BUKSZ - 9. évfolyam, 2. szám (1997. nyár)   BUKSZ nyitólap   EPA  

Buzinkay Géza


Szenzáció
A XX. század a magyar napisajtó címlapjainak tükrében 1900-1990
Válogatta, bevezette: Vince Mátyás
Gazdasági Média Kiadó, Bp., 1996.
287 old. 2900 Ft 


"Szenzáció - kiáltja a rikkancs, kezében az aznapi újságot lobogtatva, az aktuális hírek közül a legizgalmasabbat ajánlva a közönség figyelmébe." Ezzel a mondattal kelt egyértelmű várakozást Vince Mátyás kötete iránt. Ami állandóan a szenzációnyújtásra van kihegyezve, és amit rikkancs árul, az a bulvárlap sajtóműfaja. Még az is, aki a kifejezést nem tekinti szitokszónak - politikai viták szóhasználatában leginkább az -, ösztönösen érzi, hogy nem egészen mértékadó, túlfűtött és távolságtartással kezelendő sajtóműfajról van szó. Helytálló ez az érzés, meg nem is, ám ha valaki ennek a hírlaptípusnak a segítségével a XX. század képét akár csak megközelítő hitelességgel is fel akarja idézni, nagyon pontos meghatározásokat és körülhatárolásokat kell tennie.

Azonnal egy apró megjegyzés: a rikkancsok nem "szenzáció"-t kiabáltak, hanem valamilyen izgalmas címet, igyekezve egymáson túllicitálni. A versengés hamarosan oda vezetett, hogy olyan "címeket" is harsogtak, amelyek benne sem voltak a lapban. (De mire az újságolvasó erre rájött, hol volt már a rikkancs!) Ezért aztán már a bulvárlapok megjelenését követő évben, 1897-ben rendelkezés született arról, hogy csak az újság címét és árát szabad kikiabálni. Ez a tilalom nem csak a monarchiabeli vaskalaposság eredménye volt, hiszen már régebben élt Nyugat-Európa-szerte.

A fogós kérdések közé tartozik, mi is a szenzáció lényege. Vajon csak egy kifejezésmód - mint mondjuk, jó esetben, a tudománynépszerűsítés - vagy egy különleges kommunikációs jelenség? Ez nem elvont kérdés: megválaszolásán múlik, hogy például a szóban forgó kötetet minek tekinthetem.

Az igény az információ szenzációformában való nyújtására valamikor az 1880-as években kezdett körvonalazódni. Igényelte a közönség, mely egyre népesebb lévén, mindinkább tömegként viselkedett - és megnyerésükre, azaz a példányszám növelésére tekintettel igényelték a lapok is. Az elindult folyamat 1896-ban manifesztálódott, amikor néhány hónapra egymástól két olyan újság is megindult, mely az utcán közlekedő, dolgai után futó modern (nagy)városi ember figyelmére és aprópénzére pályázott. A Friss Újság a kora reggel munkába menők, az Esti Újság pedig a délután munkából, hivatalból, üzletből üzletbe sietők népes közönségét tekintette lehetséges olvasóközönségének. Mekkora kör volt ez? A millennium évében már napi mintegy 200 ezer utas használta Budapest közlekedési eszközeit. Ez a közönség persze hagyományos módon, a hírlapi előfizetés vagy a könyvesbolti, esetleg vegyeskereskedésbeli elárusítás útján megközelíthetetlen volt, viszont közéjük lehetett hatolni az utcai árusok (őket nevezte el rikkancsnak a költő Kozma Andor) és a pályaudvarokon felállított újságos bódék segítségével. A siker növekvő mértékben igazolta az újítást, s egy évtizeddel később legalább napi 60-80 ezer, sőt a legnépszerűbbek 170-180 ezer példányban jelentek meg. Aztán elkövetkezett 1910 áprilisa, megindult Az Est, hamarosan 250 ezres, az első világháború közepe táján olykor napi közel félmilliós példányszámmal - nem világnyelven, hanem egy igen is szűk nyelvközösség számára nyomtatva!

Az Est nem kis részben azért lehetett hosszú időre Magyarország legnagyobb példányszámú napilapja, mert megértette - pontosabban az angolszász nyelvű sajtóvilágból átvette - a sajtóhír, az újdonság, a szenzáció újszerű felfogását. A magyar politikai napilapok, a "mértékadó" sajtó hagyományosan túlnyomórészt napi politikai kérdésekkel foglalkozott, nyílt vagy burkolt pártpolitikai elkötelezettséggel. Erre mi sem jellemzőbb, mint hogy a szenzációlapnak tekintett A Nap fejlécében hirdetett főmunkatársa nem népszerű bűnügyi riporter volt, hanem költő, műfordító és mindenekelőtt dühödt ellenzéki, a demagógiát sem megvető publicista, Ábrányi Emil. Ennek megfelelően az újság hemzsegett a politikai leleplezésektől, csemegéktől - de A Nap a legalacsonyabb példányszámú bulvárlap maradt. Az Est újítása szerint a hírnek, a szenzációnak nem volt kitüntetett tárgya: a politikát úgy tekintette, mint az élet egy területét a sok közül, s vele egyformán érdekelte a gazdasági élet, egy-egy sportesemény, műszaki újdonság, bűnügy, kulturális intézménylétesítés vagy akár egy új irodalmi mű megszületése.

Az Est nyomán megújult, tulajdonképpen akkor született meg a magyar szenzációsajtó. A megszületés azonban nem jelentett változatlan fennmaradást, hiszen a Tanácsköztársaság idején, majd 1948-at követően évtizedekre a szenzáció is, a bulvársajtó is polgári csökevényként, hivatalból üldözendővé vált. Tehát létezésének egy százada alatt megjelenése és jelentősége, ennek megfelelően korlátozott rendezőelvként való felhasználási lehetősége is igencsak változékony volt.

Vince Mátyás kötetének összeállításakor a szenzáció és bulvársajtó változásainak imént vázolt folyamatát nem vette figyelembe, s így óvatlanul azt tűzte ki célul, hogy a történetileg többé-kevésbé fontos, sőt a történelmi emlékezet által megőrzött eseményeket kilencven év távlatából, napi friss hírként gyűjtse össze, ráadásul úgy, hogy azoknak címlapi eseményeknek kellett lenniük. Teljesíthetetlen szempontrendszer! Pedig elég visszatartó erőnek kellene lennie már önmagában a napi sajtó lényegének is, amikor történeti nyersanyagként kívánjuk felhasználni - lásd Kosztolányi találó meghatározását "a perc művészetéről".

Vince érdeklődésének előterében nem a lapok, hanem a politikai események álltak, olyannyira, hogy amikor nem talált megfelelő címlapot a bulvársajtóban, felhasználta a komoly "véleménysajtót" (ezt a találó megnevezést Vészi József használta), sőt hivatalos lapokat vagy akár manifesztumok, hirdetmények sajtóbeli közzétételét is, aminek már végképp édeskevés köze van az újságíráshoz. A Ferenc József által aláírt hadüzenet 1914-ben, a Vörös Újság címlapi cikkei 1919-ben, alkalmanként a Népszava címlapjai, a Budapesti Közlöny (!) 1919. augusztusi száma vagy a Szabadság címlapja a földreform meghirdetésével 1945-ben, aztán a számos Szabad Nép, Magyar Nemzet, később Népszabadság és sok hasonló lap címoldala rokonságot sem tart a szenzáció szempontjával. Hogy Saigon kapitulált vagy Brezsnyev meghalt, sem egykorúan, sem ma nem tartozik a szenzációk közé. A jelenhez közeledve talán maga Vince Mátyás is megfeledkezett kötete eredeti célkitűzéséről, mert az utolsó három évtized protokollízű összeállításában a legkevesebbszer az Esti Hírlapot szerepeltette, éppen azt az újságot, mely 1956 decembere után egyedüliként igyekezett életben tartani a bulvársajtó hagyományait.

A politikai történet kötelező eseményei mellé meglehetősen kevés másféle szenzáció került. Kevés a bűnügy, zömmel a két világháború közti időkből, s azok meg mintha a politikailag "kötelező" témákkal ellentétben épp hogy esetlegesek volnának. Mennyivel inkább érthető és a köztudatban megmaradt személy, esemény az amerikai Dillinger vagy a Lindberg-bébi, mint Mágnás Elza meggyilkolása, vagy a daraboló gyilkos, Ledererné elfogása, amiről egykor még kuplé is íródott? Sportesemények meg éppenséggel csak az ötvenes években tűnnek fel - holott legalább az 1936-os olimpia magyar sikerei miatt már akkor címlapra kerültek.

Nem kötekedésként, nem is a válogatáskötetekkel kapcsolatos állandó lehetőségként sorolom a vélt vagy valódi hiányokat. Azt hiszem, ezek is visszavezetnek a válogatási szempontok tisztázatlanságához. A század első évtizedeiben is nyugodtan lehetett volna a mértékadó sajtó címlapjai közül válogatni, és a szenzációt lehetett volna az ordító címeknél tágabb körben, magukra a címlapi cikkek szövegeire kiterjesztve is értelmezni. Vagy egyszerűen a "szenzáció" kifejezést kikerülni, s inkább az újdonságot, a hírt venni rendezőelvnek.

Az első világháború előtti évtizedekre kialakult a magyar ellenzéki sajtó olyasféle stílusa, hogy azt nyugodtan tekinthetjük a figyelemfelkeltés fokozott formájának. Ha A Nap szerepelhet a kötetben A Vörös Péntek címet viselő, 1905. szeptember 16-i számúval, vajon miért lett volna kevésbé markáns a Budapesti Hírlapban A kísértés órái cím az 1905-ös darabontkormány kinevezését megelőzően, vagy Az erőszak első lépése címmel megjelent szám néhány nappal később az ellenzéki koalíció megszületésekor? A sejtelmes és rövid, pregnáns címeket kifejezetten kedvelte az egyik legbefolyásosabb függetlenségi szellemű újság, a Magyarország is. A polgári radikális lapok - mint a Budapesti Napló - egy másfajta, kihívó-megbélyegző címadást alkalmaztak, melyek a maguk korában felértek a bulvársajtó hatásával. Bizonyság erre, hogy az államhatalom és különösen gyakran maga Tisza István miniszterelnök úgy is reagált rájuk, a képviselőházi támadások is egyenlőségjelet tettek a bulvársajtó, a hírlapírói zsarolás, a revolverezés és az ellenzéki hangvétel közé.

Persze e lapok különbsége nem elsősorban a hangerőben nyilvánult meg, hanem kulturálisan, a stílusban és a megcélzott társadalmi rétegeket illetően. Polgári, középosztályi rétegeknek szóltak a fent említett lapok - és ezek sem hiányoznak ebből a kötetből, csak aránytalan kisebbségbe szorultak -, és az alattuk álló rétegeknek, "a tömegnek" készültek a bulvárlapok. Vagy egyneművé kellett volna tenni a válogatást, vagy kiegyensúlyozni.

A XX. században a tömegek politikai tényezővé válásával párhuzamosan - részben azt szolgálva, részben annak következményeként - a tömegsajtó jelentősége megnövekedett, és eszközei elterjedtek a magyar sajtóéletben is. Ebben a válogatásban az időben előrehaladva éppen a bulvárlapok szorulnak egyre jobban háttérbe. Meglepő, de gyanítom, hogy ez részben annak a válogatói alapelvnek a következménye, mely szerint "Eltekintettem a mai szemmel túlzó, az eseményt nem a súlyának megfelelő címekkel megjelentető első oldalaktól [...] - írta Vince Mátyás. - Igyekeztem eltekinteni a pontatlan, félrevezető címekkel jelentkező címlapoktól is, s tudatosan nem vettem be a válogatásba néhány szélsőséges hangvételű lapot." Zárójelben megjegyezve, ez a körülhatárolás leginkább arra emlékeztet, amivel minden korban támadni szokták a sajtót, és semmiképpen nem illik egy olyan kötethez, amelynek "szenzáció" a címe. Sőt: éppenséggel ellentmond neki. Arról már nem is beszélve, hogyan lehet "a szélsőségek" sajtóbeli megjelenését rendezőelvként kirekeszteni éppen a XX. századból, mely jórészt a politikai szélsőségek története!

De hát mindez persze nem is valósul meg következetesen, ezért e szempont leszögezése és az egész Bevezető inkább úgy hat, mint valamiféle előzetes védekezés a válogatási hibák és hiányok felhánytorgatása ellen. Talán jobb lett volna, ha elmarad, és könnyebben, egy széles körűen tájékozott ember nyíltan vállalt ötletszerűségével adott volna válogatást Vince Mátyás, "az én XX. századom" szubjektivitásával. Ez a sajtóválogatási kiadványtípus közismert mindenfelé, és népszerű, elsősorban az Egyesült Államokban. A kötet azonban fontosabb magyar nyelven, mint elődei angolul vagy más világnyelveken, egyszerűen eddigi hiánya miatt, és mert legalább vázlatos képet nyújt néhány fontos régi és közelmúltbeli, tömegeket befolyásoló hírlapról.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu