A szólásszabadság menedéke

A hetvenes évek elejét Szlovéniában és a szövetségi Jugoszlávia tágabb keretei között is a széles körű politikai tisztogatások jellemzik. Tito marsall, az örök diktátor hibátlan ösztönével jól sejtette, hogy az egyes köztársaságoknak a tervgazdaságtól való függetlenséggel megerősített autonómiája hovatovább aláássa a kommunista párt abszolút hatalmát. A függetlenedési ambíciókat liberális politikai vezetők, Horvátországban Mika Tripalo, Szerbiában Marko Nikezic´, Szlovéniában pedig Stane Kavcÿicÿ testesítették meg.
Bár mindhárman régi kommunisták voltak, piacgazdasági programjaikat Tito a jugoszláv minibirodalom törékeny "tökéletes harmóniája" elleni közvetlen fenyegetésként értékelte. Eltávolította mindhárom vezetőt, s ezzel egy teljes évtizedre lehetetlenné tette a "nyílt társadalom" irányába való elmozdulást. Az ellenzékiek elrejtőztek, sokat közülük börtönbe zártak. Mások emigrációba kényszerültek. Jöttek az "ólomévek"; a nyilvános vita szinte teljesen elapadt.
A szlovén intellektuelek, akik az egyetem, a kutatóközpontok és a könyvkiadók viszonylag biztos menedékébe húzódtak, az évtized vége felé belefáradtak a rájuk erőltetett passzivitásba. Tekintélyes értelmiségiek köre, elsősorban Niko Grafenauer költő, Tine Hribar és Ivan Urbancÿicÿ filozófus, valamint Dimitrij Rupel író, esszéista vette a bátorságot, és 1980-ban nyílt felhívást tett közzé egy új kulturális folyóirat megalapítására. A szellemi Wahlverwandtschaft arra indította a szlovén kulturális és tudományos élet hatvan munkatársát, a nemzet alkotószellemének színe-virágát valamennyi generációból, hogy haladéktalanul támogassa a javaslattevőket.
Ez a folyóirat alkotta volna fő keretét a szlovén társadalom központi problémáiról folyó szabad, kritikus vitának, éspedig a demokratikus tolerancia, a különbözőségek és az eltérő, továbbá a radikális vélemények jogának tiszteletben tartása jegyében. Két év telt el kínos nyilvános vitákkal, valamint nyílt fenyegetődzésekkel, mielőtt a javaslattevők lehetőséget kaptak volna a valódi munkára. 1982-ben adták ki a periodika első számát, amely magától értetődően kapta a Nova revija (Új Folyóirat) nevet.
Ez az év fordulópont a szlovén értelmiség történetében. A gazdaságilag legvirágzóbb és politikailag leginkább európai északnyugat-jugoszláviai köztársaság kommunista pártja eléggé előrelátó volt ahhoz, hogy engedje egy ilyen intellektuális fórum működését. A szlovén kommunista párt vezetésében ugyanis ekkor zajlott az összecsapás a centralisták és a nemzeti autonomisták között. Az utóbbiak azt remélték, hogy Szlovénia mint a jugoszláv föderáció gazdasági motorja ellenőrzése alá vonhatja a megtermelt javak nagyobbik hányadát (a szlovénok hozták létre a GDP 20 százalékát, noha a teljes jugoszláv népességnek csak 8 százalékát alkották). A Nova reviját publikációs fórumnak tekintették azon radikális eszmék számára, amelyeket a párt nemhogy a nyilvánosság előtt nem tudott képviselni, de artikulációjukra sem volt képes.
Hamar és drámai módon szertefoszlottak azok a kommunista remények, hogy a lapalapítás engedélyezése után a Nova revijában folyó vitát a távolból majd ők irányítják. A Nova revija, ez a könyvformátumú kétszáz oldalas havilap ugrásszerűen növekedő példányszámmal, a kulcsfontosságú nemzeti sorskérdések szofisztikáltan intellektuális elemzésével a nyolcvanas évek központi szellemi fóruma, ezzel a születő szlovén parlamenti demokrácia és nemzeti öntudat nélkülözhetetlen tekintélyes intézménye, mi több, alapköve lett.
A Nova revija iránti általános lelkesedésnek köszönhetően az egyébként drága lapszámok irigylésre méltó mennyiségben találtak utat a vevőkhöz, a kétmilliós népességű szlovén piacon valóban szédítően magas 3000, nemegyszer 5000 példányban.
A lap hasábjain - amelyeken a hazai költők versei s prózai művek mellett lelkesen fogadták kelet-európai ellenzékiek írásait, a kritikus nyugat-európai és amerikai társadalomtudományt - a legkiválóbb szlovén intellektuelek fokozatosan alakították ki azt az álláspontot, miszerint Szlovénia zavartalan gazdasági fejlődése, a politikai, az állampolgári jogok érvényesülése és a demokratikus társadalmi rendszer érdekében felül kell vizsgálni Jugoszlávia szövetségi struktúráját.
Az 1987-es híres 57. szám egyetlen vastag kötetben tette közzé Adalékok a szlovén nemzeti programhoz című sokkoló és a kommunista párt (bár egyre gyöngülő) "demokratikus centralista" rendszere számára botrányos anyagát. A szerzők földrajzi, közgazdasági, pénzügyi, történelmi, szociális, kulturális és politikai szemszögből vizsgálták azt a kérdést, milyen legyen a szlovén civil társadalom és politikai állam szervezettsége egy demokratikus köztársaságban. Nem túlzás azt mondani, hogy ebben a számban - amely szerkesztői meggondolásból kevés példányban jelent meg, nehogy mindjárt kiváltsa a hatalom dühét, de amelyet az olvasók lázasan sokszorosítottak - felfedezhetjük a demokrácia későbbi megvalósulásának komplex és jól átgondolt alapvetését, a parlamenti választásokkal, valamint Szlovénia területi önállósulásával egyetemben. Ezt alapozza meg intellektuális részletességgel a Nova revija 95. száma, amely az Önálló Szlovénia címet viseli.
A Nova revija azért vívott ki központi helyet a szlovén közéletben, mert hasábjain a legjobb költők, írók és kritikusok vetélkedtek az olvasók jóindulatáért. Itt találta meg "a szólásszabadság menedékét" nagyon sok, a többi jugoszláviai köztársaságban elhallgattatott ellenzéki is.
Sok szerkesztő és munkatárs segített megfogalmazni 1988-ban "az írók alkotmányának" nagy hatású javaslatát, amelyben a politikai és a civil élet demokratikus kereteit dolgozták ki. A területi függőség akkor még másodlagos kérdés volt. Később, amikor felállt a demokratikus parlament, és a kommunisták kikerültek az abszolút hatalomból, az írók által megfogalmazott alkotmány a legálisan elfogadott alkotmány alapjául szolgált, ahogyan azt a független szlovén köztársaság ma is ismeri.
A jugoszláv szövetségi alkotmány fő szempontjairól folytatott vitába a Nova revija 1988-ban vezető szerb intellektueleket is meghívott. Kiderült, hogy az akkori Jugoszláviában a legnagyobb létszámú nemzet tagjait képviselő szerb intellektueleket csak az "egy állampolgár, egy szavazat" szabályának mindenáron való érvényesítése érdekelte. Ezen szabály feltétel nélküli szorgalmazásával próbálták - elég leplezetlenül - megsemmisíteni a jugoszláv szövetségi elvet, amely az egyes köztársaságok autonóm státuszának alapján lehetőséget adott a konszenzus keresésére, éppen mert megakadályozta a "majorizációt", vagyis a kisebbség egyszerű leszavazását. A párbeszédre tett e kísérlet kudarcot vallott, s előrevetítette, egyszersmind tükrözte is azt a sokkal radikálisabb megosztottságot, amely 1991 nyarán, a jugoszláv hadsereg Szlovénia elleni támadásakor tetőzött.
Az akkori tíznapos háború idején a Nova revija szerény szerkesztőségi szobái lázas információs központtá alakultak át Ljubljanában, a Cankar utca 10. szám alatt, ahonnan a "novarevijások" módszeresen tájékoztatták a világ közvéleményét a hadsereg agressziójáról.
A Nova revija népszerűsége és jelentősége mindenekelőtt abból ered, hogy kikezdte a szlovén történelem bizonyos tabutémáit. Szerzői elsősorban a szlovén szellemi hagyomány két központi alakja, Edvard Kocbek és Dusÿan Pirjevec rehabilitációjára törekedtek.
Kocbek nagy tekintélyű költő, esszéista volt, a második világháború előtt vezető keresztényszocialista, aki a háború alatt, a nácik ellen vívott partizánharcokban csatlakozott a kommunistákhoz. Magas politikai funkciói ellenére Kocbek a háború után mind elégedetlenebb volt a rendszer totalitárius jellegével. Ellenzékiségét először a Félelem és bátorság című novelláskötettel fejezte ki 1951-ben. Esztétikai varázsával, a partizánok mindennapi életének árnyalt bemutatásával a könyv nevetségessé tette a rendszerhű szocialista realizmus fekete-fehér esztétikáját.
Kocbek hozta nyilvánosságra a kommunizmus 10 000-12 000 ellenségének bírói ítélet nélküli (addig gondosan titokban tartott) tömeges legyilkolását. E szlovén fehérgárdisták a németekkel együtt menekültek Dél-Ausztriába, de az angolok a második világháború befejezése után kiszolgáltatták őket Tito győztes egységeinek. Művészi és erkölcsi bátorságáért Kocbek valamennyi funkciójának elvesztésével fizetett: "belső emigránsként", a nyilvános fellépés lehetősége nélkül volt kénytelen leélni hátralévő éveit.
Dusÿan Pirjevec, a Nova revija másik fontos ihlető forrása, egykor ugyancsak partizánvezér volt. A háború után az egyetemen karizmatikus irodalomprofesszorként Heidegger szellemében taglalta a "cselekvő szeretet", a "katarzis" elveit, a teleologikus akciók, például a partizánakciók katasztrofális következményeit, és hirdette az irodalom emancipációját, kiszabadulását az ideológia béklyói alól. Az irodalom ugyanis a szlovén nép államiság nélküli létében az alkotói szabadságot elfojtó politikai funkciót látott el.
Pirjevec a hatvanas években a nemzeti identitáshoz való jog nevében folytatott polémiát Dobrica Cÿosic´ ismert szerb íróval, később "a szerb nép pátriárkájával", aki akkor még az "integráns jugoszlávizmus" nemzetek fölötti elvét vallotta. Kiállása a Nova revija több szerzője számára példamutató volt.
A Nova revijának a szlovén függetlenség kikiáltásakor, 1991-ben hamar és sok munkatársa számára váratlanul szembesülnie kellett a nyilvánosság "normalizálódásával". Ezt valamiféle "demokratikus melankólia" jellemzi, ahogyan Pascal Bruckner minősíti a nyugati elme világos irányultság és elkötelezettség nélküli állapotát. A nemzeti függetlenség kialakításában való együttműködés projektje ugyanis kimerült, a támadások addigi célpontja, a kommunizmus jól felismerhető kolosszusa ledőlt, megjelentek a vitában a szürke árnyalatai, az apró, de annál elválasztóbb politikai különbségeket kifejező érvek. A rezsim kritikájának idejéből való hősi egység korszakát a munkatársak közötti keserű és mély konfliktusok ideje követte. A pártpreferencián alapuló politizálás hovatovább megsemmisítéssel fenyegette az addig fölöttébb irigylésre méltó toleranciát és a nyilvános vitára nyitott közfelfogást.
Egyes szerkesztők beálltak a hivatásos politikusok közé, például az Amerikában iskolázott Dimitrij Rupel. Ő a tíznapos háború idején sikeresen irányította a szlovén külügyminisztériumot, ma pedig ő Ljubljana polgármestere. Némelyek visszavonultak egyetemi dolgozószobájukba, ezt tette a legjobb szlovén heideggeriánus filozófus, Tine Hribar is. A többiek, mindenekelőtt Niko Grafenauer, a tekintélyes költő ma veszedelmes vizeken kormányozzák a lapot, amelynek ki kell kerülnie a közvetlen pártpolitizálást, de az akadémikus diszciplinaritásba és a l'art pour l'art esztétikába való visszahúzódást is.
Az intellektuális elefántcsonttoronyba elsősorban a liberális gazdasági pragmatizmus szószólói igyekeznek betuszkolni a Nova reviját. Az intellektuális energiáknak egy párt érdekében való összpontosításáért azok az írók, intellektuelek emelnek szót, akik úgy vélik, hogy az önállósulás korszakának ideáljai kizárólag az úgynevezett "szlovén tavasz" blokkjában, vagyis az antikommunista ellenzéki pártokban maradtak fenn.
Mivel ez idáig egyik kísértésnek sem engedett, elmondhatjuk, hogy a félmúlt kulturális, társadalmi és politikai történelmét Szlovéniában többé nem lehet megírni a Nova revija nélkül.

Fordította: Gállos Orsolya

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu