A magyar történetírás történetével foglalkozó első nagyobb feldolgozás a múlt század második felében készült, Flegler Sándor német nyelvű könyve magyarra fordításával. Historiográfiai irodalmunk jelentős állomása 1931, amikor Hóman Bálint szerkesztésében megjelent A magyar történetírás új útjai című kötet. A könyv a két világháború közötti magyar történetírás vezető irányzata, a szellemtörténet jegyében kívánta összefoglalni a magyar és az európai történetírás fejlődését. A kötet egyes tanulmányai azonban - példaként Mályusz Elemér, Szentpétery Imre vagy Németh Gyula áttekintését említhetjük - nem tükrözik a szellemtörténeti pozíciót. Inkább a hagyományosnak tekintett pozitivista módszer jegyében fogalmaznak meg történetírói programot. A magyar historiográfia "virágkorának" (ha nem is aranykorának) a második világháború utáni, egészen a hetvenes évekig terjedő időszak tekinthető. A történetírás történetének fellendülését főként az okozta, hogy a magyar történészek egyik legfontosabb feladatuknak tartották a korábbi történetírók - főként Szekfű Gyula és a két világháború közötti történetírás állatorvosi lovának tekintett szellemtörténet - ostorozását. Ezek a munkák a két világháború közötti időszak berendezkedését és gondolkodását fasiszta jellegűnek minősítve nem utolsósorban a fennálló hatalom legitimálását szolgálták. A monográfiák közül Léderer Emma A magyar polgári történetírás rövid története című könyvét emelhetjük ki, amely a XIX. és XX. századi magyar történetírás fejlődését tekinti át. Léderer szerint a XIX. századi európai történetírást a német historizmus romantikus értékkategóriái - állam, nagy egyéniségek, háború, nemzeti nagyság, intuíció - uralták, a két világháború között ezt Croce, Max Weber, Spengler, Ortega, Collingwood továbbfejlesztette, így a szellemtörténet dominált. A magyar történetírás követi ezt a fejlődést. Miközben a szellemtörténetet, szokás szerint, Lederer kiátkozza, a dualizmus korának történetírásáról pusztán portrékat ad. Nem analizál, inkább csak deklarál.
  Az 1970-es és 1980-as évek immár érettebb historiográfiai irodalmának terméke R. Várkonyi Ágnes terjedelmes pozitivizmus-monográfiája, az Amerikában élő Várdy Bélának a két világháború közötti történetírásról írt könyve, illetve Glatz Ferencnek szintén a két világháború közötti történetírásunkról szóló tanulmánykötete. Várdy Béla, az itthon legkevésbé ismert munka szerzője, rövid vázlatot ad a magyar történetírás fejlődésének teljességéről, ám munkájának középpontjába a Szekfű, Hóman, Deér József, Joó Tibor, Váczy Péter által képviselt szellemtörténetet állítja. Ugyanakkor kitér a szellemtörténet legnagyobb riválisának tekintett Mályusz-féle népiségtörténetre, Domanovszky művelődéstörténeti iskolájára és másokra is. Röviden ennyi előzményre támaszkodhatott Gunst Péter. A szerző korábban is foglalkozott historiográfiai kérdésekkel. Főként az Acsády Ignácról, Marczali Henrikről és a német szociáldemokrata történetírásról írt tanulmányait emelném ki.
  Munkájának első felében Gunst a magyar történetírás kialakulásával és első nagyobb korszakával ismerteti meg az olvasót. Röviden felvillantja az európai összefüggéseket, a középkori keresztény történetírás fő jellegzetességeit, majd sorra veszi a magyar történeti irodalom legfontosabb képviselőit az ősgesztától, illetve annak feltételezett különböző variánsaitól Anonymuson, Rogeriuson, Ákos mesteren és Kézain keresztül a XIV. századi történetírókig, melynek képviselői János minorita barát, Kálti Márk, Kétyi János és Tótsolymosi Apród János.
  A humanizmus időszaka Gunst ábrázolásában Thuróczynál kezdődik; a szerző itt rámutat az európai humanista történetírás fő jellegzetességeire (filológiai kritikai módszer, a geográfiai leírások megjelenése, a kortörténet műfajának alkalmazása, valamint a nemzeti nyelvű történetírás kibontakozása). Részletesen elemzi Brodarics, Verancsics, Forgách Ferenc, Szerémi, Istvánffy, Szamosközy, majd a XVII. századi királyi Magyarország és Erdély (főként Szalárdi János) történetírói teljesítményeit. Rámutat arra, hogy a humanista történetírás kialakításában, elterjesztésében az itáliai historikusoknak, főként Bonfininek és Ransanusnak volt nagy szerepe, ám a kellő feltételek hiányában munkáik a hazai fejlődéstől idegen kezdemények maradtak. Gunst ugyanakkor figyelmen kívül hagyja a XVI-XVII. századi önéletírókat (Kemény János, Bethlen Miklós, később Rákóczi, illetve az erdélyiek, Cserey Mihály, Apor Péter), akik jelentős és korukra jellemző történetírói tevékenységet folytattak. Jelentősen túloz, amikor kijelenti, hogy az "államrezon"-t középpontba állító s legfeljebb történetbölcselő Zrínyi "gyakorló történetíróként messze meghaladhatta volna a kortárs történetírókat" (96. old.), ha több történelmi munkát ír. A történetírás valójában már ekkor megkövetelt némi mesterségbeli tudást (például a filológiai-kritikai módszert), mellyel Zrínyi nem rendelkezett.
  A XVIII. századi magyar történetírást elemezve Gunst - Hóman Bálint felfogását követve - a tudományos történetírás megalapozásáról szól. Gunst - jóllehet a korábbiaknál lényegesen szűkszavúbban - itt is felvázolja az európai előzményeket és párhuzamokat. Miközben rámutat a bollandista, maurinus (Bolland, Mabillon), valamint a protestáns német történetírók (Comring, Leibniz, Puffendorf) úttörő szerepére, nem tér ki az európai történetírás és történetfelfogás (megjegyzem, maga a történetfilozófia is ebben az időszakban jelent meg) egy másik irányzatára: a felvilágosodás főként francia képviselőire. Előrelépést jelentettek ők a történeti gondolkodás fejlődésében, mivel figyelmüket a politikatörténet helyett a kultúrtörténetre, a művelődés, az anyagi-tudományos fejlődés problémáira irányították, tekintetük kiterjedt a földrajzi környezet hatásaira s Európán túlra (Kínára, Indiára, Dél-Amerikára), ami az egyetemes történeti nézőpont kialakulását segítette elő. Ebből következik, hogy Gunst a tudományos történetírás XVIII. századi megalapozásánál főként a jezsuiták (Hevenesi, Timón, Katona, Pray) tevékenységét emeli ki, ezért háttérbe szorul Bél Mátyás jelentősége.
  Gunst két rövid fejezetet szentel a XIX. század derekáig művelt és a neoabszolutizmus kori történetírásnak, melyet nemzeti és romantikus jelzővel illet, jóllehet volt ekkor bizonyos szaktudományos előrehaladás is (Teleki József, de főként Horváth Mihály és Szalay László szintézisei).
  Az 1867-1918-ig tartó időszak Gunst szerint a tudományos történetírás hazai kibontakozásának ideje. Ekkor alakul meg a Történelmi Társulat, ekkoriban indulnak a történelmi folyóiratok, kezdődik és teljesedik ki a bőséges forráskiadás (Monumenta Hungariae Historica, Archivum Rákóczianum). Gunst a történetírás szinte összes irányzatát és alkotóját számba veszi, beleértve a céhes szakmán kívülieket is (Szabó Ervin, a Huszadik Század és köre). Kiemeli a nagy, kollektív történeti szintézis, a Szilágyi Sándor szerkesztette Magyar Nemzet Története jelentőségét, a segédtudományok továbbfejlődését, az egyetemes történettel foglalkozó kutatók tevékenységét, valamint a rokon tudományokban (néprajz, földrajz, antropológia, régészet, nyelvészet) elért eredményeket.
  Könyvének további részében Gunst a két világháború közötti magyar történetírást elemzi. Mint írja, Trianon után a történetírás fő céljának a revízió megalapozását, előkészítését és a forradalmak elleni fellépést tartották, ezért felerősödtek benne a nacionalista momentumok.
  Ez a szellemi és politikai közeg is adott lehetőséget a szakmai továbblépésre, mely legfőbb eredményeinek egyike a Fontes-sorozat megindítása. A szakmai színvonal emeléséhez hozzájárultak a Domanovszky-tanítványok doktori disszertációit tartalmazó mezőgazdaság-történeti tanulmányok, Mályusz Elemér két sorozata, a (Domanovszkyval és Hómannal együtt szerkesztett) Magyarság és Nemzetiség, illetve a Település- és Népiségtörténeti Értekezések című, amely Mályusz tanítványainak doktori disszertációit tartalmazta. A Teleki Intézet felállítása 1941-ben szintén pozitív fejlemény, ez az intézet később a kelet-európai összehasonlító történetírást tűzte ki programul. Miközben a korszak fő irányzatának természetesen a Szekfű vezette szellemtörténeti iskolát tekinti Gunst, nem tartja jelentősnek a népi írók (Szabó Dezső és Németh László) magyar történelemmel kapcsolatos nézeteit. Szerinte ezeknek nem volt a tudományos életre gyakorolt érdemleges hatásuk, amint a történelmi materializmus szellemében fogant munkáknak sem.
  Monográfiája befejező részében a szerző a historiográfia 1945 utáni alakulásával foglalkozik, immár fölöttébb szelektív módon. Figyelemmel kíséri az intézményrendszer további alakulását, az Akadémia Történettudományi Intézetének a felállítását, ami többek között a történettudomány "sztálinizációját", államosítását jelentette. Kitér az ekkor kiadott forráskiadványok jelentőségére, az új folyóiratok megindítására, a történetírás új irányzatainak kibontakozására; főként a gazdaságtörténeti iskolát, a társadalomtörténeti kutatásokat, valamint a társtudományok (például a turkológia vagy a néprajz) új eredményeit tartja fontosnak.
  A második világháború utáni történetírásunkból különösen Szabó István, Wellmann Imre, Ránki György és Szűcs Jenő életművét emeli ki. Nem szerencsések ezek a rövid összefoglalások, hiszen Gunst nem kerít sort az életművek mélyebb elemzésére, helyette csupán néhány soros, igencsak sematikus "szinopszist" ad az említett történészek munkáiból. Ráadásul kizárólag azokat tárgyalja, akik a kézirat lezárásáig meghaltak. Áttekintéséből kimarad az akkor még élő Benda Kálmán, Kosáry Domokos, Berend T. Iván, Szabad Görgy, hogy csak a legfeltűnőbb hiányokat említsem.
  Fel kell tenni a kérdést: hozott-e új eredményeket Gunst monográfiája, s jelent-e előrelépést valamilyen téren a korábbi munkákhoz képest?
  A kérdés megválaszolásához persze mindenekelőtt tisztázni kell, hogy a könyv milyen célból készült. A munka bevezetőjéből egyértelműen kiderül, hogy összegzését Gunst tudományos igénnyel írta meg. Feltehető persze, hogy elsősorban az egyetemi oktatás számára készített segédanyagot. Erre ő maga nem utal, de e célra egyébként is alkalmatlan a monográfia alapvetően deskriptív, a történetírók életpályáját sok esetben túlságosan részletező jellege. Egyetemistáinktól pedig nem várható el, hogy Szamosközy vagy Forgách Ferenc életrajzát vágják be - historiográfia címén.
  Mindezek tükrében a feltett kérdésre egyértelműen nemmel kell felelnünk. Gunst művének fő hiányossága, hogy a szerző minden különösebb koncepció nélkül írta meg könyvét, s az messze elmarad a historiográfia nemzetközi szakirodalmának színvonalától. Ebből (is) adódik a könyv szembetűnő aránytalansága. Gunst nagyjából 100 oldal terjedelemben (és két fő fejezetben) ábrázolja a magyar történetírás kialakulását és középkori kibontakozását, majd ugyanilyen terjedelmet szán (hat fejezetre tagolva) a XVIII. századtól napjainkig tartó tudománytörténetnek. Ez a szokatlan terjedelmi felosztás egyszerűen érthetetlen, hiszen a XIX. és a XX. század a tudományos történetírás (a könyv valódi tárgyának) időszaka. Ezzel az aránytalansággal szorosan összefügg, hogy Gunst mindinkább mellőzi (a XIX. századtól teljesen el is hagyja) az európai történetírás fejlődésének bemutatását, jóllehet historiográfiánk nem érthető meg főként a német, de más történetírások elemzése nélkül sem. A nemzetközi szakirodalom ismeretében Gunst könnyűszerrel kialakíthatta volna azt a vázat, melynek keretébe a magyar történetírás fejlődése illeszthető. Ez a szakirodalom (Barnes, Iggers, Breisach) kimutatta, hogy az alapvetően történetellenes középkor után - mutatis mutandis - a XVI-XVIII. század a kritikai történetírás kialakulásának az időszaka, mely sok tekintetben (a források összegyűjtése és kritikája, a segédtudományok kialakulása, az önálló történeti tanszékek létrehozása) megteremtette a XIX. századi historizmus alapjait. Ez a német gyökerű irányzat azonban csak azt a fajta professzionális történetírást honosította meg, mely elsősorban a filológiai kritikán alapult. A történetírás tudományos értelemben vett modernizációjára csak a XX. században került sor, amikor a New History, az Annales vagy a Geschichte und Gesellschaft fő céljának az elmélet- és modellalkotást, a kollektív és törvényszerű jelenségek bemutatását s az egyéb társadalomtudományokkal való kooperációt, az interdiszciplinaritást tekintette. Érdemes lett volna Gunstnak is átgondolnia, hogy a történetírás e fokozatos modernizálódása (amely egyes szerzők szerint szorosan összefüggött a társadalom modernizálódásával) mennyiben ment végbe a magyar fejlődésben. Így teljesen más megvilágításban látnánk például a XVIII. századi jezsuita forrásgyűjtő iskola szerepét. Világossá válna, hogy dualizmuskori történetírásunk a profess zionális történetírás alapjait vetette meg Magyarországon (melyhez képest a Huszadik Század köre, de Szabó Ervin is módszertanilag korszerűtlen), s a történetírás valódi modernizációjára a két világháború közötti időszakban, főként Hajnal István, Mályusz Elemér és Domanovszky Sándor iskoláiban történtek kísérletek.
  Hangsúlyozni szeretném, hogy a történetírás fejlődésének ez csak az egyik lehetséges elemzési szempontja. De még mindig használhatóbbnak tűnik, mint a fogalmi megközelítés teljes hiánya. Ráadásul ebbe a keretbe még a történetírás legújabb törekvései is beilleszthetők, hiszen a posztmodern historiográfia (legújabban például Ankersmit) az említett modernizációs iskolákkal szemben foglal el új pozíciót, több szempontból visszanyúlva a XIX. századi historizmus eszköztárához. Mindez azonban még nyomokban sincs meg Gunst könyvében; a szerző a historiográfiai folyamat semmilyen fogalmát sem dolgozza ki. Az egyes korszakok deskriptív bemutatása csak mozaikdarabok esetlegességével egészül ki.
  Meg kell említeni végül a könyv néhány tárgyi tévedését és egyéb fogyatékosságát is. Mindenekelőtt kifogásolom, hogy nélkülözi az elemi tudományos apparátust, azaz nincsenek benne jegyzetek. Erre pedig feltétlenül szükség lett volna, már csak az egyes korszakokra vagy történészekre vonatkozó szakirodalom bemutatása miatt is. Egyebekben pedig Szekfű A magyar állam életrajza című monográfiája nem 1917-ben (176. és 178. old.), hanem 1918-ban jelent meg magyarul. A Három nemzedék 5. könyve nem 1935-ben (177. és 180. old.), hanem 1934-ben, a Mi a magyar pedig nem 1941-ben (180. old.), hanem 1939-ben látott napvilágot. A hatvanas évek keletnémet szakirodalmának felfogását visszhangozza Meinecke "őskonzervatív"-nak minősítése (181. old.). A kevésbé elfogult szakirodalom kimutatta, Meinecke szemléletében jelentős fordulat állt be az első világháború után, s a hatalmi kérdések, a külpolitikai szuverenitás problémái mellett jelentőséget tulajdonított ebben az időben a parlamentarizmusnak, a népszuverenitásnak is. A névmutató a 173. és a 181. oldalon jelöli Szabó Dezsőt, azt sugallva, mintha a két személy azonos lenne, holott a 173. oldalon a debreceni történészről, a 181. oldalon pedig a népi íróról esik szó. Szabó István A magyarság életrajza című monográfiája nem 1942-ben (183. old.), hanem 1941-ben; Mályusz Elemér A magyar történettudomány című könyve pedig nem 1943-ban (183. old.), hanem 1942-ben jelent meg. Deér János és Dobrovics Aladár neve helyesen: Deér József és Dobrovits Aladár. Elírás az is, hogy a Gesta Kálmán-kori folytatását Gunst 1009-re és 1016-ra teszi (16. old.); a helyes évszám mindkét esetben egy évszázaddal későbbi.
  A könyv irodalomjegyzékében szintén található néhány elírás, például Márkus László A szociáldemokrata történetfelfogás (nem pedig "történetírás") fejlődéséhez címen írt monográfiát 1963-ban; Glatz Ferenc Klebelsbergről szóló tanulmánya 1969-ben s nem 1970-ben jelent meg; Hajnal István munkáiból nem a Történetírók Tára, hanem a História Könyvek sorozatban jelent meg válogatás. Felróható a szerzőnek az is, hogy az irodalomjegyzék döntően csak az 1960-as évek historiográfiai tanulmányait említi, holott azok nagy része mára enyhén szólva el- avult. Nagy szegénységi bizonyítványa lenne történeti irodalmunknak, ha Szekfű Gyulát például még mindig Pach Zsigmond Pál vagy Mérei Gyula feltüntetett tanulmányaiból kellene megismernünk.
  Végezetül: az egyes történészéletművek elemzése helyett álló portrék során Gunst gyakran alkalmazza a "nagy formátumú" jelzőt. Ez az üres jelző nem többre, csak arra szolgálhat, hogy az igazi történetírói teljesítmény analitikus megközelítését (és értékelését) megkerülje.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu