Garaczi László

Levél néhai mesteremnek

Üdv, Petrosz!... Itt, most? A szokásos. 
Mértékkel adagolni műveltséget, pózt, 
tájékozottságot, ó, ezt de utálom. 

Bealszom azonnal. Unom a férfitusát. 
Úgymond összezördülnek: kivagyiság, 
fitogtatás, rendezgetik a privát kánont.

Vérpezsdítő. Ásítok, és be a sarokba. 
Szemellenzők, könyöklés, rögeszmék 
és gumigerinc - tisztelet a bevételnek. 

Semmi új tehát: fényesre kopott és 
nyalt seggek, akkor már inkább az 
agorán ordító árusok. Így vagyunk, 

Petrosz, klikkek, nívótlanság, élveznéd. 
Vagy nem. Ja, és nettó szarmaták, 
utcán parádézó és honatyai kivitelben. 

Guszta, mi? Csalódás a változásban: 
más színű úti papír, több tolvaj, slussz,
ennyi. Szinte látlak, drága mesterem:

rápipálsz, belekortyolsz italodba, 
s vígan szidod a szisztémát. Hangodban 
megbocsátás, gyengédség, figyelem, 

tűpontos, elegáns debattőr, borfolttal, 
dohányszemcsékkel tógaszegélyen.  
Érveléstan, galantéria, vitriol. Erotika, 

ez lenne a politika lényege, tetszeni a 
nőknek! Ezek itt? Egymást hágnák, 
de azonnal… Ne jöjj vissza, jó neked ott! 
 

Hajnali séta

A gát felé indulok, hallom az ismerős hangokat, és már látom is őket, követhetetlen rend és szisztéma szerint áradnak föl és alá a réten, hangosan kurjongatva, kisebb-nagyobb csoportban összekapaszkodnak és szétválnak, megittasulva a gyakorlatozás, a tánc közös szenvedélyétől, hullámokban terjedve és összecsomósodva, a részegség erejével, dühével és önuralmával, 

a déli ösvény felé kerülök, és kellő távolságban, egy fa mögött könnyítek magamon, ám hirtelen, mintegy a semmiből, megjelennek mögöttem lobogó fehér ingeikben, és karéjban állva, lihegve és szótlanul nézik, hogy mit művelek, hogy a park délceg tölgyének gyökerei közé rondítok, félbehagyom a hugyozást, és arra ocsúdok, hogy összegörnyedek a fájdalomtól. 
 

Jó lesz neked

A forradalom első napja a nyugalom jegyében telik, 
az utcák kihaltak, élvezed a semmittevést, 

az emberi egzisztencia jelentős, filozofikus pillanata, 
csíkos tapéták ketrecében,  

a félelmet is beleszámítva, hogy minden unalomba fullad, magányok forradalmává enyészik,  

mert az élet nem áll meg, a természetnek is vannak ügyei, például a betegségek 

számodra amúgy közömbös kataklizmái, mert a hangsúly nem a mulandóságon, hanem a tanuláson van,

elüszkösödik egy szerv, aminek a létezéséről nem is tudtál, 
így gyarapodsz ismeretben, dúsulsz és erősödsz,

addig a napig, mikor már dugig leszel, mint egy tömött zsák, tele szépséggel, betegséggel, terrorral.



 
LAWRENCE FERLINGHETTI

MESSZE FENT A KIKÖTŐ

Messze fent a kikötő
illesztetlen ablakú házai fölött
a tömzsi körkémények között
   egy szárítókötelek szabdalta tetőteraszon
egy nő vitorlákat ragaszt
    a szélbe
facsipeszekkel
aggatja ki a reggeli mosást
Ó csodálatos emlős
szinte csupasz melle
      feszes árnyékokat vet
mikor felegyenesedik
hogy végre az utolsó
tisztára mosott bűnét is kiterítse
  de nedvesen szerelmesen
    köré csavarodik
    a bőréhez tapad
    Égre tárt karral
tetten érten
    hátraveti fejét
hangtalanul nevet
és a tehetetlenség gesztusával
    kirázza arany haját

és közben az átkarolhatatlan tengeri tájon

szélfútta fehér leplek között

futnak ki a fényes gőzösök 

az eljövendő ország felé
 

      IMREH ANDRÁS fordításai



Lettre, 89. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu