Szakály Ferenc:
Mezőváros és reformáció
Tanulmányok a korai magyar polgárosodás kérdéséhez
(Humanizmus és reformáció; szerkeszti: Jankovics József)

Kubinyi András
Polgárság a mezővárosban a középkor és az újkor határán
Balassi Kiadó, Budapest, 1995
486 old., 750 Ft

 A könyv - ahogy címe is elárulja - tanulmánygyűjtemény. Részben Szakály három, már korábban megjelent - most kissé átdolgozott - munkáját, részben két, először itt kiadott dolgozatát tartalmazza. Az öt tanulmányt az köti össze, hogy olyan személyekkel foglalkoznak, akik mezővárosi származásúak voltak, és főként ott is működtek, a reformáció elterjesztésében pedig komoly szerepet játszottak. A dolgozatok részletesen foglalkoznak a szóban forgó mezővárosok gazdasági életével, így Péccsel, Kálmáncsehivel, Ráckevével, Szegeddel, Nagymarossal vagy Nyírbátorral. A kötetet gazdag irodalomjegyzék, valamint kitűnő név- és tárgymutató teszi használhatóvá.
  Ha csak ezeket az egymással tárgyuk alapján összefüggő tanulmányokat adta volna ki Szakály, az is nagy nyeresége lenne a késő középkor és a kora újkor története kutatóinak. A lényeg azonban a bevezetésben (Prológus: mezőváros és reformáció [megoldási javaslatok] 9-32. old.), illetve a befejezésben (Epilógus, 413-426. old.) rejlik, az öt tanulmány "esettanulmányként" ezen fejezetek bizonyító anyagát tartalmazza, itt ismerjük meg a szerző koncepcióját, ami túlmutat a reformációkutatáson, a XVI. századi polgárosodás kérdését taglalja, és hoz új eredményeket.
  Ezek ismertetését és taglalását messziről kell kezdenünk. A szerző azon kevés kutató közé tartozik, aki egyaránt otthonos a Mohács előtti és a Mohács utáni magyar történelem forrásaiban és szakirodalmában, így módja van az előzményeket is megfognia. E sorok írója - medievista lévén - elsősorban a késő középkori kérdéseket kívánja kidomborítani.
  Induljunk ki a konkrét tárgytól távolabbról. A történetírásban mindig kialakult egy-egy nézet, amelyet a tudósok közmegegyezése elfogad, és annyira evi-densnek tart, hogy már bizonyításra sem lát szükséget. Vannak olyan tételek, amelyek kialakulása ma már szinte rekonstruálhatatlan, vannak pedig mások, amelyeket egy nagy tudós - többnyire jól dokumentált - neve fémjelez. Egy idő után azonban ki szokott derülni, hogy a történelem annál sokkal komplexebb folyamat, semhogy ezeket a látszat-evidenciákat kritika nélkül elfogadjuk: az egyre nagyobb számú azzal ellentmondó adatokat ezért elő-ször olykor logikai bukfencekkel igyekeznek hozzáigazítani a régi tételekhez, míg végül bekövetkezhet az ezekkel való teljes szembefordulás, egy új koncepció kialakítása, amelynek azonban ugyanaz az egyoldalúság a hibája, mint az előbbinek, csak ellenkező előjellel. Az igazság feltehetően a középúton található. Sokkal jobb, ha a régitől eltérő nézetek megrostálása után, az elfogadhatókat megtartva állítjuk fel az új forrásanyagra vagy forrásértelmezésre támaszkodó szakmai tételeket.
  Néhány példával világosabbá téve az elmondottakat, vegyünk elő egy közismert evidenciát, a feudális földesúri elnyomás kérdését. Az elmúlt évtizedekben egyes francia kutatók rámutattak, hogy ezek a nézetek a francia forradalmat megelőző időben kerültek az irodalomba, és hatnak azóta is. Szándékosan használtam az "irodalom" szót jelző nélkül, mert a középiskolai tankönyveken keresztül a szépirodalomba, sőt filmekbe, tévébe is bejutottak. Ezt vette át a múlt század liberális történetírása (és onnan a marxizmus), noha Régine Pernoud és Jacques Heers szerint a valóság ezzel nem vág mindig egybe. ¹ Természetesen a vita hevében az új, ellenzéki elmélet is túllő a célon. Miután Heers professzor szépen bizonyítja a középkori paraszti szabadságjogok meglétét, erősen városellenes hangokra vált át. Egy idézet: "Kevés történeti szlogen látszik annyira hamisnak, annyira nevetségesnek és értelmetlennek, mint amelyet nem tudni, milyen körülmények között és milyen propagandacélból vetettek be a köztudatba, amely azt állítja, hogy >>a városi levegő szabaddá tesz<<." ² (Megjegyzem, hogy e sorok írója bármennyire tiszteli a várostörténészként is kiváló Jacques Heers-t, ebben nyilvánvalóan nem ért egyet vele.) Egyet azonban mégis tanulni lehet ebből: a paraszti szabadságjogokat nem szabad lebecsülnünk.
  Egy másik ilyen - és immár a hazai történet-írásra jellemző - látszat-evidencia még közelebb visz bennünket Szakály könyvéhez. Ez a magyar késő középkori városfejlődés lebecsülése, s ezzel kapcsolatban a hazai külkereskedelmi mérleg passzivitása. Az utóbbi tételrész visszavezethető Kováts Ferenc 1902-ben megjelent és az 1457-1458-as pozsonyi harmincadkönyvet feldolgozó kiváló könyvére, ³ míg a városfejlődés lebecsülése Mályusz Elemér egy idestova hetven éve megjelent német nyelvű tanulmányára megy vissza, ⁴ aki tulajdonképpen Werbőczy értelmezését veszi át: csak a királyi szabad városok lakói polgárok, minden más egyéb település lakója jobbágy, azaz - ezt már én teszem hozzá - a mezővárosi lakosoknak nincs helyük a magyarországi polgárság történetében. Ilyenformán marad kb. 30 "igazi város" az országban, egyenlőtlen területi elosztásban. A Kováts- és a Mályusz-elmélet összeötvözését először Paulinyi Oszkár végezte el, ⁵ majd jóval nagyobb forrásanyag alapján és a rá jellemző magas szakmai színvonallal Szűcs Jenő 1955-ben. ⁶
  Itt tehát egy jogi és egy gazdasági kritérium keveredik. A Mályusz-féle tétel hibáját és ennek hatását Szűcsre Szakály is világosan felismerte (14. old. 29. j.). ⁷ Szerzőnk sajnos nem vette figyelembe egy 1991-ben megjelent tanulmányomat, amelyben egyrészt kimutattam, hogy a pozsonyi harmincadkönyv alkalmatlan a kereskedelmi mérleg passzivitásának bizonyítására, sőt az aktivitás-passzivitás kérdése a középkorban adatokkal nem dönthető el, másrészt idéztem saját nagydoktori értekezésem vitáját, ahol Szűcs mint opponens véleményében közeledett a saját álláspontomhoz, válaszomban meg magam is bizonyos korrekciót hajtottam végre korábbi nézeteimen. Idézem a témánk szempontjából fontos mondatot Szűcs opponensi véleményéből: "úgy tűnt, mintha én általában a mezővárosok konkurenciáját is besoroltam volna a városfejlődést torzító tények sorában. [Így!] Valójában ezt a negatív összefüggést kizárólag a kereskedővárosok vonzáskörében gondolom érvényesnek." ¹⁸ Ez a mondat azért fontos, mert a Zágráb, Sopron, Esztergom, Székesfehérvár, Buda, Pest, Kassa, Nagybánya vonaltól keletre és délre, azaz az ország nagyobbik felén Erdély határáig csupáncsak, a késő középkorban a királyi városok sorába lépő Szeged az egyetlen valódi város, amelynek nem lévén városfala, külsőleg a mezővárosok közé is sorolható lenne. A "városmentes" tájra esik az ország legsűrűbben lakott területe, a Dél-Dunántúl és a Szerémség a maga szőlőivel. Talán nem véletlen, hogy Szakály az általa példaként felhozott mezővárosokat - a határon fekvő Nagymaros kivételével - a "városmentes" országrészről vette.
  Magam elképzelhetetlennek tartottam és tartom ma is, hogy sűrűn lakott és gazdaságilag fontos területen ne legyenek városok, ezért a jogi helyzet (azaz: polgárnak vagy jobbágynak számítanak-e egy település lakói a középkor végén) szerintem nem döntheti el, hogy a település városnak számítható-e. Megjegyzem, hogy a szomszéd osztrák tartományokban a magyar királyi szabad városoknak megfelelő Landesfürstliche Städte mellett voltak földesúri városok (Patrimonialstädte), és a mi mezővárosaink megfelelői, a Marktok is léteztek. ⁹ Ezeknek különben nem kellett - nevük ellenére - piaccal rendelkezniük. A magyarhoz oly hasonló fejlődésű késő középkori Lengyelországban a kortársak a városokat négy csoportra osztották: a főbb civitasok, a másodrendű civitasok és oppidumok, az évi és hetivásárt tartó oppidumok, a piaccal nem rendelkező oppidumok. ¹⁰ Az oppidum a magyar mezőváros latin megfelelője. Lengyelországban tehát a vásárral nem rendelkező oppidumokat is a városokhoz sorolták. (Megjegyzem, hogy a lengyel korona területén 1500 körül a történészek szerint 363 ilyen "negyedrendű" város volt 141 100 lakossal, azaz átlag 389 fővel. ¹¹ )
  Sajnos, arra nincs lehetőség, hogy a magyar mezőváros problematikájával ebben az ismertetésben foglalkozzunk, csak három dolgot szeretnék megemlíteni. A szakirodalom - és különösen a néprajztudomány ¹² - talán az elnevezés alapján a mezőgazdasági jelleget emeli ki. Pedig - ahogy arra Szakály is rámutat - a mezőváros szó szerint "falak nélküli, nyitott várost" jelent (13. old.). Ettől természetesen uralkodhatott benne a mezőgazdaság, de elsősorban a szőlőtermelés és az állattenyésztés. A faluval való egybevetés azonban indokolatlan. Másodszor Bácskai Vera az 1965-ben megjelent könyve tanúsága szerint ¹³ már sok mindent világosan látott, valószínűleg azonban nem fejthette ki a már évtizedek óta uralkodó nézetekkel szemben. Harmadszor mind az ún. "igazi városok", mind a legkülönbözőbb jogi szabadságokkal rendelkező mezővárosok (és fallal övezett földesúri városok, például Pécs!), mind a heti és/vagy évi vásártartási joggal rendelkező falvak a központi helyek (Zentralorte) kategóriájába tartoznak, a kérdés csak ott van, hol húzzuk meg a határt a városias és a falusias központi helyek között. Engem ez a kérdés közel három évtizede izgat, több módszert is kidolgoztam rá, ezekre azonban nem utalok, ugyanis Szakály idézi és felhasználja őket. Csak annyit: bár a források megengednék, én a lengyel negyedik városkategóriát nem sorolnám a városias központi helyek közé.
  E túl bőre sikerült, de saját nézetem bemutatása miatt fontos bevezetés után térjünk vissza Szakály könyvére. A szerzőt is izgatja a mezőváros kérdése. Joggal veti fel a mezővárosjegyzék összeállításának szükségességét (14. old.) - megjegyzem, hogy rövidesen elkészülök a Dunántúllal -, továbbá rámutat a török összeírások jelentőségére. Ezek ugyanis nem csupán a középkori állapotok rekonstrukciójára is alkalmasak, hanem világosan mutatják az egyes települések nagyságát, sőt gazdasági jelentőségét. Felhasznál Szakály egy szellemes új módszert is. Öt, forrásként forgatható könyv személynévanyagát dolgozta fel, olyan egyedekét, akik a késő középkorban és a kora újkorban az egyházi életben vagy épp a reformációban játszottak szerepet. 82 településből 621 személyt talált. Mivel a nemesekkel nem foglalkozott, a statisztika világosan mutatja, hogy mind a régi római egyházban, mind a reformátorok között milyen nagy jelentőségük van a városi és mezővárosi polgároknak, a 82 település pedig nyilvánvalóan a legjelentősebbek, a legvárosiasabbak közé tartozott (22-27. old.).
  A módszert nagyon jónak, sőt követendőnek tartom, viszont szélesebb bázis alapján helyesebb lenne kibővíteni. Jobban szétválasztandó a reformáció előtti és utáni helyzet, a késő középkorban a négy nyugat-magyarországi káptalan tagjain kívül más káptalanokét is fel kellene dolgozni. Ami talán nem egészen elfogadható: "A fentebbi jegyzék első tanulsága, hogy az >>igazi<< városok sem a Mohács előtti katolikus, sem az azután kialakult protestáns hierarchiában nem érvényesítették a falusi és mezővárosi paraszttársadalommal szemben - egyébként nyomasztó - gazdasági fölényüket."(27. old.) Nem azt akarom most kiemelni, hogy - a fentiekben elmondottak alapján - nem tartom helyesnek mezővárosi paraszttársadalomról beszélni és főként nem a mezővárosi élmező esetében. Azt is problematikusnak tartom, hogy Szakály Szegedet mezővárosnak nevezte, noha a város a többi királyi szabad város módjára, és nem a mezővárosok mintájára adózott, 1498 óta pedig el is ismerték királyi szabad városi jogait. Ha az igazi városokat a jogi helyzet alapján - noha ez sem helyes - különböztetjük meg, akkor Szeged város, Temesvár pedig mezőváros (pontosabban: királyi földesúri város).
  Szakály táblázata azonban nem mutatja, hogy az "igazi városok" (helyesebben királyi szabad városok ¹⁴ ) nem érvényesítették volna "nyomasztó fölényüket" az ún. mezővárosokkal szemben. A 82 településből 11 (Szegedet is beleértve) királyi város, a listára került 621 személy közül ugyanis 111, azaz 17,9% közülük került ki. Ami sokkal döntőbb, a királyi városok közül elsősorban a magyar vagy többségében magyar anyanyelvűek tartoznak ide. Kassa például csak a reformáció korából - amikorra elmagyarosodott -, Pozsony viszont a Mohács előtti pozsonyi káptalan tagjai révén jutott be a jegyzékbe. Futólagos összehasonlításként figyelembe vettem két székeskáptalan 1458 és 1526 között a káptalanba bekerült kanonokjait. Az esztergomi káptalan 219 tagja közül 5% a királyi szabad városi polgár, mégpedig öt esztergomi, két pesti, valamint egy-egy budai, bártfai, nagybányai vagy pozsonyi, itt is kevés a német városi eredetű. ¹⁵ A kalocsai káptalan 65 tagja közül 7,7% városi, mégpedig három fehérvári és két szegedi. ¹⁶ Meg kell jegyezni, hogy számos kanonok csak keresztnévvel fordul elő, Esztergomban pedig sok az olasz származású, az arány a valóságban tehát magasabb lehet.
  Attól tartok tehát, hogy az értelmiségieket adó településeket nem igazi város - mezőváros - kategóriák, hanem a polgárok anyanyelve alapján kellene megkülönböztetni. Lehet, hogy ha jobban ismernénk a városi plébániák és az ottani kolostorok papságának összetételét, más kép tárulna elénk. Ezt mutatja a pozsonyi káptalan. A Mohács előtti 27 hazai polgári eredetű kanonok közül 15 származott hazai német (vagy német-szlovák) anyanyelvű városból, illetve mezővárosból, közéjük kell még számítani a négy budai születésű kanonok közül három németet. ¹⁷ Így nem merném azt állítani, hogy "a XV. századi és XVI. század eleji Magyarországon a világi papi és szerzetesi "pálya" elsősorban a "mezővárosiak vadászterülete volt" - ahogy azt Szakály írja (28. old.). Ezt így módosítanám: elsősorban a magyar anyanyelvű polgárság (városi és mezővárosi) vadászterülete volt. (Azzal a megjegyzéssel, hogy csak felületesen ismerjük a német nyelvű városok papságát.)
  A reformáció mezővárosi kapcsolatai kérdésében - ha jól értelmezem a szerzőt - Klaniczayval szemben inkább Horváth Jánossal ért egyet: a földesuraknak nagyobb szerepük volt, mint a "parasztpolgárok" hitváltásának (11. old.). Magam ezt a kérdést árnyaltabban tárgyalnám. Szakály maga is idézi a papválasztásról írt tanulmányomat, amelyben azt igyekeztem bemutatni, hogy a középkor végére a legtöbb város és mezőváros, sőt számos falu lakói rendelkeztek papválasztási joggal. Ebből természetesen nem következik, hogy a földesúrnak nem volt módja befolyásolni jobbágyait, hogy a neki megfelelő papot válasszák meg. Erre maradt is adat. 1506-ban Anna királyné a szentfalvai (Pest külvárosa) plébániát egyik káplánjának akarta juttatni, és ez ügyben megegyezett az ottani földesurak többségével. Tárcai János székelyispán ottani jobbágyai azonban ebbe nem akartak belemenni, így a királyné írt Tárcainak, hogy intézze el az ügyet. ¹⁸ Egy protestáns lelkipásztor megválasztása tehát éppúgy megtörténhetett a földesúr, mint a mezővárosi közösség iniciatívájából. A kérdés lényege azonban az, hogy a földes-úr reformáció iránti szimpátiája honnan eredt, ismert-e olyan papokat, akik a reform hívei voltak, vagy épp a mezővárosi közösség által támogatott személy térítette meg az urat.
  És ekkor ott vagyunk, ami Szakály könyvéből kristálytisztán kiderül, a "mezővárosi" kereskedő polgárok ismerték és támogatták a reformációt. Erre kitűnő példákkal szolgálnak az új tanok terjedéséről Mohács előtt lefolytatott vizsgálatok és jelentések. Az 1524-es soproni vizsgálat alkalmával a plébános elmondja, hogy a laikusoknak is vannak már lutheránus könyveik, és amikor az emberek összegyűlnek a kocsmákban (!), aki tudja olvasni, felolvassa, és tízen, húszan hallgatják. ¹⁹ A szebeni káptalan 1526-os panaszából pedig arról értesülünk, hogy egy kiugrott domonkos a kereskedők és polgárok lakomáin hirdeti az új tanokat. ²⁰ Nem véletlen, hogy Sopronban annak a Moritz Pál kalmárnak volt a legtöbb lutheránus könyve, akinek 1520-1529 közti üzleti könyvét - a legrégibb hazai ilyen munkát - nemrég adta ki a most meghalt Mollay Károly. ²¹ Ezért tehát valószínűsíthető, hogy a papválasztáskor is a "mezővárosi" kereskedő polgárok játszhatták a főszerepet, akik a helyi - tudomásunk szerint színvonalas - latin iskolákban megfelelő képzettséget szereztek, és akik a vásárokon könyveket vásároltak.
  Szakály könyve öt tanulmányában az általa tárgyalt mezővárosok középkori jelentőségére is számos adattal szolgál. Itt jegyzem meg, hogy Nyírbátor 1332-es árumegállító jogának kérdése változatlanul nyílt. Szakály lehetségesnek tartja, hogy a vonatkozó oklevelek a XV. század második feléből származó hamisítványok (395-398. old.). Nem zárom ki ennek a lehetőségét, de a korábban nekem is fejtörést okozó kérdés, hogyan rendelkezhetett egy mégiscsak jelentéktelen helység már akkor ezzel a joggal, amikor az országban csupán hat jelentős városnak volt ilyenje, ma is fennáll. Nem gondoltam azonban arra, ami viszont erősíthetné hitelességét, hogy az összes többi árumegállító jogi kiváltság a külkereskedelemmel függ össze, Nyírbátor viszont csupán egy szűk területre érvényest kapott.
  A kötet lényegét mégis az Epilógus fejezi ki. Itt olvashatjuk a nekem százszázalékosan meggyőző tételt: "a XVI. századot alighanem a magyar vállalkozás első fénykorának minősíthetjük."(417. old.) Én azonban ebbe beleérteném a Mohács előtti évtizedeket is. Ha az ún. "igazi városok" polgárságán kívül a vállalkozókhoz soroljuk a jogilag mezővárosok polgárait, valamint a parasztság differenciálódása következtében kialakult falusi gazdagparaszti réteget is, akkor teljesen érdektelenné válik a korábbi vita: hanyatlott-e a XV. században globálisan a magyar városi fejlődés, vagy egyes - főleg nyugati határszéli - városok hanyatlása egybeesett mások, főként központi fekvésű városok emelkedésével. Az országban élt egy gazdag, vállalkozó, bizonyos műveltséggel rendelkező kereskedő-polgár réteg, függetlenül attól, hogy lakóhelyének mi volt a jogi jellege. Itt jegyzem meg, hogy a falusi autonómia is, amelyre Szakály csak röviden utal (423. old.), a jelek szerint jelentősebb volt annál, ahogy korábban gondoltuk. Erre különben már utalt külföldi vonatkozásban a fent említett Heers, valamint a "kommunalizmus" elméletét hirdető Peter Blickle iskolája. ²²
  Végeredményben Szakály tanulmánygyűjteményéből a késő középkori és kora újkori magyar polgári fejlődés új, a korábbinál hitelesebb képe bontakozik ki, amely még hosszú ideig hatni fog a történészgenerációkra. o
 
 

Jegyzetek

1 * Régine Pernoud: Pour en finir avec le Moyen Age. H. n. 1977. - Jacques Heers: Le Moyen Age, une imposture. Paris, é. n.

2 * Heers: i. m. 190. old.

3 * Kováts Ferenc: Nyugatmagyarország áruforgalma a XV. században a pozsonyi harminczadkönyv alapján. Bp., 1902.

4 * Mályusz Elemér: Geschichte des Bürgertums in Ungarn. In: Vierteljahrschrift für Sozial- und Wirtschaftgeschichte 20 (1927-1928), 356-407. old.

5 * Paulinyi Oszkár: Ipar, kereskedelem. In: Magyar Művelődéstörténet. Szerk. Domanovszky Sándor, h. és é. n. II. k., 161-199. old.

6 * Szűcs Jenő: Városok és kézművesség a XV. századi Magyarországon. Bp., 1955.

7 * L. még a következő jegyzetet.

8 * Kubinyi András: A későközépkori magyarországi városi fejlődés vitás kérdései. In: Régészeti és várostörténeti tudományos konferencia. Dunántúli dolgozatok (C) Történettudományi Sorozat 3. Pécs, 1991. 15-31. old. - A Szűcs-idézet: uo. 16. old.

9 * Vö. Herbert Knittler: Städte und Märkte. (Herrschafts-struktur und Ständebildung. Beiträge zur Typologie der österreichischen Länder aus ihren mittelalterlichen Grundlagen. 2. k. Wien, 1973.

10 * Maria Bogucka-Henryk Samsonowicz: Dzieje miast i mieszczan´tswa w Polsce przedrozbiorowej. Wrocl/aw - Warszawa - Kraków - Gdansk - L/ódz´, 1986. 106. old.

11 * Bogucka-Samsonowicz: i. m. 121. old.

12 * Vö. a "mezőváros" címszót a Magyar Néprajzi Lexikon, főszerk. Ortutay Gyula, III. k. Bp., 1980. 611. old.

13 * Bácskai Vera: Magyar mezővárosok a XV. században. (Értekezések a történeti tudományok köréből 37.) Bp., 1965.

14 * Azért nem használom a szabad királyi város kifejezést, mert ez szorosabb értelemben a hét (a középkor végén Pesttel együtt nyolc) tárnoki városra vonatkozik csak. Figyelembe kell még venni az ún. személynöki, az alsó-magyarországi bánya- és az erdélyi szász városokat is.

15 * Kollányi Ferenc: Esztergomi kanonokok 1100-1900. Esztergom, 1900. 102-136. old.

16 * Udvardy József: A kalocsai főszékeskáptalan története a középkorban. Bp., 1992. 54-96. old.

17 * Köblös József: Az egyházi középréteg Mátyás és a Jagellók korában. (A budai, fehérvári, győri és pozsonyi káptalan adattárával). (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 12.) Bp., 1994. 206-207. old.

18 * Bártfa (Bardejów) város lt. Okl. 3940 sz.

19 * Egyháztörténelmi emlékek a magyarországi hitújítás korából. Szerk. Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János. Bp., 1902. I. k. 161. old.

20 * Uo. 259. old.

21 * Mollay Károly: Das Geschäftsbuch des Krämers Paul Moritz. Moritz Pál kalmár üzleti könyve 1520-1529. (Sopron város történeti forrásai. B. sorozat, 1. köt.) Sopron, 1994.

22 * Peter Blickle (szerk.): Landgemeinde und Stadtgemeinde in Mitteleuropa. Ein struktureller Vergleich. (Historische Zeit-schrift Beiheft 13.) München, 1991.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu