BUKSZ - 9. évfolyam, 2. szám (1997. nyár)   BUKSZ nyitólap   EPA  

Deák Ágnes


Borsi-Kálmán Béla:
Illúziókergetés vagy ismétléskényszer?
Román-magyar nemzetpolitikai elgondolások és megegyezési kísérletek a XIX. században
Tanulmányok.
Kriterion Könyvkiadó - Balassi Kiadó, 1995.
232 old., ár nincs feltüntetve


Borsi-Kálmán Béla:
Kihívás és eretnekség
Adalékok a román-magyar viszony történetéhez
Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 1996.
111 old. 


  Borsi-Kálmán évtizedek óta az 1849 utáni magyar emigráció nemzetiségpolitikai elveinek kutatója, azon belül is a magyar emigrációnak a román demokrata emigráció, illetve a két román fejedelemség, majd az egységes Románia politikai elitje felé tett közeledő lépéseire irányítja figyelmét, mindig egy-egy részlettel gazdagítva a képet. Ezen kutatások eredményeit összegezte négy évvel ezelőtt Nemzetfogalom és nemzetstratégiák. A Kossuth-emigráció és a román nemzeti törekvések kapcsolatának történetéhez (Akadémiai Kiadó, 1993) címmel megjelent monográfiájában. Most tárgyalt kötetei közül az első már korábban, monográfiájának előmunkálataiként publikált cikkeinek összegyűjtött változata, amit a szerző - amint azt a bevezetőben írja - monográfiáját megelőzően kívánt volna megjelentetni. Valóban szerencsésebb lett volna az a sorrend, hiszen "post festa" a gyűjteményes kötet óhatatlanul meghaladás nélküli ismétlésnek (ismétléskényszernek), sőt esetenként erősen redukált ismétlésnek tűnik a magyarországi olvasó számára a monográfiához s a még korábban, Együtt vagy külön utakon (Magvető, 1984) címen megjelent tanulmánygyűjteményhez képest. A szerző is tisztában van ezzel, hiszen bevezetőjében e körülményre utalva pontokba szedve kívánja az írások újramegjelentetésének létjogosultságát alátámasztani. Érvei közül számunkra az meggyőző, hogy a Kriterion Könyvkiadó közreműködése nyomán a kötet eljuthat a romániai magyar olvasókhoz is, s ezzel szélesítheti a potenciális olvasótábort. Valóban nagy szükség van arra, hogy e térség népei egymás történetéről s e nemzeti történetek igencsak sűrű, de a nemzeti történetírások prizmáin keresztül sokszor egymással nagyon ellentétes megvilágítást nyerő kapcsolódási pontjairól értesüljenek, s Borsi-Kálmán Béla, bár fő témája a magyar emigráció, mégis hasonló intenzitással fordul "a másik oldal", a román nemzeti mozgalom felé is annak érdekében, hogy a találkozási és az ütközőpontokat plasztikusabban kirajzolhassa.

A Kihívás és eretnekség című kötetben közölt egyik interjúban maga fogalmazza meg kutatói hitvallását s a kutatói érdeklődését inspiráló intellektuális és életrajzi motívumokat. Mint "ideális asszimiláns" s így a kisebbségi-többségi helyzet ellentmondásos dinamikáját ismerő egyén igyekszik a román nemzeti mozgalom számukra magától értetődőnek tűnő paradigmáira is empátiával tekinteni, s gondosan mérlegelni, milyen kép élt a román politikai elitben a magyarságról, s természetesen fordítva is, s ennek milyen befolyása volt az események menetére. A feladat: kilépni a Szűcs Jenő által a történelem(szemlélet) nemzeti látószögének nevezett paradigmából, váltogatni a nemzeti nézőpontokat és látószögeket - fogalmaz Kihívás és eretnekség című tanulmányában (Kihívás és eretnekség, 68. old.). Ez az igény és törekvés hatja át írásait, igaza van Bíró Bélának, aki szerint Borsi-Kálmán tanulmányait "az empátiával elegyedő tudományos tárgyilagosság, a folyamatokat egyszerre belülről, a sajátos román látószögből, és kívülről, a mi magyar elfogultságainkat is józan (bár magától értetődően soha nem teljes) távolságtartással szemlélő tudós nézőpontja" jellemzi (Kihívás és eretnekség, 5-6. old.).

Az Illúziókergetés vagy ismétléskényszer? című kötet bevezetője nem tér ki a kötet szerkesztési alapelveire. Abban azonban a korábbi Borsi-Kálmán Béla-kötetek felépítési elve s túlnyomó részben azok szövegvariánsai köszönnek vissza, hogy először bemutatja az 1848-1849-es román generáció etnikai-nemzeti-intellektuális genezisét, a moldvai-havaselvei-erdélyi tradíciók különbségeit és egymáshoz csiszolódásukat, az erdélyi látószög dominánssá válását a magyar nemzeti törekvések megítélése tekintetében. Ezután következne "a magyar oldal", az emigráció nemzetiségpolitikai elvei és normái, majd ezt a román politikai elit és a magyar emigráció egyes prominens személyiségeinek egymás felé tett közelítő gesztusainak bemutatása követi, ez alkalommal Klapka György Cuza román fejedelemmel való 1864-es kapcsolatfelvételi kísérletének, illetve az 1868-1869-es közeledési próbálkozásoknak a felvázolásával. E konstrukció tartópillérei azonban ezúttal meglehetősen egyenetlenek. A magyar elméleti program bemutatását csak egyetlen, igen korai, eredetileg 1981-ben megjelent írás (A Kossuth-emigráció és a nemzetiségi kérdés - dilemmák és alternatívák) képviseli, meglehetősen elnagyoltan. Szerencsésebb lett volna ez esetben talán a monográfia erre vonatkozó fejezeteit átvenni, mert így a magyar nemzeti látószög csak nagyon homályosan és pontatlanul jelenik meg, ami az olvasó számára a látószögváltás feladatát igencsak megnehezíti, s a kötet kohézióját is meglazítja. E kohéziót az utolsó írás (Néhány fogódzó a XVIII-XX. századi magyar-román "differendum" történetéhez) lett volna hivatva megteremteni, ami azonban egyrészt nem elég fajsúlyos ahhoz, hogy a divergáló, széttöredező írásokat egységbe foglalja, másrészt pedig önmagában is "kiszól" a kötetből, hiszen a háromkötetes Erdély története romániai román recepciója kapcsán papírra vetett politikai-tudománypolitikai fejtegetéssel, s nem történeti elemzéssel van itt dolgunk.

A Kihívás és eretnekség című kötet jellegében sokkal egységesebb, rövid esszék és interjúk gyűjteménye a román-magyar viszonyról, melynek természetes és igen expresszív gravitációs pontja a címadó írás. Ebben Borsi-Kálmán Béla Francisc Pacurariu Romanii si maghiarii de-a lungul veacurilor (Románok és magyarok a történelem sodrában) című esszékötete kapcsán tesz inspiratív és találó, érzékeny megjegyzéseket az általa hirdetett, kölcsönös empátia szükségességét hangsúlyozó program jegyében.

A recenzens nem kívánja Borsi-Kálmán Béla igen gondos és alapos részletekbeli szakkutatásait aprólékos vizsgálat alá vetni, annál is kevésbé, hiszen ez alkalommal jórészt korábban publikált eredmények újraközléséről van szó. Ehelyett általánosabb észrevételeket kíván tenni a szerző által igényelt nemzeti látószögváltás és a nemzeti látószög meghatározta horizontból való kimozdulás lehetőségeivel, annak lehetséges tágabb vonatkoztatási pontjaival kapcsolatban. Ehhez azonban szükséges bekapcsolnunk Borsi-Kálmán Béla korábbiakban már említett monográfiáját is, amire talán az is mentségül szolgál, hogy az egyik most tárgyalt kötetben közölt mindkét interjú épp e könyv kapcsán s arról született.

1848-1849 nemzetiségi küzdelmei nagy megrázkódtatást jelentettek a magyar liberális reformmozgalom számára. A korábbi hit, hogy a liberális társadalmi-politikai modernizáció és a magyar nemzeti érdekek összhangja magától értetődően érvényesül, s majd elkerülhetővé teszi a magyar és nem magyar nemzeti mozgalmak egymásnak feszülését, szétfoszlott. E hitet Borsi-Kálmán Béla monográfiájában a magyar reformmozgalom köznemesi "joviális-patriarchális, engedékeny >>jogkiterjesztés<<"-re épülő szemléletével, a rendi jellegű hungarustudat egyes elemeinek tovább élésével magyarázza, holott az általánosan jellemezte az európai liberális mozgalmakat. Jellemző volt körükben a nemzeti eszme erejének egyfajta lebecsülése a szabadság és haladás egyetemes érdekeinek árnyékában, miközben persze minden nemzeti mozgalom meg volt arról győződve, hogy az ő speciális esetében a szabadság és a nemzeti érdek összhangja magától értetődő. A Habsburg Birodalom minden népe is az európaiság érdekeire hivatkozott nemzeti programja propagálásakor. Nemcsak a magyarok hangoztatták, hogy ők Európa védbástyája a barbár Kelet, a pánszlávizmus ellenében, hanem az osztrák-németek is ezzel érveltek kulturális előrehaladottságukra hivatkozva birodalmi-centralizációs törekvéseik alátámasztására, s a birodalom szláv népei és a románok szintén (ahogy ez utóbbira Borsi-Kálmán Béla is utal) az európai értékek letéteményesének érezték magukat a "magyar ázsiai hordákkal" szemben. Az is általánosan elterjedt gondolat volt a kor liberálisai között, hogy a politikai jogegyenlőség és a politikai szabadság által teremtett politikai érdekközösség a hangadó, a szabadság kivívásában élen járó nemzeti csoportok javára kulturális-nyelvi asszimilációs folyamatot fog elindítani a heterogén lakosság körében. Ahogy az is természetesnek tűnt számukra, hogy nemzetállami terveikbe a nemzettársak lehető legszélesebb körét foglalják bele. Borsi-Kálmán Béla felrója a magyar politikusoknak, hogy 1868-ban, a horvát kiegyezés után oly mereven elzárkóztak az erdélyi románoknak Erdély számára hasonló autonóm státust igénylő követeléseitől, s ezt a magatartást ismét csak a rendi-nemesi gondolatvilág továbbéléséből származtatja, mondván, azok "a magyar reform-nemzedék történelemszemléletét híven érvényesítve, csupán a tipológiailag a magyarral (és a lengyellel) csaknem teljesen azonos horvát nemesi réteget ismerik el egyenrangú félnek, az erdélyi románság képviselőit nem (végső soron azért, mert vezető rétege [...] a korábbi századok folyamán a >>Natio hungarica<< tagjává válván, hasonult a magyar nemességhez)!" (Illúziókergetés vagy ismétléskényszer?, 148. old.) Két tényezőt azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk: Erdéllyel ellentétben Horvátországban nem éltek számottevő számban magyarok; másrészt pedig nem létezett(tek) a határokon kívül anyaország(ok), mely(ek) vonzerejével nagyon is modern elvek alapján a kor magyar politikusának számolnia kellett. Ez megmagyarázhatja azt a Borsi-Kálmán Béla gondolatmenete szerint nagyon is furcsa tényt, hogy a magyar politikusokkal tárgyaló R. Ionescu miért éppen Eötvös Józsefet találja a legintranzigensebbnek e kérdésben (Illúziókergetés vagy ismétléskényszer?, 148. old.), akit aligha lehet a reformkori nemesi-rendi gondolatvilág hívének tekinteni. Természetesen nem kívánom kategorikusan tagadni, hogy a rendi-nemesi szemlélet bizonyos jegyei beépültek a magyar reformmozgalom világképébe és szemléletébe, de megítélésem szerint ezek jelentőségét Borsi-Kálmán Béla némileg túlbecsüli, s ezzel bizonyos fokig átveszi az 1848-1849-es román értelmiségnek a magyar nemzeti mozgalomról kialakított s Borsi-Kálmán által is többször bírált álláspontját, mely teljesen összemosta a rendi nemzetfelfogást és a modern politikai nemzetfogalmat a magyar mozgalom esetében, míg saját mozgalmát a feudális-rendi elnyomó törekvésekkel szembeni modern-liberális nemzeti eszme letéteményeseként értelmezte.

A szabadságharc katonai letörése, úgy tűnt, végleg megsemmisített minden reményt a reformkorban ki-alakított, a Habsburg Birodalmon belüli perszonáluniós államjogi státus és a centralizált nemzetállam összekapcsolására épült nemzeti program megvalósítására, melyet 1848 előtt az ellenzék minden csoportosulása magáénak vallott. 1849 után az új szituációban sokkal színesebb kép alakult ki. Egyrészt a Deák Ferenc vezette magyarországi fő csoport - ahogy azt majd az 1861-es országgyűlés megmutatta - hű maradt a perszonáluniós programhoz, bár bizonyos konciliáns gesztusokkal igyekezett a feszültséget oldani a birodalmi centralizmust valló ausztriai politikai elit irányában, anélkül azonban, hogy a programot fel akarta volna adni. Ez az irányzat azonban az 1850-es években nyíltan nem jelenhetett meg, legfeljebb csak egy-egy külföldön terjesztett röpirat formájában. Épp ezért ebben az időben az ellentét fő frontja a Magyarországon a perszonáluniós program felülvizsgálatát meghirdető, a birodalmi egységet mint kész tényt elfogadó irányzat (ezt elsősorban Eötvös József, Kemény Zsigmond és Kecskeméthy Aurél képviselte) és az emigráció "hivatalos", mindenekelőtt Kossuth által képviselt főárama között látszott húzódni. Ez utóbbi áramlat ugyanis radikálisan szakítva a birodalomhoz tartozás szükségességének axiómájával, a teljes állami függetlenség és a balkáni államokkal való konföderáció útját hirdette.

Mindhárom irányzat - a most elemzésre nem kerülő konzervatív tábort is belevéve - őszinte hittel látott neki a reformkori nemzetiségi-birodalmi politika felülvizsgálatának. 1848-1849 tanulságainak értékelése egyáltalán nem pusztán "a magyar emigráció vezetőire és főként elismert fejére, Kossuthra várt" (Illúziókergetés vagy ismétléskényszer?, 89. old.), ahogy azt Borsi-Kálmán Béla írja. Természetesen az 1850-es évek elején, de még ezen évtized vége felé sem lehetett világosan látni, milyen szerep jut az emigrációnak Magyarország további történetének formálásában, de az 1860-as évektől kezdve egyre inkább sejteni lehetett, s visszatekintve már tudjuk, hogy a nemzetközi nagyhatalmi politika irányai, melyeket Borsi-Kálmán Béla minden esetben igen gondosan és körültekintően kirajzol, nem kedveztek az emigrációnak, cselekvési mozgásterét azok egyre inkább szűkítették, s végül a további történeti folyamatok nem az emigráció elveinek és stratégiájának mentén, hanem azok ellenében bontakoztak ki. Tudjuk persze, hogy a birodalomból való kiszakadás és a balkáni konföderáció programjának Magyarországon is léteztek hívei. Táncsics Mihály és a Makk Károly-Jubál Károly-féle szervezkedésben részt vett és kivégzett Gasparich Márk iratai között is megtaláljuk a Habsburg Birodalom felbomlása utáni demokratikus dunai konföderáció gondolatát. Mindazonáltal a dunai konföderáció gondolata a magyarországi közvéleményre nem tudott jelentős befolyást gyakorolni sem az 1850-es, sem az azt követő évtizedben. Épp ezért semmiképp sem célszerű az emigrációt "a" magyar politikai elittel azonosítani, s szükséges az emigráció nemzetiségpolitikai elképzeléseit a többi irányzattal összehasonlítva tárgyalni, hiszen a magyar nemzeti látószöget csak ezek együttesen körvonalazhatják számunkra.

Borsi-Kálmán Béla vizsgálódásainak legfőbb hiányossága azonban éppen az, hogy a Magyarországon körvonalazott programokkal egyáltalán nem foglalkozik. Kossuth "átgondoltabb és demokratikusabb elképzeléseiről" szól, de konkrét összevetést nem készít. Pedig erre kézenfekvő volna legalább az 1861-es magyar országgyűlés bizottsága által kidolgozott programnak és Kossuth alkotmánytervének az összevetése. Miben nyújt többet Kossuth? A területi-közigazgatási autonómia programjával kapcsolatban az eredeti Kossuth-féle 1851-es alkotmányterv és az 1861-es országgyűlési program közel állt egymáshoz az elutasításban. Kossuth nem osztotta Teleki Lászlónak a történeti Magyarország menthetetlen széthullását valló helyzetértékelését s az erre felépített belső föderalizálási tervét, e tekintetben tett engedménye a megyehatárok esetleges kiigazításáig terjedt, de ezt is csak kivételes helyzetben engedve meg. Igaz, tervének ezen eleme, azzal az elképzeléssel együtt, hogy a kétkamarás országgyűlésben - az 1848 előtti megyei autonómia számos elemét a modern területi önkormányzati rendszer alapelveivel összekötni kívánó gondolat jegyében - a megyék képviseletét kell megteremteni, bizonyos lehetőséget adott volna arra, hogy a nem magyar nemzetiségek a megyei intézmény védpajzsa mögött kollektívumként is megjelenhessenek a törvényhozásban. 1859-ben pedig beledolgozta Kossuth programjába a népszavazást arról, hogy Erdély a birodalmon belül Magyarországhoz kapcsolódjék-e, vagy önálló igazgatással rendelkezzék, s egy Szerb Vajdaság esetleges megszervezéséről (de csakis a kom-pakt szerb lakta területekből, ahogy ekkor már 1848-1849-cel ellentétben a magyarországi szerb nemzeti mozgalom sem kívánt ezen a kereteken túl terjeszkedő Vajdaságot), illetve Horvátország esetleges elszakadásáról - de mindezt csak titkolt végső engedményként, s tervének nyilvánosságra hozott változata ezeket az elemeket nem is tartalmazta. Kossuth a nemzetiségi problémák megoldásának súlypontját nem a területi-nemzeti autonómia programjára, hanem három elemre kívánta alapozni: az egyéni szabadságra, az egyházi, egyesületi szerveződés szabadságára, valamint a helyi és megyei közigazgatási autonómia rendszerére, melyek együttesen az anyanyelv használatának széles körű lehetőségét biztosították volna a nem a többségi nemzetiséghez tartozó, de községi-megyei szinten valahol többséget alkotó nemzetiségek számára. Az 1861-es országgyűlés Eötvös elvei által inspirált terve, ahogy az 1849 után e témakörben megjelent magyar röpiratok mindegyike, ugyanerre a három fő elemre épült, csak egy tekintetben rögzített merevebb álláspontot, amennyiben kimondta az országgyűlés tanácskozási nyelveként a magyart, míg Kossuth minden nyelv használatát engedélyezte volna. (Hozzátehetjük azt is, hogy személyes naplójegyzeteiben az 1860-as évek közepén Eötvös sem vetette el kategorikusan a megyei kereteknek a nemzeti elv szerinti "kikerekítését" .) Egy nagy különbségre azonban valóban fel kell hívnunk a figyelmet: Kossuth, Eötvössel és a többi magyarországi liberálissal szemben a demokrata elvekből kiindulva férfiakra kiterjedő általános választójoggal számol - márpedig csak ez tudta volna a községi-megyei közigazgatási autonómia szervezetét a nem magyar nemzetiségek számára valódi nemzeti jelentőséggel felruházni, hiszen e nemzetiségek társadalmi struktúrájából következően a magas cenzushoz kötött liberális alkotmányos elképzelések a legnagyobb fokú decentralizáció mellett sem jelentették volna a helyi nemzeti többségek helyi politikai többségként való megjelenését és politikai akaratuk artikulálódását. Ezt a hiányt nem pótolták volna az 1861-es Eötvös-féle tervbe a helyi kisebbségek védelmére beépített javaslatok sem. Ugyancsak a demokratikus többségi elv elfogadása tette lehetővé Kossuth számára, hogy Erdély ügyében a népszavazás lehetőségét felvesse és elfogadja. De más felől igencsak érthető a korabeli liberális elvek képviselői részéről az értetlen fogadtatás a népszavazás intézményével kapcsolatban. Joggal tehette fel a kérdést egy magyar liberális az 1860-as évek elején: ha az erdélyi románságnak jogot adunk arra, hogy eldöntse, Magyarországhoz akar-e csatlakozni a birodalmon belül, vagy önálló egységként kívánja Erdélyt fenntartani, miért nem szavaztatjuk meg Magyarország népességét, akar-e a Habsburg-monarchiához tartozni, s maguk az erdélyi románok is miért ne foglalhatnának arról is állást, nem akarnának-e inkább Romániához tartozni, s így tovább?

A magyarországi viszonyítási pontok az 1849 utáni magyar emigráció törekvéseinek értékelésekor természetesen nem merülhetnek ki a magyarországi politikai elit egyes tagjainak programjaiban, hanem tekintetbe kellene venni a magyarországi nem magyar nemzetiségi mozgalmak programjait is, például az 1861-ben újrafogalmazott nemzeti kerületekéit. Ami Kossuth számára az engedmények - s épp ezért a nagy nyilvánosság előtt inkább elhallgatott - maximuma volt, az talán kedvező történeti helyzetben lehetett volna a még elfogadható minimum a nemzeti mozgalmak számára (nem szólva itt az emigráció későbbiekben tárgyalt szemléleti sajátosságainak következtében teljesen figyelmen kívül hagyott szlovák nemzeti igényekről).

Az is további kérdés lehet, hogy a Kossuth-Teleki-Klapka-Szemere irányvonal a nemzetiségpolitikai elveket és a következetes függetlenségi programot illetően milyen bázisra támaszkodhatott az emigráción belül, s valójában milyen széles tábora volt a konföderációs gondolatnak az emigráció soraiban. Elgondolkodtató példa lehet erre Jósika Miklós, aki az 1850-1860-as évek fordulóján Kossuth egyik hűséges munkatársa a brüsszeli sajtóiroda megszervezésében, de a magyarországi nemzetiségi politikát és a konföderációs tervezgetéseket tekintve mindvégig a reformkori gondolkodási paradigmák híve maradt. Az emigráción belüli nézetkülönbségeket Borsi-Kálmán némelyest érinti monográfiájában, de csak egy-egy prominens személyiség véleményére tér ki. A magyar történettudomány mind ez idáig adós maradt az 1849 után külföldön megjelent, túlnyomó részben magyarok által írt magyar vonatkozású röpiratirodalom feldolgozásával, de akár csak tételes áttekintésével is. 1850-ben például Lipcsében megjelent egy anonim röpirat - nem tudjuk, szerzője az emigráció soraihoz tartozott-e, vagy sem - Die Conservativen in Ungarn und die Centralisation. Zur Beleuchtung der ungarischen Zustände. Von einem Alt-Liberalen (Carl Geibel, Leipzig, 1850) címmel, melynek írója továbbra is a hagyományos, a birodalmon belüli perszonáluniós programot hirdette. De említhetjük a Brüsszelben élő emigráns Horn Ede példáját is, aki 1850-ben publikált német nyelvű röpiratában (Zur ungarisch-oestreichischen Centralisations-Frage. Friedrich Ludwig, Herbig, Leipzig, 1850) lelkesen üdvözölte az osztrák birodalmi centralizációs törekvéseket, igaz, a távoli jövőre felvillantva egy, a birodalomtól különvált Magyarország képét is.

Borsi-Kálmán Béla azonban nem pusztán a román és a magyar nemzeti nézőpontoknak a váltogatását ígéri és igényli, hanem egyfajta "európai látószöget" is, ami - mint írja - "automatikusan a >>látószög<< megemelését is jelenti" (Kihívás és eretnekség, 68. old.). Arra vonatkozóan, hogyan is lehetne ezt a két nemzeti nézőpontból kilépő, tágasabb szemléletet érvényesíteni az adott témában, Borsi-Kálmán nem fogalmaz meg alapelveket, s írásaiban is csak kevéssé érhető tetten ez a törekvés.

Az emigráció vezető személyiségeinek programja nem csupán a reformkori magyar perszonáluniós program tagadása, hanem egyúttal az 1848-1849-ben a Habsburg Birodalom átszervezése céljából kidolgozott más programok kritikája is. Ugyanakkor érdekes, bár egyáltalán nem véletlen, hogy ezekre a programokra direkt módon nem reagálnak, mintha nem is léteznének, az emigráció soraiban ez az igen heves elméleti és politikai disputa szinte teljesen reflektálatlan marad. Ez annál is szembetűnőbb, mivel teljes mértékben igaz az, amit Borsi-Kálmán Béla maga is ír, hogy az 1848-as magyarországi nemzetiségi harcok nem "valami steril, légüres térben" zajlottak, hanem "nagyon is kiélezett légkörben, rendkívül érzékeny hatalompolitikai közegben" (Kihívás és eretnekség, 67. old). Márpedig Világoshoz nemcsak az járult hozzá, hogy a magyarországi nemzetiségek felléptek a magyar politikai irányvonal ellen, s az udvar ezt ügyesen kihasználta, hanem az is, hogy az osztrák-német demokraták táborán kívül a birodalmon belül minden politikai erő felépett a magyar perszonáluniós-dualista program ellen, s ez rendkívül széles manőverezési lehetőséget biztosított a birodalmi kormányzat számára. Kossuth tulajdonképpen a reformkori tradíció folytatásaként az emigráció éveiben is Magyarország és az udvar kétpólusú rendszerében gondolkodott, s az udvarral való szakítás jegyében kezdettől fogva eleve a birodalomból való kiszakadás stratégiájával számolt, s meg sem kísérelte a birodalom többi népével kialakult 1848-1849-es konfrontáció politikai tanulságainak levonását. (Az Eötvös - Kemény - Kecskeméthy vonal viszont ennek tükörképeként a Habsburg Birodalomhoz tartozás szükségességének axiómáját továbbra is feltétel nélkül elfogadva épp ebben az irányban keresi a kibontakozás útját, s ehhez kapcsolva törekszik a reformkori nemzetiségpolitikai elvek felülvizsgálatára.) Az emigráció aktuálpolitikai-katonai érdekek által vezettetve eleve a Balkán felé tájékozódott. Ezen aktuálpolitikai elveket Kossuth nyíltan megfogalmazta Vukovics Sebőhöz 1862 februárjában írt levelében: "Ne felejtsd hogy sem Kolozsvárot [sic!], sem Szegeden, sem Siklóson nem lehet egy expeditióval kikötni - ha ez lehetne megszünnék minden nehézség. De Kolozsvárhoz Oláh földön, Szegedhez Szerb földön, Siklóshoz Horvát földön lehet csak jutni, 's mit csinálsz ha ezek ellenségek?" (Illúziókergetés vagy ismétléskényszer?, 184. old.). Két kísérletről tudunk csupán, melyek során a Habsburg-ellenes törekvések jegyében magán a birodalmon belül is igyekeztek szövetségeseket találni, egyrészt még 1849 tavaszáról, amikor Párizsban Teleki László és Pulszky Ferenc a cseh nemzeti mozgalom prominens vezetőjével, Frantisùek Riegerrel tárgyalt egy esetleges föderációról, illetve az 1863-as lengyel felkelés kapcsán fogalmazódtak meg tervek egyes galíciai erőkkel való együttműködés lehetőségéről. Igaz, ez a stratégia nem csupán a magyar emigráció szabadon választásától függött, hiszen az osztrák-német demokraták emigrációba kényszerülése után az addigi egyetlen szövetséges tábor is távozott a birodalom keretei közül, s a demokrata elveket nyíltan valló magyar emigrációval való politikai együttműködés nemigen lehetett elfogadható egyetlen birodalombeli politikai "szerveződés" számára sem. Másrészt az emigráció továbbra is - s ez is 1848 irányvonalának a folytatása - a nagynémet egység létrejöttével számolt, s nem szívesen vállalt volna nyílt konfliktust a németországi nagynémet törekvésekkel, ezért a hagyományos magyar dualizmus elveinek megfelelően nem kívánt a birodalom ausztriai része szláv lakóinak ez ellen tiltakozó törekvéseivel szolidaritást vállalni. Harmadrészt az is indokolhatta a Balkán felé orientálódást, hogy 1848-1849-ben éppen ezen nemzetiségekkel éleződött ki legjobban a küzdelem a magyarországi színtéren. De nemcsak a politikai taktika, hanem a programkészítés szintjén sem számoltak igazán a magyar emigránsok a Habsburg Birodalom többi népével. Kossuth többször kijelentette, hogy a föderáció nem magyar, hanem szerb, román, magyar és lengyel közös gondolat. De, tehetjük hozzá, cseh és szlovén, rutén, sőt elvétve osztrák-német gondolat is. Kossuth egy alkalommal tesz ugyan egy halvány utalást - melyet Borsi-Kálmán Béla Szabad György Kossuth-életrajzára hivatkozva monográfiájában idéz is -, miszerint a konföderáció lengyel és cseh gondolat is, de koncepciójába ennek tanulságát nem építi bele. Az emigráció tagjai közül a legexplicitebb formában Perczel Mór - s erre monográfiájában addig ismeretlen levéltári forrásra hivatkozva éppen Borsi-Kálmán Béla hívta fel a figyelmet - reagált az 1848-1849-es birodalmi átalakítási tervek kihívására, s igyekezett őket az emigráció konföderációs terveivel összegyúrni. Az előbbiekből átvette Horvátország, Szlavónia, Dalmácia, a délszlávok lakta katonai határőrvidék és a szlovénok lakta területek egyesítését, megtoldva ezt a szerb fejedelemséggel való egyesüléssel, valamint átvette Morvaország és Csehország egyesítését, a konföderációs tervekből viszont átemelte Havasalföld és Moldva, illetve a történeti Magyarország mint a konföderációt alkotó alapegységek elemét. Kiegészítette mindezt Lengyelország helyreállításának és a konföderációhoz való csatlakozásának programjával (Nemzetfogalom és nemzetstragétiák, 68., 78., 284-285. old.). Perczelen kívül még Szemere Bertalan 1853-as emlékiratában sejlik fel az a koncepció, amely a Habsburg Birodalom összes népének, talán még az osztrák-németeket sem kivéve, konföderatív egyesülését irányozná elő (Szemere Bertalan miniszterelnök iratai az 1848/49-i magyar kormányzat nemzetiségi politikájáról. Az előszót írta: Dr. Horváth Jenő, s. a. r. Szüts Iván. Cserépfalvi kiadás, Bp., 1941. 106-118. old.), Szemere 1859-1860-as írásai viszont, amelyekre Borsi-Kálmán Béla is hivatkozik monográfiájában, már az emigráció fő irányvonalának konföderációs elképzeléseit visszhangozzák. Végeredményben azzal, hogy az emigráció a priori elzárkózott a Habsburg birodalmi keret fenntartásának a gondolatától is, azt eredményezte, hogy nem járultak hozzá az azon belüli demokratikus alternatíva kidolgozásához, pedig effajta orientáló modellekre nagyon is szüksége lett volna később a dualista elitnek.

Másfajta vonatkoztatási pontot jelenthetnek a magyar emigráció tevékenységének értékelésében az európai nézőpont jegyében a Habsburg Birodalmat mint az európai hatalmi konstelláció szükséges elemét 1849 után tagadó hasonló mozgalmak és elképzelések. Borsi-Kálmán Béla foglalkozik a nyugat-európai lengyel, más szláv nemzetiségi és a román emigráns mozgalmak elképzeléseivel, azok inspiráló, kihívást jelentő szerepével a magyar emigráció egyes vezetői nézeteinek formálódásában, de a magyar emigrációval némileg párhuzamos pályát befutó osztrák-német demokrata mozgalomban is jelentkező konföderációs tervek kívül maradnak érdeklődésén. Ernst Ritter von Violand például 1849-ben írott munkájában kifejtette, Ausztriának fel kell bomlania, helyét pedig a népek demokratikus szövetségének kell átvennie. Egy közép-európai föderatív államot vázolt fel Németország - Ausztria - a román fejedelemségek részvételével (Enthüllungen aus Oesterreichs jüngster Vergangenheit. Von einem Mitgliede der Linken des aufgelösten österreichischen Reichstages. Hoffmann und Campe, Hamburg, 1849). A birodalmon belül élő szláv ideológusok-politikusok ezen évtizedekben jobbára még minden csalódás és elkeseredés ellenére is kitartottak - vagy elvi meggyőződésből, vagy reálpolitikai megfontolások alapján - az ausztroszlávizmus koncepciója mellett. De e korszakban született a XIX. századi politikai pánszlávizmus egyik reprezentáns röpirata, Ludovit Sùtúr Das Slawenthum und die Welt der Zukunft című munkája, amely az ausztriai szlávok Oroszországba való integrációjának és a Habsburg Birodalom felbontásának programját hirdette meg az orosz szlavofil eszméhez igen közel álló érvelés alapján.

Az európai látószög jegyében hozzátehetjük még azt is - hangsúlyozva azonban, hogy ez már végképp inkább a téma monografikus feldolgozásának igényével szemben felvethető-felvetendő kritika (s ennyiben a szóban forgó két kötet inkább csak kínálkozó ürügy ennek megemlítésére) -, hogy szükséges lenne áttekinteni a korabeli európai föderatív eszme legfőbb jellemzőit, hiszen az mindenekelőtt a német és az olasz egység folyamatának inspiráló hatására, valamint a lengyel emigráció tevékenysége nyomán ekkor élte első virágzását Európában. Ennek csupán egyik változatát jelentették az emigráns közép- és délkelet-európai demokrata mozgalmak konföderációs tervei az 1840-1860-as években (amelyeket viszont Borsi-Kálmán Béla is alaposan ismertet monográfiájában), s azok alfaját képezi a mindenekelőtt Kossuth nevéhez kötött magyar konföderációs program.

Az alapprobléma természetesen az, hogy akár európai, akár magyar nemzeti szemszögből nézve is nehéz a megfelelő perspektívát megtalálni a magyar emigrációs konföderációs terveknek és a hozzájuk kapcsolt nemzetiségpolitikai elveknek az értékeléséhez. Ha az adott hatalompolitikai viszonyokat a mából visszatekintve mérlegeljük, a terv nagyon is illuzorikusnak tűnik; ugyanakkor azonban a kor embere számára egyáltalán nem lehetett még világos, hogyan fog lezajlani - mert hogy valamiképpen le fog zajlani, abban mindenki egyetértett - az olasz és a német egység ügye. Épp ezért a magyar emigránsok is reménykedhettek abban, hogy a nagy hatalompolitikai játszmák mellékszíntereként Magyarország is szerepet kaphat, s sikerülhet nagyhatalmi támogatást szerezni elképzeléseik számára. Ha az 1867-es kiegyezést választjuk kiindulópontnak, az emigráció tevékenysége s ezzel együtt nemzetiségi programja is legfeljebb jelentéktelen epizódnak, ha nem teljes zsákutcának látszik, ami a magyar történelem fő csapásirányára nem gyakorolt befolyást. Ha azonban 1918-at vesszük alapul, a birodalom fennállásával szembeni egykori alternatívakeresés egyszerre reális helyzetfelismerés színében tűnhet elő. Ha pedig a mából tekintünk vissza, egyrészt még erőteljesebben illúziónak látszanak e múlt századi törekvések, hiszen századunk e térségben a nemzetállami eszme soha nem látott, látszólag minden mást maga alá gyűrő előretörését hozta magával, a népek közötti együttműködés gyengeségét, a rivalizálás dominanciáját, melynek nyomán - éppúgy, ahogy Kossuth azt Giuseppe Carosininek 1850 januárjában írta, s ahogy attól a birodalmat Kossuthtal ellentétben éppen ezért mindenáron fenntartani kívánó magyar liberálisok mindegyike is félt - a napjainkig tartó széttöredezési folyamat egyes pontjain a térségben közvetlenül érintett két nagyhatalom egymást követő benyomulása következett be, s a térség kis nemzetei és államai közötti integráció jelei még napjainkban is csak igen halványak. S tegyük hozzá, hogy ennek az integrációnak a fő iránya nem is elsősorban a Balkán felé mutat, s a század eleji nemzetiségi eufória után mára - önmagában a jugoszláv tragédia után is - már akár szkeptikusak is lehetünk az egymástól olyannyira eltérő kulturális, vallási, társadalmi hagyományokkal rendelkező országok szorosabb politikai integrációs lehetőségeit illetően, mint amilyeneket az emigrációs konföderációs tervek egy egységbe kívántak volna kovácsolni. (Az elmúlt év romániai politikai változásai óta elindult oldódási-közeledési folyamat erejét és hatékonyságát ma még nehéz történeti igényű elemzés tárgyává tenni.) Ugyanakkor viszont épp a lehangoló körkép nyomán még szükségesebbnek látszik az itt élő népek együttműködése, bár az is felsejlik ma már, hogy az valószínűleg - legalábbis a közeljövőben - az Európai Közösség nagyobb keretében valósulhat meg, azaz egy nyugat-európai súlypontú integráció keretében, ami viszont jelentősen eltér a kossuthi paradigmától. Végeredményben tehát a mai helyzetkép leginkább arról győzhet meg bennünket, hogy még ma is, majd százötven év távlatából is hiányzik a végleges, lezárt perspektíva - a folyamat ma is tart. Épp ezért Kossuthot valóban egyszerre tekinthetjük "sikertelen emigráns politikus"-nak, de "ismét időszerűvé válható politikai gondolkodó"-nak is (Kihívás és eretnekség, 74. old.), s a magyar emigráció törekvéseinek és teljesítményének összképe csak a különféle (önmagukban is összetett, s pusztán egy politikai irányzat - jelen esetben például a magyar demokrata emigráció - elveivel nem azonosítható) nemzeti és az európai, valamint ez utóbb vázolt eltérő időbeli metszetek által meghatározott látószögek váltogatásával rajzolható fel. Borsi-Kálmán Béla fontos lépéseket tett meg ezen az úton, de bőven várnak még kihívások a magyar és nem magyar kutatókra e téren is.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu