"Teljesen abszurd lenne 1541 és
1989 között párhuzamot vonni, abba a végső
fokon mellékes mozzanatba kapaszkodva, hogy a török csapatok
1541-ben vér nélkül foglalták el Budát,
s a szovjet csapatok 1989-ben vér nélkül kezdték
elhagyni Magyarországot, ami annyit is jelentett, hogy a nyugati
befolyás ettől az időponttól kezdve vér
nélkül válhatott tetszőlegesen naggyá
[...]
Csakhogy [...] 1541-et megelőzően
a török magyarországi jelenlétéhez rendkívül
pozitív magyar illúziók, pozitív várakozások
fűződtek, s nem annyira a török katonai hatalom,
mint inkább ezek az illúziók >>eredményezték<<
az 1541. évi gyászt, a szultán megjelenését,
akit épp a legmagyarabb magyarok az akkori történelmi
szituációban örömmel vártak. S innen már
csak egy lépés kell a szkepszishez, hogy vajon nem fűződtek-e
nálunk 1989-hez és 1990-hez olyan illúziók,
amelyek az örömnek ezt a két évét egy újabb
nemzeti gyász kezdetévé tehetik?"
1
A Budapesti Történeti
Múzeum legfrissebb - Budapest az újkorban című,
Történelmi pillanatok egy nagyváros életében
alcímmel ellátott - állandó kiállítása
az intézmény alapfeladatainak ellátásán
túl is nagy hatású jövőképformáló
tényező. "A kiállítás tárgya
annak a Budapestnek a megszületése, amely az 1896. évi
millennium idejére már képessé vált
arra, hogy világvárosként mutassa meg magát.
A századfordulóra urbanisztikailag is megfogalmazódott
nemzeti és polgári öntudat tárgyakban megtestesült,
időben az előzményekből felvezető és
a jövőbe továbbvivő speciális analízis
az, amit Újkori Kiállításnak nevezünk"
- olvashatjuk a kiállításhoz kapcsolódó,
annak címével megegyező várostörténeti
vezető indító sorait Buzinkay Géza és
Vigh Annamária - a kiállítás koncepcióját
kidolgozó szakemberek - tollából. A rendszerváltásként
számon tartott, 1989-1990-ben lezajlott politikai fordulat, valamint
az 1996-os magyarországi millecentenárium közeledte
lehetségessé, egyúttal szükségessé
tette a feladat megvalósítását. Indító
idézetünk - mely Kemény Zsigmond Zord idő című
regényére támaszkodik - akarva-akaratlan gondolatébresztő
"idéző-jelek" közé helyezi jelen Újkori
Kiállítás időintervallumának a török-,
illetve a szovjet áfium megszüntével kijelölt határait.
Talán megbocsáthatatlan történelmi udvariatlanság
lenne párhuzamokat keresgélni az 1514-ben Dózsát
saját népével föletető hazai szellemi
elit pár évtizeddel későbbi - a török
fennhatóságot elősegítő - magatartása
és a mai írástudók többségének
külhoni, pillanatnyilag éppen euro-amerikai befolyást
igenlő, kollektív és individuális ambíciói
között. E geopolitikai "szükségszerűségből"
fakadó erőjáték - államforma-elnevezéstől
független, személyes mohóságra és morális
felelősségre lebomló komponensei folytán -
a társadalom szellemi- és hatalmi hierarchiáját,
mindennapi életének köz- és magántereit,
településeinek változásait is alapvetően
érinti. A mi Budapestünk jövőjét is.
Első látogatásom
alkalmával - némi téblábolás után
a Budavári Palota "E" épületének első
emeleti kerengőjén - a "presszóvég" felől
sikerült rátalálnom Budapest újkorára,
a Palota barokk udvarát több oldalról övező
termekben. Méghozzá - ha engedhetünk a kiállítás
és rendezőinek (egyik) "eszmei üzenetét" is szimbolizáló
Lánchíd majdnem 1:1-es méretarányú oroszlánjai
keltette asszociációk csábításának
- egy különös, "horizontálisan megtört gerincű
híd" alaprajzi elrendezésében. Másodszori tanulmányutamon
már felfigyeltem az előtér falaira applikált
szürke nyilakra, melyek nyomán eloldalazhattam a kiállítás
tulajdonképpeni "nyitányához": Lotharingiai Károly
"allegorikus" diadalívéhez, "amely a török várvédők
feletti győzelmet, mint Európa összefogásának
eredményét tünteti fel" - szürke papírmaséból,
alaprajzi pozícióját illetően kényszeredetten
az érkezési irány felé fordítva, a kerengő
4,80 méteres belmagasságához is alkalmazkodva. E nyomorúságosan
monumentális, szocreál május elsejéket idéző
arcosoliumon átvonulva, már az eredeti elképzeléseknek
megfelelő kronológiai sorrendet betartva tekinthettem meg
az anyagot. A "híd-metaforát" ismételten átélve
egyáltalán nem bántam már, hogy első
felkerekedésemkor a túlsó vég felől
jöttem. Hiszen miféle híd az, amelyiken csak az egyik
irányban szokás közlekedni? Bár az "erős
bástya" jelszót nem oly régen sikerrel szabotáltuk,
vizuális- és egyéb ízlésvilágát
mint "haladó hagyományt", úgy tűnik, elevenen
tartjuk. E kiállítás félig-meddig bevallott
törekvése térivé emelt dilemma: leszünk-e
"jó híd" az ezredforduló Európa-házának
keleti kapujában? Hankiss Elemér Találjuk ki Magyarországot!
című televízió-műsorában tette
fel a kérdést, vajon arra a bizonyos "hídra" keleti
szomszédaink felől is hasonló vendégszeretet
fogadja-e az érkezőt, mint mondjuk a Bécsből
jövőt? Ugyanolyan készségesen segítjük-e
nálunk kevésbé "gazdag" szomszédainkat Európához
csatlakozni, miképp azt mi magunk, mintegy "tanulmányi ösztöndíjként"
az euro-amerikai hatalmaktól elvárjuk? A demokrácia
helyi gyakorlatának rejtélyeiben kevéssé jártas
Földlakó számára az is furcsának tűnhet,
hogy az a bizonyos "mindenkire kötelező hídpénz"
vastagon megfizetendő a szegényebb és védtelenebb
néprétegek számára, míg a tehetősebbek
ingyenes kedvezményben részesülnek, függetlenül
attól, bel- vagy külhoni polgárról van-e szó.
Ám a tárlat egyik feliratát olvasván megnyugodhatunk,
nem újdonság ez errefelé, hiszen így volt már
a késői feudalizmus (avagy: korai újkor) Pestjét
és Budáját összekötő - még
Széchenyi Lánchídját megelőző
idők - "pontonhíd-vámja" esetében is. (És
talán lélektanilag is meg kell békélnünk
azzal, hogy bármely hatalom képviselői közül
kevés embernek adatik Mahatma Gandhiéhoz fogható morális
szilárdság, hiszen ez a magatartás a jól felfogott
elitközérdekkel szembeni árulásnak tűnne.)
Tetszett, hogy nem csalás, nem ámítás: az újkori
Budapest - legalább a Budavári Palota "E" épületének
emeletén, ellenőrizhetően - eltérő irányból,
életfelfogásból és társadalmi pozícióból
is, egyenlő eséllyel megközelíthető.
"Nagyon tetszett, de az oroszlánok
a legszebbek." (Klein Viktória III/A) - olvashatjuk a Vendégkönyvben.
A kiállításról szóló írásra
felkért Földlakó nem tehet mást, mint saját
tévedéseit vállalva, megpróbál őszintén
beszámolni észrevételeiről, jóllehet
minden gondolata önmagán is számon kérhető,
hiszen a bőrén érzi, milyen dolog komolyabb támogatások
(le)kötelezettségeitől mentes szabadsággal múzeumépítésben
részt vállalni, valamint a nagyközönség
érdeklődésére számot tartó kiállítást
rendezni. Legfelületesebb összbenyomása szerint olyan
e tárlat, mintha az Osztrák-Magyar labdarúgó-örökrangadót
a két nemzeti tizenegy kispályán bonyolítaná
le. A "diadalív-nyitány" nekifuttatja az érkezőt
a mennyezetig érő, szürke papírmaséból
megépített, "romos várfal"-keretezte Lotharingiai
Károly diadalmenete című festménynek, a vásári
sátor fordulóját követő "műjégzajlásnak",
majd a már említett lánchídi oroszlánok
kiállítóteret szétfeszítő roppant
tömegének. Mindaddig valószerűtlennek találhatjuk,
hogy a csudába nem szakad le az orrfacsaró tartósító
vegyszerekkel többszörösen átitatott hungarocell
és papírmasé monstrumok alatt a födém,
amíg óvatosan, a teremőr néniket kijátszva
megkopogtatjuk őket, és lám: azok, amik valójában,
művi, szürkére mázolt utánzatok... Zsúfolttá,
nehézkesen áttekinthetővé téve az amúgy
szép arányú termeket, szomorúan legyintve Budapest
utcáinak és köztereinek nyüzsgő és
eleven hangulatára. A kiállítás rendezőinek
javára írandó, hogy ellentmondásaival együtt
felvállalják a "megépített jelszavak" többrétegű
közérthetőségének kockázatát,
talán túlontúl alkalmazkodni igyekezvén az
utca emberének - többnyire ma is a szocreál didaktika
szintjén vélt - vizuális fogadókészségéhez.
Lehet, csak meglévő díszletek lettek felújítva-átfestve,
ám óhatatlan felmerül a kétség: a jóindulattal
várostörténeti vezetőnek megvásárolt
múzeumi kiadvány használhatóbbá tételére
is fordíthatták volna e pénzt. Vagy, miképp
azt Hajdú Éva - jelen kiállításon szemlátomást
pozitív változásokat ösztökélő
- kiállításkritikájában
2
is olvashatjuk, ha a különböző korokból származó
várostérképek információit összesítő
számítógépes grafikai program szerepelne a
tárlaton, egymásba áttűnő ábrák
segítségével érzékelhetnénk a
város struktúrájának kialakulását,
növekedését. Úgy gondolom e látványsorozat
hagyományos, vetített képes szisztémával
is megvalósítható, esetleg a "presszóvég"
vendégeket elbocsátó nagy falfelületén,
melyről oly végletesen eltérő visszajelzéseket
kaphattak a tárlat rendezői, mintegy a kiállításon
látottak végső vagy indító(?) összegzéseképpen.
Talán gondoljuk meg, milyen izgalmas lenne látni az 1686-os
Buda várfalaival körülvett középkori utcák
hálós rendszerét, a Duna túloldalán
a miniatűr, ősi Pest számos ma is érvényes
utcavonalával, jó órányi járóföldre
északon Óbuda, körben a még hosszú időre
alig érintett természet: erdők, szőlők,
mezők, patakok és malomépületek. És miképp
értek össze e kisvárosok Lipszky János térképein
a XIX. század elején, láttatva a városfalak
bontása nyomán Pest kiépültét egészen
a járványok ellen kiásott vesztegzár vonalárkáig;
a Neugebaude négyzet alaprajzú épülettömbjét
- melynek későbbi lebontása a Szabadság teret
eredményezte -, valamint a régi Városházát,
amit majd a "régi" Erzsébet-híd kedvéért
áldoznak fel. Láthatnánk továbbá a Neue
Markt-platz (Erzsébet tér) négyszögét,
ahonnét idővel Európa első földalatti
vasútja indul, mely alatt majd a XX. század valósággá
gyötört Nagy Budapest-illúziójának metróalagútjai
kereszteződnek, mintegy under- ground "cardo et decumanus". "A Köröndön
túl, ahol a földalatti ürül, de annál többen
ülnek az omnibusz imperiálján...", a Sugár úttal
a Városligetig; a Hősök tere épülő
múzeumaival és az Ezredéves Kiállítás
(mai szemmel álomszerűnek tűnő) pavilonjai tűnnének
fel, számtalan képzettársításra (illúzióra?)
nyújtva lehetőséget a késői XX. század
Budapestjének jövőbeni alakulására is.
Az összes felsorolt tárlatrendezési
dilemma ellenére és miatt, erénye a kiállításnak,
hogy a legfrissebb technikai eszköztár felvonultatása
nélkül is elmélyülésre, gondolkodásra
késztet bármely korosztályt, a legfiatalabbaktól
a legidősebbekig. Hiszen a töredékesség és
talán a káosszal rokonszenvező térbeli megnyilvánulás
- mely a tárlat folyamán az 1919. május elsejei Hősök
tere "millenniumi-oszlopának" veres drapériával bevont,
kafkai átváltozásnak kitett obeliszkjétől
válik különösen szembetűnővé
- a folytatás végtelennyi esélyét, rejtett
összefüggések, jövőintuíciók
felvillanásának lehetőségeit is sejtetheti.
Szimpatikus gondolat a New York kávéház letelepedésre,
meditációra késztető berendezése, üdítően
ellenpontozva a második világháború során
felrobbantott Lánchíd oroszlánjának művin
megroggyantott mementóját. Ez utóbbi "békeidőben"
- egy bank, egy újságszerkesztőség és
egy mérnöki intézmény relikviái közepette
- akár Liska Tibor közgazdasági karcolata, a kispályás
bürokrácia és vállalkozói szabadság
vadházasságából világra sikeredett Antioroszlán
szimbóluma (is) lehetne. Jól bevált ötletként
könyvelhető el továbbá a "presszóvég"
elsötétített "oldalkápolnájában"
elhelyezett vetítő, ahol a századeleji némafilmektől
a napjainkban reneszánszát ülő hatvanas évek
Vidám Budapestjének hangulatait felelevenítő
mozgóképsorokat tekinthetünk meg. Tanulságos
folytatása lehetne e gondolatnak a már említett várostérképek
időrendi szimulációjának láttatása
- ha különtermet nem lehet biztosítani számára
-, talán a "presszóvég" falán. Földlakó
is leül a hatvanas évek Omniájának piros-fehér
csíkos asztala mellé, rendel egy capuccinót, kis időre
farkasszemet néz Rákosival a "végfalon" (vajon mit
kereshet Latinovis Zoltán és Ruttkai Éva közelében?!),
majd megint előveszi a kiállításvezető
kiadványt, és Hanák Péter Budapest újjászületései
című írásának zárógondolatain
meditál: "Letűnt világ, a régi Budapest utcáival,
épületeivel, embereivel találkozunk e falakon. [...]
A hajdani békekor emberei [...] jobban megfértek egymással,
mint a világháborúktól, forradalmaktól,
diktatúráktól, népirtásoktól
megnyomorított századunk végnapjaiban. Miért?..."
Földlakó kinéz az ablakon, felhőket vizsgál
az Első Magyar Metropolis felett, aztán Omnia-presszó
installációira, a vasbeton paneles, rákkeltő
lakótelepi házkarikatúrákra téved tekintete;
mellette bolhányi méretben a Finta-művek legfrissebb
példánya: a Szabadság téri bank makettje. Odakint
az eredeti úgy jelenik meg a Várhegyről szemlélve,
mint egy sötét transzparens, a pesti háztetőkön
terpeszkedő fekete üvegkoporsó: megépített
freudi elszólás a Mammon természetrajzáról.
(Az építészetben talán az a legszebb, hogy
nem tud hazudni...) Mintha a világ filmiparának negatív
utópiái, Fritz Lang Metropolisa, a Brazil vagy a Szárnyas
fejvadász díszletei próbálnák meg otthonosabbá
varázsolni Budapestet. "Az újkapitalizmus építészeti
beruházása [...] ebben az imaginárius térben
dolgozik: minden korábbit meghaladó épülettornyait
és negyedeit nem a városlakókra szabják - a
pénz hatalmának díszleteiként funkcionálnak.
A díszletező pedig a befektető-városfejlesztő,
[...] akinek a város egy-egy kerület, ami megérett arra,
hogy szanálják" - olvashatjuk Almási Miklós
Napóra a Times Square-en, a pénz forradalma az ezredvégen
című könyvének A virtualitás = életforma
című fejezetében. Hiszen aki teheti, világszerte
menekül az ökológiailag agyonvágott metropolisok
purgatóriumából az úgynevezett oldalvárosokba,
a zöldbe: lakni. Így van ez az ezredvégi Budapesten
is. Földlakó maradéktalanul egyetért Várkonyi
Nándorral és Karátson Gáborral, akik szerint
az euro-amerikai ember kultúrája és morálja
lényegében nem magasabb rendű egy "jól eleresztett",
pubertás-pattanásos kamaszénál, aki a leginkább
ön- és közveszélyes életkorban - felelőtlenül
robbantgat és kísérletezik. (Talán érthető
is ez, hiszen a népek "életében" röpke pár
száz év még nem feltétlenül nyújt
elegendő történelmi bölcsességet a messze
tekintő folytonosságra összpontosító,
globális döntésekhez.) E rezignált diagnózissal
nem azt hangsúlyozva, hogy ne fogadjuk éppen olyan személyre
szóló vedégszeretettel az euro-amerikai embert, mint
bármely más felelős Földlakót, vagy zárkózzunk
el a technicista civilizáció tendenciáinak tanulmányozásától.
Ám egyedül tőle remélni a Megváltást
vagy akár azt - geopolitikai "szükségszerűség"
ide, "felkapaszkodási" ambíciók oda -, hogy "védőszárnyai"
alatt majd jobban otthon érezzük magunkat, és emberibb
közösséget alkotunk ebben a nagyvárosban, legalább
olyan átvilágítatlan illúzió a hazai
szellemi elit többsége részéről, mint
1541-ben a szultán elé gurítani a veres szőnyeget...
1 * Kunszt György: A hagyomány jövője - Prolegomena. Pannon Panteon, Comitatus, Veszprém, 1995. 150. old.
2 * Magyar Múzeumok, 1996. 1. szám.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu