Bartók and His World
Ed.: Peter Laki.
Princeton University Press, Princeton,
1995.
314 old. (Bard Music Festival series)
A Bard College campusa New York állam
felső részében, Albany és Poughkeepsie között
a Hudson folyó partjának lankáin, 1990 óta
minden nyáron zenei fesztivál színhelye, mely koncertsorozattal,
előadásokkal és kerekasztalvitákkal hozza közel
az egyetem hallgatóihoz és az oda látogató
közönséghez a zenetörténet egy-egy nagy alakját.
A nyári eseményekhez azután egy második, téli
"felvonás" is kapcsolódik New Yorkban. Eddig Brahms, Mendelssohn,
Richard Strauss, Dvorÿák és Schumann volt a műsoron,
legutóbb pedig - 1995-ben, halálának 50. évfordulója
alkalmából - Bartók.
A Bard Music Festival alkalmából
egy-egy könyv is megjelenik a Princeton University Press kiadásában,
hogy hiteles adatokkal és igényes tanulmányokkal mutassa
be a választott zeneszerzőt és világát.
A Bartók-fesztivál vendégei is értékes
emléket vihettek haza magukkal a koncertekről és az
előadásokról: egy több mint 300 oldalas kötetet
Bartók and His World címmel, a nemzetközi Bartók-kutatás
néhány kiváló képviselőjének
tanulmányaival, Bartóktól és Bartókról
szóló hiteles dokumentumokkal.
A Bard Music Festival szellemi atyja,
motorja és legfőbb közreműködője Leon
Botstein, a Bard College elnöke. Hihetetlen energiájú
és sokoldalú ember: az American Symphony Orchestra (valamikor
Leopold Stokowski együttese) karnagya, a College tanára, az
egyik vezető amerikai zenetudományi folyóirat, a The
Musical Quarterly főszerkesztője. A kötetet az ő
nagyszabású tanulmánya nyitja meg Out of Hungary:
Bartók, Modernism, and the Cultural Politics of Twentieth-Century
Music címmel. Ez a fesztivál programbeszédének
is tekinthető.
Leon Botstein nemcsak tájékozott
a századforduló magyar építészetét
és festészetét, valamint a XX. század első
évtizedeiben kibontakozó magyar irodalmat és filozófiai
iskolákat illetően, hanem - hála munkatársainak
- mély ismerője is Közép-Kelet-Európának.
Arra is választ kapunk, milyen megfontolások vezették
a szerzőt az egész fesztivál programjának sajátos
alakításában: Bartók korai műveinek fókuszba
állításával, s a közvetlen előzmények
és a környezet Liszt-, Richard Strauss-, Dohnányi-,
Weiner- és Kodály-művekkel való bemutatásával.
Botstein más szemmel nézi
és más füllel hallgatja Bartók korai darabjait,
mint mi Magyarországon. Számára ugyanis nem létezik
az éles határvonal, melyet a magyar muzikológusok
húznak meg az "éretlen", romantikus és "magyaros"
művek, valamint az "érett", letisztult és "népi
ihletésű" kompozíciók között. Lehet,
hogy ebben szerepet játszik kívülállása
is, amelyet a cím is deklarál: "out of Hungary", de hozzá
kell tennünk: egységesítő szemléletét
a tanulmányban bőségesen kitárulkozó
komplex esztétikai és szociológiai háttér
indokolja. Felismeri az összekötő szálakat Bartók
és a novellista Móricz Zsigmond világa között,
észreveszi, hogy Bartók fiatalkori világnézete,
mely oly plasztikusan fogalmazódik meg a nevezetes Geyer Stefi-levélben
(1907. szeptember 6., Bartók Béla levelei. Szerk. Demény
János. Bp., 1976. 139. szám), és fiatalkori ars poeticája,
mely ugyancsak egyértelműen olvasható ki a Ziegler
Mártának és Herminának írott leveléből
(1909. február 9., Uo. 177. szám), tulajdonképpen
a Lukács György - Lesznai Anna - Mannheim Károly nevéhez
fűződő filozófiai gondolkodást előlegezik
meg ösztönösen. Botstein persze nem követ el erőszakot,
vagyis nem tulajdonít túlzott jelentőséget
nem létező vagy felszínes kapcsolatoknak, hiszen ő
is tudja jól, hogy Bartók egyedül járta az útját,
és nem kapcsolódott sem a festők egyik-másik
csoportosulásához, sem az írók és filozófusok
zártabb köreihez. Az általa megrajzolt háttér
azonban nagyon fontos, nemcsak azért, mert a nagyvilág számára
kevésbé ismert magyar környezetet világítja
meg jobban, hanem azért is, mert egyértelműbb választ
adhat azokra a kérdésekre, amelyeket a második világháború
utáni korszak polarizálódó esztétikája
vetett fel. Olyan "konzekvens" forradalmárokról van szó,
mint Theodor Adorno (Philosophie der neuen Musik. Frankfurt/Main, 1958)
vagy René Leibowitz (Béla Bartók ou la possibilité
de compromis dans la musique contemporaine. Les Temps Modernes, 1947),
akik nem találtak Bartók számára helyet a XX.
századi zene alapvető irányzataiban, vagy a Zsdanovon
nevelkedett marxistákról, akik - mint például
Mihály András (Előszó a Bartók Béla
levelei című kötethez /Bp., 1951/; Válasz egy
Bartók kritikára. Új Zenei Szemle,
I. 1950) - a népi ihletettségű
művek és ún. formalista kompozíciók szembeállításával
próbálták Bartók helyét meghatározni.
Hasonló polémiák
felé vezet el a kötet egy másik tanulmánya is,
melynek szerzője a kötet szerkesztője: Laki Péter.
A The Gallows and the Altar: Poetic Criticism and Critical Poetry about
Bartók in Hungary című érdekes összeállítás
hevesen elutasító és lelkesen pártoló
kritikákat állít egymás mellé 1910-től
kezdve egészen a Bartók halála után keletkezett
költői vallomásokig (melyek közül jó
néhányat teljes egészében is közöl
a kötet végén, saját fordításában).
A tanulmány tulajdonképpen nem igazán következetes,
mert a Bartókot elítélő bírálatokban
is megtalálható a zeneszerzői tehetség méltánylása
- például Béldy Izoréban (Pesti Hirlap, 1909.
november 23.) vagy akár a zeneszerzői nagyság elismerése
(mint például a háború utáni marxista
kritikában - így Mihály András kritikáiban),
a lelkesen meleg fogadtatások pedig - például Kovács
Sándor vagy Tóth Aladár - távolról sem
mennek olyan túlzásokba, hogy az csökkenthetné
ítéletük értékét. Vagyis sem akasztófáról,
sem oltárról nem beszélhetünk, legfeljebb olyan
ízlésbeli különbségekről és
rejtett-kimondott politikai megfontolásokról, melyek Bartók
fogadtatása terén az átlagosnál hangsúlyosabban
kerültek megfogalmazásra. Más dolog azután, hogy
Bartók halála után, Magyarország politikai
helyzetéből fakadóan, és összefüggésben
a magyar értelmiség nemzeti-világpolgár táborokra
való hasadásával, a bartóki élet és
életmű szimbólummá magasodott, s olykor politikai
töltetű költői megnyilvánulásokhoz
vezetett.
A magyar olvasó számára
öröm, hogy Bartók értő analízise
során amerikai tudósok is belebocsátkoznak a magyar
népzene egy-egy bonyolultabb kérdésének tárgyalásába.
David E. Schneider például briliáns tanulmányában
Bartók és Stravinsky kapcsolatát egészen új
oldalról világítja meg, érdekes megállapításokra
jutva A fából faragott királyfi népzenei forrásaival
kapcsolatban is. Felismeri, hogy a Királykisasszony zenei bemutatkozásának
hetyke, csapongó gesztusai mögött a verbunkos dallamvilága
rejlik, és ezt szembeállítja a Királyfit bemutató
"igazi" népdallal. Nos, ez az észrevétel alapjaiban
helyes, "tanulságában" azonban téves, mert a verbunkos
a maga sajátos ornamentikájával van jelen, és
nem képvisel semmiféle "fake" elemet, ami szembeállítható
a Királyfi "real" népdalával (176. old.). David Schneider
valóban sokat tud a magyar népzenéről és
annak történeti rétegeiről, de feltehetően
nem tudja, hogy a verbunkosnak az a rétege, amit Bartók itt
- és számos más helyen - felhasznál, nem azonosítható
a verbunkosból kifejlődött, majd romlásnak indult
századvégi műfajjal, a népies műdallal.
Bartók ez utóbbival fordult szembe, amikor 1905-től
kezdve megismerkedett az igazi magyar parasztdallal, de soha nem fordult
szembe a XIX. század első felébe visszamutató
verbunkossal, melynek ornamentikáját a két hegedű-rapszódiában,
a Kontrasztokban, a Hegedűversenyben és a Divertimentóban
is felhasználhatónak találta - idézőjel,
irónia, kritikai él nélkül.
Úgy látszik, David
Schneider nem áll egyedül a verbunkos-népies műdal
bonyolult rétegeinek félreismerésével. Lényegében
hasonló hibát követ el Leon Botstein is, amikor ezt
írja: "Despite Bartók's striking sophistication as an ethnomusicologist,
he never accepted urban popular music of the nineteenth-century - the gipsy
café-tradition and the popular song - as a valid 'folk' or populist
expres- sion worthy of sympathetic scholarly consideration." (20. old.)
Botstein számára - egyébként érthető
módon - az a mai amerikai etnomuzikológus képviseli
a helyes megközelítést, aki inkább szociálantropológus,
mint muzikológus, és aki e szemléletnek megfelelően
mindent tanulmányozásra érdemesnek tart, amit a vizsgált
népi közösség zeneként "használ".
Bartók azonban "még" egy szelektálásra törekedő
etnomuzikológiai iskolát alapított és képviselt,
amely csak a "tiszta forrásból" származónak
feltűnő zene iránt érdeklődött.
Beszédes dokumentum lehet az ezzel tisztában nem lévő
tudósok számára az a Bartók-levél (Remete,
1914. április 12.), amit a szerkesztő a kötet második
részében (204-208. old.) az egyik erdélyi gyűjtőútról
közöl. Bartók tehát nem vetette el "en bloc" a
XIX. századi népies zenét, csak a romlott rétegeket
kívánta kizárni belőle, és a verbunkos
bizonyos elemeit élete végéig megőrizte.
Nem szeretném, ha e néhány
kritikai megjegyzésből az olvasó azt a következtetést
vonná le, hogy a szóban forgó kötet elhibázott
vállalkozás. Sőt, az utóbbi évek egyik
legjobb angol nyelvű Bartók-publikációja, mely
messze túlnő a Bard Festival alkalmi keretein, és
arra tarthat számot, hogy háttéranyagával szerencsésen
egészítse ki a Malcolm Gillies-féle Bartók
Companiont (Faber & Faber, London, 1993) és Somfai Lászlónak
nemrég megjelent Béla Bartók: Composition, Concepts,
and Autograph Sources című könyvét (University
of California Press, 1996). Ez a kötet ugyanis nem a Bartók-zene
vizsgálatára, hanem - miként címe is mutatja
- Bartók világára összpontosít.
Szerkezete három nagy részt
mutat. Az első részben (Essays) hét tanulmány
foglalkozik a címben meghirdetett témával, igen különböző,
de igényességben és szemléletben jól
összehangolt formában. Zenei elemző tanulmány
csak egy van közöttük: David Schneider már említett
kiváló munkája, a Bartók and Stravinsky: Respect,
Competition, Influence, and the Hungarian Reaction to Modernism in the
1920s, mely a táncjátékot végül is nem
önmagában, hanem Stravinskyval való összefüggéseiben
analizálja, és a két mester műveinek összehasonlításában
egészen új és frappáns megállapításokig
jut el. Különös érdeme annak a paradoxonnak a megmutatása,
mely Bartók magatartását zenei és lélektani
síkon egyaránt jellemzi, nevezetesen, hogy az orosz mester
követését nyíltan és tudatosan vállalva
megkereste a maga szuverén "neoklasszikus" változatát.
A tanulmányok másik
szélső típusát Somfai Lászlóé
képviseli, aki Why Is a Bartók Thematic Catalog Sorely Needed
címmel a Bartók-kutatás egyik legújabb vállalkozását
ismerteti meg az olvasóval. A budapesti Bartók Archívum
igazgatója a források, a kottakiadások és az
egész Bartók-irodalom átfogó és egyedülálló
ismeretében jogosan fejti ki, hogy Bartók máris jelentős
és egyre növekvő jelenléte a nemzetközi
koncertéletben a pontos, javított kottaszövegek minél
előbbi kiadását követeli meg, s ameddig a távolabbi
terv, a kritikai összkiadás nem valósulhat meg, elsőnek
arra kell törekedni, hogy legalább a művek teljes, tematikus
incipitekkel és kiadási adatokkal kiegészített
jegyzékét adhassuk az előadóművészek
és a kutatók kezébe. Ennek a katalógusnak a
munkálatai - szerencsére - jól haladnak előre
a budapesti Bartók Archívumban, és a mintaként
közölt BB63 tétel (Bartók Béla jegyzék
63. szám), az Allegro barbaro plasztikusan mutatja meg a remélhetőleg
hamarosan kiadásra kerülő nagy munka értékeit.
Tallián Tibor a Cantata profanáról
írt doktori értekezésével, egy dokumentumokra
épített biográfiájával és a Bartók-írások
maximálisan igényes közreadási programjával
néhány év alatt a magyar Bartók-kutatás
egyik kiemelkedő képviselőjévé lépett
elő. 1984-ben fél évet töltött az Egyesült
Államokban azzal a céllal, hogy Bartók utolsó
életéveit a maguk teljes valóságában
tárja fel. Bartók fogadtatása Amerikában 1940-1945
című önálló könyvként megjelent
tanulmánya és dokumentumgyűjteménye (Zeneműkiadó,
Bp., 1988) annak a nagyszabású vállalkozásnak
a folytatása, amit Demény János kezdett el, és
publikált részletekben Bartók tanulóéveitől
kezdve (1899) pályája delelőjéig és
Magyarországról való emigrálásáig
(1940) (Zenetudományi Tanulmányok. Szerk. Szabolcsi Bence
és Bartha Dénes. Akadémiai, Bp., III. /1955/, VII.
/1959/, X. /1962/). Tallián Tibor munkájával Bartók
teljes életútját áttekinthetjük az adatok
- művek bemutatói, koncertszereplések és kritikai
fogadtatások - tükrében. Az utolsó évek
alapos feltárása már csak azért is fontos,
mert summás ítéletek, amerikai lelkiismeret-furdalások
és európai, főképp politikai töltetű
demagóg érvelések kapcsolódtak hozzá,
nagy szükség volt tehát a komplex és árnyalt
kép kialakítására. A Bard Festival kötetében
publikált tanulmány Tallián magyar nyelven megjelent
könyvének sűrítményét tartalmazza,
egy olyan tanulmányt, amely az adatok alapján igazságosan
fogalmazza meg Bartók helyzetét - értését
és meg nem értését, a felé nyújtott
baráti kezek szándékát és a művész
ennek ellenére való nagy magányát.
Botstein mélyen társadalmi
és Schneider mélyen zenei megközelítése
között - ám épp azok szerves kiegészítéseképpen
- helyezkedik el a tanulmányok sorában kettő, mely
Bartók "világát" két szövegírójának:
Balázs Bélának és Lengyel Menyhértnek
a tárgyalásával mutatja be az olvasónak. Carl
Leafstedt Bluebeard as Theater; The Influence of Maeterlinck and Hebbel
on Balázs's Blue- beard Drama című tanulmánya
beleillik abba az előadás- és publikációsorozatba,
mellyel a fiatal amerikai zenetudós egy-két év alatt
a bartóki dramaturgiai kutatás élvonalába küzdötte
fel magát. Bámulatos, milyen jól tájékozódik
a század első évtizedeinek francia, német és
magyar nyelvű irodalmában, milyen kitűnően látja
az összefüggéseket, a vonzásokat és taszításokat
és végül is azokat a tényezőket, amelyek
képessé tették Balázs Bélát,
a korszak e "nem első osztályú" íróját
arra, hogy a korszak legnagyobb zenedrámai műveinek szolgáltasson
alapanyagot.
Nagyon hasonló vállalkozás
a kötetben Lampert Veráé, aki The Miraculous Mandarin:
Melchior Lengyel, His Pantomime, and His Connections to Béla Bartók
címmel a Balázs Béla-téma folytatását
és kiegészítését írta meg. A
két író működésének részletesebb
bemutatásával és alakjuk árnyaltabb megrajzolásával
mindkét tanulmány nagyban hozzájárul Bartók
megértéséhez is, annak megválaszolásához,
miért épp ezeket a műveket választotta színpadi
darabjainak anyagául. Több olyan kérdésre is
választ kapunk e két tanulmányban, melyekre Leon Botstein
is méltán utalt a kötet bevezető tanulmányában,
például hogy Bartók, aki a "magyar dzsentri" és
a "kozmopolita (zsidó) polgár" között a világra
nyitott, liberális magyart kereste, miért a magyarrá
asszimilált zsidó polgári írók nyújtotta
szimbolizmust és expresszionizmust választotta, szemben a
Móricz Zsigmond-féle magyar realizmussal.
A szerkesztő, Laki Péter
kitűnő munkát végzett, amikor ezeket a nagyszabású
tanulmányokat kiválogatta, és tegyük hozzá:
idézetek, jegyzetek szempontjából egységesítette,
és a kötetet két további résszel: Bartók
írásaival és Bartókról szóló
írásokkal kiegészítette. Bartók írásainak
egy nagy, mondhatnánk alapvető gyűjteménye (Béla
Bartók Essays. Ed. Benjamin Suchoff. Faber & Faber, London)
1976 óta hozzáférhető angol nyelven, és
leveleiből is megjelent már egy válogatás angolul
(Béla Bartók's Letters. Ed. János Demény. Corvina,
Bp., 1971). A szerkesztő számára tehát az volt
a feladat, hogy angol nyelven eddig még publikálatlan, ám
lényegbe vágó anyagot tegyen közzé. Szerencsére
rendelkezésére állott az a nagyméretű
anyag, melyet ifj. Bartók Béla jelentetett meg Bartók
Béla családi levelei címmel (Zeneműkiadó,
1981). Travel Reports from Three Continents - ez a címe Laki Péter
válogatásának, mely leveleket tartalmaz Bartók
egy erdélyi (1914), egy felvidéki (1918) gyűjtőútjáról,
valamint egy svájci nyaralásból (1930) és kairói
útjáról, amikor az arab zene nemzetközi konferenciáján
vett részt (1932). Helyet kapott továbbá e részben
az az interjú, amelyet Kosztolányi Dezső készített
Bartókkal 1925-ben, közvetlenül azután, hogy a
zeneszerző visszatért az International Society for Contemporary
Music prágai talákozójáról, valamint
egy rövid, jószerivel ismeretlen beszélgetés,
mely Bartók egy 1926-os kassai koncertje után zajlott le.
A Bartókról szóló
írások sorában két nagyon fontos, eredetileg
német nyelvű szöveg jelenik meg itt először
angolul: Adorno kritikája a III. vonósnégyesről
(1929) és a Bartók-stílust elsőként
analizáló Edwin von der Nüll könyvének (Béla
Bartók. Ein Beitrag zur Morphologie der neuen Musik. Halle/Saale,
1930) egy részlete. A magyar fogadtatást pedig Tóth
Aladár és Szabolcsi Bence egy-egy magas esztétikai
igénnyel íródott esszéje (Nyugat, XV /1922/
12. szám, illetve XXXIV /1941/ 4. szám) és Szabolcsi
nekrológja (Opera, 1945) képviseli. Recollections of Béla
Bartók címmel egy csokorra való személyes -
az Így láttuk Bartókot. Harminchat emlékezés
című kötetből (Szerk. Bónis Ferenc. Zeneműkiadó,
Bp., 1981) válogatott - emlékezés is helyet kap a
kötetben, melyben olyan személyek szólalnak meg, mint
Bartók unokahúga, Voit Pálné Oláh Tóth
Éva, továbbá Engel Iván és Balogh Ernő
zongoraművészek, Frid Géza és Veress Sándor
zeneszerzők.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu