BUKSZ - 8. évfolyam, 4. szám (1996. tél)   BUKSZ nyitólap   EPA  
Gyáni Gábor


Utasi Ágnes - A. Gergely András - Becskeházi Attila:
Kisvárosi elit
MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest, 1996.
229 old., 392 Ft


  Szelényi Iván nevezetes szocialista vállalkozás elmélete, mint emlékezhetünk, arra a feltevésre épült, hogy "a közép-európai társadalmak visszatérôben vannak arra a pályára, melyen 1945-1949 között mozogtak (s amely sok vonatkozásban nem különbözött élesen attól, amelyet a századfordulón vagy a két világháború között követtek)" (Replika, 1990. 2. szám, 77. old.). Minden bizonnyal ez a gondolat indította a Kisvárosi elit szociológus szerzôit az 1991-1992 során Balassagyarmaton folytatott kutatásra, melynek keretében hatvan életútinterjút készítettek. A vizsgálódás céljáról így tájékoztatnak a könyv elôszavában: megtudni, "mi történt a középosztályi családokkal a II. világháború utáni években, évtizedekben". Az interjúalanyok kiválasztása, a tudakolt kérdések során viszont határozottan azt kívánták igazolni, hogy az elit, történjék bármi, elôbb-utóbb újrateremti magát mint elitet. Amint az elôszóban árulkodón fogalmaznak: "azt vizsgáltuk, hogy a 30-as években magas státuszt betöltô családok milyen stratégiákat követtek a diktatúra idején annak érdekében, hogy utódaik reprodukálni tudják a szülôk hajdani társadalmi státuszát."
  Ez a kutatói alapállás legalábbis elgondolkodtató. A megfogalmazás ugyanis azt sugallja, hogy a harmincas évek "magas státuszú" családjai mindenkor éltek ilyen stratégiával, tehát elôbb-utóbb visszatértek, mint Szelényi mondaná, a korábbi pályára. Lehet-e csodálni, hogy az eleve eldöntött kérdés (az elit mindenáron képes önmaga reprodukálására) bizonyítást nyer a könyvben részben közre is adott források révén. Ennél problémamentesebb megközelítést nehéz volna kiötölni.
  A könyv azonban, szerencsére, nem csak errôl szól, s az elôszó, ebben a tekintetben pontatlan. Valójában egyedül Utasi Ágnes követi nyomon a múltból a mába vezetô "stratégiai" szálakat, ám A. Gergely András és Becskeházi Attila "a mai kisvárosi elitet" (ez is szerepel az írásaikat összefogó fejezet címében) tűzi tollhegyre. Felismerhetô természetesen számos hasonlóság az ô és Utasi "státuszregenerációs stratégiákat" taglaló elemzéseik között. Mindenekelôtt mindannyian az életútinterjúk forrásbázisán foglalkoznak tárgyukkal. De miközben A. Gergely olykor történelmi elemzést is nyújt, s ezzel magára vállalja Utasi Ágnes feladatát, melyet utóbbi szerzô, akinek ez kötelessége lenne, nem teljesít, egyúttal a mának szentel több figyelmet.
  A könyv úgy épül fel, hogy a szerzôk elôrebocsátják a témáról szóló elemzéseiket, majd közlik forrásaikat, legalábbis a hatvan interjúból huszonnyolcnak az anyagát. A forrásközlésben azonban nem járnak el egyöntetűen. A tizenhét interjút közreadó Utasi a saját szavaival "foglalja össze" a beszélgetések tartalmát. A. Gergely az interjúszövegek rekonstruálása során a maga értelmezését, kommentárját is hozzáadja a közleményhez. Például így: "Föltehetô, hogy nemigen hozott otthonról az elit felé vonzódó indíttatást..." (152. old.); vagy: "Magát nem sorolja az elitbe, de a helyi elit meghatározásánál a vele egy szinten állókat nevezi meg elitként. Külsôre ô is épp közéjük tartozik." (147. old.) Végül Becskeházi az eredeti beszélgetésszövegeket közli, erre következtethetünk az egyes szám elsô személybôl és a kollokviális stílusból egyaránt.
  Mindaz, amit a mai kisvárosi elitrôl a könyvbôl megtudhatunk, jórészt benne van az életútinterjúkban, a többlet csupán annyi, amennyit e forrásból egy képzett szociológus kiolvashat. Ez tömören abban összegezhetô, hogy fölöttébb bizonytalan, kik alkotják manapság egy kisvárosban az elitet, s mi teszi ôket elitté. Természetesen a kutatók errôl mégiscsak kialakítottak maguknak valamilyen elôzetes fogalmat, különben hogyan döntötték volna el, ki kerüljön be interjúalanyaik sorába. Megfontolásaikat azonban nem osztják meg az olvasóval, megelégednek azzal, hogy hipotéziseiket mintegy szembesítik a feltételezett elittagok önképével s az elitrôl vallott felfogásával. A végeredményt így fogalmaznám meg: lehet, hogy létezik már ilyen (kisvárosi) elit, de megfelelô identitása, adekvát csoporttudata többnyire kialakulatlan vagy egyszerűen csak vállalhatatlan. Kár, hogy ezeket a kérdéseket a szerzôk nemcsak nem elemzik, de föl sem vetik.
  A. Gergely és Becskeházi fejezetei sok továbbgondolásra késztetô tanulságot tartalmaznak. Utasi 30-as évek elit családjainak státuszregenerációs stratégiái című tanulmányával szemben azonban több ellenvetésem van. Ezeket három kérdés köré csoportosítom.

1. Miközben Utasi alapvetôen jó áttekintést ad a "helyi státuszhierarchia" meghatározó kategóriáiról, utóbb, a "regenerációs stratégia" bemutatása/bizonyítása során ugyancsak könnyedén tér napirendre e történeti struktúra fölött. Szemléltetésül nézzük meg, milyen azok felmenôinek szociális státusa, akiknek emlékezéseibôl összerakja a valamikori elit késôbbi alkalmazkodási modelljeit. Aligha kétséges, hogy a minta nem az 1930-as évek balassagyarmati elitjét reprezentálja, és azt meglehetôsen hiányosan jeleníti meg. Ennek egyik oka, hogy a felmenôk között többségben vannak a pusztán középosztálybeliek vagy kispolgárok, ráadásul közülük számosan nem is gyarmatiak (!). A tizenhét fôs mintában négy gimnáziumi tanár, három orvos van, akad két kereskedô és egy-egy banktisztviselô, jegyzô, levéltáros, lelkész, pincér, egyetemi oktató, sôt még arisztokrata is. Nem csak az a baj, hogy például az egyetemi oktató debreceni, majd budapesti, a jegyzô egy Balassagyarmat környéki falu tisztségviselôje, az Országház műszaki fôigazgatója budapesti, a banktisztviselô pedig utóbb, Kecskeméten lép elô bankigazgatóvá (azaz az elit tagjává). Súlyosabb gond, hogy az elitstátus megkerülhetetlen ismérvét, a vagyoni-jövedelmi szintet tekintve az interjúalanyok szülei, kevés kivétellel, bajosan tartozhattak a helyi "státusz elitbe". Az egyik kereskedô apáról az utód maga is úgy szól, hogy életmódjában alsóközéposztályinak számított (41. old.); a másik kereskedôrôl pedig megtudjuk, hogy a család csak a húszas évek elôtt élt "igen jómódban", de miután a családfô tönkrement, "csak a kispolgári mód maradt" (47. old.). Vagy: az elitbe tartozhatott-e az az evangélikus lelkész, aki kilenctagú családjával "rendkívül szerény körülmények között élt" (49. old.), és az interjúalany házastársának az apja kávéházi pincér (!) volt az 1930-as években? És vajon az elit tagja volt-e az a gimnáziumi tanár, aki jövedelemkiegészítés végett diákalbérlôket fogadott a lakásába, vagy a gimnáziumi tanár özvegye, aki szintén albérlôtartással igyekezett a "tisztes jómódot" elérni (51., 63. old.)?
  S ha az említettek elithez tartozását kétkedéssel fogadjuk, merôben más okok miatt elfogadhatatlannak tartjuk a közelben lakó arisztokratacsaládnak a balassagyarmati elithez sorolását is; az arisztokraták egész egyszerűen fölötte álltak a helyi elitnek. A szerzônek láthatólag nincs eszköze a korabeli elitstátus azonosítására, melyhez, egyetlen lehetôséget említve, a virilis pozíció nyújthatna történetileg érvényes fogódzót.
  Helyette a minta többségében értelmiségi felmenôi csak arra valók számára, hogy ismételten bebizonyítsa: a feltételezett valamikori elit az iskoláztatás és a magával hozott idegennyelv-ismeret révén utóbb eredményesen állította helyre idôlegesen megrendült középosztályi státusát. Lehet, hogy ez a tézis igaz a két háború közötti értelmiségi (de nem feltétlenül elit) családok leszármazottainak mobilitási stratégiáját illetôen, ám Utasi adós marad annak bizonyításával (pedig ez kitűzött célja), hogy az akkori tényleges elit utódai is egyöntetűen ezt az utat követték. Ehhez a korabeli vagyoni és "hatalmi" elit családok leszármazottainak körébôl kellett volna interjúalanyokat válogatni, vagyis Balassagyarmat példájánál maradva olyanokat, akik a megyei dzsentri és a vagyonos polgárság soraiból indultak. Ők is mind sikerrel regenerálták szüleik státusát? Az ô stratégiáik is egyöntetűen a kulturális tôke mozgósításán alapultak? Kérdések, melyekre ez a minta nem adhat érdemleges választ.

2. Úgy tűnik, a szerzô nincs igazán tudatában, hogy az életútinterjú mint dokumentum, forrás valójában mirôl is szól. Egészen pontosan: Utasi olybá veszi az interjúk tényanyagát, mint a reáltörténelemrôl hozzáférhetô információt, s még csak meg sem kísérli, hogy más források bekapcsolásával ellenôrizze valódiságukat (ezt nevezik forráskritikának). Kész tényként fogadja interjúalanyai megállapításait és szociológiai elméleteket épít rájuk. Így kommentár nélkül hagyja az egyik emlékezô kijelentését, hogy a kórház igazgató fôorvosa "nagypolgári életet élt" (86-87. old.), holott az interjú további részébôl kiviláglik, hogy az egycselédes (!) háztartás életvitele jószerivel csak középpolgári. Sôt másutt ô maga fogalmaz úgy, hogy a gimnáziumi tanár családjában "az interjúalany neveltetése az arisztokratacsaládokban nevelkedett lányok életútjára emlékeztet" (53. old.). Kíváncsi lennék, ugyan mi lehet a közös a kétfajta miliôben akár csak a lányok neveltetése terén?
  Utasi minden jel szerint nem vetett számot az életútinterjú, vagyis az orális történet episztemológiájával. Ezért tévesztheti szem elôl, hogy a kezében tartott forrás olyan narráció, amiben valóság és mítosz (tulajdonképpen: énmitológia) szinte kibogozhatatlanul keveredik egymással. Magyarán: az orális vagy akár az írott emlékezés egyszerre szól a "valóságról" és annak merôben szubjektív átélésérôl és tapasztalatáról, mely utóbbi a mitikus elbeszélésmód törvényei szerint szervezôdik narratív konstrukcióvá. Az életútinterjú, mint minden orális történeti forrás, ezért is lesz meseszerűvé, amelybôl az "igaz" tények nem hiányoznak ugyan, ám a mód, ahogy megjelennek, ami az emlékezés szűrôjén átjutva egyáltalán fennmarad belôlük, végül ahogyan az emlékezô kontextusba helyezi ôket, mind a beszámoló mítosz voltát erôsítik (R. Samuel - P. Thompson, ed.: The Myths We Live By. Routledge, London, 1990).
  Nem a tényleges életstratégiák autentikus forrásai tehát az életútinterjúk, hanem olyan önelbeszélések, amelyek elsôsorban az egyéni életutak interpretációiként tarthatnak számot a kutató figyelmére. Nem a reálfolyamatokról szólnak tehát, hanem a csoportmentalitások által formált szubjektív "valóságmegértésrôl", ám arról valóban primér információval látnak el bennünket. Mindez persze a Kisvárosi elit szerzôi elôtt sem egészen ismeretlen, hiszen Becskeházi Attila már évekkel ezelôtt értôen elemezte az "élettörténet" mint forrás fenomenológiáját Alfred Schütz terminológiáját írása címében is szerepeltetô cikkében (Valóságfelépítés az élettörténetekben. Valóság, 1991. 7. szám). Ennek ismeretében rejtély, hogyan titkolhatták el a témára összeállt kutatócsoport tagjai egymás elôl ilyen eredményesen szemléleti elôfeltevéseiket. Az eredmény nem lehetett más, mint szakmai következetlenség egy többszerzôs munkában.

3. Utasi Ágnes az elmondottakon túl nincs birtokában a témához kapcsolódó történeti szakirodalmi ismereteknek. A szöveg tartalmi fogyatékosságai mellett ezt mindennél jobban kifejezi, hogy a jegyzetekben egyetlen történésztôl származó tanulmányra történik unos-untalan hivatkozás. A dolog pikantériája, hogy Hanák Péter szóban forgó rövid tanulmánya - melynél a szerzô egyébként utóbb írt jobbat és alaposabbat is az adott témáról - a dualizmussal, és nem a harmincas évekkel, és leginkább Budapesttel, s nem a kisvárosokkal foglalkozik. A történeti dokumentálás céljából rajta kívül még gyakran hivatkozott kortárs szövegekkel sem járunk jobban, mert azok is vagy a dualizmusról szólnak (Buday Dezsô), vagy a munkásság s parasztság a témájuk (Földes Ferenc), vagy Utasi a szerzôjük nevét is következetesen rosszul adja meg (Weisz Weis István helyett). A magyarázat, hogy vajon Utasi Ágnes - alibi gyanánt - miért éppen ezeket a nem éppen a szűkebb témához illô korabeli szerzôket és írásaikat idézi, nem nehéz: történetesen éppen ezeket az írásokat, nemegyszer csak írásrészleteket közölte újra másfél évtizede egy cikkválogatás (Értelmiség-szociológiai írások Magyarországon 1900-1945. Vál. Huszár Tibor. Kossuth, Bp., 1981), melybôl szerzônk könnyűszerrel tallózhatott.
  Szóvá kell tennünk azt is, hogy Utasi hivatkozásai úgyszólván kizárólag alibijellegűek. Lássunk néhány beszédes példát. Utasi Bourdieu egy 1978-ban magyarul kiadott tanulmányválogatására (benne a legkülönfélébb témájú írásokkal) történô sommás (mint nála szokás: oldalszám nélküli) hivatkozással véli elintézhetônek annak alátámasztását, hogy a külföldi utazás a háború elôtt a magyar kisvárosi elit körében még fölöttébb ritka, viszont leszármazottaik a késôbbi rosszabb létfeltételeik közepette is élnek a lehetôséggel (37. old.). Vagy: annak megállapításakor, "hogy a Budapesten élô elit családok igyekeztek a háború utáni években is megôrizni az exkluzív magántársaságokat, s ez segítette az elit kör kontinuus fennmaradását" - szerzônk egy francia szerzôpárosnak a vidéki francia arisztokráciáról írt és egy amerikai szociológus szerzôpárosnak szintén nem magyar tárgyú tanulmányát jelöli meg bizonyítékként (70. old.). Vagy: amikor apodiktikusan kijelenti, hogy az elit kör Amerikában, az "emigrációban is funkcionálisan létezett, összegyűjtötte a körhöz tartozókat, a kapcsolati tôke erejével biztosította a státuszreprodukciót és a kör kontinuus fennmaradását", Georg Simmel 1973-ban magyarul kiadott tanulmánykötetét (újfent egy szerteágazó témakört felölelô gyűjteményt) jelöli meg (oldalszám nélkül), valamint Ferdinand Tönnies Közösség és társadalom című művét és Max Weber Gazdaság és társadalom címen 1967-ben magyarul megjelent vegyes írásválogatását szerepelteti a jegyzetekben (76. old.). De az sem kevésbé mulatságos, amikor Arisztotelész Politikája hivatott alátámasztani a szerzô ama megállapítását, miszerint a hajdani középosztályi családok, bár elvesztették 1945 után anyagi javaikat, a kezükön maradt kulturális tôkejavakkal és kapcsolati tôkével mégis visszakapaszkodhattak a középosztályba (22. old.). És a sort hosszan folytathatnánk.
  Mi folyik itt, kérdezhetjük. Mit kíván dokumentálni a szerzô ezzel a fölöttébb szegényes és elvont szakirodalmi apparátussal? A forrásaiból kétkedés nélkül levont ténymegállapításokat aligha hitelesítheti az ókori filozófus, a múlt századi német szociológus, vagy a kortárs nyugati szociológia itt megjelenô néhány reprezentánsa. Vagy pusztán analógiák, elméleti asszociációk sejtetésére szolgálnak a hevenyészett és halvány utalások? De vajon mire kellene asszociálni, amikor még azt a szerény segítséget sem kapja meg az olvasó, hogy adott esetben Simmel vagy Weber melyik írásához kellene fordulnia. Arról azután nem is szólva, hogy ezekrôl a lehetséges képzettársításokról Utasi maga soha egyetlen szót sem ejt.
  Úgy vélem, nem egyébrôl, mint a tudományosság látszatának a puszta fenntartásáról kíván így gondoskodni a szerzô, s a szakirodalmi hivatkozás nála nem több formalitásnál, rituális cselekedetnél. Ami önmagában is minôsíti a produkciót.
  A Kisvárosi elit című tanulmánykötet igen ellentmondásos munka tehát, mert egyszerre nyújt érdekes adalélokat a formálódó vidéki vállalkozói elit világáról (Becskeházi) és a kisvárosi értelmiség öntudatáról (A. Gergely), ugyanakkor arra is példa, mi mindent nem szabad csinálni a tudomány örve alatt.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu