* Előadás az MTA Őstörténeti Bizottságának "Néprajz és őstörténet" című ülésszakán, 1995. december 5-én. (Az ülésszak előadásait a Balassi Kiadó kívánja megjelentetni A honfoglalásról sok szemmel című könyvsorozatában)
Érdemes átgondolnunk:
hogyan lehet megközelíteni az őstörténet
kérdéseit a néprajztudomány felől. Vázlatomban
néhány tudománytörténeti előzményt
szeretnék fölidézni.
Előadásom címe
tudománytörténetileg talán nem is helytálló,
mivel azt sugallja, hogy a már kialakult néprajztudomány
kezdett érdeklődni az őstörténet iránt.
A valóságban azonban éppen fordítva: az eredetekre,
őstörténetre irányuló, lassanként
tudományosan is intézményesülő érdeklődés
"vette észre" a népi kultúrát mint a történeti
rekonstrukciók potenciális forrását. A néprajztudomány
történetét (e történet egyik fontos ágát)
le lehetne írni mint az őstörténeti szolgáltató
szerepből való fokozatos kiszabadulást, emancipációt.
Az "ethnographia" szó a múlt
században az egyes népcsoportok származásával,
őstörténetével foglalkozó tudományos
műtípust jelentett. Ilyen volt Karl Freiherr von Czoernig
etnográfiája az osztrák birodalomról (benne
az abszolutizmus idején Magyarországgal is, 1855), vagy Hunfalvy
Pál Magyarország ethnográfiája (1876). Kállay
Ferenc a néprajzi kutatásban előhírnöknek
tekintett közleményében (Magyar régiségek
nyomozása, 1823) azért tette közzé megfigyeléseit
az alföldi gazdálkodásról és településrendszerről,
hogy ezzel megvilágítsa a honfoglaló magyarok életmódját.
Nem volt ez másképp
Magyarországon kívül sem és a folklór
területén sem. Franciaországban a nyelvjárási
és folklórgyűjtésben a "Kelta Akadémiának"
(Academia Celtique) volt kezdeményező szerepe, mely a francia
nemzeti azonosságtudatban középpontba állított
kelta-gall hagyomány összegyűjtésére törekedett.
A kelták előtérbe állításának
társadalmi mondanivalója is volt, hiszen a forradalom előtt
az volt a közvélekedés, hogy a nemesség, az arisztokrácia
a frankoktól származott, a köznép pedig az elnyomott
galloktól. A Kelta Akadémia tagjai azt vallották:
"Az a vágy hajt minket, hogy megtaláljuk és összegyűjtsük
a kelták, gallok által leszármazottaikra hagyott dicsőség
bizonyítékait." "Amiket mi tévesen köznépi
meséknek, pallérozatlan mendemondáknak tartunk, ősi
törvényhozók bölcsességének értékes
tanújelei lehetnek" - írták -, "bár egyeseknek
talán bizarrnak fog tűnni, hogy szavakat úgy állítunk
be, mint antik leleteket." (1805, 1809)
Németországban Jacob
Grimm egykori mítoszok előcsillámló töredékeit,
cserepeit kereste a népmesékben. Angliában a folk-lore
szó a "popular antiquities" kifejezést váltotta le,
az utóbbi a nép körében megőrzött
ősi szokásokra és tudásra utalt. Amikor 1892-ben
(tehát hozzávetőleg a mi Néprajzi Társaságunk
alapításának idején) az angol tudós
társaságok, köztük a Folk-Lore Society és
az Anthropological Institute átfogó etnográfiai fölvételt
terveztek Angliáról, a munkát őstörténeti
kategóriák szerint tovább élő angolszász,
kelta, norvég hagyományok kimutatására irányították.
(Az angolok a hagyományválasztékból ez időben
leginkább a szászokkal azonosultak, és az ebből
adódó német rokonságra is szívesen gondoltak.
Nem volt ellenükre az sem, hogy a kelta pártra állt
franciákkal viszont szembekerültek.)
A néprajzi muzeológia
a XIX. század végén Magyarországon (is) történeti
folyamatokat megvilágító forrást látott
a "tárgyi ethonographiában". A Magyarországi Néprajzi
Társaság első előadó ülésén
Herrmann Antal "hazai néprajzi múzeum alapításáról"
beszélt, és a múzeumban gyűjtendő tárgyak
jelentőségét - többek közt - így
emelte ki: "E tárgyak a nép házi életének
kegyelettel őrzendő ereklyéi, múltjának
mintegy megjegecesedett tanúi, kultúrtalaja képződésének
úgyszólván geológiája, művelődési
történetének hiteles helyei és archívumai,
amelyekből egykoron talán fénysugár derülhet
az ősidők homályára, megoldást nyerhet
a történelem nem egy rejtélye. Mert a népélet
használati tárgyain ott hagyja nyomát valamennyi történelem
előtti és történeti korszak, minden átalakulás,
a lakóhely minden változása, a más népekkel
való minden érintkezés." Herrmann Antal itt egy elemekből
összetett kultúrafogalmat használt, melynek történeti
rétegződését a XIX. század természettudományos-evolúciós
gondolkodásában meghatározó szerepet játszó
geológia, földtörténet köréből
vett metaforával fejezte ki. (Ez a metafora egyébként
hosszan használatban maradt: Szabolcsi Bence még 1938-ban
is ezzel jellemezte a magyar népzene Kodály és Bartók
által kidolgozott történeti rétegződését.)
Az idézett vélemények
mögött tehát a népi kultúrára, általában
a kultúra természetére és a néprajzi
kutatás feladataira, lehetőségeire vonatkozó
határozott elképzelések rejlettek. Először
is az az előfeltevés, hogy a népi kultúrák
tartósan egyes népekhez vannak kötve. Herrmann az elit
kultúráról nem szólt, gondolatmenetéből
azonban kiolvasható, hogy szerinte a nemzeti kultúrákat
sajátos dichotómia jellemzi - míg az elithez tartozó
társadalmi rétegek életvitele a történelemben
folyamatosan alakul, változik, alul a nép, a parasztság
mintegy kívül a történelmen őrzi a hagyományt.
További előfeltevés,
hogy a kultúra elemekből van összetéve, s ezek
az elemek azonosítható, keveset változó módon
kerülnek át egyik nemzedéktől a másikhoz.
A néprajz feladata a "kultúrának" mint elemek együttesének,
halmazának vizsgálata. Az emberek önmagukban szinte
érdektelenek a kutatás számára, csupán
mint a kultúra "hordozói", megőrzői szerepelnek
a képben.
Herrmann Antal előadása
is része volt annak a kampánynak, amellyel a viszonylag későn
érkező néprajz tudományként kívánta
magát elismertetni. A szaktudományos néprajz hangsúlyozta
elkülönülését a közvéleményben
élő, érzelmileg színezett népi kultúra
iránti lelkesedéstől és őstörténeti
illúzióktól. 1891-ben a Magyarországi Néprajzi
Társaság első elnökét, Hunfalvy Pált
Herrmann Antal így búcsúztatta: "univerzális
modern tudással és kérlelhetetlen kritikával
diadalra juttatta az objektív igazságot [...] a nemzeti hiúságnak
hízelgő, de különben nem genuin népies eredetű
hagyományok ellenében", s egyaránt megcáfolta
a székelyek hun származását és a románok
"képzelt rómaiságát". Éppen a népi
kultúra történeti, őstörténeti értelmezése
vált olyan vitaövezetté, ahol a kritikai, néha
száraz tudományos nézetek összeütköztek
az amatőrök lelkes elképzeléseivel.
Az intézményesülő
szaktudomány, mint Herrmann Antal is, osztályozott és
összehasonlított, rétegeket és hatásokat
különböztetett meg. Sőt képes volt olyan világos,
általános érvényű állásfoglalásra
is, mint Bátky Zsigmond 1906-ban az Útmutató néprajzi
múzeumok szervezésére című kötetben.
Bátky leszögezte: "A kultúra, mint kiderült, nincs
népekhez kötve, hanem egyes kisugárzó pontokból
más népekhez is átterjed, és a népek
az emberi művelődés egyes fázisainak csak időleges
hordozói."
Bátky intellektuális
függetlenségét, szuverenitását akkor értékelhetjük,
ha figyelembe vesszük, mennyire általános volt az őstörténeti
múltba aggály nélkül visszavetített, nemzeti
érzéssel átfűtött népi kultúrafelfogás
ezekben az években. Olyan művelt és érzékeny
ember is, mint Fülep Lajos, kézbe véve a Malonyay-féle
Kalotaszeg-kötetet, úgy vélte: "Ennek a stílusnak
valahol Ázsiában ringott a bölcsője, ma itt Európában
becsülettel, nagy erővel és egészséggel
képviseli ma is Ázsiát [...] legközelebbi rokonai
Ázsia közepén találhatók, s színei
és vonalai többek közt például a perzsa
művészettel mutatnak elég közeli atyafiságot."
(1907) Bátky egy évvel korábban arra figyelmeztetett,
hogy a kalotaszegi hímzéseken is tisztán fölismerhető
az európai történeti művészeti stílusok
"új nyugoti hatása", és épp ez kapcsolja össze
ezeket a dunántúli és más magyar varrásokkal
(a szlovák hímzésekkel is), másfelől
ez különbözteti meg őket a román, szerb stb.
hímzések kelet-európai stílusvilágától.
A népi kultúra és
őstörténet kapcsolatában az egyik oldalon - Szűcs
Jenő kifejezésével - a történeti folyamatoktól
"eloldott" szemlélet jelenik meg, melyben a nemzeti azonosság
"a történelem korai századai irányában
meghosszabbítva, mintegy híddá alakult, melyen kritikai
fenntartások, distinkciók nélkül lehet fel s
alá közlekedni, elütő korok, struktúrák
szakadéka felett". A másik oldalon viszont arra irányultak
az erőfeszítések, hogy a népi kulturális
örökség egyes összetevőit beillesszék
a konkrét történeti folyamatokba.
Az izolált kulturális
elemek összehasonlításából, elterjedési
képéből levont következtetések után
az 1920-as, 1930-as években valósult meg a népi kultúrának
történeti források alapján folyamatként
történő rekonstruálása. Ez magával
hozta az őstörténeti illúziók újabb
kritikai megrostálását.
A magyar népi kultúra
"történetivé" tétele mindenki másnál
inkább Györffy István személyes érdeme.
Györffy gondolatai tanítványok és tanítványok
értelmezőinek interpretációi révén
ma már sokféle másodlagos, harmadlagos változatban
is jelen vannak a tudományos közvéleményben.
A kritikai szaktudomány és a romantikus őstörténeti
illúziók határvidékének mindkét
oldalán hivatkoznak Györffy Istvánra (és munkáiból
lehetséges is kétféle idézeteket kiemelni).
Györffy István legfőbb
újítása az volt, hogy meghatározott társadalomtörténeti
folyamatokhoz kapcsolta azokat a sajátságokat, amelyek azelőtt
leegyszerűsített etnikus-őstörténeti magyarázatokat
kaptak. A kertes települést
1
elsőnek leíró
hajdúböszörményi, hajdúszoboszlói
tanulmányai például Prinz Gyulával vitatkoztak,
aki alaprajzukban Szamarkand, Kasgar utcahálózatának
másolatát, "ezernyi sátor közt" kitaposott utak
példáját vélte fölfedezni. Györffy
viszont a fegyverrel szolgáló hajdúk megtelepítésének
körülményeivel és a XVII. századi gazdálkodás
adottságaival magyarázta e településszerkezet
létrejöttét. 1923-ban írt véleménye
szerint az alföldi tanyarendszert a vizek lecsapolása, a gabonakonjunktúra
és a gabonaexportot lehetővé tévő vasúthálózat
kiépítése "hozta világra". A Magyarság
Néprajzában az Alföld régi gazdálkodásáról
így foglalta össze véleményét: "Az Alföld
nomád jellegű mezőgazdálkodását
azonban nem tekintjük a honfoglalás előtti magyar mezőgazdálkodás
egyenes leszármazottjának [...] a török világ
előtt ugyanis a mai nagy határú népes alföldi
városok helyén apró határú kis falvak
állottak. Ezekben olyanféle gazdálkodás folyhatott,
mint amilyet ma az Alföld keleti felén a törököktől
nem pusztított falvakban láthatunk [...] A nagy határú,
népes alföldi városok erősen nomád jellegű
mezőgazdálkodását a török világ
pusztítása nyomán feléledt és nagyszabásúvá
nőtt, külterjes, nomád állattenyésztés
hívta életre."
Ha a "nomád" kifejezést
közép-ázsiai és régészeti leletekből
ismert történeti nomád népekre, így a
honfoglalókra is hivatkozó terminusnak tekintenénk,
a fenti idézet ellentmondást tartalmazna. Ha azonban a "nomád"
szót úgy tekintjük, mint a nagy távolságokat
kezelni tudó, mozgékony, nagy hatósugarú munka-
és üzemszervezésre vonatkozó leíró
terminust, érthetővé válik, hogy a kétféle
értelmezés révén Györffy István
egyes megállapításai hogyan adhattak lehetőséget
egymással szöges ellentétben álló következtetésekre.
Egyébként föltételezhető, hogy magában
a történeti valóságban is benne rejlett a többféle
értelmezés lehetősége. Ha például
tudjuk is Makkai László, Wolfgang von Stromer és mások
kutatásaiból, hogy a nagy nyájakban folyó,
exportra irányuló alföldi vágómarha-tenyésztés
kora újkori tőkés vállalkozás volt,
és tipológiailag a ranch-rendszer megfelelőjének
tekintendő, ez nem zárja ki, hogy a nyájszervezésben,
a pásztorkodás eszközeiben, fogásaiban ne érvényesülhettek
volna az egykori nomád állattartás hagyományai,
hiszen a nyájak mérete, őrzése, terelése,
itatása stb. hasonló módon történhetett
nomád és ranch-rendszerű állattenyésztésnél
egyaránt. (A két rendszer egymásba játszása,
átmenete másutt, így Közép-Ázsiában
is megfigyelhető.)
Györffy István nagy
népművészeti monográfiái is az őstörténeti
illúziókkal való leszámolás jegyében
készültek. Huszka József a maga korában nagy
hatású írásaiban pávaszemet látott
a cifraszűrök hímzésében, kialakulásukat
keleti párhuzamokkal próbálta magyarázni. Györffy
István magisztrális szűr-könyve kimutatta, hogy
a szűrhímzés alig néhány generáció
alatt alakult ki a szűcshímzésből, és
a kor úri-polgári hímzőgyakorlatának
egyes elemeiből. Azokkal szemben, akik az "ősi múlt"
kimutatásával kívánták volna erősíteni
a magyarságtudatot, magát a magyarságot, Györffy
- Viski Károlyt idézve - így fejtette ki véleményét:
"Ha ilyen fiatal is ez az ornamentika, megközelíthetetlen eredetisége
és kétségtelen szépsége jelent akkora
értéket a magyar alkotó géniusz számára,
mint amekkora érték volna 1400 éven át változatlan
formákat konzerváló ereje, ha ugyan ilyen erőt
módunkban volna kimutatni."
Felfedezése idején
az ázsiai pompaszeretet megnyilvánulását látták
a matyó viseletben is, így írt róla még
az Ethnographia is, a millenniumi kiállítás Néprajzi
Falujának ismertetésében. Györffy István
matyó tanulmányai viszont kimutatták, hogy a jellegzetes
matyó viselet és a matyó hímzés a XIX.
század végén bontakozott ki, és virágkora
már a XX. századra esik. A matyó tanulmányok
példaértékkel világították meg
a közvélemény által ismert "népviseletek"
történelmi helyét, társadalmi hátterét.
Talán nem túlzás megállapítani, hogy
Györffy István munkájának jelentős, sőt
túlnyomó része (a cifraszűr- és viselettanulmányok,
a mezőváros- és tanyatanulmányok) azt a paraszti
polgárosodást kívánta föltárni
(e terminus használata nélkül természetesen),
mely a paraszti műveltség föladása nélkül
próbált beilleszkedni a modern polgári világba.
Végeredményben napjaink
néprajztudománya - úgy tűnik - sokkal összetettebbnek
látja a kultúra szerkezetét is, a változás
folyamatait is, hogysem Herrmann Antal programjához hasonlóan
a közeli múlt kulturális leltárából
őstörténeti "kövületeket" próbáljon
kiemelni. Ha egyes kulturális sajátosságok mögött
kivételesen lehet is föltételezni a távoli múltba
nyúló hagyományláncokat, a múlt fölfejtése
általában a "kulturális elemek" történetének
nem egy meghatározott etnikumhoz köthető pályáját
mutatja, hanem az előzmények sokfelé ágazó,
szétterülő, bonyolult hálózatát.
Már Viski Károly így látta a lehetőségeket
a Magyarság Néprajzában a népművészet
körében az "ősi szabású tárgyakról"
írva: "Ebben a csoportban két fő réteget kell
föltennünk: 1. a Keletről magunkkal hozott díszítménykészletet
és 2. az itt talált vagy későbben átvettet.
Ezeket ma még nem tudjuk határozottan elkülöníteni.
Mind a magunkkal hozott, mind az itt talált díszítménykészlet
egy része Eurázsia vagy még annál is szélesebb
műveltségkör közös sajátja." Egy ilyen
múltba vezető összefügésháló
föltárására jelent gondosan kidolgozott kísérletet
például Csilléry Klára könyve a magyar
népi lakáskultúra kialakulásáról.
További lehetősége
a néprajznak, etnológiának, antropológiának,
hogy az őstörténeti rekonstrukciók számára
analógiaként közvetítse a nomád és
a letelepedőben lévő népek életmódjára,
társadalmi szervezetére vonatkozó megfigyeléseket.
Harmadik lehetőség
vagy feladat: megvizsgálni a magyar társadalomnak az őstörténetre
vonatkozó tudatát, tudományos és tudományon
kívüli elképzeléseit, mítoszait. Föltárva
a bennük a tudományos elemzésen kívül munkálkodó
vágyképeket, érdekeket, kompenzációs
mechanizmusokat, talán magukat a történeti folyamatokat
is tisztábban láthatjuk. Az előadásomban nyújtott
töredékes vázlatot is föl lehet fogni mint hozzájárulást
őstörténeti tudatunk történetének
rekonstruálásához.
1 * A Györffy által alkotott "kertes település" terminusban a kert bekerített helyet jelent. Györffy olyan alföldi községekre, mezővárosokra alkalmazta, amelyekben a település középső részében többnyire szabálytalanul és bekerítetlenül, sűrűn álltak a lakóházak. A lakótelepülést övezetként vették körül a lakóháztól elkülönített gazdasági udvarok, a bekerített istállós, illetve ólas kertek (az Alföldön sokfelé ólnak nevezték az istállót).
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu