1947-ben jelent meg először Petre P. Panaitescunak ez a románul jól, magyar fordításban kissé sután hangzó című műve: Román interpretációk. Szimbolikus értékű mű - írja róla Serban Papacostea a jelen, második kiadás előszavában -, mert megjelenésének éve, 1947 törést hozott a román történelemben is, és így lezárta a román nemzeti történetírás ciklusát. Újrakiadása az újrakezdés fontos eseménye, hiszen az ellentmondásokkal szembenéző önvizsgálat igényét is jelzi.
  A történész Panaitescu fő érdeme a realizmus. Alig van a középkori román történelemnek olyan lényeges kérdése, amelyhez ne szólt volna hozzá, szembeszállva valamiféle előítélettel. Téziseit mindig úgy tudta megfogalmazni, hogy az olvasó érezhette: többet nyert, mint vesztett. Íme néhány példa a jelen kötetben újrakiadott tanulmányok kapcsán. A román kultúra "szláv korszakát" elemezve a szerző arra a következtetésre jut, hogy az ószláv nyelv egyházi és vajdai kancelláriai uralma nem valamiféle ármány műve, hanem ez felelt meg a román társadalom fejlettségi fokának. Nem volt más, mint a bizánci kultúra rurális változata. Kínosabb viszont, amit Panaitescu a bojárság eredetéről ír. Feltételezi a szláv elemek erős szerepét, románok fölötti szupremáciáját. (Erre a tanulmányra az elmúlt évtizedekben csak rendkívül sejtelmesen utaltak a román szakirodalomban, ha egyáltalán utaltak.) A román nép és a román országok nevét és megnevezéseit elemző dolgozatában ezzel a szupremáciával magyarázza azt, hogy miért lett az etnicitást jelölő rumaˆn szóból a végén a havaselvi jobbágy-szolga népesség gyűjtőfogalma. Újszerű a "román politikai dualizmus" elmélyültebb vizsgálata külön dolgozatban: annak elemzése, hogy a román államiság miért a két román vajdaságban valósult meg, egymástól függetlenül. Nem külső mesterkedés műveként - fejtegeti Panaitescu -, hanem azért, mert ez felelt meg a korabeli gazdasági élet lehetőségeinek. A két vajdaság ugyanis két egymástól független nemzetközi kereskedelmi út védelmét is biztosította, a vajdai udvar nem utolsósorban a vámbevételekből élt. Földrajzilag sem alkottak egységet; a politikai egység igénye tehát csak később vetődhetett fel. Aktuális ez a szemlélet ma is, amikor "a három román ország" mítosza még él a tankönyvekben, óhatatlanul kapcsolódva valamiféle "összeesküvésmodell"-hez. Nem kevésbé újszerű annak vizsgálata, miért nem foglalták el a törökök a két román vajdaságot. Panaitescu szerint nem egyszerűen a román vitézség magyarázza ezt, hanem az, hogy a román országok geopolitikailag nem játszottak jelentős szerepet a Nyugat ellen irányuló török offenzíva szempontjából. A román ellenállás nyomán Konstantinápolyban rájöttek arra is, hogy ezt a régiót jobban ki tudják használni, ha a bojárokra és a vajdákra bízzák a kizsákmányolást, és egy-egy trónkövetelő készenlétben tartásával a hűséget is biztosítani tudják.
  A román városi autonómiák sajátosságainak összehasonlító bemutatása ma is hézagpótló. Szakmai bravúrnak nem lehetünk tanúi, de szakmai becsületnek annál inkább. A szerző úgy viszonyít a nyugati modellhez, hogy nem próbálja túlhangsúlyozni a román városodás eredményeit. Ő is elfogadja, hogy a román oras kifejezés a magyar városból eredhet, de feltételezi, hogy esetleg szász közvetítéssel. A magyart a némettől eltérően nem alapító, hanem beszivárgó, bevándorló elemnek tartja. (Így viszont nem magyarázza meg egyes települések magyar eredetű nevét.)
  Szellemes és a maga idején újszerű volt a Bukarest fővárossá válását bemutató esszé. A török birodalommal való kereskedelmi kapcsolatrendszer kiépülése volt az, ami a fejedelmi udvart arra késztette, hogy fokozatosan "leszálljon a hegyekből", és a délkeleti áruforgalom csomópontját válassza. Mindez jól kiegészíti annak elemzését, miért nem foglalták el a törökök a román országokat. Újszerű volt hajdan a román anyanyelvűség társadalomtörténeti megközelítése is. Panaitescu úgy véli, hogy a román nyelv felkarolása és térhódítása a vajdai hatalommal szemben megerősödő bojárság saját érdekérvényesítésének kísérőjelensége. Ahol nem volt román nemesség - hangsúlyozza ellenpróbaként -, ott tovább élt az egyházi szláv, mint például Erdély egyes vidékein a XVIII. század derekán. A bojárság felemelkedéséhez kapcsolja a reneszánsz egyes elemeinek megjelenését is. Némileg szimbolikusnak tekinthető, hogy azt a cikkét, amely a kötetet lezárja, már a börtönben írta 1945-ben. Ez csak aktuálisabbá teszi a kérdést: ki is volt P. P. Panaitescu?
  Panaitescut némileg ismeri vagy ismerheti a magyar (történész) olvasó. Makkai László 1943-ban így jellemezte: "benne látjuk a modern román történetírás legkiválóbb képviselőjét. Széles látóköre, tárgyilagosságra való törekvése, írói képességei egyaránt fölébe emelik kortársainak." (Makkai László: Román történetírás a két világháború között. Hitel, 1943. szeptember) Ugyanakkor ki tudja, mily végzet vagy egyszerűen csak a becsvágy erkölcsileg jó néhány kortársa alá süllyesztette a szerzőt. Aki elmélyül történeti tanulmányaiban, némileg elborzad a kiváló történész középszerű fasiszta publicisztikájától. Az sem feledhető, ahogyan Panaitescu Nicolae Iorgával szemben viselkedett. Amikor Iorgával az egyik vasgárdista kommandó példátlan kegyetlenséggel végzett, Panaitescu a bukaresti egyetem rektora volt. Nem tűzette ki a fekete zászlót, és amikor a tanári kar a nagy halottra emlékezett, ő ülve maradt. Stefan Gorovei kitűnő utószavában így jellemzi a kínos helyzetet: "Életének szomorú epizódja volt, amikor nem tudott ellenszegülni néhány egyetemi kollégája kizárásának (éppen azokénak, akik megmentették őt 1938-ban...) és amikor Iorga meggyilkolásakor nem tudott szilárd és méltó magatartást tanúsítani." Hozzá lehetett volna tenni, hogy Panaitescu egyike volt azoknak, akik 1941 januárjában Antonescu marsallt lemondásra szólították fel, nem tudva, hogy a "conducator" már szabad kezet kapott Hitlertől. Antonescu kegyetlenül le is számolt minapi szövetségesével: a Vasgárdával. A politikus történészt természetesen mellőzték...
  Stefan Gorovei "kényelmetlen" személyiségként jellemzi Panaitescut, arra célozva ezzel, hogy sokakat, akik magasabbra emelkedtek, feszélyezett óriási szakmai felkészültsége. Úgy vélem, az a legkényelmetlenebb, amit maga Gorovei is megkerül: miként lehet, hogy egy ilyen kiváló historikus ennyire - enyhén szólva - furcsa közéleti szerepet vállal, és ilyen alantasan viselkedik. Igaz, Iorga részéről is érte őt méltatlanság. Amikor Panaitescu 1936-ban kiadta Vitéz Mihály életrajzát, a román történetírás nesztora úgy rontott rá, mintha meggyalázta volna a román uralkodó emlékét. Holott csak emberközelbe hozta, szakítva a romantikus nacionalista ömlengésekkel. Érdemes lett volna az utószóban több teret szentelni e vitáknak, kinyomozni, vajon mikor érték a fiatal történészt olyan sérülések, amelyek feledtették vele az erkölcsi normákat.
  De érdemes lett volna azt is megvizsgálni, hogy szélsőjobboldali alapon miként lehet eljutni a kommunizmusig. 1945. június 18-án Onisifor Ghibu azt jegyezte fel lágernaplójában, hogy Panaitescu "a Vasgárda problémájának radikális megoldását" abban látta, "ha szövetkeznek a kommunizmussal a burzsoázia szétverésére, amely Romániában kalamitás". (Onisifor Ghibu: Ziar de lagar. Caracal, 1945. Bucuresti, 1995. 103. old.)
  Sok mindenen lehetne ma vitatkozni Panaitescuval. Hiszen egész sor mozzanatot másképpen látunk. Például a reformáció jelentőségét a román művelődésben, még ha a közelmúltban olyan írások jelentek is meg, amelyek igyekeznek a reformáció hatását minimalizálni. Panaitescu a lengyel terepen mozgott otthonosan, ezért a katolikus humanizmust állította előtérbe, úgy vélve, hogy a XVII. században a román feudális viszonyok közepette ennek olyan hatása volt, hogy a románoknál jezsuita reneszánszról beszélhetünk. Arról is lehetne vitatkozni, hogy a reneszánsz mennyire a gazdasági fejlődés terméke. Ma már tudjuk, hogy éppen a gazdasági recesszió korszakában bontakozott ki; a tőkét inkább luxusba és a magas kultúrába fektették be, mintsem a gazdaságba. Hasonlóképpen gazdasági pangás jellemezte a XVII. századot is. Jó ötlet volt a szöveggondozók - Stefan Gorovei és Maria Székely - részéről, hogy jelezték az egyes tanulmányok témakörében megjelent újabb munkákat és eredményeket. Példaszerű a szöveggondozás is, bár az utószóban Panaitescu izgalmas posztumusz művének a címét töbször is tévesen idézik, így: "A bevezetés a román kultúra történetébe" az egyszerű "Bevezetés..." helyett.
  A Panaitescu-kötet kiadása nagy eredménye a iasi történészműhelynek. Mégis, egyben mulasztás is. Célszerű lett volna ugyanis közzétenni Panaitescu műveinek bibliográfiáját, és ki lehetett volna a kötetet bővíteni (hiszen az első kiadást egy tanulmánnyal úgyis megtoldották). Hiányolom Panaitescu 1929-es vitairatát, amelyben Mutafcievnek a román etnogenezisre vonatkozó téziseit taglalta. Érdemes lett volna kiadni a mokányok, az erdélyi legelőváltó pásztorok gazdasági jelentőségéről szóló kis füzetet, a Pjotr Moghila kijevi pátriárka tevékenységét bemutató kismonográfiát, az 1941-es Dracula-tanulmányt és a Román sors című 1943-as eszmefuttatást, amellyel elég alaposan foglalkozik az utószó. Igaz, ez már egy újabb kötet anyaga is lehetne, de talán nem volna kevésbé aktuális.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu