Deák Ágnes

  Szarka László a XIX. századi szlovák történelem ismert kutatója, akinek néhány évvel ezelőtt jelent meg A szlovákok története című összefoglaló munkája. Kutatási területe természetszerűleg kiterjed a dualizmus kori magyar kormányzat nemzetiségi politikájára, hiszen a szlovák nemzeti fejlődésre ható fő tényezők egyike a múlt században épp ez volt. Most megjelent könyvében e kormányzati politika és a szlovák nemzeti fejlődés kölcsönhatását igyekszik bemutatni.
  Teljesen egyetérthetünk azzal a törekvésével, hogy a magyar közvélemény számára bemutassa a kiegyezés kori, erőtől és önbizalomtól duzzadó magyar nacionalizmust, az állami-politikai egység mellett a kulturális és nyelvi értelemben is a homogenizáció felé haladó nemzetállamiság álmát és az ezt érvényesíteni kívánó kormányzati nemzetiségpolitikát. A magyar közvélemény valóban hajlamos arra, hogy a magyar nemzeti kisebbségek Trianon utáni sorsának, tragédiáinak árnyékában ne vegyen tudomást azokról a sérelmekről, melyeket a magyar politikai elit követett el a nem magyar nemzeti csoportokkal szemben a XIX. század folyamán. Szarka saját kutatásai mellett jól használja a magyar történeti irodalom s a szlovák történetírás e tárgykörben korábban már megjelent eredményeit. Ez utóbbira ismét csak égetően szükség van, hiszen - s erre Szarka is felhívja a figyelmet - mindenekelőtt nyelvi nehézségek miatt a magyar történeti irodalomba és közvéleménybe nemigen vagy csak igen nehezen integrálódnak a szomszéd népek történeti kutatásainak hasznosítható eredményei is (a recenzensnek is be kell vallania, hogy e tekintetben a német nyelvre mint közvetítőre hagyatkozik). A szerző tárgyilagos leírást, mértéktartó, objektivitásra törekvő értékelést nyújt olvasói számára.
  A könyv fő erőssége a magyar nemzetiségi politika változó eszköztárának bemutatása a dualizmus kezdetétől egészen a Monarchia felbomlásáig. Szarka felvázolja a nemzetiségpolitikai viták elméleti hátterét is, az "egységes és oszthatatlan magyar politikai nemzet" értelmezésének jelentésárnyalatait. A szerző kiindulópontként Deák Ferenc és Eötvös József 1868-ban kifejtett, általa teljesen azonosnak tekintett álláspontját választotta. (Az Eötvös életművét vizsgáló szakirodalom óvatos a tekintetben, hogy kodifikált formájában az 1868-as nemzetiségi törvény mennyire azonosítható Eötvös eredeti terveivel, s Eötvös elképzeléseit sokkal inkább az 1861-es országgyűlés nemzetiségi bizottsága által kidolgozott programjával azonosítja.) A törvény a politikai egység mellett a közigazgatás helyi szintjein, az oktatás, a kultúra, a felekezeti élet, az egyesületek tevékenységi körében elfogadta a nemzeti színezetű kulturális sokszínűség létét. A szerző ismerteti Beksics Gusztávnak a társadalom öntevékeny eszközeivel elérendő politikai asszimilációt, Grünwald Béla állami beavatkozást követelő, nyelvi-kulturális beolvasztást sürgető fellépését, majd a magyar nemzeti érdeket az államérdekkel azonosító, a kíméletlen "sovinizmus" politikáját meghirdető Bánffy Dezső-féle politikát, mely - mint írja - a "kiegyezéskori magyar nemzetiségpolitika mélypontját jelentette". Szemléletes, jó összefoglalást kapunk az e periódusban alkalmazott állami és társadalmi jellegű, a nyelvi-kulturális asszimilációra ösztönző avagy kényszerítő eszközökről, a szlovák nyelvű középiskolák bezárásáról, a századforduló tájékán az állami népiskolák számának szaporításáról a felekezeti iskolák rovására, a megyei-járási közigazgatási testületek ez irányú tevékenységéről, a választási csalásokról, a község- és helynevek Bánffy-féle magyarosítási akciójáról éppúgy, mint a sajtóperekről, a nemzetiségi mozgalmak vezetőivel szemben indított bírósági eljárásokról és a rájuk kiszabott börtönbüntetésekről.
  Az állami eszközöket kiegészítette a magyar nyelv és kultúra terjesztését célzó egyesületek, társaságok államilag támogatott tevékenysége. Ugyanakkor Szarka helyesen hangsúlyozza, hogy a városi szlovákság körében tapasztalható nagyarányú asszimiláció elsősorban nem a kormányzati asszimilációs programoknak, hanem a modern ipar- és társadalomszerkezet kialakulásának volt köszönhető.
  A magyar kormányzat politikailag-közigazgatásilag, s amennyire csak lehetséges, kulturális tekintetben is egységes nemzetállami célkitűzéseinek ellenpólusaként Szarka részletesen ismerteti a szlovák nemzeti mozgalom céljait. Kezdőpontként az 1861-es turócszentmártoni szlovák nemzeti gyűlés határozatait választja, amelyekben megfogalmazódik a közigazgatási autonómia, a saját, nemzeti jellegű közigazgatási apparátus megteremtésének programja, mely a történeti Magyarországon élő többi nem magyar nemzeti csoport programjával együtt lényegében Magyarország közigazgatásának nemzeti alapú kerületekre tagolását, azaz föderatív szervezetét irányozta volna elő. Ez a program - bár a dualizmus első évtizedeiben némileg háttérbe szorult a kormányzatnak az anyanyelvhasználatot korlátozó napi szorításában - mint elérendő eszmény végig jellemezte a szlovák nemzeti mozgalom célkitűzéseit.
  Könyvében Szarka több helyen is kifejti, hogy "a magyarországi nemzetiségi régiók autonómiájának megvalósítása jelenthette volna a történeti magyar állam megújulásának legbiztosabb garanciáját" (72. old.). Hangsúlyozza, ez nem pusztán közigazgatási autonómiát jelentett volna, hanem a régiók gazdasági-társadalmi struktúrájának sajátos szerveződését is. Azt azonban nem fejti ki, mit is ért pontosan ezen. Ugyanakkor kétségek közt hagyja olvasóját a tekintetben: vajon e belső föderalizálás megoldhatta-e volna a nemzetiségi konfliktusokat, stabilizálva az ország politikai struktúráját. Szarka ugyanis egy helyütt kijelenti, "a regionális fejlesztési politika a szlovákság kulturális és nyelvi érdekeit szem előtt tartva fékezhette volna a kiválási tendenciákat, sőt meg is semmisíthette volna (12. old.), ugyanakkor más helyütt "a történeti Magyarország belső kohéziójának - legalábbis átmeneti - megerősödésé"-ről (kiem. - D. Á.) beszél (72. old.).
  Természetesen igaza van abban, hogy a nemzetiségi kérdés kifutását nem lehet "sorsszerű problémaként" kezelni, amely törvényszerűen Trianonhoz, a történeti Magyarország széteséséhez vezetett (7. old.), de a belső föderalizáláshoz kötődő remények korlátait is látnunk kell. A modern nacionalizmus nemzetállami eszménye kihívás volt a soknemzetiségű birodalmak számára, s 1918-tól, az Osztrák-Magyar Monarchia és a Török Birodalom szétesésétől kezdve, az Orosz Birodalomnak, majd a Szovjetuniónak évtizedünk elején bekövetkező felbomlásán keresztül a Trianonban megteremtett több nemzetet magukban foglaló államok, Csehszlovákia és Jugoszlávia szétesése - mind nemzetállami eszmény érvényesülésének folyamatát jelzi e térségben. Ahogy Szarka fogalmaz, a kis nemzetek egyenjogúsítása a Duna-völgyében nem a föderáció, hanem a nemzetállamiság formájában valósult meg (74. old.). De hozzátehetjük: másutt is inkább ez volt a jellemző.
  A dualizmus kori magyar kormányzat nemzetiségpolitikájának nagyok a bűnei. Deformáló hatásuk nem csupán a nem magyar nemzeti mozgalmakkal szembeni politikában volt érezhető, hiszen amint arra Eötvös József is figyelmeztetett, nem lehet a liberális elvek érvényesülésének "felfüggesztését" csupán egy területre korlátozni: minden vonatkozásban éreztetni fogja a hatását. A dualizmus kori politikai szervezet megújulásra képtelenségének egyik fő oka a közjogi kérdésen kívül épp a nemzetiségi kérdés volt, hiszen a liberális politikai elit, s ezt jól reprezentálja Tisza István álláspontja, a politikai jogok bármiféle kiterjesztését mindenekelőtt a magyar nemzetiségi érdekekre hivatkozva utasította vissza, hiszen mindenfajta demokratizálás növelte volna a nem magyar nemzetiségek politikai súlyát. Mégis igen kétséges, hogy egy nyelvi-kulturális tekintetben türelmes vagy akár a közigazgatási föderalizmus politikáját is elfogadó nemzetiségpolitika ellensúlyozni tudta volna-e a nemzetállami eszmények centrifugális hatásait. Ebben a tekintetben elgondolkodtató lehet a birodalom másik felének, Ausztriának a példája. Nemzetiségpolitikáját tekintve Ausztria épp ellentétes utat jár be, mint Magyarország, s a századfordulóra az osztrák-németek politikai hegemóniája mellett a különféle szláv nemzeti csoportok nyelvi-kulturális nyelvhasználati jogai lényegében korlátok és akadályok nélkül érvényesülhettek. Ez biztosíthatta, hogy az egy államkeretben élő nemzetiségek ne oly ádáz ellenségekként tekintsenek egymásra, de azt nem akadályozhatta meg, hogy a vesztes első világháború politikai mélypontján, a külső nagyhatalmi nyomás viszonyai között a birodalom kohéziója szétbomoljon.
  Másfelől nem érthetők a nem magyar nemzeti mozgalmak "szeparatizmusától" való magyar félelmek gyökerei, ha 1848-1849 tapasztalatait nem vesszük számba. 1848-1849-ben ugyanis - s erre korábbi könyvében Szarka is kitért - a nem magyar nemzetiségi mozgalmak elitje nem állt meg az 1848 május-júniusában meghirdetett belső közigazgatási föderalizmusnál. 1848 végére lényegében minden nemzeti mozgalom megfogalmazta a Magyarországtól való államjogi különválás, az önálló törvényhozó testülettel és végrehajtó szervezettel rendelkező, külön koronatartománnyá szerveződés programját. Megvalósítania ezt csak Horvátországnak és a szerb nemzeti mozgalomnak sikerült (utóbbinak az 1849-1860 között fennállt Szerb Vajdaság és Temesi Bánság formájában), de elérendő célként a szlovákok, erdélyi szászok és románok ugyanúgy megfogalmazták.
  Az 1850-es évekbeli neoabszolutizmusnak, a centralizált, egységes birodalom eszményének, a hivatali életben, a közép- és felsőoktatásban érvényesülő "germanizációnak" való közös alávettetés, az az élmény, hogy "a nem magyar nemzetiségek ugyanazt kapták jutalmul a kormánytól, amit a magyarok büntetésül", eltávolította a nem magyar nemzeti mozgalmak elitjét a Magyarországból való kiválás programjától, s ambícióik egészen az anyaállamok közvetlen vonzó hatásáig, a Monarchiából való teljes kiválás programjáig a magyar államiság keretein belül maradtak. De 1848-1849 fényében a magyar politikai elit félelme, az a merev elutasítás, ahogy a közigazgatási föderalizmust az állami integritás nyílt megsértése előszobájának tekintette, távolról sem volt oly irracionális és érthetetlen.
  Azt is hangsúlyoznunk kell - s erre Szarka kiindulópontja, az 1861-es turócszentmártoni szlovák nemzetiségi gyűlés programhirdető határozata is módot nyújtott volna -, hogy alapelveiket tekintve a "kisebbségi nacionalizmusok" semmivel sem voltak toleránsabbak a magyar többségi nacionalizmusnál. Szarka szerint a XIX-XX. századnak a nemzetiségi egyenjogúságot alapelvként elfogadó kezdeményezései "makacsul a vert helyzetekhez kötődnek, és régi-mai visszhangtalanságuk miatt a nemzeti egyenjogúságot mint par excellence kisebbségi ideát huzamosabb ideig az ésszerű illúziók tartományába sorolják" (45. old.). A turócszentmártoni program azonban a megteremtendő szlovák nemzetiségi kerületben csak szlovákokat, illetve elmagyarosodott szlovákokat, "elfajult fiakat" ismer, akiknek vissza kellene térniük a szlovák nemzet és nép ölébe. A dokumentum kizárólagos szlovák nyelvhasználatot követel a kerületen belül "úgy a polgári, mint az egyházi nyilvános élet terén", s azt, hogy legyen a szlovák az "egyedüli tanítási nyelv az iskolákban". A saját kisebbségnek már ekkor sem ígér sokkal jobbat ez a program, mint a magyar liberális-nacionalista politikai elit. A történeti Magyarország kisebbségben lévő nemzeti csoportjainak nacionalizmusa nem Trianon után válik "türelmetlenné". Az az igény, hogy a megteremtendő nemzeti politikai egység (legyen az egy állam szervezetén belüli közigazgatási-politikai autonómia vagy önálló állam) keretein belül a nyelvi-kulturális homogenizációt elősegítsék, általánosan jellemezte a XIX. századi, e század eleji nacionalizmusokat. Nem a nacionalizmusok törekvéseinek jellege, hanem hatalmi pozícióik különböztek. Az államiság, valamint a gazdasági és társadalmi élet kulcspozícióit kezében tartó magyar elit némely esetben nagyon is hetyke magabiztossággal - amely mélyén persze Bibó István kifejezésével élve "a közösségért való egzisztenciális félelem" is meghúzódott - igyekezhetett a történeti Magyarország soknemzetiségű keretéből egységes magyar nemzetállamot formálni; a kisebbségi nacionalizmusok még csak álmodozhattak hasonló keretek megteremtéséről. Részben ez a látens türelmetlenség magyarázza azt, hogy még Eötvös József is, aki a kultúra-nyelv területén egyértelműen támogatta a nem magyar nemzetiségi csoportok igényeit, oly határozottan ellenzett bármiféle nemzetiségi alapú közigazgatási-föderalizmust, bár az ő programja biztosította volna a nem magyar anyanyelvűek számára az anyanyelvhasználat legszélesebb körét a közigazgatásban is.
  A magyar nemzetiségpolitika mellett a könyvben háttérbe szorul a címben jelzett másik cél, a szlovák nemzeti fejlődés bemutatása, a nemzetté szerveződés útjainak és eszközeinek felvázolása. A bevezetőben megfogalmazott szerzői kijelentéssel ellentétben ("Már csak terjedelmi okoknál fogva sem vállalkozhattunk a dualizmus kori városiasodás, iparosodás és az élet minden területén komoly változásokat kiváltó általános modernizációs folyamatok felső-magyarországi szlovák régióra gyakorolt hatásainak bemutatására." [13. old.]) szerencsére sor kerül a dualizmus kori modernizáció legfontosabb társadalomszerkezeti hatásainak bemutatására. Szarka részletesen szól a szlovákság számának csökkenéséről, ami a városi lakosság növekvő arányának s az asszimilációnak köszönhető. Beszél a felvidékről való kivándorlás és elvándorlás folyamatairól, ezek eredményeképpen a szlovák nemzeti mozgalom szűk értelmiségi elit bázisáról, amely csak lassan terjedt ki a birtokos parasztság és a helyi munkásság felé, de ezeknél is csak egyes, a szlovák mozgalom fellegvárának számító városok, például Szakolca, Vágújhely, Trencsén, Turócszentmárton, Rózsahegy vagy Liptószentmiklós vonzáskörzetére. Mint Szarka írja, a nemzeti-nemzetiségi közösségtudat csak lassan "szivárgott le" a "nemzetiségi társadalmak alsó rétegeibe" (75. old.).
  A nemzetiségi mozgalmak történetét vizsgáló kutatások terén a politikatörténeti kutatások mellett hagyományosan a városi rétegek kutatása áll előtérben, hiszen ezek sokkal fogékonyabbnak bizonyultak a nemzeti elitek "nemzetébresztő" propagandájára. Ugyanakkor Eugen Weber mára már klasszikussá vált munkájában (Peasants into Frenchmen. Modernization of Rural France 1870-1914. Stanford University Press, 1976) bemutatja, hogy a mégoly egységesnek és oszthatatlannak tekintett francia nemzet sem létezett a XIX. században mint nyelvi-kulturális közösség, vagy mint a lakosság egyöntetűen vallott identitástudata. A falusi lakosságnak a modernizáció értékeivel, a külső, átvett életmódmintákkal s ezzel együtt a nemzeti tudattal való töltődése csak lassú, e század elejére befejeződő folyamat volt.
  Az utóbbi évtizedekben azonban folytak kifejezetten a nemzeti kisebbségi pozícióban élő vidéki lakosság "nemzeti-nemzetiségi" mobilizációját vizsgáló kutatások is. A Comparative studies on governments and non-dominant ethnic groups in Europe, 1850-1940 című könyvsorozat, mely nemzetközi kutatógárda összehasonlító eredményeit hivatott közzétenni, egyik kötetében épp ezzel a témával foglalkozik. (Roots of Rural Ethnic Mobilisation. Ed. G. von Pistohlkors - D. Howel - E. Wiegandt, 1991).
  Szarka részletesen szól a szlovák nemzeti mozgalom politikai stratégiájáról, annak módosulásáról a politikai intézményrendszert illetően. Külön fejezetben vázolja fel a századforduló után újjáéledt cseh-szlovák együttműködés elemeit, a cseh gazdasági szerepvállalást. Beszél a szlovák középfokú oktatás hiányának pótlására született, a "magyar Heródes elől cseh Egyiptomba" (96. old.) jelszóról, s az ennek jegyében Cseh- és Morvaországban tanuló szlovák diákság szerepéről, a szlovák sajtó számára nyújtott cseh anyagi segítségről. A szlovák társadalom mindennapjaiba beszűrődő nemzeti program elemeit azonban nem vizsgálja. Futólag említi a szlovák érdekeltségű bankok tevékenységét (Tátra Bank, Rovnianek-féle amerikai szlovák bank) vagy a Matica Slovenska egyesület 1875-ös betiltása után fennmaradt három regionális szlovák kulturális egyesület létét, a szlovák nyelvű sajtó s a különféle egyesületek működését, szót ejt a felekezetek szerepéről, ugyanakkor a katolikus-evangélikus megosztottság hátráltató tényezőjéről is, de ezek mind-mind csak a magyar nemzetiségi politika tárgyalásának magyarázó háttereként vannak jelen. E szervezetek működése szinte kizárólag a magyar helyi vezetők, illetve magyar politikusok értékeléséből, mintegy a "válaszlépések" indokolásából villan elénk.
  Szarka nem vizsgálja ezek szerepét a szlovák nemzeti fejlődésben. Lehet, hogy véleménye szerint ezek tevékenysége már feltárt (Polányi Imre: A szlovák társadalom és polgári nemzeti mozgalom a századfordulón című könyvében például részletesen ír e bankok tevékenységéről, ugyanerről jelentetett meg egy cikket Tóth István az AETAS 1992/4-es számában), az eddigi kutatási eredmények ismertetése azonban ez esetben is szükséges lett volna. Gondolhatja Szarka azt is, hogy ezek az intézmények nem gyakoroltak lényeges befolyást, de akkor ezt közölnie kellett volna. Mindenesetre így az olvasó előtt csak a szlovák nemzeti mozgalomnak a nagypolitika színpadán eljátszott szerepei jelennek meg. A politikán túli elemek a szlovák etnikum nemzetté szerveződésének folyamatában csak felsejlenek, pedig ezeknek a hatása bizonnyal jelentősebb volt, mint például a Szlovák Nemzeti Párt választásokat bojkottáló álláspontjáé. Így épp az marad homályban, hogyan és milyen csatornákon keresztül szivárgott le a nemzeti-nemzetiségi közösségtudat a szűk nemzeti értelmiségi elitből a nemzeti társadalom hajszálereibe.
  Végezetül egy terminológiai megjegyzést szeretnék tenni. Igen nagy nehézséget okoz a magyar nyelvű szakirodalomban a "nemzet", "nemzetiség" terminusok használata. Az angolszász szakirodalom "nemzetiség"-en a nemzeti-kulturális ismertetőjegyek összeségét érti, míg "nemzet" vagy "nemzeti csoport" fogalommal jelzi magát a csoportot. A "nemzeti kisebbség" megjelölés pedig mindig egy adott állam keretein belüli számbeli viszonyra utal. A XIX. századi magyar nyelvhasználat ezzel szemben a "nemzet" csoportmegjelölést csak az önálló államisággal vagy autonóm politikai-közigazgatási szerveződéssel bíró nemzeti csoportokra alkalmazta. Tehát a "nemzetiség" fogalom jelentette a nemzeti jegyek összességét, de jelentette az "önálló nemzeti múlttal nem rendelkező" nemzeti csoportokat is. Nemzeten - mondhatnánk - egy adott állam állampolgárainak összességét értették. De a helyzet nem volt ilyen egyszerű, hiszen a "magyar nemzet" mint "magyarországi nemzet" vagy "magyar politikai nemzet" fogalma igencsak összemosódott a nyelvi-kulturális "magyar nemzetiség" fogalmával. Szarka részletesen szól a fogalom körüli vitákról, mindenekelőtt azonban a magyar értelmezést elemzi, bemutatja a Deák-Eötvös féle változatot és "a politikai nemzetet a magyar etnikai nemzet kiteljesedésének kereteként, még inkább céljaként értelmező" (27. old), később túlnyomóvá váló véleményt. Nem tér ki azonban arra, hogy a nem magyar nemzeti mozgalmak hogyan használták ezt a fogalmat, bár idézi a turócszentmártoni határozatot: "mi is nemzet vagyunk". Ők "nemzet"-en szintén kulturális és egyúttal politikai közösséget értettek, de azt vallották, minden nyelvi-kulturális közösségnek természettől adott joga, hogy a politikában, az államéletben mint jogok alanya, önálló, autonóm tényező jelenjen meg. A történeti jogból kiinduló magyar nemzetfogalom és a természetjogi alapozottságú nemzetfogalom között nehéz kompromisszumot találni. Nem tudták áthidalni ezt azok a nem magyar nemzetiségi vezetők sem, akik a magyar politikai nemzet fogalmat "föderalisztikus" értelmezésben (27. old.) "magyarországi politikai nemzetként" kompromisszumosan elfogadni látszottak 1861-ben. Hiszen, bár a teminológia szintjén engedményeket tettek, ez nem befolyásolta azt, hogy "nemzetük" kollektívumként való elismerését követelték az államéletben. Másfelől az 1861-es országgyűlés nemzetiségi bizottsága által kidolgozott program azon gesztusa, hogy a "magyar politikai nemzet" fogalmának rögzítése mellett a magyarokat a többi "nemzetiséggel" együtt mint nemzetiséget is felsorolta, még nem jelentette "a nemzetiségek kollektív jogai"-nak elismerését, ahogy azt Szarka állítja (20. old.).
  Szarka fogalomhasználata sem teljesen konzekvens. 1848 kapcsán például "magyar nemzet"-ről és "magyarországi nemzetiségek"-ről beszél (ideértve valamennyi nem magyar nemzetiségi csoportot), néhány sorral később azonban már "minden nemzetiségre" kiterjesztett jogokról szól (ebbe magától értetődően a magyarságot is belefoglalva). Bevezetőjében viszont másfajta terminológiai különbségtételt tesz: elkülönít "nemzeti kisebbséget" és "kisebbségi nemzetet", megkülönböztetve a külső anyaállammal rendelkező és nem rendelkező kisebbségi csoportokat, ennek alapján "kisebbségi nemzet"-nek minősítve a szlovákokat. Mindaz azonban, amit konkrét megkülönböztető jegyként felsorol: az egységes irodalmi nyelvi norma léte, a kompakt nyelvterület, a nemzeti szférákban egységes és hierarchizált struktúrák, a felekezeti és regionális ellentétek csökkenő erőssége (8. old.) egyáltalán nem markánsan eltérő jegyek a szlovákság és a többi nemzeti kisebbség viszonyában. Ráadásul később maga Szarka is utal arra, hogy a századfordulótól kezdve megélénkülő cseh-szlovák gazdasági-kulturális kapcsolatok bizonyos tekintetben az anyaállam funkcióit látták el.
  Szarka László könyve a politikatörténet hagyományos terepein mozogva jó összefoglalást ad a dualizmus kori magyar nemzetiségpolitikáról, valamint a szlovák nemzeti mozgalom politikai szerveződéséről. E nemzetiségpolitika eszmetörténeti háttere azonban már korántsem rajzolódik ki oly pregnánsan és pontosan, ahogy a politikai csatározások eseményei. Az olvasó hiányérzetének azonban az a legfőbb oka, hogy e szűk politikatörténeti terepről a szerző a szlovák nemzeti fejlődésnek csak a politikai felhőrégióit tudja felvázolni.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu