Több mint negyven évvel Wittgenstein halála után végre kézbe vehetjük művei kritikai kiadásának első köteteit. ¹ A Michael Nedo írta bevezető kötet - mely minden szöveget németül és angolul is tartalmaz - Wittgenstein hagyatékának és a kiadás elveinek ismertetése mellett kitűnő, évekre lebontott összefoglalása a filozófus munkásságának, számos adattal gazdagítva a Wittgenstein-filológiát. Ehhez, a jobb tájékozódást elősegítendő, egy, a filozófus életének külső eseményeit és egyes műveit időrendben, hónaponkénti lebontásban felsoroló, jól megszerkesztett táblázat csatlakozik. Maga az első öt német nyelvű kötet pedig azt a tíz kéziratkötetet tartalmazza, amelyben Wittgenstein - Cambridge-be való ún. "visszatérése" után, 1929 februárja és 1932 júniusa között - késői koncepciójának kidolgozásába fogott. ² E kötetek bizonyos fokig összefüggő egészet alkotnak: ezek szolgáltak ugyanis azon gépiratok, továbbá a korszakot lezárni vágyó Nagy gépirat alapjául, amelyekből később Rush Rhees a Philosophische Bemerkungen és a Philosophische Grammatik címmel megjelent kötetek több részét is összeállította.
  Nem könnyű a helyzete annak, aki Wittgenstein hagyatékának kritikai kiadására, sőt bármifajta kiadására vállalkozik. A filozófus ugyanis a legkevésbé sem könnyítette meg az utókor számára ezt a feladatot. Már végrendelete is, amelyben művei sorsát három tanítványára, Elisabeth Anscombra, Rush Rheesre és Georg Henrik von Wrightre bízta, meglehetősen dodonai: publikáljanak belőle annyit, amennyit erre alkalmasnak találnak (WAE 52. old.). De szóbeli instrukciókkal sem látta el őket, olyannyira nem, hogy például von Wright Wittgenstein halála után meglepetéssel értesült a végrendelet tartalmáról. ³
  Pedig ha valamit a hátrahagyott anyag igényelt volna, akkor az valamifajta iránymutatás. Ennek oka pedig elsősorban Wittgenstein munkamódszere, amelyet első megközelítésben a leginkább hagyatéka egyes rétegeinek bemutatásával szemléltethetünk.
  Elsőként a filozófus jegyzetfüzeteit említhetjük, amelyekben a későbbi kéziratkötetekhez végzett előmunkálatokat. (Ezeket később, miután már felhasználta őket, nagyrészt megsemmisítette. A véletlennek köszönhetően mégis fennmaradt néhány füzet. Ezekből négyet - a Wiener Ausgabe 4. és 5. kötetében közölt négy kézirat előmunkálatait - Nedo a következő, 6. kötetben szándékozik megjelentetni.) Wittgenstein ezután, a jegyzetfüzetek alapján, részben megjegyzéseikből átvéve, illetve azokat átalakítva kéziratköteteket állított össze. Majd belefogott a kéziratkötetek újraátdolgozásába: kézírásos, illetve gépírásos szinopszisokat, tisztázatokat készített belőlük, a már leírt megjegyzéseket hol változatlanul, hol több-kevesebb változtatással átvéve, újracsoportosítva, új kontextusba helyezve.
  A szinopszisokkal azonban még mindig nem ért véget a folytonos átdolgozási folyamat: negyedszerre ugyanis a filozófus ezeket vagy másodpéldányaikat sokszor cédulákra vagdosta. E cédulákat részben megint új csoportosításban beragasztotta egy újabb füzetbe (egy ilyen füzet például a Philosophische Bemerkungen alapja, részben pedig - egy részüket iratkapoccsal összefűzve - cédulagyűjteményeket állított össze belőlük, amelyeket még további feldolgozásra szánt. (E gyűjtemények egyike jelent meg Zettel címmel.) Ötödszörre azt kell megemlítenünk, amelyet Nedo "virtuális kéziratoknak" nevez (WAE 82. old.). Ezeket végleges formájukban Wittgenstein nem írta le újra, viszont már meglevő kézirat(ok) és/vagy gépirat(ok) szövegéből rekonstruálhatók, mégpedig azoknak az utasításoknak a segítségével, amelyekkel az egyes megjegyzéseket ellátta. Ezek az utasítások részben a megjegyzések átfogalmazására vonatkoztak, részben pedig arra a helyre, ahová Wittgenstein az illető bejegyzést áthelyezni kívánta. Ilyen, a filozófus utasításai alapján történt szöveg(re)konstrukcióra lehet példa a Philosophische Grammatik. Ennek II. részébe Rhees többek közt a Nagy gépirat matematikai fejezetei közül vett át ötöt. Ezeket Wittgenstein nem dolgozta át újra, s így nagyjából véglegesnek tekinthetők. A Philosophische Grammatik I. részét viszont három kézirat ⁴ egymásra utaló megjegyzései alapján maga Rhees szerkesztette össze. Hogy mennyire lelkiismeretes, hozzáértő munkát végzett, arról az a Wittgenstein diktálta gépirat tanúskodik, amely nemrég Schlick hagyatékából került elő, s amely néhány kivételtől eltekintve egybeesik a rhees-i szövegrekonstrukcióval. (WAE 82. old. Ez a gépirat jelenleg Nedo birtokában van.) Végül a hagyaték rétegei között kell említenünk a diktálásokat (ilyen például a Kék és a Barna könyv). ⁵
  Ezt a bonyolult szerkezetű hagyatékot próbálta von Wright rendszerezni, amikor a hatvanas évek második felében a kéz- és gépiratokat csoportosította és katalogizálta. ⁶ A hagyaték egyes darabjait háromjegyű számmal jelölte meg: az első számjegy az illető forrás természetére utal: így a kéziratok katalógusszáma 1-gyel, a gépiratoké 2-vel és a diktálásoké 3-mal kezdődik. Valójában azonban ez a besorolás nem fedi teljesen a valóságot. A sorozatos átdolgozások következtében ugyanis Wittgenstein kézirataiban is előfordulnak gépírásos részek - ezeket a filozófus gépiratokból vágta ki, és ragasztotta be a kéziratkötetekbe. S ugyanígy a gépiratokban is találhatók kézírásos bejegyzések. Ez utóbbi állítást kiváltképp szemléltetheti a Big Typescript (TS 213). A Nagy gépiratot Wittgenstein első tíz, Cambridge-ben írott kéziratkötete után mintegy gondolati lezárásnak szánta. Ez az egyetlen műve, mely a hagyományos értelemben könyv formájú: fejezetcímei vannak, és tartalomjegyzéke. Ám a gépelés elkészültével a filozófus rögvest csalódott az eredményben, és azonnal a gépirat átdolgozásába fogott, mégpedig ugyanazzal a módszerrel, mint más kéz- és gépirataival addig is tette. Először a gépelt sorok közé írt javításokat, illetve még megfontolandó újabb szövegváltozatokat, egyes szavakat, fordulatokat hullámos vonallal - ami nála rendszerint az elégedetlenség jele volt - aláhúzott; olykor a fejezetek végén maradt üres helyet kézírással folytatta; olykor pedig a gépírott oldallal szembeni oldalra írt egy-egy kiigazítást vagy betoldandó mondatot, bekezdést. Az egyes megjegyzéseket - mint egyéb kézirataiban az átdolgozások során már korábban is - a lap szélén jelekkel látta el, amelyek arra voltak hivatottak emlékeztetni: az illető megjegyzést kérdésesnek, továbbgondolandónak vagy a későbbi szövegből kihagyandónak, vagy éppenséggel más kéziratba átvételre érdemesnek tartja. Idővel pedig a gépírott lapok hátoldalán hosszas kézírásos eszmefuttatásokba fogott. Így az első szöveg javítása szinte észrevétlenül egy új szöveg előkészítése lett. (Ennek megfelelően Nedo kiadási tervében a Nagy gépirat három változatban is szerepel: először is meg kívánja jelentetni az első véglegesnek szánt gépiratot, azután ennek első átdolgozását s végül a harmadik, új szöveget.)
  Ez a fajta átdolgozási módszer nemcsak a Nagy gépiratra, hanem Wittgenstein írásaira általában jellemző. Tovább bonyolítja a képet, hogy bejegyzései és javításai nem feltétlenül javítások a szónak abban az értelmében, hogy valamely rossznak ítélt megfogalmazást kihúzott, és egy általa elfogadhatónak vélttel helyettesített. A javítások tekintélyes részénél ugyanis az illető szó vagy hosszabb szövegrész fölé írt ugyan egy másik változatot is, ám az eredetit nem húzta ki, hanem a két, sokszor akár több megoldási lehetőséget anélkül hagyta ott, hogy közöttük választott volna. Eljárásmódjának éppenséggel egyik jellemzője, hogy már munka közben egy-egy gondolatra alternatív megfogalmazásokat adott, sokszor nem is egymás fölé, hanem - ami egyenértékűségüket még jobban hangsúlyozza - egymás után folytatólagosan írva őket, a változatokat egymástól egy vagy két ferde vonallal, esetleg még kettőspontokkal is elválasztva. Röviddel Wittgenstein halála előtt Elisabeth Anscombe megpróbált valamifajta választ kapni a kérdésre: a hagyaték megjelentetésekor hogyan döntsenek az egyes változatok között. Wittgenstein elsőre azt a rezignált választ adta, hogy ha a maga idején nem sikerült döntésre jutnia, hogyan is volna erre képes most, betegen és gyógyszerektől kábán. Anscombe további faggatódzására pedig rezignáltan azt felelte: "Dobjatok fel egy pénzdarabot!" (WAE 75. old.)
  De a kéziratokat nemcsak a változatok miatt nem lehet lineáris egyszerűséggel olvasni. Volt, amikor maga Wittgenstein eleve két szöveget kezdett el egymással párhuzamosan egy füzetben. Erre példa az MS 105 és 106 is (lásd WA1-ben). Ezek elején a lapok elülső, jobb oldalán filozófiai megjegyzésekbe fogott, a vele szemben lévő lapokat (tehát a lapok hátoldalát) viszont személyes jellegű megjegyzéseknek szánta, ez utóbbiakat mindig a mellé a filozófiai megjegyzés mellé akarván feljegyezni, amelyet aznap írt. Az első négy-öt oldal után azonban mindkét füzetben felhagyott a személyes feljegyzésekkel, s csak a lapok elülső oldalán írt tovább, olykor a szemben lévő oldalra további kiegészítéseket, a másik oldalra szánt betoldásokat feljegyezve. A második füzet végére érvén először ennek a füzetnek a hátoldalait írta tele, majd ugyanezt tette az első füzettel is. Ez a vers oldalakon található szöveg értelemszerűen nem olvasható folyamatosan, hiszen rendszeresen megszakítják a már említett, a recto oldalakra szánt betoldások és javítások. Emellett Wittgenstein egyidejűleg nem csak egyetlen füzetbe írt, továbbá sokszor ugyanazt a szöveget anélkül folytatta másik füzetben, hogy az előző betelt volna. (Ez utóbbinak sokszor csak egyszerű gyakorlati oka volt: Bécsbe utazott, s nem vitte magával a régi füzetét Cambridge-ből.) Ezzel szemben egyetlen füzetbe többször kerültek különböző időkből származó, sokszor különböző témájú szövegei. (Volt, amikor nyilvánvalóan csak azért, mert nem volt kéznél üres füzete.) Ha ehhez hozzávesszük még, hogy a folytonos újraírás-szerkesztés során egyes megjegyzések akár évtizedeken keresztül is vándoroltak, s ennélfogva kérdéses őket egyetlen származási időponthoz rendelni, továbbá visszaemlékszünk arra, amit többek közt a Philosophische Grammatik kapcsán mondottunk, azazhogy ez a szöveg több füzet és ennélfogva időpont közötti oda-visszaugrálás révén állt össze, akkor nehezen kerülhető ki Alois Pichler kérdése: "mivel is van tulajdonképpen dolgunk, amikor Wittgenstein szövegeiről beszélünk[?] Egy szöveg-e" például "az MS 105?" ⁷
  Nem csoda tehát, hogy a hagyaték gondozóit, Anscombe-ot, Rheest és von Wrightet felkészületlenül érte a feladat, amely elé egy ilyen állapotú és terjedelmű - az időközben előkerült szövegekkel együttesen több mint húszezer oldalnyi - kéz- és gépirattömeg állította őket. Ennek ellenére két évvel Wittgenstein halála után, 1953-ban igen tiszteletre méltó munka eredményeként az oxfordi Basil Blackwell Kiadónál megjelentették a Filozófiai vizsgálódásokat, mégpedig német-angol párhuzamos kiadásban. Ezt a kötetet azután ugyanannál a kiadónál még számos további kétnyelvű kötet követte. Míg az angolok Wittgenstein műveit különálló kötetekben jelentették meg, addig a németek a filozófust gyűjteményes kiadásokkal is megtisztelték: a frankfurti Suhrkamp Verlag 1960 és 1982 között Schriften címmel jelentetett meg nyolc kötetet, majd 1984-ben Werkausgabe in 8 Bänden címmel. A mai napig ez a három kiadás - tehát a Blackwell- és a két Suhrkamp-féle - számít a standard Wittgenstein-kiadásnak. ⁸ Mindazonáltal szövegük nem esik teljesen egybe: a hagyaték gondozói a kéziratokat ellenőrizvén rendszeresen módosították korábbi olvasatukat, továbbá olykor a korábbiakhoz képest új szövegekkel egészítették ki az új kiadást (ez történt például a Bemerkungen über die Grundlagen der Mathematikkal). A két Suhrkamp-féle kiadás nem is ugyanazokat a szövegeket közli: míg a Schriften tartalmazza a Vorlesungen über die Grundlagen der Mathematik című előadás-sorozatot, mely Wittgenstein tanítványainak jegyzetei alapján készült, addig a Werkausgabe nem, cserébe viszont itt olvashatjuk a Bemerkungen über die Farben, az über Gewißheit és a Vermischte Bemerkungen szövegét.
  Mi a jellemző erre a három szövegkiadásra? Először is egyik sem közöl - néhány kivételtől eltekintve - szövegváltozatokat, hanem a Wittgenstein megadta lehetőségek közül kiválaszt egyet mint megoldást. Ezt pedig teszi sokszor anélkül, hogy legalább az előszóban jelezné, hogy voltak változatok. Emellett az eredeti szövegeket erősen megcsonkítva közli. (Erre mutat egy példát Nedo, egymás mellett kinyomtatva a Bemerkungen über die Grundlagen der Mathematik egy részét az alapjául szolgáló kéziratrésszel: a nyomtatott szöveg a kézírásosnak mintegy egynegyede. Lásd: WAE 62-69. old.) A válogatás elveiről a hagyaték kiadói rendkívül keveset árulnak el: nagyjából arra hivatkoznak, hogy egyes részek fontosabbnak tűntek a számukra, mint mások, illetve hogy más gondolatmenetbe tartozóknak érezték őket. ⁹ Arról, hogy pontosan hol maradtak ki részek a kéziratokból, az olvasó nem szerez tudomást. Így az egyes szövegrészek értelmezésekor óhatatlanul olyan szövegkörnyezetet is (közvetlen) kontextusként kezel, amely az eredeti kéziratban az értelmezendő helytől messze helyezkedett el. Ezzel szemben nem egy megjelent írásban többet is találhatunk, mint amennyi a kéziratokban volt: például fejezetcímeket vagy paragrafusszámokat, holott Wittgenstein nem mindig számozta be megjegyzéseit. A szerkesztők ezekre a kiegészítésekre sem mindig hívják fel az olvasó figyelmét. S végül meglehetősen rendszertelenül tájékoztatnak bennünket arról is, hogy a közölt szövegek mely kéziratokból származnak (pedig erre legalábbis von Wright katalógusának elkészülte után minden lehetőség meglett volna).
  E szerkesztési elvek (vagy inkább: elvtelenség) következményeire ékes például szolgálhat Wittgenstein utolsó - 1949 és 1951 között készült - kéziratköteteinek (MS 169-177) a sorsa. Ezek a szövegek a Bemerkungen über die Farben, az Über Gewißheit és a Letzte Schriften über die Philosophie der Psychologie, Das Innere und das Äußere címmel jelentek meg. (A címek mindegyike a hagyaték gondozóitól származik.) A kiadások koncepciótlanságát már az is jelzi, hogy az utóbbi az angol olvasó számára mint a Letzte Schriften über die Philosophie der Psychologie második kötete látott napvilágot. A német olvasó számára viszont a könyv különálló kötet, amelyet a Suhrkamp Verlag a gyűjteményes kiadások keretein kívül adott ki (1993) - nem is igen tehetett mást, mivel az angol első kötetet a Bemerkungen über die Philosophie der Psychologie két részével együtt a Werkausgabe 7. kötetében jelentette meg. Ehhez képest némi zavart kelthet, hogy a Werkausgabe bevezetője az angol kiadás előszavát egy az egyben átvéve a Letzte Schriften két kötetét emlegeti, a gyűjteményes kiadáson kívül megjelent kötet pedig az első kötetre utal vissza, miközben egyik helyen sem derül ki, mire is céloznak. Ezzel együtt a Letzte Schriften e második kötete sokkal nagyobb filológiai pontosságra törekszik, mint más szövegközlések: a lábjegyzetekben megismerhetünk a változatokból is; tájékoztatnak arról, ha például Wittgenstein egy nyíllal jelezte, hogy egyik megjegyzését egy másikkal összetartozónak érzi; a szerkesztők nem számozzák meg az egyes megjegyzéseket, mivel ezt maga Wittgenstein sem tette meg; s végül mindegyik szövegről megtudjuk, melyik kéziratkötetből származik.
  Ezzel szemben a Megjegyzések a színekről vagy A bizonyosságról bevezetőjéből csak annyit tudhatunk meg, hogy a közölt anyag különböző füzetekben található, illetve hogy egyes részek külön lapokon szerepelnek. Így természetesen arra sem derülhet fény, hogy a két szöveg valójában ugyanazokban a füzetekben olvasható, továbbá csak a Megjegyzések a színekről kapcsán tudjuk meg, hogy az illető füzetekben a külső és belső problémáját taglaló utolsó pszichológiai megjegyzésekből is volt néhány. Összefoglalva, tehát nem derülhet ki a számunkra, hogy a három szöveget valójában ugyanazokból a kéziratokból vették, azaz a vonatkozó megjegyzések egymással keverednek.
  Az utolsó kéziratokból a legjobban még MS 169, 170 és 171 járt: ezekből csak a Letzte Schriften über die Philosophie der Psychologie, Das Innere und das Äußere című kötetbe került át szöveg, az utóbbi két kézirat egyenest minden kihagyás nélkül. MS 169-ből is csak négy - a kultúrára és a filozófiára vonatkozó - megjegyzést hagytak ki a szerkesztők. Viszont MS 172 első lapjain az Über Gewißheit elejét találhatjuk, amire a Bemerkungen über die Farben II. részeként kinyomtatott megjegyzések következnek. MS 173 a színekről szóló megjegyzések III. részének elejét közli, ezt a pszichológiai megjegyzések követik, végül pedig megint a színekről szóló megjegyzések III. részében megjelent feljegyzésekkel folytatódik. MS 174-ben először pszichológiáról, majd a bizonyosságról olvashatunk. MS 175-ben A bizonyosságról szövegében megjelent megjegyzések vannak. MS 176 elején a színekről szóló megjegyzések I. részét találhatjuk, majd a bizonyosságról, ezután a pszichológiáról, s végül megint a bizonyosságról szóló részek következnek. MS 177 Wittgensteinnek a bizonyosságról szóló utolsó feljegyzéseit tartalmazza. Emellett mindegyik kéziratban találkozhatunk olyan megjegyzésekkel, amelyeket a szerkesztők nem nyomtattak ki a fent nevezett kiadásokban, a kihagyások egy részét azzal indokolva, hogy azok már úgyis megjelentek a Vermischte Bemerkungen szövegében. Az elhagyott megjegyzéseknek jórészt az a közös vonásuk, hogy tartalmukat tekintve Wittgenstein saját filozófiai tevékenységére vagy a filozófiára általában, a kultúrára, ezen belül például Shakespeare-re, a Faustra, a költészetre, Istenre, a hitre és más hasonló témákra vonatkoznak, stilárisan pedig a többi megjegyzéshez képest fokozottabb retorizáltság jellemző rájuk.
  A kihagyott megjegyzéseknek bármennyire vannak rokon vonásaik is, egy részüknél egyáltalán nem világos, miért nem kerülhettek be a tematikus válogatásokba: ez a helyzet például több, Istenre, a vallásra és a hitre vontakozó megjegyzéssel, amelyek nyugodtan helyet kaphattak volna az Über Gewißheit szövegében. Emellett kérdéses, hogy a megjegyzéseknek ez a tematikus szétválogatása mindig keresztülvihető-e. Nem véletlen, hogy a Letzte Schriften kiadásába a szerkesztők egy hosszabb részt átvettek a Bemerkungen über die Farben már megjelent paragrafusaiból (III 296-350. §). Viszont szintén a Letzte Schriften MS 171-ből való részében olvashatunk olyan fejtegetéseket is, amelyek indokoltan szerepelhetnének az Über Gewißheit szövegében is.
  De ezen túlmenően is kérdéses, helyénvaló volt-e az egymás után ugyanazokba a füzetekbe írott megjegyzéseket így tematikusan szétválasztva megjelentetni. Való igaz persze, hogy Wittgenstein e tematikus egységeket jórészt jelölte is, mégpedig úgy, hogy egy vagy két vízszintes vonallal, amelyeket esetleg még keresztben is áthúzott, elválasztotta őket az előttük, illetve utánuk következő szövegrészektől. Ám az elválasztásnak ezzel a módjával nemcsak ezeken a helyeken élt. (Az elválasztásokat a megjelent változatok sajnos nem tartalmazzák.) Emellett kérdéses, nem kell-e sokkal inkább jelentőséget tulajdonítanunk annak a ténynek, hogy e feljegyzéseket Wittgenstein nem írta külön füzetekbe. Így például e sorok szerzőjét az indította e kéziratok áttanulmányozására, hogy korábban az volt a benyomása: a fent nevezett három szöveg valamilyen módon összetartozik, együtt olvasandó. Ezek után a felfedezés, hogy ténylegesen ugyanazokban a füzetekben találhatók, e hipotézist csak megerősítette. Ez viszont azt jelezheti: elképzelhető, hogy ha e füzetek eleve együtt jelentek volna meg, akkor ez az értelmezés magától értetődő lett volna.
  Mint a példa is mutatja, az, hogy kéziratok milyen csoportosításban jelennek meg, befolyásolja értelmezésüket is. ¹⁰ De ennél messzebb is mehetünk: ezek a különböző témákat és stílusokat vegyítő füzetek arra utalhatnak, hogy - Alois Pichler korábban idézett kérdését más oldalról megközelítve - Wittgenstein számára az a könyv, amelyet az egységes téma és stílus köt össze, nem létezett.
  A "hivatalos" kiadásokon túl volt azonban más forrása is a Wittgenstein-kutatásnak: nevezetesen maguk a kéziratok. Ezek legnagyobb része a cambridge-i Trinity College könyvtárában, a Wren Libraryben található, kisebb része pedig az oxfordi Bodleian Libraryben, illetve a bécsi Österreichische Nationalbibliothekban. Emellett vannak olyan kutatók, akiknek különböző csatornákon keresztül sikerült hozzájutniuk egyes kéziratok kópiáihoz. Valamivel tágabb kutatói közösség tanulmányozhatja az ún. Cornell-filmet. Erre a filmre, amelyet 1967-ben a Cornell University (Ithaca, New York) készített, a hagyaték gondozói mindazokat az írásokat felvetették, amelyek akkor rendelkezésre állottak. Ebből következően azonban ez az anyag először is hiányos: az a tizenöt írás nem szerepel rajta, amely 1967 után került elő. Emellett számos szövegrészt - amelyeket Wittgenstein titkosírással jegyzett fel - von Wrighték letakartattak. Ezen túlmenően minőségi kifogások is felmerülnek a Cornell-filmmel szemben: például technikai szempontból elég gyenge, a lefilmezett oldalak tényleges sorrendje nem mindig rekonstruálható belőlük, s például nem mindig derül ki, hogy itt vagy ott Wittgenstein oldalakat tépett ki stb. S végül: a Cornell-film sem hozzáférhető igazán sok helyen: például német nyelvterületen pusztán nyolc könyvtárban található meg, s csak két helyen olvasható kópián is. ¹¹ A hagyaték egy másik, Michael Nedo által filmre vett, a Cornell-filmnél jobb minőségű és teljesebb változata található meg a cambridge-i Trinity College könyvtárában. A kéziratokba betekinteni, továbbá róluk vagy mikrofilmjeikről másolatot készíteni csak a hagyaték gondozóinak engedélyével lehet. A filmek enélkül is tanulmányozhatók, de idézésükhöz szintén engedély szükséges.
  Nem kell különösebben érvelni amellett, hogy ez a helyzet nem segíti elő a nyilvános, mindenki által ellenőrizhető tudományos érvelést. De ennél többet is mondhatunk: a nyilvános ellenőrizhetőség kritériuma még azoknak a körén belül sem mindig teljesül, akik hozzájutottak a kéziratokhoz vagy kópiáikhoz. Állításomat egy példával szemléltetném: ha valaki például az MS 113-ból azt a passzust kívánja idézni, amelyben Wittgenstein a szótár mindent egységesítő és félrevezető hatalmáról szól (WA5 157. old.), akkor attól függően, hogy a kézirat eredetije vagy pedig egyik vagy másik kópiája van a kezében, egészen más oldalszámot fog megadni. Maga Wittgenstein ezt a kéziratát - miként általában is - nem látta el oldalszámokkal. Minden számozás tehát mástól származik. Az idézet - ha a címlapot és az elöl üresen hagyott egy oldalt nem számítva csak a teleírt oldalakat egyesével beszámozzuk - a 284. oldalon található. Aki ezt a helyet azonban a Nationalbibliothekban lévő eredetiből idézi, annak az a 142. oldal hátoldalán fog szerepelni - a könyvtárban ugyanis a kéziratnak csak a lapjait (azaz minden második oldalát) számozták, mégpedig egyesével növekvő rendben. Aki viszont a von Wright-féle archívumból származó kópiát használja, az az idézethez váratlanul nagy oldalszámot, az 554. oldalt fogja megadni. Ennek oka, hogy von Wright ennek a kéziratnak az oldalszámozását összevonta a 270 oldal terjedelmű 112-es kéziratéval, mégpedig azért, mert MS 112 mondat közepén ér véget, amely MS 113-ban folytatódik. Ezzel szemben a Cornell-filmen ugyanez a 286. oldalon található. Alois Pichler már idézett könyve alapján viszont feltételezem, hogy nála ez a passzus a 285. oldalon szerepelne. Az ő erre a kéziratra vonatkozó hivatkozásaiban ugyanis eggyel nagyobb oldalszámokat ad meg, mint az a szöveggel teleírt oldalak egyszerű számozásából adódnék. Az ő kópiája tehát egy ötödik féle számozást tartalmaz.
  Ha mindehhez még hozzávesszük, hogy a Wittgenstein-hagyaték bonyolultságából adódóan egy-egy kézirat megfejtése, transkribálása hosszú hónapokat és nagy szakértelmet igénylő feladat, amelyet a kutatók többsége maga aligha képes elvégezni, akkor könnyen belátható: a kiadások, kéziratok és kópiák eme kavalkádjában múlhatatlanul szükség van egy olyan kritikai kiadásra, amely mindenki számára hozzáférhető, és közös hivatkozási alapul szolgálhat. Ezzel a háttérrel szemlélve aligha becsülhetjük túl az olyan vállalkozások jelentőségét, mint Michael Nedóé, aki a cambridge-i Wittgenstein Archívum munkatársaival együtt a hagyaték kritikai kiadásának könyv alakban történő megjelentetésén dolgozik. Ez utóbbi megszorítás nem véletlen: ugyanis ezzel párhuzamosan egy másik szöveghűnek szánt kiadás is készül, mégpedig Claus Huitfeld vezetésével a Bergeni Egyetem Wittgenstein Archívumában a teljes hagyaték CD-változata. A továbbiakban e két kiadást szeretném röviden összehasonlítani.
  Egyik sem kíván abban az értelemben kritikai kiadás lenni, hogy történeti, életrajzi, hatástörténeti vagy filológiai apparátussal, jegyzetekkel egészítené ki Wittgenstein írásait: mindkettő úgymond csak magukat a szövegeket akarja megszólaltatni. Mindkettő teljes és szöveghű kiadásnak készül, amely Wittgenstein munkamódszerének sajátosságait is tükrözni kívánja: tehát vissza akarja adni a változatokat, láttatni az átdolgozási folyamatokat, az egyes megjegyzések és kéziratok összekapcsolódásait. Emellett mindketten nagy jelentőséget tulajdonítanak a számítógépes technikának mind magában a transkripciós munkában, mind pedig Wittgenstein írásainak szöveghű ábrázolásában. Ez utóbbi egyáltalán nem meglepő. Ha visszaemlékszünk arra, amit korábban Wittgenstein kéziratról kéziratra továbbhaladó munkamódszeréről mondottunk, önkéntelen adódik a gondolat: mindezt menynyivel egyszerűbben is megcsinálhatta volna, ha szövegszerkesztő állott volna rendelkezésére.
  Tekintve a kéziratok és gépiratok bonyolultságát, a szöveghűség igényéből mindkét kiadás számára adódik a probléma: hogyan lehetséges a változatok és átdolgozások tömegét oly módon visszaadni, hogy - Nedo megfogalmazásával élve - a "hűség" és a jól "olvashatóság", az áttekinthetőség követelménye együtt teljesüljön (WAE 73. old.). A két kiadás közötti eltérés elsősorban e feladat megoldási módjában jelentkezik. E különbség pedig részben a könyvforma és az elektronikus megjelenítés lehetőségei közötti eltérésből adódik.
  A Wiener Ausgabe a szövegek sokdimenziósságát a következőképpen kívánja visszaadni: először is a főszövegben közli mindazt, amit Wittgenstein vagy véglegesnek szánt, vagy pedig ha szövegváltozatokat hagyott is, de ezek között nem döntött. A főszöveg margóján részben Wittgensteinnek a további átdolgozásra vonatkozó jeleit találhatjuk, részben az eredeti kéz- vagy gépirat oldalszámát. A Wittgensteintól származó jeleket a szerkesztők kiegészítik néhány saját jellel is: a további hivatkozásokat elősegítendő minden ötödik sort, továbbá a megjegyzéseket is számozzák. A lábjegyzetekben már csak a kihúzott változatokat és néhány szerkesztői útmutatást olvashatunk, többek közt arra vonatkozólag, hogy egy-egy megjegyzést Wittgenstein a kézirat mely pontjáról helyezett ide. Ez elmondva, meglehet, bonyolultan hangzik, ám a kötetek szerkesztőinek mégis sikerült jól megválasztott tipográfiai megoldások segítségével áttekinthető szöveget létrehozniok. Nedo szavával élve a kéziratok "többdimenziósságát, partitúraszerűségét" a Wiener Ausgabe "a könyvnyomtatásban szokatlan kétdimenzionalitással adja vissza, ami a kottával vethető össze" (WA1 XV. old.). Így a Wiener Ausgabe - miként Joachim Schulte fogalmaz - "egyfajta majdnem-fakszimile". ¹²
  Magukat a szövegközlő köteteket Nedo tervei szerint segédkötetek egészítik ki. Megjelenés előtt áll egy vaskos kötet, amely Wittgenstein egyes kifejezéseinek az első öt kötetbeni előfordulásait adja meg. Így ha valaki, teszem azt, a filozófusnak a fenomenológiai nyelvre vagy a filmre vonatkozó megjegyzéseire kíváncsi, könnyűszerrel előkeresheti őket, és ezáltal figyelemmel kísérheti a koncepció változásait. Emellett csaknem elkészült egy olyan kötet, amely az egyes megjegyzések újraelőfordulását regisztrálja az öt köteten belül, továbbá hozzárendeli őket későbbi újraelőfordulásukhoz, illetve feldolgozásukhoz: így a Rhees kiadta, illetve szerkesztette Philosophische Bemerkungen és a Philosophische Grammatik egyes megjegyzéseihez. Ezekkel a kötetekkel Nedo nem egyszerűen filológiai igényeket akar kielégíteni vagy technikai segítséget nyújtani, hanem koncepcionális szándékai is vannak. Nézete szerint "a megjegyzések változó kontextusokban való ismétlődésének tanulmányozása a tulajdonképpeni heurisztikus eszköz Wittgenstein filozófiájának elemzéséhez: >>repetition as a means of surveying the connections<<" (WAE 54. old.). Az egyes megjegyzések az újabb kontextusokban más jelentést kapnak. Így őket egymással szembeállítván azt figyelhetjük meg, ahogyan "vándorlás közben" a wittgensteini "tájkép" maga is változik: a regiszterkötetek tehát abban segítenek, hogy nyelvünk Wittgenstein rajzolta "tájait" magunk választotta utakon barangoljuk be (WA5 XIX. old.).   S végül Wittgenstein a kéziratokba írott dátumainak felhasználásával készül egy harmadik típusú kötet, amelyből - anélkül, hogy magukban a szövegközlő kötetekben kellene fáradságos keresgélésbe fognunk - bármely megjegyzésről megállapítható, mely időintervallumban keletkezett. Ezt egészíti ki egy Wittgenstein naptárai alapján készülő kronológia, amelyből Wittgenstein életének 1929 és 1932 közötti eseményeiről - utazásairól, találkozóiról Schlickkel, Moore-ral stb. - szerezhetünk tudomást.
  A Wiener Ausgabe tehát a Wittgenstein-szövegeket egyetlen jól olvasható szöveg és az ehhez kapcsolódó segédkötetek segítségével kívánja bemutatni. Ezzel szemben a bergeni Wittgenstein Archívum CD-kiadása - mely négy disken a tervek szerint 1997 és 1999 között fog megjelenni - minden írást három változatban is tartalmaz majd. Először is minden szöveget olvashatunk majd fakszimileváltozatban is. ¹³ Emellett minden írásról két másik, immáron transkribált változatot is kínálni fog a CD. Ez utóbbiakról többek közt az archívumban készült két transkripció - az MS 115 és a "Notes on Logic" - alapján, amelyhez az interneten keresztül lehet hozzáférni, alkothatunk képet magunknak. ¹⁴ A szövegek egyik, "diplomatic version"-nak nevezett változatában mindennek nyoma van, ami a kéziratban szerepel, így a változatoknak, áthúzásoknak, egyéb jeleknek stb., mégpedig a főszövegben. A csekély számú lábjegyzetben csak néhány szerkesztői megjegyzést olvashatunk. Ez a változat olyan bonyolult vizuális képet tár az olvasó elé, hogy nem alkalmas folyamatos olvasásra és elmélyült szövegelemzésre. Ezzel szemben a másik, "normalised version"-nak nevezett változat letisztázott, úgymond "végleges", folyamatosan olvasható szövegképet kíván nyújtani. Itt a főszövegben sem húzások, sem változatok nem szerepelnek, a lábjegyzetek pedig csak a változatokat adják meg.
  E szövegek mellé többféle programot kínálnak: részben olyanokat, amelyek segítségével az egyes szavak előfordulásait ki lehet keresni, szógyakorisági listákat összeállítani, az ismétlődő megjegyzések előfordulási helyeit megtalálni stb.; részben pedig olyat, amelynek segítségével a transkripcióváltozatok, illetve a fakszimile bármely helyéről a másik kettőnek ugyanarra a helyére lehet ugrani, s így azokat egymással összehasonlítani. Ennélfogva a hagyaték CD-kiadásának megvan az az előnye a könyvformájú kiadással szemben - így Alois Pichler -, hogy nincs szüksége konkordanciaszótárakra, s nem kényszerít arra, hogy különböző kötetek között ugrálva körülményesen kelljen keresgélnünk. ¹⁵ Emellett az is lehetővé válik, hogy az interpretáció különböző fajtáit explicitté tegyük, illetve hogy magunk válasszunk az értelmezés különböző szintjei között, ¹⁶ és a szövegeket a legkülönbözőbb módokon magunk szerkesszük és konstruáljuk. Ennélfogva valamely szöveg számítógépes változata világossá teszi a számunkra, mi is az, hogy szöveg, illetve mit jelent valamely szöveg kiadása valójában: "A szövegek nem objektíve létező entitások, amelyeket csak fel kell fedezni és bemutatni, hanem olyan entitások, amelyeket meg kell konstruálni. A szövegek a szerző és az olvasó közös produktumai." ¹⁷ Ennélfogva Pichler - s a Bergeni Archívum - véleménye szerint a hagyatékot csak könyvformában kiadni, igen alacsony értéket képvisel, s a computerváltozat egyértelmű fölényben van. ¹⁸
  E meglehetős elméleti magaslatokra emelkedett fejtegetések megítéléséhez a magam részéről visszaszállnék a prózai valóság göröngyös talajára. Miként a puding próbája az evés, akként egy kiadásé az, hogyan lehet dolgozni vele. Nos, a korábban említett, interneten hozzáférhető transkripciók alapján az első, amit megállapítanék: e transkripciók nemcsak lehetőséget nyújtanak arra, hogy magam aktívan szövegszerkesszek, hanem egyenest kényszerítenek rá - rögvest hozzáteszem, nem feltétlenül a kiadás alapelveinek folyományaként, hanem a szerkesztői munka hiányosságaiból eredően. Így, mivel a "diplomatic version" elé bocsátott magyarázat nem ad kielégítő kulcsot a szövegben alkalmazott jelekhez, e változat némely jelölésének értelme csak a fakszimilével történő összehasonlítás útján fejthető meg. Ugyanígy a könnyen és folyamatosan olvashatónak szánt "normalised version" sem tanulmányozható a "diplomatic version"-nal való összevetés nélkül: így például <!> jelet találhatunk azon szövegrészek mellett, amelyeket Wittgenstein máshová akart helyezni, miként azokon a helyeken is, ahová valahonnét be akart toldani. Hogy azonban hová, illetve honnét akarta mindezt, csak a "diplomatic version"-ból tudhatjuk meg. Emellett az sem biztos, hogy minden olvasó abban akarja kiélni tevékenységvágyát - az amúgy is nehéz értelmezési munka mellett -, hogy szövegrészeket helyezzen át olyan helyekről, ahol Wittgenstein biztosan nem akarta őket megtartani. Megfontolandó, nem lett volna-e érdemes legalább az egy szövegen belülre vonatkozó utasításokat - az áthelyezés tényének jelölésével - végrehajtani. Ettől még ki-ki tetszése szerint állíthatta volna vissza (vagy sem) az eredeti állapotot. A szövegközlésnek a bergeniek által választott módja mögött - Pichler imént idézett fejtegetései ellenére is - nyilvánvalóan az az elképzelés is meghúzódik, hogy a szövegeket mindenfajta szerkesztői beavatkozástól érintetlenül, úgymond, ahogyan a szó fizikai értelmében "találták" őket, szeretnék prezentálni, illetve hogy a döntéseket az olvasóra kívánják bízni. Ezzel szemben azonban a "lehetséges-e ilyen egyáltalán" szokásos ellenvetése mellett sokkal konkrétabb kifogások is megfogalmazhatók. Így már azzal, hogy a "normalised version"-ban a változatokat egy kivétellel lábjegyzetben, nem pedig a főszövegben közlik, a kiadók választottak és rangsoroltak a változatok között, illetve az olvasónak rangsort sugalltak. De el is tekintve ettől az esetleg csak ügyetlennek minősíthető megoldástól, kérdés, hogy ezen elvekkel a tarsolyunkban mit tudunk kezdeni például olyan írásokkal, mint a 208-as gépirat (ez többek közt a Philosophische Bemerkungen egyik alapja), amelyből oldalak hiányoznak, mégpedig azért, mert Wittgenstein másutt felhasználta őket. Hogy azonban hol, ez csak bonyolult - többek közt a papírfajták összehasonlításán alapuló - eljárással dönthető majd el. Melyik változatot tekintsük ilyenkor az "eredeti" állapotnak? Amikor ez az állapot, bár tudunk róla, fizikailag nem létezik már, és olyan megfellebbezhetetlen, "szövegszerűen kimutatható" fogódzók nem állnak rendelkezésünkre, mint a szerző széljegyzetei: "ezt tedd át ide és ide". A szerkesztőnek mindenképpen döntenie kell, tehát valamilyen értelemben be kell avatkoznia a szövegbe. ¹⁹
  S végül - a bergenieknek a könyvformájú megjelentetéssel szembeni fenntartásait megfordítva - felmerül a kérdés, hogy a szövegszerkesztőn lévő változat meglehet-e kinyomtatás nélkül. Ha valami is kérdéses, akkor az, hogy egy több mint húszezer oldalas hagyatékot, ráadásul három változatban, akárki a számítógép képernyőjén képes-e végigtanulmányozni. Saját tapasztalataim szerint még az olyan egyszerű műveletek is, mint egy-egy kifejezés előfordulási helyeinek megkeresése, rendszerint a nyomtatott szöveg tanulmányozásával végződnek - a számítógép képernyője nem alkalmas kontextuális elemzésre. Ha valami viszont valószínűtlen, akkor az, hogy bárki is hajlandó lenne egy ekkora szövegkorpuszt háromszor - amihez még hozzáadódnak a különböző áthelyezési utasítások végrehajtása során összeálló újabb kötetek - a maga számára otthon kinyomtatni, és ekkora papírhalmazt kerülgetni. A csak számítógépen olvasható kiadásban így épp a szövegeknek azt a nagyobb összefüggését veszítjük el, amelyet pedig a komputeres változat szerkesztői megcéloztak. Ennélfogva nézetem szerint a CD-változat nem lehet meg a könyvváltozat nélkül.
  Az olvasó számára legkedvezőbb megoldás persze az volna, ha a cambridge-i és a bergeni kiadás összekapcsolódnék. Ennek jelenleg a két archívum közötti feszült viszony miatt sajnos kevés az esélye. Pedig erre nemcsak a mondottak miatt lenne szükség. Valószínűtlen ugyanis, hogy a két transkripciós munka eredménye ugyanaz lesz. Ennélfogva megint csak az fog hiányozni, amit pedig létrehozni a kritikai kiadások egyik célja volna: nevezetesen az az egyetlen közös hivatkozási alap, amelyre minden kutató visszanyúlhat. Megint nem marad más hátra, mint a kéziratok tanulmányozása. Meglehet, e célra ott lesz számunkra a CD-kiadás fakszimileváltozata. Ez azonban a bergeni archívum szerint is legfeljebb ha közepes minőségben lesz képes visszaadni a kéziratok sajátosságait. Ám még ha nem így volna is, a fakszimile nem megoldás: a Wittgenstein-kéziratok mondott bonyolultsága folytán nemigen lehet azzal számolni, illetve elvárni, hogy az egyes kutatók elmélyült transkripciós munkába fog(ja)nak. Így a fakszimilére való hivatkozás valószínűleg sokkal inkább az ad hoc megoldások számát fogja növelni.
  Ezzel együtt a készülő kiadások mindenképpen új helyzetet teremtenek a Wittgenstein-kutatásban, mégpedig nem egyszerűen a hozzáférhető anyag mennyiségének és a feldolgozás filológiai alaposságának köszönhetően. Az, hogy a Wittgenstein-hagyaték más formában, mondhatni a wittgensteini gondolkodás folyamatát ábrázolva kerül az olvasó elé, az életmű új dimenzióit nyitja meg. Így például Wittgenstein munkamódszerének elemzése kapcsán magunk is többször ütköztünk olyan kérdésfeltevésekbe, mint hogy mi egy szöveg, hol vannak egy szövegnek a határai, mi a szöveg, lehetséges-e lezárt, befejezett könyv, adekvát megjelenítési módja-e a könyvforma a kéziratoknak stb. E kérdések azon kutatóknál, akik a Wittgenstein-kéziratokkal kapcsolatba kerültek, gyakorta és jellegzetes módon folytatódnak olyan problémákkal, mint a közlés szóbeli, írásbeli és elektronikus formáinak vagy a nyelvi és képi kommunikációnak különbségei. Köztudott, hogy Nyíri Kristóf Wittgenstein-interpretációját mennyire befolyásolta a filozófus 1929 és 1932 közötti írásainak a tanulmányozása. De hozzá hasonlóan a wittgensteini életmű szóbeli vonásaira irányult Peter Keicher figyelme is, aki a bergeni, illetve a cambridge-i Wittgenstein Archívumban végzett transkripciós munkájából vont le filozófiai következtetéseket: többek közt a könyv véglegességét a Wittgenstein-kéziratokra jellemző változatok lezáratlanságával és a végtelen újraírás folyamatával állította szembe. ²⁰ Ahogyan - hogy egy személyes megjegyzés engedtessék meg nekem - a cambridge-i archívumban töltött idő engem is Wittgenstein szóbeliségelképzeléseinek tanulmányozására indított. ²¹ Mások viszont arra a filozófusoknál elég ritka jelenségre figyeltek fel Wittgen-steinnél, hogy rendszeresen alkalmaz képeket argumentatív célokra: kézirataiban mintegy 1300 rajzot találhatunk. ²² Így az említett, első pillantásra inkább formainak tűnő kérdések az értelmezés sarkalatos pontjaivá válhatnak - ami pedig olyan filozófusról szólva, aki a különböző közlésformák tanulmányozásával foglalkozott, nem lehet lényegtelen.

* Tanulmányom a Közép-Európai Egyetem egy kutatási programja keretében (Research Support Scheme of the Higher Education Support Programme, grant No.: 731/1995) készült. Emellett sokat köszönhet a Brit Akadémia jóvoltából, a cambridge-i Wittgenstein Archívumban eltöltött időnek is, személyesen pedig kiváltképp Peter Keichernek és Michael Nedónak.
 
 

Jegyzetek

1 * Ludwig Wittgenstein: Wiener Ausgabe. Szerk.: Michael Nedo, Springer Verlag, Wien-New York, Einführung + 1-5. köt., 1992-1996. A továbbiakban jelölésük: WAE, WA1, WA2 stb.

2 * Az "ún." kitétel annak köszönhető, mint a későbbre tervezett segédkötetek egyikéből, amely Wittgenstein életének eseményeit naptárai alapján kvánja rekonstruálni, látni fogjuk: a filozófus ebben az időszakban, már ami a napok számát illeti, nem tartózkodott többet Cambridge-ben, mint Bécsben, ahol is amellett, hogy családját látogatta, főként Schlickékkel találkozott.

3 * Georg Henrik von Wright: Wittgenstein. Suhrkamp, Frankfurt, 1986. 14. old.

4 * Ezek a kéziratok a von Wright-féle katalógus szerint: MS 114, 115 és 140.

5 * Ez a felsorolás kiegészíthető azokkal a feljegyzésekkel, amelyeket a hallgatók Wittgenstein előadásairól, illetve a vele folytatott beszélgetésekről készítettek, s végül a levelezéssel - ezekkel azonban a tanulmány további részeiben nem foglalkozom.

6 * Ennek első megjelenése The Wittgenstein Papers címmel: Philosophical Review, vol. 78, 1969. 483-503. old. A továbbiakban von Wright ezen a katalóguson - többek közt, mivel új kéziratok kerültek elő - többször módosított. A legutóbbi változat Wittgensteins Nachlaß címmel von Wrightnek a Wittgenstein című, már idézett kötetében jelent meg (45-76. old.). Ám ez a katalógus sem lehet a végleges: például az imént említett, Schlick hagyatékából előkerült gépiratot még nem tartalmazza.

7 * Alois Pichler: Untersuchungen zu Wittgensteins Nachlaß. Wittgensteinarkivet ved Universitetet i Bergen, Bergen, 1994. 11. old.

8 * Ezért az egyéb kiadásokkal itt egy kivételtől - az utolsó pszichológiai írások második kötetétől - eltekintve nem is foglalkozom. A négy magyar kötet (A bizonyosságról, Észrevételek, Filozófiai vizsgálódások és Logikai-filozófiai értekezés) ezeknek a kiadásoknak a szövegét követi.

9 * Vö. Otto Neumaier bírálatával: "Wittgenstein" ist tot. Es lebe Wittgenstein! Conceptus, 1995. 72. szám, 128-130. old.

10 * Mint ahogyan máshogyan értelmeződik a Filozófiai vizsgálódások II. része is, attól függően, hogy úgy fogjuk-e fel, mint kiadói a hozzá írott előszóban, vagyis úgy, hogy azt Wittgenstein a Vizsgálódások első részébe szerette volna beledolgozni; vagy ha úgy véljük - mint von Wright -, hogy bár nem kizárt, hogy Wittgenstein szorosabb egységben akarta volna látni a Vizsgálódásokkal, ám mégis a wittgensteini gondolkodás új irányát mutatja (The Troubled History of Part II of the Investigations. Grazer philosophische Studien, 42. szám 1992. 181-192. old.), ami inkább a külön rész mellett szól; vagy pedig ha - mint Oliver R. Scholz - inkább az utolsó pszichológiai írásokhoz kötjük őket (Zum Status von Teil II der Philosophischen Untersuchungen. In: Eike von Savigny-Oliver R. Scholz (szerk.): Wittgenstein über die Seele. Suhrkamp, Frankfurt, 1995. 39. old.). A Filozófiai vizsgálódások szövegkritikai kérdéseinek taglalására azonban - bármennyire is ez tarthatna a legnagyobb érdeklődésre számot - nem vállalkozhatom: azok a gépiratok ugyanis, amelyek mint utolsó Wittgensteintól származó változatok az első angol kiadás alapjául szolgáltak, a nyomdában elvesztek. A megmaradt másodpéldányok és a nyomtatott verzió viszonya pedig olyannyira kérdéses, hogy további elmélyültebb elemzést igényelne. (Lásd David G. Stern: New Evidence Concerning the Construction //troubled history// of Part I of the Investigations. In: Kjell Johannessen & Tore Nordenstam (szerk.): Culture and Value. Philosophy and the Cultural Sciences. Papers of the 18th International Wittgenstein Symposium 13-20. August. 1995. The Austrian Wittgenstein Society, Kirchberg am Wechsel, 1995. 789-795. old.)

11 * Lásd ehhez Andreas Roser: Wittgensteins Zeichnungen im Cornell-Film. Wittgenstein Studies, 1996. 2. szám, 21-2-96. txt, *4*-*5*.

12 * Joachim Schulte: Ludwig Wittgenstein, Wiener Ausgabe. Information Philosophie, 1995. 5. szám, 56. old.

13 * E tekintetben felmerültek bizonyos problémák a programozhatóság terén, hiszen igen változó minőségű, sokszor csak ceruzával készült, nehezen olvasható feljegyzésekről van szó. (Vö. The Wittgenstein Archives at the University of Bergen. Project Report 1990-1993 and Critical Evaluation. [Working Papers from the Wittgenstein Archives at the University of Bergen, No 9] Bergen, 1995. 32-33. old.)

14 * Cím: http://www.hd.uib.no/wab, a "Sample transcriptions" cím alatt. Ugyanitt további információkhoz is juthatunk az archívumban folyó munkáról.

15 * Alois Pichler: Advantages of a Machine-Readable Version of Wittgenstein's Nachlaß. In: Johannessen & Nordenstam: Culture and Value, 775. old.

16 * Pichler: Transcriptions, Texts and Interpretation. In: uo. 695. old.

17 * Pichler: Advantages, 774-775. old.

18 * Ez a nyilvánvalóan a cambridge-i kiadással szemben megfogalmazott kifogás persze nem kevés rosszindulatot rejt. Az 1995-ös kirchbergi Wittgenstein-konferencián a cambridge-i archívum bemutatta CD-megjelenésre kész anyagát, mely az eddig megjelent kötetek szövege mellett keresőprogramokat is tartalmaz. Ezt azonban minden próbálkozásuk ellenére sem tudták megjelentetni, mivel a CD-kiadás kizárólagos joga a bergeni archívumé.

19 * Ez az előkelő távolságtartó alapállás még kevésbé valósítható meg a Filozófiai vizsgálódások fennmaradt gépiratai esetében. Ezek ugyanis nemcsak Wittgensteintól származó bejegyzéseket tartalmaznak, ám ez utóbbiaknak legalább egy részéről feltételezhetjük: Peter Geach másolta át őket az eredeti első példányról. Hogy pontosan mi tekinthető ezekből a gépiratokból autentikusnak, csak komoly szövegkritikai munka eredményeképpen dönthető el, ha egyáltalában eldönthető. (Lásd: Stern: New Evidence, és von Wright: Wittgenstein)

20 * Peter Keicher: Auf den Spuren des Anderen. Vortrag für das zweite deutsch-französische Kolloquium der Gruppe "Passagen" in Pontigny, 20-27. 7. 1996: Das Andere der Philosophie.

21 * Hogyan cselekedjünk betűkkel? Beszéd és írás Wittgenstein filozófiájában, előrelátható megjelenés: Gond, 1998. március.

22 * Lásd Andreas Roser: i. m., továbbá előszavát a Wittgenstein rajzait közlő mikrofilmhez: Andreas Roser (szerk.): Wittgensteins Zeichnungen im Cornell-Film, (Schriftenreihe der Deutschen Ludwig Wittgenstein Gesellschaft), DLWG Verlag, Passau, 1996. I-XXIV. old.; továbbá uő.: Gibt es autonome Bilder? Bemerkungen zum grafischen Werk Otto Neuraths und Ludwig Wittgensteins. In: R. Drudis Baldrich (szerk.): Wittgenstein y el Circulo de Viena. Toledo (megjelenés alatt), s végül Michael A. R. Biggs: The Illustrated Wittgenstein. University of Reading, UK, 1994. British Library microfilm DX 180816 és Farbe und Kommunikation: Wittgenstein und Waismann. Mitteilungen aus dem Brenner-Archiv, 1995. 14. szám, 57-64. old.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu