"Az élet olyan, mint a Lánchíd"

 Kell-e egy múzeumnak állandó kiállítás? Nem vitás, hogy kell. Ezért több mint időszerű volt, hogy miután hat évig hiányzott a főváros múzeumából az állandó újkori várostörténeti kiállítás, végre újra megnyíljon.
  A múzeumi állandó kiállítás azonban nem egyszerűen egy kiállítás a sok közül. Nemcsak abban különbözik az időszakiaktól, hogy hosszú ideig, legalább három-négy évig (néha jóval tovább is) fennmarad, hanem abban is, hogy más a feladata. Az állandó kiállítás a múzeum főprofilját jeleníti meg, méghozzá lehetőleg gyűjteményeinek legfontosabb, legértékesebb, legérdekesebb darabjaival. A múzeum jellegét, identitását, tevékenységének színvonalát elsősorban állandó kiállítása vagy kiállításai reprezentálják a szakma és a nagyközönség számára. Az időszaki kiállítások nélkülözhetetlenek, számos okból, s a múzeumok szívesen is rendeznek ilyeneket - de az állandó kiállítások nagyobb felkészülést, erőfeszítést, átgondoltságot igényelnek. Különösen érvényes ez az egyébként is speciális problémákat felvető történeti kiállításokra. Itt nagy veszélyeket rejt magában, ha elmarad annak tisztázása, mit akarunk mondani a kiállítással, és elsősorban kiknek készül a kiállítás. Nyilvánvaló, hogy egy város (vagy egy ország, egy intézmény) történetét nem lehet teljes egészében kiállítás útján, azaz csakis tárgyak segítségével bemutatni. Gondosan kell tehát mérlegelni, mi az, amit egy történeti kiállításon meg kell - és meg is lehet - jeleníteni. A kiállított tárgyak, dokumentumok közti természetszerű folytonossági hiányok ugyanis csak kis mértékben hidalhatók át magyarázó szövegekkel, mert ez utóbbiakat - kivált, ha nem kellően rövidek - a látogatók nagy része nem olvassa el.
  Ami a megcélzott nézőket illeti, a külföldi turisták minden múzeum számára fontosak (országpropaganda, bevétel és egyéb szempontokból). A múzeumkedvelő külföldiek azonban amúgy is elmennek egyszer az ismertebb múzeumokba - és amúgy is csak egyszer mennek, s többnyire csupán átfutják a kiállításokat. A BTM állandó kiállítása alighanem elsősorban a hazai közönség számára kell hogy ismereteket és egyszersmind élvezetet is nyújton, élményszerű képet adjon a város történetéről. Persze ennek a képnek, a kiállítás fő mondanivalójának tudományosan megalapozottnak kell lennie, az ismeretterjesztésnek ugyanis csak úgy van értelme, ha valódi ismereteket terjeszt, akkor is, ha ez "népszerű", azaz közérthető, figyelemfelkeltő formában történik - sőt akkor kell csak igazán megbízható módon tenni ezt.
  Vajon milyen elképzelés, szándék vezérelte ennek a kiállításnak a rendezőit? A kiállítás alcíme - Történelmi pillanatok egy nagyváros életében - kissé aggályt keltő: a "történelmi pillanat" kiválasztása könnyen lehet önkényes megítélés dolga, de még ha feltesszük is, hogy a kiállítás a legfontosabb, legjellemzőbb vagy akár csak a legérdekesebb "pillanatokat" választotta ki Budapest történetéből, akkor is erősen vitatható az állandó várostörténeti kiállítás ilyen alapkoncepciója.
  Ami az utóbbit illeti, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nem kell találgatnunk: a kiállítás rendezői a nyomtatásban megjelent kiállítási vezető bevezetőjében és újabban a múzeumi szakfolyóirat 1996-os tavaszi számában ¹ maguk ismertették kiállítási koncepciójukat és a kiállítás rendezése kapcsán felmerült problémáikat. Más kérdés, hogy okosabbak leszünk-e attól, amit ebből megtudunk. "A szakmai viták során kikristályosodott végső döntésünk rendhagyó, de felvállalható volt - írják a folyóiratban. - A városok történetéből olyan fordulópontokat, eseményeket, jellegzetes helyszíneket választottunk ki, amelyek bemutatása, egymásmellettisége logikai rendet alkotott és történeti folyamatokat tükrözött." A vezetőben kissé konkrétabb a megfogalmazás: "A századfordulóra urbanisztikailag is megfogalmazódott nemzeti és polgári öntudat tárgyakban megtestesült, időben az előzményekből felvezető és a jövőbe továbbvivő speciális analízis az, amit Újkori Kiállításnak nevezünk." ² Továbbá: "Rendhagyónak tekinthető azoknak a jelkép erejű hangsúlyoknak a kiválasztása, melyekre a kiállítás felépült és rendhagyóvá vált ezeknek a szimbólumoknak a megjelenítése is. A tárgyi anyag, a rekonstrukciók és a modern kiállítási technika lehetőségei hét szimbólum köré fonódnak, illetve ezeket emelik ki."
  A hét szimbólum (a folyóiratban és a vezetőben csaknem azonos fogalmazásban):

1. Lotharingiai Károly allegorikus diadalíve.

2. "A Duna-folyam, mely elválaszt és összeköt, esztétikai és szervező erő, fő közlekedési útvonal, a kereskedelem meghatározója és a mobilitás jelképe. Romboló árvízeivel az európai színvonalú modern várostervezés lehetőségét teremti meg."

3. "A Lánchíd [...], mely a városok számára az összeköttetést, a kapcsolatot jelképezi", s a modern polgári társadalom megszületését is szimbolizálja.

4. "A millenniumi kor kettős értelmű városformálásának monumentumai": a millenniumi emlékmű mint a nemzeti identitásérzés jelképe és a Szabadság téren a Nemzeti Bank és a Tőzsdepalota mint a polgári öntudat és a gazdasági erő kifejezői.

5. "Az 1919. május 1-jei dekoráció rekonstruálása: a vörös drapériával bevont, konstruktivista alkotássá átöltöztetett millenniumi oszlop, amelynek megjelenése a teremben a múltat is átfogalmazó, az ideológiai alapú korszakváltás érzékeltetésén túl, az 1948 utáni történelmi folyamatokat is felidézi."

6. "A második világháborúban lerombolt Lánchíd a város és a legtágabban érthető >>múlt<< pusztulását jelképezi, ugyanakkor a helyreállítás, az újjáépítés, az újrakezdés lehetőségét is jelenti."

7. "A mai Budapest urbanisztikai képének összetevői: a lakótelepek, Finta József szállodái és középületei, a tradíciókat őrző-felelevenítő városvédő mozgalom munkájának eredményei. A nagyváros állandóan változó, a gazdasági, kulturális és politikai életére azonnal reagáló utcaképe."

  Ez volt a szándék. Vajon milyen a megvalósulás? Mit láthat és mit szűrhet le magának a látványból a kiállításlátogató, aki nem feltétlenül veszi meg és olvassa el a nyomtatott vezetőt?
  A kiállításba belépve az első benyomás az, hogy a múzeumnak kevés anyaga lehetett Budapest XVII-XX. századi történetének bemutatásához, ezért folyamodott ahhoz a megoldáshoz, hogy nagyméretű - a rendezők által rekonstrukcióknak nevezett - díszleteket építsen fel a kiállítási térben, hiszen ezek jó nagy helyet elfoglalnak. A továbbiakban azonban kiderül, hogy nemcsak elegendő, hanem számos témából talán túl sok tárgy is rendelkezésére állt a múzeumnak - annyi, hogy nemcsak túlzsúfolhatta velük a későbbi, XIX-XX. századi időszakokat bemutató részeket, hanem fontos tárgykörök be sem fértek a kiállításba.
  Valószínű tehát, hogy nem az anyaghiány indította a kiállítás rendezőit az úgynevezett rekonstrukciók hangsúlyos használatára, hanem egyrészt az, hogy az általuk kiválasztott szimbólumokat főként csak ilyenek segítségével tudták megjeleníteni, másrészt az a - számos külföldi múzeumban már nagyon elterjedt - felfogás, hogy a kiállítások sikeréhez nem elegendők a hiteles műtárgyak, hanem különféle diorámákkal, rekonstrukciókkal, életszerű, sőt Disneyland-szerű megoldásokkal kell becsalogatni a közönséget. Az ilyenfajta kiállítások elsősorban az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában terjedtek el, kétségkívül nagy közönségsikerrel. Hogy valóban erre vezet-e a jövő útja a fennmaradásukért küzdő múzeumok számára, egy ideig bizonyára még vita tárgya lesz. De hogy az ilyen megoldásokhoz rengeteg pénz, kiváló minőségű anyagok és nagy szakmai hozzáértés szükséges, az nem is kérdéses (Angliában például egy régészeti lelőhely fölé és köré felépített, a viking életet, jeleneteket bemutató kiállításhoz a rendező múzeum 3,6 millió font bankkölcsönt vett fel. ³ Ha magyar múzeumok is bele akarnak vágni ilyenféle vállalkozásokba, arra mindenképpen vigyázniuk kell, hogy ne szegényszagú, összecsapott, illúziórontó megoldásokhoz folyamodjanak.
  A BTM új kiállításán a "rekonstrukciók" nélkül is sok a szép és érdekes látnivaló: festmények, metszetek, szobrok, térképek, építészeti tervek, cégérek, bútorok, porcelánok, ötvösmunkák, viseletek és egyéb tárgyak, plakátok, fényképek, kézírásos és nyomtatott dokumentumok. Csakhogy a látogatónak egészben véve az a benyomása, hogy a kiállítás rendezői nemigen gondolták át, mit, miért és hogyan tegyenek ki, és mit, miért hagyjanak ki a kiállításból, mert szemmel láthatóan minden figyelmüket a feljebb felsorolt "hét szimbólum" megjelenítése kötötte le.
  A kiállítás legelején találkozunk a látványként legszembeszökőbb szimbólummal - a bejárat elé felépített, mennyezetig érő, szerencsére az életnagyságúnál még mindig kisebb diadalkapuval, amelyet a díszlettervező egy 1694-ben készült, Lotharingiai Károly elképzelt diadalmenetét ábrázoló allegorikus festményről másolt. Csakhogy ez az építmény így és itt soha nem létezett. Ez a képzeletbeli diadalkapu igen távol van attól, hogy Buda és Pest 1686-os visszafoglalását jelképezhesse. Hangsúlyos elhelyezése már a kiállítás legelején félrevezető lehet a látogató számára a valóságos helyszínek, valóságos történeti események megismerése szempontjából. Holott a főváros utóbbi három évszázados fejlődésének kiindulópontját alkotó 1686. évi események, a pusztulás és elnéptelenedés, majd az újranépesülés és újjáépülés bemutatásának sokkal nagyobb súllyal kellett volna megjelennie az első kiállítási részben. Az itt alcímmel kiemelt témák - Nemzetközi összefogás a törökök ellen és Európa ünnepel - erőszakolt aktualizálásnak tűnnek. A következmény egyebek közt az, hogy az 1686-os ostromot és a két város akkori helyrajzát és állapotát ábrázoló érdekes metszetek helyett (amelyek éppen erről a témáról bőségesen állnak rendelkezésre) XIX. századi, erősen másodlagos ábrázolások kerültek a falakra. Ráadásul ezzel rögtön az elején súlyosan megbomlik az időrend (s ez a jelenség a továbbiakban is lépten-nyomon előfordul, többnyire teljesen indokolatlanul). Ízlés dolga, hogy a kiállításnak ebben a részében szükség volt-e egy üszkös várfal imitációjára (amelynek feltehetően ágyúgolyó ütötte nyílásába, mint valami ablakkeretbe, helyezték el az említett 1694-es allegorikus olajfestményt).
  Buda és Pest XVIII. századi történetére vonatkozóan a kiállításrendezők nem találtak (talán nem is kerestek) "szimbólumot". Ez egyáltalán nem baj. Amit ebben a részben kiállítottak, azzal sincs különösebb baj, hacsak nem az elhelyezésükkel és ismét az időrenddel (több helyütt).
  Nem szerencsés a kiállítás első bal oldali benyílójában megkísérelt barokk kápolnabelső-rekonstrukció. A barokk templomok egész világától távol álló szűkös és szegényes "interieur" az elérni kívánttal ellentétes hatást kelt, ráadásul a Flórián kápolnából származó gyönyörű barokk szobrok kedvezőtlen elhelyezésük miatt rosszul láthatók.
 A XVIII. századot megjelenítő részben azonban szembeötlő hiányok is vannak. Igaz, a XVIII. századból lényegesen kevesebb tárgy és ábrázolás maradt ránk, mint a későbbi időkből, de éppen ezért nem helyeselhető, hogy abból a kevésből, ami van, fontos dolgokat kihagytak. Hiszen nagyrészt éppen a XVIII. században épült ki a főváros későbbi út- és utcahálózata, alakult ki a budai és pesti külvárosok többsége, kezdett érvényesülni Pest országos kereskedelmi központ szerepe, és váltak érezhetővé a két testvérváros kulturális, politikai és igazgatási vezető szerepének első jelei. A főváros akkori és részben mai városképére is rányomták bélyegüket a XVIII. század folyamán barokk, rokokó vagy copf stílusban épített vagy újjáépített templomok, köz- és magánépületek.
  Teljesen negligálja a kiállítás II. József uralkodásának időszakát, holott ami akkor történt, nagy hatással volt Buda és Pest további fejlődésére: az országos kormányhatóságok áthelyezése Pozsonyból Budára, az egyetem áthelyezése Budáról Pestre, az első budai városépítési rendelkezések, az első közkert - a Városmajor - kezdeményezése, az első népszámlálás, a városok egész területének első mérnöki felmérése és feltérképezése.
  Lehetséges persze, hogy a XVIII. századdal szándékosan bántak ilyen mostohán a rendezők, ugyanis a II. téma után - amelynek főcíme: Pest és Buda újra szabad királyi város, 1703 - a III. téma már A kisvárosok léptékváltása a 18. sz. végén. A kiállítás gondolatmenete itt zűrzavarossá válik, nem derül ki, mit értenek léptékváltáson, és hol mutatják azt be. A rendezőkön ekkor már szemmel láthatóan úrrá kezdett lenni egyfajta "horror vacui" - amely azután a XX. századi részben hatalmasodott el teljesen: minden üres helyre tettek valamit, akár odaillett, akár nem (a céhes ipart bemutató sarokban egy pohárszék felső, üveges részébe például cipőket és más olyan tárgyakat, amelyeket akkor sem lehet pohárszékben kiállítani, ha nem használati tárgyak, hanem céhremekek).
  Szerencsétlen ötlettel jeleníti meg a kiállítás a másodiknak felsorolt szimbólumot, a Duna-folyamot és az 1838-as pusztító árvizet: egy hatalmasra felnagyított, árvízi jelenetet ábrázoló rajz alá, a vörös márványpadlóra fehér hungarocell darabokat halmoztak fel, amelyek a feltorlódott jeget imitálják.
  A kiállítás XIX. századi részében néhány sikeres megoldás található. Üdítő színfolt a polgári céllövészet bemutatása egy külön kis benyílóban. Ügyes a biedermeier varróasztalka köré komponált, figurával is gazdagított életkép (itt legfeljebb a kijárat nélküli piciny tér cella- vagy portásfülke-jellege zavaró). Érdekesek és szépek a kirakatrekonstrukciók. Tetszetős interieur a XIX. század végi "ónémet" ebédlő (csakhogy az összbenyomást meglehetősen rontják a padlón, a dobogó oldala mentén elhelyezett fotók, amelyeknek itt semmi keresnivalójuk).
  Jó megoldást választottak a rendezők a millenniummal kapcsolatos nagyméretű sarokvitrin esetében, ahol az ezredévi kiállítás egy részletének felnagyított fotója alkotja a hátteret, s előtte a tárlóban jellegzetes tárgyak idézik fel az eseményt és a kort.
  A "szimbólumok"-hoz való ragaszkodás azonban a XIX. századi szakaszban is kétes megoldásokhoz vezetett.
  A kiállítók felfogása szerint a Lánchíd szimbolizálja nemcsak a Buda és Pest közti kapcsolatot, hanem a modern polgári társadalom megszületését is. Ez a jelképválasztás elfogadható. Csakhogy itt "a kiállítási koncepció igényei" szembetalálták magukat "a látványtervezés lehetőségeivel". Miként a szerzők írják, "sokáig ragaszkodtunk egy valóságos híd látványához, ám nyilvánvalóvá vált, az adott térben ez nem lehetséges". (Megjegyzendő, ezt előre is lehetett volna tudni. A valóságos híd látványához pedig elegendő kinézni a múzeum ablakán.) Így aztán meg kellett elégedni egy pótlékkal: "A kiállításban ma látható lánchídi oroszlán képzettársítással pótolja az eredeti ötletet, és nagyságával felhívja magára a figyelmet" - nyugtatnak meg a rendezők. Vagyis a Lánchidat mint szimbólumot a lánchídi oroszlán - azaz ennek a terem közepére állított, csaknem életnagyságú mása - szimbolizálja. Kérdés persze, hogy a látogató számára a látvány mennyire teszi nyilvánvalóvá, hogy az oroszlán a két város kapcsolatát és a modern polgári társadalom kialakulását jelképezi.
  A kor másik szimbóluma, a Szabadság tér mostoha elbánásban részesült: két tablón hatalmasra felnagyított, életlen, szakszerűtlenül barnított fénykép és a tablók hátán néhány további fotó jeleníti meg.
  A XX. századi részben azután az anyag kiszabadul a rendezők kezéből. Az esetek többségében már végképp nem lehet tudni, mi miért került be a kiállításba vagy miért maradt ki belőle. A legérthetetlenebb hiányok: az első világháború, az 1918-as és az 1919-es forradalmak, a második világháború közti városépítészet és a városkép alakulásának bemutatása.
  A hiányként felsorolt első három téma nem teljesen hiányzik: a Tanácsköztársaságot az ötödik szimbólum, az 1919. május elsejei dekoráció részeként vörös drapériával bevont millenniumi oszlop kicsinyített mása képviseli, az első világháborút az obeliszk aljához ugyanazon a posztamensen szorosan hozzáillesztett, Sidló Ferenc alkotta A nemzeti áldozatkészség szobra - valójában csak a szoborból fennmaradt (fa)fej. Nehéz lesz látogatót találni, aki meg tudja érteni, mit is jelent ez a kompozíció. A jelzett három témát ezenkívül 2-2 fénykép képviseli, a posztamens köré felállított stelázsiszerű alkotmányon.
  A második világháborúból még ennyi sem fért a kiállításba. A háború Budapest számára, úgy látszik, csak 1944-ben kezdődött: egy kis benyílóban kapott helyet a témáról (lényegében csak a zsidóüldözésről) szemmel láthatóan sebtében összeszedett dokumentumanyag.
  Igaz, hogy ebben a részben is szerepel egy nagy helyet elfoglaló szimbólum: a háború vége felé megrongált lánchídi oroszlán másolata, amelyről a látogató azt még észreveheti, hogy "a város és a [...] múlt pusztulását jelképezi", de nem feltétlenül ébred annak tudatára, hogy "az újjáépítés, az újrakezdés lehetőségét is jelenti".
  A kiállítóteremben elhelyezett kiállítás az 1950-es évekkel és 1956-tal végződik; ezt a témát a záró sarokban néhány fotó - az 56-os forradalmat egy fotó és néhány korabeli újságlap és röplap fényképmásolata -, valamint a ledöntött Sztálin-szoborból származó bronzdarab képviseli.
  Valamilyen megmagyarázhatatlan okból azonban ennek a saroknak a kijárattal átellenes felére külön tematikai egységként a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank 150 éves történetét bemutató tárgyakat és dokumentumokat helyeztek el. Érthetetlen, mit keres itt ez az anyag. Az, hogy a Kereskedelmi Bank 1942-ben a Székesfővárosi Múzeumnak ajándékozta centenáris kiállításának lebontott - egyébként igen szép és érdekes - anyagát, még nem ok arra, hogy ezeket a tárgyakat beszorítsák az amúgy is túlzsúfolt várostörténeti állandó kiállításon az 1930-as évek viseletét bemutató vitrin és az 1950-es évekkel foglalkozó utolsó tablók közé.
  A várostörténet legutóbbi évtizedei - amelyek bemutatására a kiállítás rendezői e korszak feldolgozatlansága ellenére is öntudatosan vállalkoztak - kiszorultak a kiállítóhelyiségből, a folyosóra, illetve a büfé előterébe. Ha nagyon enyhén fogalmazok, azt írhatom erről a részről, hogy még a maga által vállalt, az eredeti koncepcióhoz képest igencsak szerény feladatot sem oldotta meg ("az utolsó harminc évről csak hangulatokat kívántunk felidézni"; de miért utolsó? csak nem rombolják le megint a fővárost?). Kevésbé enyhén fogalmazva: egyszerűen elképesztő, hogy ezek a fényképekkel és nyomtatványokkal grafikailag minősíthetetlen színvonalon kitapétázott tablók egy múzeum állandó kiállításán helyet kaptak.
  Ami mármost az összképet illeti: a BTM újkori várostörténeti kiállításában többé-kevésbé benne van az az anyag, amelynek az állandó kiállításon szerepelnie kell. Csakhogy el van rejtve, egyrészt a fölöslegesen, mérlegelés nélkül kirakott anyagok tömegében, másrészt azáltal, hogy kiállításrendezési szempontból rosszul került bemutatásra: túl magasan (helyenként három-négy sorban egymás fölött), túl messze a nézőtől, olvashatatlan vagy teljesen hiányzó feliratokkal, megtévesztő elhelyezésben. Minél több tárgy kirakásából - még ha minél szebb, minél érdekesebb tárgyakat mutatnak is be - még nem lesz valódi kiállítás. A látogatóktól nem várható el, hogy ők szelektáljanak. A múzeum feladata, hogy a lehetséges kiállítási darabok közül kiválassza azokat, amelyek a kiállítás fő mondanivalóját vagy mondanivalóit a legjobban, legvonzóbb formában jelenítik meg, és ugyancsak a múzeum (nem pedig a grafikus vagy a belsőépítész, divatosabb szóval élve, a látványtervező) dolga, hogy a bemutatás módja megfeleljen a tartalomnak.
  A BTM 1995 decemberében megnyílt állandó kiállítása rendezőinek sikerült az alibikiállítások egy fajtáját, a kiállítást helyettesítő kiállítást létrehozniuk, "amelyen egy kiállításra érdemes, jelentős anyagot, jelentős témát tetszőleges válogatás szerint úgy mutatnak be, mintha [...] bemutatása valóban a címében meghirdetett kiállítás volna". ⁴
 

Jegyzetek

1 * Magyar Múzeumok, 1996. 1. szám, 29-31. old.

2 * Budapest az újkorban.Történelmi pillanatok egy nagyváros életében. A Budapesti Történeti Múzeum várostörténeti kiállításának vezetője, Hanák Péter előszavával. Budapest, 1995. 6. old. A vezető sajnos hemzseg a helyesírási hibáktól, logikátlan a szerkezete, sok benne a tárgyi hiba, és ami a legnagyobb baj, a benne leírt tárgyak számottevő része nem látható a kiállításon, viszont a kiállított tárgyak többsége egyáltalán nem szerepel a katalógusszerűen tálalt vezetőben. Semmilyen sietség nem indokolhatja ilyen hanyag kiadvány megjelentetését és árusítását. Kisebb baj lett volna, ha a megnyitóra nem nyomják ki sebtében a vezetőt.

3 * Erről a vitakérdésről jó néhány írás található Magyarországon nehezen hozzáférhető külföldi múzeumi szakfolyóiratokban: lásd egyebek közt Museum Management and Curatorship, 1994. 1-2. szám, 1995. 1-2. szám, Museums in Britain, 1994. 1. szám; Musées, 1992. 1. szám; Neues Museum, 1994. 4. szám, 1995. 1-2. szám

4 * Szilágyi János György: A kiállítás mint alibi. Holmi, 1990. 7. szám, 832. old.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu