^{Bodrog Miklós:}
Álmaink barlangvilága
C. G. Jung nyomában
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1995
163 old., 493 Ft
(Hermész könyvek)

A Nyugat 1909 augusztusában közölt egy cikket Gondolatok vázlata a külső és belső szemléletről címmel. Az írást, amikor az évtizedekkel később kötetben is megjelent, szerzője a következő lábjegyzettel látta el:

"Ezt az 1909-ben eredetileg nem kielégítően fogalmazott dolgozatomat stiláris tekintetben, tehát fogalmi tisztaság dolgában át kellett javítanom, az alapgondolat fontossága miatt meg kellett mentenem. 1920-ban, tehát 11 évvel e dolgozat megjelenése után C. G. Jung professzor foglalkozik egy 700 oldalas könyvben ugyane témával felfedezőként. ` introversiónak és extraversiónak nevezi, amit én külső és belső szemléletnek, tehát nemcsak az alapgondolatban, de még az elnevezésben is azonosak vagyunk. S az ő latin terminológiája aztán közkeletű is lett, még hazánkban is: irodalomtörténészeink és filozófusaink intro- és extravertált művészi típusokról beszélnek Jungra hivatkozva, mintha a világon se lettem volna. Semmi baj, kis nemzet fia hamar hozzászokik a temetőhöz, de az igazság kedvéért mégis megállapítom itt, hogy ez így történt."  1Junghoz hasonlóan szerteágazó érdeklődésű szerzőnk mintegy ötven évvel később e tipológiai kísérlettől eljutott ahhoz a gondolathoz, amit "tibeti lélektan"-nak nevezett: "a lélek nem valami egység, hanem gyülekezet. [...] a lélek hatalmak gyülekezete ugyan, de mégis egység, ez a különös, [...] lelkednek olyan egységére, amilyet áhítanál, sohase számíts."  2Ez a gondolkodás távol esik a tipológiától. A szerzőt Füst Milánnak hívják.

Emlékeztetőnk két problémához szolgál bevezetőül. Az egyik a hazai Jung-kiadásokkal, a másik Jung aktualitásával kapcsolatos. A pszichoanalízis az orvosi rendelés praxisából mára hermeneutikai szemléletmódok sokaságává nőtte ki magát, róla beszélni már egyetlen szakmának sem belügye. Az utóbbi években magyarul Freud mellett Jungnak lett a legtöbb műve megismerhető, s reméljük, az összkép teljesebbé válása érdekében hamarosan követni fogja őket a pszichoanalízis klasszikus hazai szerzőinek (Ferenczi, Bálint, Hermann, Róheim stb.) mind sűrűbb kiadása. A Jung-kiadásokban számomra némi anomáliát csak a Kossuth Könyvkiadó Gondolatok-sorozata  3jelentett mint afféle tematikus kinyilatkoztatás-gyűjtemény. Megértem én a sorozat eredeti szerkesztőit éppúgy, mint magyar közreadóit: céljuk valós lelki igények kielégítése lehetett. Ilyesmiket találunk az előszavakban: "C. G. Jung és a mélylélektan segítségünkre lehet abban, hogy megértsük Jézusnak a felnőttek és a szülők gyermek voltáról mondott szavait."  4"Ez a kis könyv arra hivatott, hogy elsősegélyt nyújtson az öngyógyításhoz."  5"Jung, aki mindig a válaszokat kereste a kérdésekre, azoknak ír, akik ugyancsak a választ keresik."  6"S hogy miként tudjuk meg, mit kell tennünk? Olyan belső, lelki tanulási folyamatokon keresztül, amelyekre C. G. Jung ösztönöz."  7Szépen mutat egy ilyen hasznos sorozat a polcon; ha valami bajom támad a nemi életemmel, a gyermekemmel, az álmaimmal vagy az önismeretemmel, csak föl kell nyúlnom a megfelelő kötetért, ki kell keresnem a megfelelő passzust, s már van is iránytűm az elmélkedéshez. Van, aki erre a Bibliát használja, van, aki jóskártyát, és lesz, aki C. G. Jung eredeti helyükről kiszakított gondolatait. Nincs is ezzel semmi gondom, hiszen mindenkor szerepel az idézet lelőhelye, garanciaként a további elmélyedésre, ily módon arra is, hogy a gondolat visszakereshetően Jungtól származik, s valóban a tudományban részesedem általa. Nekem csak a műfaj okoz fejtörést. Az, hogy az egymás elé-mögé szerkesztett szövegek óhatatlanul is beszélgetni kezdenek, s esetleg olyat mondanak, hogy maguk sem hiszik. Vagy éppen elzárkóznak egymás elől, hogy a (szöveg)egésszé tett (szöveg)részek sorsában osztozva a mindenre alkalmazhatóság, az örökérvényűség látszatát keltsék. Na és? Nem mindegy, ha mégis gazdagodom általuk? Mindegy, csak azt nem értem akkor, hogy ez a C. G. Jung, akitől itt tanultam valamit, ugyanaz a C. G. Jung?

Kényes terep az igazságé. Egy másik pszichoanalitikus, Bion az alábbi paradox figyelmeztetést fogalmazza meg: "1. Az igaz gondolat sem megfogalmazást, sem gondolkodót nem kíván. 2. A hazugság olyan gondolat, amely számára a megfogalmazás és a gondolkodó elengedhetetlen."  8Témánk szempontjából Bion kettős tanulsággal szolgál. Fregei ihletettségű modelljében az igazság (eminensen a pszichoanalitikus igazság) nem meglévő és/vagy kitalálható vagy elgondolható. Az igazság a "valamivé lenni" valósuló-létrejövő igazsága (interperszonális helyzetekben is); így a létezés, és nem a megismerés területéhez tartozik. A továbbiakban Jung kapcsán éppen az adott, megismerhető vagy megismerhetetlen, de létező és egyetlen igazság, a fölénk rendelt igazság kérdését járom körül.

A másik tanulság a szerkesztőknek szólhat. Kétélű penge kell ahhoz, hogy levegőben lógó gondolatokat nevesítve kiárusítsunk, s hogy egy munkásságot egységcsomagokká saraboljunk. Könnyen vághatjuk meg (át?) magunkat is. A zenei piac megamixesei jól ismerik előnyeit és hátrányait annak, ha összevágva zúdítjuk rá a közönségre a legslágeresebb részeket; mint ahogy annak is, hogyan lehet egy-egy befutott név palástja alá csempészni bármilyen árut. Adorno óta tudjuk, hogy a névvel minőséget, igazságot és boldogságot veszünk. Van, mindemellett, a szemelgetés műfajának is példaadó műve a pszichoanalitikus irodalomban, ilyen David Stafford-Clark What Freud Really Said című munkája.  9Valóban vezérfonalul szolgálhat a Freudot megismerni kívánók számára, s fölállítja azt a becsületes akadályt, hogy Freudon keresztül önmagunk mélyebb ismeretéhez csak Freud mélyebb ismeretével juthassunk. Más: 1912-ben megjelent Brenner József dr. (Csáth Géza) Egy elmebeteg nő naplója című esettanulmánya, amelyről Ferenczi írt könyvismertetést. A munka (ideértve a megírást megelőző orvosi munkát is) szemléletében és eszközeiben, ahogyan azt Csáth el is mondja, erősen Jung hatása alatt áll.  10Jung szellemében fogant komoly mű - tudomásom szerint - azóta máig nem született Magyarországon.

Többszörösen is nagy várakozással fogadhattuk hát Bodrog Miklós könyvét.

József Attila, Szabó Lőrinc, Madách, Katona József, Baudelaire, Gilgames, Biblia, Orwell, Babits, Schiller, Shakespeare, Szent Ágoston, Károlyi Amy, Nietzsche, Montaigne, Jékely Zoltán, Talmud, Platón, Grillparzer, Sartre,
G. Zahn, Kiss Dénes, Szerb Antal, Nagy László, Ady, Vörösmarty, Pascal, A. Miller, Hérakleitosz, Kosztolányi, Jánossy István, Ch. Péguy, Hofmannsthal, Cocteau, Homérosz, Ibsen, Reményik Sándor, Petőfi, Dante, Goethe, Dsida Jenő, Wyspiañski, Kafka,Tolsztoj, Gelléri Andor Endre, Wilde, Verlaine, Rilke, Flaubert, Keller, Dosztojevszkij, Vajda János, Arany, Daudet, Juhász Gyula, Elisabeth Barett-Browning, John Donne, Wagner, Rembrandt, A. Schweitzer, Mozart, Bizet, Offenbach, Csajkovszkij, Bartók, Orff, Yeats, Thomas Mann, Ingrid Sjöstrand, Franz Werfel, Weöres, Kálnoky László, Illyés, A. France, Kossuth, Saint-Exupéry,Villon, Chagall... Közel nyolcvan auktor és autoritás százötven oldalon, olyik többször is, idézve is. Bármit sugalljon a fölsorolás, nem kultúrtörténeti munkáról van szó, s a nevek csupán példákat nevesítenek. Megpróbáltam a nevek között maradt kitöltött helyet, a kötőszövetet nézni, abba visszaágyazni őket, és úgy alkotni véleményt. Márcsak azért is, mert megszívleltem Bodrog Miklós más helyütt leírt szavait: "Ha általános züllés közepette akad feltűnő pozitív kivétel, annak könnyen lesznek befröcskölői. Benne van ebben az a csábító gondolat is, hogy aki egy kiválóságot megbírál, az alighanem magasabb szinten áll, mint az. Speciális bódulat, ha a >>kritizátor<< ezt maga is elhiszi."  11Jelen esetben nem hiszi el, sőt nem is kíván foglalkozni vele. Füst Milánnal szólva: "a bírálat joga adva van, még akkor is, ha nem tudunk jobbat, vagy akárcsak olyat is teremteni, mint amit bírálunk. Meg tud ön ennyit érteni?"  12

A helyzet a következő: egy jó szándékú, nagyon nagy műveltségű, de rettentő retorikával megáldott ember próbál meggyőzni a maga igazáról. Példa: "E sötét éjszakára azonban pirkadni kezd az ég, mihelyt a balsors áldozatában földereng a felismerés: olykor mintha önmagam szabotőre lettem volna. Ezt hívják én-részességnek. Nem kellemes, de nagy pillanat, amikor rajtakapjuk magunkat, amint levélbombát adunk fel saját címünkre. Ha ezt a villámfényű fölfedezést nem lökjük vissza rémült gyorsasággal a feledés sötét szakadékába, hanem üstökön ragadva kihallgatjuk, hallatlanul érdekes, bár csak gyógyulási esélyünk szempontjából örvendetes összefüggések világosodhatnak meg előttünk." (10-11. old.) Korlátolt értelmem számára az efféle képzavarok föloldhatatlanok. Éppígy homályos számomra, hogy van-e és ha igen, milyen szerepe van az idézeteknek és hivatkozásoknak a retorikai mellett? Addig ugyanis értem, hogy a szöveget megemelik, fölékesítik, s kétségtelen, hogy "áruvédjegy"-ként tekintélyt kölcsönöznek szerzőnek és mondandójának egyaránt. S tekinthetem őket példáknak is, mint ahogy indulásakor a pszichoanalízis (jelesül maga Freud) is gyakorta vett elméletéhez illusztrációkat a művészet világából. Az elmélet megtámogatását példákkal azonban hamarosan fölváltotta az elmélet példákra való alkalmazása. Lehet példákkal segíteni az elmélet megértését, és lehet segítségünkre az elmélet szerzők és művek megértésében. De vajon mennyiben tisztázott a szerzői szándék olyan esetekben, amikor Bodrog Ady A fekete zongora című verséről ír (elemzi?, hivatkozik?, példálódzik?). Két oldal különbséggel olvashatjuk a következőket: "S ez nem adalék az Ady-kutatáshoz, hanem korunk pszichopatológiája egyik tünetegyüttesének megközelítése." És: "Talán Vörösmartyt is jobban értjük így: >>Szűd teljék meg az öröm borával.<<" (40. és 42. old.) A helyükről kiszakított idézeteknél a legnagyobb a veszélye annak, amit a Kossuth Könyvkiadó Jung-sorozata kapcsán említettem: a kontextusától fosztott szöveg nyitottá válik bármely más kontextusba való becsatlakozásra. (Mellékesen jegyzem meg, hogy Bodrog könyvének Felhasznált irodalom függeléke is csupán egyetlen Jung-művet tartalmaz: Jung, Carl Gustav: Mensch und Seele. Walter, Olten, 1971. Gesammelte Werke. - Idézetek J. Jacobi válogatásában.) Mi is hát az a kontextus, ahol ezek az idézetek értelmüket vesztik és/vagy új értelmet nyernek?

Bodrog Miklós a modern világképpel hadakozik, de mindezt a modern tradícióban állva, annak nyelvén és eszközeivel teszi. Szimpatikus szándék, hogy az ész, a technika és a test elsődlegességét hangsúlyozó modern kor végóráiban eggyel többen hívják föl figyelmünket az elhanyagolt másik oldalra, az érzelmekre, indulatokra, ösztönökre. Az már kevésbé vonzó, ha ezt valaki "mindannyiunk fölött álló alapigazságok"-ra, a "világrend semmibevételé"-re hivatkozva teszi. Jó pedagógiai fogásnak tartom, ha az álom kerül egy effajta elmélkedés középpontjába, mint olyan valóban közös tapasztalat, ami a szomatoracionalizmus korában az ellenpontot képviselheti. Kár, hogy kétszeresen is hitelrontó kontextusba ágyazódik ez a gondolat: "mindenkinek [...] személyi rendeltetése és álomcsatornája van" (159. old.), írja a szerző, s a "személyi rendeltetés"-sel, ami itt azonos szintre, a természeti adottság szintjére kerül az álommal, olyan szempontot csempész be, ami a pszichológiától idegen: a "manifeszt" etikáét és világnézetét. A másik probléma a szellemi vezérfonallal kapcsolatos: nem tesz jót egy jungiánus műnek, ha választásunkat evidenciaként lökjük az olvasó elé. "Legmélyebbre Carl Gustav Jung jutott az álombarlangrendszer földerítésében, sőt az ember mélyvilágának megismerésében is." (11. old.) Kinek van joga ezt eldönteni?

Az az érzésem, mintha a szerző az egyféleséget részesítené előnyben a sokféleséggel szemben. Ugyanaz az attitűd körvonalazódik itt, amelyet Franz Alt, a Jung-saláták mentora büszkén válaszkeresésnek nevez. Ízlés dolga; én mindig termékenyebbnek gondoltam a kérdéskeresést a bizonytalannak valami biztossal való fölcserélésénél; legyen az a biztos bármennyire is "emberbaráti", "előremutató" vagy "istennek tetsző". Egy, a pszichoanalízist tudománynak tekintő szerző írta a következőket: "A teljes tudás eszméje a tudós alkonya. [...] Vessék ezt ösze a vallással együtt járó bizonyossággal, és látni fogják a tudomány és a vallás különbségét. A vallás a kételyt bizonyosságra cseréli. A tudomány véget nem érő kételyt tart fönn, és föltételezi a hitet."  13Talán a célok és a hozzájuk választott eszköz vagy közeg tisztázatlan viszonyából erednek Bodrog írásának logikai következetlenségei: a lélektan lélekfogalmának keveredése a filozófiai-teológiai lélekfogalommal, a technicizmus meghaladására tett kísérlet mellett a dualizmusok (test-lélek, tudatos-tudattalan stb.) fönntartása, az etikai/nevelő szerep rávetülése a gyógyításra és önismeretre. Ha a pszichoanalízis kinőtte a rendelés orvosi köpenyét, itt a rendeltetés szűkre szabott talárjába vagy reverendájába öltöztették. A szerző mindamellett meglehetősen hű maradt Junghoz, úgy vélem, gyenge pontjaik is közösek. Ezeket ezért a jungi pszichológia kapcsán tárgyalom.

Mielőtt azonban erre rátérnék, engedtessék meg egy, a kiadónak szóló megjegyzés. A Hermész-sorozatban eddig elsődleges művek jelentek meg, klasszikusnak számító szerzőktől. Bodrog műve, és ez nem jelent értékítéletet, másodlagos, népszerűsítő munka. Nem igazán értem a sorozatszerkesztői koncepciót, noha én is azt kívánom a szerzőnek, hogy valaha valamelyik műve klasszikus legyen.

Jung vitathatatlan érdeme, hogy közvetve hozzájárult a freudi apa egyeduralmának megrendítéséhez az elméletben, és közrejátszott abban, hogy - nem utolsósorban a magyar pszichoanalitikusoknál - az anyával való kapcsolat kutatása az őt megillető helyre került.  14 Emellett, mint azt Harmat Pál is megjegyzi, "néhány kérdésben inkább Jungnak volt igaza, mint ellenfeleinek: így például abban, hogy a szkizofrénia nem magyarázható egyedül a szexualitás zavarával [...], hogy az elmebetegségek területén Jung inkább otthon van."  15Mégis föl lehet tenni a kérdést: Jung gondolati építményének egésze nem hat-e anakronisztikusan századunk utolsó éveiben?

Szummer Csaba a jungi és a freudi szemlélet különbségeit a felvilágosodáshoz való eltérő viszonyukból eredezteti, abból, hogy Jung "egyszerűen negligálja a racionalizmus elmúlt két évszázadát". Vagy "pozitív" kijelentések formájában fogalmazva meg ugyanezt: "Jung vállalkozásának némi >>bizarrságot<< kölcsönöz, hogy anakronisztikus módon az európai gondolkodás által egyszer már meghaladott gondolkodási perspektívát veszi fel újra, akkor, amikor ez a megoldás egy bizonyos szempontból anakronizmust jelentett már a romantika idején is."  16Mindez persze nem jelenti azt, hogy Jung valóban ma is anakronisztikus. Szummer, bár árnyaltabb megfogalmazásban, de ugyanazt mondja, mint akik Jungra a miszticizmus bélyegét sütik. A világ misztikus szemlélete, még ha a racionalizmus szempontjából meghaladottnak tekinthetjük is, önmagában semmiképpen sem elvetendő. A helyzet azonban, éppen Jungnak a racionalizmushoz való viszonyából adódóan, azt hiszem, kissé bonyolultabb. Korszerűtlen vagy korellenes ugyanis kétféleképpen lehet az ember: vagy olyan gondolatokat vet föl, illetve olyan gondolkodásmódot reprezentál, ami a saját korában már meghaladottnak tűnik, vagy olyanokat, amik megelőzik saját korát. Persze, nem mindig egyértelmű, melyik esettel állunk szemben. Nem tudhatjuk, merre tart az "európai gondolkodás", az azonban biztos, hogy mindig is voltak olyan gondolatrendszerek, amelyek már létrejöttük pillanatában, újszerűségüktől függetlenül egyfajta immanens negatív anakronizmust hordoztak; olyanok, amelyeknek belső zártsága lehetetlenné tette a folytatást, amelyekbe csak belekapcsolódni, de hozzájuk kapcsolódni nem lehetett.

Jung úgy lép át a racionalizmuson, hogy az egyéni racionalitás helyébe racionális világrendet helyez, s a felvilágosodás által mesélt történet helyett az állandóságot mondja el. Eközben megfeledkezik arról, hogy eszköztárát, típustanát és a freudi kauzálissal szemben oly nagyra tartott finális-teleologikus szemléletét ő is az evolúciós elméletnek köszönheti. "Az evolutio fogalma [...] az osztály merev logikai kategóriája mellett egy rugalmasabb fogalmat követelt, mely a fejlődő egyéni történetet mutató dolgokra is alkalmazható: a typus fogalmát. [...] A typusnak teleológiai természete van, a mennyiben a csoportra nézve oly idealis forma, mely felé számtalan tökéletességi fokú közeledés lehetséges."  17Jung szellemiségét a jövőbe irányulás szövi át meg át (szimbólumértelmezése, individuációelmélete stb.). Paradox módon éppen ebből adódik, hogy a kettős hátteret képező racionalizmus és misztika, evolúció és változatlanság közti föloldatlan-föloldhatatlan ellentmondáson megtörik a jövő, s a finalitás manifeszten pozitív anakronizmusa mögött (a pszichoanalízis egykorú főiránya a kauzalitás híve maradt) egy látens negatív anakronizmus sejlik át. A jungi jövő ugyanis többszörösen zárt, túlságosan is egyféle és tömör. Jung korszerűtlenségét én valójában a kor nélküliségben látom, abban, hogy a kollektív tudattalan elmélete az archetípusokkal, típustana, álomértelmezése, metaetikává oldódó metapszichológiája mind az időtlenség, az állandóság, az örök igazság és az örök emberi "simogató lehelletét" árasztják felénk. Jelenbe kényszerített jövő nyújt itt kezet egy jövővé kényszerített (gyógyított?) jelennek.

Tüneti szintre vonatkoztatva az eredeti kérdést úgy tehetnénk föl, lehet-e párbeszédet folytatni olyasvalakivel, akinek minden gondolata ugyanabba az egyetlen irányba mutat? Úgy vélem, a modern utáni korban az egyetlen negatív anakronizmus a párbeszéd, a többféleség lehetetlensége lehet.
 

JUNG ÁLOM- ÉS SZIMBÓLUMÉRTELMEZÉSE
 

Álmaink és szimbólumaink értelmét Freud és Jung egyaránt a tudat hatókörén túl keresi. Ezt a bizonyos "túl"-t azonban mindkettőjük más irányban határozza meg, és eltérő okokat rendelnek az értelem kimeríthetetlensége mellé. Freud a "túl"-t a ráció "alatt" és a múltban jelöli meg, a többértelműség okát pedig a túldetermináltságban és a szimbolizálás genetikusan meghatározott sajátosságaiban látja. Jung a "túl"-t a ráció "fölött" és a jövőben keresi, s ez az irányválasztás látszólag az értelem kimeríthetetlenségére is válaszol. Ha a szimbólum vagy az álom egyaránt magában hordja a múlt és a jövő csíráit, akkor ez Jung számára azt jelenti, hogy a múlt, minthogy megtörtént, csak egyféle lehet (ez a freudi kauzális szemlélet kritikájának kitüntetett pontja), ellenben a jövő nem egyirányúan determinált. A többféle értelem ennek az indetermináltságnak lenne a következménye - ellentétben a múltbéli értelemmel. Jung csupán azt nem veszi számításba, amit a múlt újraírásának, a pszichoanalízis narratív oldalának nevezhetünk. A finális szemléletmód elveti az álcázás fogalmát, szerinte a szimbólum és az álom értelmét önmagában hordja, vagy szigorúbb megfogalmazásban: értelme önmaga. Ez a vonzó elképzelés a finalitás csapdája. Míg ugyanis a múltban keresett értelem egyenlő érvénnyel enged meg számtalan konfigurációt, addig a jövőbeni értelem, megvalósulásával vagy előrejelzésével, mindig is kiválaszt egyet a számtalan konfiguráció közül.

Mindez összefügg azzal a sajátos kompenzációs funkcióval, amelyet Jung az álomnak és a szimbólumnak tulajdonít. Létrejöttük mögött okként egy teljesség (ellentétes) összetevőire szakadását tételezi föl, s létrejöttük célja éppen a figyelmeztetés erre a szakadásra vagy a teljesség visszaállítása. A teljességhez vezető út az individuációs folyamat, melynek során integrálódik, ami különvált, de összetartozik. Íme az egyetlen, önmaga beteljesítését is jósoló, jóslódó konfiguráció, amelyben kitüntetett szerep jut a szimbólumoknak.

A szimbólumhoz képest, Jung szerint, a kor vagy az egyén tudása és/vagy kifejezésmódja töredékes. E töredékességgel szemben, a másik oldalon, a szimbólum valamiféle egészként jelenik meg. "Amit a pszichológia egyedül és kizárólag megállapíthat, az egyedül és kizárólag olyan képszerű jelképek létezése, amelyek értelme a priori egyáltalán nem szilárd. Ami e téren némi biztonsággal tisztázható, mindössze annyi, hogy a szimbólumok bizonyos teljesség-jelleggel bírnak, és ezért gyaníthatóan >>teljességet<< is jelentenek."  18Ez a teljesség Jung szerint nem csupán egyszerű kiegészítésre épül. "A szimbólumnak megvan azonban az a nagy előnye, hogy heterogén, sőt összemérhetetlen tényezőket képes egy képben összefoglalni."  19Ezen a ponton meglepő egyszerűséggel varázsolja morális kérdéssé a "mentális stabilitás"-t: "alapjában véve létezik egy olyan racionálisan megoldhatatlan, morális ellentét-probléma, amelyet csakis valamilyen fölérendelt harmadikkal, azaz egy szimbólummal lehet megválaszolni, amely szimbólum mindkét részt kifejezi."  20

Minthogy a szimbólum "új tartalmat" hoz létre, megértése Jung szerint megkívánja és föltételezi a kongenialitást. A szabad asszociációs módszer háttérbe vonul, s az orvos, a normális, az erkölcsös mutat utat a páciensnek, a betegnek, az erkölcstelennek. Noha csakis olyan értelmet vázol föl, amit - Bodrog szavaival - az álom "címzettje magáévá tud tenni" (80. old.), mégis milyen messze esik ez az attitűd az először Ferenczi által megfogalmazott szimmetriaviszonytól, ami elveti az orvos-páciens, normális-beteg, erkölcsös-erkölcstelen fogalompárokban megjelenő duális gondolkodást.

A KOLLEKTIV TUDATTALAN ÉS ARCHETIPUSAI
 

Jung le meri vonni azt a következtetést, amit Freud vonakodott kimondani, hogy a tudattalan sajátosságai nem föltétlenül az elfojtásból adódnak, hanem természettől fogva jelen vannak. Ugyanakkor, ezt a tulajdonságot a tudattalan egy különös minősége vagy része, a kollektív tudattalan számára tartja fönn. Minthogy a kollektív tudattalant alkotó "ar-chaikus maradványok" nincsenek elfojtva, ezért nem kell várniuk az "elfojtott visszatérésére", hanem mindig is aktívan vannak jelen. Funkciójuk éppen aktív jelenlétükből áll, a közvetítő szerepből tudat és ösztönök között. Az archaikus maradványok által benépesített és azokban kifejeződő kollektív tudattalanról három dolgot tudhatunk meg. Ez a réteg előre adott képzetformálási lehetőségekből - facultas praeformandi - áll; szemben az egyéni tudattalannal, sohasem tudatosítható maradéktalanul; s történetisége mindig is történésjellegű, olyan múlt, amely jelenvaló (jövő). Az archaikus örökség különböző mértékben kerülhet előtérbe, háttérként azonban átszínezi fogalmainkat. Ahol nem jut kifejezésre, ott észrevétlenül gátolja vagy éppen megsegíti az önmagunkkal és másokkal folytatott kommunikációt. Ahol viszont manifesztté válik, ott ezt tipikus képek, helyzetek, figurák - archetípusok - alakjában teszi.

A kollektív tudattalan elemei egyénfölöttiek, állandóak és egyetemesek. Egyszerre állítanak - megjelenési módjukban és az általuk közvetített értelemben is - valami egyéni tapasztalaton túlit, így "emberfölötti"-t, és sugallják az általános emberit. Nem fog rajtuk az idő, változatlanságukban az "örök igazság" hordozói. Gadamer a klasszikus művek időtlenségéről mondja el, hogy "az időtlenség a történeti lét egyik módja", 21 a jungi kollektív tudattalant viszont aligha lehetne ezzel az érveléssel menteni. Föltételezése mögött történetietlen szemléletet kell sejtenünk: nem a minden korban mindenki számára jelenvaló értelmüket, hanem az értelemhordozók minden korban mindenkiben való jelenvalóságát állítja. Jung az általa föllelt egyformaságokból következtet a kollektív tudattalanra, s a kollektív tudattalan létével igazolja egyformaságunkat. Míg a mai pszichoanalízis az (egyéni) tudattalant egyenrangú beszélgetőtársként rendeli a tudat mellé, vagy, lacani nyelven szólva, nincs hasadás a tudat és a tudattalan között, hanem a tudattalan a tudat és önmaga közötti ha-sadás maga, addig a kollektív tudattalannal beszélgetni lehetetlenség, nem tehetünk mást, mint hogy elfogadjuk fölöttünk álló igazságait, s vagy engedelmesen meghajlunk akarata előtt, vagy meglakolunk értetlenségünkért. A kollektív tudattalant mély szakadék választja el egyéni és/vagy kollektív tudatunktól, s nehezen lehet elképzelni az időtlenség szavát úgy, mint egyéni vagy kollektív tudatunk és önmaga közötti hasadást.

A TIPOLÓGIA

A tipológiák, tartalmuktól függetlenül, önmagukban konzerváló-konzervatív képződmények. Létrejöttük föltétele az állandó, jellemző, "lényegi" jegyek kiemelése és szembeállítása. A tipológiák ily módon egyszólamúak: ellenállnak egymásnak, és ellenállnak a történeti változásnak. Minden tipológia szükségképpen egyetlenként fordul el az összes többitől: minden egyes egyetlen felosztás alapja egyetlen rend vagy rendszer, egyetlen harmónia. A tipológiák kizárólagosak: olyan értelmezési sémát adnak (történetietlent és külsődlegest), ami behatárolja magát az észlelést, s rögzíti a tipológiához tartozó tér-idő korlátok között. Minden tipológia a maga korának terméke, ugyanakkor megtisztítottnak akar tűnni kora sokszor esetlegesnek vélt jellemzőitől. A tipológiák legtöbbje, még Max Weberé is, nem számol az interszubjektivitással; ezt a szempontot először Habermas vitte be a tipológiába. Új jelenség egy tipológiába legföljebb új típusként férhet bele; s az ideáltípust akár elérendőként, akár egy jelenség "tiszta" rekonstrukciójaként fölfogó tipológia is - a múlt, a jelen vagy a jövő tekintetében - véglegesnek tekinthető.

A lélektani tipológiák különösen veszélyesek. Sulloway Jung kapcsán a következőket írja: "Jung jól ismert érdeklődése a >>pszichológiai tipológiák<< iránt nyilvánvalóan akkor támadt fel
először, amikor megpróbálta megérteni, hogyan vallhat Adler és Freud ennyire eltérő, de egyaránt plauzibilis elméletet. Freud, akit az egyénnek a szexuális tárgyhoz való viszonya foglalt le, Jung későbbi kifejezésével extravertált attitűdöt mutatott a világ felé, míg Adler, aki az egyén felsőbbségéért való küzdelmében merült el, inkább introvertált álláspontot tanúsított. >>Az extravertált elmélet érvényes az extravertált típus számára - vallotta később Jung a Pszichológiai típusokban -, az introvertált elmélet pedig az introvertált típus számára.<<"  22A lélektani tipológiával nemcsak az a baj, hogy kimondatlanul is állítja az egyes ember állandóságát és az örök emberit; bármennyire ne ítéljen is egy tipológia egyik vagy másik típus javára, a tipológia önmagában is értékítéletet jelent. Elfogadásával vagy elutasításával döntünk arról, hogy hányfélék és milyenek vagyunk, leszünk. Még 1917-ben Kornis Gyula lelkesen üdvözli a tipológiát mint a "pszichotechnika" alapját: "A differentialis psychologiának legfontosabb ismeretrendező törzsfogalma a typus. [...] a psychotechnika elsősorban a differentialis psychologiára támaszkodik. [...] A bekövetkező lelki jelenség prognosisával azonban csak egyik feladatát teljesítette a psychotechnika. Másik feladata az egyénnek vagy tömegnek bizonyos czél irányában való befolyásolása."  23 Ha a tipológia a típust konzerválja, akkor a pszichotechnika a célt. Jobb nem beszélni arról, ha egy tipológiát kollektíve fogadnak el. Ilyenkor a tipológia köznapian gyors besorolása mintegy vállon veregeti a befolyásolást; elég Jaensch típustanának sorsára gondolnunk.

És jobb, de nem lehet nem beszélni arról, ha a tipológia nem egyénekre, hanem csoportokra vonatkozik. Anélkül, hogy minősíteném, idézek Jung egy leveléből: "Ha az ember a saját árnyoldalait nem szívesen ismeri el, hát végképp utálna olyasmit beismerni, hogy bizony árnyoldalai lennének a nemzetnek is, mely mögött pedig ő szívesen megbújna. Tény mindenesetre, hogy a nemzeti karakterrel kapcsolatos megjegyzések, épp ha találóak, kevés megbecsülésre számíthatnak, s tűzzel-vassal is küzdenének ellenük. [...] A nemzeti előítélet ugyanis túlmutat az egyéneken, s egyedileg aztán felelet adódik rá a kollektív tudattalan kompenzációi révén, amiből is az értelem számára csaknem átláthatatlan nehézség adódik. Innen ered ugyanis a régi eszme, mely szerint minden országnak vagy népnek megvan a maga angyala, amiképpen a földnek is van lelke. És ahogyan a nemzetek a saját életüket élik, ilyképp van a tudattalan kompenzációnak is saját egzisztenciája, mely valami sajátságos szimbólumfejlesztésben nyilvánul meg."  24Mindenesetre Jung itt sokkal finomabban fogalmaz, mint harminc évvel előtte, a Föld és lélek írójaként.

METAETIKA

Bodrog Miklós is említi a következő esetet: "Idősebb barátnője vékonyka fizetéséből tartatta el magát egy ifjú, aki rejtélyes tüneteivel Junghoz fordult, s amikor ez az analízis folyamán rátapintott erre a pontra, a nagykorú páciens azzal >>szökött meg<< tőle, hogy ő pszichológushoz jött, nem moralistához. (Szellemes kifogásáért minden bizonnyal tünetei fennmaradásával kellett fizetnie.)" (46. old.)

Láttuk, a moralitás kérdése már a szimbólumelméletbe is befészkelte magát, az individuációelmélet pedig logikusan ide vezet. Bár Jung több helyütt hangsúlyozza, hogy a jó és a rossz (vagy "gonosz") relatív fogalmak, úgy vélem, a pszichológiában maguknak e fogalmaknak, az általuk képviselt éles szembenállásnak a használata is megengedhetetlen. Nemcsak Jung, hanem Freud is többször foglalkozott a lelkiismeret kérdésével, de más dolog a lelkiismeretet elemezni, és más dolog fölébreszteni. Ha elfogadjuk is, hogy valakinek az "erkölcsi komplex"-e sérült, az akkor is az ő saját erkölcsi komplexe, és sérültnek csupán a saját erkölcsi fogalmai szerint tekinthető.

A moralitás kérdésében Bodrog Miklós túlságosan is jó Jung-tanítványnak bizonyul. Tanácsokkal lát el egyént és nemzetet egyaránt. A túlzásba vitt "lélek"-gyógyászat emberhalászattá válására a legszembetűnőbb példa, hogy lelki bajaink fő okául a "hübrisz"-t jelöli meg: "a legveszedelmesebb emberi tévbeállítottság a felfuvalkodottság, amelynek álomterápiája fájdalmakkal járhat. A görög mondavilágban mindenekelőtt a hübrisz, az emberi gőg hívja ki maga ellen az istenek haragját, s ezt úgy érthetjük, hogy a mindannyiunk fölött álló alapigazságok, mintegy a világrend semmibevétele szükségképpen megbosszúlja magát. A mítoszok hőseinek elbukását is legtöbbször a kevélység okozza, amely nemcsak egyéneket, de kisebb-nagyobb közösségeket is megrészegíthet, ha azok vakmerően azonosítják magukat valamely emberfölötti eszménnyel. S ez maga az ősbűn: esznek a jó és a rossz tudásának fájáról, s ettől kezdve ők tudják, döntik el, ki vagy mi a jó, illetve a rossz. (Isteni tulajdont privatizálnak.)" (15-16. old.) Amit Bodrog fölvázol a felfuvalkodottság ősbűnének alternatívájaként, az az, hogy "rendeltetésszerűvé formálódjunk", "javunkra változzunk", "több felelősségérzetre" és "érettebb életformára" tegyünk szert. Így, ha álmaink szavára hallgatva "magunkon kezdjük el a normális élethez elengedhetetlenül szükséges változást, sőt mondhatnánk azt is, megtérést", megvalósulhat a helyreállott rend utópiája. Hát nem tudom... A tapasztalat arra tanít, hogy a rendeltetést emlegető utópiák a zsarnoksághoz építhetnek utat.

Hauser Arnold írja az abszolút értékek, az örök érvény, az örök emberi, az örök jó és örök szép kapcsán: "Lemondunk előjogunkról, hogy önmagunk törvényhozói lehessünk, és örök, emberentúli, égből pottyant törvényekben hiszünk, mert azt állítjuk, változtathatatlan formában leltük meg őket, és azt szeretnénk, ha részünk lenne az Üzenet érinthetetlenségében, amelynek meglelői és közvetítői vagyunk. [...] Vigasztaló gondolat, hogy minden esendőségünk ellenére részünk lehet magasabb rendű értékekben, és irányítóik s birtokosaik lehetünk, ha érvényüket elismerjük. Bátorító azonban mindenekelőtt az az illúzió, hogy saját lelkünkből, ha tudjuk, hogyan hallgassunk szavára, istenség szól, istenség tesz egyértelmű kinyilatkoztatásokat." 25

Tudj' Isten, de azt hiszem, ha szükségem lesz rá, mégis inkább rendelésre megyek.
 
 

Jegyzetek

1 In: Füst Milán: Emlékezések és tanulmányok. Magvető, Bp., 1967. 722. old.

2 Füst Milán: Ez mind én voltam egykor. Hábi-Szádi küzdelmeinek könyve. Magvető, Bp., 1977. 489. és 493. old.

3 C. G. Jung: Gondolatok a szexualitásról és a szerelemről; Gondolatok az apáról, az anyáról és a gyermekről; Gondolatok az álomról és az önismeretről; Gondolatok a látszatról és a létezésről; Gondolatok az életről és a halálról; Gondolatok a jóról és a rosszról; Gondolatok a szenvedésről és a gyógyításról; Gondolatok az értelemről és a tébolyról stb.

4 C. G. Jung: Gondolatok az apáról, az anyáról és a gyermekről. Kossuth, Bp., 1995. 6. old.

5 C. G. Jung: Gondolatok az álomról és az önismeretről. Kossuth, Bp., 1996. 7. old.

6 C. G. Jung: Gondolatok a szexualitásról és a szerelemről. Kossuth, Bp., 1995. 8. old.

7 C. G. Jung: Gondolatok a látszatról és a létezésről. Kossuth, Bp., 1996. 7. old.

8 W. R. Bion: Attention and Interpretation. Tavistock, London, 1970. 104. old.

9 David Stafford-Clark: What Freud Really Said. Penguin Books Ltd., 1977.

10 Egy elmebeteg nő naplója. Csáth Géza ismeretlen orvosi tanulmánya. Magvető, Bp., 1978.

11 Mélyvilágunk tudósa. In: C. G. Jung: Álom és lelkiismeret. Európa, Bp., 1996. 129. old.

12 Füst Milán: Ez mind én voltam... i. m. 437. old.

13 D. W. Winnicott: Home is Where We Start From. New York, W. W. Norton and Co., London, 1986. 14. old.

14 Vö. Hárs György Péter: Urbs Liberique. Múlt és Jövő, 1993. 2. szám, 39-48. old.

15 Harmat Pál: Freud, Ferenczi és a magyarországi pszichoanalízis. Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1986. 41. old.

16 Szummer Csaba: Freud nyelvjátéka. Cserépfalvi - MTA Pszichológiai Intézete, Bp., 1993. 186. és 182. old.

17 Kornis Gyula: A lelki élet. 1. köt. MTA, Bp., 1917.
145. old.

18 C. G. Jung: Aion. Akadémiai, Bp., 1993. 164. old.

19 C.G. Jung: Mélységeink ösvényein. Gondolat, Bp., 1993. 112. old.

20 Jung: Aion, 152. old.

21 H.-G. Gadamer: Igazság és módszer. Gondolat, Bp., 1984. 206. old.

22 Fr. J. Sulloway: Freud, a lélek biológusa. Gondolat,
Bp., 1987. 427 old. - a kiemelések itt és a továbbiakban is az eredetiben.

23 Kornis: A lelki élet, i. m. 145., 152. és 153. old.

24 C. G. Jung: A nemzeti karakterről. Magyar Lettre Internationale, 1994-95. Tél, 17. old.

25 Hauser Arnold: A művészettörténet filozófiája. Gondolat, Bp., 1978. 170-171.old.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu