A skót felvilágosodás
Morálfilozófiai szöveggyűjtemény
Vál., szerk., az utószót
írta: Horkay Hörcher Ferenc
Ford.: Babarczy Eszter, Horkay Hörcher
Ferenc, Schmideg Ádám, Szűcs Tamás
Osiris Kiadó, Budapest, 1996
462 old., 920 Ft
A skót felvilágosodás
képviselői régóta az európai gondolkodás
történetének kanonizált alakjai, de nagyjából
harmadik évtizede újfajta divat is övezi őket.
Messzire vezetne annak vizsgálata, miért élénkült
meg az érdeklődés irántuk az 1960-as évek
óta. Okként felhozhatjuk az elméleti teljesítmény
mellett és ennek nélkülözhetetlen értelmezési
kereteként a skót felvilágosodás európai
tradíciókba ágyazottságát, társadalmi-társasági
szövedékét, infrastruktúráját,
belső és külső kapcsolatrendszerét.
1
Ha tömör választ akarnánk kicsikarni e megújulás
fő felelőseitől, akik a hagyományos history
of ideas szempontrendszerét a szkeptikusabb intellectual history
tájékozódására váltották,
akkor talán maguk is legfeljebb azt felelnék: csak mert így
érdekesebb. A bonyolult válasz nyilván más.
De az alábbiakban - az után, hogy rögzítem: e
kötettel a divat örvendetes módon Magyarországra
is elérkezett, s az előtt, hogy magát a kötetet
mérlegre tenném - egy másik, tartalmi szempontból
relevánsabb, egyetemesebb kérdéssel foglalkozom (részben
azért, mert a kötet kísérő tanulmánya
ebben a formában nem veti fel azt). A római birodalom jeles
történetírója, Edward Gibbon 1788-ban arról
írt, hogy korában "erős filozófiai fénycsóva
tört elő Skóciából".
2
Miből
táplálkozott e fény? Miben foglalható össze
a felvilágosodáshoz való skót hozzájárulás,
s a körülmények milyen együttállása
segített hozzá egy tisztes, ám mégiscsak szerény
kulturális hagyományokkal, gazdasági és nemzetközi
súllyal rendelkező, meglehetősen elmaradott társadalmi
szerkezetű országot az európai léptékben
mérvadó szellemi teljesítményhez? A kérdést
persze sokan feltették és megválaszolták a
rendelkezésemre állónál jóval bővebb
keretek között - de talán nem komolytalanság, ha
így is újra felteszi olyasvalaki, akinek országa a
Nyugat másik határvidékén ősidők
óta természetesen átérzett európaisága
mellett is folytonosan küzd a felzárkózás dilemmáival.
Skócia "szerencséje"
és a skót felvilágosodás nagyszerűsége,
hogy a modernitás problémájával annak a maga
számára sajátosan jelentkező alakjában
szembesülve olyan témákhoz nyúlt, és ezeket
feldolgozva olyan válaszokat adott, amelyek a XVIII. század
derekán a legmagasabb színvonalon s a legjobban időzítve
feleltek meg a modernitás egyetemes, az európai civilizáció
egészét érintő kihívásainak.
Vagy hat évtizede Paul Hazard fogalmazott úgy híres
művében, hogy a felvilágosodást a XVII-XVIII.
század fordulóján az európai tudat bő
emberöltőnyi válsága vezette be.
3
A válság persze voltaképpen arra az időre nyúlik
vissza, amikor a reneszánsz és a reformáció
kikezdte a kereszténység egyetemességét - katolikusságát
-, s a megismerés lehetőségeivel kapcsolatos szkepszis,
illetve az Istenhez vezető utak szétágazása
megingatta az általános elvek elérhetőségébe
vetett hitet; de valóban akkor tetőzött, amikor az európai
civilizáció számára egy pillanatra kétségessé
vált mind saját múltjával, mind jelene környező
világával szembeni felsőbbrendűsége,
melyet - ha más nem - az evangélium bizonyossága addig
sugallt. Hogy az "európai tudat válsága" egyúttal
az Európa-tudat, a kontinens önértékelésének
válsága, azt közvetett módon jelzi a régiek
és modernek vitájában saját múltjával,
illetve a gyarapodó útleíró és kváziantropológiai
irodalomban az Európán kívüli civilizált
és civilizálatlan népekkel szembeállított
Nyugat értékeinek pesszimista, illetve relativista szemlélete.
E viszonylagosság ellenállhatatlan
erővel sulykolta a "saját mércével mérni"
követelményét, mely azonban egyúttal kulcsot
adott az európai ember kezébe ahhoz, hogy újult magabiztossággal
megpróbáljon kitörni a bűvös körből.
Ha a különböző civilizációk etikai
állapotát nem, anyagi fejlettségük szintjét
már jóval inkább lehetséges egzakt módon
összevetni egymással, s talán az érzelmi sivárság
avagy gazdagság ebből adódó mértékét
is. Az emberi közösségek életét kormányzó
intézmények és törvények térbeli
és időbeli tarkasága szeizmográfként
követi az együttélés informális etikai és
esztétikai szabályrendszere, a "modor" - moeurs et maniéres,
manners, Sitten - alakulását, az pedig hasonlóképpen
tükre a szükségletek kielégítésében
az adott társadalomra jellemző megoldásoknak, a "létfenntartás
módjának". A XVIII. századi történeti
gondolkodás egyik jellegzetes terméke, a stadiális
történetfelfogás - "négy(három)lépcsős
elmélet", "evolúciós szociológia", conjectural
history, azaz találgató, feltevésekkel dolgozó
történetírás - szerint a társadalmak kérlelhetetlen
logikával haladnak a szükségletek egyre magasabb színvonalú
kielégítése felé a primitív, gyűjtögető
és halász-vadász életmódtól kezdve
a pásztorkodó, majd földművelő szakaszon
keresztül a kereskedő társadalom szintjéig. A
séma a saját kultúrája rehabilitációjára
vágyó európai ember számára több
előnyt is kínált. Egyrészt, a magatartás
anyagi meghatározottságát tekintetbe véve aligha
lehet számon kérni az egyik szakasz értékeit
a másikon, ami automatikusan bizonyos védettséget
jelent a primitivizmussal szemben. Ráadásul, ha a különböző
társadalmak egyetlen méltányosan összemérhető
aspektusa az emberi jólét átlagának bennük
megvalósult foka, akkor végre sikerült olyan kritériumot
találni, amely elődeivel és kortársaival szemben
Európa obejektíve kimutatható fölényéről
tanúskodik. A öreg földrész ugyanis az, ahol a
fejlődés motorja, a funkciók szétválása,
a munkameg-osztás az újkorra elsőként s egyetlenként
létrehozta a kereskedő társadalom bonyolult hierarchiáját,
kölcsönös függőségi rendszerét
- "társadalmat" a szó egyik legigazibb értelmében,
amennyiben a piac és a csere mechanizmusa mindenkit mindenkivel
kapcsolatba hoz (ha e kapcsolat felszínessége egyesek szerint
egyszersmind elidegeníti is őket egymástól,
ezzel éppenséggel aláásva a társadalom
valódiságát).
Társadalomtudományi
elméletté a séma talán akkor kezdett formálódni,
amikor Locke megállapította, hogy "kezdetben az egész
világ Amerika volt" (vagyis a bennszülöttekhez hasonló
létfenntartási módban élt);
4
koherens
formában - háromlépcsős változatban
- Pufendorfnál találkozhatunk vele;
5
klasszikusai
a francia fiziokraták s kivált a skótok.
6
Hátra volt azonban egy probléma. Ha a modern európai
civilizáció erkölcsi felsőbbrendűségéről
nem szakszerű dolog is beszélni, erkölcsi kohézióját
azért biztosítja-e valami? Az újkori szkepszis ébredésekor
két, az antikvitástól öröklött késztetés
- az egyik Isten, a másik a haza nevében - igyekezett az
egyént rábírni az önzésén való
felülemelkedésre. Az evangélium a jóságot
és a könyörületességet, a humanisták
által új életre keltett republikanizmus a patrióta
polgár eszményét - a politikai (polgári) életben
való részvétel jogát és kötelességét
- prédikálta; az előbbi a vita contemplativában,
az elvonulásban, az utóbbi ellenkezőleg, a vita activában,
az erény nyilvánosság előtti folyamatos próbájában
látta a kísértés ellenszerét.
7
De sem a felebaráti szeretet, sem a republikánus erény
nem látszott a modern társadalom követelményeihez
idomíthatónak. Mindkettő kicsiny, szoros szálakkal
egybefűzött közösségek együttélésének
modelljéhez szolgált erkölcsi kötőanyaggal,
ahol az egyik ember elveit, szándékait, jellemét,
eszményeit társai nyitott könyvként olvashatták,
s ítélhettek felőle. De mi történjék,
ha a fejlődés olyannyira összekuszálta a szálakat,
hogy már lehetetlen társaink erkölcsi státusának
pontos felmérése? Ha a folytonos mozgásban lévő
kereskedő társadalom feltételrendszere a - tág
értelemben vett - piacon létesülő felületes
kapcsolatoknak kedvez, amelyek viszont nem teszik lehetővé
az effajta ítélet-alkotáshoz szükséges
ismeretséget, ellenkezőleg, sebezhetővé tesznek
az alakoskodással, a képmutatással szemben, s tobzódhat
az önzés? Lehet-e találni olyan erkölcsi összetartó
erőt, mely e zavarba ejtő és felkavaró, izgalmas
és lebilincselő világ számára, ha nem
feltétlen respektust is, de legalább valamelyes legitimációt
szerez?
Az elutasítók - így
Rousseau - mellett a XVII. század harmadik harmadától
kezdve gondolkodók több generációja adott briliáns
paradoxonokba foglalt válaszokat, melyek közös nevezője
a "társiatlan társiasság" (unsocial sociability, ungesellige
Geselligkeit) megannyi formában Grotiustól Kantig ható
eszméje: az a gondolat, hogy önös indítékból
végrehajtott cselekedetek járhatnak - és a dolgok
természetes menetében általában járnak
is - erényes eredménnyel. Az ember legalapvetőbb érzelme,
ugyanakkor a társadalmi együttélés cementje az
önszeretet avagy önimádat (amour-propre, self-liking):
az önmagunk iránti mérhetetlen elfogultság, mely
a társaink elismerése, megbecsülése iránti
törekvés során rábír minden olyan cselekedetre
- a szabályok betartására, a figyelmességre
-, melyről úgy véljük, megszerzi azt. Ez a közös
magja a janzenista Pierre Nicole és a hugenotta Pierre Bayle,
8
valamint Bernard Mandeville
9
gondolkodásának
- igaz, míg az előbbieknél az eredmény "okos
önszeretet", udvariasság (civilité), az utóbbinál
a nyilvánosság előtti meglehetősen cinikus
színjáték. S részben ehhez a témához
szólt hozzá Montesquieu is, amikor arról írt,
hogy a monarchiában az erény - a demokratikus köztársaság
vezérel-ve - helyét "a becsület [tkp. a megbecsülés,
a rang iránti vágyakozás, a becsvágy], vagyis
minden egyes személy és társadalmi osztály
előítélete foglalja el" - nemcsak az alkotmány,
hanem a "társiatlan társiasság" működése
biztosítja, hogy a köztársaságban veszedelmes
becsvágy, az előjogok és a velük járó
tisztelet elnyerésének törekvése a monarchiában
paradox csodákra legyen képes: "mindenki többé-kevésbé
jó állampolgár lesz, és ritkán találunk
olyant, aki derék ember lenne."
10
Az eddigiekkel arra kívántam
vázlatosan rámutatni, hogy maga a felvilágosodás
- történeti és tartalmi értelemben vett - genezise
elválaszthatatlan azoktól az "európai tudat válsága"
nyomán felmerülő kérdésektől (a
modern kereskedő társadalom története, a fejlődésben
elfoglalt helye, elődeihez való viszonya, szociológiája,
lélektana, morális megítélése, esélyei),
melyekkel birkózva a periferikus Skócia a XVIII. században
szellemi nagyhatalommá nőtte ki magát. A kereskedői
modernitás problémáját a skótok számára
egy nagy horderejű, de eléggé prózai fejlemény
vetette fel különösen kínzó erővel:
az Angliával való parlamenti unió (1707), mely az
elmaradott, de büszke és független Skóciát
azzal a kezdetben sok kétely övezte lehetőséggel
ajándékozta meg, hogy a formális önállóságról
való lemondásért cserébe egy világbirodalom
amolyan belső provinciájaként részesedjék
a birodalom egészének hasznából, no meg a korabeli
Európa éppen az egyesülés jóvoltából
kialakult legnagyobb szabad vámterületének előnyeiből.
Az 1603-ban létrejött angol-skót perszonálunióban
a XVII. század viharai lehetővé tették a gyengébbik
fél számára, hogy a belső önállóságának
csorbítására tett intézkedéseket a szigetország
egész rendjének stabilitását veszélyeztető
lépésekkel - így a polgárháború
közvetlen előzményét képező skót
felkeléssel (1639) - torolja meg, illetve hogy közreműködésével
döntően befolyásolja a rend helyreállításának
esélyeit, mint a dicsőséges forradalom idején,
amikor a skót parlament magatartása segített III.
Vilmosnak és II. Máriának helyzetük megszilárdításában.
Ám míg az 1690-es évek Angliában - mindenekelőtt
a Bank of England és a közhitel intézménye révén
- részben a kontinensen elkötelezett III. Vilmos háborúinak
szükségleteire válaszképpen viharos gyorsasággal
rakták le egy minden korábbinál hatékonyabb
államgépezet pénzügyi alapjait,
11
addig Skócia gazdasági kiszolgáltatottságára
drámaian hívták fel a figyelmet az olyan események,
mint az önálló gyarmatpolitikát célzó
Darien-terv csúfos kudarca. Az előnyökkel kecsegtető
uniót csak elodázni, meghiúsítani nem tudta
sem a felföldi klánok szeparatizmusa - jóllehet erre
az angol kormányzat olykor túlzott hevességgel reagált,
s a Glencoe-völgyi mészárlás (1692) csak olaj
volt a skót honfiúi tűzre -, sem az Andrew Fletcher
of Saltoun inspirálta patrióta mozgalom, mely a pár
évtizede, a protektorátus éveiben James Harrington
által a szigetország viszonyaihoz idomított s a századfordulón
főként Robert Molesworth, Walter Moyle és John Toland,
valamivel később John Trenchard és Matthew Gordon
által ápolt republikanizmusból merített.
12
Mik a hazafiasság és
a független nemzeti tudat ápolásának esélyei,
ha az ország lemond a politikai vitának otthont adó
csúcsszervéről, önálló parlamentjéről,
s birodalmi tartomány státusára csúszik vissza
- egy olyan birodalomban, amelynek létcélja és egyben
éltető eleme a kereskedelem? Ez utóbbi a republikanizmus
szigorú változata szerint sorvasztó hatást
gyakorol a polgári-patrióta erényekre, hiszen luxust
kínál, s Fletcher és hívei szerint nincs ilyen
esély: mihelyt a polgár érdekkörébe más
tárgyak férkőznek, mint a köz java - márpedig
a piac e szempontból az agora riválisa -, honfiúi
odaadása lankad, sebezhetővé válik a korrupcióval
szemben, s az egyén erkölcsi romlása egyben a respublika
szabadságának romlása. Számukra a probléma
úgy merült fel, hogy mivel az erény gyakorlására
csak a politikai részvétel nyújt lehetőséget,
pokolba a kereskedéssel s a birodalommal.
A skót felvilágosodás
azonban attól lett azzá, ami, hogy - miközben mindvégig
ott kísért benne Fletcher szelleme és morális
fenntartásai - nagyjai megfordították a kérdést.
A kereskedésről, a birodalomról s arról, amit
ezek jelentenek: a modernitásról, ha már velünk
van, nem lehet nem tudomást venni - miben lelhetjük meg újra
az erényt? A szuverenitás korlátozása és
az archaikus skót társadalmat ért - s még inkább
a közeli jövőben várható - hatások,
kihívások a XVIII. század elején egyszerre
tették szükségessé az erénytan revízióját.
Az adott körülmények között értelmetlenné,
legalábbis elégtelenné vált a makacs ragaszkodás
az antik polgár és a germán "szabad birtokos" történeti
modelljeire alapozott republikánus ethoszhoz; ugyanakkor a kereskedő
társadalom differenciált világa alternatívákat
nyit a csak szorosabb értelemben vett politikai cselekvés
által gyakorolható erényhez képest.
Az újonnan formálódó
értékrend hangsúlyai lehetővé teszik
az azonos (vagy azonosnak vélt) gyökű kifejezések
közötti áthallást: így megvilágítják,
hogy a polite (udvarias) vagy polished (csiszolt) magatartás egyúttal
political (politikai, közéleti) lehet, vagy hogy a civilized
(civilizált, kiművelt) egyúttal civil (polgári)
is. Az ilyen egybeesésekhez csupán az kell, hogy a társadalomban
szaporodjanak a commerce - áruk és eszmék cseréje,
kereskedés és társalgás - alkalmai. Egyrészt,
a gyakoribb érintkezés a társiasság ösztönét
megsarkantyúzva elősegítheti a mérséklet
és a tolerancia, a kritika és az önkritika, a közszellem
korábban kifejezetten politikaiként számon tartott
erényeinek fejlődését. De ha a primer társiasság
nem jön is működésbe, létezik kerülő
út: az üzleti alku, kávéházi és
kocsmai vita, klubban, társaságban, szalonban folytatott
beszélgetés során a vélt és remélt
haszon - kedvezőbb ajánlat, nagyobb renomé vagy egyszerűen
az önmaguk előtti tetszelgés - láthatatlan kéz
módjára tereli az embereket a másik szempontjainak
tiszteletben tartására, ezáltal a közjó
egyengetésére. Hume mesterien összegez: "Minél
magasabb fokára jutnak a fejlődésnek e finom művészetek
[refined arts - a mesterségek és termékeik cseréje,
K. L.], az ember annál inkább társas lénnyé
válik. Hisz lehetetlen, hogy amikor egyre több tudásra
tesz szert, és elsajátítja a társas érintkezés
eszközeit, beérje a magánnyal, vagy oly távolságtartó
módon éljen polgártársai mellett, ahogy az
a tudatlan és barbár népeknél szokás.
Ekkor az emberek városokba sereglenek; kedvük telik abban,
ha tanulhatnak és kicserélhetik eszméiket; ha bizonyságot
tehetnek szellemességükről és jólneveltségükről;
a társalgásban és életvitelükben, ruházkodásukban
és hajlékuk berendezésében való választékosságukról.
A bölcseket a tudásvágy ösztökéli,
a tudatlanokat a hiúság, az élvezetek pedig mind a
kettőt. Mindenütt különféle klubok és
társaságok alakulnak, a két nem tagjai könnyed
és barátságos modorban érintkeznek egymással,
s az emberek lelki alkata és viselkedése egyaránt
gyors ütemben finomodik. A tudás és a szabad művészetek
eredményezte fejlődésen túl tehát -
a gyakori érintkezés s az egymás örömeihez
és kedvteléseihez való kölcsönös hozzájárulás
következtében - az emberek egyúttal egyre emberségesebbek
is lesznek. Az iparkodás, a tudás és az emberiesség
így szétválaszthatatlanul egybeforr, és mind
a tapasztalat, mind az ésszerűség arra vall, hogy mindhárom
a csiszoltabb, vagy ahogy mondani szokták: a fényűzőbb
korok sajátja."
13
Íme, a csere, sőt
a luxus rehabilitációja - már ha mértékkel
élünk vele. A piac működése azonban mintegy
önmagától sarkall az önmérsékletre,
mert maguk az érintkezés törvényszerűségei
ébresztenek rá, hogy gyakorlása tanácsos. S
a felvilágosodás kori embernek rendkívül fontos
volt, hogy higgyen e tétel igazságában. Mint újabban
sokszor hangsúlyozzák, a felvilágosodás nem
(vagy nem csak, nem mindenhol) az egyház szellemek és a zsarnoki
kormányzatok testek felett gyakorolt elavult uralma elleni lázadás
volt: a vallási és a vallás örvén való
politikai rajongás okozta károk döntő szerepet
játszottak a felvilágosodás kibontakozásában
és abban, hogy számos képviselője az egyház
- bármilyen egyház - és általában az
autoritások modern szellemmel való átitatásában
látta az ellenszert, már jóval azelőtt, hogy
a felvilágosult abszolutizmusnak nevezett rendszerek megjelentek
volna Európában.
14
A felvilágosodás
e konzervatív fogantatása minden bizonnyal egyike azon magyarázatoknak,
melyek megvilágítják a skót felvilágosodás
gondolkodásában olykor igen erőteljes presbiteriánus
tartalmat, a presbiteriánus egyházhoz és az egyetemekhez
fűződő szoros kapcsolatát. Az új körülmények
között azonban a szellemi infrastruktúra e kulcsfontosságú
intézményeinek felfrissítése mellett olyan
eszközre is szükség volt, mely a társadalom hajszálcsövein
keresztül fejti ki hatását. Az új agglomerációk
- a városok, melyek feltartóztathatatlan fej-lődése
sokak számára a felügyelet nélküli, csapongó
társulás rémálmával volt terhes -, a
szabad sajtó, a kommercializált szabadidő és
az eltöltésére létesült új kulturális
intézmények olyan, már-már kaotikus diszkurzív
lehetőségeket teremtettek, melyeken a tekintély hagyományos
intézményei aligha lehettek úrrá. A viharossá
vált társadalmi érintkezés visszafogottabb
mederbe terelését volt hivatott biztosítani a modor
- a helyes, a finom, a csiszolt, az udvarias modor - Shaftesbury által
felfedezett s a jeles skót gondolkodók által életvitelükben
is hirdetett "nyelve".
15
Az udvariasság - írott
és szóbeli - társalgásban nyilvánul
meg, melyet egyenlő felek folytatnak, váltakozó szerepekkel,
például olyan társaságokban, amilyenek gomba
módra szaporodtak a XVIII. századi Edinburgh-ban, Glasgow-ban
és kicsiny provinciális központokban. Hogy a társiasság
látszólag öncélú fegyvertényei
mitől válnak egyúttal hazafias tettekké? A
témák teszik őket azzá. Elég végigpillantani
a kötet szerzői közül számosat tagjának
tudható, híres edinburgh-i Select Society köreiben 1754-1764
közötti fennállása alatt megvitatott, olykor pályázatra
kiírt tárgyakon: nem (csak) elvont humán- és
természettudományi kérdések, hanem a "jobbítás"
problémái - a modor és a művészetek mellett
csatornák, utak, malmok és üzemek állapota, a
kereskedelem és a bankrendszer problémái, a szegénysegélyezés
megfelelő módszerei stb.
16
S ez kell hogy emlékeztessen
arra, hogy a skót XVIII. század nemcsak az ünnepelt
morálfilozófia, hanem egyben az 1740-es évektől
beinduló, akár az eszmetörténet forrásaiból
is minduntalan ránk köszönő take-off százada
is; hogy Hume, Smith és Ferguson kortársai között
ott van James Watt is. De vissza egyház, egyetem és társasági
élet összefonódásához: a paradigmatikus
figura e téren talán a mifelénk egyelőre kevésbé
ismert William Robertson.
17
A barbár és az európai
társadalmak s a rájuk jellemző "modor" történetének
szociológiai keretbe ágyazója egyúttal a skót
presbiteriánus egyház nagygyűlésének
elnöke, az edinburgh-i egyetem principálisa s a Select Society
Hume, Smith, Ferguson mellett is feltűnően csillogó
vitázója. Skócia és XVIII. századi gondolkodóinak
életvezetése klasszikus módon tanúskodik arról,
ahogy a felvilágosodás elképz elte az emberi törekvések
egységét - talán ezért is oly életszagúak,
felkínálkozók, könnyen fogyaszthatók elvontabb
vagy különös tárgyú írásaik
is -, s testesíti meg mindazt, amiért a felvilágosodás
korának elnevezése újabban - nemcsak a morálfilozófia,
hanem a társadalom története terén is - a társiasság
évszázada.
18
Képtelenség és
értelmetlenség volna e recenzióban belebonyolódni
azokba az útvesztőkbe, melyekbe az eddigiekben vázolt
feltételrendszer a kötet szerzőit az unióviták
és a francia forradalom évei között kalauzolta.
Elsőrendű célom éppen e sajátos, a skót
felvilágosodás számára egyetemes gondolkodástörténeti
esélyt kínáló feltételrendszer létrejöttének
összefoglalása volt; s az útvesztőket illetően
kezünkben a biztos kézzel összeállított
válogatás az eredeti szövegekből. Itt van az
alaphangot megadó Fletcher politikai viták tüzétől
fűtött republikánus hevülete, s itt van az utószóban
találóan "a társas élet prédikátorának"
nevezett Francis Hutch-eson, akinek kezén - Mandeville elleni polémiájában
- az antik erénytan és Shaftesbury rajongáskritikája
az "erkölcsi érzék" (moral sense) felőli meggyőződéssé
egyesül. Megszólal persze Henry Home (Lord Kames), David Hume
és Adam Smith, majd Thomas Reid is - az előbbiek, kivált
Smith, arra a reménységre alapozva, hogy világunk
erkölcsi kohézióját nemcsak a spontán
érdekérvényesítés szándékolatlan
következménye, a láthatatlan kéz működése
garantálja, hanem a szimpátia, a szívünkben lakozó
"pártatlan szemlélőnek" való megfelelés
ösztönszerű késztetése, míg Reid voltaképpen
az utóbbi lehetőségre koncentrálva fejti ki
a "józan ész" (common sense) filozófiáját.
S találkozunk a conjectural history képviselőivel:
a területet témaválasztásuk - Osszián
költeményei, illetve a nyelv története - révén
sajátos módon megközelítő Hugh Blairrel
és Lord Monboddóval; valamint az igazi mesterekkel: a kereskedelmi
modernitás elkötelezett hívének mutatkozó
Robertsonnal, s az ambivalensebb, a klasszikusok közül a republikánus
szimpátiát a legnyilvánvalóbban ápoló
és a modern társadalmat őrlő elidegenedést
megfogalmazó Adam Fergusonnal és John Millarrel. Amellett,
hogy mindenki - vagy szinte mindenki - itt van, aki "számít",
a kötet majdhogynem folyamatos szövegként olvasható:
jóllehet az írások kronológiai rendben követik
egymást, mindegyikük mondanivalója harmonikusan simul
össze az előzőével és a következőével,
ami ugyancsak a kötet összeállítója, Horkay
Hörcher Ferenc becsületére válik.
Lényegében hozzásegíti
az olvasót a szövegek élvezetéhez a fordítások
minősége is, bár maradtak bennük nehézkes,
magyartalan, esetenként grammatikailag helytelen kifejezések
és fordulatok, illetve terminológiai következetlenségek.
Magyarázat lehetne, hogy több fordító munkája
fekszik előttünk, mégis azt gondolom, mindez hatékonyabb
kontrollszerkesztői munkával elkerülhető lett
volna. (Miután a kötet közreműködői
között kontrollszerkesztőről nem esik említés,
csak feltételezni tudom, hogy amennyiben a fordításokat
valaki egybevetette az eredetivel, ez ugyancsak Horkay volt.) Nem kenyerem
a pedantéria, de állításom indoklásaként
álljon itt egy csokor az előbbi csoportból: "megszerezhetjük
az élet fényűzéseit" (119. old.), "minthogy"
- mint hogy helyett (120. old.), "az emberiség általánossága"
(the generality of mankind fordításaként, 121. old.),
"sok új [...] dolgokra bukkannak" (159. old.), a magyarul aligha
elfogadható "enthuziazmus" (ti. rajongás, 178. old.), "bármely
haladás" (193. old.) stb. Ami a terminológiai problémákat
illeti, érdemben egyetlenegyre szorítkozom: az egész
skót felvilágosodás egyik (ha nem a legfontosabb)
kulcsszava, a manners visszaadására. Fordítása
helyenként "modor", többnyire "erkölcsi szokás".
Azt hiszem, értem, mi okozta a fordítók és/vagy
a szerkesztő döntését: az előbbit nem
érezte/érezték eléggé markánsnak
és árnyaltnak, de bizonyos kontextusokban megállja
helyét; s mivel a kifejezés tartalma erkölcs is meg
(valamiképpen) szokás is, miért ne lehetne a kettőt
összegyúrni? Sajnos, a jelzős szerkezet nem old meg
semmit, hiszen ebben a formában olyan erkölcsöt sejtet,
melyet a szokás vezérel, netán az erkölcsök
terén érvényesülő szokást, holott
a manners jelentéstartománya jóval tágabb:
nem erkölcsi szokás, hanem erkölcs és szokás,
no meg illem, kellem s a mások iránti figyelemtanúsítás
megannyi más módja (illetve mértéke, civilizálatlan
népeknél éppenséggel hiánya vagy "durvasága").
Nemcsak azt jelenti, hogy megfizetjük-e a kártyaadósságot
vagy sem (ami erkölcsi kérdés, de végül
is a szokás dönt felőle, tehát "erkölcsi
szokás"), hanem azt is, hogy kit hogyan s milyen mélyen meghajolva
köszöntünk, felsegítjük-e rá a kabátot,
vagy mennyi rizsport hintünk a parókára. Nem tudok olyan
magyar kifejezést, amely gördülékeny megoldása
volna a problémának, ami azonban éppen arra hívja
fel a figyelmet, hogy egy magyarázó glosszárium összeállítása
talán megérte volna a fáradságot, hiszen a
manners esete nem elszigetelt. A kötetben választott s számtalanszor
alkalmazott megoldást - vitathatónak tűnő esetekben
az eredeti fordulat közlése zárójelben - nem
tartom ideálisnak, mivel megakasztja a szöveg folyamatosságát.
Anélkül árulkodik a fordító elbizonytalanodásáról,
hogy megindokolná az adott esetben mégis kiválasztott
magyar megfelelőt, s ezáltal megosztaná a problémát
az olvasóval, így talán hozzásegítve
a valódi megértéshez. (Így mindjárt
a kötet elején [26. old.] a commonwealth szónak az adott
esetben indokolt fordításánál ["közjó"]
csak az amúgy is "céhbeliek" idézhetik fel azt, hogy
a kifejezés a res publica afféle angol adaptációjaként
egyúttal köztársaságot, államot jelent,
s mint ilyen Fletcher korában kulcsfontosságú asszociációkat
keltett a republikánus nyelv ismerőiben.) Ráadásul
ez a gyakorlat sem érvényesül a kötetben következetesen:
helyenként a kifejezés problémamentes fordítása
mellett is ott áll az eredeti (állandó kormányzat/regular
government [232. old.], eszme/idea [245. old.]), viszont a "vadállatok
kereskedése" (123. old.), vagy "a nemek közötti szabad
közlekedés" (232. old.) eléggé szokatlan fordulatánál
a felvilágosítás elmarad, jóllehet alkalmat
adna a traffic, commerce, intercourse szavak burjánzó kapcsolatrendszerének
felvillantására. Egy glosszárium ugyancsak eligazíthatná
az olvasót a szokással kapcsolatos kifejezések - custom,
usage, habit, practice - közötti t ájékozódásban,
kivált hogy az első fordításaként néhol
(228. old.) "magatartásforma" szerepel.
Ezeknél az egyenetlenségeknél
jobban csökkentik a kötet használati értékét
a szerkesztés fogyatékosságai, amelyeket nem lehet
egyedül a szövegeket összeállító Horkaynak
felróni, hiszen e tekintetben mindenképpen segítséget
kellett volna kapnia a kiadótól (a kötetben azonban
kiadói szerkesztő, lektor sincs feltüntetve). Igaz,
aki járt már hasonló cipőben, tudhatja: makulátlan
szöveget előállítani lehetetlen, az apparátus
helyes arányait, súlypontjait eltalálni embert próbáló
(s különös szellemi izgalmakkal aligha kecsegtető)
feladat - mindenesetre e fontos írások több szerkesztői
gondot érdemeltek volna. Nem csak a sűrűn előforduló
sajtóhibákra, helyenként félbeszakadó
mondatokra (pl. 196. old., "A modern fegyverek használata során...";
299. old., "Míg a benne kezdetektől meglévő
szkeptikus mag...") gondolok. A kötet apparátusa látszólag
pedáns, akkurátus: az egyes részleteket a szerző
tömör bemutatása, forrásmegjelölés
előzi meg; a kötet végén jegyzetek, hatalmas
bibliográfia. De mintha mindez áldozatul esett volna valamiféle
sietségnek: a bemutatókból hiányoznak az egységes
szempontok és formai jegyek, a jegyzetek összeállításánál
meglehetősen különös logika érvényesült,
s homályos a bibliográfia célja. A fordítások
forrásának megjelölése helyenként elmarad
(így Hume Egy párbeszéd című írásánál,
vagy Smith Az erkölcsi érzelmek elmélete című
művének részleténél - ahol viszont meg
lehetett volna említeni, hogy más részei másutt
már megjelentek magyarul
19
); s a forrásmegjelölés
nem helyettesít egy másik, legalább ilyen fontos adatot:
a mű megírásáét, illetve első
megjelenéséét, amely vagy szerepel (mint Smith említett
művénél), vagy nem (mint az esetek többségében).
Az életrajzi bevezetők a szerzők műveinek címét
hol angolul, hol magyarul, hol vegyesen közlik; s a magyar olvasónak
ebben a formában aligha információértékű
például az a megállapítás (244. old.),
hogy Monboddo "1767-től Lord of the Session" (s hasonlóképpen
a jegyzetekben az, hogy valaki "az asztronómia Plumian professzora",
404. old.). Ami a jegyzetelési technikát illeti, a skót
felvilágosodás morálfilozófiája iránt
érdeklődő olvasóról talán joggal
feltételezhetünk annyit, hogy nem szükséges emlékeztetni
arra: Szókratész "klasszikus görög filozófus"
(398. old.), Locke "angol filozófus", Shaftesbury pedig "angol politikus,
morálfilozófus, esszéista" (403. old.) - a sort folytathatnánk
Démoszthenésszel, Homérosszal, Hobbes-szal és
másokkal, s bizony az a megállapítás sem túl
magvas, hogy Nero és Claudius "rossz természetükről
[?] nevezetes római császárok" (406. old.). Másrészt,
mivel "Butler doktor" (Joseph Butler) már a Kames-szövegben
előfordul (115. old.), a kevésbé ismert figurát
célszerű lenne már itt bemutatni, nemcsak Smith munkája
kapcsán (134/405. old. 16. j.). S ha a 266. oldalon említett
Alexander Pope, az angol klasszicista költőfejedelem bemutatásra
szorul, neve talán még mindig ismertebb, mint az általa
megénekelt Inigo Jones és André Le Notre (I. Károly,
illetve XIV. Lajos kegyelt építészei) - a jegyzet
mégis csak az előbbit említi, az utóbbiakról
hallgat. A szövegek némelyike, így a két Smith-írás
jegyzeteinek összevetése a rendelkezésemre álló
modern kiadások apparátusával azt mutatja, hogy Horkay
nagyban ezekre támaszkodik - ami persze korántsem elítélendő,
viszont tanácsos lett volna megemlíteni, ha másért
nem, azért, mert így az efféle anomáliák
is részben átháríthatók (bár
megfelelő kézikönyvek használatával elkerülhetők)
lettek volna. A bibliográfiában is akadnak szerkesztési
furcsaságok - Paul Kléber Monod, a jakobitizmus szakértője
két különböző írásával
két helyen bukkan fel: mint Paul Monod az "M"-nél, mint Paul
Kléber pedig a "K"-nál -, a nehézségeket azonban
itt elsősorban az anyag "ömlesztettsége" okozza. A remek
forrásszövegek által kijelölt tárgyakban
tájékozódni kívánó olvasót
ez esetben talán jobban eligazította volna valamiféle
- akár tömörebb, célzatosabb - tematikus bibliográfia,
mint az utószó alapjául szolgáló disszertációhoz
felhasznált, bármily bőséges irodalom jegyzéke
(amelyben, bár több fejezet kimaradt az itt publikált
változatban, benne maradtak az ezekhez tartozó, de a szöveggyűjteményhez
vajmi kevéssé kapcsolódó munkák - hogy
ne menjek messze, e recenzió szerzőjének Burke-kel
foglalkozó írásai -, ami némileg zavaróan
hat). Végül: a disszertáció elkészítése
és a kötet megjelenése között csaknem három
év telt el, s az utószóban a szerző reflektálhatott
volna az ez idő alatt megjelent - egyáltalán nem silány
- forráskiadványokra és szakirodalomra.
S nagyjából hasonlók
a fenntartásaim a terjedelmes, alapos tájékozottságról
árulkodó, de elmélyült elemzéseket olykor
hevenyészett eszmefutattásokkal kombináló,
kissé nehézkes stílusban fogalmazott kísérő
tanulmánnyal is. Ennek törekvését szerzője
úgy fogalmazza meg, hogy az "nem az antológiában szereplő
művek ismertetése, hanem [...] a skót felvilágosodás
egészének egyfajta interpretációja" (295. old.).
A problémát éppen
abban látom, hogy önkényes (tehát valóban
csak "egyfajta") a skót felvilágosodás minden olyan
interpretációja, amely a kötet szerzői közül
többnek - Kames, Robertson, Blair, Monboddo - a nevét is alig
(ha egyáltalán) említi, s a conjectural history és
a morálfilozófia legmagasabb színvonalú egyesítésével
igazán reprezentatív alakká váló Smith-t
voltaképpen mellékszereplőként vonja vizsgálódásának
körébe. Műfajtévesztést érzékelek:
a kísérő tanulmánnyal szemben - legyen az bevezetés
vagy utószó - támasztható követelmények
mások, mint a tanulmánygyűjtemény vagy a monográfia
esetében, amelyek engedékenyebbek a szerzői szubjektivitás
iránt. Nem illdomos dolog például túl sok ismeretet
feltételezni az olvasóról (ahogy túl keveset
se, mint az a jegyzetek esetében történt). Csak a tanulmány
első részéből néhány kiragadott
példa: Horkay eléggé sommásan - nem bennfentesek
számára valószínűleg semmitmondóan
- intézi el a modernista színben tetszelgő XVIII.
századi angliai whig rezsim és a vele szemben "konzervatív
kicsengésű" republikánus álláspont közötti
ellentétet; a kereskedelmi társadalom fogalmát jóval
a tőle elválaszthatalan fejlődéskoncepció
vázlatát megelőzően vezeti be; nem vesztegeti
a rendelkezésére álló teret a társiatlan
társiasság fogalmának precízebb bemutatására;
s a republikanizmus relevanciájára vonatkozó - egyébként
éleslátó - megállapításai is
csak azok számára igazán érthetők, akik
eleve ismerik az általa hivatkozott szakirodalmat. Vagy egy másik
példával élve, a IV. fejezet témája
- a szokás fogalma Hume-nál - valóban lényeges
az egész mondanivaló szempontjából, de abban
a formában, ahogyan itt kerül tálalásra - Donald
Livingston monográfiájának kritikája -, már
marginális, s inkább szakfolyóirat lapjaira kívánkozik.
Márpedig nincs mese: a bevezetőnek be kell vezetnie az olvasót,
ami persze ne jelentse az eredetiség igényéről
való lemondást. Hogy némi csapongás a recenzensnek
is megengedtessék: éppen ettől, a tárgykörbe
való "bevezetés" és a tudományos eredetiség
színvonalas kombinációjától oly remek
Richard Tuck tömör munkája Hobbesról, melyre Horkay
sokat hivatkozik - igaz, azt túlzott bizalomnak tartom, hogy e kismonográfia
kurta fejezete az utószó írójának szinte
a kizárólagos forrása, kiindulópontja, a XVII.
századi új tudományos világkép bemutatásában.
20
Ez a fajta szintetikus feszesség azonban hiányzik az utószóból.
Éppen azért fájlalom, hogy a "bevezetés" elmaradt,
mert a kötet nyilvánvalóan felsőoktatási
tananyag lesz, és felkerül általában a társadalomtudomány
iránt érdeklődő publikum könyvespolcaira,
s kívánatos volna, hogy ez a közönség alapvető
tájékozottságot szerezzen a kora újkor politikai
és társadalomelméleti diskurzusaival és ezek
mai kutatásaival kapcsolatban. Tudom, hogy Horkaynak, aki e tárgyakban
igen otthonosan mozog, ennek elősegítése feltett szándéka,
de nem vagyok biztos benne, hogy a kísérő tanulmány
e cél elérését egyengeti.
Az utószónak persze
van koncepciója, mégpedig az, hogy "létezik a felvilágosodásnak
egy olyan változata, amely az először a francia forradalomban
testet öltött, de látensen kezdetektől létező
s az egész modernizmust, ma már látjuk, szükségszerűen
meghatározó ellentmondásokkal tisztában volt,
s ezen ellentmondások feloldására a mérséklet
programjában megoldási javaslattal is előállt"
(304-305. old.). A mérséklet filozófiája -
a skót felvilágosodás "talán legfontosabb szellemi
csoportosulásának" (később derül ki, kikről
van szó) programja - öt fogalom köré szerveződik:
társiasság, ízlés, szokás, polgári
társadalom, autoritás. Horkay e kategóriák
közül az elsőt Hutcheson, a másodikat és
a harmadikat Hume, a negyediket Ferguson, az ötödiket pedig Hume,
Smith és Millar gondolkodásának tükrében
vizsgálja meg - lényegében önálló
(részben már publikált) tanulmányokban. Az
elképzelés az idézett mondat némiképp
teleologikus felhangjai ellenére érdekes, sokat ígérő,
kifejtése azonban laza. Horkay sehol nem állítja,
hogy ezek a fogalmak Skócián kívül nem játszottak
fontos szerepet, de az ellenkezőjét sem. Márpedig
ha az öt fogalom összefonódását, azaz a
mérsékletet a skót felvilágosodás, illetve
azon belül a "Hume-iskola" - nem foglalkozom azzal, beszélhetünk-e
ilyenről - specifikumaként jelöljük meg, annál
nélkülözhetetlenebb lett volna legalább futólag
megkülönböztetni őket kontinentális megnyilvánulási
formáiktól, vagy legalább megtartani annak a történeti
szituálásnak egy továbbfejlesztett változatát,
amelyet a szerző a disszertáció (másutt ugyancsak
megjelent, de a kötet utószavából kihagyott)
fejezetében megkísérelt.
22
Hogy csak addig
a földrajzi régióig haladjunk, ahol a skót felvilágosodás
a XVIII. század végén talán a legmélyebb
és a legellentmondásosabb hatást gyakorolta - ahol
megértés és félreértés egyformán
megtermékenyítőnek bizonyult: Geselligkeit (társiasság)
a német felvilágosodásnak is hívószava,
s Baumgarten óta a társas élet esztétizáló
felfogásának is van hagyománya a német gondolkodásban;
a szokás kategóriájának központi jelentőségére
elég Justus Möser, a polgári társadaloméra
August Ludwig Schlözer nevét felidézni, autoritás
és szabadság dichotómiája, illetve viszonya
pedig szint-úgy átitatja az Aufklärung egészét.
Az ilyen párhuzamok felvillantása nemcsak azt segítene
jobban megérteni, mi a sajátosan "skót" az öt
fogalomnak a tanulmány lapjain elemzett megközelítésmódjában,
hanem talán jobban rávilágítana olyan, szorosan
a mondanivalóhoz tartozó kérdésekre is, miért
említhetők - jogosan - egyszerre a mérséklet
paradigmáján belül olyan eltérő gondolkodók,
mint Hume és Ferguson vagy Millar? Az igényesebb kontextusalkotás
elmaradása annál meglepőbb, mivel Horkay az ilyesmi
iránt érzékeny szerzők - Dunn, Hont, Phillipson,
Pocock, Skinner stb. - munkáiból meríti szellemi útravalójának
és bibliográfiájának tetemes részét,
s a diszkurzív lehetőségeket meghatározó
nyelvi környezet feltérképezéséhez hozzátartoznék
az ennek hátteret adó összefüggések feltárása
is. A Skócia gazdasági elmaradottsága és -
talán sokak sze-mében kétes - esélyei (hadd
emlékeztessek ismét a James Watt-jelenségre), az archaikus
Felföld és a nagyvárosok közötti feszültség,
a társaságok vibrálóan izgalmas világa,
mint a filozófikus gondolatok tápláléka (s
témánk kiváltképp olyan, hogy az effélek
ne minősüljenek marxista túlkapásnak) többet
megért volna annál, amit a Hutchesonnál még
elég élénk, Fergusonnál már inkább
kötelességszerűen felmondott adatokból álló
(másoknál pedig hiányzó) pályarajzok
kínálnak.
A koncepció előadását
követő öt tanulmány egyenként, önálló
tudományos cikk gyanánt olvasva érdekes, gondolatgazdag,
s a jól eltalált címek olvasmányosságot
is ígérnek. (A társas élet prédikátora
cím remekül utal arra, hogy a szociabilitás gondolatát
filozófiája középpontjába állító
Hutchesonnál milyen fontos a presbiteriánus háttér,
ugyanígy telitalálat a Polgártárs Ferguson
fejezetcím.) Stilisztikai és mondatfűzési melléfogások
miatt mégis zakatol a szöveg; a kötet szerkesztéséről
az apparátus kapcsán említett benyomást megerősíti,
hogy a tanulmányíró szövegét a kiadó
részéről a jelek szerint senki nem gondozta. Így
gyakoriak az esetlenül megválasztott szavak - például
"az emberi természet esettsége" (gyarlósága,
esendősége? 328. old.), "a kifejtés hőmérséklete"
(hőfoka, hevessége? 331. old.) -, fordulatok - "különös
mechanizmus biztosítja a mechanisztikus egyoldalúság
elkerülését" (357. old.), "Milyenfajta lépést
tervezett általa megtenni" (379-380. old.), "a Treatise idevonatkozó
[...] vonatkozásai" (430. old.) -, pongyola mondatok - "A polgári
társadalom fergusoni meghatározása nehéz feladat"
(364. old. - gondolom, a polgári társadalom fergusoni felfogásának
meghatározása az, ami valóban nem könnyű,
de a mondat nem ezt jelenti). Ugyancsak szerkesztői feladat lett
volna - ezúttal végképp nem Horkayé - bizonyos
terminológiai következetlenségek kiiktatása a
szövegből. A szerző nyilván meg tudná
indokolni választását (bár ezt nem teszi meg),
amikor Hume Treatise-ének magyar fordítását
módosítva például a mind-ot "tudat"-ként
fordítja (szellem helyett - lehet, de akkor vajon mi lenne a consciousness?),
az idea-t pedig "eszme"-ként (idea helyett - ezt végképp
neutrális kérdésnek tartom). Röviddel később
azonban már úgy idézi Bence György fordítását,
ahogy az megjelent, vagyis az idea - idea. (347., illetve 349. old.) Valaki
felhívhatta volna erre a figyelmét, miként arra is,
hogy ugyancsak megnehezíti álláspontjának megértését,
ha három egymást követő mondatot az előbbivel
való ellentétet kifejező szavakkal (azonban, ugyanakkor)
vezet be (300. old.).
S vitázni nemcsak bosszantó
formai hiányosságokkal, hanem a tanulmányok bizonyos
állításaival is lehet. "A felvilágosodás
>>project<<-jéről beszélni annyit tesz, hogy
a felvilágosodást mint egy közös cél érdekében
kibontakozó általános európai jelenséget
kezeljük, illetve mint egy olyan autonóm szellemtörténeti
kategóriát, melyet egyfajta (ön)tudatossággal
ruházhatunk fel" - olvashatjuk a tanulmány első jegyzetében,
amihez a szerző még hozzáteszi, hogy bár "ez
a fogalomhasználat azzal a veszéllyel fenyeget, hogy megközelítésünk
ahistorikussá, esetleg anakronisztikussá válik, mégsem
haszontalan", igaz, "elképzelhető, mi több, valószínűleg
[?] van is egy olyan radikálisan relativizáló felfogás,
mely az e terminus használatához premisszaként elengedhetetlen
minimális közös mag meglétét is tagadja
a különböző nemzeti, illetve lokális felvilágosodások
vonatkozásában" (417. old.). Túl a határozatlan
névelő magyartalan használatán és a
zsargonnal terhelt, némileg ismét homályos fogalmazáson,
a megállapítás mintha a spanyolviaszt fedezné
fel anélkül, hogy elárulná, mi az. Bár
divatosan cseng, nem hinném, hogy a "project" kifejezés használatára
szüksége volna bárkinek, aki a felvilágosodást
mint összeurópai jelenséget óhajtja számon
tartani, s e törekvés jegyében valamiféle legkisebb
közös többszöröst keres. Talán több
ilyet is lehet találni (Horkay egyet sem említ) - ilyen például
a Was ist Aufklärung? kérdésre a kanti Sapere aude!
nyomán haladó magyarázat, mely szerint a felvilágosodás
határtalan igyekezet az ember természeti és társadalmi
környezetére vonatkozó reflektált ismeretek elsajátítására,
mégpedig e környezet megjavításának szándékával
és az ennek lehetőségébe vetett töretlen
hittel (talán ezért is lehetett oly vonzó például
Hutch-eson számára a humanista republikánusok által
felfedezett cicerói erénytan, mely szerint a cselekvés,
ha nem áll tudás a hátterében, céltalan,
a tudás pedig, ha nem fordítják közhasznú
cselekvésre, olyan, mint a parlagon heverő termőföld).
S a republikanizmusról beszélve, ha "a polgári társadalom
fogalma mindenképp a republikánus hagyományhoz tartozik"
(311. old.), ugyan hogyan juthat olyan fontos szerephez - brit példáknál
maradva - Richard Hooker anglikán politikai teológiájában
vagy John Locke gondolkodásában?
Talán csak a mondatszerkesztés
hibájából, de a következő megállapítás
ebben a formában egy korszak részének tüntet
fel egy eseményt, mely éppenséggel véget vetett
annak: "A restauráció, főként a nehezen legitimizálható
dicsőséges forradalom idején bekövetkező
dinasztiaváltással, egyáltalán nem járult
hozzá az autoritás eszméjének restaurációjához."
(312. old.) A Hutcheson-tanulmányban féloldalasnak érzem
azt a megállapítást, hogy az ihletők, Addison
és Shaftesbury "célja a sajtó és a város
kultúrájának terjesztése, az elegáns,
modern társas viselkedési minták népszerűsítése"
(323. old.). Mint fentebb utaltam rá, e cél nem csupán
az említett értékek magukért való "terjesztése
és népszerűsítése", hanem az előbbiek
- a sajtó, a városi kultúra és a modern érintkezés
egyéb porondjai - ellenőrzése az utóbbiak,
az udvarias "modor" követelményei által. E szempontnak
nyilvánvalóan helye volna a tanulmány alaptörekvésének
megvalósításában, a mérséklet
koncepciójának elemzésében. Bővebb kifejtést
érdemelt volna az a megfontolás, hogy Hume-nál az
ízlés, az etikett "törvénye", "melynek megszegőit
sokkal szigorúbb büntetés sújtja, mint a társadalom
írott és/vagy erkölcsi törvényeinek megsértőit"
(337. old.), voltaképpen a színlelt erény előírásának
válfaja: a rólunk formált vélemény,
boldogulásunk vagy boldogtalanságunk alapja e látszatnak
szól, azt jutalmazza avagy bünteti. Ez ugyanis lehetővé
tette volna a fent említett, Nicole-Mandeville-Smith gondolati ívbe
való, véleményem szerint ugyancsak lényeges
beágyazást. Végül, azzal az állítással
vitázva, hogy "Hume hagyományfelfogása a Common Law
elveinek általánosításán alapszik",
Horkay leszögezi: "szerintem Hume többek között épp
a Common Law elveinek értelmezéséhez dolgozta ki hagyományelvű
történet- és politikai filozófiáját."
(340. old.) Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ebben
az esetben hasznos lenne Hume motivációját efféle
tyúk-tojás összefüggésben bemutatni; mindenesetre
az ez után következő magyarázat is legfeljebb
azt támasztja alá, hogy Hume a common law-tól független
filozófiai úton jutott el hagyományelvűségéhez.
Nem folytatom a részletes
bírálatot - annál kevésbé, mert ha eddig
belebocsátkoztam, azt is el kell mondanom, hogy a Ferguson- és
Millar-írásokat sikerültebbnek, koherensebbnek tartom
azoknál, amelyekre az iménti megjegyzések vonatkoztak.
De mint a fentiekből kiviláglik, kritikám lényege
nem az efféle részleteket illeti. A kötet megjelentetése
üdvözlendő kezdeményezés s méltánylandó
teljesítmény. Ám a felfokozott várakozást
csak a válogatás értékei és harmóniája
elégítik ki maradéktalanul: az összeállítást
vitatható elvek szerint, sietve szerkesztett apparátus és
a kísérő tanulmány műfajának célját
szem elől tévesztett utószó egészíti
ki. A skót felvilágosodás e megmintázása
olyan az eszmetörténet múzeumában, mint híres
gyűjtemények sok féltve őrzött kincse:
szépséges torzó.
A tanulmány megírásakor a szerző az OTKA posztdoktori ösztöndíjasa volt.
1 * Nem kelhetek versenyre a kötetben közölt terjedelmes biblográfiával, de azért rögzítem e folyamat főbb állomásait (illetve azokat, amiket én annak tartok). A skót felvilágosodás iránti újfajta érdeklődés első jelei talán David Kettler Ferguson-monográfiája (The Social and Political Thought of Adam Ferguson. Ohio State University Press, 1965) és az Essay on the History of Civil Society Duncan Forbes gondozta kiadása (Edinburgh University Press, 1966). Ezt követte a Rosalind Mitchinson és Nicholas Phillipson szerkesztette tanulmánykötet (Scotland in the Age of Improvement. Edinburgh University Press, 1970), majd az 1970-es években Duncan Forbes, Donald Winch és Andrew Skinner írásai Hume-ról és Smithről mint "szkeptikus whigekről" és a négylépcsős elmélet (l. alább) képviselőiről (s ez utóbbi témához szólt hozzá Ronald L. Meek: Social Science and the Ignoble Savage. Cambridge University Press, 1976). Hume-ról mint történészről Nicholas Phillipson írt monográfiát (Weidenfeld & Nicolson, London, 1989). Kereskedés, republikanizmus, természetjog és társiasság kifejezésrendszereinek vizsgálatán keresztül szólt hozzá a témához az 1980-as évek kezdete óta a cambridge-i "nyelvi kontextualizmus", előbb egy nagy hatású tanulmánygyűjteménnyel (István Hont, Michael Ignatieff [szerk.]: Wealth and Virtue. The Shaping of Political Economy in the Scottish Enlightenment. Cambridge University Press, 1983), majd jelentős monográfiákkal (John Robertson: The Scottish Enlightenment and the Militia Issue. Edinburgh University Press, 1985.; Richard B. Sher: Church and University in the Scottish Enlightenment. The Moderate Literati of Edinburgh. Edinburgh University Press, 1985.; John Dwyer: Virtuous Discourse. Sensibility and Community in Late Eighteenth-Century Scotland. Edinburgh, John Donald Publishers, 1987). Az utóbbi évek fontos fejleményei közé tartozik az eddigiek összekapcsolása a skót nemzeti és történeti tudat kérdéseivel (Colin Kidd: Subverting Scotland's Past. Scottish Whig Historians and the Creation of an Anglo-British Identity 1689-c. 1830. Cambridge University Press, 1993) és a hatástörténettel (Fania Oz-Salzberger: Translating the Enlightenment. Scottish Civic Discourse in Eighteenth-Century Germany. Oxford, Clarendon Press, 1995), a birodalmiság problémájával (John Robertson [szerk.]: An Empire for Union. Political Thought and the British Union of 1707. Cambridge University Press, 1995). Sokat fejlődött a klasszikus szövegek hozzáférhetősége is. Az 1960-as évekig jóformán csak Hume két főműve, a Treatise és az Enquiries volt olvasható kritikai kiadásban; azóta ehhez csatlakoztak további Hume-írások, Smith műveinek a Glasgow University gondozta kiadása és mindkettejük levelezése, továbbá Hutcheson művei, Ferguson Essay-je (két kiadásban is); újabban pedig Kames, Millar és Robertson összes lényeges munkája modern szöveggondozásban a Thoemmes Press jóvoltából.
2 * Edward Gibbon: The Decline and Fall of the Roman Em-pire. 61. fej. Chandos Classics, London-New York, é. n. IV. köt. 318. old.
3 * Paul Hazard: La crise de la conscience européenne. Paris, 1935.
4 * John Locke: Értekezés a polgári kormányzatról. Ford.: Endreffy Zoltán. Gondolat, Bp., 1986. 72. old.
5 * István Hont: The language of sociability and commerce: Samuel Pufendorf and the theoretical foundations of the "four-stages theory". In: Anthony Pagden (szerk.): The Languages of Political Theory in Early-Modern Europe. Cambridge University Press, 1987. 256-276. old.
6 * Lásd Meek: Social Science, i. m.
7 * A republikanizmus itáliai megelevenedésének és kora újkori kisugárzásának klasszikus feldolgozása - mely első részében éppen a középkori keresztény és a reneszánsz kori republikánus történetfelfogás és etika összevetéséből indul ki - J. G. A. Pocock: The Machiavellian Moment. Florentine Political Thought and the Atlantic Republican Tradition. Princeton University Press, 1975. Azóta kisebb könyvtárat tölthetne meg a részben általa inspirált szakirodalom. Ami a republikanizmusnak a kereskedői modernitással való - témám szempontjából rendkívüli fontosságú - szembesülését illeti, legújabban l. David Wootton (szerk.): Republicanism, Liberty, and Commercial Society. Stanford University Press, 1994. kül. Maurice Goldsmith, Paul A. Rahe és Richard B. Sher tanulmányait.
8 * Lásd Pierre Nicole: Essais de morale (1671); Pierre Bayle: Dictionnaire historique et critique (1697). Mindkettő angol kiadása állt rendelkezésemre, Nicole: Moral Essays. London, 1696. kül. II. értekezés, Of Charity and Self-Love, 78-112. old.; Bayle: Historical and Critical Dictionary. Selections. Szerk.: Richard H. Popkin. Hackett, Indianapolis, 1991. kül. First Clarification, 399-408. old. A témáról l. Dale Van Kley: Pierre Nicole, Jansenism and the Morality of Enlightened Self-Interest. In: Alan C. Kors, Paul J. Korshin (szerk.): Anticipations of the Enlightenment in England, Germany and France. University of Pennsylvania Press, Philadelphia, 1987. 69-83. old.
9 * Bernard de Mandeville: A méhek meséje, avagy magánvétkek - közhaszon (1714). Ford.: Tótfalusi István. Magyar Helikon, Bp., 1969. kül. a Vizsgálódás az erkölcsi erény természetéről c. rész (27-41. old.), mely megjelent a Brit moralisták a XVIII. században c. kötetben is. Vál.: Márkus György. Gondolat, Bp., 1977. 55-67. old. L. még Edward J. Hundert munkáit: The Enlightenment's Fable: Bernard Mandeville and the Discovery of Society. Cambridge University Press, 1994.; Performing the Passion in Commercial Society: Bernard Mandeville and the Theatricality of Eighteenth-Century Thought. Megjelenés előtt, in Kevin Sharpe, Steven N. Zwicker (szerk.): Refiguring Revolutions: British Politics and Aesthetics, 1642-1789. University of California Press.
10 * Montesquieu: A törvények szelleméről. Ford.: Csécsy Imre, Sebestyén Pál. Akadémiai, Bp., 1962. III. könyv, 5-7. fej.
11 * Lásd erről John Brewer: The Sinews of Power: War, Money and the English State 1688-1783. Oxford University Press, 1989.
12 * Elsősorban John Robertson tárta fel a republikanizmus dilemmáinak szerepét a skót felvilágosodás indíttatásában. Vö. fent, 1. j. A témát érinti a recenzió tárgyát képező kötet utószava is, 310-311., 318. old.
13 * David Hume: A művészetekben való kifinomultságról. In: David Hume összes esszéi. II. köt. Ford.: Takács Péter. Atlantisz, Bp., 1994. 32. old.
14 * J. G. A. Pocock: Clergy and Commerce. The Conserva-tive Enlightenment in England". In: R. Ajello et al. (szerk.): L'età dei Lumi. Studi storici sul settecento europeo in onore di Franco Venturi. Iovene Editore, Napoli, 1985. I. köt. 523-562. old.; idem.: Conservative Enlightenment and Democratic Revolutions: The American and French Cases in British Perspective. Government and Opposition, 1989. 89-108. old.
15 * Lásd Nicholas Phillipson írásait, kül. Politics and politeness in the reigns of Anne and the early Hanoverians. In: J. G. A. Pocock et al. (szerk.): The Varieties of British Political Thought 1500-1800. Cambridge University Press, 1993. 211- 245. old.; valamint Lawrence Klein Shaftesbury-tanulmányait, legújabban monográfiáját: Shaftesbury and the Culture of Politeness. Moral Discourse and Cultural Politics in Early Eighteenth-Century England. Cambridge University Press, 1994.
16 * Lásd Dugald Stewart: Biographical Memoirs of Adam Smith, LL. D., William Robertson, D. D., Thomas Reid, D. D. (The Collected Works of Dugald Stewart Esq. F. R. SS. X. köt.) Szerk.: Sir William Hamilton. Clark, Edinburgh, 1877. 204-205. old.
17 * Ő a központi alakja Sher: Church and University c. munkájának; előkészületben van Jeffrey Smitten Robertson-monográfiája.
18 * Vö. Ulrich Im Hof: Das gesellige Jahrhundert. Gesellschaft und Gesellschaften im Zeitalter der Aufklärung. C. H. Beck, München, 1982. (Átdolgozott változata magyarul: A fel-világosodás Európája. Atlantisz, Bp., 1995)
19 * A Brit moralisták c. kötetben, Fehér Ferenc fordításában. 423-551. old. Ugyanez vonatkozik Reidre: a jelen kötetben Tanulmányok az ember aktív képességeiről címet viselő műnek éppenséggel az itt közzétett része is megjelent (588-605. old..) az amott Értekezések az ember aktív erőiről címen szereplő fejezetek (565-674. old.) között.
20 * Horkay persze jogosan tulajdonít kiemelkedő jelentőséget a tudomány XVII. századi "forradalmának" a felvilágosodás előjátékában. De ha így tesz, felhasználhatta volna a korszerű szakirodalom relevánsabb műveit is (melyek egyébként a tudomány szocializációs szerepét kiemelve harmonikusan simulnának pl. a társiasság témájához). L. Margaret C. Jacob: The Cultural Meaning of the Scientific Revolution. Temple University Press, Philadelphia, 1987.; Michael Hunter: Science and Society in Restoration England. Cambridge University Press, 1991.; Roy Porter, Mikulás Teich (szerk.): The Scientific Revolution in National Context. Cambridge University Press, 1992.; Richard Ashcraft, Richard Kroll, Perez Zagorin (szerk.): Philosophy, Science and Religion in England 1640-1700. Cambridge University Press, 1992 (kivált a latitudináriusokkal foglalkozó II. rész tanulmányai); Mario Biagioli: Galileo Courtier. The Practice of Science and the Culture of Absolutism. The University of Chicago Press, 1993.; Steven Shapin: A Scholar and a Gentleman. History of Science, 1991. 279-327. old.; idem.: A Social History of Truth. Civility and Science in Seventeenth-Century England. The University of Chicago Press, 1994.
21 * Horkay Hörcher Ferenc: A provincia
diadala: a skót felvilágosodás. Dimenziók,
1993. 1. szám
Ezt "A vadember" című
metszetet szánta James Boswell a Rousseau és Hume közötti
vita szatírikus rajzának. Péter, a Németországban
talált és 1767-ben Angliába hozott Vad Gyermek arra
biztatja Rousseau-t, hogy a balján álló Voltaire-t
korbácsolja meg. A vadembert megtestesítő Rousseau-nak
ételt kínál a jobbján lévő Hume,
akinek két orvos éppen beöntést ad, mondván:
"Szorulásban szenved". Rousseau azt mondja: "Nem, nem, David nem
akárki, mert ha nem lehet az Emberek legjobbika, akkor inkább
az Emberiség leghitványabbja lesz". A három majom
a háttérben az "Emberek közti egyenlőtlenséget"
kommentálja. Donald Winch: Riches and poverty. An intellectual history
of political economy in Britain, 1750-1834. Cambridge University Press
1996. 54. old.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu