagy kevésbé bíró gazdasági magatartást, mely a patrícius polgárságot, a nemességet, az új keresztény középosztályt és a feltörekvő parasztságot egyaránt jellemezte." (91. old.) Vagyis nem egyik vagy másik csoportjukat, hanem e rétegek egészét. Végül: a zsidóság öröklötten olyan "belső műveltségtőke" birtokosa volt, amely "a zsidóság minden rétegében specifikusan magas és összességében Magyarországon egyedülálló színvonalú iskolázottsági befektetéseivel és sikereivel mérhető le". (97. old., a kiemelés tőlem, Gy. G.) Az ilyen és hasonló attribútumok szinte csak nekik kínálták fel a modernizáló szerep betöltését a liberális (nemesi) politikai program keretei között, hiszen "például a katolikus vallási kötelékkel (s néha, bár sokkal ritkábban, a protestánssal is) összeegyeztethetetlen volt a legtöbb modernizációs ideológiai-politikai elkötelezettség..." (55. old.)
2. Az 1910-re vonatkozóan regionális vetületben vázolt felekezeti és foglalkozási megoszlás korrelálása során viszont Karády, nagyon helyesen, megállapítja, hogy a zsidó népesség ekkor nagyjából felét (!) alkotó ortodoxok kevés vagy semmi jelét nem mutatták a polgárosodásnak, a modernségnek, a gazdasági és szellemi innovációnak. Hiszen: "A hagyományos zsidóság bizonyos csoportjainál az üzleti és kereskedelmi foglalkozás gazdasági konzervatívizmusra utalt, a társadalmi mobilitás hiányára és egyúttal egyfajta kulturális üvegházra is, ahol a társadalmi reprodukció a hagyományos foglalkozási szerkezet keretein belül maradt." (256. old.) Később: "Úgy tűnik, az ortodox területeken, elsősorban a keleti ortodoxia vidékén a hagyományos foglalkozás kategóriáinak dominanciája még a magas képzettséget igénylő pályákra is rányomta bélyegét." (260. old.) Végül: "Az ortodoxia minden fajtáját - legalábbis hosszú távon - bizonyos mértékű társadalmi és foglalkozásbeli immobilitás jellemezte..." (Uo., a kiemelések tőlem, Gy. G.)
A nyilvánvaló különbség
aközött, amit a szerző itt és máshol állít,
nem tüntethető el azzal az érvvel, miszerint ő
mindenkor csak a "polgárosuló" vagyis a neológ, a
városi (kivált a budapesti) zsidó népességről
beszél (55. old.). Nemcsak azért súlytalan ez az ellenvetés,
mert akkor mivégre a zsidóság "csoportsajátos"
és "eredeti kollektív tulajdonságaira" történő
egyetemleges hivatkozás, ha a népesség tekintélyes,
a századfordulón legalább fele részére
nem vonatkozik. Ám azért is, mert mit bizonyítanak
akkor azok a (foglalkozási) statisztikai mutatók, melyekkel
számosan - így Karády is - a zsidóság
"rendre feltűnően erős" (89. old.) polgárosodási
teljesítményét mérik. Mint írja: "a
századfordulón az össznépességnek csak
mintegy 5-6%-át kitevő zsidóság a legtöbb
szabad értelmiségi, magántisztviselői és
gazdaságilag önálló tőkés csoportnak
(kereskedők, ipari vállalkozók) 40-60%-át szolgáltatta".
Sőt, fűzi hozzá, a zsidóság "ezeknek
a csoportoknak (is) általában legdinamikusabb, legmodernebb
rétegeit alkotta..." (82. old.) Majd példaként az
ügyvédeket említi, ahol állítólag
"a vállalati és közületi jogtanácsosság
meghonosításával a zsidó ügyvédek
a századforduló évtizedeiben a nagyobb városokban
túlsúlyra jutottak" (83. old.). A zsidó ügyvédeknek
a vállalati és közületi jogtanácsosság
meghonosításában játszott úttörő
szerepét egyébként semmilyen forrásszerű
adattal nem támasztja alá, mivel a hivatkozott tanulmány
megadott helyén csak az olvasható: a századfordulón
Budapesten túlsúlyba kerültek a zsidók az ügyvédek
között, és a századfordulón nőtt az
ügyvédek (de nemcsak a zsidó ügyvédek) összefonódása
az üzleti élettel.
11
Egyáltalán, elegendő-e
egyedül a foglalkozási statisztika a polgári társadalmi
minőség mutatójaként, ha egyébként
tudjuk (Karády is tisztában van vele), hogy pusztán
az iparos és kereskedő önálló státus
további kvalifikációk nélkül semmit sem
árul el arról, ki mennyire vált polgárrá.
A budapesti nagykereskedőt, aki nyelvében, esetleg nevében
megmagyarosodott, aki a neológ felekezetet választotta, illetve
esetleg már ki is keresztelkedett, vagy aki kész a vegyes
házasságra is, csak a merőben formális ágazati
statisztika sorolja a falusi, ortodox, északkelet-magyarországi
fűszeressel egy csoportba (így keletkezik a statisztikai mutató).
Mélyebb társadalomtörténeti elemzéssel
kell kijelölni valamennyiük pontos helyét a struktúrában,
melynek eredményeként azután felekezeti hovatartozásában
is azonosítható lesz a kifejezetten vállalkozó,
kereskedő és iparos réteg. Aligha kétséges
azonban, hogy a zsidó felekezeti státus önmagában
nem ruházza fel a zsidóságot azzal a "különleges
csoportkészséggel", amely "a magyar társadalomban
ritka teljesítményethoszt és munkamorált" kibontakoztatta
(91. old.).
Igaz, Karády néhol
megemlíti a polgári középosztály formálódásának
egyéb forrásait is, ám hajlik rá, hogy a folyamatból
kizárja a magyar elemet: "Párhuzamosan alakult ki, jórészt
nem magyar eredetű elemekből - zsidókból, németekből,
szlávokból - a tulajdonképpeni polgári középosztály,
tehát a modern ipari-kereskedő polgárság és
a szabad értelmiség..." (82. old.)
De vajon történetileg
igazolható-e a tézis, mely szerint a mindenekelőtt
"a szabadpiacon érvényesíthető vállalkozói
készségek és erények a magyarországi
zsidóság mintegy eredeti kollektív tulajdonságait
képezték"? (90. old.) Karády két tényből
eredezteti a zsidóság eme csoportsajátos tulajdonságait.
Az egyik az ellátott tevékenység, nevezetesen, hogy
a zsidóság "kezdettől fogva jelentős és
egyre nagyobb szerepet kapott a kamarai és nemesi birtokok termékeinek
értékesítésében s az ehhez kapcsolódó
pénzügyletek lebonyolításában" (90. old.).
A másik a sajátos feltételrendszer, a páriasors,
amely mint "különleges kizsákmányolás és
elnyomás" felfokozta a zsidóságban a kockázatvállalást,
a kompetícióra való készséget, az újítási
és alkalmazkodási hajlamot (uo.). Kézenfekvőnek
tűnő feltételezésekkel van dolgunk, mégis
az emancipáció előtti vagy az emancipáció
kezdetén tartó zsidó közösségek történeti
elemzései nem mindenben igazolják a hipotézist. Hiszen:
a hagyományos zsidó társadalom, benne a kamarai és
nemesi árutermelés forgalmazóival és bankáraival,
maga is jobbára feudális vagy kvázi feudális
formák között élt. Így a múlt század
elejéig jószerivel nem is alakult ki olyan szakosodott zsidó
kereskedő osztály, amely függetleníthette volna
magát a helyi zsidó közösségektől.
Az 1820-1830-as évekig jellemző maradt, hogy a "hagyományos
közösségen belül az élet minden aspektusát
a sajátos helyi körülményekhez viszonyították;
az egyéneket mindenekelőtt és elsősorban közösségük
tagjainak tekintették, amelyben mindegyiküknek megvolt a maga
helye személyes adottságaik folytán [...] és
egy személy megítélésében a vagyon,
a Talmud-tudomány, a vallásosság és a családi
származás volt a legfontosabb kritérium". Még
a közösségektől fokozatosan eloldódó
vagyonos kereskedők sem kerültek ki egyik napról a másikra
azok hatálya alól. "A gazdagok zöme továbbra
is a közösség konkrét kontextusában élte
az életét, és életstílusuk az ottani
hagyományos életstílus volt." Az általuk képviselt
új attitűd tehát "csupán a létező
közösségi orientációra rárakodó
elem volt".
12
Bizonyára ezzel függ össze, hogy
a szóban forgó személyek nem mindig adták egyértelmű
tanújelét a vállalkozóvá válás
iránti hajlamnak. Amint a reformkori Pest nagykereskedői kapcsán
Bácskai Vera rámutatott: "a zsidóság a maga
egészében nem [...] a pesti zsidóság egy csoportja
[azonban] kétségtelenül fontos vezető szerepet
játszott a gazdasági modernizációban és
a polgári értékrend kialakításában".
Viszont: "A zsidó nagykereskedőknek [...] csak kis csoportja
tartozott a kereskedelem és hitelélet modernizációjának
úttörői közé, és [...] szerepük
a század első felében korántsem volt olyan domináns,
mint a későbbi évtizedekben..."
13
Mindez
pedig komoly kétségeket támaszt aziránt, hogy
a gazdasági-vállalkozói racionalitás a magyarországi
zsidóságnak valóban oly mértékben eredeti
kollektív tulajdonságát képezte-e, mint azt
Karády feltételezi.
A duális szerkezetű
magyar társadalom másik feléről ugyanakkor többnyire
csak azt közli a szerző, hogy a polgári fejlődés
szempontjából az a zsidóság teljes ellentéte.
Ha a zsidóság mint a polgárosodás, a modernizáció
alanya mobil, teljesítményorientált, szakmai műveltséget
szerző, szorgalmas, puritán, egyszóval weberi értelemben
klasszikus polgárokból állt, akkor a "nem zsidó
rétegek" (benne a nem magyar etnikumokkal) az úriember létmintájához
igazodtak mobilitásuk folyamán. Ami "mindenesetre ellentmondott
mind a vállalkozó szellemnek, mind a teljesítményelvnek,
mind a munkamorálnak [...] Eszerint, sommásan, a racionális
pénzszerzés, a megerőltető és célratörő
munka, a gazdasági, iskolai, szellemi, kulturális stb. teljesítmény
keresése valahogy nem úri, hanem zsidó dolog." (91-92.
old.)
Így adható vissza
az a "sommás" kép, melyre Karády olykor hivatkozik
mint nem zsidó társadalomra.
14
Az immobilitás
két ok következménye, vallja. Az egyik a hagyományos
uralmi pozíció fennmaradása, a másik a föld
mint tulajdonforma dominanciája. Ilyen körülmények
között a nem zsidó magyar elit és középosztály
egész egyszerűen kívül maradt a piac világán
(gazdálkodás, fogyasztás, viselkedés terén),
mert elkerülhetetlen gazdasági süllyedését
államhivatali pozíciói révén részben
ellensúlyozhatta. Amíg tehát a zsidóság
csoportsajátos késztetései révén és
persze "versenytárs" hiján elfoglalta a piaci élethivatásokat,
addig "a nem zsidó rétegek szakmai mobilitása elsősorban
viszonylag védett (a nem zsidóknak fenntartott) érvényesülési
piacok felé irányult: ilyen volt az államhivatal s
általában a közületi állások..."
Ez utóbbi, tartja a szerző, "képviselhette ugyan a
modernizáció egy változatát, de nem a nyugat-európai
polgári fejlődés értelmében". A "hivatalnok-középosztálybeli"
mobilitásra ugyanis "az össztársadalmi polgárosulási
hiány nyomta rá bélyegét". (83. old., kiemelés
az eredetiben.)
A vitathatatlanul csak a zsidó
polgárosodás ellenpontozására hivatott iménti
társadalomkép amellett, hogy statikus, ráadásul
empirikusan sincs alátámasztva. Lett légyen szó
a múlt század végéről vagy a XX. század
harmincas éveiről, a képlet mindvégig ugyanaz.
Csak hosszú távú modellekben gondolkodó szociológus
merevítheti meg ilyenformán a történelem folyamatát
egy változatlan struktúra fogalmai szerint.
Példákon át
igyekszem alább bemutatni, miként konstruálja meg
Karády a zsidó és a nem zsidó társadalom
egymást kizáró ellentétét, nemegyszer
komolyan számba vehető bizonyítékok nélkül.
A zsidó és a magyar középrétegek műveltségbeli
szintkülönbségéről például
azt tartja: "Amikor a vidéki magyar úri házakban
Mikszáth híres anekdotája szerint egyáltalán
nem lehetett még könyveket találni, a polgárosuló
zsidó családok már obligát módon beszerezték
a német klasszikusok (Goethe és Schiller) mellett a hazai
klaszszikusok díszkiadásait is..." (97. old.) Azon túl,
hogy a kijelentés ténybeli igazsága is erősen
kétséges, vajon elegendő-e Mikszáth anekdotájára
alapozni az egyik oldalon azt, amit a másik oldalon még ilyen
"forrás" sem támaszt alá (a szerző nem sorakoztat
fel adatokat állítása igazolására).
Pedig korabeli leltárak nyomán a kérdés érdemlegesen
megválaszolható, és saját kutatói tapasztalataim
egyáltalán nem erősítik meg a polgárosuló
zsidó családok feltűnő könyvgyűjtő
törekvéséről tett iménti jelentést.
15
A kérdést természetesen csak további és
hasonló forrásokon nyugvó mikroelemzés juttathatja
majd nyugvópontra.
Vagy: Karády szerint a mozgékony,
ugyanakkor státusában nem kellően szilárd és
legitim zsidóságnak létérdeke volt a "státuskompenzáció",
melynek a mecenatúra és az altruizmus keretei között
hódolt. "E státuskompenzatív mechanizmus folytán
a nemzeti vagy helyi közügyekre áldozó honpolgár
mintáját Magyarországon a legújabb korban elsősorban
a zsidó polgárság testesítette meg..." - fogalmazza
meg a tézist (100. old.). Mind ez ideig senki nem vizsgálta
ugyan a kérdést a maga teljességében, elszórt
adatokból annyi azért leszűrhető, hogy az arisztokrácia
a dualizmus idején is (és nemcsak a reformkorban, ahogy a
szerző írja) aktív szerepet vitt e téren. Egy
nemrég megjelent helyi monográfia tanúsága
szerint Nyíregyházán a dualizmus korában az
alapítványozók között a nem zsidó
vezető várospolitikusok és értelmiségiek
éppoly sűrűn fordultak elő, mint a módos
zsidó kereskedők vagy iparosok és vállalkozók.
16
Végül: a keresztény
és a zsidó középosztály eltérő
gazdasági habitusát a szerző az ingatlanstatisztika
segítségével bizonyítja. Szerinte az, hogy
a húszas években a zsidók Budapesten "sokkal kevésbé
vettek részt" házépítési beruházásokban,
mint a keresztények, abból fakad, hogy a "dzsentri életformával
jellemezhető" gazdasági beállítottság
a státus reprezentációját részesíti
előnyben, ami földvagyon (vagy másfajta ingatlan) vásárlására
ösztökél. Zsidó oldalon viszont a mozgó
tőke, a bárhonnan könnyen kivonható tőkeformák
halmozása a vezérelv. A bökkenő a többi esethez
hasonlóan itt is az, hogy Karády a konkrét történeti
helyzettől elszakadva, tisztán logikai úton értelmezi
a statisztikai adatot. Hiszen, ha igaz, amit az ingatlanbirtoklás
zsidóktól idegen voltáról állít,
hogyan magyarázza a tényt, hogy 1918 előtt a zsidó
nagypolgárság kezén volt a budapesti bérházingatlanok
tetemes, ha nem túlnyomó hányada.
17
Egyébként sincs azon
semmi csodálkoznivaló, hogy a húszas években
csökkent a zsidók ingatlanszerzési törekvése.
1926-ig érvényben volt a kötött lakásgazdálkodás,
majd pedig az évtized végéig elhúzódott
a lakbérek végérvényes felszabadítása.
A lakáspiac teljes vagy részleges hiánya nem ösztönözte
a nagyrészt tehetős zsidó nagypolgár befektetőket,
akik házingatlant nem (mint Karády feltételezi) a
saját lakhatásuk biztosítására, hanem
- adókedvezményekkel is bátorítva - bérbeadás
végett építtettek tömegesen a dualizmus időszakában.
A számottevő keresztény középosztályi
beruházás pedig éppenséggel nem a bérház-,
hanem az 1924-től jogilag is lehetséges társasház-építkezések
gyakoriságából következett. S azért inkább
ők, nem pedig zsidó partnereik tűntek ki e téren,
mert Trianon nyomán tíz-, sőt százezerszámban
települtek át, főként Budapestre, az erdélyi,
felvidéki keresztény középosztálybeliek
és kispolgárok, akik vagonlakásaikat lassan elhagyva
ekkortájt kerültek jobb lakáskörülmények
közé.
Példáinkban a szerző
láthatóan törekedett az empirikus bizonyításra,
gyakorta azonban csak deklarálja a tézist olyan kérdésekben
is, melyek ma nemegyszer vita tárgyát képezik történetírásunkban.
Így például elkerüli a figyelmét, hogy
történetesen a dzsentri s vele együtt a hivatalnok középosztály
társadalomtörténeti megítélése
napjainkban túlhaladta már a mikszáthi alapokon álló
és Erdei által is művelt diskurzus kereteit. Éppenhogy
megemlítjük, miszerint a századfordulón a minisztériumi,
de a megyei tisztviselőknek szintúgy legföljebb a harmada
állt földjét vesztett nemesekből (dzsentrikből),
a zömük viszont többgenerációs hivatalnok,
kiknek már a szülei és a távolabbi felmenői
sem pusztán nobile officiumként vállaltak hivatalt
1848 előtt. Ezért, valamint a századvégi képesítési
előírásoknak megfelelés kényszere és
egyéb tényezők folytán kivált a miniszteriális
közhivatalnokok bizonyíthatóan közelebb álltak
a polgári rétegekhez, mint az egykori kiváltságosok
leszármazottainak hagyományos csoportjaihoz.
18
De nincs ez másként
a "védett piacokon befutható" katonatiszti pálya
esetében sem (92. old.), amely mind messzebb kerül a nemesi
társadalomtól. "A dualizmus korában - írja
Hajdu Tibor - a Monarchia tisztikara nemesi jellegét feladva polgárosul.
Ez nemcsak abban nyilvánul meg, hogy többségbe kerülnek
a polgári származásúak, hanem a követelmények,
a tiszti ideál megváltozásában." Sőt
a katonaorvosok nemritkán éppen a zsidók közül
verbuválódtak.
19
Összegzésül: Karády
a felekezeti csoport fogalmának kizárólagos előtérbe
állításával és azzal, hogy szinte teljesen
lemond a rétegződés gazdasági-foglalkozási
kritériumának a használatáról, nem képes
kellően kiaknázni az ebből a szempontváltásból
adódó elemzési lehetőségeket.
Ha korábban keveselltük
az analízist, akkor a zsidó asszimilációt tárgyaló
írások kapcsán a statisztikai elemzések bőségét
(és elmélyültségét) kell kiemelni. Az
asszimiláció képezi a könyv gerincét,
a hét tanulmányból négyet kifejezetten e témának
szentelt a szerző. Asszimiláció és polgárosodás
(nemcsak a zsidóságnál) úgy függnek össze,
hogy egymást feltételezik. Hiszen egyedül a zsidó
másság (csoportpartikularitás) formális megszüntetése
teheti a zsidókat a nemzetállami keretek közt integrálódó
modern polgári társadalom teljes értékű
tagjaivá. Ugyanakkor, és ettől oly bonyolult a magyarországi
zsidó asszimiláció folyamata, mivel a "polgári"
közösségi ideált maguk az asszimilánsok
demonstrálják, bennük ölt testet az emancipált
modern polgár, a zsidó identitás sem tűnik el
végérvényesen. Ezért tekinti Karády
olykor még a polgárosodás szempontjából
is pozitív értéknek a zsidó csoportszolidaritás
fennmaradását, és ilyen alapon állítja,
hogy az asszimiláció interaktív folyamat: egyszerre
hasonulás és "viszontasszimiláció". A beolvadó
és polgárosodó zsidók így maguk is asszimilációs
góccá válnak, tekintve, hogy az ő polgárosodásuk
szüli a polgári lét idővel általánossá
váló normáit. Bárkinek, aki polgári
identitásra kíván szert tenni, lett légyen
magyar vagy bármilyen más etnikum tagja, olyan attribútumokat
kell elsajátítania, melyeket eredendően a zsidó
polgárosodás hozott létre.
De vajon mitől feltűnően
sikeres a magyarországi zsidó asszimiláció?
Karády válaszként bevezeti az asszimilációs
társadalmi szerződés fogalmát. E szerint a kölcsönös
előnyök racionális belátása áll
a dolgok hátterében. A honi zsidóság és
a hatalmi kulcspozíciókat kisajátító
keresztény elit kölcsönösen érdekelt a zsidóság
minél gyorsabb elmagyarosodásában. Egyikük számára
ez a jogilag rendezett polgári státust (az integrációt),
a másik fél számára az olyanynyira sóvárgott
tömeges asszimilációt és feltétlen államhűséget
jelenti abban az államban, ahol a kiegyezéskor a magyar etnikum
népességbeli aránya csupán 40 százalék
körüli. A szerződésben ugyanakkor hallgatólagosan
arról is megállapodnak a felek, hogy kit milyen hely illet
meg. A zsidóság a teljes jogvédelem talaján
és teljes állami segédlettel a modernizáció
gazdasági és szellemi teendőinek elvégzésére
nyer felhatalmazást; a liberális nemesség viszont
fenntartja magának az államhatalom uralmi, valamint a presztízshierarchia
mintaadó pozícióit.
Az írásba ugyan soha
sem foglalt, ám e nélkül is betartott egyezségnek
a dualizmusban volt komoly foganatja, a Horthy-kor évtizedeiben
azonban ismételten és egyoldalúan felrúgták.
Ám, s ez talán meglepően hangzik, még a harmincas
évek végi, a negyvenes évek eleji hírhedt zsidótörvények
után sem enyészett el. Erről a Zsidótörvények
és életfeltételek a szociális jelzők
tükrében (1938-1943) című kitűnő tanulmányában
ad számot a szerző.
Különösen becses
elemzések szólnak az asszimiláció mechanizmusairól,
így a nyelvi beolvadás (Egyenlőtlen elmagyarosodás,
avagy hogyan vált Magyarország magyar nyelvű országgá?),
a névmagyarosítások és a kitérések
(Asszimiláció és társadalmi krízis),
illetve a vegyes házasságok (A felekezetek közötti
házasságok általános szociológiája
a régi rendszer idején) trendjeiről és konjunkturális
okairól. A szerző maximálisan kiaknázza a gazdag
statisztikai forrásbázist, hogy rögzítse az asszimiláció
menetét. Karády rekonstruálja elsőként
az asszimiláció akkulturáción túli fázisainak
történeti etapjait annak a népnek a példáján
át, amely az adaptáció szinte összes szóba
jövő stratégiáját felhasználta másságának
eltüntetése, a minél teljesebb integráció
érdekében. S bár a szerző méltánytalanul
mellőzi a téma hazai historiográfiáját,
20
tény, hogy ő hatolt a kutatások során legmélyebbre.
Az asszimilációs társadalmi
szerződés általa formulázott fogalma és
annak megannyi implikációja azonban problémákat
is felvet. Közülük itt csak néhány pontra
térhetek ki.
Elsőként felmerül
a kérdés: valóban annyira különleges a magyarországi
zsidóság asszimilációja, hogy magyarázatához
elengedhetetlen ez az utólagos fogalmi konstrukció? Miről
is van szó valójában? 1840-től van Magyarországon
napirenden a zsidó emancipáció ügye, amely elválaszthatatlan
a polgári jogegyenlőség, a magántulajdon és
a liberális alkotmányosság intézményesítésétől.
Ennek áldásait nemzetiségre és felekezetre
való tekintet nélkül (a század végére)
az ország minden lakosa és kollektívuma egyaránt
élvezni fogja. A párhuzamosan zajló nemzeti homogenizáció
szorosan kapcsolódik ehhez a folyamathoz. Multietnikus államban
a homogenizáció lényegi, talán leglényegesebb
része a nyelvi-kulturális asszimiláció kényszere
(és az iránta megnyilvánuló készség).
Gellner megfogalmazását idézve: "a nacionalizmus
nem más, mint belépés az írott elit kultúrába,
a benne való részvétel, a vele történő
azonosulás, amely kiterjedését tekintve egybeesik
a teljes politikai egységgel, illetve annak népességével;
minderre pedig azért van szükség, hogy összhang
jöjjön létre közte és a munkamegosztás,
valamint a termelés azon típusa s módja között,
melyen a társadalom nyugszik."
21
A magyarországi
zsidó asszimiláció szintúgy az általános
és korabeli európai folyamat logikáját követte,
így kevés indok szól valamilyen külön szerződéses
alku feltételezése mellett.
Tény persze, hogy a Gellner
modelljébe foglalt korlátlan belső mobilitás
perspektívájából a magyarországi zsidó
beilleszkedés valóban nem tűnik egészen hibátlannak.
Hiszen, amint Karády állítja, az érvényesülési
terepek hallgatólagos kijelölésével (és
a zsidók ekkénti folytatólagos diszkriminációjával)
a felekezeti-etnikai homogenizáció fejében elnyerhető
szabad társadalmi érvényesülés ígérete
csak részben vált valósággá. Az emancipált
zsidóság "első nagy értelmiségi nemzedékének"
a századfordulón bekövetkező radikalizálódását
például éppen "ilyenfajta mobilitásbeli akadályoztatásból"
eredezteti a szerző (52. old.). Feltéve, hogy az állítás
igaz (bár mindenképpen finomítandó), akkor
sincs válasz a kérdésre: mi az oka, hogy nem egy múlt
századi alkotmányos-liberális államban, ahol
a zsidóság nem, vagy a magyarországinál kisebb
mértékben járult hozzá az új közép-
és nagypolgárság kialakulásához, a burzsoázia
szintúgy kívül rekedt az állami életen,
és nem, vagy alig képviseltette magát a politikai
osztályban? Ez történt mind Angliában (egészen
a XIX-XX. század fordulójáig), mind Németországban
a vilmosi időszak végéig. Ennek fényében
kevésbé meglepő, hogy a honi zsidóság
csupán a népességbeli arányának megfelelő
mértékben volt jelen a köztisztviselői karban
és az országos kormányzati eliten belül is csak
a századelőn tűntek fel első exponensei. De nem
volt ez másként tőlünk nyugatabbra a nem zsidó
származású polgárság esetében
sem.
A zsidóság nyilvánvaló
törekvését az asszimilációra és
a polgárosodásra Karády szerint mindennél jobban
tanúsítja az asszimilációs norma úgymond
gyakori zsidó túlteljesítése. Nevezetesen:
a zsidóság körében legtömegesebb a nyelvi
elmagyarosodás a többi nem magyar etnikummal összevetve
- állítja anélkül, hogy meghatározná
a nyelvi asszimilánsok németeken, szlovákokon belüli
részarányát. Sőt egy helyen azt veti oda, hogy
"néhány, főleg városi" csoportjuk kivételével
"erőteljesen ellenálltak a nyelvi asszimilációnak"
(261. old). Ahhoz képest, hogy a németek elmagyarosodó
tömegét a statisztika alapján félmillióra,
a szlovákokét 400 ezerre szokás taksálni, nem
jár el túl méltányosan velük szemben.
Továbbá: a zsidók a többi allogén etnikumhoz
képest jóval gyakrabban folyamodtak a névmagyarosítás
eszközéhez - szögezi le (125. old.).Végül:
"a zsidóság szekularizációs szintje már
a század végén az összes vallási felekezet
között a legmagasabb" (95. old.). A többi felekezet körén
belüli szekularizáció előrehaladására
nem hoz ugyan semmilyen adatot, ám még aggályosabb,
hogy az egyes felekezeteket a szekularizáció mérlege
szempontjából közvetlenül veti egybe, tekintet
nélkül eltérő társadalmi összetételükre.
Márpedig egyebütt maga is írja, hogy a vallásos
identitás feladása szinte csak a nagyvárosi polgári
középrétegek szokása, így ez a döntés
inkább a réteghelyzettől, mint a felekezeti hovatartozástól
függött.
Szóljunk végül
Karády leggyakoribb érvéről, a több tanulmányában
külön is vizsgált zsidó túliskolázás
jelenségéről. Nemcsak az a bajunk az egyébként
nem alaptalan tézissel, hogy Karády a felekezetek ilyen szempontú
összehasonlításakor rendre alábecsüli a
társadalmi rétegződés determináló
szerepét. Bár egy helyen kijelenti, hogy "finomabb statisztikai
elemzéssel" kiküszöbölhetők "az iskolázottságra
nehezedő osztálytényezők", s ezzel mód
nyílik a "tisztán vallásspecifikus iskolázottsági
mutatók" kiszámítására.
22
Írása azonban nem győz meg bennünket módszerének
sikeréről. Hiszen - adatok hiányában - Karády
nemegyszer csak feltételezi, amit később már
bizonyítottnak tekint, hogy adott rétegek zsidó (vagy
evangélikus) összetevői jobban ambicionálják
gyermekeik iskoláztatását, mint azok más felekezetű
tagjai, és hogy feltűnően jobbak az iskolai teljesítményeik
is.
23
Abban értünk tehát inkább egyet
vele, hogy "az eddigi kutatások még nem nyújtanak
biztos támpontokat az egyenlőtlen szelekció és
az iskolai siker társadalomtörténeti összefüggéseinek
értelmezésére" (130. old.).
Gond az is, milyen értelmet
tulajdonít a szerző a zsidóság feltűnő
középiskolai és felsőoktatási reprezentációjának.
A "túliskolázás" valóban az asszimilációs
norma túlteljesítéséből fakad, mint Karády
vélelmezi, vagy inkább abból, hogy a zsidóság
az iskoláztatást előnyben részesíti a
mobilitás más eszközeivel szemben? Az utóbbi
esetben a zsidó "túliskolázás" annak tükre,
hogy a másféle rétegződésű nem
zsidó népesség az iskolai "befektetést" a
mobilitás egyéb csatornáival "váltja ki".
Nem tekintve az immobil társadalmi csoportokat, a felfelé
mobil keresztény rétegekből számosan inkább
a vagyonfelhalmozásban érdekeltek (parasztság), semmint
gyerekeik iskoláztatásában. De ez a helyzet a nem
szakértelmiségiként, hanem menedzserként vagy
puszta tőketulajdonosként érvényesülő
zsidó nagypolgársággal is. Amint Lengyel György
megállapította: a Horthy-korban a multipozicionális
gazdasági elit zsidó származású tagjai
ritkábban jártak egyetemre, mint annak keresztény
tagjai, mivel "egy praktikusabb iskolázási orientáció"
jegyében inkább a Kereskedelmi Akadémiára iratkoztak
be. S ez, teszi hozzá, az elit korösszetétele folytán
"nem a numerus clausus hatását tükrözte".
24
S vajon az iskolázási
stratégiákat nem befolyásolja-e, hogy a nyelvi-kulturális
homogenizáció következtében az iskola jelentősége
merőben más a zsidók, mint a keresztény magyarok
között? Túl azon, hogy a "zsidó polgárság
számára [...] osztálylegitimációs okokból
is fontos volt az igazolt műveltség kultiválása"
(104. old), látni kell, hogy kellő iskoláztatás
nélkül a zsidó családokba született gyerekek
sem magyarul nem tanulhattak meg a kívánt módon, sem
a magyar nyelven írt, a magyar nemzeti kulturális univerzumban
született javakhoz nem férhettek hozzá közvetlenül.
Az iskola arra szocializálta tehát őket, amire az egyszerre
mobil és asszimiláns honi zsidóságnak a legnagyobb
szüksége volt. Hiszen csak ennek eredményeképpen
kapcsolódhatott be végre a zsidóság a többségi
társadalom kommunikációs világába és
készülhetett fel érzelmileg s mentálisan egyaránt
a nemzeten, az e "képzeletbeli közösség"-en belül
immár őt is megillető (másokkal egyenrangú)
hely betöltésére.
25
Igaz, több volt
ez puszta befogadásnál, mivel az elsajátítás
során a beolvasztó kulturális univerzum maga is átalakult.
Emiatt igazán érdekes
a zsidó nők helye és szerepe a zsidó asszimiláció
folyamatában. Ha az iskolai szocializáció döntő
az asszimiláció sikere szempontjából, akkor
az ebből közép- és felsőfokon többségükben
kirekesztett nők asszimilációs esélyei igen
csekélyek. Ami pedig azért fontos, mert a zsidóság
és persze mások asszimilációját sem
lehet kizárólag férfi individuumok "teljesítménye"
alapján elbírálni. A zsidó család, melynek
főként középosztályi szinten a nő
a mentális középpontja, nem pusztán annyi, amennyit
a mobil és asszimiláns férfiak belőle megjelenítenek.
Ezért kifejezetten gyümölcsöző minden olyan
megközelítés, amely a nőket s vele a családot
is bevonja a zsidó asszimiláció fogalomkörébe.
26
Így nem elég pusztán kijelenteni, hogy "a zsidóság
szerepe Magyarországon egyedülállóan fontos volt
a nyugati polgárnő magatartási modelljének legitimálásában",
mivel a századelőn közülük néhány
százan még egyetemre is jártak. A többségre
ugyanis inkább az volt a jellemző, hogy "a nők családi
szerepnormáit a zsidóságban talán erősebben
megkötötték a vallásgyakorlás hagyományai,
mint egyebütt".
27
Az asszimilációs norma
zsidó túlteljesítésének tézisét
egyéb megfontolások is gyengítik. Éppen Karády
statisztikai áttekintéseiből tudjuk: a nyelvi elmagyarosodás
(amely, mint jeleztük, korántsem volt zsidó specifikum)
után a névmagyarosítás, nem pedig a felekezeti
kitérés az identitásváltás legtömegesebben
választott módja. Ez arra vall, hogy az adaptációs
stratégiák gyakorisága fordítottan arányos
a megtagadott eredeti identitáshoz kötődéssel.
Természetesen a felekezeti státus volt (és maradt)
a zsidó identitás átélésének
és demonstrálásának első számú
forrása. Nem meglepő tehát, hogy "a válságos
időszakot leszámítva a zsidó vallásúak
körében nem volt nagyobb hajlam a felekezetváltoztatásra,
mint a többi vallási közösségben" (306. old.).
A norma valódi túlteljesítését tehát
éppen a kitérések feltűnő gyakorisága
bizonyíthatná, ám 1944-ig ez nem következett
be a zsidóság körében.
Viszont: minél lazábban
kapcsolódik adott attribútum a felekezeti identitáshoz,
annál könnyebb tőle megválni az adaptáció
érdekében. Így a legkisebb ellenállást
követve elsőként és legtömegesebben a jiddis
nyelvről mondtak le az asszimilánsok, mivel ennek "a nyelvváltásnak
a magán- és közéletben, vagy akár a zsidó
hitközségi tevékenységben [...] semmifajta dogmatikus-teológiai
akadálya nem volt" (185. old). A névváltoztatás
népszerűsége is azzal függhetett össze, hogy
a zsidó azonosságtudatnak nem belülről fakadó
eleme a Habsburg császári rendelettel - elsőként
1788-ban - rájuk kényszerített, esetleg stigmának
is érzett német vezetéknév. Mindenesetre nehezebb
lehetett vele azonosulniuk, mint a keresztényeknek a generációkon
át öröklődő (familiáris identitást
kifejező) vezetéknévvel.
A társadalomtörténész
Karády nemcsak kutatásai eredményeivel, de sajátos
gondolkodásmódjával, érvelési stílusával
és elemzési technikájával is felhívja
magára a figyelmet. A kiérlelt és zárt kutatói
habitus folytán a szerző mindig ugyanarról és
mindig ugyanúgy szól. Ami gyakran vezet ugyan önismétléshez,
ám egyúttal az életmű belső koherenciájáért
is jótáll. A szemléleti-módszertani zártság
a kétségtelen előnyök ellenére nem mentes
a veszélyektől sem. Elsősorban a folyamatos önkorrekció,
a hipotetikus kiindulópontok időnkénti felülvizsgálatának
az esélye csökken a túlzott bezárkózás
eredményeként. Korábban utaltam már olyan esetekre,
amikor éppen az általa felismert új összefüggések
sarkallhatták volna koncepciója újragondolásra,
ám a kívánatos és immár lehetséges
önreflexió többnyire mégis elmaradt. Hadd emeljem
ki Erdei kettős struktúra fogalmának a szinte dogmaként
való tiszteletét. Karády ragaszkodását
a benne foglalt társadalomképhez jól mutatja, hogy
tanulmányaiban szinte szó szerint ismétli, amit róla
el kíván mondani.
28
Ennek mélyén az lehet,
hogy Karády elméletileg rendkívül tudatos történész
- szociológus képzettségének ismeretében
ez persze nem meglepő. S éppen emiatt, de másért
is engem főként Durkheimre emlékeztet a mód,
ahogyan a témáját megragadja és feldolgozza.
Pontosabban: Az öngyilkosság szerzőjének megközelítési
módszere köszön lépten-nyomon vissza Karády
írásaiban. Ez egyfelől a fogalomalkotás iránti
feltűnő készségben, másfelől a csak
statisztikai eszközökre hagyatkozó bizonyításban
határozható meg.
Jóllehet többször
említi, hogy a statisztika mellett narratív források
adatai is hitelesítik egyes megállapításait
(14-15., 287. és 290. old.), ám a kötet (és más
írásai) jegyzeteiben kivételesen sem hivatkozik e
dokumentumokra. Netán a pszichologizálás minden fajtájától
való durkheimi ódzkodás tartja őt távol
a szubjektív források használatától?
Ezt sejteti kijelentése, miszerint nemcsak azért támaszkodik
"szinte kizárólag a hivatalos statisztikai adatokra[...],
mert ezek elismerten megbízhatók, hanem azért is,
mert lehetővé teszik a helyzet összetevőinek a
maguk komplexitásában és ugyanakkor legobjektívabb
formájában való megragadását" (275.
old.). Idézett módszertani hitvallása annak a tanulmányának
az élén áll, melynek témája: "milyen
módon élték át az áldozatok" a zsidóüldözések
időszakát? A statisztika "objektív" és komplexitást
megjelenítő voltán bizonnyal ugyanazt érti,
mint Durkheim, aki szerint egyedül a statisztikai információk
birtokában deríthetők fel a kollektív lélek
állapotának okai, "amelyek közvetítésével
nem az elszigetelt egyénekre, hanem a csoportra lehet hatni".
29
Gondolom, felesleges e helyen hosszan
érvelni amellett, hogy a statisztikák objektivitása
egyáltalán nem valami magától értetődő
dolog; vagy rámutatni, hogy napjaink társadalom- és
kultúrtörténet-írása merőben másként
értékeli a szubjektív természetű írott
forrásokat, mint a szociológia empirikus tudománnyá
válásának élharcosai a századfordulón.
Aligha kevesellheti bárki
Karády statisztikai oknyomozásait, mégis visszatérő
tapasztalat, hogy egy-egy tézisét időnként puszta
feltevésekre alapozza. Nincs itt terünk annak bemutatására,
milyen gyakran folyamodik ehhez az eljáráshoz. A korábban
már említett hasonló esetek után így
csak egy-két példára utalok.
"A zsidó-keresztény
házasságokból származó élő
gyermekek számát leghelyesebb a kérdéses zsidó-
keresztény házasságoknak a zsidó nők
és férfiak által kötött homogám házasságok
megfelelő számaival egybevetni (lásd a 6. táblázatban),
vagy még inkább a termékeny korban lévő
és vegyes házasságot kötött zsidók
összességére vetíteni (de erre nézve egyelőre
nincsenek adataink). Bármelyik összehasonlítást
választjuk is, igaznak bizonyul, hogy a zsidó-keresztény
házasságokból származó gyermekek aránya
jelentősen csökkent a korábbi évekhez képest."
(239. old., a kiemelés tőlem, Gy. G.)
Vagy: először megállapítja,
hogy "nem állnak rendelkezésre közvetlen információk
a különböző társadalmi osztályok vegyes
házasságra való hajlandóságáról",
utóbb viszont konstatálja, miszerint: "a vegyes házasság
legfőbb hívei a középosztályból,
a polgárságból és - talán - a szervezett
proletariátusból [...] kerültek ki" (205. old.). Ez
az eredetileg csak óvatos sejtés később cáfolhatatlan
ténnyé szilárdul imigyen: "a vegyes házasságok
a művelt középosztályhoz és ezen belül
is az értelmiségi réteghez tartozóknál
voltak mindig is a leggyakoribbak". (291. old., a kiemelés tőlem,
Gy. G.)
Szintén e téma kapcsán
írja, hogy a zsidóüldözés idején
kötött keresztény-zsidó vegyes házasságok
"jól állták ki az idők próbáját".
Legalábbis ezt valószínűsítik bizonyos
"korabeli dokumentumok és visszaemlékezések", de
hogy mifélék, arról nem szól a jegyzetekben.
A spekulatív módon
levezetett empirikus ténymegállapítások további
esete, midőn Karády logikai úton jósolja meg
azok valószínűségét. Nézzük
a példákat. "Még ha a kutatás jelenlegi állapotában
hiányoznak is az objektív adatok ennek a hipotézisnek
a bizonyítására (bár a visszaemlékezések
ezt alátámasztani látszanak), valószínűnek
tűnik, hogy a [...] lakásra fordított kiadások
[...] viszonylagosan csökkentek a zsidóságon belül
más [...] kiadásokhoz képest." (284. old.) Sajnos
azonban egyetlen visszaemlékezésre sem hivatkozik, hogy állítását
hitelesítse. Visszatérő nyelvi forma a nem bizonyított,
mégis érvényesnek szuggerált tényközlések
esetén az "egy alapos történeti etnográfiai
tanulmány könnyen felfedhetné" (284. old.), vagy az
"egy részletesebb tanulmány bizonyíthatná"
(301. old.) mondatkezdés. Velük egy-egy állítást
készít elő Karády, például, hogy
"az egymástól társadalmilag nagyon távol lévő
zsidó közösségekben egyaránt kialakultak
a tezaurált tartalékképzéshez kapcsolódó
habitusok" (284. old.); vagy, hogy "itt egy általánosabb
gyakorlat fejeződik ki, amelynek célja minden más vallású
tanuló távol tartása" a katolikus felekezeti iskoláktól
(301. old.).
A tovább is szaporítható
példákból számomra az a legfőbb tanulság,
hogy a historikusnak időnként ellent kell állnia olykor
még saját fogalmi konstrukciói csábításának
is. Miközben készséggel elismerem a fogalmi tisztaság,
az elméleti érzékenység fontosságát
a történetírásban, ám egyúttal
óvnék tőle, hogy olyankor is beérjük pusztán
logikai érvekkel, amikor pedig lenne mód a forrásokon
nyugvó történetírói bizonyításra.
Karády könyve jelentős
eseménye hazai társadalomtörténet-írásunknak,
és ez a bírálót a méltatás mellett
arra kötelezi, hogy a kritikai értékelésre is
vállalkozzék.
1 Karády Viktor: Zsidóság a jelenkori Közép-Európában. BUKSZ, 1991. Tavasz, 88. old.
2 Erdei Ferenc: A magyar társadalom a két háború között. Valóság, 1976. 4. szám, 25-53, valamint 1976. 5. szám, 36-58. old.
3 Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Királyi, Bp., 1940. 337. old.
4 Uo. 246. old.
5 Weis István: A mai magyar társadalom. Bp., 1930. 115-116., 121. old.
6 Erdei Ferenc: i. m. (1976/5), 43. old.
7 Szekfű Gyula: i. m. 337. old.
8 Bővebben, Gyáni Gábor: Az asszimiláció fogalma a magyar társadalomtörténetben. Valóság, 1993. 4. szám, 22. old.
9 A megállapításhoz tartozó jegyzetben kommentár nélkül említi Zeke Gyula egy Erdei modelljét statisztikai úton verifikáló tanulmányát. A tanulmányt a szerző azonban azzal zárja, hogy "az Erdei-féle kettős struktúra koncepciónak nem mellőzhető statisztikai érvényessége van. Hadd legyen az utolsó szó mégis a kételyé, a modell állítása oly súlyos, implikációi oly szerteágazóak, hogy igazságuk nem tisztázható megnyugtató módon a múlt statisztikává (de)formált szeletét vizsgálva". Zeke Gyula: Erdei Ferenc kettős struktúra modellje a statisztikai empíria tükrében - verifikálási kísérlet. In: Rendi társadalom - polgári társadalom 1. Salgótarján, 1987. 512. old.
10 Erdei város-, pontosabban mezőváros-fogalma esetében például, lásd Gyáni Gábor: Mai várostörténet-írásunk: teljesítmény és irányzatok. Századvég, 1997. tavasz, 63-64. old.
11 Mária M. Kovács: The Politics of the Legal Profession in Interwar Hungary. Institute on East Central Europe, Columbia University, 1987. 9., 40. old.
12 Joseph Ben-David: A modern zsidó társadalom kezdetei Magyarországon. Világosság, 1997. 8. szám, 14., 15. old.
13 Bácskai Vera: A pesti zsidóság a 19. század első felében. Budapesti Negyed, 8, 1995. nyár, 19., 21. old.
14 Egy helyen említést tesz olyan nem zsidó rétegekről, "melyek maguk is aktív részt vállaltak a modernizációban". Közöttük is nagy jelentőséget tulajdonít a német eredetű szakmunkásságnak, valamint az asszimilált németek és szlovákok alkotta "szakértelmiség egyes csoportjainak" (41. old.).
15 Gyáni Gábor: Polgári otthon és enteriőr Budapesten. In: Hanák Péter, szerk.: Polgári otthon és lakáskultúra a századfordulón. MTATörténettudományi Intézete, Bp., 1992. 45. old. A 12 elemzett leltár kétharmada zsidó közép- és nagypolgár család otthonát dokumentálja.
16 Galambos Sándor: Alapítványozás Nyíregyházán a dualizmus korában. Nyíregyháza, 1996. 83-87. old.
17 Vörös Károly: Budapest legnagyobb adófizetői 1873-1917. Akadémiai, Bp., 1979. különösen 123-133. old.
18 E téren Benedek Gábor kutatási eredményei döntőek, vö. Benedek Gábor: A minisztériumi tisztviselők mobilitása a dualizmus idején. In: Rendi társadalom - polgári társadalom 1., 391-397. old.; Uő: A dualizmuskori újnemes miniszteriális tisztviselők - a nemesítési iratok tükrében. In: Rendi társadalom - polgári társadalom 2. Gyula, 1989. 153-162. old; Uő: Ciszlajtán tisztviselők a neoabszolutizmuskori Magyarországon. Aetas, 1995. 4. szám, 60-71. old.; Fontos még, Nagy Endre: A dzsentroid hivatalnok a Monarchia korában. Tézisszerűségek egy hipotézisről. In: Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve VII. (1981.) 147-163. old.
19 Hajdu Tibor: Nemesi tisztikarból polgári tisztikar. Történelmi Szemle, 1996. 4. szám, 343., 351. old. De már korábban ugyanerre az eredményre jut Deák István: Volt egyszer egy tisztikar. A Habsburg-monarchia katonatisztjeinek társadalmi és politikai története, 1848-1918. Gondolat, Bp., 1993.
20 "A liberális korszak végéről származó nyelvstatisztikák(at), írja, a magyar történettudomány [...] tudtommal még sohasem kísérelte meg feldolgozni." (159. old.) Mintha Szabó István, Katus László vagy Hanák Péter egy sort sem írt volna a témáról. Lásd Szabó István: A magyarság életrajza. Akadémiai, Bp., 1990. (1941), különösen 228-245. old.; Katus László: The status of ethnic minorities in Hungary during the age of dualism (1867-1918). In: P. Hidas, ed.: Minorities and the Law from 1867 to the Present. Montreal, 1986; Hanák Péter: Polgárosodás és asszimiláció Magyarországon a XIX. században. Történelmi Szemle, 1974. 4. szám, 513-536. old.
21 Ernest Gellner: Nations and Nationalism. Basil Blackwell, Oxford, 1983. 95. old.
22 Karády Viktor: Felekezeti státus és iskolázási egyenlőtlenségek. In: Lackó Miklós, szerk.: A tudománytól a tömegkultúráig. Művelődéstörténeti tanulmányok 1890-1945. Bp., 1994. 128. old; Uő: Zsidók és lutheránusok a magyar iskolarendszerben. Protestáns Szemle, 1994. 2. szám, 138-155. old.
23M int írja: "a diplomával nem rendelkező zsidó kispolgárság iskolai mobilitása korábban minden bizonnyal (bár egyelőre nincs még empirikus bizonyíték) nagyobb..., mint a keresztényeké...". (130. old., a kiemelés tőlem, Gy. G.)
24 Lengyel György: A multipozicionális gazdasági elit a két világháború között. (Fejezetek egy történetszociológiai kutatásból) Bp., 1993. 46. old.
25 Hanák érzékletesen vázolja a zsidó asszimilációnak ama közbülső, általa a kettős lojalitás kifejezéssel illetett állapotát, midőn az egyént (a családot) erősen kevert nyelvi és kulturális univerzum veszi körül. Hanák Péter: i. m. 519. old.
26 Pl. Marion A. Kaplan: The Making of the Jewish Middle Class. Women, Family, and Identity in Imperial Germany. Oxford University Press, Oxford, 1991.
27 Karády Viktor: A társadalmi egyenlőtlenségek Magyarországon a nők felsőbb iskoláztatásának korai fázisában. In: Hadas Miklós, szerk.: Férfiuralom. Írások nőkről, férfiakról, feminizmusról. Replika kör, Bp., 1994. 187. old.
28 Karády Viktor: Egyenlőtlen polgárosodás. A zsidóság modernizációjának különleges tényezői Magyarországon. In: Változás és állandóság. Tanulmányok a magyar polgári társadalomról. Hollandiai Mikes Kelemen Kör, 1989. 145. old; Uő.: Social mobility, reproduction and qualitative schooling differentials in ancient regime Hungary. In: History Department Yearbook 1994-95. CEU, Bp., 1995. 151. old.
29 Émile Durkheim: Az öngyilkosság. Szociológiai tanulmány. Közgazdasági, Bp., 1967. 44. old.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu