BUKSZ - 9. évfolyam, 1. szám (1997. tavasz)   BUKSZ nyitólap   EPA  
Az Alföldön volt Morávia?
Henrik Birnbaum

Martin Eggers:
Das "Gro§mährische Reich" - Realität oder Fiktion?
Eine Neuinterpretation der Quellen zur Geschichte des mittleren Donauraumes im 9. Jahrhundert
Anton Hiersemann, Stuttgart, 1995
Monographien zur Geschichte des Mittelalters,
40 old.

Martin Eggers:
Das Erzbistum des Method.
Lage, Wirkung und Nachleben der kyrillomethodianischen Mission
Otto Sagner, München, 1996
Slavistische Beiträge, 339 old.


Jegyzetek

A néhai Boba Imre feltételezését a kora középkori Morávia elhelyezkedéséről, melyet a kutatók egy kis csoportja - például Charles Bowlus, Herbert Schelesniker, Otto Kronsteiner - is magáévá tett, ma már elvethetjük.1 Eszerint Morávia nem azon a helyen feküdt volna, ahová a tudomány hagyományosan helyezte, nevezetesen az északi Morva (Morava) folyó völgyében, hanem a mai Szerbiában, közelebbről a déli Morava völgyében, illetve az attól nyugatra eső térségben, s az ősi Sirmium (a mai Sremska Mitrovica) lett volna a központja. Ezzel szemben egy, a közelmúltban megfogalmazott elmélet érdemel - pontatlanságai és az általa nyitva hagyott kérdések ellenére - megkülönböztetett figyelmet, miszerint a morva állam eredetileg, Szvatopluk herceg 870-ben elkövetett államcsínye előtt, a magyar Alföldön feküdt, a Tisza folyó mindkét oldalán.

Martin Eggers itt ismertett két könyve közül az elsőt a német történész azzal az állítással indítja, miszerint a hagyományos - "orthodox" - nézet Csehszlovákia felbomlása előtt igen erős támogatást kapott nem tudományos, nemzeties színezetű körök részéről. Véleményem szerint azonban ez a tényező, tekintve, hogy az ilyen meggondolások feltehetőleg a cseh-szlovák rivalizálás jegyeit is magukon hordták, csak alárendelt szerepet játszhatott.

Eggers ezután rátér a kárpát-medencei bolgár és avar betelepülés bizonyítékainak tárgyalására, és elővezeti elméletének két fő tételét, amelyek a történeti források átfogó ismeretén alapulnak - amit Boba hipotéziséről nem lehet elmondani. Az egyik tétel szerint Mojmir és Rasztiszlav Moráviája - amit még német nyelvű szövegében is e latinizált néven emleget, hogy megkülönböztesse a közkeletű német Mähren elnevezéstől - nem ott helyezkedett el, ahol hagyományosan véltük, s nem is ott, ahová Boba helyezte, vagyis a Dunától délre eső területen, hanem a magyar Alföldön, a Tisza partjai mentén. Fővárosa vagy központi települése Eggers szerint Maroswar (a mai Marosvár) vagy urbs Morisena volt, amelyet később Szent István király egyik diadalmas hadvezéréről Csanádnak neveztek, s amely a Maros mentén terült el, keletre attól a helytől, ahol a folyó Szegednél a Tiszába torkollik. A város nagy valószínűséggel a mai Arad mellett feküdt, földsáncok védelmében, amelyeket régészeti ásatások során feltártak (csak-úgy, mint legalább egy egyházi épületstruktúra nyomait a sáncokon belül; l. Dávid Katalin és L. Marghitan ide vonatkozó tanulmányait. 2 A település tehát az egykor "Avar Pusztaságnak tartott térség kellős közepén helyezkedett el, az avar birodalom VIII. század végi - IX. század eleji összeomlása utáni korszakban. Feltéve, hogy szlávok lakták - illetve inkább aszerint, amilyen mértékben szlávok lakták -, ezt a területet korábban vagy a Szvatopluk uralkodása alatti nagy morva állam egy nyúlványának tekintették (amelynek északnyugatra volt a központja), vagy az első bolgár birodalomnak vélték (amelynek jóval messzebb, délkeletre volt a központja). 3Az itt lakó morvák Eggers feltevése szerint kifejezetten egy déli szláv törzs népe voltak: nevüket a Morava déli folyása térségének elnevezéséről vették, amely terület éppen ezért feltehetőleg az őshazájuk volt. Eggers úgy véli, Rasztiszlav maga is déli szláv eredetű lehetett (s ezért nevének Ra-val kezdődő formája helyesebbnek tűnik, mint a Ro- kezdetű).

A történeti források közül a német történész hivatkozik például VII. (Bíborbanszületett) Konstantin császár De Administrando Imperio (A birodalom kormányzásáról) című munkájára, amelyben egy bizonyos "Nagy Morávia", valamint egy Sfendoplókos nevű herceg többször is szóba kerül. Ez a térség a mű szerint a "türköktől", vagyis a magyaroktól délre terül el, illetve olyan elnéptelenedett vidék, amelyre aztán ez a nép telepedett le. Jóllehet, a bizánci császár X. század közepén írott munkájának földrajzi hivatkozásai nem teljesen megbízhatók, mégis fontos tanúbizonyságnak kell tartanunk őket. 4 Számolva azzal, hogy Konstantin császár feltehetőleg különböző forrásokból nyerte ismereteit a morvák törzse elhelyezkedéséről, elképzelése alapján megközelítőleg felrajzolhatók ennek a területnek a határai: a déli határ a Dunának a Vaskaputól kiinduló vonala volt; az északi határt a magyarok településterülete képezte, mielőtt meghódították Moráviát; s úgy tűnik, keleten is a magyarok voltak a morvák szomszédai, bár Konstantin ezt nem jelenti ki egyértelműen. A császár Moráviának csak a nyugati határát nem jelöli ki világosan. Ha feltesszük azonban - mert fel kell tennünk -, hogy a Duna középső folyásától nyugatra elterülő Pannonia (Transdanubia) a Karoling-birodalom része volt, nyilvánvaló, hogy a morvák aligha telepedhettek le itt. Zárójelben meg kell jegyeznünk, hogy a gyakran használt "Nagy Morávia" terminus éppenséggel Konstantin császár szóhasználatára megy vissza. A De Administrando Imperio című munkájában a "nagy" (görögül: megále) jelző nem szó szerint értendő, hanem "régi, előbb" értelemben, vagy, amint azt Herwig Wolfram kifejtette, jelentése nagy valószínűséggel "külső", azaz nem a Birodalomhoz tartozó.

Az ún. Geographus Bavarus (Descriptio civitatum et regionum ad septentrionalem plagem Danubii, IX. század vége) két népcsoportot különböztet meg, a Marhariit és a Merchanit. Míg számos kutató e két törzsnevet, illetve az általuk jelölt népeket ugyanazon etnikai csoport pusztán különböző fejlődési fokon álló részeiként próbálta azonosítani, Boba - a traktátus címében foglaltak ellenére - a Merchanit a Dunától délre eső területekre helyezte. Eggers a maga részéről a magyar Alföldön lakó morvákat véli felfedezni bennünk. A német tudós Morávia Tisza-völgyi elhelyezkedésének esetleges bizonyítékát látja egy Paulus Orosius hispániai pap által a pogányok ellen írt munka angolszász változatában is, amely egy Maroara nevű népről emlékezik meg. Orosius szövegét a IX. században ültették át óangol nyelvre (amely időszakból valóban várhatók a morvákra vonatkozó utalások), ám Orosius V. század elején keletkezett traktátusának az adatai magától értetődően aligha vonatkozhatnak rájuk. Az Eggers által felhozott néhány, a IX. század végéről származó arab történeti és földrajzi munka utalásai pedig olyannyira homályosak, hogy lehetetlen világosan megállapítani, kikre is vonatkoznak.

Míg az előbb felsorolt hivatkozásokat - noha sokszor homályosak és kétes értékűek - közvetlen adatoknak tekinthetjük, a korabeli forrásokban néhány közvetett adat is fellelhető. Így például Einhard Vita Karoli Magni (Nagy Károly élete) című művében a frank király Germaniája "inter Rhenum ac Vistulam fluvios oceanumque ac Danubium" fekszik. Így ez a térség magába foglalná a hagyományos értelemben vett Moráviát is, egy, a Boba feltevéseinek megfelelő, a Dunától délre fekvő morva településterületet azonban semmiképpen sem, hiszen a Visztula forrásvidékét és a Dunakanyart összekötő képzeletbeli vonaltól keletre eső vidék biztosan nem tartozott Germaniához. Boba továbbá, mint Eggers rámutat, egyszerűen nem vett tudomást a salzburgi érsekség 870-71-ben összeállított, Metód ellen irányuló "Fehér Könyve", a Conversio Bagoariorum et Carantanorum című mű 5egyik részletéről. A Conversio elmondja, hogy Mojmir és Pribina szálláshelye "supra Danubium", azaz a Dunától északra (vagy a Dunán túl) volt. Eggers szerint Boba más forrásokat is félremagyarázott. Így például a Lajos herceg keleti hadjáratáról szóló tudósítások őszerinte arról tanúskodnak, hogy a morvák a Dunától délre éltek volna; téves a Német Lajos királynak Rasztiszlav ellen indított hadjáratáról nyújtott olvasata is. Végül a Karlmann-nak apja, Lajos elleni lázadásáról szóló beszámoló, amely említést tesz arról, hogy Lajos ezúttal szövetséget köt Rasztiszlavval, semmiképpen sem utal arra, hogy a morva településterület a Dunától délre feküdt volna. Ezen az alapon Eggers egyetért Bobával abban, hogy a Karlmann-nak apja elleni második (862-863) felkeléséről készült beszámolóból nem következik, hogy Morávia valóban ott helyezkedett el, ahol hagyományosan vélték. Más történeti események és az azokról szóló tudósítások ugyanilyen tanulsággal bírnak. Semmilyen más helytálló következtetést nem lehet levonni belőlük, mint azt, hogy a keleti frank birodalom lázadóinak Rasztiszlav volt az egyetlen potenciális szövetségesük. Ez a helyzet csak azután változott meg, hogy 871-ben, előző évi erőszakos hatalomátvétele után, Szvatopluk került Morávia élére.

Sokkal kevésbé meggyőző Eggers érvelése azokkal a közvetett adatokkal kapcsolatban, amelyeket a hagiográfiai források a szlávok tanítóiról, Konstantin-Cirillről és Metódról, valamint első tanítványaikról szolgáltatnak. Így például a "Felső Morávia" (egyes számú genitivusz alakú) kifejezés nemcsak egy XIV. századi bolgár vita előszavában szerepel, mint Eggers állítja, hanem legalább a XI. századra nyúlik vissza, amint azt a Codex Assemanianus egy egyházi szláv (ószláv) nyelvű említése tanúsítja (145b folio, 21-23. sorok, latin fordítása J. S. Assemaninak, a Vatikán egyik XVIII. századi könyvtárosának köszönhető). A szöveg alátámasztaná a két Moráviáról alkotott elképzelést, adatai alapján azonban nyilvánvalóan "Felső Moráviát" - ahol a Thessalonikiből érkezett barátok tevékenykedtek - kellene távolabb levőnek, Bizánc hatás- és érdekkörén kívül esőnek tartanunk.

Nem világos továbbá, hogy a Naum két vitájában található hivatkozásokból hogyan lehet arra következtetni, hogy Morávia a magyar Alföldön volt. A második vitában a Moráviából az akkor a bolgárok által megszállt Belgrádba vezető menekülés útjának a leírása nem túl sokatmondó, hiszen a Szvatopluk alatti hatalmas kiterjedésű Morávia abban az időben már valóban magába foglalhatta a Duna középső folyásától keletre elterülő vidéket, ha területének magja eredetileg talán jóval messzebb feküdt is északnyugati irányban. A földrengésekből, amelyek Sirmiumban gyakoriak voltak (ám a Dunától északra eső Morva [Morava] völgyében már nem), vagy a vízbuzgárokból, amelyek a Tisza völgyében fordultak elő - legyenek akár irodalmi toposzok, akár valós jelenségek - sem lehet megbízhatóan következtetni az eredeti Morávia hollétére.

Még kevesebb bizonyító erővel bírnak az orosz őskrónika említései Moráviáról és a morvákról, hiszen tudjuk, hogy a kijevi krónikaíró tévedett, amikor azt állította, hogy a szlávok eredetileg a Duna mentén telepedtek le, "ahol - mint írja - most a magyarok és a bolgárok laknak". O. N. Trubacev orosz tudós is kétségtelenül elveti a sulykot, amikor azt feltételezi, hogy a szlávok őshazája valahol a Kárpátoktól délre feküdt, valószínűleg Pannóniában. 6A kijevi Rusz és a csehek földje közötti intenzív kapcsolatok inkább arra utalnak, hogy Morávia földrajzilag közel lehetett Csehországhoz; de vegyük számba Eggers idevonatkozó érveit, amelyeket második könyvében fogalmaz meg ezekről a kapcsolatokról.

A frank évkönyvek és krónikák áttekintése után - amelyeket sokkal alaposabban tanulmányozott, mint Boba - Eggers kijelentette, hogy utóbbinak egy, a Dunától délre elterülő Moráviára vonatkozó elképzelése minden szempontból téves. Állítása szerint ugyanakkor ezek a források nem mondanak ellent egy olyan feltevésnek, miszerint Morávia eredetileg a magyar Alföldön feküdt. Néhány esetben valóban találhatunk olyan utalásokat, amelyek alátámasztanának egy ilyen hipotézist: például a Német Lajos 863. évi megtévesztő manőverezéséről, vagy a keleti frankok és a bolgárok 864. évi közeledéséről szóló feljegyzéseket. Míg Eggers, mint említettem, egyrészt úgy véli, hogy ennek az ősi Moráviának a központja Marosvár volt, másrészt amellett érvel, hogy Nyitrát és vidékét csak 871 és 874 között, Szvatopluk uralkodása alatt kebelezte be Morávia.

Már ez a feltevés is meglehetősen merésznek - jóllehet, nem teljesen elképzelhetetlennek - tetszik, ám a német tudós az igazi meglepetést korábbi könyvének harmadik részével okozza, amelyben a "Szvatopluk alatti Morávia területi és eszmei terjeszkedését" tárgyalja. Meg kell jegyeznünk, hogy a szláv uralkodó hatalmas kiterjedésű államának - melynek eredeti központja állítólag a Dunától délre feküdt - vizsgálata során Eggers elképzelései jóval közelebb állnak Bobáéhoz, mint az előző részben. Ebben az összefüggésben elsőrendű történeti forrásként a korábban említett diocleai pap krónikáját használja, amely azonban meglehetősen kétséges értékű. Eggers a maga részéről igazolni igyekszik megbízhatóságát.

Érvelése vázlatosan így hangzik: Szvatopluk uralkodásának idején országa óriási mértékben kiterjeszkedett. Mielőtt 871-ben hatalomra jutott volna a tulajdonképpeni (a Duna középső folyásától keletre fekvő) Moráviában, eredeti regnuma nemcsak Boszniát foglalta magába, mint Boba megállapította, hanem Szlavónia egy részét is, a Száva és a Dráva folyók között. Míg tehát 870-871-ben, amikor Szvatopluk megfosztotta trónjától nagybátyját, Rasztiszlavot, (a magyar Alföldön elterülő) Morávia egyesült - mondja Eggers - Bosznia-Szlavóniával, a későbbiek során pedig újabb területeket hódítottak meg, illetve el a keleti frank királyságtól, és csatoltak Szvatopluk patrimoniumához. Így például, véli Eggers, 884-ben Alsó-Pannóniát (mely a Balaton körüli térséget, közelebbről Pribina és Kocel volt vazallus hercegségét jelentette), 884-ben vagy 890-ben feltehetőleg Felső-Pannóniát (vagyis a Rába és a Duna között, a Fertő-tó körül fekvő területet) is, továbbá 874-880-ban a "Vulgarii" egész területét (mely a Dunától északra, a mai Szlovákiában a Vág és a Garam folyók mentén lévő vidéket jelentette Nyitra központtal), 890-ben pedig a hagyományos értelemben vett Morávia egész területét és Csehországot.

Kevésbé világos, hogyan vélekedik Eggers a sirmiumi, kiemelkedő jelentőségű vidékről (illetve azonos nevű városáról), amely a Száva alsó folyásától délre terült el egészen Belgrádig. Feltehetőleg bolgár uralom alatt maradt. Eggers véleménye szerint Szvatopluk hatalmas regnumától függtek, vagy személyén keresztül azzal valamilyen dinasztikus kapcsolatban állottak a korábban bizánci fennhatóság alatt lévő, adriai parton elterülő déli szláv területek uralkodói, az északi Kvarner-szigetektől egészen a déli Kotori-öbölig és Shkodrai-tóig csakúgy, mint maga a szárazföldön Szerbia (vagy Raska, Ras város központtal). Továbbá, érvel Eggers, Szvatopluknak a még délebbre lakó szlávok körében is érvényesülő befolyása vagy egyenesen dominanciája fényében kell a diocleai pap krónikájába foglalt adatok jelentőségét értékelnünk. Azt a kérdést, hogy Szvatopluk északon, Dél-Lengyelországban a Visztula mentén élő népekre vagy a (csehektől északra lakó) szorbokra is kiterjesztette-e valamikor az uralmát, Eggers nyitva hagyja ugyan, de nem zár ki egy ilyen lehetőséget.

Nincs terünk arra, hogy a német történész érvelésének minden részletét megvizsgáljuk. Egyik legfőbb törekvése természetesen az, hogy megállapítsa, hogyan és miért írta a diocleai pap szlávokról szóló krónikáját (Regnum Sclavorum címmel, amit később horvát nyelvre is lefordítottak), valamint hogy más, megbízhatóbb források mennyiben hitelesítik a krónikában foglaltakat. Hogy a legbonyolultabb problémát - a távoli Csehország állítólagos leigázását Szvatopluk által (894-ben) - megmagyarázza, Eggers egyrészt azzal érvel, hogy a Nyitra körül elterülő "bolgár" (avar?) vidék hódoltatására csak meglehetősen későn került sor. Másrészt pedig azzal - ami ennél is fontosabb -, hogy nem a hagyományos értelemben vett, a Morva (Morava) folyó északi völgyében lakó morvák igázták le cseh szomszédaikat, hanem éppen ellenkezőleg, a - korszak nagy részében a keleti frank királyság részét képező - csehek hajtották uralmuk alá a Morva vidékét még azelőtt, hogy a fent említett (eredeti) morvákkal együtt Szvatopluk morváinak fennhatósága alá kerültek volna.

Második könyvében Eggers megismételte, illetve alaposabban kidolgozta néhány, a korábbi munkájában felvetett állítását. Így például amellett, hogy újra megfogalmazza előbbi - s teljességgel tarthatatlan, pusztán a diocleai pap krónikájának megbízhatatlan közlésén alapuló - feltevését, miszerint Tomiszlav horvát király Szvatopluk unokája volt, továbbá hogy más, félrevezető vagy alapvetően téves elgondolásokat hangoztat -például, hogy Metód alkotta meg a glagolita írásrendszert, s hogy ő volt a Vita Constantini egyedüli szerzője is -, a német történész újabb könyve számos meggyőző érvet is felhoz.(Tomiszlav állítólagos felmenőiről l. Das "Gro§mährische Reich". 343-350. old. és Das Erzbistum des Method. 90., 92. old.) 7 Valószínűleg igaza van többek között abban, hogy Cirill és Metód tanításai Horvátországban - vagy inkább Dalmáciában és Isztriában - gyökereztek meg a legjobban, abban azonban már kevésbé, hogy Csehország földjén és (az eredeti) Moráviában is kimutathatók lennének. Nem is beszélve Dél-Lengyelországról, ahol Cirill és Metód tevékenységének állítólagos nyomait a legteljesebb gyanakvással kell fogadnunk. Eggers véleménye szerint Csehország egyházi szláv (ószláv) nyelvű írásbelisége a benedekrendi Sázava apátság és a (XI. század korabeli) kijevi Rusz közötti igen szoros kapcsolatok eredményeként alakult ki, majd a XIV. század folyamán annak köszönhetően fejlődött tovább, hogy IV. Károly császár horvát glagolitákat hívott Prágába.

Figyelmet érdemel az a feltevése is, miszerint a kijevi foliók nagy valószínűséggel a déli szláv terület nyugati peremén keletkeztek, és a Szent Péter liturgiája néven ismert kelet-nyugati rítust tükrözik, melyet mind az Aquileai Patriarkátus, mind annak dalmáciai és dél-pannóniai missziós területei is átvettek (Das Erzbistum des Method. 114-118. old.). Továbbá, ha némileg túlzó is, nem elhanyagolható Eggersnek az a gondolata sem, hogy a kijevi foliókban fellelhető cseh (vagy morva) nyelvi fordulatok mögött esetleg Zágráb első (az esztergomi püspökségnek alárendelt) segédpüspöke, a cseh nemzetiségű Duh vagy az ő kíséretének valamely tagja állhat. Annak azonban, hogy Eggers vagylagosan különbözteti meg egymástól az egyházi szláv (ószláv) és az óbolgár nyelvet, aligha van értelme, hiszen egyetlen komoly kutató sem vonta még kétségbe, hogy a Thessalonikiből jött barátok által először leírt nyelv déli szláv, vagy még pontosabban, keleti déli szláv (azaz óbolgár) eredetű volt (Das Erzbistum des Method, 82-86. old.).

Összefoglalásként le kell szögeznünk azonban, hogy Eggers újabb munkájában, jóllehet számos, a német kutató széles körű ismereteiről és a források újszerű interpretációi iránt való fogékonyságáról tanúskodó értékes megfigyelést találhatunk (néhány téves vagy megalapozatlan állítás, sőt olykor kifejezetten zavaró hiba társaságában), az általa eredeti Moráviának vélt terület - a magyar Alföld - régészeti anyaga az, ami a leginkább megkérdőjelezi egész teóriáját; erre vonatkozóan lásd a 4. és 5. jegyzetpontban meg-adott hivatkozásokat. Nem teljesen érthető továbbá, s ez a másik - hasonlóan súlyos - probléma Eggers elképzelésével, miért omlott volna össze az egész érsekség kevéssel Metód halála után, miért nem élhette túl bizonyos területeken a magyarok megjelenését, ha tudjuk, hogy egyes nagy kiterjedésű részei, például Dalmácia és a közvetlen mögötte elterülő vidék, épen és sértetlenül megmaradt, a magyarok beözönlése nem érintette. A Kúria, legalábbis kezdetben, semmiféle jelentősebb nehézséget nem támasztott az idősebb Thessalonikiből jött barát missziós munkájával szemben, segédpüspökének (és utódjának), a német Wichingnek az ellenségeskedése csak időleges volt.

Angolból fordította: Kristóf Ildikó; az angol változatot lásd Budapest Review of Books, 1996 (6) 189-192. old.

Jegyzetek

1 Lásd tanulmányaimat. Henrik Birnbaum: Where was the Center of the Moravian State? In: American Contributions to the Eleventh International Congress of Slavists. R. A. Maguire - A. Timberlake (eds.) Columbus, OH, 1993. 11-24. old; The Location of the Moravian State Revisited. Byzantinoslavica, 54. (1993), 336-338. old.; Zum (hoffentlich) letztenmal über den weitgereisten Method und die Lage Altmährens. Byzantinoslavica, 57. (1996), 188-193. old.; J. Schaeken: Sprachwissen-schaftliche Überlegungen zur geographischen Lage Altmährens'. Byzantinoslavica, 54. (1993), 325-335. old.; Boba Imre legfontosabb e tárgyben írt könyve: Moravia's History Reconsidered: A Reinterpretation of Medieval Sources. The Hague, 1971.; lásd még uő: The Cathedral Church of Sirmium and the Grave of St. Methodius. In: Berichte über den II. Internationalen Kongress für slawische Archaeologie 3, Berlin, 393-397. old. (reprinted in DSS = Die slawischen Sprachen, 8. (1985) 35-40. old; Wo war die 'Megale Moravia'? DSS, 8. (1985), 5-19. old.; Dux Boemorum and the Sclavi Nitrienses in Anonymi Gesta Hungarorum. Ural-Altaische Jahrbücher/Ural-Altaic Yearbook, 60. (1988), 13-25. old. Charles Bowlus: Where was Ninth-Century Moravia? Toward a Structural Analysis of the Frankish Sources, DSS, 10. (1986), 5-36. old.; Imre Boba's Reconsiderations of Moravia's Early History and Arnulf of Carinthia's Ostpolitik (887-892). Speculum, 62. (1987), 552-574. old.; Idem: Franks, Moravians and Magyars. The Struggle for the Middle Danube, 788-907. Philadelphia, 1995.; Otto Kronsteiner: Where was the Center of the Moravian State? DSS, 33. (1993), 113-127. old.; Herbert Schelesniek: Die historischen und politischen Hintergründe der kyrillomethodianischen
Mission. In: Symposium Methodianum, K. Trost et al., eds., Neuried, 1988. 269-279. old.; Gedänken zu einem 'häretischen' Buch. Anzeiger für slawische Philologie, 19. (1989), 181-188. old.

2 Dávid Katalin: Az Árpád-kori Csanád vármegye művészeti topográfiája. Bp., 1974.; L. Margithan: Banatul æn lumina arheologiei - sec. VII-XII. e. n. Timis5oara, 1985.

3 L. elsősorban Á. Cs. Sós: Die slawische Bevölkerung Westungarns im. 9. Jahrhundert. München, 1973. 3-65. old., különösen 57-65. old. igen értelmes tárgyalását a kérdésről.

4 Meg kell itt említenünk, hogy Konstantin Morávia elhelyezkedésével kapcsolatos véleményének a megbízhatóságát nemcsak Herwig Wolfram kérdőjelezte meg (Constantine VII. Porphyrogenitus and His Age. Athens, 1989. 5-14. old.), hanem már korábban Györffy György is; Fehér G. pedig régen rámutatott, hogy a diocleai pap krónikája (horvát változatában Ljetopis Popa Dukljanina) pusztán legendás horvát (déli szláv) hagyományokat örökít meg; l. Á. Cs. Sós: i. m. 58. old. hivatkozásokkal.

5 L. erről elsősorban Herwig Wolfram újabb munkáját: Salzburg, Bayern, Österreich. Die Conversio Bagoariorum et Carantanorum und die Quellen ihrer Zeit. Wien-München, 1995., különösen 87-100. old. A Conversiót az igazság meghamisítása egyik példájaként tárgyalja ugyanő: Einleitung oder lügen mit der Wahrheit - ein historiographisches Dilemma. In: Idem Historiographie im frühen Mittelalter. Wien-München, 1994. 11-25. old.

6 Oleg Nyikolajevics Trubacev: Jazikoznanyije i etnogenez szlavjan (Drevnyije szlavjanye po dannim etimologii i onomsztyiki). In: Szlavjanszkoje jazikoznanyije. IX. Mezsdunarodnij szjezd szlavisztov. Dokladi szovjetszkoj delegacii. Moszkva, 1983. 231-270. old.; idem, Slavica Danubiana Continua. Prodolzenie razyskanij o drevnich slavjanach na Dunae, Beograd, 1996.

7 Mindenesetre meglepő, hogy Tomiszlav királyt csak igen kevés forrás említi név szerint, s származása valójában igen ellentmondásos. Minden valószínűség szerint azonban a Trpimir dinasztiához tartozott, feltehetőleg Trpimir fiának, Mutimirnek (Muncimir) volt a fia; l. például Nada Klaic: Povijest Hrvata u ranom srednjem vijeku. Zagreb, 1975. 275-278. old.; I. Gold-
stein: Hrvatski rani srednji vijek. Zagreb, 1995. 269-301. old. Metódról mint a glagolita írás állítólagos megalkotójáról és testvére életrajzának egyedüli szerzőjéről l. Das Erzbistum des Method. 88., 78. old.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu