* Carl De Keyzer (photography):
East of Eden.
Ludion Press, Ghent 1996.

  Édentől keletre? Éden keleti része? Kelet-Éden? Kiűzetve az Édenkertből? És ők Bécstől Amszterdamig ott az Édentorta közepén a boldogok? Emitt meg horkolnak a szeméthalmon, áztatják a dundi testüket, imádkoznak elmélyült arccal, ravaszkásan kacsintanak egymásra, hogy ugye, tudjuk, amit tudunk, benne voltunk, benne vagyunk mind a ketten nyakig, néznek minket, öregasszonyok néznek, öregasszonyok menetelnek, kitartóak, fiatalkoruk óta már nagyon régen öregasszonyok, nem, nem túlságosan szépek, de tudnak valamit, szigorúan néznek maguk elé, főkötővel, illedelmesen, okos parasztasszonyhomlokkal lépnek a templomba, sorban állnak, lépcsőn kúsznak, oldalt dőlve pihennek, mielőtt továbbmennének vagy éppen térden csúsznának felfelé az üdvösség reménybeli villanása felé, kitárják a két karjukat, a töredezett lépcsőn, corpusok, igen, ők is testek, hasmánt, olcsó csizmában, sálukkal söpörve a kövezetet, mennek mind, ahogy az apácák is mennek előreszegzett tekintettel hitük jövője, a nagy beteljesülés felé. Ilyesmi szokott eszébe jutni a külföldinek Lengyelországról. Ha valami formás, az a vallási, mert amúgy a világi elem csupa groteszk csúfság, elhagyatottság. Csak tönkrement házak, szennyes kövezet, csak sorban állás és cigánygyerekek, csak nyomorék nő, görgős deszkán, lepusztultság, és rengetegszer az egyszerű antitézisek, szovjet emlékmű és Coca-Cola palack, feszes napozó popsi nyújtott félgömb alakú Coca-Cola tartályok mögött, és megint egy lábatlan a házilag gányolt görgősdeszkán. Ezek a kelet-európaiak megcsodálják a bársonykötél mögött kiállított autókölteményt, és Marlboro reklám alatt mennek dolgukra, megmosolyogjuk őket az Armani reklám alatt. De lám, a fiúk nézik a pazar női lábat, a büszke csitri úgy áll egy fiúsorfal elé, mint a királykisasszony. Törekszenek ezek a kelet-európaiak a szépre. A divatmodellek egymást táncpózban érintve kínálják nem igazán professzionális szépségüket, amelyet egy kisfiú karját a mellén keresztbe fonva obszervál. Vannak Belgrádban és Budapesten szép lányok, vannak olyanok is, akik nagyon szeretnének szépek lenni, és vannak szép lányok, akiknek ez a puccoskodás egyáltalán nem tetszik, de vannak, akik már élveteg önimádattal vonulnak svihák párjukkal a rulettasztalhoz. A csillogó szemű cigánygyerekek maguktól szépek, ahogy bohóckodnak a kamera előtt, van sok koldus, vannak jóképű katonák, akik a mohó tekintetüket rajta felejtik a dodgemen, a vursli villanyautócskáján, és van a gyászos véget ért zsarnokszobor, talapzatától megfosztva, deréktől lecsonkolva, t& ouml;rött orral ácsorog a teherpályaudvaron túl egy szemetes síkon. Van utcai kereskedelem és vannak kakastaréj-frizurás tomboló alakok egy rocklázas ifjúsági tömegben. A gyerekek szépek, a fenőttek csúnyák. A nyugati szem kivételt tesz a hosszú combú lányokkal és mondjuk, a romhalmazban babapesztráló öregasszonnyal. Egyébként a nagy kelet-európai csúfság ömlik el a kelet-európai fotótájon, egy-egy országból négy-öt kép. Persze hogy én mást látnék. Persze hogy a riporter meglátásai mögött szövegek és újságcikkek állnak. Azon akad meg a nyugati szem, amit szokás észrevenni. Az antitézisek hálásak. A kép sarkában két luxuskutyus, és odébb egy cigány koldusasszony két gyereke. Menyasszonyruhás manöken alatt öregasszony kuporog. Egy plasztik vámpírfogú magányos táncos alatt egy másik, akinek vámpírképe van plasztik nélkül. Amúgy kifejező arcokat látok, erős és beszédes arcokat, sokféle mosolyt.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu