Stílszerűen, vörös
borítóval jelent meg a harmincas évek emigrációja
egyik kiemelkedő személyiségének, Fejtő
Ferencnek e nagy lélegzetű - eredetileg franciául,
1980-ban napvilágot látott - politikai számvetése,
melyben a szociáldemokráciának egész életében
elkötelezett szerző saját irányzata múltjával
foglalkozva szembesíti önmagát s az érdeklődő/rokonszenvező
olvasót a szociáldemokrácia kilátásaival
is. Miután Fejtő kötődése egyértelmű,
ne várjunk tőle szenvtelen elemzést, hűvösen
távolságtartó vizsgálatot: ha igyekszik is
eleget tenni a tudományos objektivitás követelményének,
az egész könyv tónusát jobban kifejezi az eredeti
francia cím: 'Szociáldemokrácia csakazértis!'
(La social-démocratie quand-même). Nos, olyan szerző
esetében, akinél a politikai elkötelezettségből
fakadó véleményalkotás aranyfedezetét
a szépírói-politológusi-történészi
életmű teljesítménye adja, mindezt elfogadhatjuk.
Mindazonáltal a munka egyik legizgalmasabb kérdésére:
van-e holnapja, jövője a szociáldemokráciának,
a szerző leginkább csak politikai meggyőződéséből
fakadóan tud igenlő választ adni, ami lelkesítheti
ugyan a hozzá hasonlóan gondolkodókat - de az állítás
igazáról nem őket kell meggyőzni!
Persze az 1970-es évek végén,
amikor e könyv íródott, ez még nem volt olyan
kínzó kérdés a szociáldemokrácia
számára, mint napjainkban. Akkor még nem rajzolódott
ki egyértelműen a világtörténelmi fordulat:
az átmenet az ipari társadalom korából a posztindusztriális
korszakba. Azóta megfogalmazódott: mi lesz azokkal a politikai
és kulturális értékekkel és tényezőkkel,
melyek az ipari társadalomhoz kötődnek? Mi lesz a munkásosztállyal,
melynek szociális, gazdasági, kulturális - de mondhatnánk
általánosabban és fellengzősebben: emberi-emancipációs
folyamatában a szociáldemokráciának alapvető
szerepe volt? A jóléti társadalom körülményei
között végbement középosztályosodást
a szociáldemokrácia a reformizmus nyílt vállalásával
és az osztályharc elvetésével még úgy-ahogy
követni tudta, de a következő kihívás, az
információs társadalom keretei között jelentkező
individualizálódás már felkészületlenül
érte. Ezt a váltást Fejtő az íróember
finom érzékével sejtette már a hetvenes évek
végén is, de igazán még nem tudta megfogalmazni
könyvében. Persze megint eszünkbe juthat: ennek a munkának
(is) a nyolcvanas évek elején kellett volna magyarul megjelennie.
Akkor volt igazán aktuális. A kötetet záró
beszélgetésben Fejtő kiegészíti-felfrissíti
ugyan a problémakatalógust, de az ilyen appendixszerű
megoldás legfeljebb a matematikában hatásos.
A könyv címéből
is kiviláglik, hogy nemcsak a szociáldemokrácia jövője
a mű témája. Tisztes áttekintést kapunk
az irányzat történelmi kialakulásáról,
fejlődéséről. Fontos részletmegfigyelések
árnyalják-finomítják a közhelyekkel terhelt
szociáldemokrácia-képet: Fejtő nagyon fontos
megállapítása például, hogy a jóléti
állam egyáltalán nem szociáldemokrata találmány,
Keynes és társai nem voltak szociáldemokraták.
S hogy mennyire nem a politikai sémák határozzák
meg egy közgazdasági iskola gyakorlati alkalmazását,
bizonyítja az a tény, hogy a neoliberális gazdaságpolitikát
Nyugaton konzervatív, Keleten az állampártokból
átvedlett szociáldemokrata pártok érvényesítik
legkövetkezetesebben és legeredményesebben. Ha már
a közgazdasági iskoláknál tartunk, egy apró
korrekció: a 107. oldalon említett Sismondi nehezen minősíthető
liberálisnak, hiszen a svájci tudóst éppen
liberalizmuskritikája - Fejtő is ennek kapcsán említi
- tette híressé, s emiatt tekintik őt a konzervatív
szociális gondolat egyik apostolának.
Mutatja a könyv keletkezése
idején uralkodó felfogást, hogy a történeti
áttekintésben, de a könyv más részeiben
is Fejtő számára a kommunizmus az első számú
viszonyítási pont: az a már-már kórosnak
ható fixálódás a kommunista riválishoz,
amit az erőszakos pártegyesítéseket átélt
öreg kelet-európai szocdemeknél megfigyelhetünk,
szublimált formában e könyv hasábjain is jelen
van.
A szociáldemokráciát
ért egyik leggyakoribb - egyébként jogos - kritika
etatizmusával kapcsolatos. Fejtő nem kerüli meg a problémát,
de ő sem érzékeli a történelmi-politikai
kulturális hagyományok fontos szerepét. Holott nem
érthetjük a svéd gondoskodó-paternalisztikus
modell létrejöttét az igen erős svéd királyi
abszolutizmus hagyománya nélkül (melynek egyik ma is
élő, most megszüntetni tervezett maradványa a
svéd evangélikus egyház államegyházi
jellege), nem értékelhetjük reálisan az 1945
után oly eredményes osztrák korporatív (tripartit)
modellt, ha figyelmen kívül hagyjuk az osztrák rendies
tradíciókat, az osztrák polgárság és
parasztság intenzív antiindividualizmusát, tömörülési-szövetkezési
reflexeit, a munkásosztályról nem is beszélve.
Nem ignorálhatjuk tehát
a helyi sajátosságokat, de az idő dimenziójában
sem operálhatunk csak általánosságokkal. Az
ipari társadalom válságában vergődő
szociáldemokráciát látva sem mondhatjuk, hogy
csak gazdasági fellendülés idején érvényesülhet
igazán ez a fajta politika (138. old.) - hiszen első sikereit
éppen az 1929-es gazdasági világválság
leküzdésében érte el, s mint válságmenedzselő
lett elfogadhatóvá a társadalom felső, nem
munkás rétegeiben.
A kiútkeresés igyekezetében
is pontos megjegyzéseket tesz a szerző a szociáldemokrácia
által követendő új politikáról.
Felismeri például, hogy a túl szoros, már-már
függésszerű kötődés a szakszervezetekhez
árthat a demokratikus baloldalnak. Jóslata egy emiatt bekövetkezhető
pártszakadásról a brit Munkáspárt esetében
be is következett. S bár a Labour a liberálisokkal szövetkező
Owen-csoport távozása után balra tolódott,
a jelenlegi pártvezér sikeresen kezdte meg a szakszervezeti
kötelékek lazítását. A példa mutatja,
hogy Fejtő már a hetvenes évek végén
ráérzett a kilencvenes évek politikai követelményeire.
Logikus dolog ezek alapján,
hogy nagy tapasztalatokkal rendelkező hazánkfia tudását
a kötet kiadói mai problémáink kifejtésénél
is értékesíteni kívánták. E célt
szolgálja az a beszélgetés, melyet a sorozatszerkesztő
Márton László és a kiadót vezető
Mezei András folytatott a szerzővel. Fejtő valóban
meg is teszi azokat a kiegészítéseket és korrekciókat,
melyek egy tizenöt éves mű megjelenésekor egy
interjú keretei között lehetségesek. Baj csak akkor
van, amikor beszélgetőpartnerei jó magyar szokás
szerint nem csupán Fejtő mondanivalójának jobb
megértésére, hanem saját nézeteik közlésére
is törekszenek. S ha egy ilyen vélemény ráadásul
vaskos tévedés is egyúttal - mint amikor Mezei az
egyesített munkáspártban maradt 350 ezer szociáldemokratáról
beszél, akik jelenléte szerinte negyven éven át
érezhető volt az állampártban, s belőlük
lettek volna a reformkommunisták - akkor bizony felvetődik
az interjúkészítő felkészültségének
a kérdése. Mert azt a szociáldemokrácia ügyében
megnyilatkozó írástudónak illenék tudnia
- s ha nem tudja, akkor utána kell néznie -, hogy 1948-ban
a tagsága zömétől megtisztított SZDP egyesült
a kommunistákkal, s az "átvett" szocdemek nagy része
is hamarosan a párton kívül s gyakran a lágerkerítésen
belül találta magát. Az valóban érdekes
kérdés, s megérne egy kutatást, hogy volt-e
szociáldemokrata búvópatak az MDP, illeve az MSZMP
felszíne alatt.
Fejtő mindenesetre okos mértéktartással
reagál az aktuális politikai töltetű kérdésekre/véleményekre,
s kellő tapintattal, de határozottan utal az MSZP fejlődési
lehetőségeinek többértelmű voltára
(valódi szociáldemokrácia, technokratikus-hatalomőrző
állampárt, nacionalista demagógia).
Ha megkésve is, de érdemes
volt kiadni e bölcs ember számvetését és
kitekintését - azzal az útkereséssel együtt,
amely a mai szociáldemokráciát jellemzi. A könyv
honi viszonyaink közt jónak mondható. A fordítás
sem rossz, csak a brit Labour Party nevének magyarításakor
bizonytalankodott a fordító: kezdetben a szó szerint
valóban pontosabb Munkapárt, később a nálunk
meggyökeresedett Munkáspárt elnevezést használja.
Komoly bírálat illeti
viszont a szöveggondozást: a nevek helyes írásmódja
leküzdhetetlen feladatot jelentett a szerkesztőknek és
a lektoroknak is. Így fordulhat elő, hogy a német
Eduard Bernsteint következetesen az angol Edward, míg az angol
Margaret Thatchert a francia Marguerite keresztnévvel illetik; Louis
Blanc a spanyol Luis nevet kapja. Hadilábon állnak a skót
eredetű nevekkel: John Macintosh hol Machintosh-ként, hol
Mackintosh-ként szerepel, Ramsey MacDonald családnevét
következetesen Macdonaldnak írják. Az pedig szinte főbenjáró
vétség a francia nagykövetség kulturális
(és nem kultúrális, mint ahogy a belső címlap
verzóján áll) osztályának támogatásával
megjelent könyv kiadóitól, hogy a "histoire"-t "historie"-nak
írják (69. old.). A téma, a szerző, a támogatók
és legfőképpen a könyvet megvásárló
olvasók is gondosabb kivitelezést érdemelnének
és egy olyan kötésű könyvet, mely nem kezd
szétesni egy recenzióhoz szükséges forgatás
után.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu