Kézdi Balázs:
A negatív kód
Kultúra és öngyilkosság
Pécsi Tudománytár,
Pécs, 1995.
155 old. (Pannónia Könyvek)
Kézdi Balázs több
évtizedes elméleti és gyakorlati munkájának
szintézisét adja ebben a könyvben. Sok oldalról,
gazdagon ír témájáról. Koherenciát
ne nagyon várjon a kötettől az olvasó, de élvezetes
és tanulságos munka.
A bevezető fejezet alaposan
körüljárja az öngyilkosság definiálására
tett kísérleteket, a definíció nehézségeit,
s végül is jó összképet ad a lehetséges
megközelítésekről. Sokat hivatkozik Shneidman
alapvető könyvére, s többek között átveszi
belőle azt a listát, amely az öngyilkosság kutatásának
kurrens aspektusait öleli föl, szám szerint tizenhatot.
Kézdi mongráfiájának sokoldalúságát
mutatja, hogy a tizenhat aspektus között csupán három
akad, amellyel egyáltalán nem foglalkozik.
Végül, híven
a könyv címéhez, a szerző a definiálás
fonákját is bemutatja, ugyancsak Shneidman nyomán:
azokat a téveszméket és előítéleteket,
amelyek az öngyilkossággal kapcsolatban a köztudatban
élnek:
- aki öngyilkosságról beszél, az soha nem követi el;
- az öngyilkosságnak nincsenek előjelei;
- aki öngyilkos akar lenni, az mindenképpen meg is akar halni;
- aki egyszer hajlik az öngyilkosságra, bármikor megteheti;
- öngyilkossági krízis utáni javulás azt jelenti, hogy megszűnt a veszélyeztető tényező;
- mindenki, aki öngyilkosságot követ el, vagy akar elkövetni, elmebeteg. Az öngyilkosság pszichotikus cselekvés.
A recenzens számára
nem igazán meggyőző ez a lista, az első három
állítást például nem érzi jellegzetes
téveszmének, legalábbis a magyarországi diskurzusban
nem. Éppen ezért hiányolom, hogy a szerző nem
támasztja alá állítását hazai
adatokkal, hivatkozásokkal. Kézdi mindenesetre azt ígéri,
hogy könyvében igyekszik megcáfolni ezeket a tételeket,
de a valóban érvelő cáfolattal adós
marad.
A definíciós kísérleteket
tömör és informatív áttekintés követi,
ez az öngyilkosság magyarországi alakulásával
ismerteti meg az olvasót, mind történeti változásait,
mind területi megoszlását, mind a nemek szerinti különbségeket
bemutatva. A recenzensben maradt némi hiányérzet:
túlságosan tömörre sikerült ez az áttekintés.
Négy oldalnál mindenképpen többet érdemelt
volna ez a téma!
Alaposságával kárpótol
viszont a következő fejezet, amelyben az öngyilkosságra
adott különféle elméleti magyarázatokat,
magyarázatkísérleteket veszi sorra Kézdi. Szemügyre
veszi az erkölcsi, vallási, filozófiai megközelítéseket,
az elmeorvosi értelmezéseket, az alkoholizmus és az
öngyilkossági hajlam összefüggéseit, a szociológiai
elméleteket. Ezt a kissé csapongó, de informatív
ismertetést a szerző azzal a tanulsággal zárja,
hogy az öngyilkosságot mint jelenséget nem a természettudományok
felfogását követve kell megmagyarázni s előre
jelezni, hanem oksági magyarázat helyett megértésre
kell törekedni. Ez Kézdi szerint az öngyilkosság
hermeneutikai fölfogását jelenti. Divatos a dolog, de
ettől a segélyszolgálat sokat tapasztalt vezetője
valószínűleg nem akar majd lemondani arról,
hogy előre lehessen jelezni az öngyilkossági szándékot.
A hermeneutikai felfogás
ismertetésével veszi kezdetét a könyv alapvető
gondolatmenetének kifejtése, amely a kultúra és
az öngyilkosság kapcsolatára vonatkozik. Kézdi
a Clifford Geertz-féle szemiotikai kultúrafogalmat teszi
magáévá: "...az ember jelentések maga szőtte
hálójában függő állat. A kultúrát
tekintem ennek a hálónak, elemzését pedig éppen
emiatt nem törvénykereső kísérleti tudománynak,
hanem a jelentés nyomába szegődő értelmező
tudománynak tartom" - idézi Geertzet. Ebből a kultúrafölfogásból
Kézdi ahhoz a következtetéshez jut el, hogy az, amit
ő "magyar szuicid szcénának" nevez, az a magyar kultúra
jele, azaz a magyar kultúrát mint kód tükrözi.
Az egyes ember tehát, amikor öngyilkosságot követ
el, erre a kultúrára reflektál, hiszen ez az öngyilkosságra
utaló jelek rendszereként szerepel a számára.
Ez a jelrendszer kommunikációban, diskurzusban ölt testet.
Az öngyilkos kommunikációt pedig az öngyilkosok
segélykiáltásában (cry for help) véli
a szerző megtalálni. Ezen a ponton kissé tekervényessé
válik a kifejtés, a szerző a válság
fogalomtörténetétől a pécsi sürgősségi
telefonszolgálat mint a kríziskommunikáció
modelljének bemutatásáig jut el. Ez végül
is ahhoz a megállapításhoz vezet, hogy a szuicid telefonálók
beszédmódját a tagadó grammatika uralja. Ezeken
a lapokon zavaró - különösen a recenzens konzervatív,
talán vaskalapos mentalitása számára - Kézdinek
az a módszere, hogy nagyon általános, tudományelméleti
metafejtegetéseket kever olykor esetlegesnek tűnő konkrétumokkal.
Itt sokkal többet szerettem volna megtudni a vizsgálat részleteiről,
pontos eredményeiről. De a szerző két rövid
bekezdésben elintézi a dolgot, s a fenti, tagadó grammatikára
vonatkozó megállapítás után eljut az
alapkövetkeztetéshez: az öngyilkosjelöltek segélykiáltásaiban
tapasztalható negativitás a magyar kultúra negatív
kódját testesíti meg.
Ezt az argumentumot egy sor nyelvi
jelenség villanásszerű bemutatása követi,
a nyelvi relativitástól a grammatikai struktúrák
szerepén át a beszédaktus-elméletig, de a recenzensnek
itt is nehezére esik megtalálni azokat a meggyőző
érveket, amelyek csakugyan elvezethetnének ahhoz a nagy horderejű
következtetéshez, amelyet végső összefoglalásként
Kézdi Balázs így fogalmaz meg: "...a magyar szuicid
szcéna - circulus viciosus, vagyis az önpusztításra
referáló diskurzus konstituálja önmaga tárgyát.
Nyelvünkben reprezentált kultúránk a negativitást
(tagadást) preferálja, amely annak a történelmi
helyzetnek és tendenciának a tudatosítási törekvése,
hogy a valóság (a létezés) nem felel meg a
lehetőségnek (a lényegnek), s a pozitív tartalom
csupán a tagadás tagadásaként ragadható
meg. Az egyes emberek számára - akik ezt a kultúrát
elsajátították - a >>meghívott halál<<
a szorongás megszüntetésének természetes
(evidens), a kultúrából következő lehetőségeként
jelenik meg. Nem mi választjuk a kódokat, azok választanak
minket." (Kiemelések Kézdi Balázstól) Úgy
tűnik, ez kissé nyakatekert megfogalmazása annak a
gondolatnak, hogy az egyéni öngyilkosságot mint megoldási
lehetőséget a kulturális minták kínálják,
a kulturális minták pedig a nyelv azon sajátosságában
ragadhatók meg, hogy a tagadó grammatika dominál benne.
Izgalmas és tetszetős
elgondolás ez, csak az a baj, hogy kissé sovány az
empirikus alátámasztása. Kézdiék megvizsgálták
a tagadások gyakoriságának alakulását
Dante Isteni színjátékában a Pokol XIII. énekében,
amely az öngyilkosokról szól. Kétféle
releváns eredményre jutottak. Egyfelől kiderült,
hogy az öngyilkosokról szóló énekben mind
az eredetiben, mind a fordításokban sokkal több a tagadás,
mint az azt megelőző és követő XII., illetve
XIV. énekekben. Ez támasztaná alá azt az állítást,
hogy a tagadás grammatikája fejezi ki az öngyilkosságot.
Másfelől azt is tapasztalták, hogy a magyar fordításokban
több a tagadás, mint az olasz eredetiben, s ez a különbség
az egyre későbbi fordításokkal csak nőttön
nőtt: az olasz eredetiben 23, Angyal János 1878-ból
származó fordításában 25, Szász
Károly 1885-ös fordításában 29, Cs. Papp
József 1910-es fordításában 27 és Babits
Mihály 1912-ből származó fordításában
44 tagadószó fordul elő. A magyar fordításokban
tapasztalt trendet ráadásul párhuzamba lehet állítani
az első öngyilkossági makrociklussal, amelynek során
az 1870-es évektől az első világháború
kezdetéig megduplázódott az öngyilkosságok
száma. Első pillantásra csakugyan nagyon meggyőzők
ezek az adatok, de nincs igazán kizárva itt a véletlen
szerepe, nem kapunk statisztikai becslést arról, mennyire
lehetünk biztosak abban, hogy valódi összefüggéssel
van dolgunk. Nem kapunk információt arról, vajon ebben
az időszakban más európai kultúrákban
hogyan alakultak ezek a jelenségek, vagy akár arról:
a Pokol XIII. énekének más nyelvekre lefordított
változataiban hogyan alakul a tagadások aránya. Egyáltalán,
Kézdi tézisének igazolásához sokkal
nagyobb összehasonlító nyelvészeti apparátus
felvonultatása volna szükséges. A recenzens szívesen
megtudott volna többet arról is, hogy konkrétan milyen
grammatikai szerkezeteket tekintettek negatívnak. Ezeket az adatokat
nem pótolják az olyan anekdotikus mozzanatok, amelyeket a
szerző lábjegyzetben közöl - akár egy tévéműsorban
elhangzott morbid viccről, akár a magyar és a német
madárijesztők közötti különbségről.
Rövid ismertetést olvashatunk
a történelem-lélektanról is, amelynek az a funkciója,
hogy a monográfia legterjedelmesebb fejezetét felvezesse:
Széchenyi biográfiájával igyekszik értelmezni
azt a kölcsönhatást, mely szerinte a magyar öngyilkossági
viszonyok és a kultúra között fönnáll.
Ehhez alapos tanulmányokra támaszkodva Széchenyi Naplóját
használta föl, s az ebből vett idézetekkel érvel
amellett, hogy Széchenyit mindvégig jellemezték önpusztító
késztetések. Lebilincselő pszichoanalitikus fejtegetéseket
olvashatunk ebben a fejezetben, amelyek megalapozottságát
a recenzens kellő pszichiátriai és történészi
kompetencia híján nem tudja megítélni. Laikus
olvasóként nekem mindenesetre ez a rész nyújtotta
a legtöbb élvezetet, bár arról nem győzött
meg, hogy a negatív kód tézise csakugyan kiállja
a szigorú tudományos próbát.
A könyv második része
terjedelmét tekintve jóval kisebb súlyú, mint
az első, mindössze 15 oldal. Ez azonban tömör és
szakszerű beszámoló arról, miként működik
a pécsi SOS-telefonszolgálat, s ennek két évtizedes
működésében miként tükröződnek
a magyar öngyilkossági trendek. Jól illeszkedik ehhez
a gyakorlatibb második részhez az öngyilkosság
magyar nyelvű szakirodalmának gazdag bibliográfiája.
Kézdi Balázs könyve
értékes munka, széles körű ismeretanyagot
dolgoz föl eredeti módon. Izgalmas az a nyelvi relativitás
elvében gyökerező hipotézise, hogy a rendkívül
magas magyar öngyilkossági arányt az az ördögi
kör tartja fönn, amellyel a kultúra az anyanyelven keresztül
az öngyilkosságot mint megoldási mintát generációról
generációra közvetíti. Jó esettanulmány
ennek alátámasztására a Széchenyi Napló
részletekbe menő elemése, de nem magyaráz meg
egy sor jelenséget (például a makrociklusokat). Tükröződik
a könyvben a gyakorlati szakember több évtizedes tapasztalata,
s erénye az a nyughatatlan kíváncsiság, amely
a magyar öngyilkosság talányára igyekszik elfogadható
válasszal szolgálni. A rendkívül változatos
nézőpontok között ugyanakkor gyakran elvész
a kifejtés koherenciája, s a recenzensnek az a benyomása,
hogy a különféle magyarázó elvek között
a szerző kissé önkényesen szelektál, az
érvei alapjául szolgáló empirikus adatok megbízhatósága
iránt pedig nagyobb bizalmat kellene ébresztenie. A hermeneutikai
felfogásra való utalását inkább kibúvónak
érzem a tudományos bizonyítás kötelezettsége
alól. Pedig Kézdi Balázs fölveti a lehetőségeket
(például összehasonlító nyelvészeti
kutatásét), de nem járja végig. Úgy
tesz, mintha állításai alátámasztásához
ilyesmire nem is volna szükség. Egy jó szemű kutató
azonban alapötletet találhat e könyvben jó néhány
kutatási tervhez.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu