BUKSZ - 9. évfolyam, 3. szám (1997. ősz)   BUKSZ nyitólap   EPA  
Deák István
Visszapillantás a Goldhagen-vitára


Jegyzetek

A holocaust azok közé a történelmi események közé tartozik, amelyeknek a leggazdagabb az irodalma, s egyben a legfrissebb is. Az ötvenes és hatvanas években a két kezünkön megszámolhattuk a zsidóság elpusztításával kapcsolatos monográfiákat. A hetvenes években felélénkült az érdeklődés, talán azért, mert színre lépett egy új nemzedék, amely már ártatlan volt ebben a szörnyűséges bűntettben. Azóta a témáról szóló könyvek, cikkek és filmek termelése lankadatlan, sőt gyorsuló ütemben folytatódik. Az ezernyi könyv és tízezernyi cikk - közülük sok nemcsak pontos és megalapozott, hanem szép stílusú is - nem ért azonban célt. Meggyőztek talán más tudósokat, de nem a közönséget. Mert 1996-ban, amikor megjelent Daniel Goldhagen új meglátásokat ígérő könyve, Hitler's Willing Executioners: Ordinary Germans and the Holocaust (Hitler készséges hóhérai: az átlagnémetek és a holocaust), egy csapásra úgy tűnt, mintha az addig megjelent irodalom soha nem is létezett volna.

Az utóbbi időben kevés könyv aratott nagyobb sikert és támasztott szenvedélyesebb vitát, mint Goldhagen munkája. Kétségtelen, hogy a könyv népszerűsítésében nagy szerepet játszott a kiadó rámenős piaci tevékenysége, de ez önmagában nem magyarázza a közönségsikert az Egyesült Államokban, Németországban és más országokban, ahol mindenütt bestseller lett. Elsősorban a holocaust szenvedélyes és indulatos dramaturgiával előadott provokatív ábrázolása szította fel a vitát, táplálta a médialármát, és keltette fel a közönség érdeklődését. Már a könyv kiadása előtt figyelmet keltett a Harvard Egyetemen Goldhagen doktori disszertációja. Díjat is kapott, mint a legjobb dolgozat a politikai tudományok köréből. Alfred A. Knopf igyekezett bőségesen kamatoztatni a kiadási jogokat, s agresszívan reklámozta a könyvet a médiában. Ez a munka - állította a kiadó - nemcsak "gyökeresen átalakítja a holocaustról és a náci korszak Németországáról alkotott képünket", hanem "radikális revíziónak is aláveti mindazt, amit mostanáig írtak". A New York Times 1 és más amerikai kiadványok gyorsan csatlakoztak a kórushoz, számos cikket közöltek a könyvről és annak németországi fogadtatásáról. Goldhagen egyik napról a másikra híresség lett az Egyesült Államokban, gyakori vendége a televíziós műsoroknak és más nyilvános fórumoknak.

A német történelem specialistáinak zöme már kevésbé volt lelkes, nemcsak a durva üzleti szellem felbukkanása, hanem a könyv magabiztos hangvétele miatt is. Goldhagen ugyanis a holocaustról szóló legtöbb munkát egyszerűen elvetette mint legalábbis kétséges értékűt, ha nem kifejezetten hibásat. Ami a lényeget illeti, a történészek három fő kifogást emeltek a könyv ellen. Először: nem tud meggyőző bizonyítékkal szolgálni legfőbb mondandójára, hogy ti. az "átlagnémetek" készségesen vettek részt a népirtásban, mégpedig azért, mert különleges, specifikusan német "megsemmisítésre törekvő antiszemita nézetrendszer" (eliminationist anti-Semitic mind-set) rabjai voltak. Másodszor: a könyv indokolatlanul vetíti ki
az egész német társadalomra azokat az adatokat, amelyek egyetlen "átlagnémetekből" álló rendőri alakulatnak a népirtásban tanúsított magatartását jellemzik. Harmadszor: Goldhagen szelektíven használja föl mind az elsődleges, mind a másodlagos forrásokat, és elhallgatja a tételével össze nem egyeztethető bizonyítékokat.

Vannak persze Goldhagennak védelmezői is a tudósok és a publicisták soraiban egyaránt, 2 köztük Elie Wiesel, Andrei S. Markowits és Dan Diner, akik elismerően méltatták a könyvet. De a történészek és politológusok többsége - mint Raul Hilberg, Yehuda Bauer, Omer Bartov, 3 Fritz Stern, 4 Hans-Ulrich Wehler, 5 Dieter Pohl, 6 Christopher Browning, 7 Eberhard Jäckel, 8 Hans Mommsen, Robert Wistrich, David Schoenbaum, 9 Henry Friedlander, 10 Kristen R. Monroe, 11 Ruth Bettina Birn 12 és Norbert Frey 13 - folyóiratokban és más nyilvános fórumokon élesen bírálta a művet. Más történészek és publicisták, köztük Gordon Craig, 14 Volker Berghahn, 15 Paul Johnson 16 és Joseph Joffe 17 elnézőbben és kevésbé szenvedélyesen tárgyalják, ha elutasítják is a szerző némely túlzott állásfoglalását és következtetését.

Néhány történész kétségtelenül túllőtt a célon, a könyv bírálatában személyeskedéshez folyamodott, vagy a nyilvánosság előtt becsmérelte a szerzőt. Goldhagen szellemes és ékesszóló védekezése széles körű rokonszenvet keltett a laikus hallgatóság soraiban, például 1996 tavaszán Washingtonban, az Egyesült Államok Holocaust Emlékmúzeumában tartott szimpózium alkalmával. A vitriolos szakmai bírálatba belejátszhatott a féltékenység is. Történelmi munkák ritkán válnak bestsellerré, s még ritkábban fordul elő, hogy történészből közéleti személyiség lesz. Mint Joseph Joffe írja, "el lehet képzelni, mennyire dühíti a tudósokat, hogy évtizedekig dolgoztak keményen a Harmadik Birodalom történelmén, és távolról sem sikerült olyan figyelmet kelteniük, mint Goldhagennak". 18

Néhány kivételtől eltekintve 19 a német publicisták és történészek is siettek elítélni Goldhagen könyvét, még 1996 szeptembere, a német nyelvű kiadás megjelenése előtt. Rudolf Augstein, a Der Spiegel kiadója szerint a könyv értéke "gyakorlatilag nulla", 20 Eberhard Jäckel történész pedig úgy vélte, hogy "egyszerűen rossz". 21 Kezdetben az egész német értelmiséget magával ragadta az, amit találóan neveztek el defenzív reagálásnak Hitler készséges hóhéraira. Egyes német tudósok azt próbálták éreztetni, hogy a könyv annyira rossz, hogy még elolvasni sem érdemes. 22 Goldhagennak abban az állításában, hogy ami a zsidók lemészárlását illeti, nem lehet világos határvonalat húzni a nácik és az "átlagnémetek" magatartása között, a kollektív bűnösség tézisének a felelevenítését látták, hiszen a szerző ismét az egész német népet teszi felelőssé a holocaustért.

Az 1996. év nyara azonban fokozatos változást hozott a német-országi nyilvános vita hangnemében. Az értelmiségiek egy része megpróbálta a Hitler készséges hóhérai mondanivalóját beleilleszteni a szélesebb vitába, amely az ország viharos múltjának megemésztéséről (Vergangenheitsbewältigung) folyik. Az újraértelmezés a Die Zeit című hetilapban kezdődött számos olyan kritikai cikk közzétételével, amely kiemelte a könyv erkölcsi értékét, és elnézően kezelte szakmai hiányosságait. Goldhagen érdeme e nézet szerint az, hogy új szempontból ábrázolta a holocaustot. Talán közelebb férkőzött az igazsághoz azáltal, hogy steril akadémikus módszerek alkalmazása helyett szenvedéllyel és gyötrelmes részletességgel írt a németek kegyetlenkedéseiről.

A Die Zeit - ritka gesztusként - egyik számában a könyvszemlerovat majdnem teljes terjedelmét Goldhagen rendelkezésére bocsátotta, hogy válaszoljon támadóinak. Ezt meg is tette Das Versagen der Kritiker (A kritikusok felsülése) címmel. 23 Elszántan arra, hogy egy tapodtat sem enged, kijelentette, hogy kritikusai vagy félreértették, vagy eltorzították nézeteit, és fenntartotta minden állítását. Ezek után nagyszabású összecsapásra lehetett számítani 1996 őszén, amikor Goldhagen tíznapos németországi turnéra indult, hogy ismertesse könyvét. De ekkor furcsa dolog történt: Goldhagen útja - amely elvezette minden nagyobb városba, Hamburgba, Berlinbe, Frankfurtba és Münchenbe - valóságos diadalmenetté alakult. Sok ezren tülekedtek a jegyekért, hogy láthassák a Harvard Egyetem jó svádájú és jóképű tanársegédjét, amint nekimegy bírálóinak. Goldhagen azonban - ellentétben könyvének és a Die Zeit közölte cikkének indulatos hangvételével - a nyilvánosság előtt udvariasnak és békülékenynek mutatkozott. A szakmai fórumokon a német bírálók hamarosan megenyhültek, s látva, hogy a közhangulat ellenük fordul, kiutat kerestek: egyszerűen csak egyetértettek abban, hogy nem értenek egyet Goldhagennal. Kölcsönös szidalmazás helyett töméntelen "civilizált vita" folyt a könyvről, tükrözve a németek által oly nagyra értékelt "vitakultúrát" (Streitkultur), ami csak eufemisztikus megjelölése a vitatkozásról való lemondásnak. Mondani sem kell, hogy ezek után a nyilvános vitáknak nem volt lényeges eredményük: mindkét fél kitartott álláspontja mellett, anélkül, hogy valójában szembeszálltak volna egymással. A hallgatóság azonban mindig Goldhagen mellé állt, akinek joggal méltatták állóképességét az erős nyomás alatt, a média erőszakos faggatódzása közben.

Mindennek tetejébe a publicisták elkezdték támadni a német történészeket, akik állítólag igyekeztek eltitkolni a holocaust szörnyűségeit. Hogy ezek a történészek hosszú pályájuk nagy részét a holocaust elemzésének szentelték, arról könnyedén megfeledkeztek. Némelyik német publicista vagy újságíró - például Evelyn Roll, a Süddeutsche Zeitungban - megjegyzi, hogy itt nemzedéki ellentétről is szó lehet: a harmadik generáció szeretné a bűnösség kérdését erélyesebben fölvetni, mint ahogyan az elkövetők gyermekeinek generációja tehette.

Goldhagen csak egyetlenegyszer ismeri el, s akkor is csak lábjegyzetben, hogy a megsemmisítésre törekvő antiszemitizmus nem része a német nemzeti jellemnek: "Ezt semmiképpen sem szabad úgy érteni, mintha szerintem létezne egy időtlen (kiemelés a szerzőtől) német jellem. A németek jellemének struktúrái és közös kognitív mintáik történelmileg fejlődtek és alakultak ki, s - különösen a második világháború elvesztése óta - drámaian megváltoztak." (15. fej., 38. jegyz. 582. old.)

Nehéz elképzelni, hogy az irracionalitás és a gyilkos zsidógyűlölet évszázadai után hogyan következhetett be viszonylag rövid idő alatt ilyen csodálatos átváltozás. Goldhagen németországi látogatása idején azonban ő is és hívei is jóval nagyobb hangsúlyt adtak ennek a második világháborút követő hirtelen fordulatnak, ezzel mintegy lelki vigaszt nyújtva a háború utáni német nemzedéknek.

A Goldhagen-jelenség Németországban azóta is nagyon eleven. A Hitler készséges hóhérai százhatvanezer példányban kelt el. Nem sokkal a szerző németországi turnéja után már könyv jelent meg a Goldhagen körüli vitáról. 24 Goldhagen Németországban is híresség lett. Általában méltányolják, hogy ráébresztette a közvéleményt a német nép cinkosságára a holocaustban. Idén márciusban Goldhagen megkapta a Blätter für deutsche und internationale Politik című politikatudományi lap nagy tekintélyű Demokrácia-díját. A Bonnban tartott átadási ünnepségen nem kevesebb mint kétezer vendég jelent meg. Ebben az értelemben Goldhagen elérte, amit akart: felhívta a figyelmet általában a németek (nem csupán a nácik) cinkosságára a holocaustban. 25 Más szempontokból azonban jóval kevésbé sikeres a könyve. Fejtegetéseinek vonala egydimenziós, érvelését indokolatlan extrapolációk és túlzások rontják el. A könyv úgy hangzik, mint egy prédikáció, annak minden kellékével, a magabiztos önelégültséggel, az eltérő vélemények megvetésével és az állandó ismételgetésekkel együtt. Indulatos és szenvedélyes hangvétele nagyon népszerű, de elüt attól a higgadt, tárgyilagos stílustól, amelyet a holocaust legtöbb történetírója következetesen alkalmaz, Raul Hilberg klasszikussá vált könyve, a The Destruction of the European Jews (Az európai zsidók elpusztítása) 1961-es megjelenése óta. Emögött mindig az az elképzelés állt, hogy a tények beszéljenek magukért.

A Hitler készséges hóhérai három részre tagolódik. Az első általánosságban vázolja az antiszemitizmus szerepét a német történelemben. A második rész tartalma három esettanulmány: egy, a "végső megoldás" szolgálatába állított rendőrzászlóalj története; zsidó rabszolgatáborok; és zsidó "halálmenetek", a koncentrációs és megsemmisítő táborok hálózatának felbomlása után. A könyv harmadik része hosszadalmas végkövetkeztetés, amely összefoglalja a szerző érvelését.

Mint többek között Hans-Ulrich Wehler német történész 26 rámutatott, Goldhagen olyan problémákkal foglalkozik, amelyek még nincsenek kellően feltárva. Számos tanulmányt szenteltek már a náci gyilkoló gépezetnek, a bevetési egységeknek (Einsatzgruppen), a különleges alakulatoknak (Sonderkommandos), az SS és a Wehrmacht egységeinek. De csak egyetlen nagyobb tanulmány jelent meg a rendőrzászlóaljakról, amelyek tevékenyen részt vettek a tömeggyilkosságokban: Christopher Browning Ordinary Men: Reserve Police Batallion 101 and the Final Solution in Poland (Átlagemberek: a 101. tartalékos rendőrzászlóalj és a végső megoldás Lengyelországban) című könyve (New York 1992.). Browning szerint többféle magyarázata van az elkövetők indítékainak: a csoportnyomás, a karrierizmus, a háború okozta eldurvulás és az engedelmesség. Goldhagen ezzel szemben félresöpri az ilyen árnyalatokat. Azt hajtogatja, hogy a tartalékos rendőrök kegyetlenkedését a zsidókkal csak a "megsemmisítésre törekvő antiszemitizmus" magyarázhatja meg, az antiszemitizmus vírusának olyan törzse, amely "mélyen gyökerezett a német politikai kultúra szívében, magában a német társadalomban" (428. old.). Az átlagnémetek azért vettek részt a kivégzésekben, mert zsidókat akartak ölni.

Goldhagen joggal bírálható ezért a túlegyszerűsítésért. De minthogy gyökeresen más következtetésekre jutott, mint Browning, a hozzáállását el lehet fogadni. Jogos az a döntése is, hogy felderíti a lengyelországi zsidó rabszolgatáborok és a "halálmenetek" történetét, amelyeket könyvében erőteljes stílusban és hátborzongató részletekkel ismertet, hiszen erről a két témáról nem sok tanulmány készült. Azért sem hibáztatható, hogy a figyelmet az Adolf Eichmann-szerű arctalan bürokraták szerepéről az egyes elkövetők kegyetlenségére irányítja.

Azzal, ahogyan Goldhagen ezeket a témákat tárgyalja, az a baj, hogy teljesen érzéketlen a történelmi fejlemények és a környezeti hatások, a politikai és történelmi összefüggések szerepe és az összehasonlítások iránt. Hogyan állíthatja valaki, hogy már a náci hatalomátvétel előtt létezett sui generis német antiszemitizmus, ha azt nem hasonlítja össze az antiszemitizmus más formáival? Mit gondoljunk a franciaországi Dreyfus-ügyről, az oroszországi pogromokról, a Kelet-Európában eluralkodó zsidóellenességről, ha "az elkövetők és általában a német társadalom gondolatvilágának közös struktúrája volt egy démonologikus antiszemitizmus, méghozzá annak virulens, fajvédő változata"? (392. old.) Hogyan lehet kijelenteni, hogy a zsidókat más bánásmódban részesítették, mint az egyéb áldozatokat, például a cigányokat vagy a szlávokat, ha nem hasonlítjuk öszsze következetesen az áldozatok sorsát? Ismeretes a nácik embertelen eugenetikai, euthanázia-, sterilizálási és etnikai tisztogatási programja. Ha hangsúlyozzuk is a holocaust központi jelentőségét, nem szabad megfeledkeznünk a nácik más tömeggyilkosságairól, amelyeket a lengyelek és a cigányok, a homoszexuálisok, több mint hárommillió szovjet hadifogoly és örökletes vagy elmebetegségben szenvedő német "árják" ellen követtek el.

Goldhagen túl könnyen talál racionális indoklást más genocídiumokra, például a törökországi örmények kiirtására 1915-ben, de a holocaustot teljes mértékben a német irracionalitás következményének tekinti. Mi az alapja annak az állításnak, hogy bizonyos kegyetlenség elkövetésére csak a németek voltak képesek, ha nem hasonlítjuk össze a németek magatartását más nemzetiségekével? Goldhagen a németeket csak a dánokkal és az olaszokkal veti össze (390. old.). E két nemzet, a bolgárokkal együtt - melyek talán még figyelemre méltóbbak e szempontból - állt leginkább ellen annak, hogy részt vegyen a népírtásban. De mit kezdjünk a 101. rendőrzászlóaljban szolgáló és a gyilkosságokban részt vevő luxemburgiak kegyetlenkedéseivel? Luxemburg lakosai bizonyára nem részesedtek Németország lakosságának népirtásra ösztönző kulturális hagyományaiban. Az osztrákoknak, akikről Goldhagen szinte semmit sem szól, túlnyomó volt az arányuk az SS állományában és a koncentrációs táborok őrségében. Pedig a Habsburgok alatti osztrák tradíció nemcsak az alsó középosztály bécsi típusú antiszemitizmusát tartalmazta, hanem - s még nagyobb mértékben - a multinacionalizmust is, meg a császár következetes szembenállását a nacionalizmussal és a fajgyűlölettel.

A zsidók tömeges legyilkolásában százezerszámra és lelkesen vettek részt észtek, litvánok, lettek, ukránok, románok, oroszok és más nemzetiségűek. Teljesen igaz, hogy a holocaust nem történhetett volna meg német vezénylet nélkül, azt azonban a Hitler-rendszer politikájának és a nemzeti szocialista ideológiának az összefüggésében kell vizsgálni. Goldhagen elveti a "kollektív bűnösség" elvét, de könyve végig azt sugallja. Kijelenti, hogy a rendőri alakulatokban szolgáló átlagnémetek tetteiből levont következtetéseket "ki lehet, sőt okvetlenül ki kell terjeszteni általában a német népre. Amit ezek az átlagnémetek tettek, ugyanaz elvárható lett volna más átlagnémetektől is" (kiemelések a szerzőtől) (402. old.). Ez bizony súlyosan megkérdőjelezi Goldhagen módszerének hitelét.

A Hitler készséges hóhérai első recenziói főleg a könyv legalapvetőbb tételét bírálták, nevezetesen azt, hogy a németek a zsidóellenes érzelemnek egy különleges fajtáját fejlesztették ki. A bírálók kifejtették, hogy a tétel indoklásában a szerző felületesen elemzi a hitleri hatalomátvétel előtti német antiszemitizmust és a másodlagos (főleg amerikai) források közül csak azokat veszi figyelembe, amelyek beleillenek elméletébe. Rámutattak a könyv olyan téves megállapításaira is, mint az, hogy a XIX. században a németek többsége "konzervatív és völkisch" nacionalista volt (56. old.), vagy hogy Hitler "választási eszközökkel" szerezte meg a hatalmat (85. old.). A valóság az, hogy 1932 novemberében, az utolsó igazán szabad parlamenti választásokon a németek 67 százaléka más pártokra adta le szavazatát, nem a nemzeti szocialistákra. Goldhagen nem ábrázolja meggyőzően a német politikai kultúrát, amikor a német történelmet a németek és zsidók harcára redukálja, és töretlen történelmi folyamatosságot lát az egyházak középkori zsidóellenességétől egészen a XIX. és XX. század faji alapú antiszemitizmusáig.

Aki azt állítja, hogy a németek a XIX. század eleje óta a "megsemmisítésre törekvő" antiszemitizmus hívei voltak, számos tényt figyelmen kívül hagy. Az első az, hogy a Második Birodalomban voltak törvények a katolikusok, a szocialisták és a lengyelek ellen, miközben a zsidók szélesebb körű jogokhoz jutottak. Akkor is voltak persze német antiszemiták, sokan közülük befolyásos állásokban, de éppen annyi, sőt talán több német volt, ezek között is sokan fontos állásokban, aki ilyen vagy olyan okok miatt úgy vélekedett, hogy a zsidókat a törvény előtt egyenlővé kell tenni a többi némettel. A zsidók itt sokkal kiemelkedőbb szerepet játszottak, mint például az Egyesült Államokban.

Másodszor: ha a "megsemmisítésre törekvő faji antiszemitizmus" olyan elterjedt volt Németországban, mint Goldhagen állítja (75. old.), akkor miért menekült sok százezer zsidó Oroszországból és Kelet-Európából Németországba, s miért tűrték el a németek, hogy ott ne csak letelepedjenek, hanem gyarapodjanak is? Vagy mivel magyarázható a baráti fogadtatás és segítség, amelyet a kelet-európai zsidók nyújtottak a német hadseregnek az első világháborúban? Nem is szólva a New York-i zsidó elit kifejezetten németbarát beállítottságáról, amíg az USA be nem lépett abba a háborúba. Harmadszor: mint korábban már megjegyeztük, az első világháború előtti Franciaországban erősebb volt az antiszemitizmus, mint Németországban. Bismarck Németországában a katolikusok és a protestánsok közötti feszültség jóval fontosabb volt, mint a "zsidókérdés". Negyedszer: Goldhagen - abbéli igyekezetében, hogy a német népet a kollektív antiszemitizmus bűnében elmarasztalja - félremagyaráz olyan forrásanyagokat, amelyek ellentmondanak az állításainak. Jellemző erre, ahogyan egy idősebb nő megjegyzését tálalja, aki a Kristallnacht után azt mondta: "mi németek még drágán megfizetünk azért, ami ma éjjel a zsidókkal történt". Ami a helytelenítés kifejezésének hangzik, azt Goldhagen úgy értelmezi, mint "félelmet attól a lehetőségtől, hogy a zsidók bosszút fognak állni Németországon". Goldhagen elmulasztja megemlíteni, hogy a szóban forgó nő - éppen aszerint a forrás szerint, amelyből idéz - a háború előtt és a háború alatt is zsidókat rejtegetett, és különféle más illegális módon segítette őket. 27

Goldhagen beszámolójában szinte szó sem esik a történelmi körülményekről, az első világháború alatti szociális feszültségekről, a weimari korszak politikai konfliktusairól, a nagy gazdasági válság okozta nyomorúságról, a nemzetiszocialista párt felemelkedéséről, a náci rendszer zsarnoki jellegéről és a második világháborúról. Goldhagen nem tagadja, hogy mindez fontos volt, de mások már foglalkoztak vele, tehát - érvel - neki nem kellett rá sok szót vesztegetni. 28 Pedig, ha "az Auschwitzba vezető út nem volt kanyargós" (425. old.), mint állítja, akkor elemzésében helyet kellett volna szorítania ezeknek a történelmi összefüggéseknek, hiszen komolyan próbára tehették volna elméletét. A könyv emiatt nem lett volna szükségképpen túl hosszú: a sok ismétlésből csak néhányat kellett volna kihúzni, hogy helyet csináljon egy ilyenfajta elemzésnek.

Minthogy a könyv nem sok bírálójának állt rendelkezésére az a levéltári anyag, amelyet Goldhagen felhasznált, általában kevésbé elutasítóan ítélték meg a könyv második részét, a három esettanulmányt. Igaz, néhány történész Goldhagen szemére vetette, hogy főleg a 101. rendőrzászlóaljjal foglalkozik, amely éppen abban különbözött a többitől, hogy majdnem kizárólagos feladata a zsidók tömeges legyilkolása volt. Azt is kifogásolták egyes történészek, hogy Goldhagen a 101. rendőrzászlóalj magatartását kivetíti az egész német társadalomra. Hasznos lett volna megvizsgálni más egységeket is, például a 306. rendőrzászlóaljat, amelyet a holocaust előtt szovjet hadifoglyok lemészárlására vetettek be. Mások azért adtak hangot kétségeiknek, mert Goldhagen szinte kizárólag háborús bűnösöknek a háború utáni, bírósági tárgyalásokon elmondott vallomásaira támaszkodik.

Bírálóinak válaszolva Goldhagen elismerte, hogy az antiszemitizmusról szóló fejezeten lehet vitatkozni. Fenntartotta azonban, hogy a népirtás végrehajtásáról szóló második rész önmagában is helytálló. Bebizonyította, hogy "nem maroknyi német, hanem legalább százezer, sőt valószínűleg még sokkal több német tartozott az elkövetők közé, és hogy ezek az átlagnémetek általában készséges, sőt lelkes hóhérai voltak a zsidó népnek, közte zsidó gyermekeknek is". 29

Nemrég két recenzió jelent meg a könyvről, mindkettő elsősorban a három esettanulmányra koncentrál. Dieter Pohl német történész legutóbb könyvet publikált a kelet-galíciai zsidók kiirtásáról. 30 Most a Vierteljahrshefte für Zeitgeschichte hasábjain a Goldhagen-vita összefüggésében tekinti át a holocausttal foglalkozó történelmi irodalmat. 31 Cikkének hangvétele mértéktartó, és korántsem utasítja el Goldhagen könyvét teljes egészében. Pohl egyetért Goldhagennal abban, hogy a történetírás, néhány kivételtől eltekintve, elhanyagolta a tettesek szerepét. 32 Pohl is úgy véli, hogy az antiszemitizmus volt a zsidók tömeges legyilkolásának a legfőbb indoka, bár Goldhagennal ellentétben más intézményi és társadalmi tényezőknek szintén fontos szerepet tulajdonít. Másrészt viszont Goldhagen - Pohl érvelése szerint - semmivel sem tudja bizonyítani azt az állítását, hogy "átlagnémetek", akik nem voltak kapcsolatban a nácik által a "végső megoldás" végrehajtására szervezett intézményi apparátussal, részt akartak venni a zsidók meggyilkolásában. Pohl - más bírálókkal összhangban - erősen megkérdőjelezi Goldhagennak azt a tételét, hogy a holocaustot a háború alatt a német nép és Hitler közötti antiszemita szerződés alapján hajtották végre. Az antiszemitizmus az 1930-as években igen elterjedt volt Németországban, de ez nem jelenti, hogy az "átlagnémetek" helyeselték volna a zsidók kiirtását. 33

Pohl ezen túlmenve megállapítja, hogy Goldhagen három esettanulmánya nem bizonyítja az "átlagnémetek" cinkosságára vonatkozó tételt. Először: Goldhagen nem vizsgálja a kérdéses rendőrzászlóalj szervezeti kialakulását, ezért alábecsüli az alakulat "nácifikálásának" mértékét. A rendőri egységek és az SS között 1941 óta közvetlen szervezeti kapcsolat volt. Másodszor: minthogy a zsidó munkatáborok Himmler megsemmisítő gépezetének részét alkották, az őrök kegyetlenségét nem lehet "átlagnémetek" magatartásának tekinteni. Goldhagen emellett nem említi a zsidó táborok hasonlóságát más táborokhoz, amilyen például Dora-Mittelbau volt, ahol nem zsidó foglyokat dolgoztattak halálra. 34 Harmadszor: a "halálmenetek" - Goldhagen állításával szemben - nem tekinthetők a holocaust központi elemének, hiszen más nemzetiségekre is kiterjedtek, s különben is a háború utolsó szakaszának kaotikus körülményeivel összefüggésben tanulmányozandók. Pohl végül rámutat, hogy Goldhagen mellőzi az elméletével ellentétes adatokat, például olyan, főleg idősebb német őrökre vonatkozó vallomásokat, akik nem kegyetlenkedtek a menetelőkkel. 35

Mindnyájan jól tudjuk, hogy ugyanazt a dokumentumot nagyon is eltérő módon lehet értelmezni. Karsai László Goldhagen könyvéről írott, nemrég megjelent terjedelmes bírálatában olyan magyar zsidók beszámolóit ismerteti, akik - bár 1944 tavaszán és nyarán Auschwitzba deportálták őket - túlélték a holocaustot. Útjuk Auschwitzból német gyárakba vagy bányákba vezetett, sokukat halálmenetben hajtották végig Németországon, majd megélték a felszabadulást. A háború után a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság budapesti irodái 4600 túlélővel készítettek részletes interjút. E fontos forrásanyagból jelenleg mintegy 3700 jegyzőkönyvhöz férhetnek hozzá a kutatók. Karsai 102 jegyzőkönyvet talált, amelyben az interjúalany megbecsüléssel szólt a német gyárvezetés, a munkások és az őrség viselkedéséről, sőt 63 túlélő az SA, az SS tagjai és a táborokat felügyelő egyéb személyzet részéről tapasztalt emberséges bánásmódért fejezte ki elismerését. Több volt deportált, miközben a lengyel munkások vagy az ukrán őrök kegyetlenségéről panaszkodott, kiemelte, hogy életét a németek, sőt SS-esek beavatkozásának köszönheti. Karsai szerint mindez azt bizonyítja, hogy a tömeggyilkosságokban részt vevő németek viselkedése alapján nem lehet általános következtetéseket levonni a németekről és a német kultúráról, ahogyan a zsidómentő németekről sem lehet azt állítani, hogy ők képviselték az "igazi" Németországot. 36

Ruth Bettina Birn, a kanadai igazságügy-minisztérium háborús bűnökkel és emberiség elleni bűntettekkel foglalkozó osztályának vezető történésze Pohlnál, sőt Karsainál is élesebben ítéli el a könyvet: felületes és megbízhatatlan kutatással vádolja Goldhagent. Azt állítja, hogy érvelését az elkövetőknek a háború utáni perekben mondott vallomásaiból vett "kevesebb mint 200 szemelvényre" alapozza. Birn, aki jelentős könyvet publikált az SS-ről 37 - más történészekhez hasonlóan - bírálja Goldhagen extrapolálásait, "ugrását a korlátozott mennyiségről a kollektív minőségre, amivel valóságos eseményeket durván relativizál...". 38 Helyesebbnek tartotta volna, ha Goldhagen több figyelmet szentel a holocaustban részt vevő más rendőri alakulatoknak is, amelyek nem tartalékosokból, hanem hivatásos rendőrtisztekből vagy önkéntesekből álltak. Birn példákat is felsorol, milyen vitathatóan bánik Goldhagen a bizonyítékokkal: az elkövetők vallomásaiban a szégyenkezés és helytelenítés kifejezését például vagy módszertani szempontok miatt hagyja figyelmen kívül, vagy pedig summásan őszintétlennek bélyegzi. 39 Még továbbmegy, amikor kijelenti: "A tanúvallomások kezelésének Goldhagen-féle módszerével a ludwigsburgi anyagban könnyen elég idézetet találhatnánk ahhoz, hogy Goldhagen állításainak ellenkezőjét bizonyítsuk." 40

Mint sok más történész, Birn is hangsúlyozza, hogy Goldhagennak az elkövetőkről adott elemzéseiből hiányzik a komparatív perspektíva. Szerinte Goldhagen kiemeli a zsidó áldozatok elleni kegyetlenkedéseket, de nem említi, amit nem zsidók ellen követtek el, még ha mind a kettőről szó van is ugyanabban a vallomásban. Vitába száll Goldhagennak azzal az állításával is, hogy a németek a zsidókon kívül mindenkivel a gazdasági ésszerűség szerint bántak. A nácik a szovjet hadifoglyok millióit éheztették halálra, mielőtt ráébredtek volna, hogy munkaerőhiány fenyeget. Pohlhoz hasonlóan Birn is tagadja Goldhagennak azt az állítását, hogy a halálmenetek kizárólag a zsidók ellen irányultak. A nem zsidó foglyokkal gyakran ugyanolyan durván bántak (587. old.). Más szóval: a tanúvallomások azt mutatják, hogy az elkövetők ugyanolyan lelkesen gyilkoltak más kisebbségeket, és hogy az antiszemitizmuson kívül más indokok játszottak közre.

Nem kell minden szempontból egyetérteni Martin Broszat vagy Hans Mommsen strukturális magyarázatával, amely szerint a holocaust afféle "kumulatív radikalizáció" volt, sem kritikátlanul elfogadni Hitler népirtó antiszemitizmusának "intencionalista" értelmezését. De történelmietlen dolog úgy kezelni a holocaustot és a német antiszemitizmust, mint ami a németek kivételével minden más nép számára kívül van az emberi lehetőségek birodalmán. Birn ezenfelül találóan mutat rá, hogy Goldhagen az egész könyvben túlságosan gyakran használja a "német" szót. Ez kétségtelenül összhangban van azzal, ahogyan a német nemzeti jelleg különlegességét hangsúlyozza, de mégsem szabad a társadalmi helyzetet teljesen figyelmen kívül hagyni egy-egy elkövető tanulmányozásánál.

Goldhagen érdeméül szokták felhozni, hogy megtört három tabut: újra néven nevezi a bűnösöket (a németeket); részletesen leírja embertelen rémtetteiket (ezzel mintegy ellenpontozva Hannah Arendt szövegét); és hangsúlyozza az antiszemitizmus szerepét mint a holocaustra vezető hajtóerőét. A tudományos irodalomban valóban mutatkozik olyan tendencia, hogy túl gyakran használják a "náci" terminust a "német" rovására. Goldhagen sajnos az ellenkező túlzásba esik, amikor agyonhangsúlyozza a nemzetiséget, és méltatlanul elhanyagolja a társadalmi helyzetet.

Goldhagen nem szolgált rá a bírálatra sem témaválasztása, sem a tömeggyilkosságok erőteljes ábrázolása miatt. Azt a tételét pedig, hogy az antiszemitizmus a holocaust jelentős tényezője volt - ha újnak aligha nevezhető is -, nem árt hangsúlyozni. A cél azonban nem szentesítheti az eszközt. Ami végül is fennmarad: a könyv előítéletes fogalmai és megalapozatlan állításai, szándékolt sokkhatás a történészi kvalitás helyett.

Goldhagen munkájának közzététele és szédületes sikere - hiába a könyv kétségtelen értékei - aggodalomra ad okot. Gitta Sereny holocaustszakértő a londoni The Times hasábjain arra hívja fel a figyelmet, hogy Goldhagen veszélyes vizekre evez, amikor azt kiáltja: "Ne nevezzétek őket náciknak! Hiszen németek voltak, németek, németek." Gitta Sereny így fejezi be írását: "A gyilkos fanatizmus nem gyökerezik valamely nemzet jellemében, hanem része az emberi állapotnak. Nemcsak a német fiatalokat kellene - ahogyan 1945 után történt - újra megtanítani az emberiességre, hanem minden gyermeknek, fehérnek, feketének, barnának és sárgának is meg kell ezt tanulnia, most és mindörökre." 41

Fordította: Veressné Deák Éva
Jegyzetek

  A tanulmány eredeti angol nyelvű változata Holocaust Views: The Goldhagen-controversy in Retrospect címmel a Central European Historyban jelenik meg (Vol. 30. No. 2. /1997/); a magyar változatot a kaliforniai folyóirat engedélyével közöljük.
  Itt mondok köszönetet dr. Valur Ingimundarson barátomnak és történésztársamnak, aki segített ennek a recenziónak az elkészítésében.

1 The New York Times, 1996. március 27., április 2., 14., 25.

2 Elie Wiesel: Little Hitlers. The Observer, 1996. március 31.; Andrei S. Markowits: Störfall im Endlager der Geschichte. In: Julius H. Schoeps (hg.): Ein Volk von Mördern? Die Dokumentation zur Goldhagen Kontroverse und die Rolle der Deutschen im Holocaust. Hamburg, 1996. 228-240. old. Richard Bernstein és A. M. Rosenthal nagyon elismerő bírálatai a New York Times-ban: 1996. március 27., ill. április 2.

3 Omer Bartov: Ordinary Monsters. The New Republic, 1996. április 29., 32-38. old., magyarul: Átlagszörnyek. BUKSZ, 1996. `sz, 358-362. old.

4 Fritz Stern: The Goldhagen Controversy: One Nation, One People, One Theory? Foreign Affairs, 75. 6. (1996. november-december) 128-138. old.

5 Hans-Ulrich Wehler: The Goldhagen Controversy: Agonizing Problems, Scholarly Failure, and the Political Dimension. German History, 15 (1997) 1. 80-91. old. (A Die Zeit 1996. május 24-i számában megjelent cikk bővített változata.)

6 Dieter Pohl: Die Holocaust-Forschung und Goldhagens Thesen. Vierteljahrshefte für Zeitgeschichte, 45. 1. (1997. január) 1-48. old.

7 Christopher Browning: Dämonisierung erklärt nichts. Die Zeit, 1996. május 17.

8 Eberhard Jäckel: Einfach ein schlechtes Buch. Die Zeit, 1996. április 19.

9 David Schoenbaum: Ordinary People? National Review, 1996. július 1.

10 German Studies Review, XIX. 3. (1996. október) 578-580. old.

11 Kristen R. Monroe, American Political Science Review, 91. 1. (1997) 212-213. old.

12 Ruth Bettina Birn: Historiographical Review: Revising the Holocaust. The Historical Journal, 40 (1997) 1. 195-215. old.

13 Norbert Frey: Ein Volk von "Endlösern"? Daniel Goldhagen beschreibt die Deutschen als "Hitlers willige Vollstrecker". Süddeutsche Zeitung, 1996. április 13.

14 Gordon Craig bírálata: The New York Review of Books, 1996. április 18.

15 Volker Berghahn: The Road to Extermination. The New York Times, 1996. április 14.

16 Paul Johnson: An Epidemic of Hatred. The Washington Post, 1996. március 24.

17 Joseph Joffe: Goldhagen in Germany. The New York Review of Books, 1996. november 28.

18 Uo.

19 Lásd pl. Volker Ullrich: Ein Buch provoziert einen neuen Historikerstreit: Waren die Deutschen doch alle schuldig? Die Zeit, 1996. április 12.

20 Der Spiegel, 1996. április 15.

21 Jäckel: i. m. (8. jegyzet)

22 Így minősítette a könyvet Hans-Ulrich Wehler. Lásd Joffe: i. m. (17. jegyzet)

23 Daniel Goldhagen: Das Versagen der Kritiker. Die Zeit, 1996. augusztus 2.

24 Schoeps (hg.): i. m. (2. jegyzet)

25 Lásd Goldhagen megjegyzéseit a The New York Times 1996. Március 27-i számában.

26 Wehler: i. m. (5. jegyzet) 81-83. old.

27 Bent Engelmann: In Hitler's Germany: Daily Life in the Third Reich. Ford. Krishna Winston. New York, 1986. 138-139., 223. old. és passim. A Goldhagen-idézetet lásd könyve 101. oldalán.

28 Lásd különösen Daniel Jonah Goldhagen: Motives, Causes, Alibis. The New Republic, 1996. december 23. 37-45. old.; magyarul (rövidítve): Indítékok, okok, alibik. BUKSZ, 1997. Tavasz, 99-103. old.

29 Goldhagen: Motives, ... i. m. (28. jegyzet) 37. old.

30 Dieter Pohl: Nationalsozialistische Judenverfolgung in Ostgalizien 1941-1944. Organisation und Durchführung eines staatlichen Massenverbrechens. München, 1996.

31 Pohl: Die Holocaust-Forschung... i. m. (6. jegyzet) 1-48. old.

32 Uo. 15. old.

33 Uo. 16-21. old.

34 Lásd Henry Friedlandernek a 10. jegyzetben hivatkozott bírálatát, 580. old.

35 Pohl: Die Holocaust-Forschung... i. m. (6. jegyzet) 16-21. old.

36 Karsai László: Történészek, gyilkosok, áldozatok. Viták a Holocaust-szaktudományban. Beszélő, 1997. június, 34-59. old., az idézet: 53. old.

37 Ruth Bettina Birn: Die höheren SS- und Polizeiführer. Hitlers Vertreter im Reich und in den besetzten Gebieten. Düsseldorf, 1986.

38 Birn: Historiographical Review... i. m. (12. jegyzet) 197. old.

39 Uo. 198-199. old.

40 Uo. 200. old.

41 Gitta Sereny: The Complexities of Complicity. The Times, 1996. március 28.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu