Sok mindent elárul egy társadalomról, mivel töltik tagjai a szabadidejüket, van-e szabadidejük egyáltalán, arra tudják-e használni, amire szeretnék, avagy csak elfolyik, anélkül, hogy tervezni tudnák. A szociológiában is fontos kérdések ezek, amit bizonyítanak az időmérleg-felvételek, a nem munka alapú társadalomelméletek, vagy akár az a szinte közhelyszerű nézet, miszerint a nyugati társadalmak a munkatársadalomból a szabadidő-társadalom felé haladnak.
  Hasonló témák megvitatására alakult a Magyar Szabadidő Társaság is, amely 1993 októberében Budapesten tartott nemzetközi konferenciát a művelődés, az életmód és a szabadidő együttes vizsgálatáról. Az elhangzott 28 előadást 1995-ben kötetben is megjelentették. (Ez a társaságnak már a második kiadványa volt. Az első: Társadalmi idő, szabadidő. Szerk. Falussy Béla. Magyar Szabadidő Társaság - KSH, Bp., 1993)
  Nem könnyű konferenciakötetet szerkeszteni, hiszen nem minden előadó érkezik előre megszerkesztett anyaggal, az utólagos kérések az előadások kidolgozására és beküldésére pedig nem mindig találnak visszhangra. Élő előadást írásos anyaggá szerkeszteni ismét csak próbára teszi a szerkesztőket. A jelen kötetnek is ez az egyik legfőbb baja: a tanulmányok teljesen eltérő színvonalúak, s van köztük egy-két oldalas - eredetileg nyilván rövid referátum -, de van kész kutatási jelentés is. Minden írás - vagy rövid összefoglalása - magyar és angol nyelven egyaránt megtalálható, ami lehet üdvözlendő szándék is - tekintettel a konferencia nemzetközi mivoltára -, a meglehetősen felszínes másfél oldalas szövegeknél azonban inkább vicces hatású.
  A könyv alapján igen heterogénnak tűnik a konferencia résztvevői gárdája, mintha mindenkit meghívtak volna előadni, akit csak tudtak. Ennek köszönhető, hogy e lapokon szó van arról, hogy a Szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző főiskola egyházkarnagy szakos hallgatói közül hányan választják testnevelésóraként a néptáncot; milyen lenne az ideális kerékpárút-hálózat Magyarországon; a belga üdülőfalvakban hány fokos a melegvizes medence és a szauna; miként változtak a magyar társadalom preferált értékei az elmúlt húsz évben; milyen programokat szerveztek az egri főiskolások a helyi börtön lakóinak. Mindezt mondhatnánk akár sokszínűnek is, de a végletesen eltérő színvonal miatt az eredmény inkább kaotikus. Noha a konferencián szekcióüléseket is tartottak témakörök szerint, a tanulmányok a szerzők névsorában, nem pedig tematikusan követik egymást. A könyv alapján a következő témák szerepelhettek a konferencián: a szabadidő elméleti kérdései, szabadidő-felhasználással kapcsolatos kutatások; sporttanítás, a szabadidősport helyzete, egészséges életmód; rekreációs és üdülési szokások és lehetőségek; amatőrművészet, kulturális fogyasztási szokások.
  A továbbiakban csak néhány szociológiai tartalmú - a szabadidő elméletét, felhasználási trendjeit vizsgáló - előadásról írok, a tanmenetekről szóló beszámolókat, a rövid írásokat nem tárgyalom. (Megjegyzendő, hogy azért ezek sincsenek minden tanulság nélkül. A recenzens például kipróbálta, tudja-e teljesíteni a hanyatt fekvésből felüléseknek a jászberényi főiskolán 30 mp alatt előírt szintjét.)
  A szabadidő fogalmának különböző értelmezéseit jól foglalja össze Kiss Gabirella írása (A munkaparadigmának mint az ipari társadalom alapjának és a "normalitás modelljének" térvesztése és hatása a szabadidő-értelmezésekre, 187-198. old). Mint írja, az ipari társadalmakban jön létre a munkakategória abban az értelemben, amiben ma is használjuk. A munkaértelmezések három fő típusát különbözteti meg: az ideológiait, amely a munkát, annak értékét és értelmét holisztikus egészként kezeli, a pozitivistát, mely tényként, tisztán közgazdasági szempontokat figyelembe véve értelmezi a munkavégzést, s végül a hermeneutikait, mely a munkát úgy tekinti, mint amit a szubjektum konstituál, aminek nincs eleve adott értelme, jelentése. Ez utóbbi felfogás teszi lehetővé a szabadidő új megközelítését. A munka tehát hagyományosan egyrészt a megélhetés biztosítéka, a társadalmi státusz meghatározója, valamilyen formában az élet értelme volt - tehát a szabadidőt is csak a munkához viszonyítva vizsgálták, annak ellentéteként, a munka, a munkaidő negatívjaként. Ez a felfogás a hatvanas-hetvenes években változott meg a munka értelmezésével együtt. A nagyfokú automatizálás, a stabil és a korábbiakhoz képest nagy munkanélküliség következtében megszűnik az ipari társadalmakat jellemző munkaethosz uralkodó szerepe. Ha pedig változik a munka értelme, változik a szabadidőé is. Az új elképzelések egyike szerint tevékenységtársadalmak jönnek létre a munkatársadalmak helyett, a kulcsszó pedig nem a többet, a gyorsabban, hanem a másként lesz. A kereső tevékenységeket össze kell majd hangolni a nem a munkához kapcsolódó életszférával, az éles határvonalat a munka és a szabadidő között valamilyen módon tompítani, eltörölni kell.
  Egy másik megközelítés szerint az információs társadalmak korát éljük, s a tudásnak, a tanulásnak van meghatározó szerepe. Ehhez kapcsolódik a szabadidő-társadalmak koncepciója, amelyben szintén a tanulás és a kultúra az alapfogalmak. Itt azonban kultúrán nem feltétlenül a mindenkori értelmiségi elit által kívánatosnak tartott magas kultúrát értik, az emberek ugyanis nem feltétlenül igazodnak az elvárásokhoz. Egyre jobban megfigyelhető, hogy szalonképessé válik és tért hódít a tömegkultúra. Ezzel leginkább az értelmiségnek nehéz szembenéznie. Az ipari társadalom munkaértelmezése - és így annak kritikája is - munkán elidegenedett bérmunkát értett. Az új megközelítések szakítanak ezzel, s ezáltal a szabadidőnek is új értelmet adnak. A tisztán közgazdasági alapú szemlélet nyilván továbbra is a mennyiségi-minőségi paramétereket fogja vizsgálni, a hermeneutikai megközelítés azonban kellőképpen flexibilis lehet. A szabadidő nem maradék idő, így a szabadidő-szociológia sem maradék téma - fejezi be Kiss Gabriella.
  A felsorolt értelmezések mindegyikére találhatunk példát a kötetben. Az ideológiai felfogás legmarkánsabb megfogalmazója, Falussy Béla totalitásként fogja fel a szabadidőt, de megkülönbözteti a társadalmi időtől. Ez utóbbi az egész társadalom időalapja volna. A holisztikus megközelítés azonban mintha megcserélné az okot és az okozatot: "a társadalmi idő a nemzeti vagyon alapvető része. Erre a vagyonra vezethető vissza mindenféle szegénység vagy gazdagság, nyomor vagy jólét, diktatúra vagy demokrácia." Mindemellett a szerző elengedhetetlennek tartja az állami feladatvállalást, amely biztosítaná mindenki számára a tartalmas és sokszínű szabadidő-eltöltés lehetőségét.
  Vitányi Iván a magyar időmérleg- és szabadidő-kutatások eredményeit hasonlítja össze a hasonló amerikai adatokkal. A szabadidő eltöltése olyannyira jellegzetes, hogy ennek alapján társadalmi csoportokat lehet elkülöníteni egymástól. A szociológusok két típusra bontják a szabadidőt. Az egyik a free time, a hagyományos értelemben vett, nem munkával eltöltött idő, a másik a leisure, mely az önmegvalósítás, a szabadság gyakorlásának időtartamát jelenti. Ezen megkülönböztetések figyelembevételével mind az amerikai kutatók (Vitányi Richard A. Peterson kutatásaira hivatkozik), mind a magyarok négy fő társadalmi csoportot különböztettek meg. Az elsőt a magyarok passzívnak, az amerikaiak low brow-nak nevezték. Az ide tartozók szabadidejükben nem csinálnak semmit, legfeljebb a kocsmai társasági életnek hódolnak, illetve a legszükségesebb otthoni teendők után a televízió előtt töltik idejüket. A második csoport a rekreatív. Tagjait stabil életforma jellemzi, a szabadidőt felüdülésre használják, s elsősorban a tömegkultúra fogyasztói. A harmadik típus neve a hazai terminológiában akkumulatív, az amerikaiban mindenevő. Ide elsősorban a harmadik szektorban dolgozó szellemi munkát végzők tartoznak. Minden iránt érdeklődnek, s így mindenről csupán meglehetősen felszínes tudásuk van. Nem válnak egy konkrét tevékenység vagy hobby fanatikus követőivé, megszállottjaivá. A negyedik csoport, a magyarul az inspiratív jelzővel ellátottak, az amerikaiak által high-brow-nak nevezettek, értelmiségiek, illetve értelmiségi jellegű magatartást mutatnak. Őket az önképzés, az önművelés, a magas kultúra fogyasztása jellemzi. A négy csoport elkülönítése tehát ugyanaz nálunk és az amerikaiaknál. Az eltérés az arányokban van. Az inspiratívak mindkét helyen közel egyforma arányban szerepelnek - ami mintha azt mutatná, hogy az értelmiségi magatartás, illetve kulturálódás a jóléttől független. (Erről a kutatás, illetve az előadás nem szól.) Az igazán nagy eltérés az első csoport - tehát a passzív/low brow - arányánál figyelhető meg, ez nálunk sokkal nagyobb részt képvisel. Ebből is adódóan a középréteg sokkal vékonyabb, míg az USA-ban ez a stabil életvitelű tömeg a társadalom bázisa.
  Kiss Gabriella és Vitányi Iván cikkéhez mintegy kiegészítésként hadd hivatkozzam Stefan Hradil tanulmányára (Régi fogalmak és új struktúrák. Miliő-, szubkultúra- és életstílus-kutatás a 80-as években. In: Társadalmi rétegződés. Szerk. Andorka Rudolf, Stefan Hradil, J. L. Peschar, Aula, Bp., 1995), amely az új nyugat-európai struktúrakutatásokról szól. Ezek szintén szakítanak a korábbi osztály- és rétegelméletekkel, mert úgy tűnik, a mai társadalmak rétegződését sokkal inkább meghatározza a valamilyen szubkultúrához, kisebb kortárscsoporthoz tartozás. A strukturálódás nem a munkától, munkahelytől függ, hanem életstílusoktól, miliőktől. Ezek elválaszthatatlanok a szabadidő-felhasználástól, ami újból bizonyítja a téma fontosságát, a kutatások szükségességét.
  A mai Magyarországon szinte magától adódik a kérdés, több szabadidőnk van-e, mint tíz vagy húsz esztendővel ezelőtt? Vitányi Iván szerint a magyar társadalom a hetvenes években rendelkezett a legtöbb szabadidővel, a következő időszak a második gazdaságról, a háztájikról, a gmk-król szólt, amit csak a szabadidő rovására lehetett csinálni. (E folyamat hatásairól kissé közhelyes tanulmányok szólnak a kötetben.) De mi a helyzet ma, amikor a korábbi mechanizmusok már nem vagy nem úgy működnek, amikor a munkanélküliség lassan megszokottá válik?
  A munkanélküliség és a szabadidő kapcsolatáról T. Kiss Tamás számol be egy átképzési kísérlet kapcsán. Fő gondolata, hogy a munkanélkülivé lettek a kényszer-szabadidejüket megpróbálják ugyan átképzések keretében oly módon hasznosítani, hogy később a munkaerőpiacon eladhatóbbak legyenek, a piacgazdaságnak azonban még nincs akkora hatása az átképzési rendszer struktúráira, hogy a fenti szándék megvalósulhasson.
  Az 1990 után készült időmérleg-vizsgálatok eredményeiről Falussy Béla - ugyan nem e könyv hasábjain (A jövedelmező tevékenységek változásai 1986 és 1993 között. In: INFO - Társadalomtudomány. 1995. 33. 31-40. old.) - azt írja, hogy nehéz általános következtetéseket levonni belőlük, hiszen a társadalom perifériájára szorultak a felmérésekből is teljesen kimaradnak. A tendencia a legális kereső munka fokozatos leértékelődése. A jövedelemkiegészítő tevékenységek ugyanakkor a társadalomnak egy szűkebb körében koncentrálódnak, s ott a korábbinál is több időt fordítanak e tevékenységre.
  A konferencián elfogadtak egy "Kiáltás"-t, mely a kötet végén szerepel. Ez amellett, hogy eléggé felszínes és közhelyes megfogalmazásokkal él, helyenként nem is nagyon érthető. A recenzens például nem tudott mit kezdeni a következő mondattal: "A szabad idő a szociális piacgazdaság része, felhasználása non-profit jellegű, de nem mentes súlyos ellentmondásoktól sem."(!)
  A szerkesztői előszó a felnőttképzésben, a felsőoktatásban dolgozóknak és a téma iránt érdeklődőknek ajánlja a kötetet, pedig az szerintem főleg a konferencia megtörténtének dokumentálását szolgálja.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu