MIKKO RIMMINEN
Zacskóssör-regény
(Pussikaljaromaani)
 

Esett. Az ember legszívesebben azt mondta volna, hogy esett, esett és esett, de még ez a három egymás utáni ige sem lett volna igazán elegendő az esés valóságos minőségének ábrázolására, mivel a víz olyan alapvető és egyszersmindenkori áradatként zúdult az égből, hogy közben tulajdonképpen semmiféle folytonosságra nem lehetett felfigyelni, legfeljebb talán azt lehetett volna mondani, hogy például esett az n-ediken, vagy egyszerűen csak annyit, hogy kurvára esett.
– Hogy képes ilyen kurvára esni? – kérdezte szinte megtört hangon Husi.
Egy kék napellenző ponyva alatt ültek, meglehetősen névleges menedékben ettől a mindenfelőli esőtől, ahová több háztömbnyi igen hosszú, kanyargós, meg-megállós és céltudatlan út során jutottak el, de azért közben egész kielégítően sikerült eltölteni az időt.
A ponyva alatt, a kirakat előtt volt egy keskeny, ferde, gránit ablakpárkány. Valahogy azért csak sikerült megülni rajta, ha az ember támaszt nyújtó terpeszben szétrakta a lábát és bátran előredőlt, ez a testtartás pedig most igencsak megfelelt Henninennek, aki hosszú, sírósnak látszó rókasugarat folyatott két lába közé, olyan, szinte porcosan szilárd sikért, amely akkor marad hátra, mikor a gyomor több mélyreható görcs segítségével már minden tápláléktól kiüríttetett. Haja nyirkos csomókban csüngött a homlokán, folytonosan és riasztóan attól veszélyeztetve, hogy belekeveredik a szájából előtekergőző nyálkafolyamba.
– Nem hiszem el, hogy megint ezt hajtogatom, de mi a picsát érdekel? – válaszolta Marsall. Ugyanezen tárgykörben már megejtettek egy hosszabb beszélgetést a legutóbbi nyálkás útszakasz mentén.
– Nem tudom, vagyis hát mit nem tudok, nem tudok én semmit se, vagyis hát hogy nem kéne ezt a Henninent valahogy elvinni valahová, ha már most nem kezd ebből regenerálódni?
– Mármint hogy haza?
– Haza, a picsába, haza, mit tudom én, hova a fenébe!
Husi Henninen vállát taszigálta, úgy, hogy az ismét kezdte elveszíteni csekélyke egyensúlyát, így aztán vissza kellett rángatni korábbi testtartásába.
– A tárgyak alávetették magukat a nehézségi erőnek – motyogta Henninen. Azóta szivárgott belőle az ilyen és ehhez hasonló motyogás, mióta leverte azt a vázát annál az otthonülő Kotilainennál.
– Hát igen – nyugtázta Husi, megveregetve Henninen feje búbját.
Aztán egy rövid időre minden elfehérült, és rögtön utána valami egészen mértéktelen reccsenés hallatszott, mintha a város össze fáját egyazon óraütésre pozdorjává zúzták volna. Ezt öblös, tompa puffanás követte, amely valamelyest kilapító jelleggel gépiesen és mesterségesen hangozva rezgett végig a Vaasankatun, majd szétterült a közökben, ajtónyílásokban és egyéb bemélyedésekben, hogy hisztérikusan vissza-visszaverődjön, mint valami kolosszális, megvadult pattogólabda-populáció. Aztán ezek a hangok megint mintha visszafelé igyekeztek volna érkezési irányukba, és szőnyegszerű zúgolódássá gyűltek a házak fölött.
– Ööö, most majdnem, izé, megijedtem, na.
– Na – szólt Marsall, és váratlanul felállt, bizonyára abból az elektromosságból jutott neki is, mivelhogy ez a felállás olyan könnyen ment. – Most valahogy olyan frissnek érzi magát az ember. Lehet, hogy a vihar teszi, az előbb még eszméletlen álmos voltam, de hát ekkora zajban hogy a picsába aludjon az ember?
– Itt maradtál volna aludni?
– Hát miért ne?
– Jézus, micsoda alak – felelte Husi, és felállt.
– Hogy minek érzi magát az ember? – kérdezte Henninen, felemelve tekintetét a lábai közé nőtt tócsáról.
– Úgy fest, két és fél harmadunk életben van – állapította meg Marsall.
– Na ezt most sajnos nem értem – szólt Husi.
– Nem számít, én sem. Vagyis hát úgy értettem, hogy ez a Henni, az istenit, eddig észre sem vettem, hogy Henninen vezetéknevében benne foglaltatik egy női név. Vagyis lánynév. Vagyis tulajdonképpen pont a Henninen a lánynév, már legalábbis abban az értelemben, hogy ez a -nen-végződés olyan kicsikévé teszi.
– Aha – felelte Husi.
– Jól van, na. Azt akartam mondani, hogy ez a Henninen igen örvendetes életjeleket mutat, még ha egyelőre nem mutatkozik is teljesen ép egésznek.
– A tárgyak sajátossága, hogy hajlamosak a hullékonyságra – szólalt meg Henninen.
Újabb villám hasított keresztül ordítva az égen, és tett mindent egyszínűvé. Mikor a villámlás tovatűnt, az embernek olyan furcsa érzése támadt, mintha ez az összes elektromosság és fény valahogy a víz mintájára ott maradt volna lenn az utcán, mivelhogy továbbra is az utcai lámpákból származó derengés uralkodott. Mikor aztán a robaj ténylegesen felvillanyozta a légkört, az ember hirtelen kénytelen volt tenni valamit, és így aztán Marsall próbált is tenni, felállt és sarkon perdült, és ott volt annak az üzlethelyiségnek a poros kirakata, ahonnan egy kissé ijedtnek tűnő alak bámult vissza homályosan, talán akkor ez ugyanaz az alak volt, akiről Husi beszélt az imént.
Az embernek nem sokáig volt kedve ezt nézni, így aztán próbált keresztülstírölni rajta. Az üveg mögött sokféle formájú megsárgult számítástechnika hevert szeszélyes halomban, mint valami kábelzörgetésbe belefáradt kísértetnép, és összességében afféle kinézetű volt az üzlet, mintha a tulajdonosának valószínűleg volna némi vaj a füle mögött, vagy talán többes számot kellett volna használni. Mindenesetre ebben a tevékenységben volt valami vitathatatlanul gyanús, és az egészben a legfurcsább az árucikkek javíthatatlan kivénhedtsége és szemmel látható használhatatlansága volt, olybá tűnt, hogy a meglovasításukkor minden bizonnyal valamiféle időgép szolgált járműként a meneküléshez.
Amikor aztán a villám újból felvillant, és magával vonszolta mindazt a ricsajt, és mikor a kirakat is már ától cettig végig lett nézve és kiértékelve, ismét időszerűvé vált valamiféle cselekvésbe fogni, aminek most pont megfelelt volna a test hátrafordítása és a figyelem visszaterelése az általános helyzetre. Miután aztán az ember egy ideig megint erre koncentrált, hirtelen úgy tűnt, mintha valami nagyobb átmenet is történt volna, mintha a hangulat mintegy megváltozott volna.
– Na hát csak azt akarom mondani, hogy én úgy látom ezt a dolgot, hogy voltaképpen azt mondhatjuk, a tárgyaknak leesési berögzültsége van – folytatta Henninen.
Aki már állt, nyilván ez volt az a figyelemre méltó hangulatváltozás.
– Héló! Nem kéne mégiscsak inkább leülni?
– Ez minden bizonnyal abból ered, hogy már régóta alá vannak vetve a nehézségi erőnek.
– Mint arra az előző részben igyekeztem rámutatni – idézte fel Husi, és valamiféle rattan mellkasú fajankóságba erőltette magát, melyről bizonyára úgy ítélte meg, hogy a siker előfeltétele doktori értekezés nyilvános vitájakor és más hasonló alkalmakkor.
– Na igen – kommentálta Marsall.
A fél háztömbbel odébbi kereszteződésben az esőből előnyomakodott egy nedvesen csillogó rendőrfurgon, közelebb jött, aztán kínzó lassúsággal elhaladt előttük. Nem lehetett az ablakai mögé látni, hogy miféle szolgálati személyek is ülnek a vezetőfülkében, de az emberben hirtelen valahogy mindenképpen olyasféle együttérzés támadt mind Henninen, mind tulajdonképpen az összes többi érdekelt résztvevői iránt, hogy azon kapta magát, azt kívánja, bárcsak azoknak a fargyűlölő rendőröknek már lejárt volna a műszakja.
– De még annyit hozzáteszek, hogy az efféle, a nehézségi erőnek magát túlságosan alávetett tárgy menekülési kényszert érez, hogy valahogy hasra vethesse magát, mármint hogy mindenen át, az asztalon, a padlón, mindenen. Az a tárgyak problémája, hogy kielégíthetetlen igény fűti őket valami képzelt központi magba való eljutásra. Ebben az értelemben a neutronoknak könnyebb a helyzete.
– Kezdem elveszíteni a türelmemet – vetette közbe Husi valahogy polírozottnak tűnő hangon, és ezzel az eltúlzott karcolásmentességgel igazából sikerült is elég hihetőnek hangoznia. – Ezt te valahogy direkt csinálod?
– Igazából igen.
A rendőrautó még mindig ott totojázott valahol az utca végében, mintha kifogyott volna belőle a benzin, és pusztán a mozgási energiára támaszkodva gurulna az utolsó métereken. Aztán végül mégiscsak balra villogott, és eltűnt a sarkon túl.
– Mármost előfordulhat-e, hogy arról van szó, csak bántja a lelkiismeretedet annak a vázának az eltörése? – kérdezte Marsall.
– Lehet, hogy érzelmi értéke volt – válaszolta Henninen, és baljós módon valahogy kikristályosodottnak látszott, hányingertől szürke, temetkezőhely-szerű képén közepes nedvszívó képességű fintorral, a szeme apróra és keskenyre szűkült, és úgy tűnt, valami olyasmit lát, amihez a beavatatlanoknak semmi köze.
– A kurva életbe, hogy valaki képes ilyen lelkifurdalást kapni valami nyomorult köcsög miatt! – horkant fel Husi, gesztusnyelve konyhakertjéből valamiféle orrfelhúzós szusszanást kapálva elő szavai kíséreteként.
– Na igen, persze – válaszolta Marsall. – Mert te aztán olyan hidegvérű bűnöző vagy, hogy hozzád ezek a lelkiismereti dolgok nem érnek el.
– Mintha valahogy szemrehányást tennél – felelte Husi.
– Ja – szólt közbe Henninen. Aztán valami fogfájósan rejtélyes módon elmosolyodott és hozzátette: – Tudom.
– Mit tudsz te! – válaszolta Husi égre emelt tekintettel, igyekezve minél inkább valami más irányba nézni.
– Tudom – ismételte meg Henninen. Aztán futásnak eredt.
Ezt valahogy olyan gyorsan és makacsul tette, hogy rövid idő alatt messzire jutott. Husi valami te eszeveszettet sikított, és utána lódult, Marsall azt kiabálta, hogy a picsába, gyere vissza, Henninen, a picsába, ember, muszáj volt megkenegetnie azzal, hogy a picsába, mintegy hígítóul, hogy ne hangozzon olyan őszintén ijedtnek a kiabálás, mivel Henninennek ez a mágikus színezetű fürgesége valahogy mégiscsak rémisztően hatott.
Mindazonáltal úgy tűnt, valahogy illene részt venni ebben a játékban. Henninen már átgaloppozott a következő kereszteződésen, és az úttest közepén futott a kikötő irányába, ebben a szinte nevetséges felhőszakadásban és mennydörgésben, és úgy harminc méterrel mögötte Husi is, akinek elvben talán könnyebb lett volna a víztömeggel szemben nyomulnia, mivel olyan vékony volt a termete és valahogy csúcsos a feje, másrészt viszont hiányzott belőle Henninen haladásának kétségtelen eszelőssége, vagy legalábbis a nem teljesen épelméjűsége, és talán ebből fakadt végül, hogy folyamatosan le-lemaradozni látszott. Marsall pár szűk állampolgári alapú gondolatot rángatott elő gerincvelőjéből a csizmaprojekt vagy valami más irgalmassági munka hangoztatásáról, de ezek elég vékony szálnak bizonyultak, és hamar megszakadtak, aztán pedig hirtelen már nagyon is természetes tevékenységnek tűnt a víztömegek kellős közepette történő rohanás, mivelhogy kifelejtődött belőle a nekiindulás szokásos előzetes megsejtése, pusztán csak történésnek indult, ezt meg kell jegyezni, még jó ürügy lesz, de mire, kérdezte volna mintha valaki, és erre aztán az embernek szíve mélyéből azt kellett válaszolnia, hogy tökmindegy, aztán pedig ezt a valakit is könnyű volt már félrelökni, és a futásra koncentrálni.
Sajátos sport volt ez, a futás, mármost eltekintve attól, hogy tágabb vonatkozásban nézve mintegy speciális sportágként, elsősorban is talán itt és most. A víz olyan vastagon zajlott/zubogott a lejtős aszfalton, hogy minden egyes csattanó lépéssel cunamiszerű oszlop nőtt az ember térdéig, combjáig és ágyékáig, és éppen ez volt benne a figyelemre méltó, hogy tudniillik ez a sok víz igazából semennyire sem lassította a haladást, hanem, noha a levegőben is annyi volt belőle, hogy bizonyára nagyobb képzelgés nélkül azt lehetett volna mondani, a levegő nedvességtartalma nagyjából száz százalék, úgy tűnt, mintha a világ összes vizéből hirtelen eltűnt volna a viszkozitás.
A domb legmagasabb pontján a Vaasankatu olyannyira felpúposodott, hogy Henninen és Husi eltűntek a horizont mögött, némiképp úgy, mintha a világ peremének megrohamozására indultak volna. Talán meg is rohamozták. Az eső végtelen, kifakult törülközőként gördült végig az ember képén, sistergett, nyekergett, nyüstölt, és valahol a magasban mintha röhögött volna. Ilyen körülmények között az ember elég nehezen látott maga elé, az ennél bonyolultabb irányokról és érzékelésekről már nem is beszélve, de azért egy rövid momentumként annyit sikerült felfognia, hogy egy taxi elzúgott az oldalában, és zavaros, sárgás hordnyomot loccsantott a nedves aszfaltra, amely úgy festett, mint egy üzemi konyha szemeteszsákjából kiszökött tojássárgája, de aztán az eső mentében ezt is szinte egyből leöblítette, és a taxi dohos dudálással adott nyomatékot annak, hogy talán igencsak szándékosan súrolta olyan közelről az embert, aki csak ekkor fogta fel azt a körülményt, hogy az úttest közepén fut, ez volt ám csak a furcsa, ebben a napban, kezdett úgy tűnni, hogy az út elejétől fogva mintha egy másik világ utcáin és lábainál, kereszteződéseiben és főútjain, valamint egyéb hasonló központi helyein lett volna megtéve, mintha valamiféle intézményi szerv egyfajta szimbolikamérgezést akart volna okozni a résztvevők számára.
A taxi csikorgó kerekekkel jobbra fordult, miközben sárga zselét vert fel a háztetőkig, olyan volt, mintha ez az egész valahol nagyon messze történne, vagy legalábbis valami igen áthatolhatatlan páncélüveg mögött. Miután a taxi elment, megint könnyebbé vált a futás, az embernek csak el kellett köteleznie magát a projekt mellett, minden lépéssel magasra rugaszkodnia lábikrája teljes erejéből, és lassacskán oly természetes ritmus lopódzott ebbe a melóba, amely felvetette a gondolatot, hogy talán azoknak a sportolóknak mégiscsak van valami okuk arra, hogy a pályákon rohangáljanak. Kevéssel a kereszteződés előtt jobbra kinyílt egy ablak a földszinten, és egy üres üveg csapódott az utcába, ami elég nedves véleménynyilvánításnak hangzott abban a lármában, és aztán már jött is a kereszteződés, melyen gyorsan és borzadva kellett keresztülvágni, és csak amikor már az ember ezen túljutott, akkor ötlött eszébe, hogy talán igen bölcs lett volna a tulajdonképpeni ügy, vagyis a Henninen és Husi nyomában maradás szempontjából valamikor egy pillantást vetni a környezetre is, az arra való koncentrálás helyett, hogy megmentse magát a természetesen nyilván valós, ám térbeli és időbeli értelemben véve mégiscsak pusztán feltételezett gázoló járművektől.
Aztán úgy esett, hogy a következő háztömb közepe táján valahol valaki kiáltott valamit, és annak érdekében, hogy jobban hallja, az ember úgy reagált erre a kiáltásra, hogy kábé fél másodpercre abbahagyta a futást, és ezen csekélyke fél másodperc alatt a lábának valahogy sikerült úgy leblokkolnia, hogy az egyszerre volt fagyasztó és szerfölött égető érzés, és a láb a továbbiakban megtagadta a mozgást.
A szomszédban egy afféle pizza- és tüzesvíz-ellátó működött, melynek nevébe erőszakkal némi fennhéjázó nagyívűséget préseltek, az ajtajában egy frissiben az étterem és italbárból eltávolított kinézetű nőszemély tántorgott furcsa, indiánszerű öltözékben, és azt kiáltozta az esőn és a mennydörgésen át, hogy Mieta már nincs itt, és ez a mieta valahogy úgy hangzott, mintha valami olyasmi lenne, amit az imént fogyasztott el. Mindazonáltal nem sok idő jutott élvezni ezt a szóban forgó előadást, mivel az történt, hogy, hogy – hogy nem, mondaná az ember, szóval az történt, hogy onnét a következő kereszteződés irányából felharsant először egy valamiféle, igen nagy valószínűséggel Husihoz tartozó visítás, majd utána egy hatalmas, száraz, visszhangtalan reccsenés, és azon nyomban egy ezt mintegy megerősítő ugyanolyan, amely úgy hangzott, mintha valaki igyekezett volna az időjárásról megfogalmazott nyilatkozata után sietve azt a szót is hozzátenni, hogy „szerintem”. Marsall próbálta kocsonyássá kényszeredett lábait rávenni a mozgásra, ami lassú és reménytelen dolog volt, a zsibbadástól függetlenül pedig valahogy fájdalmas is, és amikor ez a próbálkozás egy igen hosszú nyögdécselés után valamikor véget ért, és megtétetett az első lekváros lépés az eső- és villámhullásban derengő kereszteződés felé, úgy tűnt, mintha az ember valami átkozott kikötőhidat vonszolna a lábával.
Mindazonáltal megmozdult, mármint a láb. Az ember ettől először valamiféle a felhőkarcolók közti résekbe rikácsolni és tántorogni lökött viaszszerű trükkfelvételalaknak érezte magát, és az egész olyan mértékű koncentrációt igényelt, hogy mikor a vér végül keringeni kezdett, az ember azt vette észre, hogy a lidércnyomásos lassúságtól függetlenül nyilvánvalóan rövid idő alatt sikerült célba érnie.
Még nem volt érkezésük kiszállni az autóból, akárkik is voltak, mindenesetre nem azok, akiket gyakran úgy emlegetnek, hogy már megint ezt vagy azt ígérték, mármint az időjárást illetően. A két, utasközönségét tekintve egyelőre ismeretlen autón kívül mindazonáltal két igencsak felismerhető alak is látható volt.
Husi a zebra közepén állt kettéhasadt testtartásban. Úgy látszott, mintha bal fele kővé dermedt volna a helyén, hogy figyelemmel kövessen valami érdekfeszítő dolgot, míg a jobb feléből éppen valami új személyiség volt kibontakozóban. Henninen az utca másik oldalán állt két parkoló személyautó között, a vétkes látszatával enyhén hátradőlve. Válla fölött könnyen ott lebeghetett volna egy beszéd- vagy gondolatbuborék azzal a szöveggel, hogy nem én.
Az a kereszteződés egyszerűen rossz helyre született, vagyis hát született, amennyire született, talán pontosabban fogalmazva mégis inkább mintegy a civilizáció szülte erre az alkalmatlan helyre. A domb tetején haladó, Vaasákról elnevezett utca felé mindkét irányból a dombról elnevezett utca egy-egy darabja nyomult meredeken felfelé, már önmagában ez is elég idétlen volt, akár panaszt is lehetett volna tenni miatta, már persze ha az ember ráért volna ebben a lármában, amiatt tudniillik, hogy valahogy talán mégis természetszerűbb lett volna a dombról elnevezni kifejezetten azt az utcát, amely ott a domb tetején vezet, és akár teljesen békén hagyni Vaasáékat. Mindenesetre kettő volt a kereszteződésbe ragadt autókból, és most elég rosszul helyezkedtek el a kereszteződés dombutcás oldalán a halottasházba vezető meredek lejtőn.
Keresztben a dombon ott állt egy felgyűrődött orrú piros Hiace, az orra és a parkoló autók közé odafért még egy mindkét oldalán behorpadt, 1984-es modellű ezüstszürke Ford Fiesta, vajon honnan is tudta az ember, hogy hányas modell, egyszerűen csak úgy nézett ki, mint ami semmilyen más évből nem származhat. A végig a dombon sima szőnyegként zúgó víz az autók kerekeinél magas sugárban záporzott vissza a levegőbe.
– Mi az isten? – kérdezte Marsall, azzal megállt Husi mellett, végignézett a helyszínen, majd a biztonság kedvéért még egyszer megismételte, kicsit elnyújtottabb hangon.
Husi egy ideig úgy festett, mint aki komolyan fontolóra veszi a kérdést, és a lelke mélyén már valami választ analizál rá, de éppen mikor sikerült kinyitnia a száját, és nyilvánvalóan kezdte volna megadni a feleletet, feltárult a furgon sofőr felőli ajtaja, és kigördült az utcára egy kopasz és szakállas, nagyjából százharminc kilós, bőrmellényes kandisznó, az ember egy pillanatig azt hitte, elefántfóka, és aztán az is azt kérdezte, hogy mi az isten, és ez ijesztően jól elhallatszott még oda tíz méterrel odébbra is, függetlenül attól, hogy a vihar továbbra is tombolt az égen, a víz pedig dobogott a ember fülében.
Ennek a bőrkolosszusnak a szóbeli kitárulkozásából az következett, hogy Husi, úgy látszott, darabokra hullik, nyilvánvalóan nehezére esett eldönteni, lehet-e erre a két formailag megegyező kérdésre közös nevezővel válaszolni, és így aztán egyfajta szisszenés hallatszott, amint a Husiból már jó ideje szabadulni próbáló részlény végül kiszakadt a testéből, és száguldva elmenekült, mintegy fütyülve távoztában. Husi teste mindazonáltal továbbra is ott állt a szomszédban, és olybá tűnt, hogy tényleg kivált belőle valami, ha más nem is, hát a vér, mivelhogy a képét tekintve összehasonlíthatatlanul sápadtabb volt, mint például Henninen, aki most oldalvást tekintve valahogy megváltozott vagy megnőtt vagy összement embernek látszott, és figyelemreméltóan vörösen állt ott a járda szélén. És egy időben ezzel a verbális patthelyzettel meg az odafenn szorongató viharral az események folyása folytatta közönyös folyását, a Fiesta ráadta a kakaót, majd pár méterrel odébb ugratva otthagyta szorult helyzetét, oldalai súrolták egyrészt a parkoló autókat, másrészt a Hiace orrát, fájdalmasan fogorvosszerűnek és következményekkel terhesnek hangzó vonyítást hallatva, aztán megállt egy kissé tágasabb helyen, a sofőrje elkezdte döngetni az összehorpadt és beragadt ajtót, és miközben folytatta ezt a rángatást, kinyílt a furgon oldalsó ajtaja, és a jármű elkezdett az utcára árasztani hasonló, a felfogóképességet nagyon is meghaladó mértékben kidolgozott, bőrmellényes jelenségeket.
Egyszerűen meggyőzőek voltak, ahogy ott szálltak kifelé. Mind olyan óriási, hogy a legkisebb mozdulatuk is az elvakult erőszak megtestesülésének látszott, függetlenül attól, hogy meghatározó módon elsősorban valójában csak egy adott járműből szálltak kifelé.
– Hát ez nem fest valami jól – szólt Marsall, és Husira nézett, aki viszont Henninenre nézett, és Marsallnak egyáltalán nem kellett tekintetét Henninenig emelnie, mivel már Husi arcáról is látta, hogy egy időben valamennyien arra a következtetésre jutottak, hogy ez nem fest valami jól.
– Henninen! – kiáltotta aztán Husi olyan töredezett hangon, amitől az ember egy futó pillanatot azzal a gondolattal töltött el, hogy ez a kiáltás kétségkívül törődéssel és gondoskodással volt átitatva, aztán a valós helyzeten kezdett tűnődni, hogy miért is kiáltott ez a Husi most Henninen után, hogy talán éppen ez az említett Henninen most a többiekhez képest valami kivételes életveszélyben van-e, és aztán végül valahogy derengeni kezdett, hogy tulajdonképpen talán mindez csak Henninen feltételezhetően igencsak értetlen állapotából fakad.
Aztán mikor az ember végiggondolta és elfelejtette ezt a futó pillanatot, időszerűvé vált visszatérnie a cselekvés szintjére. Ezúttal úgy tűnt, hogy az ész tokja és a taposógép között a megelőző próbálkozásnál valamivel egyenesebb a kapcsolat, mivel az egyik láb gyorsan és irányzéktudatosan lépett a másik elé, és mikor aztán ez a mozgás a másik irányba is megismételtetett, a fejlődés oly mértékben kezdett ígéretesnek tűnni, hogy remélni lehetett, a lépkedés idővel futássá alakul át. Át is alakult. Csak egy hiba volt, mégpedig olyan jellegű, hogy míg Husi és Henninen nagy egyetértésben ugyanabba az irányba, vagyis a Vaasankatun keletre a metróállomás felé rohantak, addig Marsall az érkezési irányba szökkent, mintha csak ott a múltban valahogy biztonságosabb lett volna, és így megtett pár szórakozott lépést ebben a hibás irányban, de aztán valami hátgerinc- vagy telepátiaalapú barátságmágnes beriasztott, és így aztán amolyan rajzfilmbe illő hirtelen fordulatot kellett tennie a földtől elrugaszkodott lépésív közepén, és a levegőben mintha hátramaradt volna utána egy afféle, a haladást folytató árnykép, mikor a fizikai lény a maga részéről már nagy sebességgel csatlakozott a Henninen és a Husi által kijelölt jövőorientált irányhoz. És az ember hirtelen már maga mögött is hagyta az események centrumát, meg a kereszteződést, de még egyszer mintegy valamiféle hátközepi szemmel valahogy muszáj volt visszalesnie a karambol helyszínére, és ezen pillantás nyomán, melyet az ember legszívesebben azonnal elfelejtett volna, parazitaszerű és valahogy szőrösen csípős kép maradt a szeme sarkában, amint a villám megvilágít két rémet, akik épp egy kövérkés, pápaszemes mazsolát rángatnak ki az összegyűrődött Fordból az esőbe.
A kép oly mértékben hatásos volt, és az emberben a saját bőrét tekintve oly sok mindenféle fenyegető folytatás-előérzetet ébresztett, hogy a futás hamar ismét egész természetes létállapottá vált, és ilyeténképpen figyelemreméltóan tempóssá is. Hirtelen úgy esett, hogy ebben a vágtázásban sikerült először Henninent utolérni és elhagyni, majd aztán ugyanolyan gyorsan Husi mellé és egyszersmind elé is kerülni, és mindez oly fürgén történt, hogy még a legkisebb udvariaskodásra sem nyílt mód. És mikor aztán a futás folytatódott, anélkül, hogy szükséges lett volna odafigyelni a véghezvitelére, az okáról már nem is beszélve, az ember hirtelen kezdte valahogy betegesen jól érezni magát, az is eszébe jutott, hogy hát itt futunk, és valami furcsa módon mintha boldogok volnánk, ez a fura boldogság valahogy abból eredt, hogy szinte amolyan mozifilmszerű volt a hangulat, meg a hencegő villámcsapásokat tekintve elég bibliai is, ez furcsa volt, hogy a filmszerűség és a bibliaiság valójában egy és ugyanaz, mindkettőt a fiktivitás és a lelassultság valami felszabadító gondviselése rendezte, amely egy rövid időre teljesen kiszakadt a valós életből és annak megéléséből, az idő és az anyag mintha a futás köré görbültek volna, és függetlenül a vitathatatlan féreglyukszerűségtől ez a kvázifizikális jelenség gyorsan valahogy biztonságossá vált, egyszersmind az egész város is, ez a piszkos, lapos edény, a fekete, izomra gyúró égbolt, mely meleg vízként foszlott szét a földön, és melyen át villámok cikáztak ordítva, mint megvadult sárszalonkák vagy más effélék, az egész városrész, a lakás, a dombok és az emelkedők, melyek oldalába úgy voltak odataszítva az egyedülléttel teletömött nagy, dobozszerű házak, mintha rossz lyukba kényszerített térbeli forma-teszt elemei volnának vagy egynémely óriás dobókockák, tényleg, ez is átsuhant az ember agyán, a dobókocka, és aztán a figyelem megint a környezet felé fordult, a heteken át tartó hőségtől megfeketedett juharfákra meg a szívós hársfákra, melyeket a víz most úgy nyomott le a földre, mint gubancos hajat, a háztömbök valahogy dugószerű előpattanására és az utcák rácsozatára, melyeken az eső vétkesen rohant végig a maga irányába, továbbá magára az utcára, nevezetesen a Vaasankatura, a nyitva felejtett ablakokra, melyek nyikorogtak a szélben, és a járda mellé leparkolt autókra, melyeket úgy vert az eső, hogy az valami tízezer dobot ütögető bálványimádóként hangzott.
És mikor aztán ezt a városképet az ember a futással párhuzamosan eleget forgatta az agyában, kezdett az egész oly hiábavalóan nagyszerűnek hatni, hogy muszáj volt megszabadulni tőle, és így aztán az egész átfogó tér–idő-szerű kiterjedés kezdett elkerülhetetlenül szűkülni és zsugorodni, majd az ember nagyon hamar azt vette észre, hogy már az igen szokványos és kézzelfogható autók és házak között fut, mellette az esőben elúszik egy nyugtalan kinézetű, remegő étterem, melyet egy halról neveztek el, valamint az ajtó felett két sápadt lámpás, melyek valahogy egy vérszomjas vagy legalábbis idióta emlősállat szemeinek tűntek, és ezen lámpások kegyes közreműködésével valahol az ember tarkója tájékán felcsillant az értelem valamiféle fénye, a tudás lapos, áttetsző magva, amely valami olyasmit tűnt sarjadzani, hogy egy egész csapat van az ember nyomában azokból a motorbuzi gyilkosokból, és aztán természetesen azt is, hogy valahol hátul ott jön Husi és Henninen is, de az ember valahogy mégsem mert odanézni, vagy legalábbis a feje nem volt hajlandó hátrafordulni. Így aztán megint azon kapta magát, hogy a cselekvésre koncentrál, arra, hogy a láb felemelkedjék, és tapadókorongszerűen cuppanó hangot hallasson, mikor elválik az olvadékvízként ható aszfalton végigsikló feszített vízáramból, arra, hogy ugyanez a láb megint leeresztődjék, és valahogy rothadóan csattanjon, amint a talajhoz ér, és a talp a cipő szivárgó, átnedvesedett talpához nyomódik, arra, hogy kezdi úgy érezni, kavics van a cipőjében, vagy valami gerenda, morzsa, göröngy, mindenesetre abnormális, és aztán ahogy ezt az érzést az ember kezdte alaposabban érzékelni, ez az idegen test valahogy elkezdte növelni méretét és hatókörét, minden lépéssel valamiféle fűrészfogas vörös karót döfött végig az ember testén át, amely aztán sugárzó fájdalmat okozó jégcsapszerű hegyként mélyedt az agyba, és ahogy az ember kicsit mintegy nekifeszült ennek a fájdalomnak, valahogy mellékesen olyan hatást észlelt, hogy mintha valami más is némileg ferdén állna, és ahogy a lábrészlegről végül aztán a menetirányba bírta emelni a tekintetét, kénytelen volt mintegy ellenvetés nélkül felfigyelni a részletek kínzó közeledésére és imígyen reagálni is a jelenségre.
Olyan volt, mint valami fényképezőgép merevvé lépcsőzött fókusza. A történetet abban a sorrendben mesélte el, hogy először jött a ház, aztán a fal, és aztán már nem volt más, csak a nagy sárga felület, és rögtön ezután a dudoros és likacsos hegység, és természetesen ezt máshogy is lehetett volna mondani, például úgy, hogy fal, falabb, legfalabb, de még ezelőtt a sorsdöntő legfalabb előtt az értelem valamely utolsó hivatalnokának sikerült megragadnia az ember grabancát, és visszarángatnia őt az összképbe, így aztán hirtelen egyszerűen csak megszakadt a rohanás, és az ember megállt a falnál, amely már tényleg ott volt az orra előtt.
  

       (regényrészlet)

         BÁBA LAURA FORDÍTÁSA



Lettre, 90. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu