* Omer Bartov:
Ordinary Monsters.
The New Republic, 1996. április 29. 32-38. old. -
Ford.: Lakner Judit

  Még mielőtt a náci öldöklő gépezetet meghátrálásra kényszerítette volna az addigi legnagyobb katonai szövetség, tudósok, értelmiségiek és egyáltalán a gondolkodó emberek szerte a világon feltették maguknak a kérdést: Hogyan fajulhatott "Goethe és Schiller népe" barbár népirtó diktatúráig, és miben gyökerezett a Harmadik Birodalom kísérlete a zsidók megsemmisítésére? 1945 óta pedig egyfolytában a közgondolkodás előterében áll a XX. század e központi eseménye, ami magyarázatok, interpretációk, teóriák, történeti monográfiák és életrajzok, pszichológiai elemzések, személyes visszaemlékezések, szépirodalmi feldolgozások és dokumentumkötetek valóságos áradatát eredményezte. Ha ez a hatalmas intellektuális erőfeszítés nem adott a kérdésekre kimerítő választ, az nem a szándékon múlott. Az akadály magának az eseménynek a szörnyűsége, összetettsége és nagyságrendje. A holocaust nem leírhatatlan és nem is megmagyarázhatatlan, de egyetlen magyarázat vagy ábrázolás sem képes átfogni a jelenség egészét.
  A nácizmus és a holocaust magyarázatát többféleképpen kísérelték meg. 1945-ben A. J. P. Taylor brit történész kiadta a The Course of German History című könyvét, amelyben a nácizmus gyökereit Lutherig vezeti vissza. Taylor szerint (legalábbis akkoriban, később ugyanis megváltoztatta véleményét) a zsarnokságra, az engedelmességre és a brutalitásra való hajlandóság már régen a németek jellemébe rögzült, mire Hitler hatalomra került. A különút fogalmát aztán az 1960-as és hetvenes években a német történészek számos tanulmányban alaposan elmélyitették és kiterjesztették, ebből lett a Sonderweg néven ismertté vált teória. Hans-Ulrich Wehler, a teória egyik legmarkánsabb képviselője, azt állította, hogy Németország a XIX. század második felében elkanyarodott, aminek következtében sajátos, veszedelmes vonásokat vett fel, s ezek egyre jobban eltérítették a "normálisan" fejlődő nyugati társadalmaktól, Nagy-Britanniától vagy Franciaországtól. A német történelemnek ez a - politikai, társadalmi és gazdasági rendszerben is visszatükröződő - "abnormális" volta volt az, amiben a náci hatalom gyökerezett. Míg sok német történész azzal töltött el két évtizedet, hogy vitassa és végül elvesse a Sonderweg-teóriát, más tudósok, többnyire a marxisták, azt állították, hogy a holocaust csupáncsak egyik aspektusa az európai fasizmusnak, amelyet egyébként úgy tekintettek, mint a kapitalizmus legvégső stádiumát. Megint mások szerint, és közülük kiemelkedik Hannah Arendt, a genocídium a totalitariánus állam velejárója, s legkifejlettebb formájában Hitler Németországa és Sztálin Szovjetuniója képviselte. Ezzel szemben sok izraeli történész, köztük Shmuel Ettinger és Shmuel Almog, a holocaustot a keresztény Európa antiszemita tradicióira vezeti vissza. Ezek a történészek elismerik, hogy a hagyományos vallási és társadalmi-gazdasági alapú zsidóellenes érzések a XIX. század végén politikai, faji antiszemitizmussá alakultak át, mindazonáltal azt állítják, hogy a nácizmus és a holocaust mélyreható interpretációja nehezen képzelhető el a középkorra visszamenő, veszedelmes zsidóellenes képzeletvilág, teológia és demagógia központi szerepének hangsúlyozása nélkül; minthogy ezek nyomait megtalálhatjuk a modern szociáldarwinizmus és eugenetika áltudományos fejtegetéseiben is.
  Az évek során sok más teóriával és interpretációval álltak elő. Az úgynevezett "intencionalista" iskola, amelyet legjobban Lucy Dawidowicz és Gerald Fleming képvisel, Hitlert és az ő mániákus antiszemitizmusát állítja a középpontba, azzal érvelve, hogy Hitler mindig is, vagy legalábbis a húszas évek elejétől forgatta fejében az európai zsidók kiirtásának gondolatát, és így a "végső megoldás" időzítése csupán a megfelelő körülmények kivárását jelentette, és nem Hitler gondolkodásának radikalizálódásából vagy rendszerének természetéből következett. A "funkcionalista" iskola, melynek legismertebb képviselői Martin Broszat és Hans Mommsen, ezzel szemben a társadalmi rendszert állitja a középpontba, és azt állitja, hogy a nácik kétségkívül mindvégig antiszemita politikát folytattak ugyan, de a tömegmészárlás gondolata csak a sikertelen kitelepítési kísérlet és a totális háború veszteségei következtében érlelődött meg bennük. Ama "kumulatív radikalizálódás" folyamatában jutottak idáig, amely a "polikratikus" szerkezetű rendszer velejárója volt, s amelyben az egymással versengő hivatalok küzdöttek a Führer figyelméért, egyre extrémebb megoldásokat javasolva megoldhatatlan problémákra.
  Az utóbbi években újra a kutatás előterébe került a holocaust; számos film, regény, kiállítás és nem utolsó- sorban tudományos munka keletkezett róla. Több, a nácizmusról és a holocaustról szóló tudományos munka figyelemre méltóan érdekes, újonnan előkerült dokumentumokat használ fel, új metodológiával. Olyan társadalomtudósok, mint a brit Michael Burleigh és Ian Kershaw, az amerikai Christopher Browning és Gordon Horwitz, a német Götz Aly és Hannes Herr kiterjedt levéltári kutatásokon alapuló új interpretációi a náci Németország fajtudományáról, faji, demográfiai és népirtó politikájáról átalakították eddigi nézeteinket a holocaustról és véghezvivőiről. Azok a munkák pedig, melyeket olyan társadalomtudósok írtak, mint Lawrence Langer, Berel Lang, James Young és Saul Friedlander a holocaust emlékéről és reprezentációjáról, a túlélőkre gyakorolt hatásáról, az államok és a különböző politikai érdekcsoportok általi felhasználásáról, elmélyítették ismereteinket az áldozatokról, a szemtanúkról és a megemlékezés szerepéről az Auschwitz utáni korban.
  A Hitler's Willing Executioners1 nagy és ambiciózus munka. Nagy - minden szempontból: fizikai mérete, történelmi markolása, föltételezett olvasóközönsége, a vonatkozó szak- irodalomra való hivatkozások hiányai, az ítélkezés hevessége, és nem utolsósorban saját fontosságtudata tekintetében. Daniel Jonah Goldhagen nagy kijelentéseket tesz, megveti a bonyolult minősítéseket és árnyalatokat, gyakran alkalmaz elsöprő általánosításokat, amelyek alól egyetlen bűnös sem menekülhet. Az írás szenvedélyes hangú, gyakran dühös. A könyv szinte kényszeresen önismétlő, ugyanazt a csontot rágja le újra és újra. Ugyanakkor alapvető kérdéseket vet fel, és néhány részében hasznosan egészíti és igazítja ki az eddigi szakirodalmat. A dühös, vádló, ujjal mutogató, gyanúsítgató, mellveregető stílus azoban rossz szolgálatot tesz a Goldhagen jelentős kutatómunkájának, de annak az ügynek is, amelynek megvitatására a könyv íródott. Ez így fekete-fehér történelem, azoknak fog tetszeni, akiknek nincs türelmük a körültekintő érveléshez és a bizonyítékok mérlegeléséhez. Attól tartok, hogy azok a történészek, akik egész életükben a nácizmus és a holocaust kutatásával foglalkoztak, nehezen fogják megbocsátani műveik mellőzését, és nem tudnak majd odafigyelni a könyv valódi érveire. Goldhagen a holocaust régi, ma már kétségbe vont interpretációinak egyik verzióját veri nagy dobra. Dicséretes bátorság. Ő azt állítja ugyan, hogy merőben új interpretációját adja az eseménynek, olyant, ami mindent hatálytalanít, amit valaha is írtak. Ezt a zavarba ejtő kijelentést azzal támasztja alá, hogy ő az első kutató, aki az elkövetőkkel foglalkozik; ezért először képes minden kétséget kizáróan bebizonyítani, hogy a német népesség túlnyomó többsége valóságos vagy potenciális gyilkos volt. Azt állítja: ellentétben az állítólagos tudományos konszenzussal, be tudja bizonyítani, hogy a holocaust mozgatórugója, általános motivációja, tehát az a tényező, amely a holocaustot minden ízében megmagyarázza - az európai antiszemitizmus és ezen belül annak német variánsa volt. Semmi eredeti nincs abban az állításban, hogy a holocaust mélyén az antiszemitizmus volt. Túl azon a szép számú munkán, amely ezt hangoztatta éveken át, régtől ez volt a közmegállapodás Európa-, Amerika- és Izrael- szerte. Nem meglepő: mindig is ez volt a tradicionális zsidók véleménye. Mindmáig ez a legnagyobb hatású interpretációja annak, amit az ortodox zsidók (&eacu te;s a héberül beszélő világiak) churbannak, pusztításnak neveznek. A holocaustnak és a Templom elpusztításának (churban beit ha'mikdash) az összekötése, és mindkettőnek a zsidók elleni örök gyűlölettel való magyarázata létkérdés egy olyan közösség esetében, amelynek máskülönben szembesülnie kellene azzal, hogy Isten eltűrte a holocaustot, sőt esetleg egyenesen közreműködött népének majdnem teljes kiirtásában.
  Nem szükséges az interpretáció eredetiségével kérkedni ahhoz, hogy újra hangsúlyozzuk a tradicionális és a modern, rasszista antiszemitizmus alapvető fontosságát a holocaust előfeltételei között, a mai kutatások valóban kissé elhanyagolták őket. Ugyanakkor az antiszemitizmus önmagában nem elég ahhoz, hogy megmagyarázzuk a náci zsidóirtás természetét. Banális állításnak tűnik, hogy sok németet átitattak az antiszemita gondolatok és képek, különösen miután több évig voltak kitéve a náci propagandának és befolyásnak, de mégsem árt megismételni, mert több újabb fontos nácizmus- és holocoust-elemzés alábecsüli ezt a faktort. Goldhagennek igaza van, amikor visszatér ahhoz a régi érvhez, hogy a zsidók démonizálása központi szerepet játszott az egyes németeknek a zsidókkal szemben tanúsított barbár viselkedésében, és abban, hogy az üldözés és a népirtás igazolható volt a német nép többsége előtt. Goldhagen sajnos nem hivatkozik azokra a tanulmányokra, amelyek a német társadalom több fontos részének - elsősorban a fiatalságnak, a hadseregnek, az első világháborús veteránoknak és az 1920-as Freikorps paramilitáris egységeknek -, vagyis azoknak a két háború közötti társadalmi rétegeknek a politikai radikalizálódását és ideológiai indoktrinációját tárgyalják, amelyekből Hitler embereinek legnagyobb része rekrutálódott. Ha hivatkozott volna más tanulmányokra, amelyek szintén kiemelik az ideológiai motiváció és a nácik által mozgósított előítéletek jelentőségét nem utolsósorban a Wehrmacht katonái között, Goldhagen nem formálhatna jogot az eredetiségre, de érvelése árnyaltabb volna.
  Minthogy Goldhagen ambíciója az, hogy újraírja a holocaust történetét, könyvének első részét (körülbelül száz oldalt) az európai és német antiszemitizmus Hitler hatalomra jutása előtti történetének szenteli. Ezek a fejezetek nem sokat adnak hozzá eddigi ismereteinkhez, sőt nem is helytállóan mutatják be a témát. Olvasásukkor az a benyomásunk támad, hogy meg sem történt a zsidók emancipációja és asszimilációja az európai kultúrába; hogy az egész XIX. századi nagy kulturális átalakulás Európa és ezen belül Németország zsidó közösségeiben mítosz volt csupán, és hogy a holocaust gondolata a legtöbb európai, de legalábbis a németek többségének fejében már legkésőbb 1848-ban megérett. Ha elfogadjuk Goldhagen verzióját, azt kell gondoljuk, hogy a német zsidók vakok voltak, vagy egyenesen ostobák, mert sorsuk már száz évvel ezelőtt meg volt írva, és egész létük csupán egy illúzión alapult.
  Azt állítani, hogy ez volna az első tanulmány a végrehajtókról, egyszerűen hamis - s most azt a kifejezést használtuk, amellyel Goldhagen majd minden olyan történelmi interpretációt elvet, amelyet kritizálni akar. Ő maga is hivatkozik több olyan tanulmányra, amely a náci öldöklő gépezet különböző szintjein működő hóhérokat vizsgálja. Az egyik tavaly publikált, fontos könyv, Götz Aly Endlösungja ugyancsak eredetiségre tart igényt. Aly holocaust-interpretációja homlokegyenest ellenkezik Goldhagenéval, szofisztikált, összetett funkcionalista verziót ad elő, eddig ismeretlen dokumentumok sokaságára alapozva. Akár Aly, akár Goldhagen interpretációját fogadjuk is el (mindkettőt meglehetősen nehéz, mert túl távol állnak egymástól), egyik sem igazán eredeti. Goldhagen helyzete nehezebb, mint Alyé, mert az utóbbi a végrehajtók egy olyan csoportját választotta vizsgálata tárgyául, amiről korábban keveset tudtunk. A középkáder náci bürokratákról van szó, akik megtervezték a német kisebbség (Volksdeutsche) tömeges áttelepítését Nyugat-Lengyelországba, és akik ugyanitt megszervezték a zsidók kiűzését, összegyűjtését és végül meggyilkolását számos nem zsidó lengyellel együtt (akiket azonban nem legyilkolásra szemeltek ki).
  Goldhagen viszont a végrehajtók egyik olyan csoportjával foglalkozik, amiről a holocaust egyik legelső kutatója, Christopher Browning már publikált egy fontos tanulmányt. Nem véletlen, hogy Browning könyvének címe Ordinary men (Álagemberek) Goldhagené pedig Ordinary Germans (Német átlagemberek). Goldhagen könyve elsősorban válasz, kísérlet Browning tézisének cáfolatára, nagyjából azonos dokumentumok felhasználásával. (Épp Goldhagen recenzeálta Browing könyvét a New York Review of Booksban) Abban nem is volna semmi szokatlan, hogy két történész különböző következtetésekre jut ugyanazon források alapján. Zavaró azonban, hogy Goldhagen újra és újra forrásainak eredetiségét hangsúlyozza, ráadásul jogtalanul és sportszerűtlenül támadja Browningot, azzal gyanúsítva őt, hogy nem hozott nyilvánosságra olyan dokumentumokat, amelyek nem támasztják alá tézisét, pedig egyértelműen bizonyítanák, hogy Goldhagené az egyetlen tartható álláspont.
  Miről szól ez a vita? Browning azokat a rendőri egységeket vizsgálta meg, amelyeket a nácik a lengyelországi zsidó közösségek tömeges kiirtására alkalmaztak 1941 és 1943 között. Kutatását elsősorban a 101-es Hamburgi Tartalékos Rendőr Zászlóaljra összpontosította, amely viszonylag idősebb emberekből állt, olyanokból, akik kevésbé voltak kitéve a náci hatásnak és nem voltak Hitler lelkes hívei. Nem olyan egység volt ez, mint az SS Einsatzgruppen halálbrigádok. Az emberek többsége - legalábbis a mészárlás kezdetén - úgy döntött, hogy nem vesz részt aktívan a gyilkolásban. És mégis mind tömeggyilkossá vált. Browing magyarázata erre az, hogy ezek a "hétköznapi emberek" az első ölések után hozzászoktak a tömegmészárláshoz, és néhány kivétellel a végén már munkaköri kötelességüknek tekintették a gyilkolást, munkának, amit végre kell hajtaniuk, bármennyire is visszataszítónak tarthatták néhányan. Browning szerint tehát nem a hiedelmek, hanem a körülmények tették a átlagembert gyilkossá.
  Goldhagen szintén a 101-es Rendőr Zászlóaljat vizsgálja néhány más egységgel együtt, amelyekről feltehetően kevés dokumentáció maradt fenn. Az egység összetételének vizsgálatára ugyanazt a forrást használja, viszont azt állítja, hogy ezek a gyilkosok, éppen azért, mert koruknál fogva nem voltak kitéve erőteljes befolyásnak, viselkedésükkel nem a "átlagember", hanem a "német átlagember" típusát illusztrálják. Ami annyit jelent, hogy annak a német társadalomnak a reprezentánsai, amely már jóval Hitler hatalomra jutása előtt internalizálta az "elimináló", ezért potencionálisan gyilkos antiszemitizmust. Goldhagen hangsúlyozza, hogy az egység tagjainak módjukban volt elkerülni a gyilkos akciókban való részvételt, ha tehát mégis öltek, az nem írható a körülmények számlájára. Azért öltek, mert gyűlölték a zsidókat. Legtöbbjük élvezetét lelte az ölésben; Goldhagen bemutatja, szörnyen meg is kínozták áldozataikat, mielőtt megölték volna őket.
  Természetesen helyezkedhetünk egy harmadik álláspontra is. Ez azon alapul, hogy bizony érhette ezeket az embereket jelentős náci hatás, ami Browning körülménycentrikus és Goldhagen esszenciális interpretációjából egyaránt hiányzik. Egyetértek Goldhagennel abban: több mint valószínű, hogy ezeket a gyilkosokat antiszemita érzelmek motiválták, és úgy gondolták, hogy a zsidókat meg kell ölni. Mindazonáltal azt állítani, hogy ők a Harmadik Birodalom összes németjének reprezentánsai volnának, sőt bizonyítékai a Hitler hatalomra jutása előtt széles körben elterjedt német antiszemitizmusnak - ez olyan ítélet, amelyet lehetetlen bizonyítani. Túlságosan erőltetett ahhoz, hogy bármilyen történelmi, elemző értéket tulajdonítsunk neki. Én is úgy vélem, hogy Browning alábecsülte az ideológiai motiváció jelentőségét az ölésben (a német katonákról szóló munkámban nagyon is hangsúlyoztam ezt a tényezőt), de Browning aprólékosan gondos kutatásai azt bizonyítják (és a katonák eldurvulásáról szóló saját munkám is igazolja): nem hanyagolhatjuk el az öldöklő környezet akklimatizáló hatását sem. Goldhagen nem sorakoztat fel elegendő ellenérvet ennek az állításnak a megcáfolására. Az az érve, hogy nem hihetünk a gyilkosok húsz évvel későbbi tanúvallomásainak, melyekben kezdeti vonakodásukról beszélnek, kissé problematikus, hiszen az ő tanulmánya is majdnem kizárólag ezeken a vallomásokon alapul. Bizonyítékok sokasága áll rendelkezésünkre annak bemutatására, hogy a zsidók (meg az oroszok, a bolsevikok, a cigányok, a lengyelek és mások) dehumanizációja fontos szerepet játszott Hitler gyilkosainak motivációjában. De Goldhagen azt sugallja, hogy ez a nézet széles körben el volt terjedve a Harmadik Birodalomban. Noha azok a gyilkosok, akikre Goldhagen a figyelmét összpontosítja, harmincas éveik derekán jártak, mégiscsak ott éltek Hitler Németországában, kitéve a náci propagandának (ahogy ezt Robert Gellately bemutatta a Gestapóról szóló munkájában). Kétségtelen, hogy a náci ideológia ott volt a legsikeresebb, ahol a már meglévő előítéletekre támaszkodhatott. Az antiszemitizmus és a szlávoktól meg a bolsevikoktól való félelem széles körben elterjedt 1933 előtt, de hogy mennyire, azt nehéz volna felbecsülni. Az is nagyon kétséges, vajon különbözött-e ugyanezen érzelmek mondjuk lengyelországi elterjedtségétől Ezek a félelmek azonban csak a Harmadik Birodalomban részesültek a hatalom jóváhagyásában, és kaptak megerősítést egy modern állam körmönfont propagandahadjáratától. Hasznos let t volna a rendőrzászlóalj esetének összevetése egy olyan reguláris katonai egységével, amelynek katonái nagy számban öltek meg nem zsidó oroszokat, lengyeleket, szerbeket, görögöket, olaszokat és másokat. A katonák gyakran készségesen hajtották végre a "feladatot". Ugyanakkor, ahogy Mark Mazower bemutatta, panaszok is voltak az öldöklés, különösen a nők és a gyerekek megölésének demoralizáló hatása miatt. Ez nem azt jelenti, hogy a csapatokat ne motiválták volna előítéletek, amelyeket megerősített az éveken át folyó ideológiai befolyás, valamint a képek és tettek brutalizáló hatása. Csak annyit jelent, hogy az antiszemitizmus önmagában nem elegendő ahhoz, hogy megmagyarázzuk az egyes német katona, rendőr, SS-legény vagy bárki más magatartását, aki ebben a korszakban gyilkosságba keveredett. Sokkal meggyőzőbb az az állítás, hogy a tömegmészárlásnak több ideológiai és egzisztenciális előfeltétele volt. Némelyikük magában a valóságban, de sokuk a valóság hamis percepciójában gyökerezett. Egyetlen tényezővel nem tudjuk megmagyarázni ezt a szörnyű jelenséget, noha azt kívánjuk: bárcsak tudnánk. Mert megnyugtató volna azt gondolni, hogy ennek az egy tényezőnek a kiküszöbölésével egyszer és mindenkorra megszüntethetnénk az efféle brutalitás lehetőségét. De sok minden történt a holocaust óta, ami azt bizonyítja, hogy a tömegmészárlás és a népirtás mindig talál okot arra, hogy megtörténjék.
  Tézisének kifejtésekor Goldhagen több fejezetben szól a náci rezsim utolsó heteinek munkatáborairól és halálmeneteiről, amelyekből a vak zsidógyűlölettel átitatott német átlagember képe bontakozik ki, azé, aki potenciális gyilkos, és csak az alkalomra vár, hogy mérgét kitölthesse áldozatain. A szerző mint "hamisat" elveti a náci demográfiai politika, a kényszermunka és a népirtás összefüggéseit tárgyaló egész eddigi irodalmat. Goldhagen azt próbálja bizonyítani, hogy a munkatáborok csak eggyel több példával szolgálnak arra, hogy a németek a zsidókat meg akarták alázni, kínozni és ölni. Eddig ismeretlen, borzalmas adalékokkal szolgál az őrök kegyetlenkedéseiről a munkatáborokban. Az elkövetők 1960-as tanúvallomásai alapján tudomásom szerint eddig publikálatlan, meghökkentő információkat közöl arról, milyen kegyetlenül bántalmazták a háború végén az értelmetlen halálmenetek őrei a zsidókat, noha Himmler (saját jól felfogott érdekében) parancsot adott a brutalitások leállítására. De még ezek az esetek sem bizonyítják Goldhagen tézisét. Azok az emberek, akikről ír, egy kegyetlenségében és méreteiben példátlan népirtásban vettek részt. A náci ideológia hatása alatt cselekedtek, a szemük előtt zajló folytonos kegyetlenségektől megkeményedve, és olyan körülmények között, amelyek a legalantasabb ösztöneiket szabadították fel, olyan áldozatokkal szemben, akik - emberi méltóságuktól megfosztva - hasonlítani kezdtek ahhoz az Untermenschhez, aminek a náci propaganda beállította őket. De más ellentmondások is felfedezhetők Goldhagen beszámolójában. Miközben azt állítja, hogy ezek a kegyetlen gyilkosok csupán "német közemberek" voltak, egy csomó olyan öldöklőt mutat be, aki vagy kisebbségi német volt, vagyis távol nevelkedett attól a kultúrától, amely a szerző szerint át volt itatva a jellegzetesen német elimináló-antiszemitizmussal, vagy pedig nem németeket, hanem ukránokat, litvánokat és másokat. Ezek a gyilkosok is kétségkívül legalább annyira antiszemiták voltak, mint a németek. De akkor mit kezdjünk Goldhagen tézisével a német antiszemitizmus rendkívüliségéről? Abbeli igyekezetében, hogy bemutassa, milyen embertelen minden német, Goldhagen megjegyzi: a halálmenetek őrei még azt sem engedték meg az éhező zsidóknak, hogy megegyék az ételt, amit az útjukba eső városok lakói dobtak oda nekik. Ez még problematikusabb érv. Vajon Goldhagen nem vette észre, hogy azok is "német közemberek" voltak, akik az ételt odadobták a zsidóknak? Az ehhez hasonló gesztusok valószínűleg ritkán fordultak el&ot ilde;, noha Goldhagen meglepően nagy számban idézi fel őket. Mindenesetre azt bizonyítják, hogy még a háború végén is akadt német, aki emberszámba vette a zsidókat.
  Ami Goldhagen könyvében a legzavaróbb: a szerző harcosan kiáll amellett, hogy a német közember egy egészen rendkívüli nép szülötte, egy olyan népé, amely egyetlen másikhoz nem hasonlít, és amely ilyen volt már a XX. század elejétől fogva. Goldhagen a Sonderweg teóriát hozza fel tézise megerősítésére, noha érvelése valójában nagyban különbözik az elmélet német eredetijétől: a "különút" szószólói ama strukturális elemeket hangsúlyozták, amelyeket Goldhagen teljesen elhanyagol, hogy a német psziché mentális felépítésére helyezze a hangsúlyt. Ez azonban teljesen idegen attól az irodalomtól, amelyre hivatkozik. Goldhagen nézetét a németekről, akárcsak a többi esszencialista elméletet, nem lehet tényekkel alátámasztani. De az esszencialisták tézisei nem is tartanak igényt a bizonyításra; ellenségesen viszonyulnak a szigorú értelemben vett történelmi analízishez. Meglehet: az emberek azért cselekszenek úgy, ahogy cselekszenek, mert olyanok, amilyenek, de a tautológiák ritkán válnak a történetírás hasznára. És mit kezdjünk azzal az állítással, hogy van egy nép, amelyik megrögzött gyilkosokból áll? Hogyan hasznosítható ez a feltételezés egy történelmi jelenség megmagyarázásakor? Nem bizarr megfordítása-e ez annak, amit a németek hirdetnek a zsidókról, hogy ez egy ravasz, velejéig romlott nép? Egy ponton Goldhagen is jelét adja annak, hogy tudatában van a kijelentéseiben rejlő veszélynek. Az egyik lábjegyzetben megjegyzi, hogy 1945 óta a németek megváltoztak, egy gyors demokratizálódási és denácifikációs folyamaton mentek keresztül, s ennek következtében jóformán egyik napról a másikra normális (közemberek?) férfiak és nők váltak belőlük. De ez csak egy lábjegyzet.
  A tanulmány végkicsengése az, hogy a németek általában szörnyetegek voltak, és a nácizmus egyetlen szerepe az volt, hogy lehetővé tette számukra gonosz vágyaik kiélését. Ez nem új gondolat. Érthető, hogy az áldozatok közül sokan gondolták így. De történelmi magyarázatként ez használhatatlan; valójában egyáltalában nem történelmi. Noha Goldhagen megkísérelte a hosszú távú összefüggéseket kombinálni azzal, amit ő az elkövetők cselekedetei "szoros" leírásának nevez, könyve valójában a holocaustnak csak összefügéseiből kiragadott ábrázolására sikeredett. A szerző nem nézett szembe a náci genocídium legalapvetőbb kérdésével, amellyel több- kevesebb sikerrel oly régóta viaskodnak azok a történészek, akiket olyan hanyagul elvet. Vagyis azzal: mi az, ami a holocaustot az emberi történelem példa nélkül álló eseményévé teszi, példa nélkülivé, pedig mindenestül szerves része azoknak a specifikus történelmi körülményeknek, amelyekből kialakult. Mert a genocídium önmagában nem új a nap alatt. A brutalitás, a tömegmészárlás, a kínzás, a szadizmus és mindaz, amiről Goldhagen oly részletező műgonddal ír, olyan régi, mint maga az emberiség. És olyan új is: elegendő magunk elé idézni a ruandai vagy a boszniai vérontást, hogy belássuk, a holocaustnak ezek az aspektusai nem egyedülállók.
  Ami a holocaustban példátlan volt - és mindmáig az -, egészen más dolog, mint amiről Goldhagen beszél: több millió ember ipari kiirtása halálgyárakban, egy modern állam parancsára, lelkiismeretes hivatalnokok szervezésében, egy törvénytisztelő, patrióta, "civilizált" társadalom támogatásával. Állam soha azelőtt vagy azután nem határozott úgy, hogy technológiai, szervezési, intellektuális forrásait annak az egyetlen célnak a szolgálatába állítja, hogy egy embercsoport minden egyes tagját kiirtsa, felhasználva a népirtás kivitelezésében az ipari tömegtermelés és a totális háború tapasztalatait. Ez újdonság volt: hullákat termelni az árutermelés módszereivel. Ebben az esetben a pusztítás a termelés célja, nem pedig ellentéte volt.
  Hogy tömegmészárlás közepette virágzik a szadizmus, az nem csak a holocaustra áll. Az antiszemitizmus mély történelmi gyökerekkel rendelkező, veszedelmes jelenség, de továbbra is fennáll a kérdés, hogyan használták fel haláltáborok legitimálására, és miért nem vad pogromokban nyilvánult meg? Mélyebbre kell leásnunk abba a kultúrába, amely az európai civilizáció szivében a genocídiumot lehetővé tette. Mi vett rá Nobel-díjas tudósokat, nemzetközi hírű jogászokat, az emberiség sorsán javítani kívánó, világhírű kutatóorvosokat arra, hogy ne csupán opportunista cinkosai, de kezdeményezői és előmozdítói legyenek annak a kísérletnek, amely az emberiséget egy hatalmas operációnak kívánta alávetni, testéből emberi lények egy egész kategóriáját kivágva? Mi volt az vagy esetleg mi az a kultúránkban, ami az emberiség eugenetikai és etnikai tisztogatás útján való átalakítását praktikusnak és racionálisnak tüntette fel? Hogyan függött ez össze az előző század hatalmas tudományos fejlődésével, a modernitás néhány fejleményéből való nagy kiábrándulással, és nem utolsósorban európaiak tömeges lemészárlásával az első világháború csatamezein?
  Ezeket a fontos kérdéseket Goldhagen nem érinti. Könyvét semmiképp nem tekinthetjük a holocaust új interpretációjának. Használható tanulmány a holocaust bizonyos aspektusainak tanulmányozására, de ezek olyanok, amelyek a történelem más genocídiumaival közösek. A borzalmakra koncentráló Goldhagen - szándéka ellenére - éppen a holocaust rendkívüliségét mossa el, hiszen pontosan azokat a tényezőket hagyja figyelmen kívül, amelyek miatt ez az esemény az emberiség legvéresebb évszázadában is példa nélküli. És így azt sem képes bemutatni, milyen mély és mindmáig ható tanulságokat hordoz a nácik által végrehajtott ipari ölés a mi társadalmaink számára. Goldhagen úgy véli, hogy egyetlen csapással átvágta a hatalmas holocaust-irodalom összegabalyodott szálait, és végre megadta azt a világos, egyszerű, megnyugtató választ, amelyre régóta áhítozunk. De nagyon téved. A bonyolultság és az árnyalatok elhanyagolásával, a szenvedélyes és türelmetlen hangvétellel csak ahhoz a közönséghez szól, amely azt akarja hallani, amit amúgy is gondol.

1 * Daniel Jonah Goldhagen: Hitler's Willing Executioners: Ordinary Germans and the Holocaust. Knopf, 1996. 619 old.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu