Köztes-Európa 1763-1993
(Térképgyűjtemény)
Összeáll.: Pándi Lajos.
Osiris-Századvég Kiadó, Budapest, 1995. 798 old., 1800 Ft 

  A tavaly karácsonyi könyváradat egyik meglepetése ez a kötet, amelyet a szegedi egyetemen oktató Pándi Lajos készített közvetlen munkatársa, Bárdi Nándor és nagyszámú fiatal közreműködő segítségével. A térképeket Molnárné Kasza Katalin rajzolta. Köztes-Európa szokatlan, eredeti munka, eltér az újabban idehaza is örvendetesen szaporodó történeti atlaszoktól (vö. BUKSZ, 1993. Ősz), mind tér- és időválasztását, mind speciális tematikáját tekintve. Sokban különbözik a hozzá hasonlóan Kelet-Közép-Európa történeti áttekintésére vállalkozó, nemrég napvilágot látott amerikai-kanadai atlasztól is (Paul R. Magocsi: Historical Atlas of East Central Europe. University of Toronto Press, 1993). Az eltérés egy igen lényeges szempontból nem a Pándi-féle vállalkozás javára szól: amazok pazar kiállítású, színes atlaszok, hozzájuk képest a Köztes-Európa fekete-fehér térképlapjai szegényeseknek, elavultaknak tűnnek. Viszont sok van belőlük; 330 A4 formátumú egész oldalas térkép, csaknem ugyanannyi kiegészítő kistérkép kap helyet a kötetben, ami páratlan részletezést tett lehetővé. Mindegyik térképhez hosszabb szöveges magyarázat, kommentár, igen sokszor kimerítő statisztikai adatközlés járul.
  A szövegek információgazdagsága gyakran meghaladja a térképekét. Óriási gyűjtőmunka eredménye ez a vaskos kötet. Elismerést érdemel a tematika sokrétűsége, az összeállítás ötletgazdagsága, az alkotói szándék merészsége. Olyan méretű a vállalkozás, ami szinte túlterheli egy kisebb szakmai közösség kompetenciáját.
  A meglepően szűkszavú előszó (21. old.) szerint a munka célja "a Köztes-Európára települt birodalmak ellen kibontakozó nemzetállami törekvések vizsgálata az utóbbi negyed évezredben". Választott térségét az összeállító a modern kori történelem mozgó "határsávjaként" jellemzi, amely Finnországtól Görögországig, Csehországtól Moldováig terjed. A "Köztes-Európa" definíció a térség meghatározásának más kísérleteihez ("Kelet-Európa", "Kelet-Közép-Európa" stb.) hasonlóan "politikai indíttatású", egyben "értékválasztást rejt: a független kisállami régiót mint Európa és Oroszország ütközőzónájának ideáját". Az egész régióra az "etnikai sokszínűség, kevertség és töredezettség" jellemző, "továbbá rövid időszakoktól eltekintve az, hogy kisnemzeti államegyüttesét külső birodalmi központokból irányítják, jellemzőjük továbbá a permanens protestálás e birodalmi irányítás ellen: a nemzetállami törekvés mint már-már e kisnemzetek mozgásformája".
  A kötet tehát a nemzeti törekvések gerjesztette szüntelen mozgások regisztrálására készült. Ennek megfelelően "etnikai viszonyok és politikai határok közötti összefüggések kimutatására" koncentrál, "valamint a világtörténelem szokásos ábrázolása során a látószögből kieső, a régió és önismerete szempontjából fontos kérdések bemutatására törekszik". Ezt a célkitűzést az összeállító maradéktalanul megvalósítja, hiszen nemzet és állam, etnikum és terület kölcsönviszonyát minden elképzelhető változatban megvizsgálja.
  Tágabb történeti régiónk meghatározása és főként határainak kijelölése mindenkor az egyik legnehezebb feladat, bármely szempontból történjen is az áttekintés. Többféle eljárást lehet követni. Pándi a nemzetállami törekvés mint örök mozgásforma vizsgálatánál - a történetiséget némileg háttérbe szorítva - napjaink valóságából indul ki. Nemcsak a régió nemzeteit összegzően áttekintő 1. térkép magyarázatai tükrözik ezt, hanem kötetének egész felépítése is. A kronológia szerinti tárgyalást ugyanis mintegy keretbe foglalja két nagyobb egység. A kötet nyitó fejezete a mai "államalkotó" nemzeteket veszi sorba, míg az utolsó az általuk alkotott államokat. Szerzőnk megítélése szerint térségünkben a finn, a három baltikumi, a három nyugati szláv és a magyar nemzet államalkotó, továbbá a délszlávok közül a szerb, a horvát és a szlovén, valamint az albán, a román, a bolgár és a görög. A 15 nemzet 19 (esetleg 20) államot alkot. Ily módon állama van ugyan, mégsem "államalkotó" a montenegrói, a bosnyák, a moldován és a makedón. Hogy a moldovánt minden további nélkül beolvasztja a románba, talán érthető. Kevésbé, hogy miért kérdőjelezi meg a montenegróiak szerb mivoltát (olyan ez, mintha az osztrákok németségét vitatnák el), a makedónnál a "státust" kifogásolja. A jelek szerint ambivalens Pándi viszonya a fehéroroszokhoz. Hol beveszi őket a köztesnek minősített régióba, hol nem. Az "államalkotó" nemzetek nagy tablóján nem tünteti fel őket, a történeti régiók teljes körű áttekintésének szentelt 1. térkép szöveges részében tételesen megtagadja tőlük a régióhoz való tartozást, viszont a gyűjtemény zárófejezetében (316- 317. térkép) külön egységként megvizsgálja Belorusszia területállományának történeti alakulását. A kötet más térképein is a régión belüliként szerepel ez az ország. További kételyek támadnak Ausztria és Ukrajna kapcsán. Nemzeteik szintén kimaradtak az államalkotóknak kijáró tisztességből, viszont a részletes tárgyalás során a különféle témáknál többször szerepelnek. Ausztriának a két világháború közötti részben önálló témákat is juttatott az összeállító.
  A fenti megjegyzésekkel mindössze jelezni kívántam a gyűjtemény teoretikus megalapozásának bizonytalanságait; nem szándékozom új vitát nyitni a régió(k) mibenlétéről, esetleg a nemzetfogalomról vagy akár a nemzetté válás sajátos problémáiról a kelet- és délkelet-európai térségben. Mindezekkel sokat foglalkozott már a hazai és a külföldi szakirodalom - az előszó állításával ellentétben. Végül is az olvasó a kötet változatos anyagaiból képet nyerhet a folyamatokról akkor is, ha felfogása bizonyos kérdésekben eltér az összeállítóétól.
  Az alapvető történeti rész gondosan tagolt. Az első világháborúig tartó első nagy egység három időmetszetben követi a változásokat. Előbb a XVIII. század második felét és a XIX. század elejét kitöltő viharos átalakulások kerülnek sorra, amelyek kezdő mozzanata a hétéves háború, záróeleme a bécsi kongresszus teremtette átalakulás. Az utóbbi jelentősége legalábbis a vizsgált régió északabbi felénél kézenfekvő, ám az, hogy miért éppen a hétéves háborút választotta nyitó elemként szerzőnk, nem derül ki - az 1763-as dátum a főcímbeli kiemeléssel külön nyomatékot is nyer. A következő időegység sajátos módon a nemzeti mozgalmak európai győzelme címet kapta, ennek anyagát a bécsi és a berlini kongresszus közti időben végbement átalakulások szemlézése alkotja, míg az 1878-tól 1914-ig tartó következő szakaszt a nemzetállamok megszilárdulásaként nevezi meg kötetünk. A két utóbbi fejezetcím természetesen inadekvát, hiszen a szóban forgó térségben 1878 előtt köztudottan csak az aprócska görög állam volt független, a bomló Oszmán Birodalmon belül önállósodó (azaz szűk belső autonómiával bíró) szerb és román állam aligha tarthatta magát "győztesnek". Ami ennél sokkal lényegesebb: a térség túlnyomó részét uraló Habsburg-Monarchiában, a porosz-német és a cári birodalomban sem 1878 előtt, sem utána nem találkozunk "győztes" és "megszilárduló" nemzetállamokkal, csakis birodalmi alávetettséggel - ha szűkebb témánkon belül maradunk. Az összeállítás konkrét anyagai természetesen ez utóbbiról szólnak.
  Ha az előszóban említett független kisállamiságot mint végcélt komolyan vesszük, egyetlen klasszikus (lezárt) időszakkal számolhatunk, ez a világháborúk közti két évtized. Ekkor a vizsgált országok zöme tényleg köztes állapotba került. Itt válik valósággá a Pándi Lajos által említett "kisnemzeti államegyüttes", amely létrejöttét a Habsburg-Monarchia eltűnése mellett a német és az orosz nagyhatalom meggyengülésének köszönheti. Addig is maradt fenn, amíg e két szomszéd újból meg nem erősödött, és egymásra nem talált. A kötetben e kor vizsgálata ugyancsak hármas bontásban kapott helyet. Az első megnevezett téma az ütközőzóna kialakulási folyamata 1914-től elnyújtva a fejezetcím szerint 1926-ig, valójában ennél is tovább; a középső fejezet súlypontja az 1920-as évek belviszonyainak országonkénti megvilágítása, majd megint egy különös cím alatt (Köztes-Európa és a modern birodalmak) következik az 1930-as évek végétől a második világháború befejezéséig tartó periódus tárgyalása. Természetesen adódó külön egység a köztességét veszítő táj szovjet befolyás alatti korszakának ábrázolása, végül pedig a térség ütközőzóna jellegének restaurálásával (a legutóbbi rendszerváltozással) foglalkozó fejezet kerül sorra.
  Éppen ez az utolsó rész, az 1989 utáni évek ismertetése hozza a legizgalmasabb újdonságokat. A földrengésszerű politikai átalakulások - a többi részhez hasonlóan többfajta megközelítést érvényesítő - regisztrálása a napi krónika frissességével hat ránk. Gondoljunk csak a jugoszláv válságra! Talán nem egy történeti térképgyűjtemény a legalkalmasabb forma még le nem zárult folyamatok gyakran bizonytalan források alapján történő ábrázolására. Ráadásul némely térképlap (285., 296.) alig több formaságnál, csupán arra szolgál, hogy a leíró szöveg helyet kaphasson a gyűjteményben. Okkal feltételezhető az is, hogy nem minden megállapítás bizonyul majd időtállónak, hiszen már ma az alaptalan legendák körébe utalandók az olyan állítások, hogy Finnország 1991-ben területi követeléssel fordult volna a volt szovjet birodalomhoz (604., 666. old.); nehezen hihető ma, a csecsen válság idején, hogy "az oroszok az összes nemzetiségi terület kizárásával kívánnak nemzetállamot teremteni" (598. old.); végül újságolvasó ember szintén nem hiheti el, hogy az egyesült Németországból - 1994 szeptemberében - nemcsak a szovjet, de a nyugati csapatokat is kivonták volna (612. old.). Ennek ellenére helyeselhető, hogy a szerző a szó közvetlen értelmében napjainkig viszi a térség történetének tárgyalását. A fentebbi példák csupán az információtengerből kiragadott apróságok. Komolytalan dolog viszont Zsirinovszkij új orosz birodalmiságot hirdető blöffölésének a Die Welt interjúja alapján helyet adni a kötetben (284. térkép) - még ha a világ újrafelosztásáról szóló eszmefuttatását hatásosan lehet is térképre vinni.
  A további érdemek közt említeném a finn esetnek és a baltikumi térségnek szentelt szokatlanul nagy figyelmet, avagy a bonyolult és kényes balkáni viszonyok (makedón és albán problémák) aprólékos és kiegyensúlyozott tárgyalását. A szerző több alapkérdést részletesen is körüljár, példaként a vallási-felekezeti megoszlást és a migrációs folyamatokat említhetném. A kötet - bár kiemelten kezeli "az államalkotó" nemzeteket - kellő figyelmet fordít az egyéb nemzetek, etnikumok, kisebbségek (a zsidóság, a cigányság, avagy a térség számos vidékén jelentős németség) népszámlálási adatokra alapozott és az országoknál kisebb közigazgatási egységek szerinti térképi bemutatásának. Az összeállító vállalkozott a XX. század politikai struktúráinak érzékeltetésére is: minden korszaknál témalapokat készített a parlamenti választásokról, amelyek a pártviszonyok ábrázolására szolgálnak. Ezek jól jellemzik a nagy rendszerváltozások idejét (az 1945, ill. 1989 utáni választások), viszont a két világháború közti kor alkotmányos parlamentarizmustól nyílt diktatúráig ívelő sokfajta rendszerének és ezek országonkénti eltérésének az érzékeltetésére kevésbé alkalmasak a véletlenszerűen kiválasztott esetek.
  A gyűjtemény igen gyakran túllép a címében megadott földrajzi és kronológiai kereteken, a horizont így "határtalanul" kitágul, de egyben a kötet eklektikussá is válik. Nehéz belátni, milyen alapon kapott helyet Köztes-Európában a tőle több ezer kilométerre lévő Birobidzsan (29. térkép), avagy a Volgai Német Köztársaság (24. térkép), önmagukban bármennyire érdekesek is. Aligha ennek a gyűjteménynek feladata az olyan témák feldolgozása, mint "Szibériai száműzetési helyek a cárizmus alatt", "Munkatáborok a Szovjetunióban", "Külföldi munkaerő Németországban 1941" (90/a, 141. és 218. térkép). Elvileg kevésbé kifogásolható az európai kontinens egészét a nagy fordulópontokon bemutató lapok szerepeltetése, köztük azonban gyakoriak a semmitmondó általánosságokra korlátozódók ("A Szent Szövetség Európája", "Európa a berlini kongresszus után 1878" /49. és 72. térkép/). Ugyanez áll az olyan térképekre, mint "A Nagy Háború, 1914-1918", avagy "Az Egyesült Nemzetek szervezete 1945-1955" (111. és 274. térkép). Elhagyásuk nem lett volna veszteség.
  Kötetünk sokszor kalandozik a messzi múltba. Így a jelenkori viszonyok történeti előképeinek bemutatása érdekében a vizsgált 20 mostani állam többségénél legalább melléktérképen bemutatja a hasonnevű középkori állami (államszerű) képződményeket is. Románia esetében egyenesen Dácia provincia jelenik meg (321/a térkép). (A szlovákokkal a szerző mostohán bánik: Nagymoráviáról elfelejtkezik.) Szerepel még - a példa kedvéért - "A baltikumi Német Lovagrend hanyatlása", az "Ipeki Patriarchátus", vagy "A Szepesség elzálogosítása", mi több: egy térkép "Burgenland zálogterület 1346- 1766" címmel (45., 173., 165/a, 170/a térkép).
  Egy ilyesfajta gyűjtemény ritkán teljes. Jelen esetben mégsem a hiányokat tenném szóvá - ellenkezőleg. A kötet vaskos és túlméretezett. Indokolatlanul sok az ismétlődés, néha öncélú a részletekbe bocsátkozás. A 6-8. térkép külön-külön sorra veszi az észt-lett-litván nemzeteket, majd a 88. térkép visszatér rájuk "A Baltikum etnikai viszonyai" címszó alatt. Külön lap a "Görögök az európai Törökországban", melyet követ egy másik "Görögök a Török Birodalomban" címmel (19., 20. térkép). Hasonlóképp gyakorlatilag azonos információkat nyújt az 50. és 53. térkép. Jellegzetes: amikor a zárófejezet az egyes államok területi változásainak történetét összegzi, a szerző szinte minden pontban kénytelen a kötet korábbi lapjaira visszautalni - vagyis témájának minden elemét előzőleg már (alkalmanként többféle bontásban is) tárgyalta. A rengeteg tematikus átfedés lehetőséget kínál ugyan újabb szöveges adatok közrebocsátására, ám a térképeknél a kevesebb, de átgondoltabb több lenne. Talán itt az alkalom, hogy az utóbbiakról néhány általános megjegyzést tegyek.
  A térképek minden olyan esetben, ahol egyetlen lapon különnemű információkat nagyobb mennyiségben kell(ene) közölni, nagy megpróbáltatásnak teszik ki az olvasót. Különösen áll ez az azonos térséget érintő sokfajta határmegvonás szinkron bemutatására. A régió egyik fő sajátosságát, a kurta előszóban is kiemelt etnikai töredezettséget, kevertséget, összetettséget lehetetlen fekete-fehérben ábrázolni mégoly ravasz raszterek felvonultatásával is. A nehézségeket az összeállító csak részben volt képes ellensúlyozni azzal, hogy minél kisebb részletekbe ment bele. A főtémákhoz csatolt kistérképekre mindez fokozottabban érvényes: a maszatos, apró ábrák gyakran használhatatlanok. Egy esetleges új kiadásnál érdemes volna (az ismert anyagi nehézségek ellenére is) megkísérelni egy lényegesen kisebb terjedelmű, de tematikailag jól szerkesztett kötetet megjelentetni, akár a legszerényebb színes technikával is.
  A földrajzi nevek írásmódja viszont kizárólag a szerkesztés gondosságán múlik. A névhasználat szabályozása mindig nehéz, s gyakran nemcsak szakmai vonatkozásai fontosak. De akármilyen meggondolás vezeti is a szerzőt, mindenképpen elvárható tőle a következetesség és az egyöntetűség. Ennek hiányát tapasztalni ebben az összeállításban. Néhány példa illusztrálhatja a helyzetet. Egyazon oldalon elhelyezett, ugyanazon témát tárgyaló két térkép közül az egyiken Filippopol szerepel, a másikon Filibe (65, 65/a), avagy Szaloniki és Solun (323, 323a), esetleg Skodra-Skutari-Shkodra (65, 65/a, 66). Hol Skopje szerepel, hol Szkopje, de a változatosság kedvéért néha Üszküb is. A 67. térképen egymás mellett áll Prisÿtina és Krusevo (két betű ugyanazon hang jelzésére). A szövegben és a mellérendelt térképen eltérő a név: Kovno - Kaunas, Vilno - Wilno (160. térkép), vagy Drinápoly - Adrianopel (189/a térkép). A kísérőszövegben is gyakori az egyazon oldalon eltérő használat (hol Varsó, hol Warszawa - hol Krakkó, hol Kraków, mindkettő 160. térkép). A 682. oldalon egymás mellett találjuk a Temesvár és a Timis5oara alakot. Teljességgel érthetetlen, miért írja át a kötet a bolgár városneveket gyakran a szerb ábécé betűivel: Svisÿtov, Balcÿik, Lovecÿ, sőt Ruscÿuk. Anakronizmus 1910-ben Burgenlandról, avagy Vajdaságról és Kelet-Ruméliáról beszélni (54., 220. old.), 1940-ben (!) Jediszant említeni (221/b térkép). Más: az "Észtföld" elnevezés alkalmazása félrevezető lehet, hiszen nemcsak egy tartományt jelöl, de ugyanezt a kifejezést az észtek lakta területre is alkalmazzák. Végül: az usztasák államát nem kellett volna Horvát Királysággá átkeresztelni (460. old.).

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu