Rosa Liksom 
Európa előszobája
 

Január elején ismerkedtünk össze. Üres, esős napok voltak akkoriban. Négy napja billiárdozott egyedül a kávézóban, amikor odamentem hozzá:
– Csak nem akarsz egyedül játszani?
Lassan felemelte tekintetét és egy ideig gyanakvóan nézett rám:
– Nem feltétlenül.
Órákon át billiárdoztunk, bár egy szót sem szóltunk egymáshoz. Sőt, talán még egymásra sem néztünk. 
Éjfél után helyeztem vissza a dákót a helyére és indultam el a kávézóból. Utánam jött, pedig nem ajánlottam fel neki. Egy ideig az autópálya mellett baktattunk, majd balra fordultunk. Feljött padlástéri szobámba, feje a plafont súrolta. Hozzám költözött. Erről többet nem beszéltünk. 
Akkoriban egy középszerű dán kulturális magazin fotósa voltam, és ebből éldegéltem. Ő havonta egyszer elment a Népjóléti Irodába, hogy hozzájusson a segélyhez. Ebből élt. Sosem kellett pénzről beszélnünk.
Napközben a lakásban ültünk, kazettákat hallgattunk, olvasgattunk, aludtunk vagy csak úgy, voltunk. Délutánonként hosszú sétákra indultunk az autópálya másik oldalán található földeken és erdőültetvényeken. Esténként a billiárdasztalnál ácsorogtunk a kávézóban, vagy amikor megengedhettük magunknak, moziba mentünk. Mindketten szerettük a negyvenes évek klausztrofóbiás filmjeit. A filmek után gyakran elmentünk a piactér melletti cukrászdába marcipános süteményekért. 
Minden alkalommal ugyanolyan cool volt. Reggel vagy este, mindegy, hogy szex előtt vagy után. Sosem érdekelte őt különösebben sem a saját teste, sem pedig az én testem. Inkább a plafont szerette bámulni mozdulatlanul, semhogy az erotikával foglalkozzon. Ő kék bokszerben aludt, én pedig pólóban. 
Amíg én mélyen aludtam éjjelente, ő virrasztott. Hátán fekve szívta egyik cigit a másik után. Sokszor keltem fel az éjszaka közepén arra, hogy úgy bámult engem, mint egy elmebajos. Igazából féltem is, hogy egyik éjjel megfojt és feldarabolja a testem tűzifának. A reggelek számomra új nap kezdetét jelentették. Ő viszont ekkor aludt el.
Az első hetekben néha kérdezgettem, hogy min gondolkozik éjjelente. Választ sosem kaptam, csak a vállát emelte meg kissé ingerülten és hallgatott. A beszélgetés semmiképpen sem volt az erőssége. Konkrét kérdésekre röviden válaszolt, de általános kérdésekre csak ennyit felelt: „Magánügy.”
Ismertem merev mozdulatait és feszült testét, de a gondolataiba sosem láttam bele. Egyszer sem leplezte le érzéseit. A billiárdasztal gömbölyű golyóin könnyebb volt fogást találni, mint rajta. Jókedvében néha megérintette a hajam és annyit mondott mély hangon: „Na.”
Négy hónapnyi együttélés után már tudtam róla egyetsmást. Személyes történetének elemeit sosem ismertem meg teljes egészében, de megtanultam értelmezni, összeilleszteni és összeszedni a kirakó darabjait. 
Élete első tizennégy évét Afrika szavannáin töltötte Kenya és Szudán határtérségében, majd Nairobiba menekült, ahol megtanulta, hogyan bánjon gazdag turisták pénzével. Megtanulta, miként kell utcákon és kocsmákban lakni, vérbajos, izzadt prostituáltak mellett aludni, és könnyen lenyelni kis, fehér bogyókat. Szülei dán missziósok voltak vagy cégek képviselői, vagy talán mindkettő (ez tűnik a legvalószínűbbnek számomra). Valamikor börtönben ült, vagy Nairobiban, vagy Dániában. Arról csak keveset sejthettem, hogy miért és meddig. 
Nem ivott sokat és egyébként sem érdekelte őt semmi ilyesmi. Tizenkilencedik életévét betöltve megivott egy üveg 45 százalékost. Az ital semmiféle hatással sem volt rá. Talán egy kicsit többet mosolygott, mint egyébként. 
Egy éjjel kiment vécére, ahogy szokott. Sovány testére húzott egy pulcsit és fekete nadrágot. Magával vitte a cigarettát az éjjeli szekrényről és az öngyújtót is. Becsukta az ajtót, vissza se nézett. Én mélyen aludtam, színes álmokat láttam.
Sohasem tért vissza ezek után.
 

        BERNHARDT MARIANNA FORDÍTÁSA



Lettre, 90. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu