Lehet-e a polgári öntudatról kiállítást rendezni?

  "A századfordulóra urbanisztikailag is megfogalmazódott nemzeti és polgári öntudat tárgyakban megtestesült, időben az előzményekből felvezető és a jövőbe továbbvivő speciális analízis az, amit újkori Kiállításnak nevezünk" - ezzel a grammatikailag és gondolatilag is kissé pongyolán összerakott mondattal fogalmazzák meg célkitűzésüket a rendezők a kiállítási vezető előszavában.
  Mire vállalkozhat egyáltalában egy várostörténeti állandó kiállítás? Lehetséges és gyakran alkalmazott megoldás egy várostörténeti gyűjtemény legjellegzetesebb, legérdekesebb darabjainak valamiféle kézenfekvő kronológiai vagy tematikus csoportosításban történő bemutatása. Oly gazdag kollekció esetében, amilyennel a Budapesti Történeti Múzeum rendelkezik, ez már önmagában is elegendő lenne ahhoz, hogy a látogató élményekben és ismeretekben gyarapodva távozzék. Szerencsésebb azonban arra törekedni, hogy a tárgyi anyag ne csupán érdekesség és illusztráció legyen, hanem a laikus néző számára is kifejezzen valami olyat, amit leghatásosabban és legtalálóbban éppen az adott koncepció kifejtése szempontjából válogatott, csoportosított, adjusztált tárgyakkal lehet elmondani. "A történeti kiállítás egy adott szakaszában - írja Vörös Károly egy több mint 30 évvel ezelőtt megjelent, de aktualitásából azóta sem veszített tanulmányában - valamennyi kiállított tárgynak vagy érzékeltetett fogalomnak (szerkezeteknek, ruháknak, eszközöknek és eszméknek) egy, a fejlődést a maga összetettségében és ellentmondásában kifejezni képes - és belsőleg is megfelelően súlypontozott - vezetőgondolatnak kell alárendelve lennie: minden kiállított tárgy összefüggésében e vezetőgondolatnak kell tükröződnie: ami természetesen együtt jár a muzeológia hagyományos műfaji kereteinek a történeti kiállítás során akár legteljesebb felbontásával is." (Néhány szó a történeti muzeológiáról. Századok, 1965. 891. old.) Nyilvánvaló, hogy a jó történeti kiállítás készítésének conditio sine qua nonja annak a "vezetőgondolatnak" a megtalálása, ami a rendelkezésre álló anyagból, a fenti elvek alapul vételével, kibontható.
  Egy Budapest történetéről szóló átfogó kiállítás vezérfonalául, csak felületes végiggondolás eredményeként is, számos, a muzeológia eszköztárának sokrétű és hatásos alkalmazására, szakmailag is új szempontok, összefüggések "múzeumi nyelven" történő kifejtésére ösztönző téma kínálkozik. Csak példálózva: egyik lehetőség a város legtágabb értelemben vett fizikai és topográfiai fejlődésének középpontba állítása, a városszerkezet, a jellegzetes városképek, épülettípusok, életterek korszakonként módszeresen visszatérő ábrázolása. Hálás feladat lehet a városi életforma nagy változásainak bemutatása, vagy éppen Budapest az ország életében játszott szerepének érzékeltetése, a fővárosi funkció elemeinek kibontakozása és egységbe szerveződése. A rendezők által választott szempont: a város életében időről időre visszatérő pusztulás és újjászületés ritmusa szerinti tagolás mint alapötlet kiváló. Ennek gondos kidolgozása, a látogató számára jól felismerhető, áttekinthető "blokkokba" szervezése, a különböző korszakok pusztításai "eredményének" érzékletes és sokoldalú megjelenítése kétségkívül a város arcának egyik lényeges karakterjegyét tette volna intenzíven átélhetővé helybeli és idegenből érkező vendég számára egyaránt. Ez a jól befogadható, egyértelmű vonalvezetés azonban az anyag elrendezéséből sajnos hiányzik. Ehelyett az installáció által hangsúlyossá tett - nemegyszer magukat a kiállított tárgyakat is háttérbe szorító - szimbolikus elemek hivatottak ezt a megfelelő pontokon a néző emlékezetébe idézni. Úgy tűnik, hogy az alkotók ezt a szerkezetet inkább csak ürügynek szánták a fentebb idézett valódi "vezetőgondolat": a polgári öntudat városmegtartó és megújító ereje felmutatásához. A rendezők ugyancsak igényes feladatot állítottak maguk elé. Egy ilyen elvont, összetett, ráadásul fogalmilag is meglehetősen labilis jelenséget, mint a "polgári öntudat", a muzeológia sajátos formanyelvén kifejteni, újszerű, némileg meglepő, komoly várakozást keltő vállalkozás.
  A kiállításra érkező elsőként öt főpolgármester - Ráth Károly, Fülepp Kálmán, Huszár Aladár, Sipőcz Jenő és Ripka Ferenc - méltóságteljes, díszmagyaros portréjával találja szemben magát. Ezekből az urakból valóban sugárzik az öntudat; hogy ez mennyiben "polgári" és mennyiben inkább "hivatalnoki", azon a főpolgármester egykorú jogállásának és funkciójának ismeretében érdemes elgondolkodni, kár, hogy erről sem itt, sem a későbbiekben nem kapunk információt. Hangulatteremtő felvezetésnek ezek a képek kiválóan alkalmasak, de a várostörténetben valamennyire járatos látogató már itt némileg zavarba jön: vajon a rendezők a kifüggesztés sorrendjével is mondani akartak valamit, vagy egyszerűen csak annyival fáradságosabb lett volna a főpolgármester-portrékat a hivatalviselés sorrendjében elhelyezni? (A helyes sorrend ez esetben Ráth, Fülepp, Ripka, Huszár, Sipőcz). Apró hiba lenne, ha önmagában állna, és nem lenne jellemző arra, hogy a kiállítás egészében mennyire lazán kezelték a kronológiai rendet.
  A XVIII. század és a XIX. század elejének bemutatása, egyes bírálható részletek mellett is, alapjában jól megoldott. Az elrendezés itt világos és ötletes, az installáció ízléses és mértéktartó, egészen addig, amíg a reformkori "mellékfolyosót" elhagyva fel nem bukkan a Lánchíd oroszlánjának nem egészen életnagyságú, de a kiállítási teret így is csaknem betöltő mása. A monumentum gazdag jelképes értelme érthetővé teszi, hogy csábítónak tűnt ennek kiaknázásával élni, aligha szerencsés azonban, hogy ilyen mértékben foglalja el az amúgy is szűkösen rendelkezésre álló teret, lehetetlenné téve hatékony kihasználását. A látogatónak el kell haladnia az 1848-1849-es tabló előtt ahhoz, hogy ráleljen Széchenyivel és a híddal kapcsolatos képi és dokumentációs anyagra, az egész kiállítás egyik legszebb, mintaszerű enteriőrje, Alter és Kiss, Calderoni Váci utcai kirakatsora pedig valósággal félhomályba bújik a hatalmas oroszlán mögött. A következő lépésnél, minden átmenet és magyarázat nélkül, máris az Andrássy útnál járunk, sajátos módon csak ezután következik Andrássy Gyula és a Közmunkatanács - e kétségkívül fontos szerv mellett - a három város közigazgatási egyesítése úgyszólván elsikkad. A nagyváros kiépülését látványos, de meglehetősen ötletszerűen összerakott fotóanyag szemlélteti.
  Elmarad ugyanakkor több olyan, korábban már szépen kibontakozni kezdő mozzanat továbbvitele, amelyek pedig a kiállítás koncepciója szempontjából alapvető kérdésnek tűnnek. Így a XVIII. századi és a század eleji rész még nagy figyelmet fordított a "polgár"fogalom értelmezésére, a polgári jogállás mibenlétének, a vele járó kötelmeknek és lehetőségeknek megismertetésére. Ha már vezérfonalként a polgári öntudat urbanisztikai megfogalmazását választották a rendezők, akkor mindenképpen indokolt lenne bemutatni, hogy a feudális értelemben vett polgári státusz eltörlésével a város lakosainak többsége még korántsem tekinthette magát a város polgárának is. Nem csupán jogi értelemben volt ez így (hiszen tudjuk, hogy a lakosság túlnyomó része kívül rekedt a választójogon). A polgár-fogalom megőrizte társadalmi exkluzivitását, hiszen kategorikusan kirekesztette a proletárt (még annak stabil egzisztenciával bíró, a városban már gyökeret eresztett elemeit is). Azt a széles réteget pedig, amely jövedelemszintjét, életformáját tekintve a polgárinak tekintett standard alatt, de a proletár felett helyezkedett el, ugyancsak nem fogadta be fenntartás nélkül. A korabeli polgárság zöme persze magától értetődőnek tekintette, hogy a privilegizált státusz és a morális értékek között szoros kapcsolat van, a város szellemisége csakis a polgári rétegekből táplálkozhat, a bizonytalan körvonalú tömegként szemlélt alsóbb rétegek annak legfeljebb némi materiális áldásait élvezhetik. A rendezők mintha maguk is ezt a felfogást fogadnák el, amihez persze kétségkívül joguk van. Ez azonban oda vezet, hogy az urbanisztikai fejlődésnek kizárólag a polgárság önreprezentációjaként is felfogható elemei vonulnak fel a kiállításon, ami természetesen lehetséges és jogosult válogatási szempont. Azonban mindennemű utalás nélkül arra, hogy ez nem volt azonos magával a városfejlődéssel, már a történetiségtől való elkanyarodást jelez. Miután nem építészeti, hanem történeti kiállításról van szó, talán nem illetlenség feltenni a kérdést: vajon a függőfolyosó és az általa szimbolizált lakástípus és életmód nem legalább annyira jellegzetesen budapesti, mint Ybl és Hauszmann legszebb homlokzatai?
  Természetesen nem a polgári jólét valamiféle didaktikus "ellenpontozását" hiányoljuk; éppen a választott tematika valóban történeti ábrázolása kívánná meg annak érzékeltetését, hogy a város társadalmának életmódjára általában a tisztes szűkösség volt a legjellemzőbb. A minta és eszmény a nyugati típusú pogárság volt, de szinte minden réteg szűkösebben élt, mint azt saját társadalmi állásához méltónak tartotta. Maga a városszerkezet, az épületek is sok tekintetben ennek a helyzetnek a kőbe vésett lenyomatai.
  A kiállítás első részében a rendezők minden lehetőséget megragadtak a soketnikumúság érzékeltetésére. Sajnálatos, hogy a későbbiekben az asszimiláció és az akkulturáció problémaköre úgyszólván egyáltalán nem jelenik meg, holott ez megint csak magát a "vezérszólamot" tette volna gazdagabbá és hitelesebbé. Az öntudatos urbánus polgárság önmaga nemzeti értékét és jelentőségét a konzervatív, antiurbánus erőkkel szemben nem utolsósorban éppen azzal igazolta, hogy Budapest alkalmasnak bizonyult a tömeges asszimiláció kohójának szerepére.
  A városszerkezet átalakulásának érzékelését nehezíti, hogy a kiállítás ezen szakaszában már alig látni térképet. Diagramot, grafikont, egyéb ábrát pedig egyáltalán nem. Lehetséges, hogy az alkotók valamilyen okból kifejezetten idegenkednek ezek felhasználásától. Amennyiben ennek oka az az óhaj, hogy maguk a tárgyak beszéljenek, akkor viszont nehezen védhető, hogy nem fordítottak gondot a világos kronológiai tagolásra, az egyes gondolati egységek egyértelmű elkülönítésére. Érthetetlen, hogyan kerülhet Horthy bevonulása és az irredenta emlékmű a Tanácsköztársaság elé, és a sort még hosszan folytathatnánk. Úgy fest, mintha itt már csak azokra a látogatókra gondoltak volna, akik a "történetet" amúgy is tudják, és a kiállítást az "üzenet" kedvéért nézik meg. Ebből eredően az 1914 utáni blokk, úgy vélem, mind tartalmában, mind kivitelében méltatlan az esemény rangjához (bár jó részletek természetesen itt is vannak), ezért nem is kívánok bővebben foglalkozni vele. Csupán két mozzanatot emelnék ki: szegénység, nyomor ábrázolása a kiállításon egyedül itt, a húszas évek elejénél fordul elő, a háború és a felbomlás következményeként. A másik: 1944-nél foglalkozik a fővárosi zsidóság tragédiájával, de sehol nem utal arra, hogy ennek a város társadalmában milyen mélyre nyúló gyökerei voltak, holott ez a tematika középpontjába állított polgárság és polgári öntudat kérdéséhez a legsajátabban hozzátartozik. A néző végső soron úgy összegezheti a látottak tanulságát, hogy a város belső vitalitásából fakadó, alapvetően egészséges, ellentmondásmentes fejlődést mintegyen rendre megszakítottak külső erők. A belső feszítőerőkről még jelzések, utalások szintjén sem kapunk képet.
  Egy történeti kiállítás, közvetítse bár a legpontosabb, legkorrektebb ismereteket, csak akkor tölti be igazán a feladatát, ha gazdag és ötletes látványelemekkel, emlékezetes enteriőrökkel is megajándékozza a látogatót - olyanokkal, amelyek még évek múlva is "beugranak", ha a témáról olvas vagy hall. Az itt tárgyalt kiállítás bőségesen kínál ilyeneket. Első kétharmadába a rendezők érezhetően igen nagy munkát fektettek, felvállalták az eltávolodást a bevált múzeumi sémáktól. Kár, hogy a végeredmény egyenetlen színvonalú, és nem minden tekintetben meggyőző.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu